S.H.I.E.L.D. főépület

A S.H.I.E.L.D. főépülete, itt található Jonathan Miller irodája is, és mindenféle más iroda, katonai laborok.

Lágyan simítok végig kedvencem hosszú és puha fülén, mely már inkább szürkés a sok ráragadt kosztól, amit hosszú évek során szedett össze, de főleg most, hogy a csatornában mászkáltunk és hogy a ronda zombi kislány mellé helyeztem. Ujjaimon éreztem ahogy ráragadt az a fekete megégett mocskos bőr. Sajnálkozva porlom le róla érzékien és lágyan, mintha csak kislányom lenne, kinek könnyeit akarom eltüntetni a világról azzal biztatva, hogy egyszer minden jobb lesz. Kellemes mosoly fut végig arcomon, elégedett vagyok saját magammal, ahogy vigyázunk egymásra drága szerelmemmel, hogy ennyi ideig képesek voltunk túlélni minden szörnyűséget. Most viszont nem igen jó a helyzetünk. Enyhén megforgatom a tudatot elmémben, hogy miért is foglalkozzak az itteni dolgokkal, miért is érdekeljen mások túlélése. Hisz nyugodtan itt is hagyhatnám őket, elmehetnék a város utcáiba, mindent hátra hagyva. De ekkor a felelősség bizsereg meg bennem, melyet valahogy mégiscsak érzek ezek személyek iránt, hogy összetartozunk és segítenünk kell egymásnak.
- Mond miért...? - kérdezem, bár inkább oly halkan suttogom plüssömet nézve, hogy ajkaimat alig formálom szavakba. Ezekből a gondolatokból Bishop szavai forgattak ki. Megfogtak és visszahúztak a jelenbe s szemeim elé söpörték a szörnyű igazságot, hogy Adam bajban van. Az az Adam aki elhozta nekem életem szerelmét és karjaimba adta. Hirtelen hatalmas düh fogott el, éreztem ahogy egész testemben remegek, de az attól is lehetett egy részt, hogy nem volt rajtam semmi és fázhattam. Nem akartam keresni a remegés okát. Jobb kezemet a zombi felé emeltem. Ujjaim és tenyerem közt megéreztem ahogy formálódni kezd a tűz egy gömbbe, ahogy lángolva kavarog és forog. De mire teljesen megformálódott volna, Bishop mégiscsak gyorsabb volt, minek köszönhetően fejbe lőtte a zombit. Néztem ahogy az élettelen test a földre hull, miközben a gömböt ujjaim közt eltüntettem. A düh még nem szűnt meg bennem, figyeltem Adam lábát, melyből a zombi még sikeresen egy jókora darabot ki is harapott. Gyors és sebes léptekkel mentem oda hozzá, szinte suhantam. Gyűlölködve néztem le Adamra, legszívesebben azonnal főbe lőném őt, meg se várva hogy zombi legyen belőle.
- Hülye gyerek! Már az elején fejbe kellett volna őt lőnöd! Nem itt táncolni vele és firtatni az erődet! Mégis mit hittél?! Hogy csak úgy a shurikeneddel lekapod a fejét, vagy mi?! Csak reménykedj hogy találunk ellenszert! Most megmondom neked, ha egy apró jelét is látom annak hogy kezdesz zombi lenni, nem fog érdekelni ki mit mond, azonnal megdöglesztelek. Megértetted?! - hangom meglepően gonosz és gyűlölködő, mintha életem legnagyobb ellenségével beszélnék. Úgy köpöm a szavakat mintha kígyó méreg lenne. Arcom is megkapja a megfelelő árnyalatot hozzá, mintha megváltoztak volna vonásai. Mintha az egész világ megbolondult volna velem együtt, a vonások meglágyultak s inkább aggódva térdeltem le hozzá, hogy megpróbáljam felsegíteni a földről. Jobb kezemmel kicsit átkarolom őt keze alatt, hogy nekem tudjon támaszkodni, bár tudom hogy Bishop nélkül lehetetlenség lesz számomra őt talpra állítani.
- Nagyon fáj? Fel tudsz állni? Keresnünk kell neki valamilyen orvost hogy ellása a lábát - nézek Bishopra könyörgő hangon. Érzem hogy hamarosan ez a hely a normális tudatomat meg fogja törni. Először egyik csapattársunkat kellett leszedni, most pedig ha Adamot is meg kell majd ölni, az számomra elég nagy csapás lesz.
- Minden rendben lesz... - mondom bíztatóan Adamnak, bár ezekkel a szavakkal inkább csak saját magamat akartam megnyugtatni. Végre nyugodtabb minden, már nincs egy zombi se, ezért szétnézek a környéken. Megpillantom a S.H.I.E.L.D. épületét. Nem vagyok teljesen biztos, hogy tényleg ezt kerestük e, mivel nem vagyok jártas az ilyen dolgok terén. Meglátom a csapatunk másik részét is, ahogy betértek a sarkon. Soha nem gondoltam volna hogy ilyen szívdobogtató és kellemes látvány lesz őket ismét látni. Érzem ahogy egy boldog mosoly terül szét arcomon, örömömben hogy ismét együtt van az egész banda, viszonylag mind épségben, sugárzok mint az atombomba.

HA Bishop segít nekem Adamot talpra állítani, ahogy meglátom a másik csapatot eléggé elpirultan húzódok Bishop mögé, hogy teste félig-meddig valahogy takarja női idomaimat. Csak fejemmel nézek ki mögüle, hogy láthassam a csapatot ahogy felénk igyekeznek.

Minden zombi halott, legalábbis azok közül, akikkel küzdenünk kellett. Ez valamennyire megnyugtat, csak az zavar, hogy az az ocsmány vágás a karomon van. Lehet, hogy hagynom kellett volna, hogy leszúrjon az a rohadék. A kés nem fertőz, a karmaival ellentétben. Ezen viszont már kár agyalnom. A baj megtörtént, most már csak túl kell élni és meg kell találni azt a vackot. Nem kell sokáig menni és meglátjuk a többieket. Valami nem stimmel, mintha kevesebben lennének. Ahogy jobban figyelek, rájövök, hogy ez így is van. A földön sétálok. Nincs kedvem felemelkedni, ami nagyon furcsa. Imádok repülni és valahányszor tehetném, meg is tenném, most meg nincs hozzá kedvem? Azt hiszem lázam van, vagy valami súlyos betegségem... Hogy megbizonyosodjak róla, hogy semmi bajom, homlokomra teszem kezem. Lázam az nincs, már tudom. De más bajom, attól még lehet.
- Úgy ennék most egy véres steaket.
csúszik ki számon. Ne ez az, ami lehetetlen. Lehet, hogy ez a vírus gyorsabban fertőz, mint ahogy arra számítottam. Utálom a steaket még jól átsütve is, nemhogy véresen. Ez már nagyon nem stimmel. Lehet, hogy szólnom kellene Borzinak? Nem, még bírom, ráadásul még nem érzek leküzdhetetlen vágyat, csak megkívántam. Amíg tudok uralkodni rajta és úgy érzem, hogy menni fog hosszabb távon is, addig nincs baj.
- Tartsd nyitva a szemed és vigyázz mindenkivel. Főleg velem, mert valami nem stimmel...
mondom Borzinak. A többiek előtt megállok néhány méterrel és végigmérem őket. Adam látszólag csúnyán megsérült. Ezen a seben még én sem tudok segíteni szerintem. Az ilyesfajta sebekhez nem értek, maximum abban tudnék segíteni, hogy elszorítom a sebet és bekötözöm.
- Mi volt odalent? Nincs meg mindenki... Hányan sérültetek meg?
teszem fel kérdéseimet a többieknek.

Sajnálattal kellet észre venni a tévedésemet, hogy a zombi nő mégis gyógyíthatatlan. Visítva fetrengett és csapkodott már nem maradt benne semmi emberi. Az egyetlen ami tehettünk az volt, hogy megszabadítsuk a szenvedéstől. Angyal hátralépett így jelezve egyetértését. Nehéz szívvel de megtettem amit meg kellet tennem. Egy csapással megszabadítottam szegény lányt a szenvedéseitől. Azonnal Angyal jutott eszembe hogy ő is ilyenné válhat. Azonban ezt a gondolatot azonnal kiráztam a fejemből. Még bőven van időnk, hogy megszerezzük az ellenszert. Ezek után megfogattuk egymásnak ha a másikon meglátjuk az átváltozás jeleit lecsapunk. Én akkor elhatároztam magamban ha Angyal elkezdene átváltozni valahogy mozgásképtelenné teszem amíg megszerezzük az ellenszert. Angyal karján nem tudtam segíteni mert a vágás túl széles volt hozzá és a többiek is mint bekaptak egy két sérülést. Én voltam az egyetlen aki fertőzés és komolyabb sérülés nélkül megúszta. Továbbhaladtunk és kis idő múlva elértük a célt ahol megpillantattuk a másik csapatot.

Sikerül lelőni az utolsó zombit is, a rossz hír pedig az volt, hogy az a zombi, már megfertőzte a még egészséges mását, így az biztosan élőhalottá fog válni. Közben Rado is észhez tért, és rögtön ment Adamhez, hogy jól leugassa, majd próbáljon neki segíteni.
~ Szépen megfogyatkozott a számunk, remélem a másik csapat, a másik csapat... emlegetett csapat!
Gyorsan én is segítek Adamet, hogy fel tudjon állni. Nem szólok bele, hogy ki-mit ordibál meg veszekszik, inkább a másik csapattal próbálok találkozni, a SHIELD épülethez igyekszek, gondolom ők is, és így majd találkozunk. Azért figyelek, nehogy a frissen zombivá váló társam megharapjon.

Végre újra együtt volt a nagy csapat. Bár az elmúlt események miatt már nem is volt akkora a csapat és még csak még jobban fogyatkoztunk. Amint a létesítményhez közeledtünk hiányérzet kapott el. Körbenéztem és sehol nem láttam Alexiszéket. A lány bár furcsa volt a lénnyel a belsejében de attól még nagyon kedveltem. Kedves volt okos ráadásul nagyon csinos. Hiába kerestem nem volt a többiek között. Gondoltam lemaradt, hogy fedezzen bennünket ezért hátra fordultam. Pont időben ahhoz, hogy láthassam hogyan veti rá magát vadállat módjára Victoriára. Ő viszont gondolkodás nélkül agyonlőtte. Egy világ omlott bennem össze. Nem kellet volna lelőnie csak ártalmatlanná kellet volna tennie. Ha megszereztük az ellenszert még megmenthettük volna. Ráadásul ő volt hosszú idők óta az egyetlen aki iránt őszinte vonzalmat éreztem. Ez a fájdalom pillanatok alatt széterjedt bennem azonban Victoria öngyilkosságánál nem volt gyorsabb. Pillanatok alatt két társamat is elvesztettem. Nem bírtam megmozdulni se a fájdalom teljesen leblokkolt és egy könnycsepp csúszott végig az arcomon. A még élő társaimnak hála, hogy tovább tudtam menni.
Az épületben semmi jele nem volt a kinti pokoli felfordulásnak. Még egy kicsit kellemes is volt a légkör. Mikor mindenki beért az ajtó becsukódott mögöttünk majd egy furcsa vörös bőrű férfi emelkedett ki a padlóból. Ahogy jobban megnéztem azon tanakodtam lehet nem is ember inkább valami android. Elmondta pontosan hányan vannak közülünk megfertőzve és magyarázatot kért a jelenlétünkre.
Kissé még felindultan odalépek a géphez és indulatosan elkezdem megmagyarázni neki a történteket.
-Idefigyelj vöröske. Minket egy másik valóságból rángattak el, hogy segítsünk ennek a valóságnak elkerülni a teljes megsemmisülést. Azt a feladatot kaptuk, hogy valamilyen ellenszer utolsó komponensét itt megszerezzük. Közben nagyon kedves emberek meghaltak pedig nem is kellet volna itt lenniük.- egy nagy levegőt veszek, hogy folytathassam.- szóval nekem semmi kedvem egy bádogemberrel veszekedni! Kérlek engedj tovább minket az ellenszerhez mert nem vagyok vicces kedvemben! Ha nem hiszel nekem akkor kapcsolódj rám. Állítólag ninitok vagy nenitok vagy mit tudom én mik vannak a testemben. Azoktól pontosan megtudhatja igazat mondok.- meg se fordul a fejemben, hogy ez az izé ellenség is lehet.

Kicsit remegek Bishop mögött bújva ahogy a hideg levegő körbeölel és szép lassan hatol át bőrömön, egészen csontomig. Figyeltem a másik csapatot, ahogy hozzánk jönnek. Szinte mindenki sérült, mi sem vagyunk rajta jobban. Összehúzódom picit s mikor a szárnyas nő felteszi kérdését, halkan morgok fel izgatottan. Hirtelen azt képzelem el ahogy egyenként tépkedem ki tollait s helyükre olyan hosszú és vékony tűket szúrok vissza, amilyeneket belém szurkáltak azok a mocskos fehér köpenyes orvosok. Gonosz vigyor fut végig arcomon, senki nem válaszol csapatunkból kérdésére, teljes ignorációt kapott részünkről. Csak én figyelem őt, még mindig azzal a kellemes gondolattal fejemben s az is felmerül bennem, milyen gyorsan égnének el szárnyai. Egyszer ki kell majd próbálnom! Egyenlőre megelégszek ezzel az elhatározással. Úgy vizslatom szárain szemeimet minta valamiféle eufóriám lenne az egész látványból. És van is... Ó igen! Nem elégszem meg csak a gondolattal. Ki kell próbálnom, méghozzá most azonnal! Teszek felé egy lépést, majd hirtelen meg is dermedek, az az egy lépés is inkább csak egy fél volt, hisz lábamat még le se tettem a földre de két dörrenést halottam. Újabb zombik? Fegyverekkel? Vagy túlélők? Merül fel bennem hirtelen a két gondolat, hisz eszembe se jutna, hogy lehetne még egy harmadik is, egy sokkal borzasztóbb amivel az igazságot találnám el. Nem olyan messze tőlünk az első csapat két tagja holtestét látom a földön fekve. Az egyik lelőtte a másikat, majd saját magát is főbe lőtte. Úgy nézem a két hullát mintha megbabonáztak volna egy pillanatra, de semmiféle érzés nem mutatkozik rajtam. Több érzéssel szoktam nézni a fehér falat. Nem ismertem őket, lehet azért nem nyilvánítok ki semmiféle szomorúságot irántuk. A másik hogy nők. Ezzel már saját magamnak mindent elmondtam. Velem ellentétben az egyik fiú egy könnycseppel siratta meg őket. Enyhe szánalommal fordultam el tőlük, majd tovább indultunk az épületben. Egész végig Bishop hátának nyomulva haladtam. Bent kellemes melegség fogadott, kicsit megráztam magam, ahogy a hideg elhagyta lassan testemet és átadta magát a kellemes melegségnek. A márványpadló igencsak szép volt. Tiszta, sima, egyszerűen tökéletes. Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, eléggé megijedtem, nem tudtam eldönteni hogy ezen a helyen ahol nincs jele harcoknak, viszonylag kellemesen meleg van, hogy netán csapdába léptünk. Figyelem magunk mögött az ajtót, kicsit izgatott vagyok. Érzem ahogy alulról lábamra lassan kúszik fel a hideg érzés. Már annyira nem elég a benti meleg hogy felmelegedjek teljesen, így felnézek Bishop-ra, bár csak hátulról látom őt.
- Elnézést Bishop Úr de... lenne olyan kedves és oda adja nekem a kabátját... Eléggé kellemetlen maga mögött bujkálni meztelenül és kezdek fázni... - szólítom őt meg halkan és óvatosan, érezheti hangomban hogy szégyenlem magam. A hidegtől figyelmemet egy furcsa alak vette el, aki felemelkedett a földből és analizálta helyzetünket, valamint magyarázatot kért, hogy miért léptünk be az épületbe. Inkább hologramnak nézném őt, valami biztonsági berendezésnek, minthogy komolyabb veszélynek, de jobb ha mégiscsak résen maradok, érzem, nagyon sok meglepetést tartogat még számunkra az épület. Hogy kellemeset e vagy sem... azt majd meglátjuk...

A többiek elég szótlanok. Mikor látom, hogy az épület előttünk van, elrejtem szárnyaimat. Ha szükséges, pillanatok alatt kinöveszthetem újra. Nem kell ezen problémázni, viszont sokkal kényelmesebb így a földön járni, nem mellesleg kevesebb helyet foglalok. Borzi megáll, ezért én is és hátranézek. Már szemem sarkából látom a két nőt, ki egymás torkának esik. Ennek eredménye két lövés, melyet ha akartunk volna se tudunk megállítani. Túl messze voltak és túl későn vettük észre őket. Borzit láthatóan megviseli. Visszabaktatok mellé, majd vállára helyezem kezem. Nem szólok semmit, csak az épületbe vezetem.
Odabent valami holografikus alak jelenik meg előttünk. Legalábbis nagyon remélem, hogy csak az. Mintha vizsgálna minket. Tökéletesen elemzi a helyzetünket, ami kicsit vészjósló. Az pedig, hogy az épületben ekkora a tisztaság és nyoma sincs harcnak, még furcsább. Borzi kirohanását hallva, megdöbbenek. Nem hittem volna, hogy így is képes viselkedni. Ebben persze nincs semmi rossz, csak eddig nem ezt tapasztaltam. Ilyesminek nyomát sem tapasztaltam.
- Nyugodj meg! Nem tudtál volna nekik segíteni, ahogyan mi sem! Nem tudhatod, lehet, hogy megállapodtak. Lehet, hogy azért haltak meg, mert megbeszélték, hogy ha tünetük lesz, végeznek a másikkal.
Nem lenne meglepő, hiszen mi is megfogadtuk a sráccal.

Megérkezünk a főépületbe, jó állapotban van belül is, mintha ez zombi mentes környék lenne, hamarosan egy android is megjelenik.
~ Érdekes, nem árulja el hol van a gyógyszer, vagyis a prototípusa, csak a körül-belüli helyét, különös.
Közben Rado elkéri a kabátom, bevallom nekem nem tűnt fel, hogy meztelen, volt más bajom is, de most már az android beelőzött. Ezután várom a többiek reakcióját, jó lenne menni az orvosiba először, én legalábbis oda fogok menni, ha senki nem indul meg.

Képtelen voltam visszafogni az érzelmeimet amik özönvízként szakattak ki belőlem. Ezután a robot közölte velem semmi hasznos nincsen a nanitokon és pontosan tudja mi történt. Azonban ha tudja akkor miért kérdezi fut végig az agyamon. Ezután levette hatalmas köpenyét és átnyújtotta a skizofrén lánynak. Kissé megerőltettem a memóriámat és eszembe jutott, hogy Radonak hívják. Annyira elvoltam magammal foglalva, hogy észre sem vettem szegény lány teljesen meztelen volt. Azonban a köpeny részben segített a problémán. Rado szeme fényesebben ragyogtak mint a csillagok az égen. Tisztán le lehetett olvasni az arcáról, hogy rettenetesen örül az ajándéknak.

Ekkor ugrott be ez a robot járt kint. Gyorsan visszarohanok hozzá és megkérem valamire.
-Kint két társunk meghalt de egyikükben volt egy szimbionta. Megkérnélek ellenőrizd életben van -e még és hogy fertőzés mentes-e.-
Ezután csatlakozom a többiekhez az ellenszer prototípusának kereséséért.

Megmozgatom lágyan ujjaim lábamon. Összehúzom majd ismét kinyújtom őket, kicsit lábujjhegyre állva. Nem mintha annyira fáznék, sőt, szinte nem is érzem hogy bőrömet marcangolná a hideg levegő. Unatkozom. Untat a várakozás, untat az ittlét és az egész küldetés. Olyan valamit keresünk amihez szerintem semmi közünk. Legszívesebben megfordulnék és édes szerelmemmel hazamennénk. Haza. Otthon. Mi az számomra? Tűnődöm el ezen a filozofikus kérdésen. Az otthon ott van ahol a szív. Súgja az egyik hang. Az otthon ott van ahol születtél. Mondja a másik. Az otthon ott van ahol a család. Jelzi a harmadik. Család. Ismét egy olyan fogalom az otthon után ami számomra idegen. Felnézek Bishopra, aki nem nyújtja kabátját, lehet nem is hallotta kérésemet. Olykor az idegen androidra pillantok tanácstalanul. Még sose láttam hozzá fogható jelenséget. Az intézetben nem voltak ilyen... lények? Bishop háta mögött rejtőzködve figyelem szégyenlősen, pont úgy érzem magam mint egy kisgyerek, aki anyja mögött bujkál az idegenek elől. Nem bújok el tekintete elől, hisz hozzám jön s hatalmas sárga köpenyét magáról levéve felém nyújtja. Nem értem. Lehet ez is egy mutáns? Talán. Tanácstalanul nézem a köpenyt, majd őt. Ismét a köpeny, majd Vízió. Habozok. Féllek elvenni de örülök kedvességének. Udvariassága miatt elpirulok kicsit, így kisoványodott csontos arcom, mely oly sápadt akár a hulla kap egy kis emberi színt. Pár bizonytalan pillanat, majd kicsit mintha remegő kézzel, de végül elveszem tőle. Kellemesen puha. Nem vastag, de érzem hogy meleg. Ismét Vízióra pillantok. Arcomon kedves mosoly húzódik szét.
- Köszönöm szépen Uram - mondom neki lágyan és érzem ahogy ajkaim minden egyes szótagnál enyhén megremegnek. Hirtelen örömbomba robban testemben, s mint a cunami, úgy söpör végig rajtam, letarolva s elpusztítva minden keserűséget és fájdalmat lelkemből. Testem remeg, nem tudom kifejezni érzéseimet. Olyan hatalmas bennem az öröm, oly hatalmas energiát képez bennem, mintha ennek köszönhetően feltudnék repülni akár a Mars-ra is. Ujjaim közt lágyan morzsolgatom a köpenyt, arcom úgy sugározza az örömet, mintha ez a dolog mentené meg életemet, váltaná meg a világot és engem vele együtt.
- Nézd szerelem mit kaptunk! - mondom vidáman plüssnyuszimnak. A köpenyt azonnal magam köré tekerem. Eltart egy ideig és pár orosz szitkozódás közepette olykor bénázok az egésszel, hisz elég nehéz magamra helyezni hogy kényelmes legyen, főleg ha egy kézzel csinálom az egész öltözködést. Végre magamra terítem. Mellkasomnál fogom össze egyik kezemmel, másikban drága játékomat ringatom. Ügyelek arra hogy a nyuszi feje kint legyen, nem akarnám hogy szegény megfulladjon. Boldogan nézek most már a világra. Talán én vagyok a legboldogabb személy az univerzumban. Talán? Nem. Tőlem senki boldogabb nem lehet. Ebben megvagyok győződve teljes mértékben!
- Ez már a miénk. Csak a miénk. Senki nem fogja elvenni tőlünk. Tudod? Vigyázni fogunk mint a szemünk fényére - magyarázom a játéknak halál komolyan. Vízió szavai számomra elég érdekesek, most már sokkal jobban tudok rájuk figyelni mint azelőtt. Lehet pont azért mert elnyerte figyelmemet kedvességével. Nem igazán örülök annak hogy nincs teljesen kifejlesztve az ellenszer. Kezdek kételkedni abban hogy egyáltalán meg lehet e menteni társainkat, akik infikálva voltak a zombi vírussal. Adamra pillantok szomorúan, nem szeretném ha zombi lenne belőle. Bizonyára nehéz szívvel porlasztanám el, de csak az miatt hogy az intézetben elhozta nekem szerelmemet és kedvesebb volt velem mint az elmúlt években bárki más. Elgondolkodom azon amin talán csapattársaim is, de nem vagyok képes magamban tartani gondolataimat. Türelmesen és illedelmesen várom meg amíg befejezi mondandóját.
- Javaslom menjünk a harmadik szintre. Lássuk el a sebesülteket és utána keressük fel az említett személyek egyik-éjét. Vagy szétszóródunk és nekifogunk kutatni az ellenszer prototípusa után engedély nélkül így felhozva a lehetséges nemzetbiztonság veszélyeztetését. Több információval többre megyünk - javaslom nekik nyugodtan és láthatják arcomon hogy most kivételesen nekifogtam racionálisan gondolkodni. Tény hogy nem fordul elő gyakran, de ilyen is megesik. Előbbre lépve közelítem meg Víziót, de megtartom a kettőnk közti való távolságot.
- És hol találhatnánk az említett személyeket? - kérdezem tőle érdeklődve, hangom meglepően lágy és kedves. Nem akarom felhozni a követelődző személyiségemet, nem akarok fenyegetődzni se semmi ilyesmi.

/Eh... és úgy ültem le reagot írni hogy nem tudok mit.../

Csak figyelek Borzi mellett állva. Nem tudom ki ez az alak, még csak hallani sem hallottam róla. Minden esetre egész érdekesen fest ebben a hacukában. Mikor a köpenyét Radonak adja, elmosolyodom. Halványan csak. Persze ez mellett az is ott lapul, hogy ez valamiféle megszólás Bishop felé, ami valljuk be, vicces. Legalábbis most ilyen kedvem van. Szívesen megkérdezném, hogy segítsek-e megigazítani a köpenyt, de kétlem, hogy a kis orosznak tetszene az ötlet. Hacsak nem szedem elő a szárnyaimat. Ahhoz viszont semmi kedvem, mert sejtésem szerint egy óvatlan pillanatomban, mikor bekattan, felgyújthatja az egészet. Akkor viszont hálából volt dilis, nincs dilis. Mert az biztos, hogy nem hagynám életben, bárki akarna megállítani. Az ellenszer hírére megörülök. Vagyis annak nem, hogy eszerint az alak szerint nincs, hanem hogy találni itt olyan anyagokat, amik lassítják a fertőzést. Viszont szerintem az én fertőzésemet most egy egész marha tudná csak csillapítani. Akkor hátha visszafogná magát a drága.
- Meg tudod mondani merre van a konyha? De csak akkor mond, ha találok ott valamennyi véres húst, ami még nem romlott meg... Inkább felejtsd el!
mondom, majd megindulok. Az ötlet, miszerint először a gyógykészítményeket vizsgáljuk át és lássuk el a sérüléseinket, egészen tetszik. Jobb úgysem jutna eszembe, úgyhogy miért ne tartsam magam a többiek ötletéhez?!

A helyzetünk kilátástalan és már az a szikra reményünk sincs meg ami volt. Az egész ittlétünk egy hatalmas nagy véletlen. Nem vagyunk szuperhősök, nem vagyunk A Bosszú Angyalai, hogy képesek legyünk megmenteni az emberiséget, legalább is azt ami megmaradt belőle. Nincs antivírus. Nincs, legalább is csak egy prototípus van, de nem tudjuk hol. Engedély nélkül fenyegetnénk a nemzeti biztonságot, de az engedélyt nem kaphatjuk meg, hisz mindenki zombi. Nem vagyunk hősök... Hirtelen eszembe jut Vízió szavai után, hogy mégiscsak van remény. Egy parányi szikra remény, mely még nem aludt ki. Nem vagyunk hősök, de lehetünk! Lehetünk! Hisz Balthazar Morsus valamilyen űrállomáson van. És ha vannak itt számítógépek amik működnek, talán képesek leszünk kapcsolatba lépni vele, valamint azzal a hellyel, ahonnan indultunk. Tudatnunk kell velünk a helyzetünket. Akármilyen rossz is. A gyógyszerek majd segítenek egy időre, legrosszabb esetben elégetek mindenkit aki fertőzött, így megvédem magamat és Bishop-ot. A másik csapatból nem tudom ki nincs megfertőzve, de tippelem azt a fiút aki először beszélt Vízióval. Az androidtól már nem hiszem hogy megtudnánk valami érdekeset így körbenézek, hogyan tudnánk felérni a felsőbb szintekre. Adam miatt a lifteket venném igénybe.
- Szerintem menjünk fel liftekkel. Adam miatt nem lenne jó lépcsőzni - javaslom komolyan a csapatnak, majd el is indulok feléjük. Ha jönnek velem, megnyomom a harmadik gombot és kicsit türelmetlenül ácsorgok a liftben. Felérünk a harmadik emeletre és azonnal meglátom a gyengélkedőt. Soha nem gondoltam volna hogy én fogom terelni a csapatot.
- Ott a gyengélkedő. Menjünk - intek nekik és kinyitom az ajtót hogy Bishop be tudja vinni Adamot. Bent körbenézek és kicsit megborzongok. Injekciók és gyógyszerek, gyengélkedő ágyak. Kicsit megtántorodok ahogy a sok rossz emlék felvillan szemeim előtt. Érzem a fájdalmat minden egyes porcikámban, hallom azokat a hangokat melyek körbevettek. Fájdalom és kiabálás. Nekitámaszkodok egy kicsit a falnak és fellélegzek. Lehunyom szemeimet, igyekszem elhessegetni a sok kellemetlen emléket. Kinyitom szemem és nézem ahogy a többiek ápolják sebeiket. Ujjaim lágyan futnak végig szerelmem selymes arcán és lepillantok rá.
- Semmi baj kedves. Ne aggódj. Jól vagyok. Minden rendben. Csak ez a hely... eszembe hozta az intézetet. Minden rendben lesz. Ne félj. Majd én megvédelek - mondom szelíden a nyuszinak, ki csak apró szemeivel értelmesen néz rám és mosolyog. Magamhoz ölelem és arcommal az övét simogatom, majd lágy puszit nyomok fejére. Felnézek s meglátom a gépeket.
- A gépek...! Ki ért hozzájuk? - kérdezem hirtelen és izgatottan, azonnal odamegyek az egyikhez. Én ugyan semmit nem értek az ilyen dolgokhoz, de a képernyőn szemem végigfut, keresek valamilyen programot, vagy ilyesmit, ami hasznos információkkal rendelkezhet számunkra, vagy esetleg amin keresztül tudnék csatlakozni az űrállomásra vagy netán arra a helyre, ahonnan kiküldtek minket.
- Kell hogy legyenek itt valami kommunikációs programok! Ha sikerülne felvenni a kapcsolatot azzal az űrállomással, vagy ahonnan jöttünk...! Muszáj hogy legyenek itt valami hasznos információk a vírus prototípusáról - mondom hangosan, hogy mindenki hallja, de olyan érzésem van, mintha csak magamnak mondanám az egészet. Ismét a többiekre pillantok és várom a reakciójukat.

Teljességgel lesújtott a hír, hogy mindhárom társam az örök vadász mezőkre távozott én pedig nem tehettem semmit. Az egész testemet elárasztotta egy pillanatra az elkeseredés, bánat és a düh. Dühös voltam a vírusra amiért ezt tette velük továbbá azokra az ostoba tudósokra akik idehoztak és akik szerint napokig tart a vírus széterjedése a testben. Mindössze pár másodpercig tartott ez a letargikus hullám. Szerencsére gyorsan eltudtam folytatni a negatív érzéseket. Nagy erőt adott Bishop ahogy a fémkezű cimboránkat támogatta a gyengélkedő felé. Amint betámolyogtunk a gyengélkedőbe újra minden rendben találtunk mintha semmi gond nem lenne a világban. Rado a gépeken kezdet matatni a vírus prototípusát kerete a gépekben és hogyan tudjuk felvenni a kapcsolatot az uralómással.
Úgy döntöttem végre én is csinálok valamit ezért odaülök az egyik géphez majd a tenyeremet rátapasztom a monitor képernyőjére és behunyom a szemem miközben hűje pofákat vágok. Erős koncentrációval megpróbálom a nanitokkal megkeresni az ellenszer prototípusát és megcsörgetni az öreg Balthazart.

Vízió válaszol a kérdésemre, pedig nem hiszem, hogy komolyan gondoltam. Azt hiszem nem akartam választ kapni, csak nem tudtam mit kérdezni. Azonban mégis dereng valami. Mintha éhes lennék. De a büféből, mint hallottam nem lenne jó táplálkozni. Egyébként sem hiszem, hogy ínyemre lenne. Viszont... Van valami, ami most nagyon jól esne. Vagyis sok valami. Látom Vízió nagyon segítőkész, hátha nekem is segítene.
- Nem adnád ide az egyik karod? Abban... van egy kevés vér, talán ha elfogyasztanám, az lassítaná a vírust.
Elvégre a jól lakott vírus nem táplálkozik. Vagy... Mégis? Áh, mindegy is, egyébként sem kattantam meg annyira, hogy megegyem ennek a bolondnak a karját. Mert ha ideadja, akkor tényleg bolond. Mielőtt tényleg leszedné, merthogy azt nem akarom megvárni, a többiek után eredek. Követem Radot a lift felé. Ott csatlakozok hozzájuk, bár némi távolságot tartok az orosztól. Nem akarom, hogy bekattanjon és kinyírjon, vagy hogy előkerüljön a nőgyűlölő énje. A gyengélkedőbe érve megakad a szemem az ágyakon. Eszembe jut, hogy mennyire nem bírom a kórházakat. Ez a hely pedig vajmi kevésben különbözik attól, legalábbis kinézetre így elsőre. Néhányan a gépekhez mennek, amik láthatóan működnek. Azokkal már nem kell foglalkoznom, bár nem hiszem, hogy sok hasznomat vennék. Az alapvető dolgokhoz még értek, de spéci trükköket nem ismerek. Viszont úgy tűnik, hogy Borzi igen. Én inkább a gyógyszereket kezdem tanulmányozni. Túl sok van belőlük és a fájdalomcsillapítón kívül elég keveset ismerek fel.
- Ezeket egyesével végignyalogatjuk, hogy mi használ, vagy benyelünk néhány dobozzal és majd kiderül, hogy a koktélok mit eredményeznek?

Könnyű megtalálni a gyengélkedőt, van itt minden, gyógyszerek, bekapcsolva hagyott számítógépek és minden más. Valaki fel is teszi a kérdést, hogy most mit kell bevenni, végignézem a pirulák dobozait, gondolom rosszul kombinált gyógyszerek nem tesznek túl jót, annyit meg már voltam gyengélkedőn, hogy nagyjából tudjam mi-mi remélhetőleg.
~ Na lássuk, mit lehetne összekombózni. Antibiotikumok ezek jók, csak nem mindegy melyikből mit vesz be az ember...
Valamit megpróbálok összekombinálni, az első adagot beveszem én, és csak aztán ajánlom a többieknek. Közben az egyik kezem pisztoly közelben tartom, ha valaki elvesztené a fejét és megakarná enni a másikat, akkor tehessek valamit, maximum a térdét akarom meglőni, persze nem rögtön, először alaposan megfontolom a dolgot.

Holografikus kijelző? Kicsit meghőkölök ettől. Ilyet még életemben nem láttam. Ha monitoros pötyögős lenne amire még én emlékszem gyerekkoromból még talán menne is a dolog, de így? Úgy lépek hátrébb a géptől mintha vírusos mutáns állna előttem savas nyállal és meg akarna enni. Kis idő után mégiscsak megszólal a gép. Vírusok. Eléggé meglepődök ismét mikor szavaimra reagálva kereste őket ki. Pislogok rá kicsit, mint borjú az új kapura egy teljesen más ház előtt. Pillangókat látok arcom előtt, ahogy hirtelen megjelennek körülöttem, szárnyaikkal lágyan csapkodnak. Ahogy repülnek, csillámló port húznak maguk után, ami még egy kicsit fénylik a levegőben mint a tündérkék, majd lassan szétbomlik. Figyelmemet tökéletesen elvonják a képzeletbeli lepkék, melyek táncolnak körülöttem. Halkan kuncogok fel, ujjaimmal próbálom elkapni őket. Mikor hozzáérek az egyikhez, szétbomlik halk pukkanással mint egy buborék és eltűnik. Figyelem a lepkéket, kapkodok és ugrálok utánuk. Természetesen senki más rajtam kívül nem láthatja őket, hisz azt csak a hallucinációm játszadozik ismét elmémmel. Testem lágyan ringatódzik egy helyben, mintha hullámokon feküdnék. Mereven figyelem a plafont magam felett. Szemeim kicsit ki is düllednek közben. Plüss nyuszim fülét simogatom szerelmesen, gyengéden és kedvesen. Számat csücsörítve mélyedek el saját elmebetegségemben. Kicsit lepillantok a többiekre, nézem őket értetlenül, olyan tekintettel mintha most látnám őket életemben először. Szemem sarkában megpillantom az üveges szekrényt, mely mögött ott lapulnak a gyógyszerek. Gyógyszerek...? Nem! Dehogy is! Több fajta finom cukorka! Testem megmerevedik és elindulok a szekrény felé. Úgy nézem a szekrény tartalmát mintha mély transzba vagy hipnózisba estem volna. Teszek pár lépést, átlépem Jestert aki ájultan fekszik a földön. Nem érdekel ő engem egyáltalán, most csak én és a gyógyszerek léteznek. Odaérek a szekrényhez, ami nagy szerencsére nem volt nyitva.
- Cukorkák...! - nyögöm ki felsóhajtva a gyönyörtől és arcomat az üvegre tapasztom. Ajkaimat szétnyitom és érzem ahogy már az üveget nyalogatva próbálok hozzájuk férni.
- Finom cukorkák! - nyögöm ki ismét, hangom tele van gyönyörrel, mintha én fedeztem volna fel Amerikát Kolumbusz helyett. Borzalmino felé fordulok és türelmetlenül böködöm ujjammal az üveget.
- Kérek cukorkát! - mondom neki, bár inkább követelem. Hangom már-már a hisztis óvodás kislányét hordozza. Arcomon a türelmetlenség csücsül és tudom jól, ha nem kapom meg azonnal amit akarok, rám jön az elmebaj és hisztiroham.

Ahogy végignéztem Radot keresgélés közben úgy gondoltam én is belevetem magam. azonban volt egy kis probléma fogalmam sem volt hogyan kezdjek neki. De nem kellet sokáig búslakodnom mert a válasz villámcsapásként ért el engem. A testem tele volt nanitokkal amik pici számítógépek. Ha egy televíziót és egy készpénz automatát az irányításom alá tudtam hajtani úgy gondoltam ez is menni fog. A tenyeremet ráraktam a képernyőre de nem történt semmi. erre behunytam a szeme és erősen elkezdtem koncentrálni azokra a szavakra amiket keresni akartam. Az erőfeszítés meghozta a gyümölcsét mert a monitoron különböző ábrák jelentek meg de sajnos nem azok amiket látni szerettem volna. Olyan feliratokat olvastam mint "tűzfalprogram aktiválva" meg belépés elutasítva. Megpróbáltam a nanitokat rábírni, hogy jussanak keresztül a tűzfalon de sajnos nem jutottak semmire ez még nekik is túl nagy falat volt. Akkor nem értettem egyáltalán mire is jók ezek az ízék ha egy ilyen egyszerű dolgot sem képesek megtenni mint meghackelni a föld egyik legbiztonságosabb számítógépét. Rado mögöttem viszont sokkal eredményesebb volt ami csak még jobban erősítette azt a kellemetlen érzést, hogy haszontalan vagyok. Eközben Angyal beadott magának valamit amitől kissé jobban lett. Tisztán látszott az arcán. Azonban a manó és a fémkezű továbbra is rossz bőrben voltak.

Bishop a gyógyszerekkel kezd foglalatoskodni, míg a társaság másik két használható embere a gépeket nyüstöli. Furcsamód a gépek holografikus képet vetítenek elénk. Ami még furcsább, hogy Rado hangjára aktiválja is magát a számítógép és hangos keresésbe indul. Nem tudom miért pont vírusokat keres, de valami haszna biztos van. Bishop közben bevesz egy adag gyógyszert. Ezek után én is magamba tömök egy koktélt, majd várom a hatását. Az éhségem, a véres kaják iránt csillapodni kezd. Jobban érzem magam, ellenben a két régebben sérült egyénnel. A sorozatgyilkos és Adam összeesnek. Közelebb megyek hozzájuk, majd kezem Adam homlokára helyezem.
- Lázas! Ráadásul gyorsan fakulnak. Ajánlom, hogy döntsünk hamar. Ha ezek felébrednek nem valószínű, hogy élőbarát hangulatuk lesz. Mit gondoltok? Rövid időn belül meglesz az ellenszer, vagy végezzünk velük? Mi a helyzet a kapcsolatfelvétellel?
Mikor a gépek felé nézek, furcsa és egyben elmosolyogtató dologra leszek figyelmes. A kis orosz ugrándozni kezd, mint egy kisgyerek a virágos réten. Ezek után megáll egy szekrénynél. Abban szintén gyógyszerek vannak. Cukorkák, ahogy ő mondja. Ellenben azok nem azok és szerintem nem is kellene neki enni azokból. Kutatni kezdek, valami kevésbé ártalmas dolog után, amiből esetleg adhatunk Radonak, hogy befejezze a hisztit. Lehet, hogy nem kedveli a képem, de ez most nem lényeg. Ahhoz, hogy haladjunk és még időben megszerezzük az ellenszert, normálisnak kell lennünk. Hirtelen felrémlik valami, ami talán segíthet. Adam ruhájának zsebeiben kezdek kutakodni, hátha van nála valahol abból a bogyóból, amit a doki a nőgyűlölőnek adott. Remélem találok. Ha igen, akkor abból adok egy szemet Radonak. Ha nem, akkor adok neki fájdalomcsillapítót, vagy valami gyulladáscsökkentőt. Ennél jobb nem jut eszembe. Vagyis de, ha minden kötél szakad, vele is lenyeletek egy ahhoz hasonló koktélt, mint amilyet én és Bishop már magunkba tömtünk. Azt azonban egyenlőre nem állna szándékomban, mert nem tudom, hogy egy egészséges hogyan reagálna rá.
- Bishop? Te fertőzött vagy?
kérdem gyorsan.

Két alany nincs túl jó bőrben, de a többiekre jó hatással vannak a pirulák, a számítógépek is készséggel segítenek, ahogy tudnak... mégsem vagyunk olyan hihetetlen rossz helyzetben, ahhoz képest, hogy mi van odakint. Közben azért zajlanak az események és máris élet-halál között kell dönteni.
~ Azt az őrült gyilkos figurát nem lenne túl jó életben hagyni, a másik fickón kellene segíteni, de lehet, hogy már túl késő... a már fertőzötteknek sem biztos, hogy jó lenne, ha látnák mi történhet velük is.
- Ezt döntsétek el ti, viszont ha valamelyik felkelne zombiként, akkor mindenképp meg kell ölni.
Közben elgondolkozok, hogy hogyan is kerültem én megint ekkora dologba, élőholtak és ilyesmik, mintha csak álmodnám. Hirtelen a nevem hallom, így feleszmélek.
- Nem, nem vagyok fertőzött, ez csak a megelőzés.