1. Íróverseny

Ahogy láthatjátok, új oldal, új számozás, így ez az 1. íróverseny az X-Men Reneszánsz 2.0 történetében. Várunk minden prózát, lírát, verset, novellát, fél- vagy többoldalas szösszenetet, ami kapcsolatban van vagy nincs az oldallal; lehet fantasy, krimi, dráma, tragédia, komédia és ezeknek bármilyen permutációja. A végén, ahogy mindig, most is ti szavazhatjátok majd meg, ki a legjobb. Több pályaművet is elfogadunk egy karaktertől, de fontos, hogy csak az a karakter kaphatja meg a díjat, amelyikkel a pályaművet elküldtétek. A legjobbak krediteket nyerhetnek.

Beadási határidő: október 31.

Versenyre fel!

Eredetileg nem ezzel szerettem volna nevezni, de életem kb első képregényes álmát álmodtam tegnapelőtt, amit muszáj volt leírnom. Abból született ez az írás. Nem Marvel kivételesen, hanem egy DC-s, Aquaman és Mera a 2 főszereplő, és igazából egy új origin a karakterek számára.
Kellemes olvasást!


Most:
A levegő csípős és hűvös volt, a szél időnként erős lökésekkel ostromolta a partokat, ami a tájat illette szürke volt. Az ég a felhőkkel, a tengerpart kövei, az épületek, amik a part közelében álltak, a beton, és maga a víz is bánatos szürkeséggel hullámzott csupán. Egyedül talán az örökzöld fenyőfák levelei voltak azok, amik némi színt adtak a kihalt környéknek, de még azokra a por ült rá és nem adták vissza azt az élénk színt, mint kellett volna. Egy nyaralóhely volt ez, mi a rövid nyarakon megannyi turistától vízhangos, de amikor eljön a rosszidő, akkor minden kihal és magányos lesz. Csupán pár tucat család él ezen a helyen, akik leginkább halászatból élnek meg ilyenkor, nyaranta meg turizmusból. Az épületek alacsony földszintes, maximum egyemeletes házak voltak, amik komoran álltak a tengertől úgy harmincméternyire. Egy betonút haladt el előttük, amin meleg időben megannyi árus árulja portékáit, most azonban csak papírokat tudott a szél végigfújni rajta. Az út szélén végig egy betongát volt, ami védte a házakat, hogy a tenger maximum ezt a falat érhette el, de az útra már az itteni legnagyobb viharokban sem szokott felérni. A parton, ami leginkább kövesnek volt mondható a szürke víz most is ott kergetőzött a kavicsok között. A búskomor tájképet, egy közel sem ideillő nevetgélés törte meg.
Egy fiatal pár kacagva rohant a tengerparton, a hideg ellenére igencsak lengén voltak mind a ketten öltözve, alig lehettek húsz évesek csupán, a szőke fiún csak egy rövidnadrág volt, a vörös lányon pedig csupán fürdőruha és egy kendő. Egy harmadik sötét hajú lány követte őket, rajta rendesen téli ruházat és a kabátjába burkolózva vacogott. A másik kettőt, mintha nem is érintette volna meg a levegő, sem pedig a szinte már fagyos szél. A tenger is hideg volt, ők mégis térdig gázolva egymást fröcskölték gondtalanul. Egészen addig nevetgéltek, amíg a lábuk elé a tenger valami furcsaságot nem mosott. A fiú állt meg először és nézett le a fekete valamire, ami a lábuk előtt vergődött még néhányat, majd nem mozdult többé. A vörös odalépett mellé és gyengéden érintette meg a társa vállát, mire ez a mozdulat utálkozó és féltékeny pillantásokat váltott ki a harmadikból. A lény, ami a lábuk előtt volt, egy sirály volt, egykor legalább is, most teljesen fekete az olajtól, valószínűleg kis híján megfulladt, miközben menekülni próbált. A fiú felemelte a földről a félholt madarat, és az egyik közeli sziklára rakta. A sötét hajú lány ekkor sikoltott fel.
- Arthur, Mera nézzétek! – mondta szinte pánikolva.
Végigmutatott a parton, az előbb nem tűnt fel egyikkőjüknek sem, most azonban már igen, az egész part fekete volt, a korábbi szürkeség eltűnt, fekete volt az olajtól. Megannyi állat fetrengett és vergődött a parton, próbáltak menekülni és magukról leszedni az olajt. A kellemes tengeri sós illatot átvette a büdös olaj és halál szaga, a víz is fekete volt, az olajos massza mindenhol ott volt a három fiatal lábainál is. A távolba nézve az ég fekete volt, de nem a felhők vettek fel ilyen színt, hanem füst, a messzeségben egy hajó okádta magából a fekete füstöt, minden bizonnyal az festette ilyenre az eget. Egy újabb olajkatasztrófa, a vörös lány lenyúlt a madárhoz és a keze körül, mintha víz jelent volna meg, végighúzta a kezét a madár felett, mintha megsimogatta volna és az olaj így tűnt el róla, mintha a víz teljesen tisztára mosta volna az állatot, ami ettől még magához is tért.
- Ugye nem akarsz bemenni oda? – kérdezte a lány.
- Nem lesz semmi baj Lara – mondta Arthur.
Mera is felkapta a fejét és mire odanézett a szőke fiú, már a vízben gázolt térdig. Egyelőre Lara mellett állt meg a parton és onnan nézte a társukat. Arthur belenyúlt a vízbe, mikor az már a combközepéig ért. Leginkább olajos masszát tudott csak a kezébe venni, ami szépen lassan ki is folyt a kezei közül, az olajnak ott kellett volna maradnia rajta is, de a keze tiszta lett. A kék szemeivel próbálta a kék vizet keresni, azonban a feketeségtől semmit sem látott. Ismét belenyúlt a vízbe és ezúttal nem engedte kifolyni a kezeiből azt, sem az olajat. Koncentrálni kezdett és a tenyerébe került víz lassan kitisztult és lassanként a körülötte levő víz is. Mera ekkor lépett be a vízbe és gázolt oda a fiúig. Hátulról ölelte át, Arthur hátrafordult és röviden rámosolygott a lányra, majd megcsókolta. A vízből az olaj erre határozottan visszahúzódott. Lara ennek láttán duzzogva fordult el a párostól, majd a földön levő dögöket próbálta kikerülni, hogy feljusson a házakhoz.
- Még mindig féltékeny vagy Lara? – kérdezte egy hang.
A lány megpördült az egyik sziklán egy vénséges indián ücsörgött, a vizet figyelte, miközben békésen pipázott.
- Pat Talulah! – mondta. – Igen, mi olyan jól megvoltunk, amíg nem jött ő… és nem vette el tőlem Arthur-t!
- Gyermek, ő soha sem volt a tied – felelte az öreg indián. – Ők mindig is egymáshoz tartoztak.
- De ez nem igazság! Nézd meg most is, mit csinálnak, ők… ők…
- Igen, ők nem emberek, ők ketten a tenger gyermekei Lara, hát nem emlékszel semmire sem már?

Tizenöt évvel korábban:
Mintegy tizenöt évvel korábban, egy kora őszi késő délutánon még igencsak meleg volt a kisvárosban és csupán a tenger partján lehetett enyhülést szerezni, egy kislány fodros rózsaszín fürdőruhában totyogott a köves parton. Ahogyan felért a hosszú famólóra a léptei csak akkor lettek biztosak, amin boldogan kezdett végigfutni. Óvatosan kellett haladnia, nehogy a csúszós fán elessen és beüsse magát, a távolból a szülei és egy öreg indián figyelte, bár az idős férfit nem a kislány kötötte le. Egy jelre várt, amit kértek annyiszor, valamit, hogy van-e még értelme itt maradni, ő maga hitt a szellemek erejében, akik megígérték, hogy küldenek két jelet, hogy ez az alaszkai kisváros életben maradhat. A néhány ősrégi pöfékelő halászhajóra nézett, úgy húsz éve a hatvanas években még igen modernnek lehetett ezeket mondani, a teljes falu dobta össze rájuk a pénzt. Mára elavultak voltak, de nem volt pénz újakra. A melegben hirtelen jeges szél fújt végig a parton. Talán ez lett volna a jel?
- Lara, kislányom! – kiáltott a mellette álló nő a gyermeknek. – Lassan ideje lenne visszajönnöd, kezd hideg lenni!
De a kislány nem felelt, elért a móló végéig, ahol úgy tűnt, hogy valamit sikerült megpillantania, odament és nekiállt csapdosni, hogy rájöjjön, mi lehet az. A fémes ütlegelés kihallatszott a három felnőtthöz is, akik ezt meghallva a kislány után eredtek. Ők már a móló felétől látták, hogy valami nem stimmelt, az anyuka azonnal felkapta a gyereket és pár lépéssel hátrébb lépett, csak a két férfi állt meg vízben lebegő furcsa gömb alakú fémszerkezetnél.
- Pat Talulah, láttál már ehhez hasonlót? – kérdezte Lara apja.
- Nem, de úgy tűnik a szellemek meghallgatták a könyörgésünket – mondta.
- A rezervátum öregjei és a babonáik – hápogott a nő. – Nincs itt semmiféle veszély, sem most, sem később…
- És a legendák asszony?! – nézett fel Pat.
A nő próbált bármit is mondani, de most már a férje intette le, hogy hagyja rá az indiánra, mindig is babonás népség volt. A két férfi leguggolt a szerkezettől nem messze, majd együtt próbálták kiemelni a vízből a mólóra, de nem sikerült, mert túlságosan is nehéznek bizonyult. Az érintésük pedig valamit aktiválhatott, mert furcsa szimbólumok jelentek meg végig a gömb közepén izzottak fel néhány pillanatra, majd eltűntek el a semmibe. Mindezt sistergő hang követte, ahogyan a tárgy lassan kinyílt és a benne levő levegő távozott majd a szerkezet kinyílt. Erre már a két férfi is hátrébb lépett, de semmilyen robbanás, vagy hasonló rossz dolog nem történt, a gömbben egy kisfiú feküdt, Lara-val lehetett egyidős, úgy öt év körüli, arany fürtökkel és tengerkék szemekkel. Amikor a fiú észrevette a körülötte levőket, furcsa nyelven szólt az ott levőkhöz, akik nem értették mindezt. Talulah fél térdre borult az ifjú előtt, akit immáron tudta, hogy tényleg a tenger szellemei küldték és a ténnyel más sem tudott vitatkozni, hiszen a gyermek a vízben is képes volt lélegezni. Lara családja magához vette a kis „messiást”, aki egyszer remélhetőleg megmenti őket a pusztulástól. Az első jelet megkapták, már csak a másodikra kellett várniuk mielőtt a katasztrófa megtörténik.

Tizenhárom évvel korábban:
Lara és Arthur gondtalanul játszottak a tenger partján, most is igencsak meleg volt a két gyermek pedig a kis vízben lubickolt. Az öreg indián vigyázott mind a kettejükre, aki azóta a nap óta, hogy Arthur partra ért a kisvárosban nem is nagyon tévesztette szem elől. Ha nem is ő figyelte, valamelyik indián mindig szemmel tartotta, nehogy bármilyen baja is lehessen. A falu népének soha sem mondták el, hogy miként találták a gyermeket, úgysem hittek volna abban, amiben az indiánok, így a származása és a kiléte teljesen titkos volt, mostanra már megtanulta a gyermek az angol nyelvet, amit itt használtak, a megszokott francia helyett, révén Kanada itt volt a szomszédban és ott pedig ez volt a hivatalos nyelv. A fiú beilleszkedett és néhány furcsa vonástól eltekintve teljesen olyan volt, mint egy embergyerek és már teljesen el is feledte, hogy eredetileg honnan érkezett, ahogyan Lara sem emlékezett rá. Embernek hitték, noha a nevelők és Pat tudták, hogy ez nincs így, de hogy milyen fajba tartozhat arról mindig megoszlottak a vélemények.
A vén indián odalépett a kit gyermek mellé, akik kijőve a hűvös vízből a forró homokban feküdtek le addig, amíg meg nem száradnak. Ahogyan az öreg eltakarta előlük a meleg napot mind a ketten felnéztek.
- Meséltem már nektek a Hét Tenger királyáról és királynőjéről? – kérdezte az öreg.
Az indián mindig is tudta, hogy mivel vonja magára a figyelmet, mert mind a két gyermek szerette az indián meséket, és azokat a legendákat is, amiket az öreg mesélt nekik. Egyszerre rázták meg a fejüket, erről még tényleg nem hallottak soha sem. Pat tudta, hogy a fiút érdekelni fogja, hiszen őt mindig is vonzották a tengeres történetek, mintha mégiscsak tudta volna, hogy milyen kötődése van a hellyel kapcsolatban. Egy képes könyvet vett elő, amit még az indiánok készítettek nagyon régen, azt nyitotta ki, hogy a leginkább képregényre hasonlító képeket megmutassa a két gyereknek.
- Nos, akkor elmesélem, amíg megszáradtok – mondta és leült ő is a kavicsos partra. – Ez egy ősi mese, talán ősibb, mint amit valaha is meséltem nektek. Atlantiszról az elsüllyedt kontinensről már meséltem nektek és arról, hogy ott milyen fejlett népek is éltek. A legenda úgy tartja, hogy ez a fejlett nép nem halt ki, amikor a kontinens elsüllyedt, hanem alkalmazkodtak és még mind a mai napig élnek ott emberek. Halemberek!
- De halemberek nem léteznek! – kuncogott a kislány. – Azok sellők! Mint a kishableány!
- A sellők mások – paskolta meg Lara fejét. – Ők úgy néznek ki, mint mi, nincs különbség közöttük és köztünk, mert ugyanazok ősöktől származunk. A bőrük színe lehet más, és tudnak a víz alatt lélegezni, vagyis mára csak ott, ennyiben mások nálunk. A mesék szerint időnként meglátogatják az embereket is, az ő királyuk viseli a Hét Tengerek urának címét, egyszer, ha a jóslatok, próféciák nem hazudnak, akkor a jövőben az egyik legnagyobb királyuk egy olyan férfi lesz, akit emberek neveltek fel. Egy fiú, aki megérti mindkét birodalmat, a tengert és a felszínt, aki bölcs lesz és hős. Valaki, akit az istenek és szellemek tüntettek ki különös figyelemmel, aki ha egyszer elég idős lesz, a tengerekből fogja megkapni a menyasszonyát, akinek oldalán fog az óceánba visszatérni, ahol majd minden ott élőnek, állatnak, értelmes lénynek parancsolni fog, míg a menyasszonya a vizeknek. Csak előtte… - vett egy mélyebb levegőt. – Csak előtte a szárazföldön kell hőssé válnia és itt megszereznie a képességeit azáltal, hogy megannyi embert ment meg a jó szívével.
- A többi meséd legalább hihető volt! – duzzogott Lara. – Tündérekről akarok hallani és pegazusokról, nem halakról!
- Úgy érzem Pat bácsi, hogy többet tudsz, mint amit elmondasz – nézett fel Arthur. – Milyen Atlantisz?
- Ha tudnám elmondanám, soha sem láttam Arthur, soha sem, de talán egyszer – felelte. – Most pedig indulás haza, mert a szüleitek minden bizonnyal már keresnek titeket.

Három évvel korábban:
Az elmúlt évek során Arthur még mindig Lara családjánál nevelkedett, noha két évvel korábban a szülők elmondták a gyerekeknek, hogy Arthur nem a sajátjuk, csak örökbe fogadták. Sajnos a szülők mibenlétéről nem tudtak mit mesélni a fiúnak, aki egyre jobban kíváncsi volt, és ahogyan idősebb lett, egyre kevéssé érezte magát az emberek közé valónak. Tudta, hogy más, és nyomasztotta, hogy nem mondhatja el senkinek, a nevelőszülei nem értették meg a gondjait a vén indián meg csak hallgatott és nem árult el semmit. Mindig azt szajkózta, hogy hamarosan kiderül minden. A fiú mindig is csak a testvéreként tudott Larára nézni és gondolni, de a lány beleszeretett azok után, hogy kiderült, hogy nem testvérek. Bármit megtett, hogy felkeltse a fiú figyelmét, de nem sikerült. Sokszor sétáltak a parton, beszélgetve és jól érezve magukat, de Lara számára az egyik nap hatalmas csapás volt. Késő ősz volt, már hideg volt, a fiút nem zavarta, nem igen érezte a hideget, de a lány vacogott mellette kabátban is.
- Jó lenne tudni, hogy anyáék honnan fogadtak örökbe téged, hogy ennyire nem érzed meg a hideget – vacogta a lány.
- Kanada? – nézett hátra Arthur.
- Izlandot mondtam volna – az óceán felé nézett. – Úgy látom, nem csak te szeretsz ilyen időbe strandolni.
A víz felé mutatott, amikor ott meglátott valakit. A fiú is érdeklődve nézett arra, először csak a vörös hajzuhatagot látta meg, ahogyan az emelkedett ki a vízből. Mind a ketten elbűvölve figyelték a közeledő lányt, aki végül olyan távolságba ért, ahol már leért a lába és így úszás helyett gyalog közeledett tovább. A víz mintha félretáncolt volna előle és hagyta volna, hogy a szépség minél könnyebben közelebb érhessen. Arthur le sem tudta venni róla a szemét és nézett végig a fehérbőrű, vörös hajú és kékszemű leányzón, aki csupán egy rövid vízhatlan úszást segítő ruhát viselt. Végignézett a lány a pároson, majd Arthur felé nyújtotta a karját és egy ismeretlen nyelven szólt a fiúhoz. Az meglepetten nézett rá, ismerős volt számára a nyelv, de nem értette, hogy a másik miről is beszél. Zavartan rázta meg a fejét, de közelebb lépett az érkezetthez, csak arra rezdült össze, hogy Lara visszarántotta.
- Nem értem, hogy mit mondasz – mondta Arthur.
- Velem kell jönnöd, haza – felelte a lány immáron tört angolsággal.
- Haza? – szólt közbe Lara. – De Arthur itthon van! Amióta az eszünket tudjuk itt él.
- De nem ide tartozik, ezt te is tudod, ő is tudja. Egy ideje már hívja a tenger, ezért vagyok itt, hogy hazavigyem. Haza, Atlantiszra.
- Atlantisz? – kérdezte gyanakvóan Arthur. – Ki…ki vagy te?
- Mera vagyok, hercegem – mosolyodott el a lány. – A menyasszonyod, gyermekkorunk óta.
A fiú megrökönyödve nézett Mera-ra, főleg, amikor eszébe jutottak azok, amiket Pat Talulah mesélt nekik úgy tíz évvel korábban ugyanitt a tengerparton. Hogy egyszer a legnagyobb királyuk egy olyan férfi lesz, akit emberek neveltek fel és a vízből érkezik hozzá a menyasszonya. Igaz lett volna, amit mesélt az öreg? És, hogy ő herceg? Annyi gondolat zúdult a fejébe egyszerre, hogy hirtelen azt sem tudta, hogy kicsoda saját maga és hol lehet. Az idegennek igaza volt, hogy a tenger hívta, de nem lehetett igaz és, ha mégis? Még akkor sem mehet, még nem hagyhatta el azokat, akik felnevelték és akik saját fiúkként szeretik.
- Még nem mehetek – felelte. – Még maradnom kell, de örülnék, ha itt maradnál és elmondanál mindent, amit tudsz.
Mera felé nyújtotta a kezét, aki elfogadta és már Arthurral együtt lépett ki a partra. Lara féltékeny pillantásokkal méregette a másik lányt, majd az egymást figyelő párost duzzogva hagyta ott, miután ő már semmilyen figyelmet nem kapott. Az egyik távoli szikla takarásából Pat Talulah figyelte mosolyogva az ifjú jegyespár megismerkedését, a második jelet is megkapták. Most már teljesen biztos volt benne, hogy túl fogják élni azt, ami következik.

Most:
- Emlékszem! – vágott vissza a lány az indiánnak. – De ez akkor sem igazságos! Már három éve, hogy itt van és mindent tönkretesz! És el fogja vinni őt, ugye?
- Ilyennek ismerted meg a bátyádat? – kérdezte Pat.
- Ő nem a bátyám! Aszerint a liba szerint egy herceg és Arthur elhiszi a meséid miatt!
- Ők a megmentőink, nézd!
A kezével a vízben levő párosra mutatott, körülöttük a víz egyre és egyre tisztább lett, az olaj, mintha soha sem lett volna ott úgy tűnt el, miként valamilyen furcsa energia áradt a két fiatalból minden irányban. Egyre erősebb fény vette őket körbe, ami végül a parton levő indiánt és Larát is elvakította. Mikor a fény eltűnt és újra oda tudott nézni a páros Arthur a vízben térdelt és Mera tartotta, a fiú a fejét fogta és sűrűn szedte a levegőt. A feketeség, ami pillanatokkal korábban még a partot bemocskolta, ami az állatokra tapadt sehol sem volt, mintha az olajszennyeződés soha sem létezett volna ezen a helyen korábban. Még ők ketten is meglepetten néztek körbe, hogy mit is tettek, igazából csak meg akarták menteni a helyet, amit otthonuknak tekintettek és úgy tűnt, hogy sikerült is megtenniük mindazt, amit egy régi prófécia kijelölt számukra.
- Jól vagy? – kérdezte kintről aggódva Lara. – Arthur?!
- Igen – nézett fel nehezen a fiatal férfi. – Csak hallom a gondolataikat, a tengerből, az állatokat, érzem őket. Te tudtad, hogy ez lesz, ugye Mera?
- Tudtam – felelte mosolyogva a nő. – Vagyis sejtettem, nem tudtam, hogy mi az örökséged, de rólad nem csak a szárazföldiek őriznek legendákat, hanem a mi népünk is Arthur. Akik várnak rád…
- Nem, még nem – rázta meg a fejét. – Még nem vagyok kész rá, majd hamarosan.
A tengerpart és a városka környéke tiszta volt, mintha soha semmi sem történt volna. A hírekben egy hatalmas csodáról beszéltek, ha a partoknál kiömlött olaj el tudott volna terjedni, akkor egészen Los Angelesig is leérhetett volna, az óceán élővilágát is igen kártékonyan befolyásolta volna mindez. A városka lakói mind hallgattak, soha sem mondták el, hogy kiknek is köszönhették azt, hogy a modern világ talán legsúlyosabb természeti katasztrófája miként szűnt meg igazából egyetlen csettintésre. Egy nem ember fiú érdeme volt, aki megszerette a felszíni világot és ez a szeretet, akárcsak a tengerek hívó szava volt, mi oly sok életet mentett meg. Pat Talulah pedig tudta, hogy hosszú élete lassan végéhez közeledik, megtette, amiért itt volt, és amit meg kellette tennie. A szellemek lassan visszaszólítják maguk közé, de előtte még volt valami, amit szeretett volna látni, amit még élő ember nem látott soha. Atlantiszt.

Évekkel később:
Egy hideg téli nap volt, a város másik végében a harang búskomoran szólt, egy régi barát, őrző tért vissza őseihez. A közel századik születésnapját ünneplő Pat Talulah volt az, akinek a temetésére a városka minden lakosa megjelent a temetőben. A ceremóniának órákkal korábban vége volt, de még mindig nagyon sokan ott voltak a temetőben, ahol Arthur és Mera mondták el az indián búcsúztatását. A város szélén éltek évek óta, amióta összekötötték az életüket, az egyik régi világítótoronyba költöztek be. Jó néhány évig Lara kerülte őket, de nemrég újra meglátogatta őket, nehezen jutott túl a féltékenységen, csak azok után tudott egyáltalán kibékülni a helyzettel, hogy megtalálja a saját választottját és utána már képes volt ismét Arthurra is, mint a testvérére felnézni. A havas sziklákon, amik a világítótorony előtt voltak egy aranyszigony vége koppant, amit Arthur tartott a kezében, mellette a felesége Mera állt. Együtt figyelték csendben az embereket. Most már tudták, hogy nem igazán van semmi, ami itt tartja őket, lassan ideje volt, hogy hazatérjenek. Már a férfi sem vitatkozott, megtették, amit tenniük kellett az emberekért, most már a saját népük volt soron, főleg, hogy Arthur igazi szülei nem is olyan régen halálukat lelték és a férfiból lett Atlantisz királya.
- Boldogan halt meg – monda Mera. – Nem is kívánhatott volna szebb életet magának.
- Ő mindig is hitt bennünk és a legnagyobb álma is teljesült, láthatta ősei városát.
- Mióta tudtad, hogy a felmenői között atlantisziak is voltak?
- Úgy hiszem, hogy mindig is, az első pillanattól kezdve, hogy megpillantottam – felsóhajtott. – Menjünk haza!
Mera elengedte a férje kezét és néhány lépést tett visszafelé a világítótorony felé, de amikor Arthur nem mozdult tétován állt meg és nézett rá, a férfi csak elmosolyodott, majd a nőhöz lépett és hosszasan csókolta meg.
- Atlantiszra, királynőm – felelte. – Már elvégeztük a feladatunkat és bármikor visszatérhetünk, de most otthon van ránk igazán szükség.
Felkapta a karjaiba Mera-t és vele együtt sétált le a mólóra, majd ugrott be a vízbe a nővel, akivel kéz a kézben kezdtek úszni a végtelen mélység felé. A világítótorony takarásából a könnyes szemű Lara csak ekkor lépett elő, mindig is félt attól, hogy egyszer eljön ez a nap, de nem hitte volna, hogy az öreg indián temetésének napján fog megtörténni. Már kész volt őket elengedni, hiszen Pat Talulah megmondta már nagyon régen, hogy ők ketten nem emberek, ők nem taroztak ide. Mera és Arthur a tenger gyermekei voltak és a Hét Tenger királya és királynője most végleg hazatért.

Vége.

Nyah, bár nem állt szándékomban, még is neveznék én is, de egy már elkészült irománnyal, amit egy másik frpgre alkottam. Annyit érdemes tudni hogy az egyik NJK karakterem igen sötét múltbéli éjjelét idézi fel teljesen más, egy ismeretlen alak szemszögéből.



Sötét van. Áldott sötétség. Csak ilyenkor érzem úgy, hogy magam lehetek. Nem kell rejteni arcomat, amit még az az átkozott prosti dobott fel. Pedig milyen jól mozgott... felejthetetlen éjszaka lett az akkori. Több szempontból is. De most ezt hagyjuk. Már napok óta követem a rohadékot. Azt mondják évek óta mulat a rendőrség tehetetlenségén. Ez a mocsok a szenátor fiaként igen sok bűnügyet megúszott már. Ezek miatt a szemétládák miatt tart ott az ország ahol. Kizsigerelik, kifosztják, és még meg is alázzák. Pont úgy, ahogy alig néhány napja azt az ártatlan kislányt. Undorító alak. De ma véget vetek ennek a szemétláda élvezkedéseinek. Rossz negyedbe tévedt. A város ezen felén már túl mély a szemét... túl mély az emberi mocsok, amiben könnyű elmerülni. Ide nem ér el a hatóságok hosszú keze. Még apuka keze sem. Itt csak az én akaratom érvényesül. Ez a környék az enyém. Lépteim csobbanva hangoznak fel az esőtől áztatott aszfalton. Követem. Kabát zsebemben rejtem kezeim, kicsit összehúzva magamat az eső miatt, és maradok mind végig a nyomában. Csak arra várok, hogy kellően mélyre merüljön az itteni szennyben.
Telik az idő... és semmit nem tesz. Mintha csak céltalanul járná az utcákat. Nem értem. Már biztos kiszúrta, hogy a nyomában vagyok, de nem érdekel. Legyen tisztában, hogy figyelem, hogy közel a vég. Az eső lassan kezd elállni, és korábbi zuhogása enyhül. Már csak csepeg. Ideje rágyújtanom. Előveszem a cigarettát, és amint meggyújtom mohón szívom be a nikotint. Szétárad a véremben és érzem, ez az amire szükségem volt. Megkönnyebbülten fújom ki a füstöt, és csak egy pillanatra takarja el szememet a ködfátyol. Nem! Eltűnt! De csak épp hogy... a francba! Átkozott féreg. Mintha csak erre a percre várt volna. Dühösen hajítom el az egyik pocsolyába a bagót, ami sziszegve alszik ki. Minden léptem egyre gyorsabb, és hamar a futásra váltok. A levegőt sűrűbben kezdem el venni. Már az első métereknél zihálni kezdek. Öreg vagyok én már... a cigi is megkövetelte a magáét. Krákogni kezdek. Majd köhögni. Nem bírom! A földre rogyok, és akár egy macska a szőrgolyóval, én úgy küzdök a tüdőmet uraló kátránnyal. Köhögésem haláltusába kezd, de nincs a környéken senki, aki segítene. Ha lenne is... elfordulna és tovább menne. Ez nem a kertváros. Ez a bűn játszótere. A járdán térdelve a földre tenyerelek, és nem enyhül a köhögés. Már alig kapok levegőt a roham miatt. Az Isten verje meg! Mért most!? Pedig már közel voltam hozzá, hogy megmutassam annak a mocsadéknak milyen az, ha én szórakozok vele. Vér... vért kezdek el felöklendezni. Ezek az utcák nem most látják először a vörös eme árnyalatát. Érzem, hogy csak egy apró lökés és ma már az ördöggel kártyázom. Höh! Vele biztos izgalmasabb, mint az Úrral oda fent. Felvillan bennem a kép, amit a megerőszakolt kislányról láttam ma. Amit ez az állat -mert embernek nem nevezhetem -tett vele. Erőt ad! Kezdem leküzdeni a haláltusát, és nagy nehezen felállok. Az egyik épület oldalfalának dőlök, és az esőtől áztatott tincseimet kisöpröm arcomból. Ügyes vagy te vén f@sz. Van még benned spiritusz. Most még ne készítsd a kártyáidat odalent, haver. A partink várat magára. De nem pihenhetek! Még itt kell lennie valahol... tudom... érzem... Két utcával arrébb hallok meg egy férfi fájdalmas ordítását -talán valaki ellenkezik vele. Ez azt jelenti, akcióba lépett. De most elkapom! Követem a kiáltás irányát, ami az elhagyott James és Dick raktár melletti zsákutcáig vezet. Már látom! A mocsadék épp készül kiélni visszataszító, és embertelen vágyait. Én látom, de ő engem nem. Itt az alkalom. Fejbe lőhetném, de abba nem lenne semmi kielégültség, és úgy érezném egy hatalmas űr keletkezett bennem. Elindulok felé. Lassan kibiztosítom fegyveremet, és célba veszem a szenátor kicsi fiát. A lány keserűen ellenkezik. Már nem tart soká kicsim, ne aggódj.
-Hé! Ez az én placcom!
Dobom be lazán a szövegemet érces, a dohánytól megrekedt hangomon. Nem érezni szavaim között az érzelem egyetlen megnyilvánulását sem. Még az undort sem, amit ez iránt a féreg iránt érzek. Ő megfordul, és letolt nadrágjával egyenesen rám mered. Szánalmas. Kezem biztos, és nem habozok használni a fegyvert. Kattan a ravasz és a golyó egyenesen a férfiasságot követeli. Csak apró mosoly fut végig arcomon, mikor ismét meghallom az ordítását az állatnak. A földre borul, és szenvedni kezd. Nem érzek bűntudatot. Már rég nem. A fegyver eldörrenésére senki nem mer válaszolni. Nincs, ki kinézne az ablakok valamelyikén. Nincs, ki a rendőrséget tárcsázná. Ez egy másik világ. Áldozatomat elégedetten rugdosom egy konténer mellé, majd leguggolok hozzá, és a fegyvert a szájába tolom. Ekkor veszem észre kezén a harapás nyomot. Valószínűleg ezért ordított, és ezért találtam rá. Harcias kislányt választottál ma éjjel, öreg. Ez lett a végzeted. Újabb dörrenés, ami a végét jelenti a vadászatomnak. Már csak én és a lány maradtunk, aki hősként tekint rám, és oda szalad hozzám, átölelve, de még is érzem a félelmét. Nem csodálom. De meg kell mondjam, távol vagyok a hőstől. Tévedsz aporóság. Nem én vagyok az akire te vártál. Megragadom a haját hátrahúzom fejét, megdöntöm, majd kicsatolom nadrágszíjamat, és lehúzom a zipp záramat. A fegyvert végig gerincén tartom, amíg "dolgozom". Nem kiabál. Csak most veszem észre, hogy nincs nyelve. Milyen kár. De mint mondtam, ez az én placcom...


Igen, Sin City beütése van, és igen (aki nem jött volna rá), a megerőszakolt kislány az NJK-m.

Ez egy régebbi irományom, eredetileg nem ezzel akartam nevezni, de idő szűke miatt nem tudtam megírni amit szerettem volna. Remélem azért ez is tetszeni fog a tisztelt publikumnak.


Gondolkozó alma monológja

Almának lenni. Mit jelent? Egy gyümölcs vagyok ki a fán lóg és a napra vágyik. Egyszerű formájú, piros test, vagy akár zöld, tán sárga, kicsi vagy nagy, ősz vagy más évszak gyermekének lenni. Miért vagyok ilyen? Rengeteg kérdés melyekre a választ nehéz megtalálni, sőt talán lehetetlen. Hiába töröm vitaminoktól duzzadó fejem, de, hogy választ találjak kérdéseimre, kevés a remény. Figyelem az embereket, hátha ők ihletet adnak, mint ősi felmenőm Newtonnak, mikor fejére pottyant. Vagy olyan bölcselet jut eszembe amit Hamlet mondott reneszánsz kori barátomnak, miszerint "Enni vagy nem enni? ". Régi gondolkodók tudása fenn maradt számomra, de azok más kérdésekre adnak választ. Mi tévő legyek? Jonagolditosz rájött, hogy minden apró részecskékből áll, de ez még nem válasz semmire. Talán valaha nem is alma voltam? Lehet régen egy egyszerű kavicsot, vagy talán hatalmas épületet alkottak darabkáim. Vajon milyen választ kapnánk, ha minden atomom történetét megvizsgálnánk? Talán választ kapnék a létezés mibenlétének kérdésére? Sajnos nem hiszem. De nem elvetendő ötlet! Bár bizonyításához bonyolult folyamatok összessége vezetne, melyekre most nincs mód. Egy fa ágán lógva nehéz megmondani miért keleten kel fel a nap és nyugaton nyugszik. Én csak eme kert faláig látok, de szemeim határolt érzékelése nem korlátozza elmém szárnyalását. Tudom, hogy a világnak más tájékain más emberek és más almák élnek. Olvastam mindazon könyveket melyeket ebben a házban lakó fiúcska az édesanyám, eme gyönyörű almafa, alatt ülve olvasott. De nem találtam meg a betűk sorai között a választ kérdőjellel végződő mondataimra. Magonc korom óta gondolkozok azon miért is születtem a világra, mi oka volt a természetnek, hogy létrehozott. Rengeteg kérdés, melyekre nincs válasz, vagy ha van is, akkor még mindig oly messze. Kezd elfogyni az időm, hisz nemsokára leszednek. Bár akkor talán meglátom a világ többi részét és tudok értekezni más gondolkodókkal. Majd akkor az ötletek egyesülnek és talán megszületik a válasz rengeteg kérdésre. De mi van ha nem így lesz? Akkor elvszik a tudásom, nem fog megőrződni az utókornak. Viszont még mindig nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Ó, mily bolond is vagyok. Kérdésemre keresve a választ elvesztem a részletek útvesztőjében és csak saját kicsinyes gondjaimmal foglalkoztam. Szörnyű, hogy ezek az apró figyelmetlenségek mihez vezetnek. Megy le a nap. Milyen szép is. Talán ma látom utoljára, holnap itt az almaszedés ideje. El kell hagynom majd ennek a gondozó ágnak a biztonságát. Egy idegen világ vár rám, sok veszély, de más is. Mi lesz velem ott? Talán megtalálom a lét kérdésére a választ? Újabb kérdések, s újabbak, melyek még újabb kérdéseket szülnek. Egy almaélet sem elég egyetlen kérdés megválaszolására. A legszörnyűbb pedig az, hogy egyetlen kérdés száz másikat szül. S minden következő kérdés még többet. A végén pedig olyan hatalmas családfa tárul elénk, amin lehetetlen visszanyomozni az első kérdésig. A múlt homályába veszik, vékony ködfátyol borítja, de akármilyen vékony is, nem tudom áttörni. Nem látom! Ez zavar! Nagyon zavar! ... De nincs mit tenni. Ha az őrületbe is kergetem magam, akkor sem fogok rájönni honnan kezdtem. Talán még jobban megvastagodna a fátyol, fallá, majd sziklává és végül ki tudja mivé. Megőrülök! Hiába hiszem azt, hogy egyre közelebb kerülök a megoldáshoz, csak eltávolodom tőle. Én csak egy halandó alma vagyok. Nem tudok válaszolni olyan kérdésekre, mikre a megoldást csak az Almaisten tudhatja. De vajon tényleg létezik az Almaisten? Van valaki aki megteremtette ezt az egész mindenséget amiben élünk? Vagy az anyag csak magától összeállt? Az lehetetlen. Semmi sem történik magától, mindennek oka van. Ahogy nincs alma fa nélkül, nincs eredmény előzmény nélkül. Tehát valami megalkotta a világot. De mi? Azt mondják az ősrobbanás után csak úgy magától kialakult az élet. Lehet. Bár lehet nem. Újabb kérdések amikre, csak nehezen lehetne megtalálni a választ. Bárcsak letudnám írni azt amire eddig rájöttem. Sokkal könnyebben átlátnám a részletek által alkotott összességet. A nagy egészt. Ez olyan mint én. Ha engem felvágnak alma darabokat kapnak, de ha a darabokat jól rakjuk össze, akkor megint van egy egész almánk. A sok apró dolog amire rájöttem miközben a válaszokat kerestem, azokat a darabok. Képesnek kell lennem arra, hogy összerakjam a darabokat, akkor talán megkapom az almát. A választ az első kérdésemre. De melyik is volt az? Sajnos még mindig nem jutott eszembe. A legutolsó kérdés amire még emlékszem az az, hogy: Almának lenni mit jelent? Már végighámoztam magam rengeteg dolgon, de még mindig nem tudom. Már elmúlt az éj, s felkelt a nap, én pedig még mindig csak töprengem. Szörnyű, hogy ilyen nehéz egy apró kis kérdésre választ találni. Hoppá! Valaki megfogott. Azt hiszem, most le fognak szedni. Vajon hova kerülök? Elvisznek egy boltba? Bár fogalmam sincs mi az. Vagy netán a magjaimból új almafát fognak nevelni? Jó lenne már most tudni a jövőt. De ez senkinek sem sikerülhet. Áúúú! Ez fáj! Valaki belém harapott. De miért tette? Azt hiszem tudom. Meg fognak most enni engem. Ezzel vége egyszerű almalétemnek. Valami újjá fogok változni, de mivé? Azt hiszem erre már sosem fogom megkapni a választ. Ég veled világ!

Rövid szösszenet. Egy soha be nem adott XMR-es karakter alapötletéből született. Éppen most fejeztem be az írást átolvasni már nincs időm. Elnézést a helyesírási és egyéb hibákért.

A kísérleti alany

Arnold Collins naplója:

2015. május. 24. A kísérlet kezdete. Az 1-5 petesejteken megkíséreljük az 1-es, 7-es, és 13 mutáns képességek beültetését a DNS-be. A 6-10 petesejtekbe megkíséreljük beültetni az 1-es, 3-as és 5-ös képességeket. Ha a beültetés sikeres lesz, megpróbáljuk a zigótákat beültetni a béranyákba.

2015. június. 13. A zigóták mind elhaltak. Újra próbálkozunk ezúttal 10 sorozattal. A mutáns képességeket több különböző kombinációban próbáljuk meg beültetni. Reményeink szerint így már sikerül létrehozni életképes zigótát. Az továbbra sem valószínű, hogy képesek leszünk életképes megszületett egyedet felmutatni.

2015. június. 27. A hármas sorozatból négy zigóta életképesnek bizonyult. A többi sorozatból nem lett életképes zigóta. A jelenlegieket beültettük. Remélhetőleg a béranyák szervezet jól reagál.

2015. július. 28. A béranyák közül 2 elvetélt. Egyikük belehalt a vetélésbe. A zigóta rákos burjánzást mutatott. Valószínűsíthető, hogy valami genetikai szennyezés okozta a problémát. A boncolás során bebizonyosodott a mesterséges megtermékenyítés veszélyessége. Megismételjük az előző megtermékenyítési fázist. Újabb 10 sorozattal. Közben érkezetek genetikai minták több új mutánstól is. Így a kombinációk száma sokszorozódott. felszerelést igényeltünk, hogy több sorozatot indíthassunk egyszerre. Esetlegesen felvetettük majd elvetettük a már élő alanyok mutáns képességekkel való felruházásának ötletét. Ennek megvalósítására jelenleg nem létezik technológia.

2015. augusztus. 25. Az előző 10 sorozatnak nem volt eredménye. A béranyák elvetéltek. A felszerelés és az emberek megjöttek. Jelenleg 30 sorozatot indítottunk. A felszerelés minőségének javulása az esélyeink jelentős növekedését és az eljárások gyorsulását eredményezték. Küldtek számunkra 10 tartályt melyek feleslegessé tették a béranyákat. Ez jelentősen javította az álcázás lehetőségeit. A jelenlegi sorozatokból már most 7 beültetést hajtottunk végre a tartályokon. További 23 zigóta vár további tesztelésre és esetleges beültetésre a többi elhalt.

2015. szeptember. 31. Több beültetésünk is életképesnek tűnik. Négy embrió fejlődésnek indult. Tovább dolgozunk a technológián. Újabb képességminták érkeztek és újabb 30 sorozatot indítottunk. A kísérlet eredményei kecsegtetőek. Shield elégedett lesz. A fegyver, amit rendelnek az elkövetkezendő 20 éven belül harckész lehet. A biztonsági intézkedések szigorodtak a labort áthelyezik egy szigetre. Állítólag ott több lesz a felszerelés. Sőt talán még újabb emberek is jönnek. A kutatás kezd elhízni.

2015. december. 23. A kutatás már-már őrületté vált. Rengeteg ember dolgozik itt a költözés óta. A biztonsági intézkedések szigorúak. Továbbra is legkésőbb 3-4 hét alatt elhalnak a magzatok. Viszont találtunk egy kombinációt, ami stabil lehet a sorozatgyártáshoz. A shield további embereket küld. Állítólag ők kibertechnológiával fogják kiegészíteni az alany képességeit. Azt hiszem közel járunk. Nem tudom mikor lesz megint időm írni a rendszeresség nem garantálható.

2018. január. 13. Az első életképes alany születése. Egészen idáig őrület volt a naplómra nem nagyon volt időm. Az alanyt szándékosan nőneművé tettük. ez csak az első példány. A nők jobban viselik a kísérletezést és alacsonyabb az agressziószint is. Megkezdtük az alany kezelését. Az alany regenerációs képessége már most bámulatos. A csecsemő kezén szinte azonnal eltűnt a tűszúrás, amikor kihúztam a tűt. A vérvétel eredménye szerint a genom stabil a gyermek egészséges. Nemsokára kezdődhet a fejlődésgyorsító beavatkozás. Ez egy új technológia szintén a Shield hozta. Még a működését sem értem. Viszont egy biztos felbecsülhetetlen értékű szerkezet. Most tudtuk mik is lesznek a lány képességei. A sorszámok alapján. Az 1-es sorszámú képesség, ami minden alanynál alapfeltétel, mint kiderült a rendkívüli regenerációs faktor. A 42-es számú képességnek hála az alany képes változtatni a teste tömegét. 57-es számú képesség a telaportáció. Az utolsó képessége a 74-es pedig erősebb izomfelépítést és gyorsabb mozgást eredményez. El sem merem képzelni mennyire erős, lehet ez a mutáns gyermek.

2020. április. 7. Az alany elkezdett beszélni. Lassan elkezdhetjük, a fejlődésgyorsítást a pszichológusok szerint ki kell várni amíg szellemileg képes lesz, elviselni a hatást. A lányon már most tucatnyi tesztet végeztünk. Gyorsan lábra állt. Intelligenciája átlagosnak mondható. A képességei egyenlőre, nem figyelhetőek meg a regeneráción kívül.

2021. február. 19. A lány nevet kapott. A neve AHI lett. Mint fejlett emberi gyalogos. A fejlődésgyorsítás kezdetét vette. A kezelések láthatóan fizikai fájdalommal jártak. A lány képességei is jelentkezni kezdtek. A teste hetek alatt majdnem egy évtizedet öregedett. A lány testsúly rendkívüli ingadozásba kezdett. Ez majdnem tönkretette a szerkezetet, ami a fejlődését manipulálta. Ezután több hetes pszichikai kondicionálás jött. A lány a pszichológusok felkészítették arra, hogy ki és mi is ő. A tudata továbbra is rendkívül primitív maradt. Ennek ellenére pár hét alatt is rendkívüli fejlődést mutatott főleg a fegyelem terén. Elkezdődött a katonai kiképzés, folytatódott a fejlődésgyorsítás és persze a pszichikai kondicionálást sem fejezték be. Az alany kifejezetten érdeklődőnek bizonyult a vizsgálatok során. Nagyjából 20-évesnek megfelelő fejlettségi szintre hozták a testét. Lelkileg meg sem közelítette ezt a színvonalat. A pszichológiai képzés egyre hangsúlyosabbá vált. Az alany emellett az alapvető érzelmek meglétét mutatja. Egyszer még azt i megkérdezte kik a szülei. Sajnos erre nem tudtam választ adni. Helyette elmagyaráztam neki hogyan is született. Az alany reakciói különösek voltak.

2021. március. 26. A lány új nevet kapott. Nem akarta, hogy mindig rideg néven szólítsák. Új neve Sarah lett. Az elmúlt két hónapban sokat fejlődött. A képességeinek használatát szinte tökélyre vitte. Ügyessége lenyűgözte a katonai kiképzőket is. A kivételes tömeg és testsúly manipuláló képessége rendkívüli dolgokra teszi képessé. A képesség elemzése során bebizonyosodott, hogy a képesség molekuláris szinten hat és így is szabályozható. Ennek hála a teste különböző pontjain eltérő változást idézhet elő. Eközben a sorozatgyártáson kezdtünk dolgozni. A klónozás nem tökéletes megoldás, mert a lánynál felmerültek kisebb génhibák valószínűleg így csak minden 10-ik alany lenne életképes. Optimális esetben. A természetes szaporodás szintén nem jöhet szóba a véletlen faktorok és lassúsága miatt. Még a mi módszerünkkel is nagyjából 5 év a harcképes egységek létrehozása. A probléma egyenlőre megoldatlan. A Kibersebészek közben előkészültek arra, hogy elkezdjék a beültetéseket. A lány egy különleges csontvázra erősített fémhálóba ágyazott kerámiaötvözet páncélt fog kapni. A fém és a kerámia is különleges a maga nemében. A fém neve Adamantium ő maga semmit nem tud róla, csak amit olvasott. Az alapján szinte elpusztíthatatlan. A kerámia egy ahhoz hasonló ám szuper kemény anyag, ami drótszövetbe ágyazva eloszlatja a kinetikus energiát. Emellett egy helyzetjelzőt és egy detonátort helyeznek el a lány testében. Utóbbival nem értettem egyet ám ebbe, mint kiderült nincs beleszólásom.

2022. január. 30. A kutátások továbbra is folynak a hatékony tömeggyártásról. Sarah közben rengeteg mindene ment keresztül. A testébe ültettek néhány implantátumot, és agresszív harci kiképzése is folytatódott. A lány kivételes pszichológiai fejlődést mutatott. Kiképzése során elkezdték neki megtanítani, hogyan viselkedjen a külvilágban. Pár dolgot nem értett. Voltak gondok, főleg azért mert a lány egyáltalán nem volt csúnya. Fiatal kora és tapasztalatlansága miatt nehezen bírt a hormonokkal. Ebből több probléma is adódott. Incselkedett a bázis személyzetével és többször is kiszökött a szigetre. Képességei miatt szinte lehetetlen volt megállítani. A pszichológusoknak majdnem 2 hónapjukba telt lenyugtatni. A katonák már a hatástalanításáról beszéltek. De mivel személyi sérülés nem történt nem ölték meg. Azt hiszem kezdem megkedvelni a lányt ez pedig hiba. Egyre több problémánk van vele és igen valószínű, hogy soha nem engedik el. Túl veszélyes és értékes hozzá.

2022. augusztus. 27. Levettek a kutatásról arra hivatkozva, hogy érzelmileg kötődöm az alanyhoz. A kutatási anyagokat nem tarthattam meg még a naplóm pár lapját is csak nehezen tudtam kicsempészni. A lányt még nem ölték meg, de minden bizonnyal nemsokára megpróbálják megtenni. Isten irgalmazzon nekik. A lány tud a bombáról. Isten bocsájtsa meg de elmondtam neki mi vana a mellkasában a szíve mellett.

A kitörés:

Reggel volt. Arnold bácsi eltűnt. Nem volt sehol. Az öreg mosolygós férfi, aki a világra segített. Aki létrehozott engem nem volt itt. Mindenhol kerestem mindenkit kérdeztem, és mindenki ugyanazt mondta. Elment önszántából. Ezt nem hittem el. Visszakergettek a szobámba a sokkolókkal. Nem ártott túlságosan, de nagyon tudott fájni. Gyűlölöm a sokkolókat. A doki megígérte, ha jó leszek nem lőnek rám többet velük. Most mégis ezzel kergettek vissza.
Visszajöttem próbálok levegőt venni. Kicsit lihegek, ha sokat teleportálok az kicsit fárasztó. Leülök az ágyamra és felhúzom a térdem. Nem tudom miért, de szomorú vagyok. Bejön az őrnagy egy pár kesztyűt és bakancsot dob felém.
- Edzés! Most azonnal kint a központi téren. – morogja, majd kilép vissza sem néz. Ő kiképzőm. Nem szeretem, de ő nem is vágyik rá. Az egyik első dolog, amit tanított az az volt, hogy gyűlölni fogom őt. Nem gyűlölöm, de nem is kedvelem. Az ő feladata az, hogy én túléljem, ha megpróbálnak megölni, és mások ne éljék túl, ha meg akarom őket ölni. Nem tudtam mit akar. Elkezdtem felvenni a bakancsokat, de közben éreztem, ahogy könny csordul le az arcomon. Arnold nem jött ébreszteni. Nem is emlékszem mikor volt utoljára, hogy reggel nem jött be megnézni jól vagyok-e. Valahogy nem gondoltam jó ómennek. Miután teljes lett az edzőruhám, elindultam kifelé. Senki nem fogta rám a sokkolókat. Kiértem a főtérre ott várt az őrnagy, és még 6 katona. Mind védőöltözetben, hogy ne tegyek bennük túl nagy kárt.
- Közelharci edzés. – mondta az őrnagy hangosan. - Középre! – adja ki a határozott parancsot. Középre léptem a katonák körülfogtak. Amikor az őrnagy int támadtam. A jobb lábammal hátra rúgtam közben pedig teleportáltam. A rúgást szemből váró férfit oldalról érte a támadás. A férfi a súlyos rúgásomtól szinte elrepült. Mire a többiek reagálhattak volna felugrottam. Képességem kihasználva akrobatikus mozdulattal a levegőben átfordulva és lendületet véve. Egyetlen rúgással leterítettem a második ellenfelet is. A harmadik fölé teleportáltam majd testsúlyomat megnövelve rázuhant. Ismét eltűnt a három forgolódó katonát egyetlen lendületes rohammal elsöpörte. A képességeim miatt nem volt számomra ellenfél. A levegőben is képes voltam irányt váltani és erőt kölcsönözni támadásaimnak ezt szinte lehetetlen volt felülmúlni. Az utolsó földön heverő mellől elugrottam. Majd kecses ívet leírva páros lábra érkezem az őrmesterrel szemben. Még csak meg sem izzadtam a hat megtermett férfi elleni harctól.
- Most azt hiszed jó vagy? – kérdezte az őrnagy mogorván. – Nem ez gyenge volt. Lassú vagy mi van veled? Több mint tizenkét másodpercbe telt lenyomni őket. Ébresztő kislány. Ennél több van benned. – ordítja az arcába.
- Igenis Uram! – válaszol a lány tétován.
- 500 fekvőtámasz most! – ordítja az őrnagy. – Vagy felébredsz vagy meghalsz. Nem zuhanhatsz magadba soha. Egész délelőtt gyakorolsz. – morogja a szokottnál barátságosabban. A délelőtt folyamán majdnem kifacsart. Keményen meghajtott délután jött a szokásos fejtágítás. Ma valahogy nem ment olyan jól. Az oktatóm is említette ezt. Aztán végre fürdés és alvás.
Másnap reggel éreztem, hogy valami nem jó. Felkeltem, és nem várt a reggeli a szokott helyen. Az ajtó zárva. Kint két katona sokkolókkal. Türelmesen vártam. Fél órán át semmi nem történt. Aztán zajt hallottam két tompa puffanást. Az ajtó pedig kinyílt. Az őrnagy állt ott.
- Kislány felkelni. Megyünk. – morogta halkan. – Siess! – tette hozzá miközben a kezembe nyomott egy álcaruhát és egy bakancsot. Villámgyorsan felkaptam az overallt és kiegészítőket. Elindultam kifelé a két férfi, akit láttam halott volt. Mindkettőnek elvágták a torkát.
- Csendben és gyorsan. Hatástalanítani akarnak. – morogja az őrnagy. – Tudsz a bombáról? – kérdezi nyugodtan miközben elindul.
- Igen. – válaszolom. Majd elindulok utána halkan és csendesen. Mindenre felkészülök. Ahogy megyek mögötte egyszer csak tompa csattanást hallok. Azonnal tudom mi történt. A lövedék engem is elkap, a hasamon megy át. Nem üt nagy lyukat. Az őrnagy egy hang nélkül hal meg. Nem vonulok fedezékbe, éppen csak megrogyok, mire felegyenesedem a seb már be is zárul. Ilyen sebekkel engem nem lehet megállítani. Megnövelem a testem súlyát a bomba körül. Alig egy pillanattal később a töltetet aktiválják. A robbanás a jóval nehezebb súly miatt minimális kárt okoz. Mégis összesesem. Érzem a fájdalmat és a vért a számban. Aztán semmi. Minden rendben van. Nem állok fel, várok. Eltelik majdnem két perc, mire jön valaki megnézni meghaltam-e. Ahogy ideér, belém rúg. Elteleportálok pontosan mögé. A lábamon állok. egyetlen mozdulattal töröm el a nyakát. Elkezdek futni, mint a szél. Valaki elém a áll a levegőbe lendülök testsúlyom hirtelen több tonna lesz. A férfi lepattan rólam az ütközés erejétől. A reflexeim és izmaim messze jobbak, mint az embereké. A zárt ajtókon átteleportálok. Csak futok és futok egyszer csak eltalál valami piszkosul fáj. Már tudom mi az egy .50-es puska. Ez az egyetlen dolog, ami így ledönti az embert a lábáról. Felállok a sérülés felületes. A csontjaimmal ez sem bír. Egyszerűen lepattan róluk. Átlépek az ajtón és meglátom a halált. Ez a valami félelmetes. Megérzem, hogy valami nincs vele rendben. Felém lendül testén kívülről is jól látszanak a beültetések nyomai. Nem tudok időben kitérni hatalmas erejű ütést mér rám. Átrepülök egy falon a különleges csontvázam és a képességem miatt túlélem könnyebb sérülésekkel. Felállok az ellenfelem alig hagy időt. Szinte azonnal a nyakamon van. Újra támad ezúttal nem talál el. Elteleportálok mire ő is. Megüt ismét. A világ egy pillanatra elsötétül. Újabb ütés ezúttal esélyem sincs kitérni. A világ ismét sötétbe borul. Ezúttal hosszabban. Úgy tűnik meg kellett volna halnom csak akkor szokott ennyire fájni. Kinyitom a szemem fekszem az idegen felettem áll. Felránt, de nem támad.
- Meg fogsz halni. Előbb vagy utóbb belehalsz, add fel. – mondja semleges hangon.
- Soha! – ordítom. A testsúlyom változtatásával lendületet veszek, és rettenetes rúgást mérek a hasfalára. Érzem, hogy fémbe rúgok, de elrepül. Utána teleportálok és újabb rúgással 3 fél méter vastag megerősített falon rúgom át. Mégis majdnem azonnal elkezd felállni. Elönt a félelem. Erősebb és gyorsabb, mint én. Aztán eszembe jut az első pár edzés, amikor az őrnagy megtanította az erő nem számít. Ahogy felém teleportál, elmosolyodom, tudom mit fog tenni. Hiába erős én jobb vagyok. A megérkező ellenfelem fölé teleportálok és fejbe rúgom. Mosolyogva érek földet. Ahogy megpróbál megütni teleportálok és újra fejbe rúgom ezúttal teljes erőmmel. Majd mielőtt a feje kimozdulna a másik irányból is. Esélye sincs kitérni a harmadik rúgás elől, ami a padlóhoz vágja. Hozzá lépek majd teljes erőmből megütöm. Érzem, ahogy az fémváza megadja magát. A beton feltörik alatta. Az egész sziget beleremeg az ütés erejébe. A levegőbe lendítem és megütöm, elindul felfelé és megpróbál eltelportálni, de újra előtte járok. Pont úgy, ahogy az őrmester tanította légy mindig egy lépéssel az ellenség előtt és akkor mindegy milyen jó vagy erős soha nem tud kitérni. Újabb találatot kap. Amikor elájul sem kímélem. Az ütések és teleportálások sorozatától már kezdet fáradni. De nem hagyom, hogy éljen. A sisak miatt nem látom még az arcát. Újra és újra támadok reccsenést hallok. Ahogy a csontváza megadja magát. Majd egy jól irányzott ütés összezúzza a mellkast és gerincet a nyak alatt. De nem állok le. Letépem a fejét a sisakkal együtt. A letépett fej a saját arcomat viseli.
- NEEEEM! – ordítom lihegve. Minden maradék erőm elpárolog. Lövés dörren. A földre rogyok. Nem halok meg de túl gyenge vagyok mozogni. Újabb lövések majd egy állati üvöltés, halálsikolyok, lövések és pengék zaja. Nem tudok felkelni, és nem tudom mi történik. Percekig csak hallgatom a csatazajt. Nagy nehezen felállok. A saját holttestem fekszik előttem. Egy férfi lép be kezén karmokkal. Ökölbe szorítom a kezeim és megpróbálok harci pozíciót felvenni. A kezeim remegnek a fáradtság miatt. Hiába minden ma átléptem a képességeim határát.
- Kushadj pubi! – mordul rám. – Érted jöttem. Kiviszlek. – folytatja barátságosabban. Mögötte egy másik férfi lépked. Ahogy kilép mögüle megismerem Arnold Collins az.
- Érted jöttünk elviszünk. – mondja barátságos hangján. Én sírva fakadok és térdre rogyok.
- Szegény lány. – mormolja a doki.
- Őrmester! – fordul balra Logan. – Égessék fel az egészet. – adja ki a parancsot.
- A lánnyal mi legyen uram? – kérdez vissza a másik.
- Milyen lánnyal nem látja, hogy halott? – kérdez vissza Logan.
- Értettem uram. - válaszol a másik…

VÉGE

Egy kis alternatív scifi történet a rajongóknak! A sistergésekért elnézést kérek


Vizsgálat

Az utazás 31.-ik napja, hétfő

A bezártság őrülete egyre jobban eluralkodik a hajó legénységén. Hiába volt megelőzőleg az a sok tréning, pszichikai felkészülés, egy hónap bezárás a zárkába, most látszódik, hogy ez mind nem volt elég. Pedig csak egy hónapja vagyunk úton. Otthon 2-3 hónapot mindenki kibírt az űrbázison.
De mégis csak más egy három hónapos kiképzés és egy kilenc hónapos utazás. Az őrület péntek óta érezhető. Igaz nálam jelentkeztek először a tünetek, de szombat délelőtt egy kis "édességgel" sikerült lenyugodni. De ha ez tovább folytatódik, muszáj lesz beszereznem néhány nyugtatófüstöt képző pálcát.
De mi add okot az Őrületről beszélnem? A mai berakodás. Mivel épp egy hivatalos iratot kellet megszerkesztenem, így nem voltam jelen az eseményen, de a szomszédom irtó mérgesen elmesélte a történeteket. Borzalmas volt! A külső lerakodók egymás után dobálták le az értékes tároló dobozokat. Bár a 15 főből csak három dolgozott, ők sem voltak túl serények. Tehát kevesen voltak lent és nem volt elég ember egy-egy dobozra. Így a ládák az erős dobások következtében kinyíltak, megrepedtek, egyik ketté is tört, szóval jelentékeny kár keletkezett.
A szerencséjük csak az volt, hogy nem volt most jelen az első tiszt, aki a munkákat szokta rendezni. Sőt még dobálóztak egymással ördögi örömünkben. Ezek után sok dolga lesz a pszichológusunknak helyrepofozni az embereket.

Az utazás 36.-ik napja, szombat

A tegnapi napon észlelt kisbolygót látogattuk meg. A társaság hangulata nagyrészt feldobódott, kivéve a már menthetetlen depressziósokét. (...) Nekem a kisbolygó vizsgálata során az égitest lefényképezése volt a feladatom. Sajnos egy meteorzápor tönkretette a berendezést, így a képek nagy része elveszet. (...)
Fáradtan dobtam le magam szűkös kabinom ágyára. Szomszédom még oda van, de nekem már elegem van az egész ügyetlen űrfociból. Fáradalmamat és enyhén fejfájós állapotomat alvással próbálom elűzni. (...) Nem sokáig aludtam. A kapitány vacsorával egybekötött megbeszélést akart tartani, amit 120dB-vel jelzett a fali hangszóróból. A vacsora pocsék: főt krumpli valami istenverte szósszal. Mellé rosszfajta sör. A kapitány beszéde is unalmas volt...
Teljes depresszió! Munkatársam, az ügybuzgó Lajcsival beszélgettem röviden. Ő dobta fel a témát, ami nem más, mint a nők. Több csatornán tartja a kapcsolatot a nőivel. Külön chatszobában népszerűsíti magát és utunkat. Elmondtam neki, hogy nincs barátnőm, és megkértem, hogy hogy lépjek már én is fel abban a chatbe. Nem engedte meg! Otthagyott! Nagyon mérges vagyok rá! Szobámba vonultam ahol teljes terjedelmével rám tört a depresszió! Őrület! Ha értenék a ...ssh... naplójegyzésbe töltöm ki ...ssh... elé tart. Mikor jutok haza? És vajon lesz-e valaha is feleségem, szép, nagy családom, egy kelleme kis falusi házikóm. Hmm ... Olyan jó erről álmodozni, de aztán felébredek és kapcsolok, hogy itt vagyok ezen a hajón még nyolc és fél hónapig. Bele se gondolok, inkább alszok.

Az utazás 38.-ik napja, hétfő

< Titkosítás feloldva >

A mai napon olyan súlyos dolgok történtek, hogy muszáj, hogy egy ...ssh... kikerülhetetlen meteorzáporba jutunk. Nem is tudtam, hogy hogyan nem vették észre a radaron időben. (...)
Most szólt be az első tiszt, hogy a hajó burkolatának megtisztításához kéreti a legénységet. Sajnos nekem is mennem kell.

< Titkosítás feloldva >

Borzalom! Valami nagyon bűzlik ezen a hajón! Mikor elindultam a raktérbe az űrruhákért, idegesen mentem el szomszédom ajtaja mellett, várva, hogy váratlanul kiugorva rám ijesszen, de ez ma nem történt meg. Furcsálltam a dolgot, de ...ssh... és akkor ott tanácstalanul állva az első tiszt egy hatalmasat vágott a hátamba (pontosabban a légtartályomra). Ennek hatására meglazult a légcsövem illesztése és ereszteni kezdet. Szerencsémre volt nálam szigetelőpisztoly. A munkát nagy nehézségek árán befejeztük. Egyik-másik meteorit darabka forró volt, ami nem kevés problémát okozott, az űrruháinkat is súlyosan megolvasztotta.

< Titkosítás feloldva >

Este a munka örömére az első tiszt megvendégelte a bandát. A szomszédom nem volt jelen. Meg is je...ssh...
A vacsora vége felé mindenki kapott egy pohár jó kis bort. Furcsa volt az íze. Jómagam és a többiek is nagyon furcsán viselkedtek ezután.(...) Egy kevéskét sikerült kicsempésznem a laborba, ahol megvizsgáltam és megállapítottam, hogy tart... ssh ... és ezen furcsaságok arra késztettnek, hogy megvizsgáljam a szomszédom kabinját.

Az utazás 41.-ik napja, csütörtök

Ma majdnem meghaltam! A laboratórium raktárában tartózkodtam, amikor váratlanul megrázkódott a hajó. Pár pillanattal később egy öklömnyi tűzgolyó ütötte át a falat és száguldott nyílegyenest tovább. Nyomában 10 társa követte. Egy autókerék nagyságú kődarab pedig egyenest nekiállt a kijárati ajtónak, kidöntve azt, és eltorlaszolva az utat. A helyiségből meg gyorsan áramlott ki a levegő. Felpattantam és megpróbáltam kimászni a meteorit és a fal közötti résen. Ki is fértem volna, csak a meteorit olyan forró volt, mint egy kályha. Szerencsémre a raktárban volt a desztillált vizes hordó. Nagy nehezen odaráncigáltam, kapkodva mint kevesebb és kevesebb levegő után, és ráöntöttem. Hatalmas sistergés, majd a meteorit széttöredezett. Így már ki tudtam mászni. Azután kifutottam a laboratóriumból, és bekapcsoltam a vákuumzárakat. Lihegve fogadtam a folyosón felém futó kapitány és két fős csapatát.

Az utazás 42.-ik napja, péntek

Ma bejutottam a laboratóriumba. Űrruhában mentem be, saját felelősségemre. A látvány borzalmas. A falak átlyuggatva, megolvadva, a földön szerte szét mindenféle fém és üvegszilánkok, megolvadt műanyag edények. Szerencsére a veszélyes anyagokat tartalmazó páncélszekrény nem sérült meg és sikeresen kiszállítottam. (...) A legénység többi tagjának is feltűnt a szomszédom eltűnése. Nem mondtam nekik semmit. Igaz nem is tudtam semmit. Amit a kabinjában találtam az nem sokat mondott eltűnéséről.(...)

Hajóorvosunk és pszichológusunk ma nem jelent meg a szokásos ellenőrzés megtartására. Ugyan megpróbáltam megkeresni, de kabinjának ajtaja zárva volt. (...) Az első tiszt furcsán jó indulatú volt hozzám. Vigasztalt az elpusztult labor miatt, és megígérte, hogy megpróbál egy másikat létrehozni.

Az utazás 43.-ik napja, szombat

(...) majdnem rám szabad a fal. Szerencsémre még időben félrelöktek. A továbbiakban nem történt baleset és így sikeresen befejeztük a laboratórium kitakarítását, és a falak befoldozását. Talán egy hét múlva már működőképes lesz.
Délután óta nem láttam az első tisztet. Akkor is a hangárból kifelé menet futottam össze vele. Nagyon barátságosan köszönt. Nem csípem, nagyon nem csípem.

Az utazás 45.-ik napja, hétfő

< Titkosítás feloldva >

(...) karbantartás közben ...ssh... forró gázok ...ssh... -5C-os raktár ... ssh... hibernátorban megtaláltam a szomszédomat és az első tisztet. A szomszédom még élt ...ssh... A kapitány fogadott ...sssh... teljesen leszidott a kitalációnak vélt...ssh... sikerült a szomszédomat kiolvasztani. Az állapota válságos. Jelenleg még mindig nincs magánál (...)

Az utazás 46.-ik napja, kedd

< Titkosítás feloldva >

(...) A legénység teljesen megőrült! Most már szinte lelkiismeret nélkül marjuk egymást. Engem is a sértődöttségig dühítettek fel. ...ssh... és ezek után vágjak jópofát! Tegyem meg mindazt amire kérnek! Hát nem! Abból nem esznek!...ssh... A kapitány is eltűnt ...ssh... és a ...ssh... A szomszéd a hibernálás következményeként, mint egy őrült össze-vissza rohangál az űrhajó folyosóin ... és meg akarják ölni. És engem is megfenyegettek, mert a pártját fogom. ...ssh... két napon belül érnek ide. (...)

Az utazás 47.-ik napja, szerda

Vérzek. Eltalálta egy lézersugár a jobb karomat. Nem súlyos, tudom mozgatni csak nagyon vérzik. ... A szomszédomat megölték, mint a...ssh... A hajó sodródik... meteor...ssh... nem tudom, hogy fognak minket megmenteni...ssh... lövik az ajtót! mennem kell! (...)
A laborban vagyok. Megpróbáltam elérni a központi számítógéprendszert. Nem tudom, le van kapcsolva a gép a rendszerből. Egy másik konzolt kell keresnem.
Bejutottam a pszichológus szobájába. Még működik a számítógépe. Megpróbálok bejutni a rendszerbe. (...)

Az utazás 48.-ik napja, csütörtök

Elfertőződött a sebem, de van ettől nagyobb baj is. Bejutottam a központi rendszerbe. A radar szerint pár órán belül ideér a meteorraj, míg a mentőcsapat még jó húsz órára van. A hajtóművek ki vannak kapcsolva, ezért el kell jutnom a gépházba, hogy elindítsam. Üzemanyag az van elég, csak meg vannak sérülve a vezetékek. A bioérzékelőt sikerült megjavítanom, húsz méteren belül minden élőlényt érzékel. Lézerpisztolyom energiakészlete elég k.b. 100 lövésre. De van egy kis akkumulátorom is. Na nekiindulok neki a nagy műveletnek! (...)
Itt vagyok a gépházban. Két embert találtam itt, és sikerült megfutamítanom őket. Most hozzálátok a munkámhoz. ... Már látom is a problémát! A...ssh (hatalmas robbanás, sistergés)...ssh
Elkéstem...ssh... a meteorok előbb ideértek...ssh... berobbant az egyik üzemanyagtartály...ssh... óra múlva felrobbanunk! Üzenetet kell küldenem a központi vezérlőből (...)

< Rekonstruált dátum az utazás 49-ik napjáról, péntek >

< valamikor GMT szerint 0 és 4 óra között >

Súlyos májsérülésem van, de végre itt vagyok a vezérlőteremben, a rádió adó-vevő konzoljánál. Elindítottam az S.O.S. jelzést (robbanás) ... Azt hiszem, hogy áááá!!!
- Meghalsz, te...
-Ne... ne...!! (recsegések, robbanások)
(lihegés) Megöltem!...ssh... üzeni kell. El kell mondani, hogy ki volt a pszichopata. (...) (robbanás)
Elérte a hajót a meteorraj legsűrűbb része. A radar nem működik ... (robbanás) a központi számítógép megsérült...ssh... üzenetküldés...ssh... naplóm betöltése... (robbanás)
Neeee!! Nem kapok levegőt! Megfulladok! (robbanás, robbanás, még nagyobb robbanás)...

- A hajó megsemmisült 3:41-kor GMT szerint. – szólal meg egy robothang.

- Mint hallhatta a tisztelt Vizsgáló Bizottság a Cáv űrhajó első marsi útjáról megmaradt utolsó üzeneteket. Nyilvánvaló, hogy a túlzott magány, és ingerszegény környezet az őrületbe kergette a legénységet, ami vérfürdőbe és a hajó pusztulásához vezetett. Ezért határozottan kérjük, hogy hibernációs állapoton kívül, ne küldjünk legénységgel ellátott űrhajót a Marsra, sem más bolygóra.
- Javaslatát kénytelen vagyok felterjeszteni. Megállapítom, hogy túlbecsültük gyenge emberi elménket. A jövőben ez nem fog előfordulni.

Egy régi, kamasz kori történetecském:

Ádám története

Minden és semmi. Egy érzés, egy gondolat. Egy gondolat teremtette a férfit és egy érzés a nőt. A fát az ember ültette el beszédével, de a fa nem lényeges. Bár éltető levegőt ad, de nem lényeges, nem ez vált meg, nem ez az élet értelme és célja. Az érzés, ami megszülte a nőt: a magány. Mint férfi és így Ádám utódja a magam magányosságából megszültem vagy megszülni véltem a saját Évámat. Ádám megkóstolta az almát. Finom volt a héja, de a kígyót meglátva a lomb között elejtette az almát és elfutott. Éva is talált egy almát. Szép, csillogó, pirospozsgás színe, kellemes illata. Az illat a vágy tüzét lobbantja fel a szemében. Kinyúl érte, leszakítja. Élvezi a szép színét, ahogy csillog a szemében. De hirtelen tovább megy. Az almát a fekvőhelye melletti pálmalevélre teszi, hogy bármikor kéznél legyen. Nehezen romló fajta, hiszen ez maga a romlás. Éva sokat foglalkozik az Almával. Szépítgeti, tisztogatja, levelét cseréli mikor sárgulni, kezd. Ádámnak nem tetszik Éva e viselkedése, és pár napra elvonul az erdőbe, bízva abban, hogy társa hiányát észrevenni és megkeresni. Magában morgolódva sétál a fák között. Istenéhez nem mert szólni. Fél, hogy bűnei miatt úgy sem hallgatja meg, nem segít rajta. Lelkében bizonytalanság és kétség. Egy angyalt vesz észre az egyik tisztáson, amint épp nagy mérgesen vágja a fák lombjait, hogy szép legyenek. Leül az egyik tuskóra és megszólítja. Az angyal örömmel válaszol Ádám bajaira. Megsajnálja és felajánlja segítségét. El is döntötték, hogy másnap este meglátogatják Évát, mivel Ádám szégyellte magát és nem mert elébe kerülni. El is jött az idő. Az erdőből szépen lassan, szinte lopózva indultak ki. Az erdő szélén megállnak. Fülelnek. Nem messze tőlük egy őz pár élvezte az életet és egymást. Az angyal beszél vagy inkább, mérgelődik. Egyszer csak váratlanul megjelenik Éva. Ádám lebénul. Az erdőbe belevágva eltűnik. Az angyal is csak lassan kapcsolt. Pár pillanat múlva. Mire észbe kaptunk, már alig látszott a fák között. Különösen szépen volt földíszítve és ez zavarja Ádámot. Meg is nyugodott és nyugtalan is maradt, mert az angyal nem akart segíteni. Csak egy reménye maradt: két nap múlva az Úr ereje könnyen elgyöngítheti Ádámot, de ő bízik abba, hogy talán nem rontsa el a helyzetet. Bár fél az ott lévő angyaloktól, különösen az egyik tiszta szívűtől, aki, bár egy kicsit együgyű és feledékeny, de akinek egyénisége szimpatikus Évának. Most is hozzá megy, hogy női dolgokkal foglalkozzanak. Ádám az angyallal barlangja felé megy. Megmutatja neki Éva fekhelyét és az almát is. Az angyal nyugtató és biztató szavakkal próbálja Ádámba visszahozni a lelket. Ádámot azonban a kétség tovább gyötri. Nagyon fél attól, hogy két nap múlva nem sikerül Évával beszélnie, hogy az angyalok és különösen az az angyal megakadályozza jelenlétével. De nem szomorkodik tovább. Leül, fogja a napon sütött gumóit és kicsiny, lepényszerű gabonaőrleményét, a különféle növényi nedvekkel összekevert és egy vékonyka félig nyers borjúhús szelet mellett bevacsorázott és nyugovóra tért. Gondolataiban Éva jár, hogy őt mennyire szereti és, hogy a meleg napsütésben ülnek egy farönkön, a fák között és fogják egymás kezét és … Előkapja az almát és egy jó nagy falatot harap belőle, majd boldog ábrázattal, Istennek hátat fordítva lenyeli. Aztán elsötétedik minden. Szédül. Elájul. Szájának enyhe illatára ébred fel. Hiába, akkoriban még nem találták fel a fogmosást. Kicsit lihegve szürcsölt egy kis forrásvizet majd fekhelyére megy és lefekszik. Örök álmát alussza, várva, hogy mit hoz a jövő. Egy másik nap. Ádám dideregve ébred. Kifejezetten hűvös a barlangja. Szokatlan számára ezen érzés. Lassan emlékszik mindenre. Berohan a bokrok közé. Nagy mozgolódás, recsegés, ropogás. Levelekkel felvértezve tűnik fel rohanva Éva fekhelye felé. Az egyik bokorból halk neszezés hallatszik. Csak egy pillanatra néz oda, de annyi elég is volt. Éva motozott ott. Levelekből készült ruhaköltemény van rajta. Egymás szemébe néznek. A félelem villan át rajtuk. Csönd. Az állatok hallgatnak, a szél se fúj. Unalom. Semmittevés Lassan néhány vízcsepp csöppen le a földre. Sírnak. Az Úr hangja áthatja a csendet:
- Hol vagy Ádám?
Még jobban eltölti őket a félelem. Most már reszketnek, mint a kocsonya. Gyorsan elbújni! De nincs hova. Várnak. Bőrruhát kapnak. Még intenek egymásnak, miközben erős szelek Évát keletre, Ádámot nyugatra repítik. Ádám egy sivár pusztaságban találja magát. Tudja, Évája nem messze van a másik oldalon. De vajon megtalálja ezen, és elnyeri ezen újból kegyét. A pusztaságban itt-ott bogáncs, melyet a szél felkap. Az egyik Ádám képébe repül. A szél egyre erősödik, már-már orkán méretű. Alig lát valamit a kavargó homoktól. Több órája tart már. A távolból valami fényleni látszik. A fény gyorsan mozog, és az egyik dombon megáll. A Nap sugarai egy különös virágról verődnek Ádámunk szemébe.
„Megvan az ajándék! De, hogy jussunk el oda fel a dombtetőre?”- kérdi magában. Hirtelen elkezd esni az eső. Nagy ritkaság itt az eső, de hasznos. A homokban lévő kicsiny magvak felélednek, gyökeret eresztenek, szárba szökkennek, virágba borulnak. A homok és a víz keveréke a sár. S ez a sár rátapad Ádámunk lábára és képtelen felmászni a dombra. A rárakódott sár ledönti a homokba az egyik virág mellé: - Te, szép virág! Szépen csilingelsz. Orgona legyen a neved! Menj hát, s hozd le nekem azt a szép virágot onnan fentről. – A kis orgona lerázza virágáról a vizet, majd gyökerestől megindult fölfelé. A sáros homok azonban gátolja. Ádám kétségbeesve kiabál neki, de nem megy. Egy kis állatka, egy hangya azonban megkönyörül rajta a dombtetőn. Megindul a virághoz és húzza, húzza, ráncigálja. De rázuhan egy orgona, majd lecsúszva a homokon, elsodorva Ádámot is. A nap lenyugszik. Ádám kétségbeesve fekszik a homokban és nézi a csillagos eget. Egy jelre vár. Halvány derengés és egy szép, virágokkal díszes gyertya jelenik meg mellette. Az ég ajándéka. Nyugodtan elalszik.
Az élet kétségtelenül jól kitolt Ádámmal. Már két napja próbálja Évát megtalálni a sűrű őserdőben. A tegnapi napon ugyan meglátta a távolból, de mikor odarohant már nem volt ott. Meg különben is egy hatalmas iszaptó zárta el az utat. Hát várni kellet. Leült az egyik fatörzsre, feltört egy kókuszdiót, kiitta a tejet, majd lassan eszegetni kezdte a belsejét. Nagy fény támadt. Egy angyal szállt le mellé. Üzenetet hozott: Holnap este megbeszélhetik a dolgot Évával. Ádám örömmel ment az angyalok gyülekező helyére. Épp időben. Nemsokára meg jelent Éva is, több angyal társaságában. Beszélgettek közösen egy órát, majd kettesben hagyták őket. A Hold fénye romantikus varázst kölcsönzött. Halkan, nesztelenül sétáltak. Ádám végül rászánta magát és megszólalt:
- Hoztam egy kis ajándékot is… a szívemet is bele tettem.- Éva szemei kikerekedtek, szája mosolyba áll. Megszólal:
- Köszönöm, de nem kellett volna. De nézd Ádám. Nem lesz ez így jó láthatod. Legyünk csak barátok.
- Legyen. -felelte suttogva.- Az életem úgy sem ér semmit. Ha bűneimért ez
Isten akarata, ám legyen. Jó éjszakát!- köszön el és visszaindul az őserdőbe. Könnyei sűrűn potyognak. Hazaér, lefekszik. A bánat miatt azonban nem jön álom a szemére. Végiggondolja a történteket újra és újra.
”Hát kész, vége. Ezt az Évát szerettem nagyon, de ő nem érzi ezt az érzést. Számoltam ezzel is bár, nem hittem, hogy így lesz. Vele éreztem a legjobban magamat, de így kénytelen leszek más Évát keresni.” Oldalra fordul. Lassan lecsukja szemét, az álom környékezi. A holnap, az újrakezdés, az Éva vadászaton jár még az esze, de a szíve legmélyén érzi, tudja vagy tudni véli, hogy neki nem földi Évája lesz.

A pályázatok beadási határideje éjfélkor lejárt. Köszönjük a beérkezett pályázatokat. A szavazás a mai nap folyamán kikerül.