Menedék

Bronx, a volt X ker. Ebben a negyedben rúnák takarják el az embereket a kinti káosztól. itt főleg nővényeket termesztenek és pár állatokat tartanak. Ez a kerület kb. ötven-hatvan embert óv meg a súlyos külső világtól. Ha bent vagy ebben a kis búvóhelyben akkor olyan mintha a világ rendben lenne ha leszámítjuk az öröké keserűen szürkés eget. Ám ha vörös kört átlépve az ember kijut ebből a varázslatból. Ez a vörös kör, ami betakarja a Menedéket csak zombikra hat és ők úgy érzik ez a hely nem is létezik. Nem fogják fel, hogy miért kerülik el a területet.

Az eredeti topic

A csapat tagjai egy kórteremben, egy ágyban fekve kezdenek ébredzni.

Megdöbbenve hallgatja a lányt, ahogy megváltozik annak hangulata hirtelen és átveszi felette az irányítást a gyilkos énje. Már éppen válaszra nyitná a száját, amikor bejön két ápoló. Az egyik valamilyen pirulákat ad a lánynak és közben figyelmeztet, hogy lassan ideje indulnom. Még várok, egy kicsit aztán felállok, hogy az ápolók után kimenjek, de nagyon elkezdek szédülni. Járás közben úgy érzem magam, mint aki kiivott egy egész kocsmát a vagyonából. A szemhéjaim is egyre nehezebbek ezért megpróbálok eltámolyogni az ajtóig, de mielőtt, odaérnék, térdre esek. Kinyújtom a kezemet remélve, hogy sikerül mégiscsak elérnem, amikor előre dőlök és elvesztem az eszméletemet. Amikor végre kinyitnom a szememet a padló vagy falak helyett a plafont látom meg elsőre. Felüllök és két kezemet a sajgó fejemhez szorítom, amikor közbetekintek, meglepődve nézem, ahogy egy kórteremben rajtam kívül mások is ott vannak ágyakon feküdve. Leszállok az ágyról, de egy kicsit még mindig szédülök, odalépek a már 'megismert' lányhoz, akin azért meglepődök, hogy őt is ide hozták. Csendben végigmérem, de csak lassan esik le hogy el lettek oldozva a kezei.

Bronx, a zűrös város. Zombik mindenütt, remény kevés arra,hogy mindet felszámoljuk. Kevesen vagyunk, kevesen,hogy megállítsuk őket. Valami fertőzés vagy varázs, bármi is okozta a zombi áradatot egyszerűen lehetetlennek tűnik a kiút ebből a halálcsapdából.

Egy kórteremben térek magamhoz a tegnapiak után. Emlékeim zavarosak, azt sem tudom ,hogy kerültem ide, de gőzöm sincs tegnap mi történt velem, kiesett minden. Nem érzem magam rosszul,de a fejem egy kicsit hasogat. Felkelek és a páncél programjához szólok.
-"Archa 101 indítómodul aktivizálása."
Pár másodpercet várok.
-"Rex Thomson, redszer diagnosztika indítása, kár felmérés."
Mivel valamiféle kórházban vagyok ezért hozzáteszem.
-"Bioritmus analízis, test scan."

~Ez van ha egész éjjel dolgozol. Háromszor egymás után. Ájultan zuhansz a padlóra. Valami különleges dolgon filózhattam múlt éjjel, kár hogy abszolút nem emlékszek rá semmire. Talán rajtam volt a páncél? Igen valami efféle dolog lehet ebben is.~
Lassan kinyitom a szemem, és felnézek. A rosszul megvilágított kórház plafonján számok és egy célkereszt is van. Igen, kétségtelenül rajtam van a páncél. A bal alsó sarokban egy energia mérő van. 100%-ot mutat, s hála a S.H.I.E.L.D.-nek ez jó sokáig így is marad. Gyorsan felülök az ágyban, mire Angel megszólal:
-Jóreggelt Victoria, hogy aludtál?
-Öhm, egy kicsit kivagyok... Hol vagyunk?
-Pontosan nem tudom. Bronxban, ennyi biztos
Ekkor kicsit körülnézek, és másokat is látok a kórteremben. Mivel tudomásom szerint nem vagyok beteg, gyorsan meg is tudakolom, miért is vagyok itt? Ha van valami nővér, biztonsági őr, akármi, oda is megyek hozzá. is.
-Bocsánat, megtudhatnám mit keresek itt? Nekem igazából lehet, hogy dolgom lenne a S.H.I.E.L.D.-nél... Vagy valami probléma van esetleg?
Kérdezem meg a lehető legsegítőkészebb hangnememmel, bár a hangtorzító berendezés segítségével, lehet, hogy Darth Vadernek fogok hangzani. Ezt a funkciót ki kell majd szereljem ebből a páncélból...

Halk nyöszörgés, irdatlan kavargás szerencsétlen fejében. Kong benne minden érzelem és emlék, szörnyű fájdalmat festettek bele. Gyakran érzett ilyet, de sosem tudta igazán megszokni. Hangok hatoltak elméjébe, hangok melyeket nem ismert. Gyakran halott hangokat a fejében, de azokat már ismerte. Idegen szag csapta meg az orrát, a tudat hogy valahol máshol van azonnal megtámadta. Puha, kényelmes, meleg...?! Képzeli csak. Gyakran képzeli hogy ágyban alszik, s nem a hideg földön.
- Csak még egy kicsit... Annyira jó...- szólal meg csendben, azt hinvén talán otthon van és az egész eddigi élete álom volt. Csak egy rossz álom. Mindig is tudta, hogy álmodik s egy nap felébred. De az is lehet hogy ez egy állom. Ha az utóbbi, inkább aludna, nem nyitná ki szemeit. Fülében mégis ott zengenek az idegen hangok. Kinyitja lágyan szemeit s az első dolog melyet meglát, azt a plafont mely őt nézte. Talán tényleg mégiscsak álmodott és még mindig abban a nyomorult, hideg szobában van. De nem... Mégsem?! Szemeivel oldalra néz s észreveszi azt a már jól ismert idegen férfit, aki kiérdemelte életét Rados szemében, hogy elvitte neki a plüss nyuszkóját. Örült egy kicsit hogy ott volt vele. Szégyenlős mosoly söpört végig arcán, de nem igazán tudott megmozdulni. Kezeit még mindig nem használhatta, bár idegen hely, mégsem vették le róla azt az átkot, mely örök ölelésbe csavarta kényszerből kezeit. Megmozdult az ágyon, bár inkább csak dobálta magát egy kicsit. Egy kicsit?! Ugyan már... forgolódott és szinte le is esett róla, de felülni nem tudott. Túl puha volt az egész, mindig vissza esett. Nyöszörgött és idegeskedett. Morgott saját magára, hogy ennyire ügyetlen tud lenni. Más körülmények között nem gond neki nem hogy felülni, de felállni sem. Egy utolsó próbálkozás, erőteljes lendület s érzi ahogy teste végre megemelkedik. Minden egyes izma megfeszül, ahogy próbálkozik, ahogy emelkedik. Végre észre veszi a többieket is, észreveszi hogy nincsenek egyedül itt. Egy kórház...? Talán...? Kissé liheg s kék szemeivel figyeli a többieket. Aggódva, szinte félve áll meg tekintete az idegen lányon. Felnyög csendben, jelezve félelmét. Majd mikor észreveszi az maszkos alakot, lágyan mosolyodik el. Egy mosoly, melyben játszik az öröm és a boldogság. Nem vicces, de kedves. Ágyán megpillantja kedves kis szeremét. Előre bukik, fogaival összezárja a nyúl fülét s magához húzza egy kicsit. Felpillant végül Adamra, ki ott áll mellette mint egy védő bástya.
- Segíts ezt levenni kérlek... - mondja csendben, gyermeki ártatlansággal. Ki tudna neki ilyenkor ellenállni? Az ápolók.

/Módosítottam a reagot/

Alexis a későbbi találka ötletemet kissé bizonytalanul fogatta. Ami egyáltalán nem volt meglepő hisz én teljesen vadidegen voltam a számára. Azzal is megelégedtem volna ha este haza kísérhettem volna. Nem voltak nagyravágyó terveim és ezt vele is közölni akartam mikor hirtelen elálmosodtam. A fejem elkezdett szédülni majd zúgni mintha egy harangot kongattak volna mellettünk. Megpróbáltam pár mély szippantással friss levegőhöz jutni de nem sikerült. Olyan érzésem volt mintha minden friss oxigén eltűnt volna akár az iskolában az óra végén. Ezután elhomályosodott a világ és mindent beborított a sötétség. Se hangok se színek csak a mindent beborító sötétség. Megpróbáltam kiáltani de semmi nem lett belőle. Nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen de lassan megszűnt a sötétség de a zúgástól nem halottam semmit. Ráadásul az erős szédüléstől hányingerem volt. Behunytam a szemem majd nagy levegőt vettem ami kissé enyhített a szédülésemen. Amint körülnéztem rájöttem a rosszullét a legkisebb bajom. Egy szürkés teremben voltunk tele ágyakkal akár egy kórteremben. Az ágyakban emberek voltak akik látszólag hasonló gondokkal küszködtek mint én. Ahogy lassan elmúlt a rosszullét észrevettem Alexist aki a mellettem lévő ágyon foglalt helyet. A zúgás is elmúlt így halottam, hogy a többiek beszélgetni kezdtek ám egyenlőre nem érdekelt. Csak az foglalkoztatott hogy Alexis jól van-e és hol a pokolban lehetünk.

~ Halloween este? Ja igen, itt ezt ünneplik rendesen...
És ennyi az utolsó emlékem, még éreztem, hogy a fájdalommal vegyített fáradtság átfut a testemen majd sötétség.
Egy kórteremben ébredek, több ismeretlen ember társaságában, jobban érzem magam valamivel, ezért bátorkodom körbenézni, hol vagyok, mennyire vagyok jól. Fel tudok-e állni, egyebek.

Csendben figyelem, ahogy felül az ágyon éppen segíteni akartam, már amikor sikerült neki. Körülöttünk lassan mindenki felébredt látszik rajtuk, hogy ők is ugyan úgy megvannak, lepődve a helyzeten, mint mi.
- Rendben.
Válaszolok gyorsan és a shurikent elő"idézve" Az egyik pengése segítségével Óvatosan felhasítom a kényszerzubbonyt, hogy utána könnyebb legyen szét tépni. Halkan serceg az anyag, ahogy széthúzom, aztán ledobom az ágy mellé. Ekkor halk lépéseket lehetett hallani átmentem az ágy másik oldalára, hogy közelebb legyek az ajtó forrásához, és a hirtelen beálló csöndben hallgatózni kezdtem. Megdöbbenek, amikor meghallom, hogy lehet nem fogunk tudni hazajutni innen. Amikor belép, a két alak a doki szólal meg elsőnek.
- Úgy, mint akit valami életveszélyes hülyeségre akarnak rávenni...
Válaszolok, a doki kérdésére aztán alaposan szemügyre veszem mind a két alakot.
- Mellesleg Adam Deer. De szólíthat Shurikennek is.
A becenevet kísérve felemelem jobb kezemet és újból előhívom a shurikent.

Látszólag Alexis is egyben volt semmilyen sérülést nem láttam rajta. Ez kissé megnyugtatott majd felültem, hogy megfigyelhessem a többieket.Semmi kedvem nem volt a társasághoz csak érdekelt milyen a felhozatal. Az egyikük 185 cm magas fehér bőrű barna hajú. Az egyik karján mintha valami furcsa fém fedte volna be. Elég határozottnak tűnt. A mellette lévő ágyon egy vörös hajú fiatal lány volt aki nagyon össze volt zavarodva. Olyan sokan voltak hogy elment a kedvem a társaim szemrevételezésétől. Inkább felkeltem és az ablakhoz mentem. Az üres utcákban nagy pelyhekben hullott a hó. Biztosan nagyon hideg lehetett odakint. Idebent azonban kellemesen meleg volt. A fémkarú felkelt és az ajtóhoz ment úgy döntöttem követtem a példáját. Az ajtón túlról beszélgetést halottam. Nem tisztán de valamennyicskét kivettem a beszélgetésből. Egy professzor véletlenül minket hozott ide a bosszú angyalai helyet. És muszáj velünk beérniük mert nincs más aki megoldhatná a problémájukat.
A Bosszú Angyalairól már halottam szóbeszédeket odahaza. Nem kispályás alakokról van szó és nem tudtam, hogy tudjuk-e őket egyáltalán helyettesíteni. Az is kiderült, hogy a professzort egyáltalán nem érdekli életben maradunk vagy sem.
Hirtelen egy férfi kinyitotta az ajtót majd bemutatkozott-Üdvözlöm önöket. Dr. Loyd Henried vagyok. Hogy érzik magukat? -
A barna hajú férfi aki szintén hallotta a beszélgetést a doki tudtára adta, hogy halodta a beszélgetést majd bemutatkozott.
-Mellesleg Adam Deer. De szólíthat Shurikennek is.- erre egy hatalmas suriken jelent meg a kezében.
Erre Alexis is bemutatkozott majd feltette a kérdést ami a szívét nyomta.
- Üdv. Az én nevem Dr. Alexis Bellamy és határozottan lenne pár kérdésem.Az első kérdésem az lenne, hogy hol az az itt? A második, hogy mi az amihez a Bosszú Angyalai nevű csoportosulás szükséges? És végezetül érdekelne, hogy hogy kerültünk ide. -
A beszélgetésünk alatt volt olyan érzésem, hogy nagyon okos ez a lány és nem tévedtem. Fontos és lényegre törő kérdéseket tett fel. Majd mintha a teste belsejéből valaki megszólalt volna egy teljesen más hang.
- Valamint engem az érdekelne, hogy kik maguk és, hogy ezek kik.- majd valami furcsa a anyag kezdte belepni a testét. Úgy látszik akárcsak nekem neki is megvannak a maga kis titkai amiről nem mesélt ebéd közben. Ettől csak még jobban kezdett érdekelni mert ő is ismeri milyen eltitkolni igazi valónkat.

A konyhába tartok, hogy valami harapnivalót csináljak. Nem vagyok éhes, de mivel ma még nem ettem semmit, így nem árt. Ráadásul kíváncsi vagyok, hogy milyen a konyhai berendezés. Jó végre a saját házamban lenni!
Hirtelen rosszul leszek. Látásom homályosodni kezd. Szédülök, valamibe meg kell kapaszkodnom, csakhogy a közelben nincs semmi erre alkalmas bútor. Minden elsötétül szemem előtt. Nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen. Mikor kinyitom a szemem, ismeretlen helyen találom magam. Nehézkesen felülök, de sajnos még homályosan látok. Kezeim közé fogom fejem, hátha elmúlik a gyenge rosszullét, mi még kínoz. Néhány perc múlva szerencsére elmúlik. Látásom is visszaáll rendes állapotába, így képes vagyok arra, hogy ne csak foltokat lássak. Sok idegen vesz körül. Egyiket sem ismerem, ráadásul a hely is ijesztő. Sok ágy, azokon kívül semmi a nagy szobában. Mi ez a hely és hogy kerültem ide? Mit csináltak velünk? A szoba egyik sötét sarkába kerültem, így szerencsére kicsi rá az esély, hogy észrevettek. Egyenlőre csendben figyelem az eseményeket, de a beszűrődő hangok kezdenek idegesíteni. Érzem, hogy egyre feszültebb vagyok. A doktor szó hallatán megborzongok. Azonnal a szárnyaimra gondolok, aggódom, hogy esetleg valahogy előkerültek, amíg nem voltam magamnál. A bejövő alakokhoz van néhány kérdésem, ezért előrébb lépek. Közben hallgatom a többiek bemutatkozását és saját kérdéseiket, hogy azokat ha lehet, ne tegyem fel ismét.
- Mit csináltak velünk, amíg eszméletlenül feküdtünk?
Feltételezem nem csak én vettem kényszerpihenőt.

Hamarosan beszélgetés hallható az ajtó túloldaláról, nem túl biztató dolgokat hallottam.
~ Nem tetszik ez nekem, ha a bosszú angyalait kellett volna hívni, akkor itt már nagy probléma lehet. Figyelni kell, mert az egyik társunk nagy eséllyel pszichopata gyilkológép, szóval lehet engem is megöl, ha olyan helyzetben van. Ráadásul nem is ismerem ezeket az embereket itt.
Közben zajlik az élet benyitnak az ajtón, egyesek rögtön kérdéseket kezdenek el záporoztatni. Én addig megvizsgálom kicsit jobban a társaságot, meg felpattanok az ágyból.
~ Azért egyesek elég fura szerzetek, a shurikenes fickó, meg ez a nem tudom micsoda, ami eléggé úgy néz ki mint egy szörny. Lesz itt még gond, nem is kevés. Hagyom, hagy kérdezzenek a többiek, úgyis mindent megkérdeztek már amire mások kíváncsiak.

Arcán látszik az a döbbenet, melyet kevésszer mutat ki. Többnyire megijed, elcsodálkozik, de nem döbben meg. Talán egy kis normális gondolkodás nyilallt zökkent elméjébe, mikor Adam karja hirtelen átváltozik egy hatalmas valamivé. Nem tudja megfogalmazni mi lehet az, hisz soha életében nem látott shurikent. Számára ez ismét csak egy furcsa dolog volt. Túl furcsa... De ebben a világban mi nem az? Figyelte ahogy felszelte kényszerzubbonyát. Ahogy recsegett, szakad az anyag, undorító hangot kiadva, mégis meghozva azt a tökéletes szabadulást, melyet nem érzett már hónapok óta. Teste ellazult, nem nyomta őt már. Izmai teljes mértékben elernyedtek, még jó hogy ült az ágyon, különben biztos hogy elesett volna. Fogai közül csendben csúszott ki plüss kedvence, ahogy az egész zubbony lekerült róla, eltűnt az ágy szélére dobva, remélhetőleg örökre. Szemei halkan szöktek a könnyek, melyek engedély kérés nélkül csordultak le hideg, sápadt arcán. Talán most, talán végre újra ember lehet. Kezei mintha élettelenek lennének, kékes-lila árnyalatban táncoltak, ahogy nem voltak olyan sokáig használva. Teste mellet nyugodtak, nézte őket. Felnézett Adamra. Nem tudta megköszönni. Szíve hevesen dobogott mellkasában, mintha ki akarna ugrani örömében. Szabad végre! Figyelte a többieket, apró pillanatra ismét rájuk meredt, de nem foglalkozott velük. Szégyellte magát teljes mértékben. Annyi idegen... nem szabad kimutatni örömét. Csendben ült, mint egy szót fogadó gyermek, ki ha jól viselkedik, meg lesz dicsérve.
- Köszönöm szépen...! - szipogta halkan, kedves mosollyal. Valójában azonnal elmenne innen, itt hagyva mindenkit, hogy kint a szabadban rakoncátlankodhasson. De nem tudta használni a kezeit. Nem hallgatták őt, bármennyire is erőlködött parancsolni nekik. Igen, ha több hónapig nincsenek használva, teljesen elvesztik "életképességüket". Valami impulzus kéne nekik, esetleg harapás? Vagy ilyesmi? Nem tudta eldönteni mit tegyen velük. Félve nézett Adam után, ki elment az ajtóhoz. Nézte őt és a többieket. Nem tudta mit kell ilyenkor tenni. Sosem látott egy helyen ennyi személyt. Legalább is nem emlékszik rá. Talán jó lenne "megbarátkozni" velük... Súgta egy benti hang. Nem, ez nem az egyik személyisége volt a pár közül. Ez csak egy... ösztön volt. Egy teljesen normális ösztön. Tekintetével szimpatikus személyt keresett. Nem bízott meg, sőt gyűlölte a nőket, így a két lányt teljes mértékben kizárja ez téren. Bishop felé pillant, s ha elkapja a férfi tekintetét, egy kedves mosolyt küld felé. Egy mosolyt, mely teljes mértékben barátságos, mégis félénk. Nem tudja mit várjon ezektől a személyektől, így nem veszi fel velük túlságosan is a kommunikációt. Megpróbált ismét kezeivel foglalkozni, olykor kinézett az ablakon. Valami hullt kint. Valami fehér. Hó. Ismét egy dolog melyet már hónapok óta nem látott. Gyermeki fejével nem is tudja hogy mi az. Roppantul érdekli őt. Figyeli csendben. Hirtelen nyílik az ajtó, majd két idegen személy lép be. Kezd feszült lenni mert nagyon utálja az idegeneket. Két orvos... Teste megremeg és megannyi fájó emlék támadja meg. Vér, fájdalom, víz, fulladás, nevetés... Majd sötétség. Nem ájul el. Teste teljes mértékben remeg és egy kicsit összehúzza magát az ágyon. Megannyi kérdés fordul meg fejében. Most visszaviszik? Ismét visszakerül abba a mocskos és hideg szobába? Ismét megkapja a kényszerzubbonyt s elfelejtik hogy létezik? Magára hagyják? Csak remélni tudja hogy az a sok idegen személy ki itt van vele megvédi. Nem fogják hagyni hogy bántalmazzák. Vagy ha ők nem, akkor legalább Adam. És ha ő sem, akkor kénytelen lesz saját magát. Saját magát...? Nem. Majd Nighty megvédi. Ó igen, ő mindig mindenkitől...

Kérdésemet figyelmen kívűl hagyják, nyilván nem a megfelelő személyzettől kérdeztem. Noha ők mindjárt meg is jelennek, kicsit pánikolva, kicsit nyugtalanul, mégis az egészségem felől érdeklődnek. Illedelmesen válaszolok nekik
-Igen jól vagyok... nem akartam illetlen lenni, de véletlen meghallottam a beszélgetésüket a Bosszú Angyalairól... Nos én nem kifejezetten vagyok egy Angyal... vagyis hát igen, de másféle... nomindegy. Én is a S.H.I.E.L.D.-nél dolgozom, mint rendfenntartó... féle... Talán a segítségükre lehetnék. Mi a probléma?
Kérdezem, bár a sisak miatt talán kicsit még mindig Sith nagyúrasan hangzok, de ez van. Hogy egy kicsit bizalmat keltőbb legyek, az automatikával kikapcsoltatom a sisak elülső részét, így az arcom láthatóvá válik, és a hangom sem lesz olyan torz.

- Zombik... Remek... Prof. megbírja, buherálni azt a gépet, amivel idehoztak minket? Mert ha igen akkor egyezzünk meg valamiben. Ha a többiek is benne vannak, segítünk maguknak és elhozzuk azt a komponenst.
Itt két kezemmel idézőjelet mutatok.
- Mire visszaérünk, próbálja meg megcsinálni, hogy hazamehessünk. Rendben?
Jobb kezemet a professzornak nyújtottam, hogy ha bele egyezik, kezet rázhassunk. Aztán én is szemügyre vettem a társaságot. Annak ellenére, hogy egy eléggé érdekes kis csapat gyűlt itt össze nem nagyon foglalkoztattak inkább azon agyaltam, hogy ha megmaradt a zombik képessége és ez egy alternatív világ, akkor vajon találkozok-e a saját zombi másommal. És ha igen akkor ő már erősebb-e mint én. Visszamegyek Rado mellé és leültem az ágy szélére várva a további fejleményeket.

Meglepetten veszem tudomásul, hogy bizony nem vagyunk otthon, illetve nem egészen. Zombik császkálnak mindenfele, valami veszett kórnak köszönhetően. Valami alternatív univerzumban kötöttünk ki, az Angyalok helyett, és nekünk kell megoldani a krízist jobb híján. Továbbá meglepetésként ér az is, hogy ismertek vagyunk a világban, egyikünk legalábbis. Felkapom a fejem mikor megtudom, hogy Alexis egy szimbionta gazdateste, és egyből oda is megyek hozzá, a tudományos érdeklődéstől hajtva. Bemutatkozom, neki is meg a többieknek is, mert elvégre nem hülyeség amit mond, tényleg tudni kéne egymásról dolgokat...
-Én pedig Victoria Lincoln vagyok, Vas Angyalként is működöm, ahogy említettem a S.H.I.E.L.D.-nél
Ezután Alexis/Dream felé fordítom figyelmemet, és udvariasan, pusztán tudósként kérdem őket magáról a szimbiontáról.
-Bocsánat, mint szintén tudós érdekelne a szimbionta és a vele kapcsolatos munkája, nem biológiai tekintetben. Ha meg nem sértem önöket, egy kevésbé bajos napon talán egyeztethetnénk egy beszélgetést...
Amúgy meg mindenféle képen támogatom az utolsó komponens megtalálásáért induló küldetést, lévén a munkám, hogy védjem az emberiséget, még ha egy alternatív univerzumban is.

Nos a rendszerelemzés biztató volt a fejfájáson kívül semmi probléma. A páncél is szuperál. Majd később orvosok jönnek, már a beszélgetésüket kintről is lehetett hallani. Később vázolják,hogy egy zombifertőzéssel nézünk szembe és egy vírus alakította ki ezt a helyzetet. A bosszú Angyalait akarták volna erre a feladatra ráállítani,de jött egy kis baki és mi jöttünk helyettük.
-"A Bosszú Angyalai, hízelgő de nem vagyunk azok ahogy elnézem....."
-"Rex Thomson vagyok , igazságosztó és ha lehetek szerény akkor egyben mechanikai zseni ."
-"Kérhetnék esetleg egy kis fájdalomcsillapítót, vagy jobb ha adnak egy kis morfiumot. Mert szétrobban a fejem."

Később megjegyzem.
-"Amúgy csak kérdem,hogy ha izolálták a vírust, akkor az nem fejti ki élettani hatását visszafordíthatatlan módon? Mármint én jelen esetben csak arra gondolok,hogy egy járkáló hulla a gyógyulás után szimpla hulla lesz. A halott sejteket képtelenség gyógyítani, hacsak a doktor úr véletlenül nem Isten."
- "Magyaránt a fertőzöttek gyógyítása egyenértékű azzal,hogy kivégezzük őket, ez szép és jó és persze véget vet a vírusnak....de aki fertőzött annak már kapáltak."

Szép kis társaság. Férfiak és nők vegyesen. Abból néhány őrült, néhány egészen furcsán viselkedő alak, egy szimbionta és én. Na ez érdekes lesz! Tovább figyelem őket, miközben érzem, hogy egyre inkább belevágnék a küldetésbe. Rég volt már részem érdekes és izgalmas dologban. Legalább jobban megismerhetném saját magamat is. A többiek viszont. Az a surikenes fazon, mellette a lány, akit a zubbonyból szabadított ki. Ráadásul pont zombik. Megannyi kérdés vetül fel bennem. Még előrébb lépek, hogy láthasson a társaság. Most, hogy látom nem én vagyok itt az egyetlen emberek számára furcsa szerzet, bátran elő merem hívni szárnyaim. Az éjfekete madáréhoz hasonló hatalmas képződmények előjönnek rejtekükből. Megmozgatom őket, vigyázva, hogy még véletlenül se tegyek kárt senkiben.
- Az én nevem Kyrena Elomtiner.
Mondom, miközben újra elrejtem szárnyaim, miután megbizonyosodtam azok épségéről.
- Ha itt valóban vírus tombol, akkor mi rá a garancia, hogy mi nem fertőződünk meg? Ha valaki beteg lesz és úgy kerül haza, akkor mi magunk idézzük elő ezt az állapotot.
Jut eszembe. Nem szívesen kötözködök, de azt hiszem ezzel tisztában kell lennünk. Lehet, hogy én csak egy felszolgáló vagyok, de a józan eszem nekem is meg van. A fiatal lányhoz megyek, aki mellé az Adam Deer nevű alak az imént leült. A karjai elég ramaty állapotban vannak. Sajnos tudom milyen érzés. Volt már olyan eset, hogy nem mozgathattam a karom és utána egy jó ideig nem ment úgy a sportolás.
- Hogy van a karod?

Az eltelt pár perc alatt egy halom új dolgot tudtam meg. A vörös hajú kislányban több személyiség is lapul. Az a manó szerű alak az a tömeggyilkos akiről a folyóson beszéltek. Továbbá volt közöttünk egy nő angyali szárnyakkal. De a legnagyobb meglepetést számomra Alexis okozta. Az az izé ami beborította a testét és beszélt valamiféle szimbionta. Sci-fi filmekben halottam róluk. Az emberekben élősködővel élnek és különböző képességhez juttatják a gazdatestüket. Kissé felháborított hogy egy ilyen kedves lányt egy űrből jött senkiházi ugráltasson. Nem tűröm a rabszolgaságot és a zsarnokoskodást. Azonban nem szabad a látszatra adni de azért mégis fura egy kocsonyás ufóval találkozni. Az ismerkedés előtt a dokihoz léptem majd halkan feltettem neki pár kérdést.
- Ha ez egy másik világ talán engem is ismernek. Ha ismerik az alteregómat megtudják mondani mitől vagyok képes arra amire. A nevem Borzalmino Ferczel.- erre átnyújtottam egy számítógép specialista névjegykártyámat. -És ismernek egy bizonyos Mister Tinyt-t?- Kíváncsi voltam azt a kopasz fejű bajkeverőt ismerik-e mert olyan érzésem volt ő tudta, hogy ez fog történni. Pontosan ezért küldött ide. Az a fickó mintha egy bábmester lenne aki mások sorsával játszadozik.
Miután kibeszélgettem magam a dokival Alexiszékhez léptem, hogy megismerhessem újdonsült társunkat.
-Üdvözöllek öööö Dream. Te bizonyára ismersz már hisz hallottál beszélni az ebéd során. Az átlag embereknél kicsit erősebb és gyorsabb vagyok és jól értek a számítógépes cuccokhoz.- eldöntöttem, hogy az izé közelében maradok, hogy megtudjam Alexis társ vagy áldozat
Mikor befejeztem az egyik sarokba álltam hátamat a falnak vetettem így figyeltem a további fejleményeket.