2. Íróverseny
1 / 1 oldal • Megosztás
2. Íróverseny
by Godlaw / Tao Kedd 01 Május 2012, 21:08
Költözködésünk óta a második íróverseny kerül megrendezésre, a régiek más ismerik a lényeget, szóval ők kezdhetnek is írni, az újaknak viszont íme a szabályok: a verseny keretében pályázni lehet bármilyen stílusú irománnyal, lehet fél vagy tíz oldalas, szólhat félelemről, szerelemről, X-Menről vagy a valóságról, és tulajdonképpen ízlés szerint elmerülhetünk a líra csarnokában, és rímekbe is szedhetitek remekműveiteket.
Technikai paraméterek: ma május 1. van, a verseny mától kezdődik, és egy hónapon át lehet leadni a munkákat, szóval június elsején lezáródik ez az időszak. Egy játékos akár több munkával is pályázhat, de a díjat csak az a karakter kaphatja, amelyikkel elküldték a munkát. A verseny után ti fogjátok eldönteni egy névtelen szavazással, hogy kik a legjobbak. A díjak a szokásosak, az első helyért 3, a másodikért 2, a harmadikért 1 kredit jár, de ennél sokkal fontosabb az elismerés, az építő kritika és az élmény, amit a versennyel szereztek.
Sok sikert mindenkinek!
Technikai paraméterek: ma május 1. van, a verseny mától kezdődik, és egy hónapon át lehet leadni a munkákat, szóval június elsején lezáródik ez az időszak. Egy játékos akár több munkával is pályázhat, de a díjat csak az a karakter kaphatja, amelyikkel elküldték a munkát. A verseny után ti fogjátok eldönteni egy névtelen szavazással, hogy kik a legjobbak. A díjak a szokásosak, az első helyért 3, a másodikért 2, a harmadikért 1 kredit jár, de ennél sokkal fontosabb az elismerés, az építő kritika és az élmény, amit a versennyel szereztek.
Sok sikert mindenkinek!
Godlaw / Tao- Adminisztrátor
- Hozzászólások száma : 2831
Hozzászólások régi : 3697
Korábbi szint/kredit : 14.szint - 40 kredit
Aktuális szint/kredit : 16.szint - 50 kredit
Reputation : 0
Join date : 2011. Feb. 20.
Karakteradatok
Főkarakter: Tao
Főkari/multi: Főkarakter
Síkok: Reneszánsz, Ultimate/Újvilág, Age of Apocalypse, Végtelen Háború, Outsiders, Little SW
Re: 2. Íróverseny
by Tyranis Csüt. 17 Május 2012, 08:19
Ez az a hely, ahol meg nem szeretnek, többen mondták, hogy életem legjobb műve lett ez, amivel most indulok. Remélem másnak is fog annyira tetszeni, mint akik előre elolvaták nekem. Kellemes szórakozást! 
Odakint ekkor már hangosan szólt a minden évben megszokott zene, a felhőkarcolók között víg dallamok szóltak. Karácsony, az idő hideg és a hó is esik. Igen, azóta újra mindig fehér karácsonyunk van, amióta az időjárás-szabályzás működik. A Föld új aranykora igen, legalább is így tartják a legtöbben. A környezetszennyezésnek vége, a politika rendeződött, nincsenek országok, csak egyetlen hatalmas unió, amiben a Föld minden lakosa él. Megszűnt a szegénység, senkinek sem kellett nélkülöznie az anyagi javakat, de valahol már nem voltunk többé emberiség. Mindent elvesztettünk, csak éppen még az emberek nem jöttek rá erre. A kandallómban a tűz vígan pattogott mégis fáztam. Pedig régen milyen nagyon bírtam a hideget, még a legnagyobb fagyban is csak pulóverben rohangáltam odakint és mindenki ostobának nézett érte. Régen volt, az elmúlt fiatalság, mára az öreg csontjaim pedig nem bírták mindezt. Felettem is elszállt az idő, egyedül maradtam, pont én, akire senki sem gondolta volna, hogy így lesz. Hányadik születésnapom is közeledik? Nem tudom, valahol a 114.-nél abbahagytam, a 22. évszázad kapujában. A család, a rokonok, azon kevés barát, akiket annak tudtam nevezni. Azok, akiknek addig nem voltam terhére, amíg én megcsináltam, amit kértek, mindent félretéve. De ha véletlenül én kértem valamit, mindenkinek hirtelen más dolga akadt. Azt hittem, hogy vannak barátaim, és mint mindig csalódnom kellett. Ott voltam a temetéseiknek, búcsúztatóikon. Volt, aki híres író lett, ma is tananyag az ifjaknak, volt, aki a legújabb generációs szerepjátékot és számítógépes játékot találta fel, valaki híres közgazdász és ő volt, akinek tervei alapján normalizálták a gazdaságot. Egy másik barátom az oktatást forradalmasította és találta meg a módját, hogy a miként fejlődhet mindenki egyszerre. Hogy ezek mikor voltak, hogy mikor hagytak ők is itt? Ezeket sem tudnám már megmondani, a régi csalhatatlan memóriám is cserbenhagyott. Az tette először, a bátorságom másodszor, amikor rájöttem, hogy mi történik velem és nem voltam arra képes, amivel olyan régen többször próbálkoztam. Eldobni az életemet.
Így arra kárhoztattam magam, hogy végignézzem önön leépülésemet s lassú halálomat, amire az orvostudomány is rásegít. Kitolják a halált, mert azt hiszik, hogy még van lehetőség, hogy még megmenthetnek. Felkeltem a helyemről és az üvegablakhoz léptem, lenézve a világ legmagasabb épületének tetejéről az alattam elterülő világra. Régen tériszonyom is volt, mára ezt is kezelték és implantátumokkal, gyógyszerekkel és egyéb beavatkozásokkal kitörölték. Ahogyan minden kárt a szervezetből, csak az öregséggel nem tudtak mit kezdeni még mindig. Én voltam az utolsó, az utolsó, aki még emlékezett a régi világra és arra a sorsra jutottam, hogy én vigyázzak erre és felügyeljem a virágzását. Tévedés, a haldoklását, csak ezt rajtam kívül senki sem látta már. Az egész hely ünnepi díszben volt kivilágítva, a gigantikus épületeken fenyőfák és égők virítottak, mára csak egy megszokás, már senki sem emlékszik arra, hogy miről is szólt mindez. A szeretetről, a családról, a barátokról, ilyenkor még fájdalmasabb volt az egyedüllét és a többiek hiánya. Reszkető kézzel értem az ablakhoz és a csontos, aszott kezemre néztem, természetes emberszín. Már közel sem az a hófehér, ami régen volt. Letekintettem a lent nyüzsgő emberekre néztem, vagyis arra, amit ma még embernek neveznek, de már régen nem volt az. Fájdalmas évek voltak, amíg végig kellett nézni, hogy az egykori emberek mikor válnak olyanná, amilyenek ma. Amikor már semmiért sem kellett megküzdeniük, mert mindenük megvolt, se betegség, se éhezés, se családi viták, se semmi. Már csak gépek végzik helyettük a munkát és rabszolgának teremtett minimális értelemmel rendelkező faj, akik csak azért élnek, hogy minket szolgáljanak. Az emberek nekiálltak a 21. század második negyedévében istent játszani, de nem lettek azok.
Közel sem, bár, amikre képesek voltak, voltunk, azok lehettünk volna, de nem történt meg. Annyi mindent nyert vele az emberiség, csak éppen egyetlen dolgot vesztettünk el vele, a legfontosabbat. Amire senki sem jött rá, mert mindenki elvakult és eltunyult. Az emberségünket, megszűntünk embernek lenni ezekkel a változásokkal. A legtöbbekben, az új generációkban már semmilyen természetes dolog nem volt. A nőknek nem kellett szülniük, a gyermekeket genetikai módon tervezték és gyártották, hogy mindenből a legjobbak legyenek és különbek, mint az elődeik. Inkább voltak már gépek, mintsem igazi élőlények. Amikor ez ellen próbáltunk, próbáltam felszólalni csak kinevettek, hogy öregek vagyunk és nem tudunk haladni a korral és a mi időnk lejárt. Nem törődtek semmivel, nem fogták fel, hogy mit is jelent az emberség, embernek lenni. A koruk évszázadokig eltarthat, ha valami elromlik, elöregszik lecserélik egy újra, jobbra. De mi, mi nem voltunk ezzel a rendszerrel kompatibilisek. Egy-két szerv, vagy új ér még belefért, de semmi olyat nem kaphattunk, amivel ugyanezt a kort elérhetnénk. Aki súlyos beteg volt megtagadták az ellátást. Végig kellett néznem a barátok gyengülését, hosszú évekig tartó szenvedését, majd fájdalmas és mégis embertelen halálát. Velünk már nem törődött senki sem. Először a család, a rokonok, majd a kortársaim, mindenki. Talán sírt sem emeltek nekik, vagy ha igen, akkor már az ő sírjuk sincs meg. Nem volt erőm ahhoz, hogy kimenjek és meglátogassam őket.
Mindig mondják, hogy úgy emlékezzünk, ahogyan régen volt, amikor erejük teljében voltak és nem pedig gyengén, kiszolgáltatottan. Mi mindig azok voltunk, az új generációkhoz képest mindenképp. Az ember természetes lételeme, hogy születésétől kezdve haldoklik, ez rám sokszorosan is igaz volt. Nem volt hónap kamaszkoromtól kezdve, hogy ne feküdtem volna betegen otthon, míg a többiek egészségesek voltak, hellyel-közzel, de tény, hogy senki sem betegeskedett annyit, mint én. Mindenki előtt oly fényes jövő állt, tehetségesek voltunk, a legjobbak a saját területünkön és mégis semmit sem ért. Néhány mondat a holomúzeumban és a tankönyvekben. Tényleg ennyit érne egy élet, hogy mint őskövületekre emlékezzenek? Hiszen ha mi nem vagyunk, mindaz, ami ma él, ami van soha sem jött volna létre. Elfáradtam, a többiek az én vállamra helyezték, hogy vigyázzak erre, a nevem is erre utal, az emberek védelmezője. De a kérdés még tőlem is jogos, hogy azok is megérdemlik mindezt, akiket mi valódi emberek nem voltunk képesek azoknak nevezni? Az év elején köszöntöttek, mint a világ legidősebb emberét, újra megfog történni, hacsak nem történik valamilyen csoda és végre nem távozok innen. Remegő és gyenge végtagokkal csoszogtam vissza a kandalló elé és ültem le előtte, hogy utána összehúzzam magamon a takarót.
Mindaz, miket most mondok, azokat is csak a naplómból tudom, nem máshonnan. Már képtelen vagyok arra, hogy a barátaim, a családom külsejét felidézzem magamban. Csak egy üres folt, ami elmosódik, hogy milyen volt a gyerekkorom, arra sem emlékszem, csak haloványan. Az iskolákra és a későbbi évek is csak ilyenek. Mintha ködön át látnám és mégis, ezek a legélesebbek, a többi, az elmúlt néhány év, a tegnapok. Semmi, semmi sem maradt meg. Néhány napja belenéztem a tükörbe és nem ismertem meg azt a személyt, aki visszanézett onnan, és most már azt sem tudnám visszaidézni, hogy miként és mikor jöttem ide a székbe és ültem bele. Soha sem voltam hangos és haragos típus. Ha megbántottak is inkább csendben voltam és nem szóltam, noha talán jobban fájt, mint másnak. Mindig is az volt a fontos, hogy mások jól érezzék magukat, mindig őket helyeztem előtérbe, mintsem magamat még úgyis, hogy tudtam, hogy viszonzást nem igen várhatok. És most itt voltam, ez az érzés beigazolódott, itt hagytak, mind itt hagytak és teljesen egyedül voltam. Régen sokat voltam egyedül, szerettem egyedül lenni, nem szerettem az emberek közelségét, és mégis, mikor egyedül maradtam, teljesen egyedül jöttem rá, hogy mit is vesztettem. Azon a napon, amikor az utolsó is távozott jöttem rá, hogy egyedül vagyok. Nem csak, mert ők már nincsenek velem, hanem az egész hely, az egész világ ismeretlen számomra.
Embernek születtem, egy tökéletlen világba, egy olyan helyre, ahol mindenki önző volt, csak magával törődött ritka kevés személyt kivéve. De pontosan ez a tökéletlenség adta meg azt, amivel embernek hívhattuk magunkat. Teltek és múltak az évtizedek, egy évszázad, mindent láttam, mindent átéltem, mindenki szerint jobb ez, amiben most élünk, mindendben. Nem, ez csak hazugság és illúzió, most minden túlságosan is tökéletes, semmi sem olyan, mint régen. Hiába keresem a naptáraimban, feljegyzéseimben a pontot, ahol megtalálhatom, hogy az emberiség mikor vesztettel el emberségét és vált ezzé az új valamivé, akik odakint vannak. Hiába, nem találom és valószínűleg soha sem fogom. Egy utolsó csepp emberség, a képeken feldereng a többiek arca, ahogyan együtt játszunk, találkoztunk, moziba megyünk, nevetünk, mesélünk egymásnak, tervezgetünk, még gondtalanul a mégis rémes világban. Egy új világ reményei voltunk, és mégis azzal, hogy jót akartunk mi tettünk tönkre mindent. Mi ítéltünk halálra az emberiséget, a mi munkánk nyomán szűntek meg embernek lenni. Ők nem tudták elviselni mindezt, amikor rájöttek, ők erősek voltak és véget vetettek a rémálomnak. Gyenge voltam, vagy talán éppen erős, nézőpont kérdése. Volt valaki régen, aki azt mondta, hogy soha sem látott másban annyi lelkierőt és kitartást, mint bennem, úgy emlékszem a legjobb barátom volt, aki a legjobban ismert, de nem lehetek benne biztos. Ő nem gyávaságnak és gyengeségnek nevezné, hogy itt vagyok még mindig, hanem annak, hogy most is velük törődök és nem magammal. De még mindig nem találtam meg az okot, hogy miért is védjem őket tovább.
Minden reggel úgy kelek és úgy fekszem, hogy a világ sikolyát hallom, a halálsikolyát, ahogyan szenved ő is azzal, hogy mi lett belőle. Elmúlt nemzedékek kínjai, akik a síron túlról szemlélik, hogy utódaik mivé lettek, átkozzák a nevünket, nem hagynak nyugtot nekünk, nekem. Fáj ezt látni, nem akarom tovább, ha lenne még erőm, akkor velük sikítanék, de tudom, hogy ettől sem lenne jobb. Már nem volt semmi, ami visszafordíthatná az egészet. Még egy-két nemzedék, generáció és Homo Sapiens Sapiens megszűnik létezni, már másnak fogják hívni magukat. Mi emberekért küzdöttünk és őket szerettük volna segíteni nem ezeket. Megborzongtam a jeges széltől, ahogyan a ruhámba és a hajamba kapott. Mikor jöttem ki az erkélyre? A memóriám újra cserbenhagyott, nagyon sokadszor. Nem, ez már túlságosan sok volt, a korláthoz léptem és újra lenéztem a nyüzsgő városra, amit egyszer Budapestnek hívtak. Utoljára, ez nem volt többé Budapest, ez nem volt többé az a hely, az a világ, ahova tartoztam. A lábaim megroggyantak, többé nem voltam képes ezt a terhet viselni, ez nem az én világom, nem az én otthonom volt többé. Ma a világ a saját szemében meghal a múlt utolsó darabja, már semmi sem lesz többé, mi ott tartaná őket, ahol most vannak, az utolsó lánc, utolsó kötelék is elpattan. Ez az emberiség utolsó napja, a többi már nem az én gondom, nem az én dolgom, ez már az ő útjuk, amihez többé nincs közöm sem nekem, sem egyetlen igaz embernek sem. Repülök, életemben talán először vagyok igazán szabad és boldog, jeges szél és a hideg sem zavar többé, ahogyan a forró könnyek sem az arcomon. Nincs több kötöttség, sem az, hogy megfeleljek másoknak és az elvárásaik szerint cselekedjem. Társaim, barátaim, jövök!
Vége.
Utópisztikus álmok
Odakint ekkor már hangosan szólt a minden évben megszokott zene, a felhőkarcolók között víg dallamok szóltak. Karácsony, az idő hideg és a hó is esik. Igen, azóta újra mindig fehér karácsonyunk van, amióta az időjárás-szabályzás működik. A Föld új aranykora igen, legalább is így tartják a legtöbben. A környezetszennyezésnek vége, a politika rendeződött, nincsenek országok, csak egyetlen hatalmas unió, amiben a Föld minden lakosa él. Megszűnt a szegénység, senkinek sem kellett nélkülöznie az anyagi javakat, de valahol már nem voltunk többé emberiség. Mindent elvesztettünk, csak éppen még az emberek nem jöttek rá erre. A kandallómban a tűz vígan pattogott mégis fáztam. Pedig régen milyen nagyon bírtam a hideget, még a legnagyobb fagyban is csak pulóverben rohangáltam odakint és mindenki ostobának nézett érte. Régen volt, az elmúlt fiatalság, mára az öreg csontjaim pedig nem bírták mindezt. Felettem is elszállt az idő, egyedül maradtam, pont én, akire senki sem gondolta volna, hogy így lesz. Hányadik születésnapom is közeledik? Nem tudom, valahol a 114.-nél abbahagytam, a 22. évszázad kapujában. A család, a rokonok, azon kevés barát, akiket annak tudtam nevezni. Azok, akiknek addig nem voltam terhére, amíg én megcsináltam, amit kértek, mindent félretéve. De ha véletlenül én kértem valamit, mindenkinek hirtelen más dolga akadt. Azt hittem, hogy vannak barátaim, és mint mindig csalódnom kellett. Ott voltam a temetéseiknek, búcsúztatóikon. Volt, aki híres író lett, ma is tananyag az ifjaknak, volt, aki a legújabb generációs szerepjátékot és számítógépes játékot találta fel, valaki híres közgazdász és ő volt, akinek tervei alapján normalizálták a gazdaságot. Egy másik barátom az oktatást forradalmasította és találta meg a módját, hogy a miként fejlődhet mindenki egyszerre. Hogy ezek mikor voltak, hogy mikor hagytak ők is itt? Ezeket sem tudnám már megmondani, a régi csalhatatlan memóriám is cserbenhagyott. Az tette először, a bátorságom másodszor, amikor rájöttem, hogy mi történik velem és nem voltam arra képes, amivel olyan régen többször próbálkoztam. Eldobni az életemet.
Így arra kárhoztattam magam, hogy végignézzem önön leépülésemet s lassú halálomat, amire az orvostudomány is rásegít. Kitolják a halált, mert azt hiszik, hogy még van lehetőség, hogy még megmenthetnek. Felkeltem a helyemről és az üvegablakhoz léptem, lenézve a világ legmagasabb épületének tetejéről az alattam elterülő világra. Régen tériszonyom is volt, mára ezt is kezelték és implantátumokkal, gyógyszerekkel és egyéb beavatkozásokkal kitörölték. Ahogyan minden kárt a szervezetből, csak az öregséggel nem tudtak mit kezdeni még mindig. Én voltam az utolsó, az utolsó, aki még emlékezett a régi világra és arra a sorsra jutottam, hogy én vigyázzak erre és felügyeljem a virágzását. Tévedés, a haldoklását, csak ezt rajtam kívül senki sem látta már. Az egész hely ünnepi díszben volt kivilágítva, a gigantikus épületeken fenyőfák és égők virítottak, mára csak egy megszokás, már senki sem emlékszik arra, hogy miről is szólt mindez. A szeretetről, a családról, a barátokról, ilyenkor még fájdalmasabb volt az egyedüllét és a többiek hiánya. Reszkető kézzel értem az ablakhoz és a csontos, aszott kezemre néztem, természetes emberszín. Már közel sem az a hófehér, ami régen volt. Letekintettem a lent nyüzsgő emberekre néztem, vagyis arra, amit ma még embernek neveznek, de már régen nem volt az. Fájdalmas évek voltak, amíg végig kellett nézni, hogy az egykori emberek mikor válnak olyanná, amilyenek ma. Amikor már semmiért sem kellett megküzdeniük, mert mindenük megvolt, se betegség, se éhezés, se családi viták, se semmi. Már csak gépek végzik helyettük a munkát és rabszolgának teremtett minimális értelemmel rendelkező faj, akik csak azért élnek, hogy minket szolgáljanak. Az emberek nekiálltak a 21. század második negyedévében istent játszani, de nem lettek azok.
Közel sem, bár, amikre képesek voltak, voltunk, azok lehettünk volna, de nem történt meg. Annyi mindent nyert vele az emberiség, csak éppen egyetlen dolgot vesztettünk el vele, a legfontosabbat. Amire senki sem jött rá, mert mindenki elvakult és eltunyult. Az emberségünket, megszűntünk embernek lenni ezekkel a változásokkal. A legtöbbekben, az új generációkban már semmilyen természetes dolog nem volt. A nőknek nem kellett szülniük, a gyermekeket genetikai módon tervezték és gyártották, hogy mindenből a legjobbak legyenek és különbek, mint az elődeik. Inkább voltak már gépek, mintsem igazi élőlények. Amikor ez ellen próbáltunk, próbáltam felszólalni csak kinevettek, hogy öregek vagyunk és nem tudunk haladni a korral és a mi időnk lejárt. Nem törődtek semmivel, nem fogták fel, hogy mit is jelent az emberség, embernek lenni. A koruk évszázadokig eltarthat, ha valami elromlik, elöregszik lecserélik egy újra, jobbra. De mi, mi nem voltunk ezzel a rendszerrel kompatibilisek. Egy-két szerv, vagy új ér még belefért, de semmi olyat nem kaphattunk, amivel ugyanezt a kort elérhetnénk. Aki súlyos beteg volt megtagadták az ellátást. Végig kellett néznem a barátok gyengülését, hosszú évekig tartó szenvedését, majd fájdalmas és mégis embertelen halálát. Velünk már nem törődött senki sem. Először a család, a rokonok, majd a kortársaim, mindenki. Talán sírt sem emeltek nekik, vagy ha igen, akkor már az ő sírjuk sincs meg. Nem volt erőm ahhoz, hogy kimenjek és meglátogassam őket.
Mindig mondják, hogy úgy emlékezzünk, ahogyan régen volt, amikor erejük teljében voltak és nem pedig gyengén, kiszolgáltatottan. Mi mindig azok voltunk, az új generációkhoz képest mindenképp. Az ember természetes lételeme, hogy születésétől kezdve haldoklik, ez rám sokszorosan is igaz volt. Nem volt hónap kamaszkoromtól kezdve, hogy ne feküdtem volna betegen otthon, míg a többiek egészségesek voltak, hellyel-közzel, de tény, hogy senki sem betegeskedett annyit, mint én. Mindenki előtt oly fényes jövő állt, tehetségesek voltunk, a legjobbak a saját területünkön és mégis semmit sem ért. Néhány mondat a holomúzeumban és a tankönyvekben. Tényleg ennyit érne egy élet, hogy mint őskövületekre emlékezzenek? Hiszen ha mi nem vagyunk, mindaz, ami ma él, ami van soha sem jött volna létre. Elfáradtam, a többiek az én vállamra helyezték, hogy vigyázzak erre, a nevem is erre utal, az emberek védelmezője. De a kérdés még tőlem is jogos, hogy azok is megérdemlik mindezt, akiket mi valódi emberek nem voltunk képesek azoknak nevezni? Az év elején köszöntöttek, mint a világ legidősebb emberét, újra megfog történni, hacsak nem történik valamilyen csoda és végre nem távozok innen. Remegő és gyenge végtagokkal csoszogtam vissza a kandalló elé és ültem le előtte, hogy utána összehúzzam magamon a takarót.
Mindaz, miket most mondok, azokat is csak a naplómból tudom, nem máshonnan. Már képtelen vagyok arra, hogy a barátaim, a családom külsejét felidézzem magamban. Csak egy üres folt, ami elmosódik, hogy milyen volt a gyerekkorom, arra sem emlékszem, csak haloványan. Az iskolákra és a későbbi évek is csak ilyenek. Mintha ködön át látnám és mégis, ezek a legélesebbek, a többi, az elmúlt néhány év, a tegnapok. Semmi, semmi sem maradt meg. Néhány napja belenéztem a tükörbe és nem ismertem meg azt a személyt, aki visszanézett onnan, és most már azt sem tudnám visszaidézni, hogy miként és mikor jöttem ide a székbe és ültem bele. Soha sem voltam hangos és haragos típus. Ha megbántottak is inkább csendben voltam és nem szóltam, noha talán jobban fájt, mint másnak. Mindig is az volt a fontos, hogy mások jól érezzék magukat, mindig őket helyeztem előtérbe, mintsem magamat még úgyis, hogy tudtam, hogy viszonzást nem igen várhatok. És most itt voltam, ez az érzés beigazolódott, itt hagytak, mind itt hagytak és teljesen egyedül voltam. Régen sokat voltam egyedül, szerettem egyedül lenni, nem szerettem az emberek közelségét, és mégis, mikor egyedül maradtam, teljesen egyedül jöttem rá, hogy mit is vesztettem. Azon a napon, amikor az utolsó is távozott jöttem rá, hogy egyedül vagyok. Nem csak, mert ők már nincsenek velem, hanem az egész hely, az egész világ ismeretlen számomra.
Embernek születtem, egy tökéletlen világba, egy olyan helyre, ahol mindenki önző volt, csak magával törődött ritka kevés személyt kivéve. De pontosan ez a tökéletlenség adta meg azt, amivel embernek hívhattuk magunkat. Teltek és múltak az évtizedek, egy évszázad, mindent láttam, mindent átéltem, mindenki szerint jobb ez, amiben most élünk, mindendben. Nem, ez csak hazugság és illúzió, most minden túlságosan is tökéletes, semmi sem olyan, mint régen. Hiába keresem a naptáraimban, feljegyzéseimben a pontot, ahol megtalálhatom, hogy az emberiség mikor vesztettel el emberségét és vált ezzé az új valamivé, akik odakint vannak. Hiába, nem találom és valószínűleg soha sem fogom. Egy utolsó csepp emberség, a képeken feldereng a többiek arca, ahogyan együtt játszunk, találkoztunk, moziba megyünk, nevetünk, mesélünk egymásnak, tervezgetünk, még gondtalanul a mégis rémes világban. Egy új világ reményei voltunk, és mégis azzal, hogy jót akartunk mi tettünk tönkre mindent. Mi ítéltünk halálra az emberiséget, a mi munkánk nyomán szűntek meg embernek lenni. Ők nem tudták elviselni mindezt, amikor rájöttek, ők erősek voltak és véget vetettek a rémálomnak. Gyenge voltam, vagy talán éppen erős, nézőpont kérdése. Volt valaki régen, aki azt mondta, hogy soha sem látott másban annyi lelkierőt és kitartást, mint bennem, úgy emlékszem a legjobb barátom volt, aki a legjobban ismert, de nem lehetek benne biztos. Ő nem gyávaságnak és gyengeségnek nevezné, hogy itt vagyok még mindig, hanem annak, hogy most is velük törődök és nem magammal. De még mindig nem találtam meg az okot, hogy miért is védjem őket tovább.
Minden reggel úgy kelek és úgy fekszem, hogy a világ sikolyát hallom, a halálsikolyát, ahogyan szenved ő is azzal, hogy mi lett belőle. Elmúlt nemzedékek kínjai, akik a síron túlról szemlélik, hogy utódaik mivé lettek, átkozzák a nevünket, nem hagynak nyugtot nekünk, nekem. Fáj ezt látni, nem akarom tovább, ha lenne még erőm, akkor velük sikítanék, de tudom, hogy ettől sem lenne jobb. Már nem volt semmi, ami visszafordíthatná az egészet. Még egy-két nemzedék, generáció és Homo Sapiens Sapiens megszűnik létezni, már másnak fogják hívni magukat. Mi emberekért küzdöttünk és őket szerettük volna segíteni nem ezeket. Megborzongtam a jeges széltől, ahogyan a ruhámba és a hajamba kapott. Mikor jöttem ki az erkélyre? A memóriám újra cserbenhagyott, nagyon sokadszor. Nem, ez már túlságosan sok volt, a korláthoz léptem és újra lenéztem a nyüzsgő városra, amit egyszer Budapestnek hívtak. Utoljára, ez nem volt többé Budapest, ez nem volt többé az a hely, az a világ, ahova tartoztam. A lábaim megroggyantak, többé nem voltam képes ezt a terhet viselni, ez nem az én világom, nem az én otthonom volt többé. Ma a világ a saját szemében meghal a múlt utolsó darabja, már semmi sem lesz többé, mi ott tartaná őket, ahol most vannak, az utolsó lánc, utolsó kötelék is elpattan. Ez az emberiség utolsó napja, a többi már nem az én gondom, nem az én dolgom, ez már az ő útjuk, amihez többé nincs közöm sem nekem, sem egyetlen igaz embernek sem. Repülök, életemben talán először vagyok igazán szabad és boldog, jeges szél és a hideg sem zavar többé, ahogyan a forró könnyek sem az arcomon. Nincs több kötöttség, sem az, hogy megfeleljek másoknak és az elvárásaik szerint cselekedjem. Társaim, barátaim, jövök!
Vége.
_________________
Reneszánsz: Tyranis; Másik világból: Tyranis; Végtelen Háború: Tyranis, Angelica Butler, Világelme
Ultimate: Tyra Rel Brahe; Outsiders/Reneszánsz/AoA: Jonah Wright, Beatrice Mortimer; X-diák: Kaelyn Moore
Pólófelirat Reneszánsz: "Szóljatok, ha minden diákot elraboltak!"; Out: "A telepaták halkabban kiabáljanak!"
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
Tyranis- 12. szint - 30 kredit
- Hozzászólások száma : 1607
Hozzászólások régi : 0
Reputation : 0
Join date : 2011. Dec. 27.
Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Multi
Síkok: Reneszánsz, Ultimate/Újvilág, Age of Apocalypse, Végtelen Háború, Outsiders -
Re: 2. Íróverseny
by Radoslava Kedd 22 Május 2012, 20:04
Én is jelentkezek, csak hogy Nefi ne legyen itt egyedül. 
Egy kis részlet szerény regényemből:
- Azt szeretnéd tudni, hogy ki vagyok? Hogy miért ülök itt és miért nem járok iskolába? Miért nem vagyok „normális” mint a többi tini? Ha jól értem… - kezdek bele nyugodtan, elvégre nincs hová sietni. Több mint három éve vagyok bezárva a penészes falak közé, sose jutok ki, így számomra a „nincs időm” nem létezik.
- Igen, kérlek mesélj a gyerekkorodról, milyen viszonyban voltál a szüleiddel? – kérdi a fehér köpenyes férfi. Látom arcán, nem érdekli őt ez valójában. A szemei, azok a szemek mindent elárulnak. A lélek tükre. Ő is csak teszi rutin dolgát, amiért fizetik. Nem azért teszi, mert segíteni akar, hanem azért, mert ez a munkája. Elmosolyodom, az asztalra helyezem mindkét kezem, majd államat ujjaimnak döntöm. Ki közülünk az érdekesebb? Szadista vigyor kúszik arcomra, majd lehunyom szemem. Halk sóhaj, elmémben elkalandozom gyerekkoromba:
- Megszülettem. Ez jelzi azt hogy most itt vagyok, bár erre már maga is rájött. Egy kellemes kis házban éltünk. Mindig is egyke voltam. Volt egy szép kertünk a ház mögött. Tele volt virágokkal. Anyám kert dizájnér volt, így mindig is csodaszépen tartotta. Apám épített nekem oda egy hintát. Sokat játszottam a hátsó udvarban. Óvodába is jártam. Emlékszem, hogy sok barátom volt akkor. Vagy talán nem is? – kicsit elgondolkodom ezen, hirtelen már nagyon nehéz erről beszélni. Valójában nem is az érzelmek, vagy az emlékek miatt, csupán azért, mert elmémben a fantázia és a valóság teljesen egybemosódott.
- Apám autószerelő volt. Jól ment neki a munka. Sose sajnálta hogy lánya lett, fia helyett. Nagyon jó viszonyban voltunk a szomszédokkal is. Ami szerintem nagyon fontos. Amikor három éves lettem, kaptam tőle egy fehér plüss nyuszit – arcom elkomorodik, és már inkább gyűlölettel teli nézek az orvosra. Látom arcán a kérdést, de még mielőtt felteszi, válaszolok neki sziszegve.
- Igen, azt a nyuszit amit nem akarnak nekem vissza adni, pedig az én személyes tulajdonom. Tudja magam, hogy ez lopás? Be is perelhetném magukat, az egész intézetet ezért, de nem tehetem, hisz milyen ügyvéd állna egy elmebeteg szadista gyilkos oldalára? De nem ez a fontos. A nyuszit nagyon szeretem igen, ő az én egyetlen szerelmem. Mindenhova magammal vittem. Ő volt a legjobb barátom. Ő volt a mindenem. Volt? Nem… bocsánat. Még mindig az – felpillantok az orvosra, fürkészem arckifejezését, de nem látok rajta semmi érdeklődést.
- Mondja, miért nyíljak meg maga előtt, miért meséljek magamról, ha ön ilyen passzív az egészhez? Tudja a felesége hogy csalja az egyik ápolónővel? – kérdezem tőle, miközben élvezettel nyalom végig ajkaimat, majd diadalmasan dőlök hátra a szék támlájának, összefont karokkal. Most hirtelen én érzem magam az orvos szerepében. Kapkod, hápog.
- Honnan…?! Ez ostobaság! Nem ezért vagyunk most itt! – háborodik fel, de ez bennem csak nagyobb elégedettséget fejt ki.
- Én ugyan úgy figyelem magát, mint ön engem. Azt hiszi mert beteg vagyok, még nem veszem észre az apróságokat? Látom arcán hogy ma is a nővel lesz, ahogy próbál feltűnés nélkül az órájára pillantani, ahogy várja hogy végezzünk végre ezzel az egésszel és maga ismét a nő karjaiban tudhassa testét – válaszolom neki hidegen, majd elnémulok pár percre. Tekintetem az ablak felé irányul, de a rácsokon és a beszűrődő fényen kívül nem látok rajta semmi mást. Ismét az orvos felé fordulok.
- Szóval ott tartottam, hogy óvodába jártam és idilli családi életet éltem. Sajnos amikor négy éves lettem, apám egy drog bandával akadt össze, meg is gyűlt szerencsétlennek a baja velük. Anyám szeme láttára lőtték le a hátsó udvaron. Igen, én is láttam a szobámból – elhúzom számat kelletlenül, ismét elnézek, fürkészem csendben a piszkos padlót.
- Fel kéne mosni… - jegyzem meg csak úgy, majd ajkaimba harapok.
- Nyilván nehéz gyerekkora következett ezek után – szólalt meg az orvos, mikor látta, nem vagyok hajlandó többet beszélni.
- Nehéz? Maga nem tudja mi a nehéz. Anyámat ez annyira tönkretette hogy fájdalmát alkoholba és drogba fojtotta. Árulta testét, horda őket haza. Amikor sírtam hogy éhes vagyok, bezárt a szobába. Nagyon sokat voltam ott… - mondom elhalkulva, majd felsóhajtok ismét nehezen.
- Mit csinált a szobában? - kérdezte az orvos ismét egy hosszabb csend után.
- Rajzoltam – válaszoltam neki nyugodtan – Nagyon sokat rajzoltam. Szerettem rajzolni. Most is rajzolnék, de nem engedik. Szerintük veszélyes vagyok. De ez nem igaz. Nekem csak… rossz gyerek korom volt. Szeretetre vágyom, mint mindenki – nézek fel az orvosra.
- És mit rajzolt? – kérdezte ismét.
- Egy boldog családot. Amim sose volt. Apám halott volt, anyám éheztetett, vert, bezárt a szobámba, már emberek közé se jártam. Egyik nap… meghalt. Azt hiszem kilenc éves voltam. Három évig húztuk ezt így. Most se értem hogy lehetek életben.
- Igen, nyilván ekkor alakult ki magánál a klausztrofóbia és a tudathasadás… - kezdett bele az orvos. Semmi kedvem nem volt hallgatni az ostobaságait.
- A kanapén találtam őt. Lehet túladagolta magát, vagy halálra itta, vagy mindkettő egyszerre. Tudja… a hűtőben nem volt semmi élelem. A ház be volt zárva. Kicsi voltam és éhes. Fogtam a konyha kést és… - lehunyom szemem, nyelek egyet. Már maga a gondolat is hátborzongató volt amit akkor tettem.
- Feldarabolta az anyját és megette – mondta ridegen az orvos, bármilyen érzés nélkül. Rutinon, mintha egy lejárt sláger lenne az egész. Gyors pillantás, szinte gyilkolom őt ezért.
- Maga nem tudja milyen nehéz volt. Napokig halott anyám húsán éltem! – kiáltottam, éreztem a feszültséget testemben.
- De… meglepően finom volt. Utána rendőrök törtek be a házba és elvittek a rendőrségre. Kihallgattak. Majd benyomtak egy gyerekotthonba. Mindegyik rokonom lemondott rólam. Ki is akarna? Hisz megettem a saját anyámat – mondtam kicsit zaklatottan, majd ismét megnyalom ajkaimat.
- Szóval nem tagadja hogy más emberek húsának elfogyasztása számára euforikus érzést ad…? – kérdi az orvos, bár kicsit óvatosan.
- Nem tagadom. Ebben igaza van – válaszoltam neki és bólintottam is.
- Mi történt utána? A gyerekotthonban voltak barátai? – kérdezte kicsit mintha ha már érdeklődve, elvégre ha itt kell velem töltenie az idejét…
- Barátok? Nem… Pszichológushoz jártam. És elkezdtem járni iskolába is. Kilenc évesen az első osztályba. El tudja ezt maga képzelni? Szörnyű volt… Mindenki került. Elvégre gyagyás voltam. Nem voltak barátaim. Sokan bántottak, de egy nap minden megváltozott, és azóta itt vagyok – fejezem be végül az egész beszámolót magamról.
- Arra a napra gondol, amikor felgyújtotta az egész gyerekotthont? – kérdi, majd unottan néz az egyik biztonsági kamerába.
- A nyuszimat beledobták a sárba és letépték a fülét. A nyuszim volt az egyetlen dolog amihez maguk szerint érzelmileg kötődök. Valaki sarokba állítja a gyereket ha rosszat csinál, én csak… megbüntettem őt – válaszoltam olyan hangon, mintha egy teljesen normális dolgot csináltam volna, kicsit értetlenül és naivan néztem az orvosra.
- Megbüntette?! Az egész gyerekotthont felgyújtotta! – vágott rá az orvos, egyetlen rossz pillantással letorkoltam. Tudtam jól hogy ő van az én markomban, és nem pedig fordítva.
- Akkor jöttem rá, hogy különleges képességem van. Dühöt éreztem. Mérhetetlen nagy dühöt amit évek során elfojtottam, mert mindig én akartam lenni a jó kislány annak ellenére amik történtek velem. Éreztem ahogy testem felhevül, mintha lángolna, és valóban úgy volt! Kívántam, bár csak ezek a lángok elnyeljék az egész épületet, porrá égessék az összes gyerekkel aki bántott engem. A végén így is lett. Nem igazán tudom hogy csináltam. Azóta nem sikerült, talán csak egyszer, egy kicsit, de lehet hogy álmodtam. Már nem igazán tudom – válaszolom neki elgondolkodva. Szemeim előtt látom ahogy lángol az épület, ahogy a gyerekek halálsikolyuk közepette égnek el. Örömmel tölt el a gondolat, hogy igazságot teremtettem. Az én igazságomat.
- Utána már csak arra emlékszem hogy itt ébredtem fel. Leszíjazva az egyik ágyon. Nem tudtam mozogni. A többit már maga is tudja. Itt vagyok – fejezem be végül életem történetét. Nem hoz ez számomra megbékülést. Gyakran hallom, elég ha valakinek elmondom mit érzek, mire gondolok és jobb lesz. De ez nem így van. Velem nem…
- Affektusba esett, végül elájult. Ekkor hagyta abba a tombolását. Három tűzoltó kocsi kellett, hogy eloltsák a maga pusztítását – magyarázta az orvos. Figyelmesen hallgattam végig mondandóját.
- Ezért gyűlöli a nőket és a gyerekeket? Rossz tapasztalat a múltból? – kérdi az orvos, miközben jegyzetel valamit.
- Igen. Pontosan így van. Minden gyerek önző és gonosz. Egyik anya se tud igazán szeretni. Mindegyik ölelése jéghideg. Ez csak az emberiség elvárása, a normák amik alkotva vannak, az elvárások, hogy mindenki jó anya legyen. Mindenki játssza így a szerepét amit kiosztanak neki az elvárások és szabályok. Aki pedig nem így tesz, az ki van taszítva az emberiség küszöbére – magyarázom neki komolyan, mintha főiskolás előadást tartanák az orvosnak.
- Hiányzik az apja? – kérdi az orvos. Ezen a kérdésen enyhén gondolkodom el csak.
- Az apám… Ő az én hősöm. Mindig is hiányozni fog. Igen… a hősöm – válaszolom neki, elmémben megannyi gondolat merül fel. Csodaszép emlékek.
- Ezért hiszi azt hogy minden férfi az apja? – teszi fel a kérdést.
- Erről én semmit se tudok – válaszolom neki egyszerűen. Az orvos az órájára pillant, majd az asztalon összeszedi a papírokat. Távozni készül. Heges kezeimre nézek. Saját fogaim nyomai, vagy épp körmeimé. Észreveszi az orvos, majd kicsit bíztatóan elmosolyodik.
- Ha jól fog viselkedni az elkövetkező hónapban, nem fogja magát bántalmazni és szedi a gyógyszereket, elintézem hogy visszakapja a nyusziját és hogy járhasson ki minden héten egy órára sétálni. Többet nem tudok magáért tenni. Megannyi év után ez volt az első terápia, ahol megnyílt nekem. Miért tette ezt? – kérdi az orvos kicsit érdeklődve. Elmosolyodom. Mosolyom naiv, mégis szadistán beteges.
- Mert talán már többé nem találkozunk… - válaszolom neki. Nem igazán tudja erre mit mondjon, vagy már nagyon siet, így nem méltat különösebb reakcióra egy kellemetlen mosolyon kívül. Int a biztonsági őrnek, aki mögém lép és felhelyezi a „szájkosaramat”, majd nyugodtan és lassan állok fel. Kényszerzubbonyomat összeköti, hogy ne tudjam használni kezeimet, majd visszavezet a szobámba. Azóta nem láttam az orvosomat…
Egy kis részlet szerény regényemből: Csak fél óra
- Azt szeretnéd tudni, hogy ki vagyok? Hogy miért ülök itt és miért nem járok iskolába? Miért nem vagyok „normális” mint a többi tini? Ha jól értem… - kezdek bele nyugodtan, elvégre nincs hová sietni. Több mint három éve vagyok bezárva a penészes falak közé, sose jutok ki, így számomra a „nincs időm” nem létezik.
- Igen, kérlek mesélj a gyerekkorodról, milyen viszonyban voltál a szüleiddel? – kérdi a fehér köpenyes férfi. Látom arcán, nem érdekli őt ez valójában. A szemei, azok a szemek mindent elárulnak. A lélek tükre. Ő is csak teszi rutin dolgát, amiért fizetik. Nem azért teszi, mert segíteni akar, hanem azért, mert ez a munkája. Elmosolyodom, az asztalra helyezem mindkét kezem, majd államat ujjaimnak döntöm. Ki közülünk az érdekesebb? Szadista vigyor kúszik arcomra, majd lehunyom szemem. Halk sóhaj, elmémben elkalandozom gyerekkoromba:
- Megszülettem. Ez jelzi azt hogy most itt vagyok, bár erre már maga is rájött. Egy kellemes kis házban éltünk. Mindig is egyke voltam. Volt egy szép kertünk a ház mögött. Tele volt virágokkal. Anyám kert dizájnér volt, így mindig is csodaszépen tartotta. Apám épített nekem oda egy hintát. Sokat játszottam a hátsó udvarban. Óvodába is jártam. Emlékszem, hogy sok barátom volt akkor. Vagy talán nem is? – kicsit elgondolkodom ezen, hirtelen már nagyon nehéz erről beszélni. Valójában nem is az érzelmek, vagy az emlékek miatt, csupán azért, mert elmémben a fantázia és a valóság teljesen egybemosódott.
- Apám autószerelő volt. Jól ment neki a munka. Sose sajnálta hogy lánya lett, fia helyett. Nagyon jó viszonyban voltunk a szomszédokkal is. Ami szerintem nagyon fontos. Amikor három éves lettem, kaptam tőle egy fehér plüss nyuszit – arcom elkomorodik, és már inkább gyűlölettel teli nézek az orvosra. Látom arcán a kérdést, de még mielőtt felteszi, válaszolok neki sziszegve.
- Igen, azt a nyuszit amit nem akarnak nekem vissza adni, pedig az én személyes tulajdonom. Tudja magam, hogy ez lopás? Be is perelhetném magukat, az egész intézetet ezért, de nem tehetem, hisz milyen ügyvéd állna egy elmebeteg szadista gyilkos oldalára? De nem ez a fontos. A nyuszit nagyon szeretem igen, ő az én egyetlen szerelmem. Mindenhova magammal vittem. Ő volt a legjobb barátom. Ő volt a mindenem. Volt? Nem… bocsánat. Még mindig az – felpillantok az orvosra, fürkészem arckifejezését, de nem látok rajta semmi érdeklődést.
- Mondja, miért nyíljak meg maga előtt, miért meséljek magamról, ha ön ilyen passzív az egészhez? Tudja a felesége hogy csalja az egyik ápolónővel? – kérdezem tőle, miközben élvezettel nyalom végig ajkaimat, majd diadalmasan dőlök hátra a szék támlájának, összefont karokkal. Most hirtelen én érzem magam az orvos szerepében. Kapkod, hápog.
- Honnan…?! Ez ostobaság! Nem ezért vagyunk most itt! – háborodik fel, de ez bennem csak nagyobb elégedettséget fejt ki.
- Én ugyan úgy figyelem magát, mint ön engem. Azt hiszi mert beteg vagyok, még nem veszem észre az apróságokat? Látom arcán hogy ma is a nővel lesz, ahogy próbál feltűnés nélkül az órájára pillantani, ahogy várja hogy végezzünk végre ezzel az egésszel és maga ismét a nő karjaiban tudhassa testét – válaszolom neki hidegen, majd elnémulok pár percre. Tekintetem az ablak felé irányul, de a rácsokon és a beszűrődő fényen kívül nem látok rajta semmi mást. Ismét az orvos felé fordulok.
- Szóval ott tartottam, hogy óvodába jártam és idilli családi életet éltem. Sajnos amikor négy éves lettem, apám egy drog bandával akadt össze, meg is gyűlt szerencsétlennek a baja velük. Anyám szeme láttára lőtték le a hátsó udvaron. Igen, én is láttam a szobámból – elhúzom számat kelletlenül, ismét elnézek, fürkészem csendben a piszkos padlót.
- Fel kéne mosni… - jegyzem meg csak úgy, majd ajkaimba harapok.
- Nyilván nehéz gyerekkora következett ezek után – szólalt meg az orvos, mikor látta, nem vagyok hajlandó többet beszélni.
- Nehéz? Maga nem tudja mi a nehéz. Anyámat ez annyira tönkretette hogy fájdalmát alkoholba és drogba fojtotta. Árulta testét, horda őket haza. Amikor sírtam hogy éhes vagyok, bezárt a szobába. Nagyon sokat voltam ott… - mondom elhalkulva, majd felsóhajtok ismét nehezen.
- Mit csinált a szobában? - kérdezte az orvos ismét egy hosszabb csend után.
- Rajzoltam – válaszoltam neki nyugodtan – Nagyon sokat rajzoltam. Szerettem rajzolni. Most is rajzolnék, de nem engedik. Szerintük veszélyes vagyok. De ez nem igaz. Nekem csak… rossz gyerek korom volt. Szeretetre vágyom, mint mindenki – nézek fel az orvosra.
- És mit rajzolt? – kérdezte ismét.
- Egy boldog családot. Amim sose volt. Apám halott volt, anyám éheztetett, vert, bezárt a szobámba, már emberek közé se jártam. Egyik nap… meghalt. Azt hiszem kilenc éves voltam. Három évig húztuk ezt így. Most se értem hogy lehetek életben.
- Igen, nyilván ekkor alakult ki magánál a klausztrofóbia és a tudathasadás… - kezdett bele az orvos. Semmi kedvem nem volt hallgatni az ostobaságait.
- A kanapén találtam őt. Lehet túladagolta magát, vagy halálra itta, vagy mindkettő egyszerre. Tudja… a hűtőben nem volt semmi élelem. A ház be volt zárva. Kicsi voltam és éhes. Fogtam a konyha kést és… - lehunyom szemem, nyelek egyet. Már maga a gondolat is hátborzongató volt amit akkor tettem.
- Feldarabolta az anyját és megette – mondta ridegen az orvos, bármilyen érzés nélkül. Rutinon, mintha egy lejárt sláger lenne az egész. Gyors pillantás, szinte gyilkolom őt ezért.
- Maga nem tudja milyen nehéz volt. Napokig halott anyám húsán éltem! – kiáltottam, éreztem a feszültséget testemben.
- De… meglepően finom volt. Utána rendőrök törtek be a házba és elvittek a rendőrségre. Kihallgattak. Majd benyomtak egy gyerekotthonba. Mindegyik rokonom lemondott rólam. Ki is akarna? Hisz megettem a saját anyámat – mondtam kicsit zaklatottan, majd ismét megnyalom ajkaimat.
- Szóval nem tagadja hogy más emberek húsának elfogyasztása számára euforikus érzést ad…? – kérdi az orvos, bár kicsit óvatosan.
- Nem tagadom. Ebben igaza van – válaszoltam neki és bólintottam is.
- Mi történt utána? A gyerekotthonban voltak barátai? – kérdezte kicsit mintha ha már érdeklődve, elvégre ha itt kell velem töltenie az idejét…
- Barátok? Nem… Pszichológushoz jártam. És elkezdtem járni iskolába is. Kilenc évesen az első osztályba. El tudja ezt maga képzelni? Szörnyű volt… Mindenki került. Elvégre gyagyás voltam. Nem voltak barátaim. Sokan bántottak, de egy nap minden megváltozott, és azóta itt vagyok – fejezem be végül az egész beszámolót magamról.
- Arra a napra gondol, amikor felgyújtotta az egész gyerekotthont? – kérdi, majd unottan néz az egyik biztonsági kamerába.
- A nyuszimat beledobták a sárba és letépték a fülét. A nyuszim volt az egyetlen dolog amihez maguk szerint érzelmileg kötődök. Valaki sarokba állítja a gyereket ha rosszat csinál, én csak… megbüntettem őt – válaszoltam olyan hangon, mintha egy teljesen normális dolgot csináltam volna, kicsit értetlenül és naivan néztem az orvosra.
- Megbüntette?! Az egész gyerekotthont felgyújtotta! – vágott rá az orvos, egyetlen rossz pillantással letorkoltam. Tudtam jól hogy ő van az én markomban, és nem pedig fordítva.
- Akkor jöttem rá, hogy különleges képességem van. Dühöt éreztem. Mérhetetlen nagy dühöt amit évek során elfojtottam, mert mindig én akartam lenni a jó kislány annak ellenére amik történtek velem. Éreztem ahogy testem felhevül, mintha lángolna, és valóban úgy volt! Kívántam, bár csak ezek a lángok elnyeljék az egész épületet, porrá égessék az összes gyerekkel aki bántott engem. A végén így is lett. Nem igazán tudom hogy csináltam. Azóta nem sikerült, talán csak egyszer, egy kicsit, de lehet hogy álmodtam. Már nem igazán tudom – válaszolom neki elgondolkodva. Szemeim előtt látom ahogy lángol az épület, ahogy a gyerekek halálsikolyuk közepette égnek el. Örömmel tölt el a gondolat, hogy igazságot teremtettem. Az én igazságomat.
- Utána már csak arra emlékszem hogy itt ébredtem fel. Leszíjazva az egyik ágyon. Nem tudtam mozogni. A többit már maga is tudja. Itt vagyok – fejezem be végül életem történetét. Nem hoz ez számomra megbékülést. Gyakran hallom, elég ha valakinek elmondom mit érzek, mire gondolok és jobb lesz. De ez nem így van. Velem nem…
- Affektusba esett, végül elájult. Ekkor hagyta abba a tombolását. Három tűzoltó kocsi kellett, hogy eloltsák a maga pusztítását – magyarázta az orvos. Figyelmesen hallgattam végig mondandóját.
- Ezért gyűlöli a nőket és a gyerekeket? Rossz tapasztalat a múltból? – kérdi az orvos, miközben jegyzetel valamit.
- Igen. Pontosan így van. Minden gyerek önző és gonosz. Egyik anya se tud igazán szeretni. Mindegyik ölelése jéghideg. Ez csak az emberiség elvárása, a normák amik alkotva vannak, az elvárások, hogy mindenki jó anya legyen. Mindenki játssza így a szerepét amit kiosztanak neki az elvárások és szabályok. Aki pedig nem így tesz, az ki van taszítva az emberiség küszöbére – magyarázom neki komolyan, mintha főiskolás előadást tartanák az orvosnak.
- Hiányzik az apja? – kérdi az orvos. Ezen a kérdésen enyhén gondolkodom el csak.
- Az apám… Ő az én hősöm. Mindig is hiányozni fog. Igen… a hősöm – válaszolom neki, elmémben megannyi gondolat merül fel. Csodaszép emlékek.
- Ezért hiszi azt hogy minden férfi az apja? – teszi fel a kérdést.
- Erről én semmit se tudok – válaszolom neki egyszerűen. Az orvos az órájára pillant, majd az asztalon összeszedi a papírokat. Távozni készül. Heges kezeimre nézek. Saját fogaim nyomai, vagy épp körmeimé. Észreveszi az orvos, majd kicsit bíztatóan elmosolyodik.
- Ha jól fog viselkedni az elkövetkező hónapban, nem fogja magát bántalmazni és szedi a gyógyszereket, elintézem hogy visszakapja a nyusziját és hogy járhasson ki minden héten egy órára sétálni. Többet nem tudok magáért tenni. Megannyi év után ez volt az első terápia, ahol megnyílt nekem. Miért tette ezt? – kérdi az orvos kicsit érdeklődve. Elmosolyodom. Mosolyom naiv, mégis szadistán beteges.
- Mert talán már többé nem találkozunk… - válaszolom neki. Nem igazán tudja erre mit mondjon, vagy már nagyon siet, így nem méltat különösebb reakcióra egy kellemetlen mosolyon kívül. Int a biztonsági őrnek, aki mögém lép és felhelyezi a „szájkosaramat”, majd nyugodtan és lassan állok fel. Kényszerzubbonyomat összeköti, hogy ne tudjam használni kezeimet, majd visszavezet a szobámba. Azóta nem láttam az orvosomat…
_________________
Főkari: Radoslava Vasilovij, X-diák: Nadja Nyedvedjev
Thorhalla: Elmegyógyintézetek gyöngye és a Lady Plüssnyúl
"Az elmebetegség olyan mint a gravitáció..."
1. Radi
2. Nightmare
3. Radoslava
Radoslava- 3. szint - 8 kredit
- Hozzászólások száma : 258
Hozzászólások régi : 0
Reputation : 0
Join date : 2011. Oct. 28.
Age : 33
Tartózkodási hely : Szlovákia
Karakteradatok
Főkarakter: Radoslava Vasilovij
Főkari/multi: Főkarakter
Síkok: -
Re: 2. Íróverseny
by Godlaw / Tao Csüt. 24 Május 2012, 15:53
Egy három részes novellasorozattal nevezek, ne ijedjetek meg, összesen négy és fél oldal. Érdekesség, hogy először a második rész készült el, amihez hangulatkeltőnek írtam utólag az elsőt, és végül erre a versenyre írtam a harmadikat, ami összefogja a sorozatot. Leginkább gondolatébresztőnek szánom, remélem, elgondolkodtat majd pár embert.
Fides
Spes
Caritas
Fides
A hit még nem tudja azt, amibe az ész már rég meghalt.
Egyesek szerint a legtöbb isten tulajdonképpen nem teremtett semmit. Inkább azok lettek teremtve, méghozzá mindenféle, nem túl isteni dolog által. Ilyen például a televízió, vagy az acél, de persze emberek is csináltak ilyet, ki ne hallott volna a szcientológiáról. Na jó, ne menjünk bele. Egy másik elképzelés szerint nincsenek is istenek, egyfajta mágusok hozzák létre azt, amit mi technológiai fejlődésnek nevezünk. Egy varázsló varázsolt egy tévét, és mivel elhitette velünk, hogy ez nem varázslat, hanem tényleg tudunk egy fekete üveglapon át a múltba vagy akár a jelenbe nézni, valóban úgy is lett. Azért a két vonalnak van köze egymáshoz, ahogy látjuk, itt is szükséges az emberek hite, hogy valóban működjön az a fránya tévé. Szóval a közös pont láthatóan a hit, amiről nagyon fontos elmondani, hogy nem egyenlő a tudással. Sőt! A tévé azért működik, mert elhittük, internet is ezért van, és a telefon is így működik, aki készítette, tudta, hogy mit csinál, de csak azok miatt, vagy éppenséggel azok által működik, akik nem értették, hogy működik, csak elhitték, hogy menni fog.
De mi lett volna, ha valaki nem hiszi el? Kérdezem máshogy: mi volt akkor, amikor valaki nem hitte el?
Az ember nem tud repülni, ezt sokan mondták, és sokan tudták, bizonyos varázslók mégis próbálkoztak olyan szerkezeteket építeni, amelyek hihetővé - nem érthetővé - teszik, hogy a levegőbe emelkedik. Rengeteg volt a szkeptikus, és épp ezért tartott olyan sokáig, míg végre sikerült megépíteni az első valóban működő repülőt. De hogy is van ez? Felhajtó erő, meg hasonló hablaty? Nem különös, hogy pont azoktól hallunk ezekről, akik annyira repülni akarnak? Magyarázat mindig van, hisz a világ felfedezhetetlen, a cél csak az, hogy elhiggyék, amit összehordunk. Egy varázsló kitalálta, hogy papírlapon megjelenjen a New York Times mai száma, mi több, ezen az egy papírlapon az összes oldalt elolvashassa, és talált elegendő embert, aki ezt elhitte. Elegendő buta embert? A technológiai fejlődés gyorsabb, mint valaha. A butaság nagyobb, mint valaha? A hiszékenység népbetegség. De rossz ez? Betegség, vagy erény? Egy világban, ahol létrejön, amit elhiszünk, rengeteg csoda lehet. De mi van akkor, ha a varázslók nem repülőt, tévét meg telefont hitetnek el az emberekkel? Mi van, ha a hiszékeny néppel atombombát, ideggázt és koncentrációs táborokat hitetnek el? Ez már a múlt, és mi mindent hiszünk még el? Az atombombáról elhittük, hogy óriási területet pusztít el, és tesz lakhatatlanná. Miért ne hihetnék el, hogy egy másik szerkezet, mondjuk az "elektronbomba" ezerszer nagyobb pusztítást végez?
Ha holnap azt hallanád a hírekben, hogy a Pentagon egy ilyen bombát hozott létre, elhinnéd?
A legtöbben hezitálás nélkül rábólintanának a dologra: na most már ilyen is van, reméljük, nem ellenünk használják fel.
Itt egy kémcső, fogalmad sincs, mi van benne, és bármit mondok neked, két lehetőséged van: kételkedni vagy elhinni. Másképp mondva: megváltoztatni a kémcső tartalmát, vagy beletenni azt, amit én mondok.
Mit hiszel, mi van benne?
De mi lett volna, ha valaki nem hiszi el? Kérdezem máshogy: mi volt akkor, amikor valaki nem hitte el?
Az ember nem tud repülni, ezt sokan mondták, és sokan tudták, bizonyos varázslók mégis próbálkoztak olyan szerkezeteket építeni, amelyek hihetővé - nem érthetővé - teszik, hogy a levegőbe emelkedik. Rengeteg volt a szkeptikus, és épp ezért tartott olyan sokáig, míg végre sikerült megépíteni az első valóban működő repülőt. De hogy is van ez? Felhajtó erő, meg hasonló hablaty? Nem különös, hogy pont azoktól hallunk ezekről, akik annyira repülni akarnak? Magyarázat mindig van, hisz a világ felfedezhetetlen, a cél csak az, hogy elhiggyék, amit összehordunk. Egy varázsló kitalálta, hogy papírlapon megjelenjen a New York Times mai száma, mi több, ezen az egy papírlapon az összes oldalt elolvashassa, és talált elegendő embert, aki ezt elhitte. Elegendő buta embert? A technológiai fejlődés gyorsabb, mint valaha. A butaság nagyobb, mint valaha? A hiszékenység népbetegség. De rossz ez? Betegség, vagy erény? Egy világban, ahol létrejön, amit elhiszünk, rengeteg csoda lehet. De mi van akkor, ha a varázslók nem repülőt, tévét meg telefont hitetnek el az emberekkel? Mi van, ha a hiszékeny néppel atombombát, ideggázt és koncentrációs táborokat hitetnek el? Ez már a múlt, és mi mindent hiszünk még el? Az atombombáról elhittük, hogy óriási területet pusztít el, és tesz lakhatatlanná. Miért ne hihetnék el, hogy egy másik szerkezet, mondjuk az "elektronbomba" ezerszer nagyobb pusztítást végez?
Ha holnap azt hallanád a hírekben, hogy a Pentagon egy ilyen bombát hozott létre, elhinnéd?
A legtöbben hezitálás nélkül rábólintanának a dologra: na most már ilyen is van, reméljük, nem ellenünk használják fel.
Itt egy kémcső, fogalmad sincs, mi van benne, és bármit mondok neked, két lehetőséged van: kételkedni vagy elhinni. Másképp mondva: megváltoztatni a kémcső tartalmát, vagy beletenni azt, amit én mondok.
Mit hiszel, mi van benne?
Spes
Azok az emberek, akik úgy érzik, életük reménytelen szenvedés, bármit felajánlanak a remény legapróbb szikráját látva egy új lehetőségért.
Tapsviharban zeng a főtér, ezrek ujjonganak a pódium előtt és milliók a tévék előtt. Őrjöngnek az emberek, ahogy a mikrofonhoz hajolva egy szakállas, negyvenes férfi megigazítja szemüvegét, és megismétli a szavait. Elszabadul a pokol, örömujjongás, extázis, drog nélküli delírium, mindenki egy, örök ünnep kezdődik.
-Az emberi kíváncsiság határtalan, kérem, vigyázzanak magukra.
Ez a szakállas férfi utolsó mondata, bozontos szemöldökét összevonja, homlokát erősen ráncolja, hogy nyomatékot adjon szavainak. Fehér köpenyét megigazítja, majd maga mögé pillant, de senki sincs ott. Halántékát dörzsölve lép le a pódiumról, verejtékcseppek borítják homlokát, autója felé indul, és bajsza alatt elmorzsol néhány szót.
-Mit tettem?!
A férfi beszáll a visszafogott családi autóba, német kocsi, épp elfér benne a felesége, és két lánya. Alig bír elindulni a tömegtől, ami még mindig tombol, a biztonságiak többsége beolvad a nép közé, de az a pár, aki még kitart, utat nyit a kocsinak. Végül a fehér Opel elhajt kelet felé, a házak ajtaján zúdulnak ki az emberek, hömpölyögnek, eufória uralja az emberiséget. Az Opel leparkol egy családi ház előtt, messze a főtértől, a külvárosban. Kiszáll a szakállas férfi, és a kulcsot kezdi keresni, de ekkor kinyílik az épület ajtaja, és egy teltkarcsú, pirospozsgás nő lép ki, negyvenes éveiben járhat, mellette két kislány bukkan fel, még tíz évesek sem talán.
-Kenneth!
A nő hangja halk, mégis mintha segélykiáltás lett volna, talán a gyerekek miatt volt kénytelen visszafogni magát. Kenneth – a szakállas férfi – arca először rémülettől rándul össze, nem tudja, mi a gond, aztán megnyugszik, mikor felesége folytatja.
-A tévében vagy drágám. A szomszédok, már mind a városba indultak.
Kenneth lehajtotta fejét, kimerülten sóhajtott, ahogy bezárta a kocsit, és a házba indult.
-Tudom, Martha.
Néma csendben ül a család a vacsoraasztalnál, a tévé szól, Martha le sem veszi a szemét a képernyőről, Kenneth csendesen, lehajtott fejjel eszi a sült húst, a két lány csak piszkálja a kelbimbót.
-Edd meg a zöldséget Amber – szólal meg Kenneth fel sem nézve, majd a másik lány tányérját fürkészi. – Te is Suzy.
-Professzor Kenneth Wanderworth ma délután négykor megtette a világ eddigi legjelentősebb bejelentését, melyet állítása szerint bizonyítani is tud. Egy órával később már mindenki láthatta a felvételt, mely nyilvánvalóan a Nobel-díj mellett sok más elismerést is hoz majd a professzornak.
A híradó monoton hangja és az evőeszközök csörömpölése tölti be a helyiséget. Kenneth szó nélkül lép a tévéhez és kapcsolja ki a készüléket, majd visszaül.
-Szeretnék nyugodtan vacsorázni drágám – mondja a férfi, és újra a húsnak szenteli figyelmét.
-Ken… I-igaz ez? – Kérdezi dadogva Martha, miközben a tévétől férje felé fordul.
Kenneth kiejti kezéből a kést és a villát, csörömpölve esnek a tányérba.
-Menjetek a szobátokba lányok – adja ki az utasítást a prof, miközben a szalvétával megtörli száját. Amber és Suzy némán vonulnak el, hallani, ahogy becsukódik a szobájuk ajtaja. – Mit akarsz tudni Martha?
-Igaz, amit mondtál? Amit a tévében mondtál az embereknek? – Kérdi a nő összeszedve bátorságát.
-Láttad a videót, nem? – Kenneth idegesen kezd ujjaival dobolni az asztalon, míg másik kezével végigsimítja haját.
-Láttam a videót, és hallottam minden szavad. Azt kérem, hogy mondd meg: igaz ez? – Martha hangosabban kezdett beszélni, de érezhető, hogy csak a sírást próbálja visszatartani, amitől már remeg a hangja.
-Az isten szerelmére Martha, mit vársz tőlem? Igaz minden szó! Nem akartam, hogy kiderüljön, de nem tehettem mást, felsőbb utasításra cselekedtem. Nem volt választásom! – Ordítja Kenneth, az asztalra csap, majd úgy áll fel, hogy majdnem felborít mindent.
Martha remegve áll fel, arcán kövér könnycseppek gördülnek le, rázza a sírás, de próbálja még mindig visszafojtani. Lassan a dohányzóasztalhoz sétál, és felvesz egy újságot, majd átnyújtja férjének.
-Ötvenhatezer öngyilkosság három óra alatt, Wanderworth a hibás – olvassa Kenneth hangosan, majd elakad a szava.
-Esti különkiadás. Azt gondolják, a te hibád, hogy annyi ember megölte magát. Mert reményt adtál nekik. Kenneth, mondd, hogy…
-Mégis mit kéne mondanom? – A férfi falhoz vágja az újságot, és kezét a magasba emeli, látja, ahogy felesége arcára vetül öklének árnyéka, és még idejében visszafogja magát. – Mit mondhatnék? Kutatást végeztünk, nem várt áttörést értünk el, és utasítást kaptam, hogy jelentsem be – a fenébe is, maga az elnök adott utasítást rá. Nem értem, hogy gondolhatta, hogy erre felkészült az emberiség!
Martha képtelen volt tovább tartani magát, a földre rogyott, zokogott, és figyelt a férje szavaira. Az elnök, az emberiség, túl nagy dolgok ezek olyan kis ember számára, mint Martha Wanderworth, nem tudta felfogni a történtek súlyát. Kenneth felsegítette feleségét a földről, átölelte, és arcon csókolta.
-Ne aggódj drágám, minden rendben lesz. Menj aludni, én majd elmosogatok, és lefektetem a gyerekeket – mondja Kenneth, és elengedi Martha kezét.
-Ken… – fordult hátra Martha. – Vigyázz magadra.
-Jó éjt.
Martha lefeküdt aludni, férje csak órákkal, és egy fél üveg whiskyvel később követte. Nyugtalanul aludt egész éjszaka, forgolódott, és rémálmai voltak.
Reggel sajgó fejjel ébred a professzor, köntösben ment a reggeli újságért az ajtó elé: 51 millió öngyilkos világszerte lapzártáig, mert professzor Kenneth Wanderworth bizonyította: Van Élet A Halál Után.
-Az emberi kíváncsiság határtalan, kérem, vigyázzanak magukra.
Ez a szakállas férfi utolsó mondata, bozontos szemöldökét összevonja, homlokát erősen ráncolja, hogy nyomatékot adjon szavainak. Fehér köpenyét megigazítja, majd maga mögé pillant, de senki sincs ott. Halántékát dörzsölve lép le a pódiumról, verejtékcseppek borítják homlokát, autója felé indul, és bajsza alatt elmorzsol néhány szót.
-Mit tettem?!
A férfi beszáll a visszafogott családi autóba, német kocsi, épp elfér benne a felesége, és két lánya. Alig bír elindulni a tömegtől, ami még mindig tombol, a biztonságiak többsége beolvad a nép közé, de az a pár, aki még kitart, utat nyit a kocsinak. Végül a fehér Opel elhajt kelet felé, a házak ajtaján zúdulnak ki az emberek, hömpölyögnek, eufória uralja az emberiséget. Az Opel leparkol egy családi ház előtt, messze a főtértől, a külvárosban. Kiszáll a szakállas férfi, és a kulcsot kezdi keresni, de ekkor kinyílik az épület ajtaja, és egy teltkarcsú, pirospozsgás nő lép ki, negyvenes éveiben járhat, mellette két kislány bukkan fel, még tíz évesek sem talán.
-Kenneth!
A nő hangja halk, mégis mintha segélykiáltás lett volna, talán a gyerekek miatt volt kénytelen visszafogni magát. Kenneth – a szakállas férfi – arca először rémülettől rándul össze, nem tudja, mi a gond, aztán megnyugszik, mikor felesége folytatja.
-A tévében vagy drágám. A szomszédok, már mind a városba indultak.
Kenneth lehajtotta fejét, kimerülten sóhajtott, ahogy bezárta a kocsit, és a házba indult.
-Tudom, Martha.
Néma csendben ül a család a vacsoraasztalnál, a tévé szól, Martha le sem veszi a szemét a képernyőről, Kenneth csendesen, lehajtott fejjel eszi a sült húst, a két lány csak piszkálja a kelbimbót.
-Edd meg a zöldséget Amber – szólal meg Kenneth fel sem nézve, majd a másik lány tányérját fürkészi. – Te is Suzy.
-Professzor Kenneth Wanderworth ma délután négykor megtette a világ eddigi legjelentősebb bejelentését, melyet állítása szerint bizonyítani is tud. Egy órával később már mindenki láthatta a felvételt, mely nyilvánvalóan a Nobel-díj mellett sok más elismerést is hoz majd a professzornak.
A híradó monoton hangja és az evőeszközök csörömpölése tölti be a helyiséget. Kenneth szó nélkül lép a tévéhez és kapcsolja ki a készüléket, majd visszaül.
-Szeretnék nyugodtan vacsorázni drágám – mondja a férfi, és újra a húsnak szenteli figyelmét.
-Ken… I-igaz ez? – Kérdezi dadogva Martha, miközben a tévétől férje felé fordul.
Kenneth kiejti kezéből a kést és a villát, csörömpölve esnek a tányérba.
-Menjetek a szobátokba lányok – adja ki az utasítást a prof, miközben a szalvétával megtörli száját. Amber és Suzy némán vonulnak el, hallani, ahogy becsukódik a szobájuk ajtaja. – Mit akarsz tudni Martha?
-Igaz, amit mondtál? Amit a tévében mondtál az embereknek? – Kérdi a nő összeszedve bátorságát.
-Láttad a videót, nem? – Kenneth idegesen kezd ujjaival dobolni az asztalon, míg másik kezével végigsimítja haját.
-Láttam a videót, és hallottam minden szavad. Azt kérem, hogy mondd meg: igaz ez? – Martha hangosabban kezdett beszélni, de érezhető, hogy csak a sírást próbálja visszatartani, amitől már remeg a hangja.
-Az isten szerelmére Martha, mit vársz tőlem? Igaz minden szó! Nem akartam, hogy kiderüljön, de nem tehettem mást, felsőbb utasításra cselekedtem. Nem volt választásom! – Ordítja Kenneth, az asztalra csap, majd úgy áll fel, hogy majdnem felborít mindent.
Martha remegve áll fel, arcán kövér könnycseppek gördülnek le, rázza a sírás, de próbálja még mindig visszafojtani. Lassan a dohányzóasztalhoz sétál, és felvesz egy újságot, majd átnyújtja férjének.
-Ötvenhatezer öngyilkosság három óra alatt, Wanderworth a hibás – olvassa Kenneth hangosan, majd elakad a szava.
-Esti különkiadás. Azt gondolják, a te hibád, hogy annyi ember megölte magát. Mert reményt adtál nekik. Kenneth, mondd, hogy…
-Mégis mit kéne mondanom? – A férfi falhoz vágja az újságot, és kezét a magasba emeli, látja, ahogy felesége arcára vetül öklének árnyéka, és még idejében visszafogja magát. – Mit mondhatnék? Kutatást végeztünk, nem várt áttörést értünk el, és utasítást kaptam, hogy jelentsem be – a fenébe is, maga az elnök adott utasítást rá. Nem értem, hogy gondolhatta, hogy erre felkészült az emberiség!
Martha képtelen volt tovább tartani magát, a földre rogyott, zokogott, és figyelt a férje szavaira. Az elnök, az emberiség, túl nagy dolgok ezek olyan kis ember számára, mint Martha Wanderworth, nem tudta felfogni a történtek súlyát. Kenneth felsegítette feleségét a földről, átölelte, és arcon csókolta.
-Ne aggódj drágám, minden rendben lesz. Menj aludni, én majd elmosogatok, és lefektetem a gyerekeket – mondja Kenneth, és elengedi Martha kezét.
-Ken… – fordult hátra Martha. – Vigyázz magadra.
-Jó éjt.
Martha lefeküdt aludni, férje csak órákkal, és egy fél üveg whiskyvel később követte. Nyugtalanul aludt egész éjszaka, forgolódott, és rémálmai voltak.
Reggel sajgó fejjel ébred a professzor, köntösben ment a reggeli újságért az ajtó elé: 51 millió öngyilkos világszerte lapzártáig, mert professzor Kenneth Wanderworth bizonyította: Van Élet A Halál Után.
Caritas
Számos háború robbant ki a szerelem miatt,
de csak a szolgáló szeretet ad tiszta indokot a gyilkolásra.
de csak a szolgáló szeretet ad tiszta indokot a gyilkolásra.
Átlagos szerda délelőtt, a rendőri szalagot ráncigálja a szél, bámészkodók sehol, az egyik előnye az új rendszernek, megszokottá vált a halál. Három helyszínelőből egy jegyzőkönyvet ír, egy fényképez, a harmadik kávéját szorongatva sétál fel és alá, nyomokat keres és magyarázatot. A kertes ház előteréből a konyhába sétál.
-Kedden éjféltájban történt az eset, egy szomszéd sem volt, így nem látta vagy hallotta senki a behatolást – mondja a nyomozó, a társa jegyzetel.
-A bejárati ajtó zárva, a tettes a konyhai ablakon hatolt be, ami nyitva maradt estére, a kertvárosban nem szokatlan. A házban csak az áldozat tartózkodott, felesége és gyerekei kedd reggel utaztak el az áldozat szüleihez.
A nyomozó óvatos léptekkel felmegy a lépcsőn, jegyzetelő társa követi. Odafent a hálószoba felé fordul.
-A tettes az áldozat hálószobájába ment, aki felébredhetett a zajra, a léptekre, és kikelt az ágyból – a nyomozó átlép egy elkerített kis részt a padlószőnyegen, aminek a közepén egy töltényhüvely fekszik.
-Éjjeliszekrényében tartott revolverét magához vette, de a tettes ekkor beért a szobába, és két lövéssel végzett az áldozattal. Az egyik töltényhüvely hiányzik. Mindkét lövés hátulról érte az áldozatot, ahogy épp a fegyverét töltötte, az első az ötödik csigolyát találta el, a második az áldozat tarkójánál hatolt be, és az arccsontot átszakítva távozott.
A padlószőnyegen éktelenkedő vérfoltot megkerülve a nyomozó a test mellé áll.
-Az áldozat fegyvere nem sült el. A helyszínen nincsenek ujjlenyomatok. A tettes nem vitt el semmit, a konyhai ablakon keresztül távozott, ahogy bejött. Ennyi, Jim, végeztünk – szól a jegyzőkönyvet készítő társának.
-Andy! Találtam valamit!
A nyomozó lenti, fényképező társa hangjára felnéz, majd elindul lefelé a nappaliba. A fotós a tévé előtt guggol, és fényképezi a tévé állványát.
-A másik töltényhüvely – szólal meg, és felnéz a nyomozóra, aki homlokát ráncolva néz körül. A hüvely a tévé alatt, a DVD lejátszó tetején áll, a nyomozó rögtön tudja, mi a következő lépés. A dohányzóasztalon három távirányító áll egymás mellett, némi hezitálás után siker kiválasztani a lejátszó kapcsolóját, és elindítja a benn lévő lemez lejátszását.
A képernyőn a Fides felirat jelenik meg, mintha ez lenne a kezdődő film címe, majd alatta: A hit még nem tudja azt, amibe az ész már rég meghalt. Ezután egy férfi látható a képen, arcát maszk takarja, hangja torzított, fehér háttér előtt beszél, és egyenesen a kamerába néz.
-Egyesek szerint a legtöbb isten tulajdonképpen nem teremtett semmit. Inkább azok lettek teremtve, méghozzá… - Kezdődik a beszéd, és a három helyszínelő a tévé előtt állva figyelik a férfi beszédét.
Ahogy a végére ér, elsötétül a képernyő, és a Spes szó jelenik meg, majd újabb alcím, és egy esti híradó felvétele kezdődik, amiben Kenneth Wanderworth professzor beszél hatalmas tömeg előtt, majd egy videót mutatnak be, a felvételeket mindhárom rendőr ismeri, többször is látták már, a múlt hét óta ezzel van tele minden médium. Igazi rémálok a számukra, az öngyilkosok száma több százmilliónál jár, és minden létező bűncselekmény száma az egekbe szökött. Ha ez még nem lenne elég, a rendőri állomány is csökkent az említett okok miatt, nem véletlen, hogy csak három embert küldtek helyszínelni.
A végén ismét fekete képernyő következik, és a Caritas szó jelenik meg, és alatta a következő alcím.
-Ez pszichopata – szólal meg a jegyzetelő férfi. A nyomozó leállítja a filmet, és kérdőn tekint rá, várva a magyarázatot.
-Fides, Spes, Caritas, latinul van, hitet, reményt, és szeretetet vagy jótékonyságot jelent. Sokszor szolgáló szeretetnek is fordítják, az önzetlenség a hangsúlyos benne.
-Mióta lettél nyelvész? – Kérdi a fotós, de a férfi fel sem veszi a gúnyolódást.
-Szóval azt hiszi, hogy Wanderworth meggyilkolásával jót cselekedett? – Kérdi a nyomozó, de a válasz csak néma csend. Újból elindítja a lejátszást, ezúttal a maszkos férfi egy ágyon ül, az áldozat ágyán, mellette a professzor holtteste fekszik.
-Mindenkinek megvan a maga helye. Nem csak úgy kapja, megharcol érte, eléri, és így válik a sajátjává. De mi történik akkor, ha valaki nem elégedett azzal, amit el tudott érni? Mi van, ha valaki nem boldog? Mi van, ha senki nem az? Az USA-ban az elmúlt harminc évben folyamatosan növekvő GDP volt a jellemző a kisebb kilengésektől eltekintve, az egy főre jutó kereset sokszorosára nőtt, és a technológiai fejlettség az egekbe tört. Eközben az emberek boldogság indexe egy tapodtat sem mozdult. Miért nem vagyunk boldogabbak? Miért vagyunk mindig elégedetlenek? A fogyasztói társadalom legnagyobb trükkje, hogy nem az tesz boldoggá, ha birtokolsz valamit, hanem az, hogy megvásárolod. Éppen az a pillanat, amikor megkapod az új szerzeményedet. De egy perccel később már minden ismét a régi, és neked újra vásárolnod kell. Hiába van több pénzed, hiába vásárolhatsz jobb dolgokat, több dolgot, a boldogság mindig elmúlik. Az emberek ebből mindössze annyit fognak fel, hogy nincs elég pénzük, mert ha lenne, még többet vásárolhatnának, és újabb boldog pillanatokat szerezhetnének. Bizony, a pénz boldogít.
-De mi van akkor, ha szegény családba születtél, nem tudsz egyetemre járni, és egy mocskos autómosóban kell tengetned szánalmas napjaidat, hogy hazatérve három éhes szájat etess meg? Jogosan merül fel az emberben: miért ne születhettem volna egy gazdagabb családba? Miért ne lehetnék boldogabb?
-Wanderworth professzor megadta azt a reményt ezeknek az embereknek, hogy lehetnek boldogabbak, és elhitette velük, hogy van lehetőségük elérni a boldogságot. Wanderworth professzor éppen csak arról nem mesélt, hogy mi történik azokkal, akik úgy döntenek, jó keresztények; akik úgy döntenek, boldogok; akik úgy döntenek: nem ölik meg magukat. Mi történik egy társadalommal, ahol nincsenek boldogtalan emberek? Ki mossa le a boldog ember kocsiját? Ki javítja meg a tévéjét? Ki aratja le a búzát, ki vágja le a disznót, ki építi fel a házát? Létezik-e boldogság boldogtalanság nélkül? Ha minden boldogtalan ember öngyilkos lesz, hogy boldogabb legyen egy új életben egészen máshol – és nem is feltétlenül a Földön újjá születve -, ki marad boldog? Mindenki öngyilkos lesz, és ki tudja, hogy az a másik élet boldogabb lesz-e… Talán egy autómosóból vécépucoló lesz, egy stresszes cégigazgatóból munkanélküli, vagy egy villanyszerelőből tehén. Semmit sem tudunk a halál utáni életről azon kívül, hogy létezik. Az emberek mégis annyira elkeseredettek, hogy mindenüket feladják érte. Feladják a helyüket, amiért megdolgoztak.
-Távol áll tőlem, hogy az eddigi világrendet védjem, de ostobaság olyan bizonytalan dolgokért feladni mindent, ami akár rosszabb is lehet. Tényleg annyira boldogtalanok? Tényleg meg akarnak halni?
-Miközben ezt nézi, nyomozó, három, Iránban készült atombomba tart Tokióba, Genfbe és New Yorkba, a három nagyvárosba, ahol a legalacsonyabb volt az öngyilkossági arány eddig. Milliók fognak meghalni, tízmilliók. Vajon jót tettem velük? Jobb élethez juttattam őket a haláluk után, nyomozó? Vagy egyszerűen meggyilkoltam őket. Ugyan, hogy ölhettem volna meg őket, ha utána megint élnek?
-Fél tizenegykor a világ rá fog döbbenni, milyen értékes az élet. Érezni fogják a gyászt, a fájdalmat, a veszteséget, és rádöbbennek, hogy a halál nem ajándék. Nem gyűlölöm Wanderworth professzort, sem az embereket, akik meg fognak halni. Szeretem őket. De milliók halálsikolyára van szükség, hogy az emberek meghallják a szeretet üzenetét.
A kép elsötétül, a felvétel véget ér. A nyomozó elfehéredett arccal a faliórára tekint, amin hat perccel múlt fél tizenegy. A másik kapcsolót veszi magához, és a CNN-t kezdi keresni, de felesleges kutakodnia, mert minden csatornán ugyanazt látni.
A következő egy hétben újabb százötvenmillió ember követ egy öngyilkosságot. Az azt követő héten ez a szám a tizedére esik, újabb egy hét múlva már csak kétszerese a Wanderworth professzor bejelentése előtti szintnek. Az emberek meghallották az üzenetet. A szeretet üzenetét.
-Kedden éjféltájban történt az eset, egy szomszéd sem volt, így nem látta vagy hallotta senki a behatolást – mondja a nyomozó, a társa jegyzetel.
-A bejárati ajtó zárva, a tettes a konyhai ablakon hatolt be, ami nyitva maradt estére, a kertvárosban nem szokatlan. A házban csak az áldozat tartózkodott, felesége és gyerekei kedd reggel utaztak el az áldozat szüleihez.
A nyomozó óvatos léptekkel felmegy a lépcsőn, jegyzetelő társa követi. Odafent a hálószoba felé fordul.
-A tettes az áldozat hálószobájába ment, aki felébredhetett a zajra, a léptekre, és kikelt az ágyból – a nyomozó átlép egy elkerített kis részt a padlószőnyegen, aminek a közepén egy töltényhüvely fekszik.
-Éjjeliszekrényében tartott revolverét magához vette, de a tettes ekkor beért a szobába, és két lövéssel végzett az áldozattal. Az egyik töltényhüvely hiányzik. Mindkét lövés hátulról érte az áldozatot, ahogy épp a fegyverét töltötte, az első az ötödik csigolyát találta el, a második az áldozat tarkójánál hatolt be, és az arccsontot átszakítva távozott.
A padlószőnyegen éktelenkedő vérfoltot megkerülve a nyomozó a test mellé áll.
-Az áldozat fegyvere nem sült el. A helyszínen nincsenek ujjlenyomatok. A tettes nem vitt el semmit, a konyhai ablakon keresztül távozott, ahogy bejött. Ennyi, Jim, végeztünk – szól a jegyzőkönyvet készítő társának.
-Andy! Találtam valamit!
A nyomozó lenti, fényképező társa hangjára felnéz, majd elindul lefelé a nappaliba. A fotós a tévé előtt guggol, és fényképezi a tévé állványát.
-A másik töltényhüvely – szólal meg, és felnéz a nyomozóra, aki homlokát ráncolva néz körül. A hüvely a tévé alatt, a DVD lejátszó tetején áll, a nyomozó rögtön tudja, mi a következő lépés. A dohányzóasztalon három távirányító áll egymás mellett, némi hezitálás után siker kiválasztani a lejátszó kapcsolóját, és elindítja a benn lévő lemez lejátszását.
A képernyőn a Fides felirat jelenik meg, mintha ez lenne a kezdődő film címe, majd alatta: A hit még nem tudja azt, amibe az ész már rég meghalt. Ezután egy férfi látható a képen, arcát maszk takarja, hangja torzított, fehér háttér előtt beszél, és egyenesen a kamerába néz.
-Egyesek szerint a legtöbb isten tulajdonképpen nem teremtett semmit. Inkább azok lettek teremtve, méghozzá… - Kezdődik a beszéd, és a három helyszínelő a tévé előtt állva figyelik a férfi beszédét.
Ahogy a végére ér, elsötétül a képernyő, és a Spes szó jelenik meg, majd újabb alcím, és egy esti híradó felvétele kezdődik, amiben Kenneth Wanderworth professzor beszél hatalmas tömeg előtt, majd egy videót mutatnak be, a felvételeket mindhárom rendőr ismeri, többször is látták már, a múlt hét óta ezzel van tele minden médium. Igazi rémálok a számukra, az öngyilkosok száma több százmilliónál jár, és minden létező bűncselekmény száma az egekbe szökött. Ha ez még nem lenne elég, a rendőri állomány is csökkent az említett okok miatt, nem véletlen, hogy csak három embert küldtek helyszínelni.
A végén ismét fekete képernyő következik, és a Caritas szó jelenik meg, és alatta a következő alcím.
-Ez pszichopata – szólal meg a jegyzetelő férfi. A nyomozó leállítja a filmet, és kérdőn tekint rá, várva a magyarázatot.
-Fides, Spes, Caritas, latinul van, hitet, reményt, és szeretetet vagy jótékonyságot jelent. Sokszor szolgáló szeretetnek is fordítják, az önzetlenség a hangsúlyos benne.
-Mióta lettél nyelvész? – Kérdi a fotós, de a férfi fel sem veszi a gúnyolódást.
-Szóval azt hiszi, hogy Wanderworth meggyilkolásával jót cselekedett? – Kérdi a nyomozó, de a válasz csak néma csend. Újból elindítja a lejátszást, ezúttal a maszkos férfi egy ágyon ül, az áldozat ágyán, mellette a professzor holtteste fekszik.
-Mindenkinek megvan a maga helye. Nem csak úgy kapja, megharcol érte, eléri, és így válik a sajátjává. De mi történik akkor, ha valaki nem elégedett azzal, amit el tudott érni? Mi van, ha valaki nem boldog? Mi van, ha senki nem az? Az USA-ban az elmúlt harminc évben folyamatosan növekvő GDP volt a jellemző a kisebb kilengésektől eltekintve, az egy főre jutó kereset sokszorosára nőtt, és a technológiai fejlettség az egekbe tört. Eközben az emberek boldogság indexe egy tapodtat sem mozdult. Miért nem vagyunk boldogabbak? Miért vagyunk mindig elégedetlenek? A fogyasztói társadalom legnagyobb trükkje, hogy nem az tesz boldoggá, ha birtokolsz valamit, hanem az, hogy megvásárolod. Éppen az a pillanat, amikor megkapod az új szerzeményedet. De egy perccel később már minden ismét a régi, és neked újra vásárolnod kell. Hiába van több pénzed, hiába vásárolhatsz jobb dolgokat, több dolgot, a boldogság mindig elmúlik. Az emberek ebből mindössze annyit fognak fel, hogy nincs elég pénzük, mert ha lenne, még többet vásárolhatnának, és újabb boldog pillanatokat szerezhetnének. Bizony, a pénz boldogít.
-De mi van akkor, ha szegény családba születtél, nem tudsz egyetemre járni, és egy mocskos autómosóban kell tengetned szánalmas napjaidat, hogy hazatérve három éhes szájat etess meg? Jogosan merül fel az emberben: miért ne születhettem volna egy gazdagabb családba? Miért ne lehetnék boldogabb?
-Wanderworth professzor megadta azt a reményt ezeknek az embereknek, hogy lehetnek boldogabbak, és elhitette velük, hogy van lehetőségük elérni a boldogságot. Wanderworth professzor éppen csak arról nem mesélt, hogy mi történik azokkal, akik úgy döntenek, jó keresztények; akik úgy döntenek, boldogok; akik úgy döntenek: nem ölik meg magukat. Mi történik egy társadalommal, ahol nincsenek boldogtalan emberek? Ki mossa le a boldog ember kocsiját? Ki javítja meg a tévéjét? Ki aratja le a búzát, ki vágja le a disznót, ki építi fel a házát? Létezik-e boldogság boldogtalanság nélkül? Ha minden boldogtalan ember öngyilkos lesz, hogy boldogabb legyen egy új életben egészen máshol – és nem is feltétlenül a Földön újjá születve -, ki marad boldog? Mindenki öngyilkos lesz, és ki tudja, hogy az a másik élet boldogabb lesz-e… Talán egy autómosóból vécépucoló lesz, egy stresszes cégigazgatóból munkanélküli, vagy egy villanyszerelőből tehén. Semmit sem tudunk a halál utáni életről azon kívül, hogy létezik. Az emberek mégis annyira elkeseredettek, hogy mindenüket feladják érte. Feladják a helyüket, amiért megdolgoztak.
-Távol áll tőlem, hogy az eddigi világrendet védjem, de ostobaság olyan bizonytalan dolgokért feladni mindent, ami akár rosszabb is lehet. Tényleg annyira boldogtalanok? Tényleg meg akarnak halni?
-Miközben ezt nézi, nyomozó, három, Iránban készült atombomba tart Tokióba, Genfbe és New Yorkba, a három nagyvárosba, ahol a legalacsonyabb volt az öngyilkossági arány eddig. Milliók fognak meghalni, tízmilliók. Vajon jót tettem velük? Jobb élethez juttattam őket a haláluk után, nyomozó? Vagy egyszerűen meggyilkoltam őket. Ugyan, hogy ölhettem volna meg őket, ha utána megint élnek?
-Fél tizenegykor a világ rá fog döbbenni, milyen értékes az élet. Érezni fogják a gyászt, a fájdalmat, a veszteséget, és rádöbbennek, hogy a halál nem ajándék. Nem gyűlölöm Wanderworth professzort, sem az embereket, akik meg fognak halni. Szeretem őket. De milliók halálsikolyára van szükség, hogy az emberek meghallják a szeretet üzenetét.
A kép elsötétül, a felvétel véget ér. A nyomozó elfehéredett arccal a faliórára tekint, amin hat perccel múlt fél tizenegy. A másik kapcsolót veszi magához, és a CNN-t kezdi keresni, de felesleges kutakodnia, mert minden csatornán ugyanazt látni.
A következő egy hétben újabb százötvenmillió ember követ egy öngyilkosságot. Az azt követő héten ez a szám a tizedére esik, újabb egy hét múlva már csak kétszerese a Wanderworth professzor bejelentése előtti szintnek. Az emberek meghallották az üzenetet. A szeretet üzenetét.
Godlaw / Tao- Adminisztrátor
- Hozzászólások száma : 2831
Hozzászólások régi : 3697
Korábbi szint/kredit : 14.szint - 40 kredit
Aktuális szint/kredit : 16.szint - 50 kredit
Reputation : 0
Join date : 2011. Feb. 20.
Karakteradatok
Főkarakter: Tao
Főkari/multi: Főkarakter
Síkok: Reneszánsz, Ultimate/Újvilág, Age of Apocalypse, Végtelen Háború, Outsiders, Little SW
Re: 2. Íróverseny
by Vipra Phertelmer Vas. 27 Május 2012, 17:14
Ez a történet egy olyan vár lakóiról szol akiket nem véd meg senki a dühöngő honbitorló zombihordák támadásaitól. Ezért a kis falu lakói egy várba menekültek és más reményük nem lévén a mi világunkból hívtak egy hőst az egyetlen mentsvárukat egy harcos mágust. Az emberek világok szerte vagy harcolni vagy varázsolni tanultak meg a kettő együtt túl nehéz. Így aki mind a kettőt elsajátítsa kivételes erők és tisztelet birtokában kerülhet.
A föld remegni kezdett és villámok cikáztak az égen. Ez annak a jele volt, hogy egy másik világból való lény akar átjönni ebbe a világba. Szempillantás alatt egy kék színű energiagömb jelent meg az erőd udvarán. Úgy világított mint az éjszakai csillagok. Amilyen gyorsan megjelent olyan gyorsan el is tűnt azonban helyében egy férfi állt. Pontosabban egy fiú aki nem lehetett több tizennyolc évesnél. Normál magasságú volt és szálkás termetű. A haja barna volt a szeme pedig tenger kék. Egy fekete széldzseki volt rajta és egy farmernadrág. A vállán egy kisebb válltáska fityegett. Aki ránézett nem hitte volna el, hogy ez a gyerek képes lenne szembeszállni a legnagyobb veszedelmekkel. Főleg azért nem mert fülig érő vigyorral köszöntötte az embereket.
-Haló mindenkinek! Megjött a felmentősereg!- kiáltotta vidáman és közben integetett a körülötte álló tömegnek. Minden asszony és férfi csodálkozva nézték az idegent. Az zavart csendet egy nővér törte meg mikor kilépett a tömegből megközelítette a Nerot hisz tulajdonképpen ő hívatta ide. Arisa nővér és Nero egy ideje már jó barátságban voltak ezért is fordult hozzá segítségért.
-Köszöntlek jó barátom. Nagyon hálás vagyok amiért eljöttél segíteni nekünk.-
- Hísz ez a dolgom vagy mi és jól tudod szeretek segíteni. Na hol van az a pár garázdálkodó?-
A nővér erre kissé zavarba jött az ajkát kezdte harapdálni és kissé ideges lett a hangja.
Ezt talán odabent beszéljük meg- mondta majd elvezette a várba. Ott bevezette a tárgyaló szobába ahol a vár ura a tanácskozásait szokta végezni és elmesélte neki, hogy is áll a helyzet. A következő pillanatban a várban és az környékén valamennyi ember jól hallotta a fiatal vitéz megnyilvánulását.
-Micsoda!? Azt akarod mondani, hogy ezer fős zombi sereggel kell megküzdenem?! De hisz nekem egy rablóbandáról meséltél.-
-Tudom jól mit mondtam- erősködött a nővér- de ezeknek az embereknek szüksége van segítségre.
-Akkor miért nem valamelyik uralkodotól kértek segítséget miért hozzám fordultok- mire ezeket a szavakat kimondta már viszavette a hangerőt a normális szintre.
-A király háborúba mnet és nem tudunk segítséget hívni. Azok a zombik lerohanták a környező falvakat és az emberek ide menekültek.- ez azonnal gondolkodóba ejtette az idegent.
-És, hogy hogy nem üldözték őket idáig? Tudtommal az élőholtak nem eresztik a prédájukat.-
-Erre én sem tudom a választ csak annyit amennyit a falusiak meséltek. Ahelyett, hogy a menekülőket üldözték volna a hegy felé vették az irányt és talán még mindig ott vannak. De ha eljönnek onnan minden bizonnyal erre fognak jönni.-
-Honnan tudod ilyen pontosan?-
-Azért mert erre vezet az út a többi falu felé. Kérlek segítened kell ki tudja mikor jönnek azok. Lehet már egy kőhajításnyira vannak.- kérlelte a fiatal apáca.
-Sajnálom de túl sokan vannak és túl kevés az idő. Lehetetlent kérsz nincsenek meg a megfelelő felszerelések sem.- a hölgy reménykedve válaszolt.
-A raktárban vannak kardok és egy két baliszta.- azonban a fiú még mindig pesszimista maradt.
-Sajnos az még mindig édeskevés. Akkora túlerővel szemben mit sem.- mondta ki a gyötrő és szomorú igazságot. Szívesen segített volna de ekkora túlerővel szemben ő is tehetetlen volt. Csak őrlődött a bűntudat és a tehetetlenség malomkövei között.
-Ha legalább lenne pár erős robusztus szobor vagy valami- motyogta a fiú a szomorú igazságot mire a lány felkapta a fejét.
-A várban van egy szoborterem tele hatalmas szobrokkal.-
A fiú erre fölkapta a fejét mintha csak most közöltek volna vele egy életbevágó hírt.
-Erről miért nem beszéltél eddig?- a lány éppen válaszolni akart de a fiú belefojtotta a szót.
-Azonnal vezess oda látnom kell. Siess.-
Erre elkezdtek rohanni a folyósokon egyenesen a szoborcsarnok irányába. A csarnok nem volt valami hatalmas. Mindössze húsz méter hosszú volt. A falak mentén óriási páncélos alakok álltak vagyis a róluk készült agyagszobor. Egy ilyen szobor megvolt vagy három méter magas széles vállal és csúcsos sisakkal. Mindegyik a kezében tartotta hűséges pallosát ami másfél méter körüli lehetett volt azonban olyan, akinél egy hatalmas pajzs is volt. A terem végén a falon egy valódi kard lógott. Egy két és fél méteres óriás pallos. A legenda szerint a vár egyik korábbi ura ez fejezett le egy sárkányt. Oda lépett az egyik pajzsoshoz és teljes erőből beleöklözött a pajzsába. A pajzson megjelent egy vastag repedés azonban meglepő módon nem törött ketté. Ez ígéretesnek tűnt viszont még mindig nem volt elég. Nero idegesen föl alá kezdett járkálni és közben fennhangon motyogott.
-Nem nem nem az kevés ha csak nem mégse. Kivéve ha- erre egy megszállott módjára pördült meg majd Arisa felé fordult.
-Hol készítették ezeket a szobrokat?-
-Itt helyben- mondta a lány kissé megíletődve.
-És miért ilyen kemény?-
-Ez egy régi hagyomány..-
-Csak a lényeget mond-
-Különleges agyagból és égetéssel készítették-
-És van aki még ismeri ezt a módszert-
-Iiigen azt hiszem vannak még páran.-
-Rendben van. Egy utolsó kérdés öriztek valahol mágiával kapcsolatos iratokat-
-A könyvtárban-
-Az hol van?- tette fől a kérdést szinte már üvöltve.
-A folyosó végén lemész a lépcsőn kétszer balra fordulsz és a nagy ajtón bemész. De az ajtó zárva..-
azonban a végét már nem hallotta a fiú ugyanis lélek szakadtával elkezdett rohanni a könyvtár felé csak annyit kiáltott vissza, hogy mindenkit hívjon össze egy kupacba asszonyt, férfit, gyereket. Egy üstökös sebességével cikázott a folyóson nem törődve azzal kit lök fel éppen. Mikor elért a masszív bükkfa ajtóhoz tudta meg, hogy zárva van. Mérgében felemelte a lábát és keményen belerúgott az ajtóba ami kiszakadva a tokjából. Azonnal a könyvespolcokra vettette magát a mágia részlegre. Csak úgy röpködtek a szebbnél szebb könyvek a levegőben. Kis keresgélés után sikerült rátalálni a keresett könyvre ami egy vastag bőr kötésű zöld borítójú könyv volt. Villám gyorsan föllapozta, hogy tényleg az van benne amit kereset mikor észre vett egy nem odaillő lapot. Idegességében eldobta de még le sem ért a földre elkapta és belepillantott. Úgy döntött, hogy mégis csak szüksége lesz rá. Miután gyorsan beleolvasott a könyvbe a hona alá csapta és elindult vissza az udvarra. Mire kiért Arisa már odahívta a vár majdnem minden lakóját. Alig voltak háromszázan de figyelték mit mond az idegen. Szomorú, megszeppent és reményvesztett szempárok tucatjai vették körül. Azonban hallották mikor kiabált és nem reménykedtek túlságosan, hogy jó hírt hallanak.
A rohanás miatt kapkodta a levegőt és hadarva beszélt csak azért mert nagyon izgatott volt.
-Mindeni figyeljen ide. Az ellenség bármikor itt lehet ezért rövid leszek. Nagyon sokan vannak. Azonban ha mindannyian segítenek és azt teszik amit mondok túlélhetjük.-
Az emberek elkezdtek erre sugdolózni morgolódni de nem engedte, hogy locsogásukkal rabolják a drága időt.
-Csönd legyen! Először is minden férfi a szoborcsarnokból sértetlenül kiviszi a szobrokat a vár elé egy általam kijelölt helyre. Addig a nők begyújtják a kemencéket. Tüzeljenek el minden ami nem létfontóságú. Utána aki ismeri annak a kemény agyagszobornak a titkát készítenek nekem pár dolgot de még tegnapra. Ha a férfiak kész vannak mehetnek segíteni szobrászkodni. Nem mégsem néhányan készítsék elő a fegyvertári fegyverek a várkapu mellé. Az össze fiú ecsetet vagy más rajzoló eszközt ragad és utánam ered a lányok pedig Arisa nővérrel tartanak.-
Ezzel a kezébe nyomta a kitépett lapot. Arisa nem értette mit kéne kezdeni a lányokkal ezért egy rövid magyarázatot fűzött hozzá.-A lányoknak angyalibb hangja van mint a fiúknak.- A nővér belepillantott a lapba és meglátta, hogy egy ének van benne. Amint elolvasta az első sort rögtön megértette mit akar és egy széles mosoly jelent meg az arcán.
Nero elkezdett tapsolni majd az utolsó szavakat szólta a tömegnek.
-Rendben van mindenki tudja mi a dolga! Együtt túlélhetjük közösen! Hát akkor hajrá!- mielőtt újra elrohant volna a táskájába nyúlt és kivett egy fülre szerelhető adó-vevőt amit Arisnak dobot.
-A füledre téve halhassuk majd egymást.- ezzel elviharzott több tucatnyi gyermek társaságában, hogy felkészüljön élete legnagyobb csatájára.
Mindenki együttes munkájával sikerült elkészülniük mire lement a nap. Az emberek holtfáradtak voltak de az idegességtől képtelenek voltak elaludni. Erről azonban gondoskodott a kis páros altatót keverve az ivóvízbe. Nero még utoljára leellenőrizte minden rendben van-e. A szobrokat a vártól egy kilométerre helyezték el a gyermekek pedig ügyesen ősi szimbólumokat festettek rájuk. Később kért egy csomó kesztyűt a gyerekeknek azokra is szimbólumok kerültek. A fegyverek mind ki voltak készítve a várfalon belül a baliszta szintén a helyén volt. És a kis alkotások szintén elkészültek. Reménykedve figyelték a sivár tájat és imádkoztak mindnél később vagy inkább soha ne jöjjön arra az ellenség. Azonban az imájuk süket fülekre talált. A nap első sugaraival egy falusa a közelgő élőholt sereget is megpillantotta. Sietve félreverte a harangot fölverve így az egész vár népét. Pár órán belül meg is érkeztek lévén, hogy élőholtak nem volt szűkségük pihenésre. Egy rakás oszladozó férfi és nő egy hatalmas seregben ősze verődve. Nagy részük fegyvertelen volt de jó párnál volt kard és fejsze. Vérre szomjazva a vár felé tartottak. Minden férfi és gyermek fönt volt a várfalon Arisal egyetembe aki a várvédőket irányította.
Nero a mágiájának köszönthetően kőnek álcázta magát közvetlenül az agyagszobrok mellett. A csoszogó élholtak nem bántották sem őt sem a szobrokat csak nyílegyenesen a vár felé tartottak. Megvárta míg egypáran elhaladnak mellette majd akcióba lépett. Lerántotta magáról az illúziót és mindkét kezét a földre tapasztotta. A föld elkezdett remegni majd lassan megnyílt és egy hatalmas korgyűrűbe zárta őt és az élőholtakat. A gyűrűn kívül maradtak nem fordultak vissza hanem folytatták az útjukat előre most már rohanva. Azonban enyvivel nem fejezte be és hangosan varászsavakat kezdet a levegőbe kiabálni amitől az árok lángra lobbant. A tűz és a mély árok megakadályozta, hogy a zombik tovább mehessenek a vár felé. Mikor ezt észrevették elindultak az egyetlen élőlény felé. A fülén lévő fülhallgató segítségével megadta várban lévőknek a jelet.
-Indulhat a tánc.- majd újból megérintette a talajt ami egy festett zöld mágikus szimbólum kezdett világítani a szobrokon lévő szimbólumokkal együtt. A szobrok elkezdtek remegni majd megmozgatták végtagjaikat és fegyvert ragadva az ellenségre támadtak. Vadul kardjukat és pajzsukat lóbálva elkezdték az ellenséget kaszabolni. A mágusharcost eléggé kifárasztotta ez asok varázslat de mivel nem hétköznapi mágus volt így ismerte a kiskapukat. A föld az egyik őselem és ezek a szobrok úgyszólván földből voltak. A földet erősítőként használta a művelethez így kevesebb varázserejébe került mint kellet volna. Halkan szusszant egyet és csak magának jegyezte meg mellékesen.
-Nemhiába én vagyok a földkergeség legnagyobb mágusa.- azonban nem maradt több ideje öndicsőítésre mert vagy egy tucat zombi támadt rá egyszerre. Villámgyorsan előrántotta a kardját majd egy vágással akkorra széllökést idézet, hogy hátrarepültek a támadói. Azonban nem volt oka az örömre ugyanis ezek a teremtényeihez hasonlóan nem ismerték a fájdalmat. Pillanatok alatt felpattantak és rontottak neki ismét. Nero egy hatalmas ugrással átvetődött e fejük fejlett és röptében hármuknak le is vágta a fejét. A maradék kilenc egyszerre próbálta lenyisszantani a fejét de ő sikeresen megakasztotta a csapásukat. Egy darabig tartotta fél kézzel majd egy enyhe erőfeszítéssel mindannyiukat hátra lökte. Azonban nem figyelt oda kelőképpen és egy hulla a háta mögé került. Szerencsére az egyik szobor időben ott volt és egy mozdulattal agyonszúrta az orvgyilkost. A fiú a történtek után még jobban koncentrálva vetette magát a tömegbe mindegy egyes vágásával halhát osztva. De azért magában köszönetet mondott.
Eközben zombicsapat másik fele rohamosan közeledett a várhoz. Ahhoz képest, hogy halottak volta elég gyorsan tudtak rohanni. Már csak pár száz méter választotta el őket közben folyamatos tűz alatt voltak a balisztáktól. Azonban sajnos nem sikerült sokukat leszedni. Visszatérve az előbbihez mikor már csak pár száz méterre voltak a falaktól valami surrogást halottak az ég felől. Néhányan fölnéztek de azon nyomban padlót is fogtak. A már teljesen holtakon kis lyukak voltak egy egy tetemből azonban valami furcsa tárgy állt ki. Közelebbről megnézve galambok voltak agyagból készült galambok. Több tucatnyi repült az égen, hogy nyílvesszőként zuhanhassanak a támadókra. Ezeket azonban nem a harcosmágus irányította ahogy az agyagharcosokat sem hanem a várfalakon álló apró fiúcskák. Kezükön a világító szimbólumos kesztyűkkel agyagmadarak tucatjait irányították és azt a pár agyagharcost ami Nero oldalán harcolt. Tucatnyian hullottak a támadok azonban így is sokan maradtak és néhányan elkezdtek fölmászni a falon. Aris ekkor vetette be a végső ütőkártyájukat és a várfalon lévő lánykákkal elkezdett énekelni. Csodálatos ősi dallamok szólaltak meg reményt és hitet szórva az elcsigázott emberekbe. Az élőholtak viszont nem bírták elviselni eme fenséges muzsikát és teljesen lelassultak a megszokott csoszogó tempóra. A falusiak erre megértették mi volt az idegen furcsa terve és hatalmas üdvrivalgás közepette ragattak fegyverhez és rohamozták meg a szentségtelen lényeket. Így már könnyű prédák voltak a földjüket elvesztett meggyötört parasztoknak. Épphogy elkezdődött a csata már be is fejeződött. Mindkét csapat derekasan irtotta az ellent. Nero mágikus energiái kissé kimerültek mivel az árok sem volt semmi és energiával kellet ellátnia az agyaglényeket is. Szerencsére nemcsak a legjobb mágus volt hanem a legjobb harcos is. Ereje a kitartó edzéseknek köszönthetően tíz emberével vetekedett. Minden szúrása halálos volt. Azonban a neheze csak ezután következett. Fölrepesztő kiáltás rázta meg a levegőt. A környékre a félelem és kétségbeesés fátyla ereszkedett le. A felhők között valami fekete folt kezdett egyre közelebb szállni Nerohoz. Ahogy egyre közelebb érkezett egyre jobban kirajzolódtak a körvonalai. Egy hatalmas ében fekete színű sárkány volt az. Az emberek félelmükben leugráltak a várfalakról és a várban elbújva próbáltak menedékre találni. Arisa társaságában csak a legbátrabb férfiak maradtak a várfalon figyelve ahogy az a szörnyeteg leszáll. Mikor földet ért megrázkódott a talaj és több ponton Darabokra is szakadt. Hatalmas száját újból félelmetes és lélekölő üvöltés hagyta el. A harcos azonban már számtalanszor szembenézett a halállal de és nem rémült meg. A sárkány kinyújtotta hatalmas mancsát megragadva a megmaradt agyag harcosokat. Azok kapálózva megpróbáltak szabadulni a szorításból de egy pillanat alatt megmerevedtek és szilánkokra törtek. Miután végzett valamennyi agyag emberrel szembe fordult pirinyó kis ellenfelével aki majdnem akkorra volt mind a feje. A fülhallgatóján keresztül Arisa szólalt meg.
-Vigyáz a fekete sárkány nagyon veszélyes. Már számtalan mágus próbálta megölni sikertelenül. Úgy tudtam, hogy egy hegybe lett bezárva de..- hirtelen megszakadt a kapcsolat. A sárkányból áramló negatív energia teljesen leárnyékolta a készüléket. Azonban amíg élt a kapcsolat tisztán hallotta az emberek sikoltozását és jajveszékelését. A sárkány kinyújtotta hatalmas mancsát, hogy megragadja de ő oldalra gurult majd gyorsan talpra pattanva megvágta a szörnyeteg karját. Vagyis megvágta volna de a penge egyszerűen lepattant a kőkemény pikkelyekről. A sárkány oldalra csapta a karját így fölborította hősünket. Mancsa itt megállt a levegőben fejével a várra tekintett majd egy hatalmas levegőt vett és fekete lángokat lövellt ki rajta. A kis mélázásának köszönthetően éppen volt annyi ideje Neronek, hogy félre ugorjon de a ruhája így is lángra kapott. Gyorsan levetette az égő kabátot amit pillanatok alatt felemésztett a fekete tűz. A harcos kevés mágikus erejéből egy tűzlabdát idézett meg és hajított a fenevad mellkasának ami azonnal eltűnt semmi sérülést nem okozva. Nem maradt ideje gondolkodni ezért fölkapta a földről a zombi egyik fegyverét és a szörny szíve irányába hajította. Ezt viszont kivédte a jobb mancsával. Ezután folyamatos an támadta, hol a karmaival hol a farkával. Egyik alkalommal nem sikerült időben elugrania és felszakadt a bőr a hátán. A sérülés bár fájdalmas volt de csak egy hajszálon múlott, hogy nem szakította ketté. Miközben kerülgette a halálos csapásokat az agya folyamatosan kattogott és zakatolt.
Vajon miért elsőnek az agyagszobrokat támadta meg? Miért védtek ki a lándzsát és a tűzgolyót nem. Tudta, hogy a válasz ott van az orra előtt csak meg kell találni. Ekkor vette csak észre a sárkány szájából áradó rothadás szagát. Rögtön megértette miért is cselekedett ily módon a fenevad. Azért mert mágikus és élet energiából táplálkozik az adja az erejét. Azonban ez még mindig nem adott okot miért védte ki a dárdát. Hisz minél többet eszik annál erősebb az őt védő pikkely. Ha csak nem. Futott végig egy kosza gondolat az agyán. Mi van ha a rabság ideje alatt nem jutott energiához és most teljesen ki van éhezve a mágikus tűzzel pedig elhasználta azt a kevés erőt amit az imént szerzett. Szinte választ adva a kérdésére egy hatalmas nyílvessző állt bele a sárkány vállába. Arisa a harcot figyelve azonos következtetést vont le mint ő. azonban a fegyvere alkalmatlan volt a harcra ezért elhajította és az egyik agyag kardot vette magához. Kezében a hatalmas pallossal üvöltve a sárkány felé rontott majd a levegőbe szökkent és tiszta erejéből fejbe vágta a szörnyet. A sárkány egy pillanatra elszédült de nem lett komolyabb baja. A kard viszont apró darabokra tört nem ilyen használatra tervezték. A sárkány előre kapott méretes fogaival és sikerült megsebesítenie támadója bal karját. Keményen nagyot puffanva ért földet. A sárkány nem vetette rá magát sőt egész csata során mintha visszafogta volna magát. Bizonyára úgy gondolta egy féreggel nem kell komolyan harcolni. Így volt ideje Neronak, hogy talpra kecmeregjen. Azon gondolkodott mi tévő lehetne hisz nem volt fegyvere és nem varázsolhatott. Ekkor valami nem messze tőle a földbe csapódott. A szoborcsarnok végén lévő hatalmas hentesbárd alakú kard volt az. Arisa átröpítette neki a kardot az egyik balisztával mert tudta csak azzal van esélye. Gyorsan a karhoz rohant és még épp kardjával megragadta a markolatot és elüvöltötte magát. Csodával hatályos módon a kardot gond nélkül felemelte és a vállra fektette. A megmaradt varázserejét arra használta fel, hogy megnövelje testi erejét. Ezt a technikát egy olyan néptől tanultak akik nélkülönözik a mágiát és csak a testi erejükre támaszkodnak. Vagyis nem teljesen nélkülönözik mert a vérükben van a mágikus erő ezért olyan brutálisan erősek. A hatalmas kardot beleszúrta a földbe és egy hatalmas földdarabot emelt fel vele és hajított a sárkányra. Sikeresen eltalálta az óriás gyík fejét aki fejét megrázva kissé hátrébb lépett. Teljesen össze volt zavarodva nem értette, hogyan lehet vele szemben egy ember ilyen bátor. A föld kockák ezek után csak úgy záporozták a sárkányt néhol fölszakítva annak ébenfekete bőrét. A csapásoktól teljesen megszédült a lény ezt kihasználva villámgyorsan felmászott a hátára mire az felemelkedett a levegőbe. A sárkány ide oda cikázott hátán a harcossal aki minden erejével azon volt le ne essen. Egyik kezével a sárkányba kapaszkodott míg a másikkal mélyen belevágta kardját a szörnyeteg hátába. A sárkány zuhanó repülésbe kezdett Nero így már két kézzel fogta a sárkányölőt és teljes erejéből tolta befelé. A sárkány a hatalmas fájdalomtól nem tudott koncentrálni így ahelyett, hogy felemelkedett volna teljes sebességgel a földbe csapódott. Hatalmas porfelhőt keltett maga körül. A falusiak mind odarohantak, hogy megnézték ki lett a csata győztese. Mire odaértek Nero már a sárkány mellett feküt holtfáradtan mindenféle sebekkel tarkítva. A sárkány fogta fel a becsapódás nagy részét így ő megúszta. Az emberek öröm ujjongva rohantak oda hozzá a vállukra vették és úgy vitték vissza palotába. Arisa ott ment mellette és mosolyogva figyelte nem-e ejti le az éljenző tömeg. Azonban amíg mindenki éljenzett Nero fejében sötét gondolatok kavarogtak. Vajon ki szabadította rájuk a sárkányt. Mert az élőholtak nem voltak elég okosak hozzá. Ők nem voltak mások csak egyszerű bábuk puszta test agy nélkül. Vajon ki adhatott nekik utasításokat és miért akarta őket elpusztítani? Ha valójában végezni akart volna velük. Mintha az egész csak egy teszt lett volna a számára. Ezek a sötét kérdésre még megválaszolásra várnak a jövőben.
A föld remegni kezdett és villámok cikáztak az égen. Ez annak a jele volt, hogy egy másik világból való lény akar átjönni ebbe a világba. Szempillantás alatt egy kék színű energiagömb jelent meg az erőd udvarán. Úgy világított mint az éjszakai csillagok. Amilyen gyorsan megjelent olyan gyorsan el is tűnt azonban helyében egy férfi állt. Pontosabban egy fiú aki nem lehetett több tizennyolc évesnél. Normál magasságú volt és szálkás termetű. A haja barna volt a szeme pedig tenger kék. Egy fekete széldzseki volt rajta és egy farmernadrág. A vállán egy kisebb válltáska fityegett. Aki ránézett nem hitte volna el, hogy ez a gyerek képes lenne szembeszállni a legnagyobb veszedelmekkel. Főleg azért nem mert fülig érő vigyorral köszöntötte az embereket.
-Haló mindenkinek! Megjött a felmentősereg!- kiáltotta vidáman és közben integetett a körülötte álló tömegnek. Minden asszony és férfi csodálkozva nézték az idegent. Az zavart csendet egy nővér törte meg mikor kilépett a tömegből megközelítette a Nerot hisz tulajdonképpen ő hívatta ide. Arisa nővér és Nero egy ideje már jó barátságban voltak ezért is fordult hozzá segítségért.
-Köszöntlek jó barátom. Nagyon hálás vagyok amiért eljöttél segíteni nekünk.-
- Hísz ez a dolgom vagy mi és jól tudod szeretek segíteni. Na hol van az a pár garázdálkodó?-
A nővér erre kissé zavarba jött az ajkát kezdte harapdálni és kissé ideges lett a hangja.
Ezt talán odabent beszéljük meg- mondta majd elvezette a várba. Ott bevezette a tárgyaló szobába ahol a vár ura a tanácskozásait szokta végezni és elmesélte neki, hogy is áll a helyzet. A következő pillanatban a várban és az környékén valamennyi ember jól hallotta a fiatal vitéz megnyilvánulását.
-Micsoda!? Azt akarod mondani, hogy ezer fős zombi sereggel kell megküzdenem?! De hisz nekem egy rablóbandáról meséltél.-
-Tudom jól mit mondtam- erősködött a nővér- de ezeknek az embereknek szüksége van segítségre.
-Akkor miért nem valamelyik uralkodotól kértek segítséget miért hozzám fordultok- mire ezeket a szavakat kimondta már viszavette a hangerőt a normális szintre.
-A király háborúba mnet és nem tudunk segítséget hívni. Azok a zombik lerohanták a környező falvakat és az emberek ide menekültek.- ez azonnal gondolkodóba ejtette az idegent.
-És, hogy hogy nem üldözték őket idáig? Tudtommal az élőholtak nem eresztik a prédájukat.-
-Erre én sem tudom a választ csak annyit amennyit a falusiak meséltek. Ahelyett, hogy a menekülőket üldözték volna a hegy felé vették az irányt és talán még mindig ott vannak. De ha eljönnek onnan minden bizonnyal erre fognak jönni.-
-Honnan tudod ilyen pontosan?-
-Azért mert erre vezet az út a többi falu felé. Kérlek segítened kell ki tudja mikor jönnek azok. Lehet már egy kőhajításnyira vannak.- kérlelte a fiatal apáca.
-Sajnálom de túl sokan vannak és túl kevés az idő. Lehetetlent kérsz nincsenek meg a megfelelő felszerelések sem.- a hölgy reménykedve válaszolt.
-A raktárban vannak kardok és egy két baliszta.- azonban a fiú még mindig pesszimista maradt.
-Sajnos az még mindig édeskevés. Akkora túlerővel szemben mit sem.- mondta ki a gyötrő és szomorú igazságot. Szívesen segített volna de ekkora túlerővel szemben ő is tehetetlen volt. Csak őrlődött a bűntudat és a tehetetlenség malomkövei között.
-Ha legalább lenne pár erős robusztus szobor vagy valami- motyogta a fiú a szomorú igazságot mire a lány felkapta a fejét.
-A várban van egy szoborterem tele hatalmas szobrokkal.-
A fiú erre fölkapta a fejét mintha csak most közöltek volna vele egy életbevágó hírt.
-Erről miért nem beszéltél eddig?- a lány éppen válaszolni akart de a fiú belefojtotta a szót.
-Azonnal vezess oda látnom kell. Siess.-
Erre elkezdtek rohanni a folyósokon egyenesen a szoborcsarnok irányába. A csarnok nem volt valami hatalmas. Mindössze húsz méter hosszú volt. A falak mentén óriási páncélos alakok álltak vagyis a róluk készült agyagszobor. Egy ilyen szobor megvolt vagy három méter magas széles vállal és csúcsos sisakkal. Mindegyik a kezében tartotta hűséges pallosát ami másfél méter körüli lehetett volt azonban olyan, akinél egy hatalmas pajzs is volt. A terem végén a falon egy valódi kard lógott. Egy két és fél méteres óriás pallos. A legenda szerint a vár egyik korábbi ura ez fejezett le egy sárkányt. Oda lépett az egyik pajzsoshoz és teljes erőből beleöklözött a pajzsába. A pajzson megjelent egy vastag repedés azonban meglepő módon nem törött ketté. Ez ígéretesnek tűnt viszont még mindig nem volt elég. Nero idegesen föl alá kezdett járkálni és közben fennhangon motyogott.
-Nem nem nem az kevés ha csak nem mégse. Kivéve ha- erre egy megszállott módjára pördült meg majd Arisa felé fordult.
-Hol készítették ezeket a szobrokat?-
-Itt helyben- mondta a lány kissé megíletődve.
-És miért ilyen kemény?-
-Ez egy régi hagyomány..-
-Csak a lényeget mond-
-Különleges agyagból és égetéssel készítették-
-És van aki még ismeri ezt a módszert-
-Iiigen azt hiszem vannak még páran.-
-Rendben van. Egy utolsó kérdés öriztek valahol mágiával kapcsolatos iratokat-
-A könyvtárban-
-Az hol van?- tette fől a kérdést szinte már üvöltve.
-A folyosó végén lemész a lépcsőn kétszer balra fordulsz és a nagy ajtón bemész. De az ajtó zárva..-
azonban a végét már nem hallotta a fiú ugyanis lélek szakadtával elkezdett rohanni a könyvtár felé csak annyit kiáltott vissza, hogy mindenkit hívjon össze egy kupacba asszonyt, férfit, gyereket. Egy üstökös sebességével cikázott a folyóson nem törődve azzal kit lök fel éppen. Mikor elért a masszív bükkfa ajtóhoz tudta meg, hogy zárva van. Mérgében felemelte a lábát és keményen belerúgott az ajtóba ami kiszakadva a tokjából. Azonnal a könyvespolcokra vettette magát a mágia részlegre. Csak úgy röpködtek a szebbnél szebb könyvek a levegőben. Kis keresgélés után sikerült rátalálni a keresett könyvre ami egy vastag bőr kötésű zöld borítójú könyv volt. Villám gyorsan föllapozta, hogy tényleg az van benne amit kereset mikor észre vett egy nem odaillő lapot. Idegességében eldobta de még le sem ért a földre elkapta és belepillantott. Úgy döntött, hogy mégis csak szüksége lesz rá. Miután gyorsan beleolvasott a könyvbe a hona alá csapta és elindult vissza az udvarra. Mire kiért Arisa már odahívta a vár majdnem minden lakóját. Alig voltak háromszázan de figyelték mit mond az idegen. Szomorú, megszeppent és reményvesztett szempárok tucatjai vették körül. Azonban hallották mikor kiabált és nem reménykedtek túlságosan, hogy jó hírt hallanak.
A rohanás miatt kapkodta a levegőt és hadarva beszélt csak azért mert nagyon izgatott volt.
-Mindeni figyeljen ide. Az ellenség bármikor itt lehet ezért rövid leszek. Nagyon sokan vannak. Azonban ha mindannyian segítenek és azt teszik amit mondok túlélhetjük.-
Az emberek elkezdtek erre sugdolózni morgolódni de nem engedte, hogy locsogásukkal rabolják a drága időt.
-Csönd legyen! Először is minden férfi a szoborcsarnokból sértetlenül kiviszi a szobrokat a vár elé egy általam kijelölt helyre. Addig a nők begyújtják a kemencéket. Tüzeljenek el minden ami nem létfontóságú. Utána aki ismeri annak a kemény agyagszobornak a titkát készítenek nekem pár dolgot de még tegnapra. Ha a férfiak kész vannak mehetnek segíteni szobrászkodni. Nem mégsem néhányan készítsék elő a fegyvertári fegyverek a várkapu mellé. Az össze fiú ecsetet vagy más rajzoló eszközt ragad és utánam ered a lányok pedig Arisa nővérrel tartanak.-
Ezzel a kezébe nyomta a kitépett lapot. Arisa nem értette mit kéne kezdeni a lányokkal ezért egy rövid magyarázatot fűzött hozzá.-A lányoknak angyalibb hangja van mint a fiúknak.- A nővér belepillantott a lapba és meglátta, hogy egy ének van benne. Amint elolvasta az első sort rögtön megértette mit akar és egy széles mosoly jelent meg az arcán.
Nero elkezdett tapsolni majd az utolsó szavakat szólta a tömegnek.
-Rendben van mindenki tudja mi a dolga! Együtt túlélhetjük közösen! Hát akkor hajrá!- mielőtt újra elrohant volna a táskájába nyúlt és kivett egy fülre szerelhető adó-vevőt amit Arisnak dobot.
-A füledre téve halhassuk majd egymást.- ezzel elviharzott több tucatnyi gyermek társaságában, hogy felkészüljön élete legnagyobb csatájára.
Mindenki együttes munkájával sikerült elkészülniük mire lement a nap. Az emberek holtfáradtak voltak de az idegességtől képtelenek voltak elaludni. Erről azonban gondoskodott a kis páros altatót keverve az ivóvízbe. Nero még utoljára leellenőrizte minden rendben van-e. A szobrokat a vártól egy kilométerre helyezték el a gyermekek pedig ügyesen ősi szimbólumokat festettek rájuk. Később kért egy csomó kesztyűt a gyerekeknek azokra is szimbólumok kerültek. A fegyverek mind ki voltak készítve a várfalon belül a baliszta szintén a helyén volt. És a kis alkotások szintén elkészültek. Reménykedve figyelték a sivár tájat és imádkoztak mindnél később vagy inkább soha ne jöjjön arra az ellenség. Azonban az imájuk süket fülekre talált. A nap első sugaraival egy falusa a közelgő élőholt sereget is megpillantotta. Sietve félreverte a harangot fölverve így az egész vár népét. Pár órán belül meg is érkeztek lévén, hogy élőholtak nem volt szűkségük pihenésre. Egy rakás oszladozó férfi és nő egy hatalmas seregben ősze verődve. Nagy részük fegyvertelen volt de jó párnál volt kard és fejsze. Vérre szomjazva a vár felé tartottak. Minden férfi és gyermek fönt volt a várfalon Arisal egyetembe aki a várvédőket irányította.
Nero a mágiájának köszönthetően kőnek álcázta magát közvetlenül az agyagszobrok mellett. A csoszogó élholtak nem bántották sem őt sem a szobrokat csak nyílegyenesen a vár felé tartottak. Megvárta míg egypáran elhaladnak mellette majd akcióba lépett. Lerántotta magáról az illúziót és mindkét kezét a földre tapasztotta. A föld elkezdett remegni majd lassan megnyílt és egy hatalmas korgyűrűbe zárta őt és az élőholtakat. A gyűrűn kívül maradtak nem fordultak vissza hanem folytatták az útjukat előre most már rohanva. Azonban enyvivel nem fejezte be és hangosan varászsavakat kezdet a levegőbe kiabálni amitől az árok lángra lobbant. A tűz és a mély árok megakadályozta, hogy a zombik tovább mehessenek a vár felé. Mikor ezt észrevették elindultak az egyetlen élőlény felé. A fülén lévő fülhallgató segítségével megadta várban lévőknek a jelet.
-Indulhat a tánc.- majd újból megérintette a talajt ami egy festett zöld mágikus szimbólum kezdett világítani a szobrokon lévő szimbólumokkal együtt. A szobrok elkezdtek remegni majd megmozgatták végtagjaikat és fegyvert ragadva az ellenségre támadtak. Vadul kardjukat és pajzsukat lóbálva elkezdték az ellenséget kaszabolni. A mágusharcost eléggé kifárasztotta ez asok varázslat de mivel nem hétköznapi mágus volt így ismerte a kiskapukat. A föld az egyik őselem és ezek a szobrok úgyszólván földből voltak. A földet erősítőként használta a művelethez így kevesebb varázserejébe került mint kellet volna. Halkan szusszant egyet és csak magának jegyezte meg mellékesen.
-Nemhiába én vagyok a földkergeség legnagyobb mágusa.- azonban nem maradt több ideje öndicsőítésre mert vagy egy tucat zombi támadt rá egyszerre. Villámgyorsan előrántotta a kardját majd egy vágással akkorra széllökést idézet, hogy hátrarepültek a támadói. Azonban nem volt oka az örömre ugyanis ezek a teremtényeihez hasonlóan nem ismerték a fájdalmat. Pillanatok alatt felpattantak és rontottak neki ismét. Nero egy hatalmas ugrással átvetődött e fejük fejlett és röptében hármuknak le is vágta a fejét. A maradék kilenc egyszerre próbálta lenyisszantani a fejét de ő sikeresen megakasztotta a csapásukat. Egy darabig tartotta fél kézzel majd egy enyhe erőfeszítéssel mindannyiukat hátra lökte. Azonban nem figyelt oda kelőképpen és egy hulla a háta mögé került. Szerencsére az egyik szobor időben ott volt és egy mozdulattal agyonszúrta az orvgyilkost. A fiú a történtek után még jobban koncentrálva vetette magát a tömegbe mindegy egyes vágásával halhát osztva. De azért magában köszönetet mondott.
Eközben zombicsapat másik fele rohamosan közeledett a várhoz. Ahhoz képest, hogy halottak volta elég gyorsan tudtak rohanni. Már csak pár száz méter választotta el őket közben folyamatos tűz alatt voltak a balisztáktól. Azonban sajnos nem sikerült sokukat leszedni. Visszatérve az előbbihez mikor már csak pár száz méterre voltak a falaktól valami surrogást halottak az ég felől. Néhányan fölnéztek de azon nyomban padlót is fogtak. A már teljesen holtakon kis lyukak voltak egy egy tetemből azonban valami furcsa tárgy állt ki. Közelebbről megnézve galambok voltak agyagból készült galambok. Több tucatnyi repült az égen, hogy nyílvesszőként zuhanhassanak a támadókra. Ezeket azonban nem a harcosmágus irányította ahogy az agyagharcosokat sem hanem a várfalakon álló apró fiúcskák. Kezükön a világító szimbólumos kesztyűkkel agyagmadarak tucatjait irányították és azt a pár agyagharcost ami Nero oldalán harcolt. Tucatnyian hullottak a támadok azonban így is sokan maradtak és néhányan elkezdtek fölmászni a falon. Aris ekkor vetette be a végső ütőkártyájukat és a várfalon lévő lánykákkal elkezdett énekelni. Csodálatos ősi dallamok szólaltak meg reményt és hitet szórva az elcsigázott emberekbe. Az élőholtak viszont nem bírták elviselni eme fenséges muzsikát és teljesen lelassultak a megszokott csoszogó tempóra. A falusiak erre megértették mi volt az idegen furcsa terve és hatalmas üdvrivalgás közepette ragattak fegyverhez és rohamozták meg a szentségtelen lényeket. Így már könnyű prédák voltak a földjüket elvesztett meggyötört parasztoknak. Épphogy elkezdődött a csata már be is fejeződött. Mindkét csapat derekasan irtotta az ellent. Nero mágikus energiái kissé kimerültek mivel az árok sem volt semmi és energiával kellet ellátnia az agyaglényeket is. Szerencsére nemcsak a legjobb mágus volt hanem a legjobb harcos is. Ereje a kitartó edzéseknek köszönthetően tíz emberével vetekedett. Minden szúrása halálos volt. Azonban a neheze csak ezután következett. Fölrepesztő kiáltás rázta meg a levegőt. A környékre a félelem és kétségbeesés fátyla ereszkedett le. A felhők között valami fekete folt kezdett egyre közelebb szállni Nerohoz. Ahogy egyre közelebb érkezett egyre jobban kirajzolódtak a körvonalai. Egy hatalmas ében fekete színű sárkány volt az. Az emberek félelmükben leugráltak a várfalakról és a várban elbújva próbáltak menedékre találni. Arisa társaságában csak a legbátrabb férfiak maradtak a várfalon figyelve ahogy az a szörnyeteg leszáll. Mikor földet ért megrázkódott a talaj és több ponton Darabokra is szakadt. Hatalmas száját újból félelmetes és lélekölő üvöltés hagyta el. A harcos azonban már számtalanszor szembenézett a halállal de és nem rémült meg. A sárkány kinyújtotta hatalmas mancsát megragadva a megmaradt agyag harcosokat. Azok kapálózva megpróbáltak szabadulni a szorításból de egy pillanat alatt megmerevedtek és szilánkokra törtek. Miután végzett valamennyi agyag emberrel szembe fordult pirinyó kis ellenfelével aki majdnem akkorra volt mind a feje. A fülhallgatóján keresztül Arisa szólalt meg.
-Vigyáz a fekete sárkány nagyon veszélyes. Már számtalan mágus próbálta megölni sikertelenül. Úgy tudtam, hogy egy hegybe lett bezárva de..- hirtelen megszakadt a kapcsolat. A sárkányból áramló negatív energia teljesen leárnyékolta a készüléket. Azonban amíg élt a kapcsolat tisztán hallotta az emberek sikoltozását és jajveszékelését. A sárkány kinyújtotta hatalmas mancsát, hogy megragadja de ő oldalra gurult majd gyorsan talpra pattanva megvágta a szörnyeteg karját. Vagyis megvágta volna de a penge egyszerűen lepattant a kőkemény pikkelyekről. A sárkány oldalra csapta a karját így fölborította hősünket. Mancsa itt megállt a levegőben fejével a várra tekintett majd egy hatalmas levegőt vett és fekete lángokat lövellt ki rajta. A kis mélázásának köszönthetően éppen volt annyi ideje Neronek, hogy félre ugorjon de a ruhája így is lángra kapott. Gyorsan levetette az égő kabátot amit pillanatok alatt felemésztett a fekete tűz. A harcos kevés mágikus erejéből egy tűzlabdát idézett meg és hajított a fenevad mellkasának ami azonnal eltűnt semmi sérülést nem okozva. Nem maradt ideje gondolkodni ezért fölkapta a földről a zombi egyik fegyverét és a szörny szíve irányába hajította. Ezt viszont kivédte a jobb mancsával. Ezután folyamatos an támadta, hol a karmaival hol a farkával. Egyik alkalommal nem sikerült időben elugrania és felszakadt a bőr a hátán. A sérülés bár fájdalmas volt de csak egy hajszálon múlott, hogy nem szakította ketté. Miközben kerülgette a halálos csapásokat az agya folyamatosan kattogott és zakatolt.
Vajon miért elsőnek az agyagszobrokat támadta meg? Miért védtek ki a lándzsát és a tűzgolyót nem. Tudta, hogy a válasz ott van az orra előtt csak meg kell találni. Ekkor vette csak észre a sárkány szájából áradó rothadás szagát. Rögtön megértette miért is cselekedett ily módon a fenevad. Azért mert mágikus és élet energiából táplálkozik az adja az erejét. Azonban ez még mindig nem adott okot miért védte ki a dárdát. Hisz minél többet eszik annál erősebb az őt védő pikkely. Ha csak nem. Futott végig egy kosza gondolat az agyán. Mi van ha a rabság ideje alatt nem jutott energiához és most teljesen ki van éhezve a mágikus tűzzel pedig elhasználta azt a kevés erőt amit az imént szerzett. Szinte választ adva a kérdésére egy hatalmas nyílvessző állt bele a sárkány vállába. Arisa a harcot figyelve azonos következtetést vont le mint ő. azonban a fegyvere alkalmatlan volt a harcra ezért elhajította és az egyik agyag kardot vette magához. Kezében a hatalmas pallossal üvöltve a sárkány felé rontott majd a levegőbe szökkent és tiszta erejéből fejbe vágta a szörnyet. A sárkány egy pillanatra elszédült de nem lett komolyabb baja. A kard viszont apró darabokra tört nem ilyen használatra tervezték. A sárkány előre kapott méretes fogaival és sikerült megsebesítenie támadója bal karját. Keményen nagyot puffanva ért földet. A sárkány nem vetette rá magát sőt egész csata során mintha visszafogta volna magát. Bizonyára úgy gondolta egy féreggel nem kell komolyan harcolni. Így volt ideje Neronak, hogy talpra kecmeregjen. Azon gondolkodott mi tévő lehetne hisz nem volt fegyvere és nem varázsolhatott. Ekkor valami nem messze tőle a földbe csapódott. A szoborcsarnok végén lévő hatalmas hentesbárd alakú kard volt az. Arisa átröpítette neki a kardot az egyik balisztával mert tudta csak azzal van esélye. Gyorsan a karhoz rohant és még épp kardjával megragadta a markolatot és elüvöltötte magát. Csodával hatályos módon a kardot gond nélkül felemelte és a vállra fektette. A megmaradt varázserejét arra használta fel, hogy megnövelje testi erejét. Ezt a technikát egy olyan néptől tanultak akik nélkülönözik a mágiát és csak a testi erejükre támaszkodnak. Vagyis nem teljesen nélkülönözik mert a vérükben van a mágikus erő ezért olyan brutálisan erősek. A hatalmas kardot beleszúrta a földbe és egy hatalmas földdarabot emelt fel vele és hajított a sárkányra. Sikeresen eltalálta az óriás gyík fejét aki fejét megrázva kissé hátrébb lépett. Teljesen össze volt zavarodva nem értette, hogyan lehet vele szemben egy ember ilyen bátor. A föld kockák ezek után csak úgy záporozták a sárkányt néhol fölszakítva annak ébenfekete bőrét. A csapásoktól teljesen megszédült a lény ezt kihasználva villámgyorsan felmászott a hátára mire az felemelkedett a levegőbe. A sárkány ide oda cikázott hátán a harcossal aki minden erejével azon volt le ne essen. Egyik kezével a sárkányba kapaszkodott míg a másikkal mélyen belevágta kardját a szörnyeteg hátába. A sárkány zuhanó repülésbe kezdett Nero így már két kézzel fogta a sárkányölőt és teljes erejéből tolta befelé. A sárkány a hatalmas fájdalomtól nem tudott koncentrálni így ahelyett, hogy felemelkedett volna teljes sebességgel a földbe csapódott. Hatalmas porfelhőt keltett maga körül. A falusiak mind odarohantak, hogy megnézték ki lett a csata győztese. Mire odaértek Nero már a sárkány mellett feküt holtfáradtan mindenféle sebekkel tarkítva. A sárkány fogta fel a becsapódás nagy részét így ő megúszta. Az emberek öröm ujjongva rohantak oda hozzá a vállukra vették és úgy vitték vissza palotába. Arisa ott ment mellette és mosolyogva figyelte nem-e ejti le az éljenző tömeg. Azonban amíg mindenki éljenzett Nero fejében sötét gondolatok kavarogtak. Vajon ki szabadította rájuk a sárkányt. Mert az élőholtak nem voltak elég okosak hozzá. Ők nem voltak mások csak egyszerű bábuk puszta test agy nélkül. Vajon ki adhatott nekik utasításokat és miért akarta őket elpusztítani? Ha valójában végezni akart volna velük. Mintha az egész csak egy teszt lett volna a számára. Ezek a sötét kérdésre még megválaszolásra várnak a jövőben.
Vipra Phertelmer- 2. szint - 6 kredit
- Hozzászólások száma : 152
Hozzászólások régi : 0
Reputation : 0
Join date : 2012. Jan. 26.
Age : 36
Karakteradatok
Főkarakter: Vipra Phertelmer
Főkari/multi: Főkarakter
Síkok:
Re: 2. Íróverseny
by Thorhalla Csüt. 31 Május 2012, 22:23
Mivel már nincs sok hátra éjfélig és valószínűleg nem lesz már több pályázat, így a pályázatot lezárom. Köszönjük a beérkezett pályázatokat. A szavazás a hamarosan kikerül.
_________________
Reneszánsz/AoA/Outsiders: Thorhalla Lokidottir/Thordottir; Dr. Stephanie Miller; Jonathan Miller; Olaf Svenson
Mesélő, Einar Thorson/Skurgeson, Eyjolf Ragnar Miller, Gunnhild Morsus/Smed, Svanhild Ragnardottir, Lionheart
Harcimadár, Kaylyn von Hessen; VH: Freydis Einardottir, Victoria Miller; Ultimate: Stephanie Lyesmith, Jonathan Miller
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
Thorhalla- Fórumanyu
- Hozzászólások száma : 14971
Hozzászólások régi : 7452
Korábbi szint/kredit : 18.szint - 60 kredit
Aktuális szint/kredit : 33.szint - 135 kredit
Reputation : 59
Join date : 2011. Feb. 19.
Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Főkarakter
Síkok: Reneszánsz, Ultimate/Újvilág, Age of Apocalypse, Végtelen Háború, Outsiders -
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|