High Bridge

Manhattan és Bronx össze kötő hídja fent északon.


Az eredeti topic.

Gyalog érkezem meg a hídhoz, és lesétálok a partra. Elnézem a vizet, és elgondolkodom, hogy milyen lehet Manhattan-ben. Még sosem tettem ki a lábam Bronxból. Nem mintha nem tehetném, vagy nem lett volna rá alkalmam, egyszerűen még sosem éreztem rá késztetést. És valószínűleg méginkább kilógnék a sorból, mint itt Bronxban. Sehol sem szeretik az olyan mutánsokat, mint én.
Nem hasonlítok egyik emberhez sem. Vöröses-feketés bőröm, hatalmas szemeim, és a gerincemből kiálló kis tüskék megutáltatnak engem az emberekkel, már az első pillanatban. Itt, a gettó, és a bűnözés melegágyán legalább megszoktak már. Majd egyszer eljön az ideje, hogy átmenjek oda.
Elfordulok a folyótól, és felnézek a hídra, ráteszem jobb kezemet a híd lábára. Ezt a kihívást állítottam magam elé, addig nem nyugszom, amíg fel nem jutok a tetejére. JObb kézfejemből egy nagy tapadókorongot csinálok, és rátapasztom a falra. Ezután ugyanezt megcsinálom bal lábfejemmel, és rálépek a falra. Próbálom bal kezemet is átalakítani, de egyszerűen nem megy. Minél jobban próbálkozom, annál inkább érzem újra az ujjaimat a másik két végtagomon. Ehhez nem vagyok elég erős még, így inkább bal kezem is a falra teszem, valamivel magasabbra, mint a jobbat, majd újra próbálkozom.
Igyekszem bal lábfejemen kicsit visszaengedni, jobb kezemet pedig hirtelen teljesen visszaváltoztatom, miközben a bal kezem átváltozik. Mégis van egy pont, amikor csak a lábfejem tart, és érzem, hogy elkezdek hanyatt dőlni, de ekkor bal kezem is megragad a falon. Nagyon nagy koncentrálást igényel a feladat. Most jön jobb lábam. Amikor megcserélem a két lábam, érzem, hogy elkezdek zuhanni, de bal kezem megtart, és erős fájdalom hasít a vállamba. Nem érdekel, sikerülnie kell. Nagyobb önbizalommal készülök neki, hogy jobb kezemmel ismét feljebb kapaszkodjak, de túl elbízom magam, és sietni akarok, így nem érem el a falat, mire meg tudnék kapaszkodni, és elkezdek dőlni hátra. Bepánikolok, és elkezdek hadonászni, miközben érzem, hogy lábam még mindig a falon van. Már tudom, hogy ez fájni fog, még ha csak egy méteren is lehetek.
Ekkor ösztöneim átveszik az irányítást, lábam visszaalakul, hátamon a bőr acéllá változik, és azzal fogom fel az esés erejét. De sajnos fejemet így is nekicsapódik a földnek. Egy pillanatra elsötétül a világ, aztán látom a kék eget, és az erős fejfájást. Inkább mozdulatlanul fekszek még pár percig.

Nem adom fel a sikertelen próbálkozás ellenére sem. Bérgyilkos voltam, és egyetlen áldozatot sem tudtam megölni. Most, hogy van ez a képességem, jó bérgyilkosnak KELL lennem! Nem engedhetem, hogy ismét kudarcot valljak! Ha nem tudok csapdákat állítani, és előre tervezni, akkor legalább erősnek kell lennem a képességemmel. Irányítanom kell, amit kaptam az égtől!
Újrapróbálkozom, változatlan sikerrel. Újra-, és újrapróbálom. Rájövök, hogy ha nagyon koncentrálok, és lassan csinálom, akkor sikerül. De attól megfájdul a fejem, ezért 2-3 lépés után mindig leesek. Nem bírok magasabbra mászni. De nem keseredek el, folytatom a próbálkozásokat.

Egyszer sikerül feljutnom 2 méter magasra, de egy sirály megletyinti a fejemet a szárnyával, elvesztem az öszpontosításomat, és leesek. Fordulat közben látom, hogy fejjel fogok leesni, és az utolsó pillanatban, a pánik hevében nem jut eszembe más a tompításra, mint hogy a fejemből egy hegyes vasdarabot csinálok, amolyan menet nélküli fúrófejet. Szem nélkül nem látok semmit, csak érzem, hogy megállok a zuhanásban, megállok egyenesen, majd lábaim ledőlnek a földre. Próbálom kihúzni a fejem a földből, de nem megy. Két kezemmel próbálom magam kitolni, de nem megy.
Beragadtam.

Hosszas szenvedések után úgy döntök, inkább visszaváltoztatoma fejem, úgy hátha kijön. Amint megszűnik a fúrófej alakja, mélyebben beleesek a lyukba, vállaim nekiesnek a földkupacnak, és a gödör széléről föld csúszik a szemembe, orromba, fülembe, és meglepett kiáltásom miatt a számba is. Talpra ugrok, kiprüszkölöm az orromból, és kiköpöm a számból a földet, és vaksin botorkálok a víz felé, hogy mikossam szememből is.
Egyik pillanatról a másikra eltűnik alólam a föld, és beleesek a folyóba. Mivel nem tudok úszni, egy ideig tehetetlenül sodródom a víz alatt, és pánikba esem, hogy megfulladok, de ösztöneim ismét megmentenek, ugyanis vállaimból hirtelen egy felfújt karúszót csinálok, ami fenntart a víz tetjén. Lábaimmal, és karjaimmal össze-vissza csapkodva megpróbálok kijutni a partra. Ennyi idő alatt az erős sodrású folyón legalább 15 méterrel lejebb vagyok, mint ahol beleestem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kijussak.

Nagy nehezen valahogy végül kievickélek a partra, majd kifekszem a földre, -vállaimat visszaváltoztatva,- és mély lélegzetek közben nézem az égen a felhőket. Most halálfélelmem volt. De legalább a szememből kimostam a földet. Ruháim teljesen átáztak, így a boxeromon kívül mindent leveszek, és kiterítek a földre, hogy megszáradjanak. Amíg erre várok, inkább próbálgatom magam.
Megpróbálok a megszokott kés helyett most valami mást csinálni a kezemből. Minél bonyolultabb valamit próbálok, annál nehezebb fenntartani, és megalkotni, illetve annál kisebb területen sikerül. Egy kés mindkét kézfejem helyén nem nehéz. Viszont amikor egy karórát akarok képezni csuklómból, sikerül, de nem működik. Gondolom nem ismerem, hogy kéne lenniük a fogaskerekeknek benne...
Hiába próbálom, egyáltalán nem tudok kézfejemből elektrosokkolót sem csinálni. Ekkor egy jó ötlet jut eszembe. Kézfejemből egy kést csinálok, alkaromból egy rugót próbálok, de csak csuklómból megy. Célzok, és kiengedem a rugót, hogy ellője a kést. A rugó kicsi, és gyenge, a kés nagy, és nehéz, így 2-3 méter után már le is esik a földre. Ez nem bonyolult, és hasznos is! Ki kell tapasztalnom, hogy a legideálisabb, és nagyszerűen használható lesz, bármilyen harcban.
Irányítom a kést, hogy jöjjön vissza, vagy változzon vissza a kezemmé, és jöjjön vissza, de semmire sem reagál. Még kicsi meghajlítani sem tudom. ekkor kisebb pánikba esem ismét, hogy a jobb kézfejem többé nem tudom használni, ezért odarohanok, és megfogom. Illetve meg akarnám, merthogy csak a kézcsonkommal nyúlok hozzá. Amint hozzá érek, újból úgy tudom irányítani, ahogy akarom, és rögtön visszaváltozik a kezem. Megnyugodva, kicsit leesett állal bámulom a kézfejem a délutáni napsütésben. Ehhez még mindig nem szoktam hozzá.
Úgy látszik nem tudom irányítani a különvált testrészeimet. Ezt is hasznos tudni. Na, akkor most kísérletezzük ki a legjobb rugó/tőr arányt. Nekiállok próbálgatni, változtatom a kés méretét, és súlyát, a rugó méretét, és erősségét, hogy megtudjam hogy a legjobb. Persze messzire elkerülöm a folyót.

Egy kis tőr, amit képes vagyok ellőni nagyjából 25 méterre. Ez lett az eredménye a mai gyakorlásomnak. Ha falon mászni még nem is tudok, de van viszonylag csendes távolsági fegyverem. Nagy vigyorral az arcomon öltözök fel immár száraz ruháimba. A Nap lemenőben, itt az ideje, hogy valami munka után nézzek. Nem könnyű bérgyilkosnak lenni, pláne, ha egyetlen sikeres küldetéssel sem dicsekedhet az ember. Ha nincs hírnév, nincs munka sem. De talán egy látványos bemutatóval sikerül szereznem egy "befektetőt".
Így hát elindulok vissza Harlem utcáira.

Bízok az ügynök ajánlatában, és nem vitatkozok vele azzal kapcsolatban hol is kezdjük a túrát. A High Bridgehez érkezünk a taxival, ahol kiszállva a járműből egyből a környéket nézem végig. A híd láthatóan remek állapotban van, annak ellenére hogy van egy olyan érzésem minden bizonnyal romokban hevert. Veszek egy mély levegőt, és hagyom hogy átjárjon New York légköre. Magamba szívom mind azt a pozitív energiát amit ez a város nyújt így közvetlen közelről. Ezután a kísérőmre tekintek és szememből az érdeklődés olvasható ki, hogy indulhatunk-e. Gondolom a taxisofőrt ő maga fizeti, mivel én nem rendelkezem semmiféle pénznemmel. Bár kicsit kellemetlen ez az érzés... már mint hogy jelenleg tulajdonképpen ki vagyok szolgáltatva, de talán megérdemlem. Ha nincs ami gátoljon, elindulok lassan és a híd környékét bejárni szándékozom, közben kellemes mosoly jelenik meg arcomon. Nem kizárt, hogy a járókelőknek talán fura lehet valaki, aki önmagában mosolyog, de boldogsággal tölt el a szabadság és az amit tapasztalok. Az emberek felkeltek a földről és ismétlik mindennapjaikat, nem adták fel a küzdelmet. Az élet egyik csodája ez, és ennek tudata erősíti jellememet és hitemet. Míg haladok, az ügynökre nézek, és felteszem neki kérdésemet.

-Ha nem esik nehezére, mondana néhány szót a mostani New Yorkról? Milyenek a körülmények? Az emberek elfelejtették már a történteket? Úgy hallottam hogy a kormány igen sokat tett a város újjáépítésének érdekében.

A séta közben hallgatok és figyelek az ügynök minden szavára. Mikor befejezi, szinte azonnal válaszolok, és nem mentegetőzésnek akarom feltüntetni szavaimat, még távolról sem. Leginkább utolsó mondata az ami arra akar sarkallni, hogy választ adjak neki, még ha az nem is kérdés formájába jutott el hozzám.

-Én nem akarok semmiféle felelősség alól kibújni. Ha így gondolja, sajnos téved. Ha az emberek utálnak, gyűlölnek, vagy szeretnek el kell fogadnom, és viselnem az azzal járó terhet, vagy épp jótékony hatást. Nem akarok kibújni semmi alól amit elkövettem, minden tettemet felvállalom.

Mondom, és szavaimat komolyan is gondolom. Részt vettem egy szörnyű háborúban, amiben nem kellett volna, de tétlenül sem ülhettem és nézhettem ami körülöttem történik. Mindenkinek meg van a választása. New York elbújt a harcok elől, és ez az ő döntése volt, aminek viseli a következményeit. Jót, rosszat egyaránt. Én részt vettem benne, mert azt hittem, úgy reméltem helyesen cselekszem. Csak védeni próbáltam valamit... valamit... magam sem tudom mit. Talán a békét, de nem így kellett volna. Kicsit beletörődően és fájdalmasan sóhajtok fel, majd haladok tovább, miközben nézelődök.

A kísérőm szavaival nem igen értek egyet, de nem vágok közbe. Kivárom a végét, majd csak az után válaszolok neki, mikor már elhallgat. Ám hogy ne feleljek túl gyorsan, és esetleg olyat amit megbánnék átgondolom mind azt amit mondani szándékozom, így jó néhány másodpercnyi szünet után szólalok meg.

-Ellenkeznék önnel, ha nem haragszik meg érte. Nem vagyok katona, még ha New Jersey azzá is emelt. A magam útját járom, és csak egyetlen hazám van, még pedig Kína. Nem országokat, vagy városokat akarok szolgálni, hanem embereket. Embereket, akik igénylik a segítségemet. Na és önmagam lelkiismeretét.

Felelem, majd megértően sóhajtok és folytatom.

-Az, hogy a S.H.I.E.L.D. vagy New York lakossága mit gondol rólam, az rájuk tartozik. Én mindössze egyetlen esélyt kértem amit a sors megadott, és ezzel élni fogok. Bizonyítani akarok, és a kárt amit okoztam legyen az bármilyen formájú helyre hozni. Ha tetteim vonzása az, hogy megnehezítik az utamat, elfogadom. Minél nehezebb egy feladat annál édesebb a siker ízei és talán ha keményebbek lesznek az edzések, és a kiképző és más feletteseim is egyéni sértettségükkel állnak elém legalább azzal is törlesztek az ő lelkükben. Kiadhatják mind azt szívükből amit irántam éreznek. Még ha nem is pártolom ezt a módszert, el kell fogadnom, hisz legalább könnyítek dühökön ami bennük dúlhat . Végre a kezük alá kerültem és megkapták az esélyt arra, hogy úgy bánjanak velem ahogy szerintük megérdemlem.

Ezzel megint csak elhallgatok. Amiket mondtam valóban így gondolom. Számítottam arra, hogy minden bizonnyal nem lesz egyszerű ez az irány, és meg lesznek az ellenzőim és haragosaim. De ki kell állnom eléjük és a szemükbe nézni. Ha kell elviselni ahogy bánnak velem, ha kell fejet hajtanom előttük csak azért, hogy helyrehozzam azt a hibát amit örökké magammal hurcolhatnék ha most nem állok ki. Csak remélni tudom, hogy lesz elég erőm ahhoz, hogy véghez vigyem célomat és vissza nyerjem a bizalmat.

//Miért teszitek ezt velem? //

A szavak amiket az ügynök mond egyre inkább kezdenek megvezetni, és a rossz irányba terelni. Úgy érzem minden ami elhangzik komoly súllyal bír. Talán naiv voltam, hogy tényleg azt hittem mindössze annyiból fog állni az egész kiképzés, hogy addig edzenek, míg állni bírok, és hogy a gyerekes csíntevésekkel próbálnak majd megtörni. Amint meghallom a halál szót, szinte vízhangzani kezd fejemben, és egyre élesebb és élesebb kép rajzolódik ki bennem. Miért hazudna nekem az ügynök? Semmi oka nincs rá. Talán nem véletlen hogy Amerika Kapitány és Logan kihozott a Raftról! Talán mind ez az egész egy nagy átverés annak érdekében hogy végezzenek velem "legálisan". Olyan gondolatok kerítenek hatalmukban amik teljesen észre térítenek, és végre felfogom mind azt, hogy igaza van a kísérőmnek, hisz még is miért lenne érdeke a kormánynak az, hogy velem foglalkozzon? Meg akarnak ölni! Szemem sarkából látom, hogy egyre gyanúsabban viselkedik az ügynök. Bizonyára a fegyvere után matat. Talán nem akar megölni, de parancsba adták neki, és ezért hezitál. Benne is ott a lelkiismeret, viszont csak a dolgát végzi. Csak az a baj, hogy nem fog sikerülni. Tyson Chandlernek igaza volt. New York csak az ellenséget fogja bennünk látni! Most, hogy tisztán látom a helyzetet, ideje tennem valamit azért, hogy megszökjek innen. Próbálom a környék minden szegletét felmérni, utcákat, sikátorokat, járműveket, hogy a kellő pillanatban meg tudjak lépni.

Előkerül a fegyver, ami meg sem döbbent. Magabiztosnak tűnő felszólítás, de ez csak álca. Ha nem tétovázott volna, akkor hinném a rendületlen arculatot, de így már nem. New York és a benne élők rosszabbak, mint ahogy azt Tyson Chandler lefestette. Nem nekem kell kiérdemel nem az ő bizalmukat, hanem nekik az enyémet. Nem véletlen, hogy Ben Grimm nem adta át azonnal a fegyvereimet. Félnek tőlem, és okkal teszik. A lehető leggyorsabban próbálok kihajolni a fegyver elől, majd az ügynök kezét elkapni, és kicsavarni belőle az eszközt. Ha sikerül, ezek után megfeszítem kézfejem, és annak belső részével rá verni próbálok a torkára, remélhetőleg a légcsövét szétzúzva, így a levegő hiány miatt hamar véget ér a kettőnk kapcsolata. Nem hiszem hogy ellenfél lenne az ügynök, de nem becsülöm alá képességeit, és minden mozdulatommal összpontosítok a sikerre. Reményeim szerint pár másodperc és szabad vagyok...