S.H.I.E.L.D. főépület

Nem válaszol. Az a bosszantó fiú rá se hederít követelményeimre. Nem érdekli őt hogy a hisztirohamom számára akár halálos is lehet. Utálom... nem, én GYŰLÖLÖM ha valaki nem felel meg követelményeimnek, ha nem ugrál úgy ahogy én akarom, ha nem képes rám figyelni. Szemeimet összehúzom és arcomra kiül a gyilkolási ösztön, a teljes elborulás, a vágy hogy Borzalmino fejével talán focizzak a zombikkal. Milyen jó móka is lenne! Hát miért ne! Felmordulok mint egy vicsorgó vadállat, egy nőstény aki kölykeit védi. Lehet benne érezni, hogy úrrá vette rajtam magát a szadizmus. Csak a számítógéppel van elfoglalva. Óh, hogy én mindjárt megmutatom neki, jobban tette volna, ha rám figyel inkább. Testem beleremeg az állati ösztönökbe s meg is teszek felé egy lépést. Hirtelen mégiscsak megtorpanok, szemem sarkában észreveszem Kyrenát, aki Adam zsebeiből szed elő valamit. Fejemet felé fordítom kicsit érdeklődve, de tudom jól, ha tesz felém akár egy rossz pillantást, azonnal vele is képes lennék végezni. Porrá égetni. Azokat a szép tollakat figyelni ahogy leégnek testéről és ő a fájdalom káoszában ordít közben. Csodaszép látvány lenne. Csodaszép! Felém nyújtja kezét, amiben meglátom a gyógyszereket. Vagy inkább... cukorkákat? Kemény arcomról lepereg a szadizmus hajlam és kék szemeim úgy csillannak fel, mintha egy hatalmas játékboltot vett volna nekem. Nem bízom benne. Nő. És már csak ez az egy indok számomra elég, hogy szétszedjem őt. De mégsem teszem. Adam zsebében voltak a pilulák és ha Adamtól vette el, akkor mégsem kell annyira aggódnom hogy talán valami dilibogyót ad nekem. Teljesen megvagyok győződve arról, hogy ezek cukorkák. Arcomra lágy és kedves mosoly húzódik, szelíd és barátságos. Odalépkedek halkan a nőhöz, teljesen közel érek hozzá. Hirtelen mégiscsak megállok. Bizalmatlanul fürkészem őt, lassan mozgok, mint egy macska, aki nem tudja hogy az idegentől féljen e vagy sem. Kicsit összehúzódom, hogy tenyerével egy szinten legyen fejem. Ha nem tesz hirtelen mozdulatokat, egyre közelebb merészkedek hozzá. Olykor a pilulákra, olykor rá nézek. Orrom hegye kicsit megböki ujját, felnézek rá ismét. Kék szemeim ártatlanok mint egy gyereké, aki soha életében nem csinált semmi rosszat. Megszagolom tenyerét, fürkészem ujjait, olykor keze alá nézve, vizsgálva hogy tényleg megbízhatok e benne. Nem találok semmi olyat ami számomra veszélyes vagy fenyegető lenne. Így hideg ajkaimat érezheti kezén, majd nyelvemet ahogy végignyalva tenyerén kebelezem be a tablettákat. Nyálamat tenyerén hagyom emlékül, majd mikor már a tabletták számban lesznek, elugrok tőle gyorsan és hirtelen. Ismét vadul nézek rá. Fenyegetően és gorombán ahogy eddig minduntalan. Fogaimmal ropogva rágom szét a tablettákat, majd nyelem le mohón. Ismét felmordulok rá, majd figyelmemet azonnal leköti valami más. A rádió felé nézek, amiből férfi hangot hallok. Recseg kissé, de azért minden egyes szavát jól kiveszem. Odalépkedek a rádióhoz, majd kihúzom magam mint a katonák, szalutálok is mellé.
- Tisztelettel jelentem, hogy a csapat három tagja meghalt. Hárman infikálva vannak a vírussal és a maradék három pedig jelenleg még tiszta. A vírus ellenszerét még nem találtuk meg és a legfrissebb információink szerint a vírus ellenszere el sem készült, csupán valamilyen prototípus van kifejlesztve. Várjuk a további parancsokat. Hozzuk el a prototípust? - kérdezem kicsit izgatottan, hisz végre sikerült valamilyen kapcsolatot teremteni élő emberekkel. Tudom jól hogy amit Kyrenatól kaptam gyógyszereket, ideiglenesen elnyomják a többi tudatomat, így lehet ismét racionálisan gondolkodni. Nem igazán tudom Vízióval hogy vegyem fel a kapcsolatot, de ha jól sejtem és jól meg is értettem, ő az épület biztonsági rendszere, ami azt jelenti hogy mindenhol ott van.
- Vízió, mi történt az itteni emberekkel? Ők is fertőzöttek lettek? Mert ha megtudja védeni az épületet a zombiktól, akkor miért nincs itt senki hogy dolgozzanak a prototípuson? - kérdeztem félhangosan tőle. Felnéztem a plafonra, majd a falakra, nem tudtam pontosan honnan bújik elő, ha egyáltalán megmutatja magát. Vagyok olyan hiperaktív hogy amíg netán Dr. Green-től vagy Víziótól választ kapok, visszamegyek ahhoz a géphez aminél először voltam. Kicsit kifújom magam hogy összeszedjem gondolataimat. Ajkaimba harapok és azon gondolkodom egy kicsit, hogy vajon ez a vírus az űrből jött e vagy Földi eredetű. Inkább úgy döntök megvárom Vízió és Dr. Green válaszát, majd az alapján eldöntöm hogyan is folytassam a keresést tovább.

Alig telik el úgy egy perc és beteljesül az elkerülhetetlen, az egyik halott zombiként feltámad, nevezetesen Adam, és gyorsan nyúl is az angyal után.
~ Nagyon nem jó...
Gyorsan előkapom az egyik pisztolyom, azt amin eddig az egyik kezem tartottam, pont ilyen esetekre, gyorsan a kezét, vagy a fejét, de inkább a fejét próbálom szétlőni, biztos, ami biztos. Gyorsan cselekszem, ahogy tudok, a fegyver miatt nem aggódok, már ellenőriztem, működni fog, inkább a célzásra koncentrálok.
- Vigyázz! -kiáltok közbe-

Mikor látom, hogy Rado rám figyel, megállok. Kezemet kinyújtom felé, rajta a bogyókkal, melyeket Adam zsebéből szereztem. Nem mozdulok, egy rezdülésem sincs, amíg el nem veszi a gyógyszereket. Érdeklődve figyelem, hogy mit csinál. Mint egy kis állatka, úgy oson közelebb. Tekintetével hol engem, hol a pirulákat figyeli. Mint egy szobor, úgy állok és figyelem. Még jó, hogy már csak passzióból is szoktam ilyenekkel szórakozni. Nem beszélve arról, hogy a mozdulatlanság tökéletes, ha az ember állatokat próbál fényképezni. Mondjuk madarakat. Persze nem egyszer volt már, hogy emiatt ajándékcsomagot kaptam a szárnyasoktól, de nem érdekel. Elég szép képek készültek róluk, ami kárpótolt a mosás miatt. Rado végül elveszi tőlem a cukorkákat. Tenyeremen ott marad nyála. Nem zavartatom magam, egyszerűen csak letörlöm. Valaki megszólal a rádióban. A doki az, aki ide küldött minket. A kis orosz azonnal ugrik és vigyázzba vágja magát. Mosolyogva figyelem, ahogy megteszi a beszámolót. Ezek után közelebb megyek én is, hogy kérdezzek egyet s mást a dokitól. Bishop kiáltása zavar meg. Azonnal ugrok és közben 180 fokot fordulok. Egy tőr van kezemben. Most, hogy lassul a vírus a gyógyszerek hatására, először levágom karomról a szorítást. Amint a vér szétárad végtagomban, az jóleső bizsergésbe kezd. Tekintetemet Bishop célpontjára szegezem.
- Adam...
suttogom magam elé. Bishop ha talál, ha nem, előszedem kardomat és lecsapom a zombi fejét. Rajta már nem lehetett volna segíteni, a vírus átvette az irányítást. Innentől kezdve csak veszélyt jelentett volna ránk nézve. Tekintetem ezek után, a sorozatgyilkosra fordítom. Figyelem őt, várva, hogy vajon mikor akar felkelni. Hátrálok közben néhány lépést a rádió felé.
- Doki meg tudja mondani, hogy ez az épület mégis miért lehet érintetlen? Hogyhogy nem tört be ide senki? Legalább néhány elhullott zombira számítottam, de semmi. Mintha fél órája takarítottak volna.
mondom hitetlenkedve. Közben Bishopra nézek. Még nem köszöntem meg neki a vészjelzést, úgyhogy itt az ideje.
- Köszönöm, hogy figyelmeztettél és hogy lőttél!

Rado othagyta a gépet de az tovább dolgozott nem hagyta abba a kezelést és ennek meg is lett az eredménye. Egy idő után recsegő hangra lettünk figyelmesek. Elöször nem ismertem fel a hangott a statikus zörej miadt de nagyon jól tudtam, hogy halottam már. Elkeztem eröltetni a memoriámat de mielödt eszembe jutott volna a hívo fél bemutatkozott. Így már sokkal könnyebb volt rájönni az a fehérköpenyes fickó volt az. Azt hitte, hogy az itteni vörös fickó hívta. Kedvem lett néhány nem ilendő szóval jelemezni azt a hejzetet amibe kevert minket. De úgy döntöttem erre nincs szükség és az indulataimat elrejtettem a lelkem mélyére. Tanakodás közben egy kiáltásra lettem figyelmes majd arra, hogy Angyal és Bishop Adamra készülnek támadni.
Mivel nincs fegyver a kezem ügyében azt ragadom meg ami kézre áll. Gyorsan fölugrok és a széket a torkának nyomom majd ráülök. A testsulyom és egy kis erőhatás talán elég ahoz hogy a földön maradjon. Látszolag Adam menthetetlen és én is az elpusztításán fáradozok de a lelkem mélyén még reménykedek. De megteszem a szükséges lépéseket ha muszáj mert ennyivel tartozom neki.

Csendben morfondírozom el a hallattakon, most már ismét egy feladatunk van, ami viszonylag könnyűnek mutatkozik, de cseppet sem. Főleg hogy meg kell keresnünk az antivírus prototípusát, amit nem hiszek hogy Vízió megengedne, hisz ha igen, már rég elmondta volna hol található. Vagy azért nem mondta mert senki nem kérdezte? Nem kaptam túl sok hasznos információt, még mindig nem tudom eldönteni, hogy a vírus Földi vagy űrből származó. Izgatottan harapok ismét ajkaimba, most már kicsit erősebben, érzem ahogy enyhe fájdalmat követően szakad fel kicsit bőröm rajta és buggyan ki belőle édes vérem. Gyorsan lenyalom nyelvemmel, érzem vele ahogy ajkaim ki vannak száradva és megvannak repedezve. Dehidrált vagyok. Folyadékra van szükségem, de tudom jól hogy most sokkal fontosabb gondunk van. Meghallom a többiek zaját és Bishop kiáltást. Azonnal feléjük nézek, és már csak azt látom ahogy Kyrena a kardal lesújtott és Adam feje mint egy focilabda, úgy gördül arrébb. Zombi lett belőle. A látványtól teljesen elszörnyedtem, éreztem ahogy gyomromban kavarognak a savak és lassan törnek elő belőlem. Mély lélegzet és... repülök. Tompa fájdalom járja át a hátam és karjaimat, ahogy nekicsapódok a falnak. Hangosan nyögök fel, szinte sírok a fájdalomtól. Elmémben a gondolatok teljesen összezavarodtak és kicsit felköhögtem ahogy a robbanás felkapart némi port, ami tökéletesen leülepedett tüdőmben. Fejemet fogva néztem körül és a falnak támaszkodva próbáltam feltápászkodni a földről. Törékeny és vékony testem úgy remegett lábaimon mint egy csontváz. Nem éreztem édes szerelmemet kezemben. Nem érdekeltek a többiek addig, amíg nem tudtam biztonságban plüssnyuszit. Lehet utána se érdekeltek volna, de ez már inkább csak az a kategória mi lesz ha, vagy mi lett volna ha... Számomra teljesen jelenléktelen. Szememmel cikáztam a helyiségben, éreztem ahogy kitör rajtam a pánik. Megláttam őt. Ott hevert. Alig két lépésnyire tőlem. Valami nem stimmelt vele. Mikor gondolataim kicsit végre kitisztultak, azt hittem egy rossz... egy fenomenálisan brutális rémálomba keveredtem. A robbanás letépte a nyuszim fülét! Testemen végigsöpört a remegés, egy olyan remegés melyet még talán soha életemben nem éreztem. Bejárta izmaim legapróbb zugait, elmém legmélyebb gondolatait. Olyan mélyen és erősen, mintha a világot akarná ezzel elsöpörni mindörökre. Szememmel azonnal a tettest kerestem. Megláttam Jestert, ahogy zombiként tápászkodott fel. Igen. Ő volt az. Hisz ki más lenne annyira bolond és vakmerő, hogy ilyesmit tegyen? Felé fordultam és nemesi egyszerűséggel oldottam le Víziótól kapott köpenyemet. A levegőben érezni lehetett amint az kezd felforrósodni. Igen, eljött a végzet ideje. Eljött a pusztulás és halál ideje. Arcomon az a fajta érzelem ült, amelyet csak egyetlen egyszer lehetett látni rajtam. Mikor a gyerekotthont felgyújtottam. Szintén hasonló ok miatt. Az őrület affektusa, a teljes őrület, mely mindent elsöpör ami útjába kerül. Még szinte le se hullt a földre a köpeny, testem már fellángolt. Elnyeltek a lángok, teljesen körbeöleltek. Most valahogy erősebbek, vadabbak lettek, mint utoljára. Nem is csoda, hisz a lángokat többnyire saját érzéseim táplálták. Minél nagyobb őrület, annál erősebbek voltak. Nem igazán tudtam rajtuk uralkodni, sose tanultam meg. Nem is volt rá szükség. Jester felé léptem. Mélyen a zombi szemébe nézve közöltem egy egyszerű mondatot.
- Egy baszott molekula se marad belőled - hangom nyugodt volt, szinte már félelmetesen higgadt, érzéstelen, hideg... Nem igazán tudni, de úgy közöltem vele ezt a tényt, mintha már esélytelen lenne visszafordítani. Így is volt. A lángok testem körül jobban felcsaptak az indulattól, megnyalva egy kicsit a plafont és a falakat. Egyáltalán nem érdekelt hogy talán másokat is veszélybe sodorhatok ezzel. Jester el lesz pusztítva. Testemet egy kicsit közelebb döntöttem felé, mintha meg szeretnék előtte hajolni, de nem volt így. Fejem épp mellkasának szintjén volt. Számat kinyitva olyan hatalmas ordítás tört ki torkomból, mintha gégémet akarná széthasítani. De nem csak az ordítás volt az, mi előtört számból. Ó dehogy! Mint a sárkány, mint egy veszett fenevad sárkány, úgy okádtam Jester-re a tüzet. Testem remegett, éreztem ahogy eddigi összes erőmet és vad érzésemet, tombolásomat indítom meg felé. Talán a Pokol is kellemesebb hely most ebben a pillanatban. Még sose volt bennem ennyi indulat és gyűlölet, ennyi erő mint most. Nem éreztem semmilyen fájdalmat, semmilyen félelmet, csak a bennem tomboló elborultságot. A teljes düht.

Terv szerint fölkaptam a széket és nekiszorítottam adam nyakának majd rá ültem. Sajnos kicsit túlzásba estem és hangos recsenéssel tört el az Ex társam nyaka. Meglepödni se maradt időm Bishop egy golyót küldött szegény társunk elgyötört testébbe Angyal pedig határozott mozdulattal lefejezte. Szegény feje akárcsak egy futball labda úgy gurult Rado lábai elé. Rögtön ezután valami hatalmas erő a szoba falának csapott akár egy robbanás. A fejem zugott és a monitor mellet fetrengtem az asztalon. Ahogy koválygó fejemmel körbe tudtam nézni egy folotott láttam a szoba végén ahonnan éles visító hang áradt. A bevert fejem kezdett kicsit rendbe jönni már nem zúgott annyira a fejem és a látásom is kezdett kitisztulni. Az a nemnormális manó bezombult és egy tökbombát hajított ránk. Megpróbáltam gyorsan felpattanni de de amint Radora néztem ülve maradtam az asztalon. Tisztán érezni lehetett a gyülöletet ami a lányból áradt szét. Levette a köpenyét és közölte elkorcsosult társunkall a végzetét.
Amint szénné égette Jestert fölpattanok az asztalról és Rado elé álva mélyen a szemébe nézek.
-Hé kislány nyugodj meg vége van. Nincs itt már senki aki ártani akar neked. Itt van az Angyal Bishop és én is.- reménykedek sikerül a gyermeki lelkére hatnom.

Adamnek hárman is nekiesünk. Őszintén szólva már kezdem sajnálni szegényt. Most kelt fel, de máris nekiesünk. Ráadásul kemény túlerővel. De miért is sajnálom én? Elvégre amint felkelt, ez a járkáló hullazsák engem spécizett ki előételnek. Ráfaragott volna, hiszen mérgezett húst kapna, de akkor is. Én még nem kezdtem el rohadni, úgyhogy hagyjanak békén. A pasas feje gurul egy ideig a földön. Ábrázatomra keserű mosoly kúszik, mely azonnal abbamarad. Amint felengednék, már a levegőben tudhatom magam. Néhány pillanat múlva pedig egy fallal találkozok. Fájdalmasan felnyögök, ahogyan a levegő kipréselődik tüdőmből. A másik betegünk is magához tért, legnagyobb balszerencsénkre. Egy ideig csak lesek, miközben fejemet rázom, hogy tisztuljon az enyhén elmosódott kép. Amint ez sikerül, már nemigen marad sok időm. A kis orosz komoly akcióba kezd. Mintha lenyelt volna egy tonna csilit, úgy okádja a tüzet. Jó, tudom, hogy attól nem lehet, bár létezik öngyulladás. Az ő esetében pedig főleg. Minden esetre jobbnak látom, ha fedezékbe húzódom. Ki is szemelek magamnak egyet, biztonságos távolságban a lángvetőtől, majd felé vetődök. Most inkább játszom a gyáva nyulat, mint a szénné sült gyalogkakukkot.

Egyszerre hárman is rátámadnak Adamre, így a hulla, hulla is marad. De megfeledkezünk a másikról, Jesterről, aki rögtön hajít is egy bombát közénk, erre senki se számított. Hirtelen a falnak repülök, a nagyobb baj, hogy a másik pisztolyom üres, most már ez is és a puska nincs nálam.
Gyorsan kell keresnem egy jó ütő, vágó fegyvert remélem addig lefoglalják az őrültet és én hátba támadhatom. Közben figyelem a kezét, nem akarok egy újabb bomba célpontja lenni, akkor inkább elugrálok, szégyen a futás de ez esetben hasznos.

Épp ültem zsongó fejel az asztalon élvezve Rado grillezési bemutatóját. Olyan volt a lány akár egy vulkán tűzesővel árat ki a torkán. Azonban annak a manónak egy cseppet sem ártott mintha még élvezte volna hogy lángok mardossák a testét. Erre csak még jobban kacagott azon az idétlen hangján. Azonban a nagy kacagás figyelmetlenné tette és a kezében felrobbant pár tökbomba. Az újabb lökéshullám lesodort az asztalról majd keményen a csapott amitől újra csillagokat láttam. emellett egy szúró érzés öntötte el a mellkasomat valahányszor levegőt vettem. Kóvályogva fölkeltem az bordáimat szorítva. Vettem pár mély levegőt azonban újabb fájdalom nyilallt a bordáimban. Öröm az ürömben, hogy a fájdalom enyhítette a szédülésemet. Körbenéztem láttam angyal és Bishop jobban jártak mint én meg Rado.
Azonnal fegyvert ragadok mindkét kezembe és golyózáporral árasztom el megtévedt társunkat. addig húzom a ravaszt míg ki nem ürülnek a tárak. Megpróbálok olyan szögben állni, hogy véletlenül se találjak el egy szövetségesemet sem.

Őrület. Szenvedély. Halál. Káosz. Pokol. Sikoly. Kacagás. Élet. Nincs szebb látvány szemeim előtt mint most. Nézni és hallani ahogy Jester pokoltüzemet öleli körbe, ahogy kacag őrülten és hangosan, ahogy eszembe juttatja, lassan én se vagyok jobb nála. Bosszú. Ez az egyetlen dolog ami szemem előtt áll, ami vezényel, ami miatt most lélegzek és éllek. Ha végre hajtom, már nem lesz semmi, amit életem értelmének, amit életem céljának mondhatnék. Ordításom összemosódik Jester vad kacagásával, tökéletesen egybeolvadnak, kavarognak és táncolnak a levegőben. Őrületesen tökéletes az egész. Robbanás. Fülemben érzem ahogy dobhártyám szinte széjjel szakad, ahogy megsüketülök, majd az a szörnyű fájdalom, mely végigjárja testem. Nem látok semmit. Még az is elhomályosodik amit eddig láttam. Nem hallok és nem látok. Csak érzem ahogy fáj, ahogy átjár testemen, melyet már nem borítják a lángok. Hunyorgok és végül felordítok a fájdalomtól, testemet átölelve agonizállok. Könnyeim azonnal csordulnak végig arcomon, mintha gátat áttörő folyó lenne, zúdulnak hidegen és gyorsan. Hajam takarja csak testem, semmi más. Semmi több. A törmelékek ellepnek, nem teljesen, de érzem ahogy egy asztal nyomott a falhoz. Ordítok. Nem bírom abbahagyni, hisz annyira fáj ahogy bordáim eltörtek testemben. Érzem nyálamat kicsordulni számból, keveredik a könnyekkel. Összehúzom testem, de ettől nem lesz jobb, nem múlik a fájdalom.
- Haza akarok menni! Haza akarok menni! Apuci gyere értem könyörgöm! Nagyon fáj! Nem is kéne itt lennem. Nem akarok már itt lenni...! - nyögöm fel hangosan, bár inkább ordítom, mintha ezzel elérném valóban célom, mintha ettől eljönne apám és hazavinne, mintha ettől elmúlna a gyötrő fájdalom. Most fogom fel, hogy valójában nekem milyen jó is volt az intézetben, milyen jó volt egyedül a szobában, akkor is ha hideg volt ott és egyedül voltam. Ha ott üllnék tudom jól, azt kívánnám, bárcsak inkább lenne eltörve testemben az összes csontom, mint hogy ott legyek bezárva. Egyik kezemmel elengedem testem, próbálom kihúzni magam az asztal törmelék alól. Gyenge vagyok. Túl gyenge. Hangosan nyögök fel, ujjaimat a padlóba mélyesztem, ismét próbálkozom, de meg sem tudok mozdulni. Tudom, egyedül ez nem fog menni. Minden energiámat Jester elpusztítására használtam fel, örülhetek hogy nem roskadtam össze eszméletlenül. Igyekszem szemeimmel keresni a többieket. Meglátom Bishop-ot és Kyrenát, de Borzalmino már nem esik bele a látóterületembe. Fekszem és lihegek, próbállom visszafogni könnyeimet, reménykedem hogy valaki segít nekem.
- Szerelmem! Szerelmem jól vagy?! - kiáltok ismét, édes plüssnyulatam sem látom sehol. Aggódom és féllek. Nem akarom őt elveszíteni, hisz számomra ő az egyetlen biztos pont a világban. Az egyetlen aki szeret, az egyetlen akit szeretek. Összetartozunk, és ha meghal, meghalok én is. Ezt biztos tudom. Reménykedem hogy a robbanás nem cincálta széjjel, hogy nem esett nagyobb baja mint amilyen már most van neki. Hisz leszakadt az egyik füle! Nem látom Jestert sem. Nem tudom hogy a robbanás széjjel szakítota őt e, vagy még a tombolásom volt az, ami végzett vele. Csak reménykedhetek, hogy bármelyik legyen e kettő közül, Jester már végleg elpusztult. Gyengülök. Minden egyes lélegzetvétellel érzem ahogy elmém lassan, de biztosan álomba akar merülni, ahogy itt akarja hagyni a világot, pihenni és aludni. Örökre? Féllek lecsukni szemem, féllek nehogy örökre legyen. Mi ha utánna már nem ébredek fel? Ha nem nyitom ki őket? Nehezen bár, de felveszem ez ellen a harcot.
/elnézést a helyesírási hibákért/

Még jó, hogy ugrottam. Nem a tűz miatt, bár az sem lett volna kellemes. Mikor hallottam Jester röhögését, hitetlenkedve bámultam ki fedezékem mögül. Ez azt hiszem nem volt jó ötlet. Néhány bomba robbant annál az idiótánál, mi ugyan a vesztét okozta, de valószínűleg az én szárnyaimat is használhatatlanná tette egy időre. Nem tudom, hogy mikor kerültek elő. Valószínűleg reflexszerűen hívtam elő őket, hogy bőrömet védjem azokkal takarva. Teteje meg is sérült. A környéket a szárnyak füstje tölti be. Nem szeretem ezt a szagot. Főleg nem azért, mert az én tollaim szenesedtek. Kicsit mozgatok rajtuk, miközben fájdalmasan felszisszenek. Ezek után megpróbálom eltüntetni őket, bár nem valószínű, hogy így sikerül. Emlékszem, mikor gyerekkoromban próbálgattam őket és megsérültek, utána nem tudtam elrejteni azokat a kíváncsi szemek elől. Olyankor mindenki messziről elkerült, kivéve néhány velem egyidős utcakölyköt, kik közé tartoztam. Ők voltak a családom a szüleim halála után. Persze ami azt illeti, hasznomat is vette az a banda. De ez most lényegtelen. Körbenézek. Ahogy elnézem a tömeggyilkos végleg halott.
- Mindenki jól van?
kérdem felemelve hangom. Ahogy alaposabban szemügyre veszem a társaságot, nem tűnik túl jó állapotúnak. A helység is teljesen tropa, leszámítva néhány gépet. A rádióból nem hallok hangokat, csak néma zúgást. Ahogy látom Borzi boldogul. Rado viszont nem. Lehet, hogy gyűlöli a nőket, de most kénytelen vagyok megkockáztatni néhány égési sérülést. Legfeljebb ha vadabbul reagál, nem lesz belőlem zombi. Sokkal inkább egy sült galamb. Vagy bármilyen szárnyas. Vízió még a teremben van, bár alaktalan. Legalább tud segíteni. Legalábbis remélem. A keresőprogramos gép is aktív. Meg kell találnunk a vírust, hazajutnunk és orvost keresnünk.
- Hé, el ne aludj nekem!
mondom az orosznak.
- Vízió! Fel tudod mérni az állapotukat? Kérlek, mond el hol van tiszta víz...
kérem. Ezek után, miközben hallgatom az információkat, Borzihoz megyek. Amíg nem tudom, hogy mi van Radoval, rajta nem tudok segíteni. Egyébként sem sokat, de azért megpróbálom.
- Hogy érzed magad?
kérdem a sráctól. A gépen látom a szűkítést, de azt meg kellene fogalmazni. Az sem biztos, hogy az én hangomra reagál. Gondolkoznom kell, méghozzá gyorsan. Ha nem tudunk segíteni az oroszon, ő is meghalhat. Az pedig már igencsak nagy veszteség. Főleg, hogy ő nincs megfertőzve. A francba, miért van az, hogy mindig valami gázba keveredek? A lány az állatkáját keresi, megint pirózott, ruhája nincs. Ezen még azért tudunk segíteni. Bishop, vagy Borzi... Kettőjük közül valaki biztosan fel tud áldozni valamit. Nem, Borzit nem piszkálnám, nagyon fogja az oldalát.
- Bishop, használható még a pulóvered? Ha igen kérlek terítsd Radora...
Inkább keresgélni kezdek. Összedobok még néhány koktélt, ami jó a vírus ellen, hátha szükségem lenne még rá, majd valami tálat, vagy poharat keresek, amibe vizet tudok hozni. Vészhelyzetben pörög az agyam, de bárcsak ne lenne semmi gáz és ne lenne ekkora zűrzavar. Inkább lennék most agyilag zombi a békében, mint irányító személy a káoszban.

//Írok, mivel Bishop kiírta magát a köv 4-5 napra, és jöjjön, aminek én sem örülök és soha sem szoktam kb. ilyet csinálni (azaz szó szerint én irányítom a körben Bishop-ot), de már egy hónapja otthon kéne lennie a társaságnak//

Résztvevők: Borzalmino, Kyrena, Rado, Bishop

Újabb lövések hangzanak fel, ahogyan Borzi belelőtte a tárat a mozdulatlan Jester-be, a démon eddig sem mozgott, de ezzel most már teljesen biztossá tette a férfi, hogy ez így is maradjon. Rado közben meglátja szerelmét az egyik kupac törmelék alatt, csak a csodával határos módja votl annak, hogy a plüss még egyben van. Vízió a tiszta víz kérdése után egyszerűen kisiklott a falon, majd pillanatokkal később immáron fizikai valójában sétált vissza a szobába és egy rekesz szénsavmentes ásványvizet hozott be a laborba, a másik kezében SHIELD egyenruhát és bakancsot Rado méretében, amiket a lánynak vitt oda, majd néhány stimulánst vett le a gyógyszerek közül, hogy magánál maradjon Rado.
- Célszemély Borzalmino Fercel, három repedt borda és kisebb agyrázkódás a sérülések. Kyrena Elomtiner az „élőholt vírussal” fertőzött, állapota még nem előrehaladott, a koktélok lassítják a vírust és valószínűleg minimális ellenállása van rá, ami úgyszintén lassítja a terjedést. Radoslava Vasilovij tudathasadás, néhány zúzódáson és kimerültségen kívül más baja nincs. Makarov Vlagyimir Riez zúzódások és gyenge agyrázkódás.
Kyrena amíg összeüti a gyógyszerkoktélt Bishop lépett végül oda a géphez, ami még működött.
- A kilenc leghalálosabb földi vírus listáját – mondta hangosan találomra az orosz.
A gép pedig elkezdte sorolni őket.
- Ebola, HIV, Örökség vírus, Hanta-vírus, Spanyol nátha, Élőholt vírus, Örök…
- Hol található az „élőholt vírus” és ellenszerének mintája az épületen belül? – kérdezte.
- A főépület legfelső emeletén Miller ezredes irodájában – mondta hangosan ki a gép.

A fejem még kótyagos volt de a harag teljesen kikészített. Elegem volt ebből a szemét világból ebből a szemét vírusból és a rothadó zombikból. Csak az érdekelt, hogy kicsináljam azt a rothadó bohócot. Kettőt előre léptem majd elővettem a két pisztolyomat a helyükről. Mindkettővel becéloztam a földön fekvő manót majd meghoztam a ravaszt. A fegyverből hatalmas pörsenésessel távozott a golyó majd becsapódott a célpontba. Ezután a másik fegyveremmel is tüzeltem és ezután hol egyikkel hol másikkal lőttem egyet addig míg ki nem ürült mindkét tár. A távolságnak köszönthetően nem számított, hogy nem értettem a fegyverekhez és sikerült ementálit csinálnom a holtestből. Mikor kiürült a tár Angyal odalépett hozzám és megkérdezte rendbe vagyok-e. Ezzel a mondatával sikerült vissza zökkentenie a valós világba.
-Hát voltam már jobban is de kösz megvagyok.- erre egy ujabb éles fájdalom nyilallt az oldalamba. Meg voltam győződve, hogy eltört valamim ezt Vízió meg is erősítette. Három bordám tört egy és volt egy enyhe agyászkordásom. a halottak alapján angyal után velem bántak el a legjobban. A bordáimat szorítva meglátok egy csomó ásványvizet majd angyalt aki a gyógyszerekkel csinál valamit.
-Angyalom kérlek dobj meg egy aszpirinnel vagy egy kis kalapáccsal mert majd szét szakadok. Te meg Víziló? Nem Vízió kérlek adj egy üveg vizet.- kiszolgáltam volna magam de a bordáim piszkosul fájtak. Mikor meghallom hol van az ellenszer Rado felé fordulok.
-Várjatok egy pillanatot, hogy kifujjam magam és mehet a banzáj.-

Fáj. De már nem érzem. Csak tudom. A tudat hogy fáj, akkor is ha valójában nem, elég ahhoz hogy érezzem. Zúg a fejem, de valójában azt sem érzem. Vagy igen? Kerülget a fáradság, a teljes kimerültség. Már azt sem bánnám ha valaki segítene nekem, akár Kyrena, az a ... nő. Igyekszem minden egyes levegővételnél nyugodt maradni, bár érzem hogy a levegőt se veszem úgy ahogy szoktam. Túl lassú és nyugodt. Túlságosan nyugodt. Hallom a többiek mozgolódását. Halottam mindenki jól van és mindenki túlélte. Jestert természetesen. Lehunyom szemem, elmémben felmerülnek a régi otthon képei. De szeretnék ágyban aludni, ismét apával játszani, hintázni a hátsó udvarban a hideg őszi napon... Ez helyett ezen a helyen kell roskadnom, élnem és talán halnom, szívni a romlott levegőt olyan személyekkel, akik számomra semmit se jelentenek. Idegenek, és én se vagyok számukra fontos, mégis egymástól függ életben maradunk e vagy sem. Nagyon kellemetlen helyzet. Lépések, szavak, hangok. Lövések zaja. Minden egyes dördülés oly nagyon megrengeti fejemben a dolgokat, mintha egy gránát robbant volna minduntalan fejemben. Megrepeszti az agysejtjeimet, feszegeti a koponyámat. Már-már ordítanék ismét. Zúg oly nagyon és oly fájdalmasan. Két kezemet lassan fejemre helyezem, próbálom védeni ezektől a dolgoktól, természetesen felesleges. Halkan nyögök fel, szinte én se hallom. Lépések, melyek felém jönnek. Valakinek talán eszébe jutott, hogy én is létezem még. Lehet segít talpra állni? Kihúzni a törmelékek alól? Remény. Egy reménysugár mikor meglátom Kyrena arcát, elfog a remény hogy most kiszed onnan, talpra állít, vagy ágyra fektet hogy pihenjek. Csak egy mondattal méltatja egész létezésemet, majd elmegy. Ismét eltűnik a látóteremből. Ennyi? Nem húz ki? Nem emel fel? Nem segít? Most is bebizonyosodott az, amit eddig is tudtam a nőkről. Csak a férfiak. Mindig csak a férfiak és a gyerekek. Azok a fontosak. De hát én is gyerek vagyok... Akkor miért? Miért? Érzem ahogy arcvonásom meglazul ismét, fáj. Megfájdult piciny kis szívem, hogy ennyire nagyon nem érdeklek én senkit. Én aki már párszor megmentette mások életét, beleértve most az övékét is, hisz ÉN voltam az aki szétkapta Jestert... Akkor miért? Nagyon fájt az egész. Nincs üresebb és fájdalmasabb érzés, amikor rájön valaki, hogy egyedül van. Magány. Meg emberedek. Megmutatom nekik hogy én mindig is boldogultam egyedül. Nem kell nekem a segítségük. Testem megfeszül, érzem ahogy fogaimat összeszorítva ismét ujjaimat a padlóba fúrom. Megerőltetem magam és bár ordítanák a fájdalomtól, egy hangos se adok ki. Egy szisszenés, egy nyögés, semmi. Testem megemelkedik és hanyatlok vissza a padlóra. De látom hogy megtettem pár centit előbbre. Győzelem. Elfogott a diadalom, hogy ismét előbbre vagyok. Szintén megfeszülök és előbbre húzom magam. Most már sokkal többet tettem meg. Meglátom a csapatot, hogy a szoba mennyire van széttörve. Nem érdekel. Ismét kihúzom magam, most már félig kint vagyok. Úgy döntök kicsit pihenek. Mélyen veszem a levegőt és pihegek. Szúr az oldalam, mintha számtalan hatalmas tűt szúrtak volna bele. Nem érdekel. Nem érdekel! Elmosolyodom lágyan, elégedetten saját magammal. Valamire mégiscsak jó volt ez az egész. Megtanultam túllépi saját határaimat. Mikor már azt hittem nem lehet, nem bírok, lehetetlen, én mégis megtettem. Nem pihenek sokáig. Nézem ahogy Bishop a számítógépekkel van elfoglalva. Keresi a vírust, közben Vízió is hozott nekünk flakonos vizeket. Szememmel bár teljesen mást keresek. Mást? Inkább valakit! Meg is látom. Nem kell sokat keresni. Drágaságom. Egyetlenem. Szerelmem! Vízió köpenye takarja egy kicsit, bár fogalmam sincs hogy került rá. Lehet a robbanás lökés hulláma...? Igen, más magyarázat nincs rá. Lassan felemelkedek, kezeim remegnek, de csak azért érzem hogy most már menni fog. Ülök. Esetlenül és kényelmetlenül bár, de sikerült felülnöm. Kezeimet a falnak támasztom és testemet neki döntve érzem ahogy lábaim emelkednek. Remegnek, megtörnek, de felállok. Győzelem. Ismét egy győzelem. Csak két-három lépéstől lehet tőlem. Teljesen a falnak dőlve meg is teszem azokat. Mintha kavicsokon járnék, bizonytalan talajon, megbotlok egy kicsit, de odaérek végül. Lecsúszok a nyuszi mellé a földre. Úgy csúszok mintha élettelen hulla lennék. Hangos puffanással érkezem, érzem a fájdalmat combomon és fenekem, de most már mindegy. Nem fontos. Lágyan mosolygok. Lágyan, szerelmesen, elégedetten. Ujjaimat a plüssnyuszi és a köpeny köré fonom. Magamhoz ölelem lágyan, oltalmazóan, mint egy anya egyetlen gyermekét. Egyik kezemben tartom őt, másikkal magunkra terítem Vízió sárga köpenyét, melynek vége kicsit meg van szakadozva és perzselődve. Nem érdekel. Ajándék. Emlék, amit soha nem fogok eldobni. Amit soha senkinek nem fogok oda adni. Tartom plüssnyuszimat, másik kezemmel kedvesen simogatom őt. Fáj és bánt hogy hiányzik az egyik füle, de azt is tudom hogy én nem tudnám megjavítani őt. Sosem tudtam őt megjavítani.
- Ne aggódj Szerelmem... Csak.. csukd le a szemed... - éreztem ahogy minden egyes szavam nehezen jön. Olyan nehezen, mintha haldoklónak mondanám azt, hogy minden rendben lesz és élni fog még. Torkomban éreztem a fájdalmas csomót, szavaim remegtek. Drága anyanyelvemen szóltam hozzá, nem érdekel hogy mások talán nem fogják érteni.
- Csak csukd le a szemed és aludj... Holnap már... mikor felkel a napocska, minden jó lesz. Otthon ébredünk az ágyikónkban... - láttam ahogy a világ lassan elmosódik előttem, ahogy szemeimbe a könnyek tolódnak. Még nem folytak le arcomon, de tudtam hogy nem lesz az sem messze. Felnéztem Vízióra, mintha benne keresnék valamiféle támaszpontot, valamilyen vigaszt ebben a megrökönyödött életben. Nem tudtam másokra számítani. Nehéz pillanatomban nem segítettek nekem, így számomra megszűntek létezni.
- Ugye? - teszem fel a kérdést Víziónak. Hangomban érezni az apró reményt, hogy talán ő haza tud minket küldeni. Hogy otthon felébredünk azzal hogy ez az egész csak egy rossz álom volt a gyógyszerek miatt és én ismét az intézetben kelek fel a padlón, remegve a hidegtől.

Hallgatom Vízió beszámolóját. Úgy tűnik én jártam a legjobban. Valószínűleg ez is csak a csodának köszönhető. Azonban valamit furcsállok. Mi az, hogy ellenállásom van a vírussal szemben? A koktélok segítenek, az jó. Magammal is viszek egyet a továbbiakban, hátha megint kellene. Fogok egy üveg vizet, majd keresek egy aszpirint és beadom azt Borzinak. Lehet, hogy jobban járna egy kevés morfiummal, vagy egyéb, hatásosabb fájdalomcsillapítóval, de nem vagyok orvos. Se ápolónő, aki tudja, hogy hogyan kell beadni a nem tablettás dolgokat. Tűvel pedig nem szívesen szurkálnék senkit. Rado úgy tűnik csak kimerült. Bishop pedig enyhe agyrázkódástól szenved. Ez nem túl jó. A számítógép Bishop kérésére elmagyarázza, hogy merre van az ellenszer. Ez jó hír, legalább ennyivel közelebb kerülünk a megmeneküléshez. Sajnos azonban ez még nem garantálja, hogy haza is térhetünk. Minden azon múlik, hogy sikerül-e megjavítani azt a vacak gépet.
- Azt hiszem ideje bekukkantani az ezredes irodájába. Borzi, Rado, ti maradjatok itt. Pihennetek kell, ne mozogjatok sokat. Bishop, tudsz jönni? Ha nem, akkor felmegyek egyedül és remélhetőleg az ellenszerrel együtt térek vissza.
mondom. Iszok én is egy kevéske vizet, az üveget a maradék folyadékkal a kezembe fogom, majd megindulok az ajtó felé. Fegyverre nem hiszem, hogy szükség lenne. Habár... Engedélyt nem kaptunk, Vízió lehet, hogy nekünk támad.
- Vízió. Van rá esély, hogy ne támadj ránk, ha megpróbáljuk megszerezni az ellenszert? Mond csak, régen megpróbáltad megmenteni az embereket igaz? Remélem mellettünk szól, hogy most mi is épp azzal fáradozunk. Vannak akik még nem fertőzöttek és képesek lennének előállítani az ellenszert. Ahhoz viszont kell a prototípus. Igazából... Ne is törődjön a kérdésemmel, nem érdekel, hogy megtámad-e vagy sem. Megszerzem azt a rohadt szérumot, még mielőtt én kezdeném el zabálni a társaimat!
mondom, majd kimegyek a helyiségből. Megkeresem a liftet és felmegyek vele a legfelső emeletre. Ha Bishop velem jön, akkor figyelek rá, hogy ne haladjak túl gyorsan és keresni kezdem a számunkra szükséges szobát.

Angyal odanyújtotta nekem a kért aszpirint majd egy üveg vizet nyomott a kezemben. Megpróbáltam egy mosollyal megköszönni a kedvességét de a fájdalommal eltorzult arcom nem mutathatott valami bizalomgerjesztően. Egy mozdulattal bevágtam a számba a pirulát majd gond nélkül lenyeltem. Ezután megfogtam a vizet és a sajgó fejemhez nyomtam. A hideg palack kissé lenyugtatta a még mindig sajgó fejemet. Ezután lecsavartam a palack tetejét majd egy hatalmas szusszal kiürítettem az egészet. Szokásomtól eltéröen elégedett arcot vágva a háta mögé hajítottam az üveget ezután böffentettem egy hatalmasat. Ez valahogy nagyon jól esett de még mindig tudtam volna inni pár kortyot. Vizió mintha csak gondolat olvasó lett volna a kezembe nyomott egy bontatlan üveget. Az üveget a magasba emeltem majd megköszöntem.
-Köszönöm a vizet nagyfőnök. És elnézést szeretnék kérni a korábbi kirobbanásomért.- Ezután ledobom magam az asztalról amitől fájdalom nyilall az oldalamba a gyógyszer hatására már nem akkora mint korábban. Lassan odacsoszogok Radohoz ha ott van és megpróbálom kedves szavakkal részvétemet nyilvánítani és megnyugtatni. Továbbá biztosítom arról, hogy rám bármikor számíthat ha segítségre lenne szüksége. Ha a többiekkel tart Rado követem őt és majd az irodában próbálok beszélni vele.

Kedves mosoly terül szét arcomon. Mozgolódunk, gondolkodunk, olyanok vagyunk mint a hangyák egy akváriumban. Bezártak, mégis boldogulunk. Élünk! Mellkasunkban igazi szív dobog. Ilyen helyen ez nagy dicsőség. Bizony ám az! Bár sokan meghaltak a nagy csapatunkból. Alig maradtunk egy maroknyian, de nem a létszámban rejlik az erő, hanem az összetartozásban. De ezekben bízzak én? Bennük? Akik otthagytak kínok közt, fájdalomban vergődni a földön és nem segítettek nekem? Bennük akik hagyták hogy mezítelen testem abban a hidegben megfázzon? Hisz valójában hol lennének ők én nélkülem? Sehol. Talán még mindig a kanálisban szenvednének azzal a zombival, vagy a saját másommal. Ahogy a hideg falnak támaszkodva ülök a földön, édes szerelmemről tekintetem levándorol a padlóra. Fürkészem elgondolkodva, de valójában semmin sem gondolkodom. Üres a fejem. Szemem elé tárul Adam feje. Adam... ó hogy milyen kedves volt ő hozzám! Most pedig a feje itt nyugszik a padlón és senki nem siratja meg. Szerette e őt valaki? Volt e családja, vagy szerelme? Ki fogja őt siratni? Egyáltalán a másik világban, ahonnan érkeztünk, hiányolni fogja őt valaki? Na és a többiek? Lehet hazatérünk végre, de vannak akik már soha többé nem tesznek így. Hiába gyűlölöm a lányokat, de az a szimbiótás nő, volt e férje? Szerelme? Itt hagyta életét örökre. Most kezdem csak felfogni, mennyire hálásnak kell lennem, hogy még én is éllek. Hogy nem lehelem itt ki lelkem. Otthon... vajon megsiratna e engem valaki? Hiányoznék e egyáltalán valakinek? Hisz évek óta az intézetben egy látogatóm se volt, senki nem keresett, senki nem hiányolt. Ha meghalnék, észre se venné a világ. Senki nem venné észre. Ki tud a létezésemről? Nincs családom, nincs rokonom. De mégis megvan bennem az élet ösztön. Egy valakinek mégis hiányoznék, édes szerelmemnek. Hisz ki vigyázna rá, ha én nem leszek? Csak ő miatta éllek. Vízió szavai hazatérésünkről olyan örömet és fényt hozott szívembe, amit már nagyon rég nem éreztem. Öröm. Igen, a remény hogy hazamegyünk. Hogy itt hagyjuk ezt az átkozott helyet. Hogy felébredünk, és csak álom lesz az egész.
- Hallod Drágaságom? Édes szerelmem? Aludj hát. Holnap már otthon ébredsz fel - mosolyodom el kedvesen, biztatóan és plüss nyulam két apró fekete szemébe nézek. Sosem voltam boldogtalan nélküle. Mindig mikor láttam két szemét, úgy éreztem ő érte dobog szívem, ő életem édes értelme. Arcomhoz öleltem lágyan, oltalmazóan tartottam karjaimban. Kyrena elindult a másik emeletre. Nem akartam követni, nem is kérte.
- Ne sírj most Kedves, csak nyugodj meg! A kezem fogd, szorítsd meg! Megóvlak téged én minden bajtól, lásd itt vagyok, ne sírj már! Kicsi vagy még, de erőd van, biztonságban vagy itt, a karomban! A kapocs köztünk törhetetlen, lásd, itt vagyok, óh, ne sírj! A szívem vigyáz rád. Mostantól, és mindöröké már. A szívem vigyáz rád, hisz mindegy, ki mit mond. A szívem vigyáz rád, mindig! Mindig... - dúdolom lágy hangon a nyuszinak, mintha egy kisbaba lenne, az én kisbabám. Ujjaim finoman futnak végig a nyuszi arcán. Énekem biztató és szíven melenget, születésem óta egész jól tudtam énekelni. Éreztem ahogy szemeimben a könnyek elmossák a világot előttem. Kicsit mintha fájdalmas mosoly húzódnak arcomra, de valójában boldog volt. Boldog voltam, hisz tudtam, holnap már otthon leszünk.
- Így hunyd le a szemed és aludj kedvesem - fejezem be kedvesen, majd egy halk csókot nyomok a nyuszi fejére megrepedezett ajkaira, közben könnyeim is lassan legördültek arcomon és a nyuszi puha bőrére csepegtek, ennek köszönhetően azonnal el is tűntek az anyag alatt. Látom és hallom ahogy Borzalmino odajön hozzám és próbál kommunikálni velem. Hiába nyitva szemeim, elmém már réges-rég kikapcsolódott. Túlságosan elfáradtam. Halk sóhaj, mely számomra mély megkönnyebbülést hozott. Vízió rám terítette a ruhát amit hozott. Hálásan pillantottam fel rá. Ő az egyetlen aki igazán törődik velem. Fejemet a falnak támasztom és szemeim lassan csukódnak le. Nem tudok már többé harcolni a fáradság ellen. Túl erős én pedig túl gyenge vagyok. Lassan ölel körbe, magához von kedvesen, én pedig szemeimet lehunyva átadom magam az álmok birodalmába. Abba a birodalomba, ahova senki nem jöhet utánam, aki bántalmazni akar.

Sikerül kideríteni hol is van az a vírus prototípus, szerencsénk van, Vízió készségesen segít és védi az épületet, így nem kell támadástól tartani. Az Angyallal együtt az irányt Miller irodája felé vesszük, közben figyelem, hogy nehogy csak úgy véletlen zombivá váljon és engem akarjon rágcsálni, ezt igyekszem elkerülni. Nagyjából egyben vagyok, de a fejem az hasogat rendesen, és a csontjaimba is érzem, hogy kell nekem egy nap alvás és sok víz, hogy majd rendbe hozzam magam. Miután megérkezünk, körbe nézek és elkezdek gondolkodni, gyorsan próbálom megkeresni az ellenszert, nem szöszölök sokat.
- Ha kicsit rosszabbul érzed magad... -mondom a társamnak- akkor szólj és megpróbálok valamit, hogy ne legyen belőled zombi. Már elég embert vesztettünk így is.
Mondom a végén kicsit bűntudattal.

Egész könnyen rálelünk az irodára. Bishop velem tart, így még az sincs, hogy egyedül kellene tennem mindent. Ez eddig sem volt így és most sincs. Hálás vagyok azért, amiért nem egyes egymagamnak kell megkeresnem az ellenszert. Nem is beszélve arról, hogy így külső ellenőrzés alatt is vagyok. Ha netán elszállna az agyam akkor Bishop biztosan gondoskodna rólam. Bár lehet, hogy jobb lenne ép elmével kinyiffanni. Mégis, azt hiszem jobb, ha nem döglök meg és megtaláljuk azt az ellenanyagot.
- Nem kell aggódnod, szólni fogok ha véres steaket van ehetnékem. Rendben? Akkor viszont ha nagyon úgy áll a helyzet és a nálam lévő tartalékkoktél nem használna, fejezz le. Nyugodtan használd hozzá a kardomat. Elrepülni nem hiszem hogy tudnék, hála a kis csajnak. Nem fogok megszökni.
mondom egyszerűen, miközben én is keresésbe kezdek. Először az íróasztal környékén kutakodok. Azonban lehet, hogy nem ott van. Hamar megunom és a falat kezdem el vizsgálni. Elvégre ha nálam lenne ilyesmi, akkor nem egy fiókba dugnám, hanem valami rejtettebb helyre. Talán Vízió tudja.
- Vízió! Te elvileg mindent látsz... Meg tudod mondani hol az ellenszer? Vagyis a prototípus?
kérdem fennhangon, hátha válaszol. Addig sem tétlenkedek, kutatok tovább.

Lassan odasétáltam szegény Radohoz és szerettem volna pár nyugtató szót szólni de mire odaértem szegénykém elaludt. Vízió elfogatta a bocsánat kérésemet majd fölkarolta Radót és megkért, hogy kövessem. Átmentünk a szembe lévő szobába ahol kellemes meleg és pár ágy fogadott minket. Gyengéden lefektette Vízió a meggyötört lányt az egyikbe majd óvatosan betakargatta. Ahogy ránéztem arra a szegény teremtésre csak remélni tudtam, hogy az álmaiban kis időre békére lelhet. Ezután Víziónak vagy csak saját magamnak elkezdek beszélni.
-Nem értem, miért is maradtam életben. A többiek tapasztaltabbak és erősebbek voltak mégis én csoszogok most itt nem pedig ők. Ha nem lettem volna ilyen haszontalan akkor a társaim élnének és az élők nem sérültek volna meg ennyire. Te mit gondolsz Nagyfőnök? Gondolom neked is vannak társaid akik aggodnak érted. Kivéve ha már átváltoztak vagy meghaltak. Tudod mit ne is foglalkozz velem nem akarlak megbántani. Esetleg tudnál valami kis információt adni az itteni énemről. Mit csinált hol élt volt-e családja bármit .-

Az asztalnál nem találtam semmit. Erre persze számítottam, mégis csalódott vagyok amiért még nincs meg az ellenszer. Reméltem, hogy nem lesz vele sok macera. A falnál azonban sikerrel járok. Elégedetten tapasztalom, hogy jó felé tapogatóztam. Az egyik kép mögött egy titkos fal lapult. Egész jól elrejtette a tulaj. Valószínűleg csak mázlim volt, amikor megtaláltam. Amint hozzáérek a falhoz, az eltűnik. Mintha itt sem lett volna. Egy ajtó lapul mögötte. Az elektronika úgy tűnik bedöglött. Kézzel kell kinyitnom az ajtót ahhoz, hogy be tudjunk jutni. Vízió megszólal. Ábrázatomon pillanatok erejéig érdekes fintor látható, melyet hamar eltüntetek.
- Köszi, hogy ilyen hamar válaszoltál.
mondom, majd nekikezdek az ajtó kinyitásának. Már nagyon kíváncsi vagyok mi lehet azon túl. Bishopra tekintek egy pillanatra, majd vissza az ajtóra.
- Készülj fel!
szólok neki. Én is előveszek egy tőrt és csak ezután tárom fel az átjárót.