Cassandra Kerst

Ahogy kitekintek a New York-i éjszakára, nehezemre esik elképzelni milyen lenne az életem, ha nem itt élnék, ha a szüleim sose hagyták volna ott Chichester nyugalmát..Talán még mindig élnének, és talán én se az lennék, aki ma vagyok.

Az apám amerikai üzletember volt, anyám ápolónő Liverpoolban. A szerelmük azonnal szárba szökkent amint meglátták egymást, ami leginkább csak a filmekre jellemző, a valóságban hamar elmúlik. De náluk rövid életük végére se múlt el. Ők sose vitatkoztak komolyan, sose emeltek se rám, se a húgomra, Sheilára kezet, egy rossz szót sem szóltak, és minket is hasonló viselkedésre neveltek. Anya és apa is igyekezett mindent megadni nekünk a maguk módján.
Én kiskoromban szörnyen hiperaktív voltam, ami rendszeres sétákat jelentett a Central Parkba, és számos sportfoglalkozást, amikre apa elvitt. Anya inkább otthonülős volt: olvasni, zongorázni és (nem kis örömünkre) sütni is szeretett, de a parki sétákra mindig az egész család felkerekedett. Rengeteg sportot kipróbáltam, de egyik hagyományos sportág se fogott meg annyira, mint a küzdősportok. Apu karatéra akart beíratni először, de az akkoriban nem fogott meg annyira, így 8 éves koromban rátaláltam a kung fura. Persze nem hagyományos kung fu-ra, de még így is elég fiatal voltam és igen apró, így eleinte úgy tűnt nem sok esélyem van nagyobb termetű ellenfelek ellen a párharc gyakorlatokban, de aztán megtanultam, hogy a termetem lehet előny is, és hogy mozgékonysággal le lehet győzni a nyers erőt is. A hosszú ököl stílust tanultam és egy idő után lány létemre megálltam a helyem, és annyira kifárasztott a foglalkozás, hogy hazaérve bezuhantam az ágyba.
A heti három kung fu edzéstől eltekintve mindig Sheilával voltam. Bár imádtam a szüleinket, a kishugicámat mindennél jobban szerettem. Fura párost alkotunk mi ketten, én apa ében fürtjeivel, ő anyánk tejfölszőke hajkoronájával. Nem emlékszem hogyan reagáltam, mikor először megpillantottam őt csecsemőként, de úgy hiszem már akkor elhatároztam, hogy meg fogom védeni mindentől és örökké szeretni fogom… Ő tartotta bennem a lelket, mikor az életünk fenekestől felfordult.

12 éves voltam mikor a szüleinket meggyilkolták. Aznap színházban voltunk, mint pár éve szokásunkká vált szombat esténként, talán onnan követtek minket hazáig, vagy lehet csak véletlen jelölték ki a mi házunkat a rablók, pedig nem éltünk hatalmas fényűzésben.
Az éjszaka összes történése örökre belevésődött az agyamba, attól kezdve, hogy bizonyára jóval éjfél után anya sikolyára riadtam, és annyira megdöbbentem, hogy az ágyban felülve megdermedtem és hirtelen nem tudtam mi történhet. Aztán apa kiabálását hallottam, ahogy a betörőket fenyegeti a rendőrséggel, és anya nevét ismételgeti közben. Hallottam a kétségbeesést a hangjában. Ekkorra már tudtam mit kéne tennem, az hogy megpróbáljak szembeszállni a támadókkal ki volt zárva, a húgomat kell valahogy megmentsem. Sheila persze ébren volt, és a hold és a katicát formázó éjjeli lámpa piros fényénél láttam, hogy könnyek vannak az arcán, és tudtam én is sírok, és a szemeimben éppen az a rémület és elkeseredés van. Tudtam mit kell tennem, de nem tudtam mozdulni, úgy éreztem a félelemtől kiugrik a szívem. Aztán apu felrikoltott és valami koppant, mikor az ajtónknak támaszkodott kívülről, ami a szobájukból nyílt, és azt kiáltotta nincs bent senki. Abban a pillanatban mozdultam, és Sheila karját megragadva legurultam az ágyról, magammal rántva a szinte pehelysúlyúnak tűnő húgom, és belökdöstem őt az ágy alá, és magam is bebújtam. Ha a szobánk a földszinten lett volna, talán az ablak felé veszem az irányt, de lehet abban a helyzetben nem is gondolkoztam ennyire tisztán.
Ahogy az ágy alatt feküdtünk, egyik kezem Sheila száján, ha esetleg kiabálna, a másik a sajátomon, ha esetleg én sikoltanék, próbáltam kiutat keresni a helyzetből és nem találtam. Biztos benéznek az ágy alá! Biztos megtalálnak!
Közben dulakodás hangjait hallottuk az ajtó előtt, és ebben a teljes kétségbeesésben fénylett fel hirtelen Sheila szeme, majd keze, végül egész teste. Nem értettem mi történik, bár hallottunk híreket emberekről képességekkel, de hogy lehet a húgom..?! Aztán hallottam aput felsikoltani és Sheila fülébe sikkantottam, hagyd abba! Meglátnak! Tüntesd el a fényt!
Hirtelen nagyon is tudatában voltam, hogy az árnyékoknak, amiket a padlón keltettünk, amik a szobában voltak, a sötétnek a szobán kívül, bárminek, ami elrejthetne minket. És akkor sötét lett. Sheila halk zokogását hallottam, és gyors lélegzetvételét, és a saját zakatoló szívem, és az ajtó nyikorgását, majd ahogy az eddig ajtónak támasztott test eldőlt a belépő lábai mögé. Láttam apu élettelen tekintetét, ahogy feküdt a padlón, és nem akartam többet látni, csak sötétséget akartam, és csendet, és eltűnni innen, hogy a föld elnyeljen minket, és ne bánthasson senki és semmi…
Amikor felébredtem, reggel volt, és a kert végében feküdtünk a hortenziabokrok takarásában. Régebben sokat játszottunk alattuk, azt képzelve, hogy szűk barlangokon kúszunk keresztül..
Sheila aludt, mocorgott álmában, és tudtam nemsokára fel fog ébredni. Hallottam emberek beszédét, és ahogy kifelé kúszva kicsit kilestem a virágok közül, láttam egy rendőrautót, ami a ház előtt parkolt. Megráztam Sheila vállát, amitől felébredt, és kézen fogva kitámolyogtunk a rendőrökhöz.
Az életünk ezt követően maga volt a pokol. A szüleink szörnyen hiányoztak, és mivel nem volt élő rokonunk, aki magához vehetett volna, árvaházba kerültünk. Iskolába persze továbbra is jártunk, méghozzá ugyanoda ahová a szörnyűség előtt. Nem bírtam elviselni a sok sajnálkozó tekintetet, a sok üres részvétnyilvánítást!
Ráadásul Sheila néha szörnyen volt. Megfigyeltük, hogy viharos napokon különösen legyengül, míg a nap hatására kimondottan élénk. Tudtuk, hogy ez a képessége miatt van, de az időbe telt mire rájöttem, hogy nem ő vitt minket a hortenziabokor alá akkor éjjel...Hanem én.

Ez a felfedezés egyszerre volt rémisztő és nyugtató. Megrémisztett mivel azt sem tudtam, mik vagyunk. Emberek lennénk? De a normális emberek nem tudnak ilyeneket csinálni! De meg is nyugodtam a gondolattól, nem csak Sheila volt más, én is. Ez a dolog nem fog közénk állni. Ez a képesség lehetővé teszi, hogy megvédjem a húgom és magam is. Ez a képesség erősebbé tesz.
Ettől kezdve minden nap gyakoroltunk a képességeinkkel, és emellett én a kung fu mozdulatokat is ismételgettem. Az árvaház nem fedezte az óráimat, így nem tanulhattam tovább a mesteremtől, de amennyire tőlem tellett, gyakoroltam.

Lassan megszoktuk az árvaházi életet. Kívülállók voltunk a gyerekek között, legtöbben féltek tőlünk vagy megvetettek a másságunk miatt, mások csak egyszerűen nem akartak a közelünkben lenni. Az iskolában is kívülállókká váltunk, mivel a legtöbb baráti társalgás csúnya véget ért amikor a családi programok és hasonlók kerültek szóba. Persze az árvaházi gyerekeken kívül senki más se tudta mire vagyunk képesek, hiszen igyekeztünk óvatosak lenni az iskolában és felnőttek jelenlétében. De együtt voltunk, és az élet ment tovább. Lassan elkezdtem tervezni, hogy majd dolgozok és folytatom a küzdősportok tanulását, sőt még többre fogok járni, és hogy 16 évesen emancipáltatom magam, magamhoz veszem Sheilát, bérlünk egy garzonlakást, és még sok mindenről álmodoztam. Aztán az eddigi viszonylagos nyugalmunk is elszállt.
Lassan két éve voltunk már az árvaházban mikor 2012 tavaszán kinézett magának egy pár. Már voltak itt az előző nap, de Sheilával igyekeztünk nem mutatkozni, féltünk, hogy külön fognak választani, vagy rossz családhoz kerülünk. Annál még az árvaház is jobb volt. De ezúttal nem úsztuk meg, az egyik gondozó, Mary beküldött minket a játszó szobába és mondta, hogy üljünk szépen le. És ekkor a pár rám nézett, és tudtam, hogy engem választottak. Megszorítottam Sheila kezét, hirtelen nem tudtam mit lehetne tenni.
A pár odahívott magukhoz, én Sheila kezét még mindig fogva őt is magammal rángattam. Mondtam, hogy nem akarok velük menni a húgom nélkül, de persze nem akartak két gyereket adoptálni rögtön, hiszen még az se biztos, egyet tudnának kezelni. Ekkor már haragudtam rájuk, miért akarnak minket elszakítani, hogy papás-mamásat játszanak? Ha nincsenek tekintettel arra, hogy testvérek vagyunk, és szeretjük egymást, nem valók szülőnek! Valamit tennem kellett. A pár másnap jött volna vissza értem, de én nem szándékoztam megvárni, míg visszaérnek.
Bár egy éve még nagy erőfeszítésbe tellett volna Sheilát és a két kerekes bőröndünket magammal vinnem, azóta a gyakorlás megtette a hatását és sokkal jobban irányítottam a dolgot. A szobánkban még két lány lakott, úgyhogy még délután összepakoltunk és becsúsztattuk a bőröndöket az ágy alá. Aztán éjjel, mikor két szobatársunk már mélyen szundított, odaálltunk a fal mellé, ami legközelebb volt az udvarban, tőlünk körülbelül 5 méterre álló nagy tölgyfához, egyik kezemmel megfogtam a húgom kezét, és a fa árnyékát kitapogatva az elmémben ott teremtünk alatta.

Sejtettük hol találhatunk menedéket, bár leginkább csak a filmekből tudtuk mit keresünk és a földrajz órákról, hogy New Yorkban hol. Üres gyárépületet, raktárházat kerestünk, esetleg egy évek óta zárva tartott bérelhető tároló helységet. Végül egy garázs méretű raktárhelységbe költöztünk be. Olyat kerestünk ahol még a lakat is poros volt és volt bent holmi és szellőző, ezen felül kamerákkal se volt megfigyelve. Árnylépéssel bementem több ilyen raktárba a blokkban és mikor találtunk egy olyat, amiben akkora por volt, hogy biztos évek óta nem járt ott senki, beköltöztünk. A többi raktárból elemeltem egy pár dolgot, főleg bútorokat kerestem, hogy ne kelljen a földön aludnunk. A mi raktárunkról se vertük le a lakatot, hiszen akkor lebuktunk volna, úgyhogy mindent árnylépéssel kellett berámolni, és Sheilát is én vittem ki-be. Ez a folyamatos használat szintén erősítette a képességem, és végül már 3 lépést is meg tudtam tenni gyors egymásutánban, mielőtt meg kellett volna állnom kifújni magam.

Tudtam, hogy pénzt kell szereznünk, mivel az örökségünket csak 18 évesen kaphatjuk meg, vagy akkor se, addig az állam tulajdonában marad. És ételt is, mivel már napok óta szemetesből kihalászott táplálékon éltünk, mivel szállást kerestünk, és másra nem igen volt időnk.
Felfedeztem a környéket, ezúttal egyedül mivel Sheila a tegnapi „vacsoránkkal” küzdött egy közeli gyorsétterem mosdójában. Láttam egy zálogházat, és körvonalazódott bennem egy terv arra, hogy mivel szerezzünk pénzt.

Nem hittem, hogy a szüleim büszkék lennének rám, ha látnák, hogy lopok, de ezt kellett tennem, ha meg akartunk élni valahogy. A képességem tökéletes volt a zárt helyekre való behatolásra, és hülye lettem volna, ha ezt nem használom ki. Persze eleinte féltem, és inkább csak eltűnésre használtam, miután árnyas délutánokon, vagy zárás előtt elemeltem egy pár dolgot a kamera vakfoltjában egy-egy polc takarásában és aztán, mint a kámfor eltűntem, és megjelentem valami eldugott mellékutcában, vagy egy szemetes mögött, ahol Sheila várt rám. Ilyenkor mindig felkötöttem a hajam kontyba, mert a hossza túlságosan is jellegzetes volt. Megesett, hogy Sheila foglalta le az eladót, hogy én közben eltűnhessek a szajréval. Remekül játszotta a szerepét már akkor is, és amúgy se feltételeztek semmi rosszat két ilyen aranyos lányról.
A töretlen sikereken felbátorodva, elkezdtem figyelni a lakásokat. Hol lakik egy idős ember, aki ha rajtakapna is, se tudna ott tartani, amíg hívja a rendőröket. Aki viszonylagos gazdagságban él.. Rájöttem, hogy a közvetlen szomszédságunkban hiába keresek ilyet, így sokszor napokba telt mire kiszúrtam egy-egy célpontot, és még több napba, míg megfigyeltem mikor jár el, mikor alszik. Végül megtettem, egy első emeleti lakásba törtem be, ahol egy idős nő lakott. Nem vagyok büszke a tettemre, de csak ékszereket vittem el, illetve pár apró csecsebecsét, és mindkettőből volt neki bőven. A riasztóberendezés csak az ajtaját védte feltörés ellen, ellenem semmit se ért. Kamerák nem voltak, amire számítottam, mivel egy sima, nem igazán luxuslakásban miért is lennének. Sima ügy volt, és ezután többször is eljátszottam.
Ezekből az ékszerekből jó sok pénz folyt be, de féltem, hogy a zálogházban megjegyeznek minket (néha Sheilát küldtem, néha én mentem) és már az összes környező zaciban jártunk legalább egyszer mindketten. Ezután jutott eszembe hogy parókát, és napszemüveget veszek, volt rá pénzünk bőven, hiszen drága ékszereket és dísztárgyakat adtunk be. Végül aztán más munkákat kellett végeznem néha… de erről majd később.

Álruhákon kívül, csak ételre és ruhára költöttünk, illetve alapvető higiéniára.
De néha találtam olyan lakást, ahol a tulaj épp el volt utazva (erre sokszor a felgyűlt levelek mennyisége mutatott rá), és mikor különösen bátrak voltunk, nappal is betörtünk, de nagyon vigyáznunk kellett az utcai kamerákkal. Azt, hogy van-e valaki otthon, meg tudtam állapítani, mert éreztem volna az illető árnyékát, mármint egy emberi alakét.
Így éltünk két évig. Ennyi idő kellett, mire összeszedtem annyi pénzt, hogy vehessek egy másfél szobás lakást. Volt egy hálószoba, egy minimalista konyha és egy fürdőszoba, de úgy örültünk neki, mintha valóságos villába költöznénk. A lakást hamis személyazonossággal vettem, amit a két év alatt szerzett pár ismerősünk egyike szerzett nekem, persze nem csekély juttatás fejében. Ezen 18 évesként szerepeltem, Cassandra Shanders néven. Sheilának is csináltattam egyet, Sheila Shanders névvel, viszont valódi korral, és úgy döntöttem ideje visszatérnünk az iskolapadba, és visszatérnem a harcművészetek tanulásához, most hogy életünk kicsit stabilizálódott. Persze spórolnunk kellett, alig használtuk a vizet és az áramot, és nem is volt nehéz, mivel ennél sokkal rosszabb körülményekhez voltunk szokva. A kung fut újra elkezdeni nem volt nehéz, hamar behoztam a lemaradást. Ellenben tudtam, hogy ha vissza akarunk menni tanulni, magántanárt kell fogadnom.
A választásom az egyik ismerősömre, Robert Dawes-ra esett. Bár Sheila nem tudta, Rob nem egy átlagos egyetemi hallgató volt, hanem hozzám hasonlóan egy tolvaj… és mutáns. Érdekes módon, az egyik munka alkalmával ismerkedtünk meg. Eleinte Sheila mindig velem jött, de a rutin ékszerlopásokhoz egyre többször hagytam otthon olvasni a Zugban, ahogy a kis raktárunkat hívtuk. Ahogy éppen átkutattam egy fiókot igen nagy meglepetés ért, amikor egy fickó hirtelen átsétált a falon. Persze olvastunk a mutánsok létéről, hallottunk Xavier frissen alakult iskolájáról, de nem eleget, és nem bíztunk benne, hogy ez nem csak egy csapda, hogy elkapjanak minket, és kísérletezzenek rajtunk. És megvoltunk ketten, ha nem is volt gondtalan az életünk...

Rob nagyon jó fej srác volt, nálam kicsit idősebb, és rengeteg mindent tudott a világról! Bár nekünk sok „utcai” túlélő tapasztalatunk volt, és sok hasznos dologhoz értettünk, általános műveltségünk igencsak hiányos volt, még úgy is, hogy mindenfelől szerzett könyvekből próbáltuk a kieső tudást pótolni. Sheilát és engem is oktatott ő adta nekünk a Duskbringer és Dawnbringer nevet, ami azóta is rajtunk ragadt Dusk és Dawn formájában. Láttam, hogy nézett a húgomra, szóval figyelmeztettem, hogy ha hozzáér, letöröm a kezét, de csak barátságosan. Robnak és a barátainak sokat köszönhettem. Ő mutatott be az első munkaadómnak, aki a képességemért fizetett, illetve azért, hogy bizonyos tárgyakat, illetve információkat megszerezzek neki.
Volt, hogy nem is a mutáns képességemet kellett használnom, hanem álruhába öltöznöm és bizonyos embereke közelébe férkőznöm és a beszélgetéseiket kihallgatnom. Hihetetlenül élveztem, a csinos ruhát, a sminket, a pillantásokat, amiket kaptam. Az élcelődést a célpontommal, ahogy leittam és rávettem, hogy az összes titkát elárulja nekem. Bár 15-16 éves voltam, bőven kinéztem 18-nak főleg a kebelbőségem miatt. A hosszú fekete hajam leengedve még felnőttesebb voltam. Persze volt egy határ, hogy meddig mentem el, de így is rengeteg pénzt sikerült szereznem, ha jó volt az információ, amit megszereztem.
Lassan ráébredtem, van, akinek a legdrágább műtárgynál is többet ér egy titok, és nehezebb is visszakövetni, hol szivárgott ki.
Az életünk így megint jobbra fordult, Sheila elkezdett középiskolába járni, én pedig úgy terveztem, hogy rögtön egyetemre megyek. Rob és az egyik haverja Dave tanítottak. Dave színjátszást tanult középiskolában majd kommunikáció és médiatudományra ment tovább. Ahogy mesélt a terveiről, nekem is megtetszett az ötlet, hogy tudósítónak, vagy újságírónak menjek. Élvezném a szereplést, hallatni a hangom, és mivel elég sok mindenről tudok és értesülnék, az állás bizonyára több módon is hasznomra válhatna.

Ekkor 2015be léptünk és a világ felbolydult körülöttünk. A mutánsellenes hozzáállás rohamosan terjedt, ráadásul egy férfi aki, a komponáló verseny egyik zsűritagja volt, amire Sheila jelentkezett, rájött, hogy a húgom személyazonossága hamis, és pénzt követelt a hallgatásáért. Odamentünk a megbeszélt találkozóra, de nem volt nálunk pénz, és a férfi nem tágított. Azt mondta feljelent minket, ha nem fizetünk… akár más módon is. A gondolat, hogy akár egy mocskos ujjával is hozzáér a húgomhoz elég volt ahhoz, hogy elboruljon az agyam. Egy árnylépéssel megjelentem mögötte, ahogy a székében ült az elfüggönyözött ablak előtt, és két kezemmel a fejét és torkát megfogva egy gyors mozdulattal kitörtem a nyakát. Sheila le volt dermedve, de tudtam nem ítél el. És azt is tudtam, hogy ideje magunk mögött hagynunk New Yorkot, és az Egyesült Államokat egy időre. Kaptam egy álláslehetőséget Kanadában. Az egyik megbízóm, Seldon, aki főleg mutánsokat alkalmazott úgy döntött túl nagy a fenyegetés az Államokban, és inkább a békésebb északi vidékekre szeretne ideiglenesen átköltözni a „vállalkozásával” együtt, és engem is szívesen látna. Egy hét gondolkozási időt adott, amíg mindent megszervez, és ez az incidens el is döntötte számunkra a dolgot. Bár hugi kevesebb, mint egy éve kezdte meg a középiskolát, tudtam, tovább kell állnunk.

A szerencse velünk volt, mivel 2016-ban, mint a kapott értesülésekből kiderült, a dolgok még kaotikusabbak lettek New Yorkban, és a szörnyűségek egyre követték egymást. Rob legjobb tudomásom szerint a vírus áldozatául esett, ami lesújtott New Yorkra, de a hírt nem mertem közölni Sheilával. Az életünk Ottawában sokkal nyugodtabb volt, mint bárhol máshol a szüleink halála óta, és kezdtük újra élvezni az életet. Egy új kezdet mindkettőnknek jót tett. Valódi nevünkkel jelentkeztünk egyetemre, Sheila gyógyszerészetet én pedig médiatudományt tanultam és riporternek készültem. Közben hírszerzőként és tolvajként tevékenykedtem az árnyak közt, de mikor tehettem a képességeim nem használtam a lakásunk biztonságán kívül, és a húgom is erre intettem. A mutánsokat üldözték és megvetették, bár Ottawában hozzávetőlegesen jobban kezelték a problémát, mint az USA-ban, nem akartuk kockáztatni a jövőnket itt.

Továbbra se éltünk fényűzésben, de már több mindent megengedhettünk magunknak, főleg mivel mindketten kitűnő tanulók voltunk és így ösztöndíjat kaptunk az államtól. Sheila komponált és zenélt, én meg verekedtem hobbiként, mint eddig is, mikor tehettük. Kanadában felfedeztem a judot és a krav magát, amit nem sok helyen oktattak az országban, és míg a judot 4 év után abbahagytam, a krav magát lassan 6 éve tanulom. Ezalatt Sheila is egyre nevesebb versenyeket és pályázatokat nyert. A különbségek kettőnk között néha ámulatba ejtenek.
Majd 2022 nyarán elérkezett az idő mikor mindketten frissen diplomázottan úgy éreztük ideje visszatérnünk New Yorkba. Seldontól és muntáns munkatársaimtól elköszönve, és Seldon ajánlásával (összekötőként is) tértem vissza az újjáépített városba Sheilával, hogy elkezdjük életünk egy új szakaszát.
Visszatérve szabadúszóként számos munkát elvállaltam Cassandra Kerst és Cassandra Cross (illetve Dusk) néven is, és tájékozottságom kifizetődőnek bizonyult, ahogy vártam. Sheila is elhelyezkedett egy gyógyszercégnél, és eddigi életünkhöz képest luxusban éltünk ezután. Kíváncsi voltam mikor jönnek rá az emberek, hogy nem csak a falnak, de még az árnyaknak is füle van.


Képességei:
Karizmatikus, meggyőző, remekül tudja megjátszani magát, az érzelmeit álcázni, érzelmeket tettetni. Emberi határokon belül gyors reflexekkel, kiváló mozgékonysággal rendelkezik és amellett, hogy jól kezeli a váratlan helyzeteket, az X-gén megajándékozta az árnyrokonság képességével.
Árnyrokonság:
Árnylépés: 50 méteren belül érzi az árnyékokat és képes köztük utazni. Ha a célpont árnyék lefed legalább akkora területet, mint amekkora területen Cass megáll, akkor képes abba átlépni, illetve abból ellépni. Ez nem terheli meg jobban egy szökellésnél, de 5 árnylépés után 1 körig pihennie kell. Továbbá ha valakit magával visz, csak a távolság felét képes megtenni, és csak akkora árnyékba léphet, illetve akkor árnyékból léphet el amelyikbe mindketten „elférnek”.

Szakértelmei:
Általános műveltség mellett tanult kommunikáció és médiatudomány szakon az Ottawai Egyetemen, tudósító riporter végzettsége van, francia nyelvet szintén Kanadában sajátította el. 8 évesen kezdett el hobbiból kung fut tanulni (Chángquán avagy Long Fist stílusban) egészen 25 éves koráig tanulta, amikor csak volt rá keret, majd mikor 16 éves lett belevetette magát a különféle küzdősportok komoly elsajátításába. Kung fu mellett tanult aikidot (2 évig), karatet (2 évig), judot(4évig), majd legújabban civil krav magát (6 évig és jelenleg is). A szükség hozzá szoktatta a parkour technikák alkalmazásához. Nem szeret ölni, de ha a szükség úgy hozza képes rá (és nem is gyötrik rémálmok, ha az illető szerinte megérdemelte), ha teheti információszerzési, illetve tárgybeszerzési munkákat vállal, mert ezekhez van leginkább gyakorlata és tehetsége, és ha harcra kerül a sor inkább az ellenfél ártalmatlanná tételére törekszik, nem a megölésére.

Privát előtörténet véleményezést kérsz: Igen
Megjegyzések: Sway csábított ide Először próbálom ki komolyan az frpg-t :3