93. utca, Damien Knight lakása

Hát az év eleje nem idnult túlságosan jól. Pedig ilyenkor szoktak a feleségek rájönni, hogy a „véletlenül” megtalált aranyláncot mégsem nekik szánta a kedves férjük. Az emberek visszatérnek a munkába, csak, hogy rájöjjenek, hogy ez az év sem tartogat nekik semmi újat, és egyszerűen elszakad az évek során egyébként is elvékonyodó cérna, és hajlamosak valamilyen őrültséget csinálni. Persze lehet, hogy csak nekem volt pechem, de jó pár hete nem kerültem ügyfél közelébe, illetve ha mégis, akkor annak ügyét már valaki más vette kézbe.
Szóval az év első hónapja csak annyi munkát hozott, amiből éppen csak a felszínen maradhattam, nem tettem fogadalmakat, nem is lett volna kinek, magamat meg nem szórakoztattam ilyesmivel. Egyetlen személyt próbáltam elérni időnként de a telefon folyton hangpostára kapcsolt, így a próbálkozásaim egyre ritkábbak lettek, aztán pedig csak az álmaimban tűntek fel időnként a vörös szemek meg a pisze orr...
A február meglehetősen hideg napokat hozott, így nem nagyon volt kedvem kimozdulni, hanem a dolgozószobámban ültem, és a netet böngésztem, hogy mit is tehetnék, ha a magánnyomozói karrierem végképp befuccsolna, amikor megszólalt az ajtócsengő.
Egy idősebb ősz hajú férfi állt az ajtóban, rögtön lehetett látni, hogy nem Jehova tanúja, és nem is porszívóügynök.
- Damien Knight – viszonzom a bemutatkozást – fáradjon be, Mr. Paxton. Kávét?
Az szigorú tekintet mögött nem kevés aggodalom is lappangott, és szemmel láthatóan nem volt oda az udvariassági körökért, és jó érzékkel ezeket hanyagoltam, és miután a neve elsőre nem sokat mondott, így hagytam, hogy elmondja miért is keresett fel. Néhány mondatban vázolta a helyzetet...emberrablás. Az agyamon rögtön kezdtek átfutni a kérdések, miközben hallgattam, valószínűleg nem akarta feleslegesen bőlére ereszteni, hátha nem is érdekel az egész. Bár az ilyen ügyek legalább akkora kudarc lehetőseggel szolgáltak, mint sikerélménnyel, főleg, ha az illető ilyen régóta tűnt el, mégis a félig üres hűtő, és a dollárban szegény bankszámlám, mind arra buzdított, hogy járjak a végére az ügynek.
- Érdekli a dolog?
Egy hosszú pillanatig elgondolkodtam, számba véve a lehetőségeket, majd igyekeztem annyira hivatalosnak tűnni, amennyire csak lehetséges volt.
- Mr. Paxton – mondtam nyugodtan – az ügy természetesen érdekel – hagytam egy másodpercnyi szünetet. – Egy dolgot azonban rögtön az elején tisztáznunk kell. Azt szeretné, ha megtalálnám a lányát, vagy azt, ha vissza is hoznám?
Úgy éreztem, hogy ez az első, amit tisztáznunk kell. A városi rendőrségnél a két dolog ugyanazt jelentette, egy magánnyomozónak viszont nem. Ha csak meg kell találnom, akkor utána értesíthetem a zsarukat, és aztán hagyhatom a SWATot vagy a SHIELDet, hogy tegyék a dolgukat. Ha viszont a második lehetőséget nézzük, az sokkal veszélyesebb, zajosabb, és esetleges extra költségekkel jár...

//bocs az elhúzódó kezdésért//

Praxton reakciójából láttam, hogy nem erre a kérdésre számított, de most nem ez volt az az idő, amikor belemnetem volna, hogy miért is fontos, hogy tisztázzuk ezt a kérdést. Ha a férfi nem tudja, hogy mivel is jár, ha egy magánszemély próbálkozik egy feltehetően emberrablás áldozatának a kiszabadításával, akkor inkább nem terhelem a részletekkel. Elég, ha én tudom, hogy olyankor elszabadulhatnak a dolgok, emberek sérülhetnek meg, környezeti károk keletkeznek, és akkor még nem említettem, hogy meg kell magyarázni a fegyverhasználatot és a többi dolgot.
Ennek semmi köze nem volt az én fizetségemhez, ezek az extra kiadások voltak. Viszont meg tudtam érteni a rendőrséggel kapcsolatos álláspontját, hiába voltak nagyobb erőforrásaik, mint nekem, mégis egyszerre több üggyel kellett foglalkozniuk, ami nyílván csökkentette a munka hatékonyságát. Udvariasan megvártam a kis beszámoló végét, majd előkészítettem egy kis jegyzettömböt.
- Értem Mr. Praxton – nyugtáztam az elhangzottakat. – Valóban lenne néhány kérdésem, illetve kérésem – kezdtem bele. – Először is szükségem lesz egy képre Ms. Elisabethről, a mobilszámára, valamint a címére, illetve, ha be tudna engedni a lakásba!
Kivártam, hogy adhasson információkat, illetve, hogy kérdezhessen, ha akar. Mindazzal együtt, hogy a lánya immáron egy hete eltűnt, a férfi nem tűnt túlságosan idegesnek, bár lehet, hogy csak keményen tartotta magát, igyekeztem minél többet kiolvasni az arcáról, a hangjából, vagy a szagából. Nem egyszer előfordult, hogy az áldozat közeli ismerőse, vagy hozzátartozója a tettes, bár ez esetben Bradley Praxtont kizártam, hiszen nem jött volna hozzám, mert mi van, ha véletlenül tényleg találok valamit.
- Tudja esetleg, hogy a lánya járt valakivel? – folytatom a kérdések soroazatát. – Ismeri a legjobb barátnőjét? Tudja, hogy hová ment 31. –én miután ön beszélt vele? Követelt bárki váltságdíjat? Kapott fenyegetéseket? Kinek állhatott érdekében, hogy meghiúsítsa a vancouveri tárgyalásokat?
Az ügy kimenetele egyelőre legalábbis többesélyes volt, bár az idő ellenünk dolgozott. Eddig nem említette például a feleségét, Elisabeth anyját, kíváncsi voltam, hogy mi lehet ennek az oka. Lehet, hogy semmi, lehet, hogy sok... A kapott válaszoktól függ, hogy lesznek –e még további kérdéseim...

Gondosan megjegyeztem a kapott információkat. Praxton uralkodott magán, de van, amit nem rejthetett el, és a szaga rengeteg elfojtott feszültségről árulkodott, ami akár jelenthette azt is, hogy többet tud, mint amennyit elmond, de lehet, hogy tényleg csak eszi az aggodalom a lányáért.
A képen egy csinos fiatal kosztümös lány volt. Sajnos a mai világban könnyen elképzelhető, hogy támadás áldozatává vált, bár volt egy olyan sanda gyanúm, hogy itt ennél többről van szó. Viszont én is gyakoroltam a semleges arckifejezést, főként, amikor Praxton ismét felhúzta magát.
- Kérem, Mr Praxton – emeltem fel a kezemet nyugtatóan. – A célzott kérdésekkel csak biztosítani szeretném, hogy nem siklunk el esetlegesen fontos részletek felett.
Nem várok bocsánatot, csak azt szeretném ha kicsit megnyugodna. A harag nem teszi az embert kellemes beszélgető társsá, és akkor tényleg nem tudok meg olyan dolgokat, amik előrébb vihetnék a nyomozást. Ezenkívül, ha már beszélt a rendőrséggel, akkor azok esetleg felcimkézhették az ilyen részleteket, mint „nem fontos”.
- Mr. Praxton – folytatom a kérdések sorozatát – van Elisabethnek autója vagy taxival járt? És a biztonság kedvéért szükségem lesz ennek az exbarátnak a nevére. És szeretnék villámgyorsan körbenézni a lányának a lakásában, hátha a hatóságok elsiklottak valami apróság felett, ha ez megoldható.
És akkor meglátom, hogy a szomszédok tényleg csak annyira emlékeznek mint, amit elmondtak.
- Ha önnek is megfelelő, akkor találkozzunk – átgondolom, hogy mennyi idő lehet a címhez érni, majd hozzáadok tizenöt percet, és kimondom - ... perc múlva, a lánya lakása előtt...
Az extra tizenöt percre már megvan a tennivalóm, ami egyelőre nem sok és lehet, hogy pusztán időpazarlás, de mindenképpen meg kellett tennem...