Will Slade

Adatok:

Név: Will Slade
Egyéb név: Nincs
Faj: mutáns
Nem: fiú
Jellem: semleges
Személyazonosság: nyílt
Születési helye és idő: USA, New York, 2033. április 16.
Kor: 13 év
Család: Apa: Damian J. Slade- volt katona, zsoldos - él, Anya: Olivia Thyren - él
Foglalkozás: tanuló
Testmagassága: 155 cm
Testsúlya: 48 kg
Szeme színe: Világoskék
Haja színe: Fekete
Bőre színe: Fehér
Különleges ismertetőjel: Nincs
Repülési sebesség: -
Egészségi állapot/ betegségek: Képessége aktivitása okozhat nála olykor fejfájást, esetleg a láza is felmehet az álma után, de az később, a látomást követően lassan csökkenni, enyhülni kezd.

Életrajza:
Még hallottam az eső kopogását az ablakomon. Nem tudtam elaludni... vagy csak nem akartam. Nem igazán tudom. Utálom a bevillanó képeket az álmomban, már pedig mindig megtörténik, mikor elalszom. Nem is olyan rég kezdődött az egész, fura dolgokról kezdtem álmodni, melyek nagyon valóságosnak tűnnek, és végül azok is lesznek. Vagyis eddig így volt. Egyszer például láttam, amint a szomszéd háza ég, és pár nappal később este tényleg kigyulladt. Azt hiszem, azóta ijeszt meg annyira ez az egész. Fogalmam sincs, mi is lehet ez. Mintha minden kép a jövőből érkezne, hogy meglássam, de hát ez hülyeség... nem? Legalábbis, jó azt tudom, hogy léteznek furcsa dolgok, tudom, hogy mindenkinek vannak különleges... tulajdonsága. De nem létezik olyan, hogy jövőbelátás, vagy igen? Én még soha nem hallottam ilyenről, legfeljebb a képregényekben. Talán ezért is kéne leállnom velük, már annyit foglalkozok a szuperhősökkel, hogy kezdek ilyesmikről álmodni. Mintha valami jós lennék, vagy mi. Kész dili! Anya azt mondta, mikor először meséltem neki ezekről a bevillanó álmokról, hogy csak meg kell nyugodnom, és akkor jobb lesz. De nem értem, miért lenne jobb, főleg, hogy nehéz nyugodtan végignézni valamit, ami annyira valóságos, mint amilyennek mindig látom ezeket az álmokat. Mindegy, nyugi, Will! Csak nyugodtan, tudod... végül is, ha megpróbálod, attól még nem történhet semmi rossz, nem? Na ugye!
Az esőt hallgatva lehunyom a szememet, érzem, hogy lassan kezdek elnehezülni. Azt hiszem ez nem is volt olyan rossz ötlet... ééés sötét csönd. Se kép, se hang. Míg az álmok meg nem kezdődnek. Először csak az alap dolgok... álmok a suliról, rémálom egy dolgozatról, egy álom arról, hogy az a lány az osztályból mellém ül az órán... várjunk csak, mi ez? Will, szedd már össze magad! na jó, annyira nem is volt olyan rossz álom, de pont, hogy inkább ez ijeszt meg. Mindegy, komolyságot, végre! Mert a lényeg csak ezután jött. Már megint olyan valódinak tűnt. Magamat láttam. Sötét volt, én pedig futottam, de nem tudom hová. Gyakorlatilag semmit nem láttam, csak abban voltam biztos, hogy sietnem kell, különben valami baj lesz. A távolban hirtelen pislákoló fényt kezdtem látni, ami a frászt hozta rám, én pedig magamat elkiáltva álltam meg.
Nem csak ott kiáltottam. Kiabálva riadtam fel az álmomból, izzadtam, mégis rázott a hideg. Ezt utáltam a legjobban. Mindig rosszul vagyok utána. Na meg anyu aggódását. Lenyugodni sincs időm, már hallom a lépcső felől a lábdobogást, anya pedig hamarosan be is nyit hozzám, és az ágyamhoz siet. A kislámpát felkapcsolva ül le hozzám, és azzal a tekintetével nézve rám, amit már megszokhattam minden incidens után, belesimít a hajamba, amit viszont mindig is utáltam. Próbáltam elhúzódni tőle, de nem tudtam menekülni követő kezétől. Próbálkozásaimra ő csak mosolygott, majd egy puszit adott a homlokomra... a másik halálom!
- Ajj, ne már...
Anyát azonban ez nem zavarta. Sohasem zavarta, inkább, mintha tetszene neki.
- Megint az álmok? - kérdezi még mindig mosolyogva, mire én csak lehajtott fejjel megvontam a vállam, mert így kimondva annyira gáz, hogy így kiakadok ezektől. Pedig csak képek. Nem jelentenek semmit. Anyu viszont nem tágított. A keze, mire menekülhettem volna, már az arcomon volt, és felemelte a fejem, hogy ránézzek. Tudja, hogy így hiába füllentek, úgyis rájön. úgyhogy csak beletörődve válaszoltam.
- Most se volt jobb. - felelek neki, kicsit sértődötten, utálom, hogy mindig ilyen gyenge vagyok, és azt is, hogy így lát. - Béna vagyok...
Erre viszont a mosoly anyu arcán csak még szélesebb lesz, és újabb puszit kapok, túl gyorsat, ahhoz, hogy kitérhessek előle.
- Dehogy vagy! Ilyet pedig meg ne halljak még egyszer, rendben?
Némán bólintok, ő pedig tovább simogatja a fejem, most viszont, még ha általában utálom is, nem mocorgok tovább. Nem tudom, miért, de megnyugtat. Ezt pedig mintha ő is érezné, mert továbbra sem tűnik el arcáról a mosoly, bár tudom, hogy aggódik, hisz, ezért van itt.
- Elmeséled?
Megint nyugtalanná válok, de azért belekezdek, hátha anyu tud erre valamit mondani.
- Magamat láttam. Futottam, valami felé. El akartam érni, tudtam, hogy sietnem kell, de azt hiszem... nem sikerült.
Újra félni kezdek, és most nem érdekel, ha látja is valaki, odaugrom anyához, és megölelem.
- Beteg vagyok?
- Nem, kicsim, dehogy vagy.
Bár nem láttam az arcát, a hangja olyan aggódó volt, biztosra veszem, hogy már nem mosolygott, de nem bírta ki, hogy ne adjon még egy puszit.
- Hol van apu? - kérdeztem, hátha ő mond majd valamit, de a válasz cseppet sem nyugtatott meg.
- Még dolgozik. Próbálj meg pihenni, mire felkelsz, biztosan itthon lesz.
Kénytelen, kelletlen visszafeküdtem az ágyamba, míg anya betakargatott, majd még egyszer végigsimított az arcomon, mire a keze a homlokomra siklott.
- Van egy kis lázad. Mindjárt hozok lázcsillapítót, és egy kis vizet, addig várj meg!
Újabb puszi, majd a lábak dobogása, és a szobában megint csak az esőcseppek kopogása hallatszott. Szemhéjaim lecsukódtak, és szinte azonnal bevillant egy kép.
Összerázkódtam, így pattant ki a szemem. Csak néhány másodpercre bóbiskolhattam el, mert anyu még nem ért vissza. Egy-két perccel később meg is érkezett a gyógyszerrel meg a pohár vízzel, és miután megkértem, még maradt is egy darabig. De nem mondtam el neki, mit láttam. Nem akartam, hogy megijedjen. Tudtam, hogy apáról van szó, de nem tudtam, mi ez az egész, és most az a legjobb, hogy megvárom, míg hazaér, aztán vele is beszélek.

Képességei: Álmában bevillanó képeket lát a jövőből, képessége azonban még teljesen kiforratlan, irányítására egyáltalán nem képes. Ez a fajta "jövőbelátás" eddig csak álmában jelentkezett, ezért arra sincs hatással, meddig tart a kép/jelenet, amit épp meglát, vagy éppen meddig képes azt látni, az ereje teljesen véletlenszerű ilyen szempontból, ahogyan az is, milyen "messze" lát el. Azt sem tudja befolyásolni, milyen gyakran történik meg ez a látomás, amikor alszik, ez is változó.

Szakértelmei: Egy átlagos kamasz, szakértelme legfeljebb a komolytalankodás időnként.

Privát előtörténet véleményezést kérsz: Nem

Tetszett, jó lett. Elfogadva, 1-2 napot kérek és amint kitaláltam kalandot kezdek is mesélni.

Kezdtem Neked itt: https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t345-albert-einstein-gimnazium-queens#29661

Bővítés:
2046-2048 ~ Az új fiú

Idegesen álltam az ajtó előtt, néztem az üvegre írt számot, aztán a kezemben szorongatott órarendre pillantottam. Az idegességtől remeg a vékony lap az ujjaim között. Picit összerezzenek, amikor anya a vállamra teszi a kezét, azonban idegességem mintha el is tűnne egyszerre. Mégis bizonytalanul nézek rá, de még mielőtt megszólalnék, ő csak elmosolyodik.
- Nem lesz semmi baj, nincs mitől félned. - megsimogatja az arcomat, mire grimaszolni kezdtek, és picit elhúzódom kezétől, mert mások is vannak a folyosón, nem akarom, hogy azt higgyék, félős vagyok és nem is merek egyedül bemenni egy osztályterembe.,
- Nem is félek! - nézek rá dacosan, majd elindulok az ajtó felé, de mikor a kilincs felé nyúlok, megint a vállamon érzem anya kezét. Ezzel nem segít az idegességemen, ezért csak lassan fordulok meg.
- Mi az? - kérdem flegmán. Utálom ezt az egész költözés dolgot, hiszen olyan jól éreztem magam az előző suliban. Most meg én leszek a fura, új gyerek, aki csak ül majd valamelyik hátsó padban némán, és nem is ismer senkit a környékről. Anyu viszont megint csak elmosolyodott, lassan leguggolt elém, én meg még mielőtt bármit tehettem volna védekezésül, megsimította az arcomat, majd egy puszit is kaptam rá. Belenyugvóan sóhajtok egyet, meg sem próbálok ezúttal elhúzódni, hiszen akkor csak újabb simogatást kapnék.
- Muszáj itt mindenki előtt? - suttogok neki és idegesen nézek körbe, bár mindenki a folyosón vagy a szekrényénél babrált vagy sietősen lépdelt épp valamelyik tanterem felé.
- Légy jó, rendben? - kérdezi tőlem, s mintha meg se hallotta volna az előbbi kérdésemet, úgy simít bele még egyszer utoljára a hajamba. Idegesen igazgatni kezdem megint tincseimet ujjai ostroma után, de közben azért bólintottam kérdésére.
Még egyszer átvettük a szokásos protokollt, miszerint nálam van-e a reggelim, elhoztam-e magammal mindent és mikorra érek haza. A folyosói alapzajt hamarosan a csengő hangja harsogta túl
- Na, nyomás! - mosolygott rám anyu, azzal ő is elindult a kijárat felé még egyszer hátranézve és integetve nekem. Ahogy eltűnik szemeim elől, megint visszatér az idegességem, de azért benyitok a terembe. Kisebb csoportokat látok, néhány fiú összeverődve egy kupacban épp hangosan nevetnek valamin. A lányok máshol is szokványos halk pusmogása, illetve pár vegyes csoport a hátsó soroknál.
Egyből az egyik dupla pad felé tartok, amelyik a két hely ellenére még üresen ásít, legalábbis így hiszem. Tévesen. Ugyanis nem sokkal azután, hogy leülök, lezuttyan mellém egy másik srác. Nálam fél fejjel magasabb, hosszú barna haj, és fülig érő vigyor. Nem is igazán értem, mi tetszik neki ennyire, mindenesetre mosolya töretlen marad akkor is, mikor felém fordul.
- Új vagy, haver? - kérdezi vigyorogva, mire én hümmögve bólintok egyet. De a visszafogott válasz sem szegi túlzottan kedvét, lelkesen nyújtja ide nekem kezét. A szokásos formától eltekintve ökölbe szorítva, így hirtelen nem is tudom eldönteni, üdvözlési forma vagy csak meg akar ütni.
- Szasz! Wyatt vagyok. - kicsit meglep ugyan a közvetlensége, de azért én is lassan halványan elmosolyodom és leöklözök vele. - Én meg Will.
- Király! - vállba bokszol, én meg még mindig nem értem, mi annyira király, de nincs is időm megkérdezni, mert ebben a pillanatban belép az osztályba a tanárnő. Miután felálltunk, elhangzik a szokásos "Jó reggelt!" köszöntés, mire a tanárnő megszólal:
- Mielőtt leülnétek, nyilván már észrevehettétek, hogy van egy új arc közöttünk. Will mától az osztályunk tagja, és mivel új az iskolánkban, remélem, segítségére lesztek.
A tanárnő szavaira többen hátrafordultak hozzám. Lefogadnám, néhányuk eddig észre sem vette, hogy itt vagyok. Elhangzott néhány "Szia, Will!", aztán kimentem, beszélni magamról pár szót. Utálom, hogy én vagyok az új gyerek! Minden tekintet rám szegeződött, mikor az egyik lányra néztem, ő rám mosolygott. Hosszú, vörösesbarna haj keresztezi arcát, zöld szemek csillognak rám. Éreztem, hogy arcom egy pillanat alatt lángvörössé válik, de azért belevágok.
Miután mondtam magamról pár szót, visszaülhettem a helyemre, és kezdetét vette az óra. Nem tudom, pontosan mikor kapott el az álmossá, pedig esküdni mernék, hogy csak egy pillanatra hunytam le a szemem, de ez elég volt, hogy egy kép villanjon a fejembe. Elmosódott kép, nem tudom jól kivenni, de mintha aput látnám, a földön fekve. Majd változik a kép és mintha egy lányt látnék. Szalad. Rémült, mint aki menekül valaki elől. Hátranéz, és én is megrémülök. Vörösesbarna haj, zöld szemek.
Szemeim kipattannak, és kissé össze is rezzenek, mire Wyatt megint vigyorogva néz rám.
- Minden cool, haver? - suttog nekem. - Persze. - suttogok vissza, majd visszatérek a körmöléshez. Alig maradtam le a táblára író tanárhoz képest, így valóban egy pillanat lehetett csupán az egész. Akárhogy is... még ennyi idő eltelte után sem tudok hozzászokni ehhez a dologhoz.


Az elmúlt időszakban Will igyekezett a tanulásra koncentrálni, eleinte pedig megpróbált tudomást sem venni az álmában látott képekről. Egy ízben azonban látta álmában, amint a szomszéd asszony rosszul lesz, mely alig egy hónappal később be is következett. Ezután már nem próbálkozott képességének kizárásával, kikapcsolásával, kontrollálása azonban továbbra is problémát jelent számára. A gyerek senkinek sem beszél adottságáról, a körülményeket tekintve, hogy a különleges képességűeket egyre jobban gyűlölni és kiközösíteni kezdték körülötte, ő maga igyekezett inkább meghúzódni és a láthatatlan fiú maradni. Egyedül szülei tudnak csak képességéről, mely olykor álmában előtör.
Miután New York állam kilépett az USA tagállamai közül, Will szülei a költözés mellett döntöttek, így immáron Pennsylvania államban élnek. Willnek ott kellett hagynia korábbi iskoláját és azt a kevés barátait, akik mellette voltak, és most az új suliban próbál helytállni, bár egyelőre úgy fest, nincs problémája a beilleszkedéssel. Máris szerzett egy barátot, a kissé közvetlen és laza stílusú Wyatt személyében, aki előszeretettel piszkálja a fiút azzal, hogy tudja, hogy tetszik neki az osztályból Amelia (a rövid történetben említett leányzó).
Képességét most sem képes jobban uralni, bár már kevésbé van rosszul egy-egy látomás után, ugyanis az évek alatt a láz, mint az álmok mellékhatása lassan elkezdett alábbhagyni, majd megszűnni. Ugyan még mindig fáj a feje az álmai után, de már könnyebben elviselhető számára a dolog, mint képessége jelentkezésekor. A képek olykor nappal is rátörnek, és elegendő csupán pillanatokra lehunynia a szemé és szellemileg ellazulnia. Ébrenléti állapotban azonban nincsenek látomásai. Még mindig nem tudja irányítani, hogy mit lásson, illetve milyen távolból, teljesen véletlenszerűen jönnek neki elő a képek, melyek olykor zavarosak, nehezen kivehetőek, vagy csupán nem élesek, így nem látja mindig pontosan az álmok szereplőit.

Rendben, elfogadva.
Csak annyi, hogy nem kilépett NY, hanem Kanada elfoglalta a várost és az államot is.

Egy-két napot kérek, amíg kitalálok valami kalandot, majd itt jelzem, hogy hova kell írnod.

A kaland kezdődött itt:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t2713-philadelphia-pennsylvania#54612