93. utca, Damien Knight lakása

Modern izléssel berendezett, egy hálószobás lakás. Bár a környék még erősen felújítás alatt áll, Damien nem sajnálta a pénzt, hogy kedvére valóan alakítsa át otthonát. A vastag falak és az extra hangszigetelés elnyom minden zajt, amit esetleg átváltozott farkasemberként csapna, így a gyér szomszédság nem sejt semmit igazi kilétéről.

Nem mondom, hogy nem szívderítő, ahogy az állam teljes erőbedobással dolgozik New York újjáépítésén, de ez az erőbedobás a mai napon teljes erejével a 93. utcára zúdult, az kicsit elkeserített. Akik itt éltek, nyílván valahova máshova jártak dolgoznim így őket nem zavarta a sok csattogó masina. Nekem kora délutánra lett elegem belőle, mivel egy cikket sem tudtam végigolvasni, nemhogy munkát keresni.
A legutóbbi megbízóim szépen fizettek, amint megtudták, hogy Jack Damon jó időre rács mögé került, így azzal a jóleső érzéssel ébredhettem, hogy ismét szerzett egy pontot az igazság a bűnözéssel szemben. Füldugó hiányában végül úgy döntöttem, hogy elhagyom hajlékomat és inkább valami ennivaló után nézek. Semmi kedvem nem volt magamra főzni, ráadásul éppen megengedhettem magamnak, hogy ne otthon egyek, és az az átkozott légkalapács sem szolgáltatta a legkellemesebb aláfestést sem a napomnak.
Az utcára érve megnyugodtam, ahogy végignéztem a kerületet újjáépítését célzó munkálatokon, majd elindultam, hogy kiérjek a zajkörzetből. Szerencsére tudtam egy helyet, ahol tűrhetően főztek, zene szólt, és ezen az órán még tömve sem volt....

Bármennyire is figyeltem úgy tűnt valóban nem követ minket senki, amíg elértünk a lakásomhoz. Anne állta a viteldíjat, ezt majd először iss meg kell köszönnöm, másodszor meg le kell majd vonnom a bérezésemből. Feltéve, hogy lesz bérezés a végén, de nem engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam a negatív érzés, hiszen volt már dolgom vámpírokkal, majd kihúzzuk ezt is valahogy. Istenhozzádot mondtunk a taxisofőrnek, és a szokásos körülvizslató tekintet után, megcéloztuk a bejárati ajtót. Igyekeztem amennyire csak lehet vinni Jakobot, és utasításokat adni Annenek, hogy mikor melyik kulcsot használja.
Miután átküzdöttük magunkat az ajtók és zárak sokaságán, hiába még mindig rengteget költünk a biztonságra, végre beérkeztünk a kis odúmba.
- A hálószobába – mutatok az ajtóra, majd el is indulok a jelzett helység felé.
Amennyire csak lehet, igyekszem Jakobot finoman az ágyra helyezni, megvárom, hogy Anne megvizsgálná –e a nagyapját, bár remélhetőleg az állapota nem romlott a kocsiút alatt. Közben előkotrom a magánnyomozók alapfelszerelésébe tartozó, és egyetlen háztartásból sem hiányzó elsősegély csomagot, és lehelyezem egy asztalra.
- Használjon bármit, ami szükséges.
Amíg a nő végez én visszavonulok a konyhába, bár még van egy kis időnk hajnalig, én azért elég éhes vagyok, hogy ne várjam ki, és összedobok néhány sonkás szendvicset, és feldobok egy kávét. Megvárom, hátha Anne csatlakozik, hogy a nagyapja pihenhessen, és ideje is lenne, hogy kitaláljuk a következő lépésünket.
- Nem éhes? – kínálom meg egy kérdéssel...

Természetesen a hölgy megkapja a vizes törülközőt, aztán nem zavartam, amíg ellátta az öreget. Gondoltam, hogy Anne régebb óta nem evett, az ilyen veszéles helyzetek közben ez előfordul. Most viszont volt egy szusszanásnyi ideje, így nem ártott, ha feltöltötte magát. A vega szendvicsre egy pillanatra biztos felszaladt a szemöldököm, de megjegyzést nem tettem.
- Ahogy gondolja – hagytam ki a sonkát a következőből, inkább sajttal paradicsommal, paprikával töltve fel azt.
A korai gyros reggeli nekem is jól esett, aztán eszembe jutott, hogy nekem sem ártana rendbe szednem magam, és megnedvesítettem egy rongyot, és odanyomtam a fejemhez, ahol a hölgy még korábban megkarmolt. Nyílván nem volt túl mély a seb, különben a taxisnak is több kérdése lett volna, vagy be se engedett volna az autójába.
- Ki kell találunk, hogy miként tovább. A rendőrség valószínűleg nem foglalkozik majd ezzel az üggyel, és nem tartozik a SHIELD terrorista ügyeibe sem. Csak fáradt vagyok, kimerült – mordult fel. – De nem lehet pihenni, amíg nagyapa nincs biztonságban.
Nem válaszoltam azonnal, megittam a maradék kávémat, legalább ennyi időt is szereztem gondolkodásra.
- Pedig ez így nem fog menni – figyelmeztettem a nőt – a nagyapja egyelőre jó helyen van, és ha idáig nem követtek, akkor időbe fog telni, amíg újból a nyomára bukkannak. Másik dolog, hogy nem tudják, hogy már kettőnkkel kell számolniuk, és nem csak magával. Harmadszor, nemsokára felkel a nap, amikor ők kénytelenek lesznek pihenni, és mivel nyár van, csak későn fognak ébredni. Negyedszer, nem tudjuk, hogy mikor lesz lehetőségünk pihenni, ha a vérszívók megint neki indulnak, ezért jó lenne kihasználni ezt az időt. Egyértelmű, hogy maga még meg tudja védeni mindkettejüket, de ha így hajtja magát, mi lesz holnap, vagy esetleg holnapután? – hagytam egy pár másodpercet, hogy végig gondolja, majd igyekeztem elkapni a pillantását. – Aludjon pár órát – a hangsúlyban több volt a kérés, mint a parancs, de erősebb volt, mint egy szimpla javaslat. – Pokrócot abban a szekrényben talál, a kanapé meg kényelmes. Felébresztem, ha történik valami!
Ha szánt rá egy percet, akkor Anne is beláthatta, hogy igazam van.
- Van még gyógyszerre szüksége? – ha a válasz igenlő, akkor elé tolok egy darab parpírt meg egy tollat. – Írja fel, és én megveszem...

(ha a hölgy vegán, és a sajtra is húzza a száját, akkor inkább csak eléteszek egy pár dolgot, és csináljon magának szendvicset az ebadta )

A reggelivel és a pihenés lehetőségét felivllantva egy kicsit, mintha Anne is megszelidült volna. Örültem, hogy a pihenés mellett döntött, hiszen nem tudtuk, hogy mikor lesz ennek az egésznek vége, és jobban éreztem magam, ha egy pihent alakváltót tudhatok magam mellett, mintha amiatt kellene aggódnom, hogy egy pislantás után nem tudja majd nyitva tartani a szemét.
A hölgy szemlátomást eléggé otthon érezte magát nálam, mosolyogva csóváltam rá a fejem. Azonban volt most éppen elég feszültség nem akartam még tetézni azzal is, hogy erőviszonyokat firtatok a lakásomban. Ráérek majd, ha véletlenül az ügy lezárása után sem tudom kipaterolni. Bár...
A felírt gyógyszerek között felismertem egy vitamint, azzal nem lesz probléma, a többinek a neve nem mondott sokat. Majd reggel megpróbálom beszerezni.
Mielőtt vörös hajú vendégem elfoglalta volna a kanapémat, még megszólítottam.
- A gyógyszertár itt van a közelben, de csak reggel nyit. Nyolc körül beszerzem amiket kért. Addig majd bezárom és beriasztózom magukat! Tíz percen belül vissza fogok térni.
Remélem, hogy még eljutott a tudatáig az információ mielőtt elaludt volna.
Ha mindent rendben találok, akkor ellenőrzöm, hogy jól bezártam -e az ajtót, majd egy gyors zuhanyra én is visszavonultam, illetve, hogy ruhát váltsak.
Nyolc előtt pár perccel elindulnék, hogy megvegyem, amit Anne kért, és amit kiadnak a patikában. Ha valamelyik gyógyszert nem lehet vény nélkül kiadni, azt nem erőltetem, nem akarok feltűnést kelteni. Végig nyitva tartom a szemem, próbálok kiszúrni minden gyanús alakot.
Ha rendben visszaérek, és otthon sincs semmi változás, akkor halkan két széket húzok az ajtóval szemközt. Nem akarom Annet felébreszteni, ki tudja mennyire morcos reggelente, főleg ha bal lábbal ébred. Bár én is kicsit fáradt vagyok, még bírnám egy jó ideig, mégis csak hogy biztosra menjek, egy üveget helyezek az ajtónyitó gombra, hogy ha valaki mégis próbálkozna, akkor a csörömpölés felébresszen. Miután mindent elrendeztem, az ólemben apám szolgálati fegyverével leülök az ajtóval szemben, és várok.
Ha magától nem kelne fel, tizenegykor felébresztem a lányt...

Bár egy kicsit igultam, hogy valami történni fog, az éjszaka maradék része, és a reggel is nyugodtan telt el. A kért gyógyszereket simán sikerült kiváltani, és a szokásos reggeli mozgolódáson kívül sem történt semmi különös. Hiába tartottam szemmel az ajtót, senki sem próbálta ránk törni, egy azt gondoltam, hogy az üldözők legalábbis időlegesen elvesztették Anne és Jakob nyomát.
Gondoltam, hogy hagyom a vörös hajú unokát még aludni, elvégre szükség lehet az erejére később, de tíz körül magától is felébredt. A morgásokra odakaptam a fejem, mivel kicsit aggódtam, hogy a hölgy esetleg farkassá változva ébred, és nem tudom, esetleg felszántja a kanapémat egy hatalmas nyújtózkodással. Nos a nyújtózkodás megvolt, de anyagi kár nem esett, miközben én próbáltam úgy bámulni mintha mégsem...bámulnám. Fene az egész farkas létbe meg minden, de egyébként is a gyengém ha egy nő ilyen nyugodtan el tudja engedni magát reggelente, és nem azon aggódik, rögtön, hogy vajon mit fogok szólni hozzá.
Viszont a kanapém nem elég széles – állapítottam meg, miután Anne követte a telefonját, és a földön landolt.
- Helló – viszonoztam a köszönést – nem ütötted meg magad? – bár szemlátotmást semmi baja nem volt, de hát illik megkérdezni.
- Semmi szokatlan nem történt – válaszoltam. – Nézd meg a nagypapádat, aztán beszélnünk kell – váltottam vissza a feladatokhoz.
Már későn vettem észre, hogy automatikusan tegezni kezdtem, noha nem szokásom ügyféllel ilyet tenni. Ha nem tetszik neki, majd úgyis jelzi. Nem olyannak tűnt, aki a nemtetszését magába folytja – gontoltam egy halvány mosollyal. Ő ügyfél, akármennyire is úgy ébred, hogy rögtön a karomba kapnám és...
Képzeletben akkora pofont adtam magamnak, hogy csengett a fülem. Más se hiányzik, mint hogy odalegyek az ügyfelemért. Talán majd ha az egésznek vége van, lesz egy kis....ÁÁÁÁÁÁ. Nem munka van, és problémák, amiket meg kell oldanom, és a gondolataim a Sanders család, mint ügyfél körül kéne forognia, és nem Anne körül, mint...nos más körülmények között...

Anne amolyan „tudom, hogy mire gondolsz” mosolyt villantott fel, mire én tuti, hogy a fülem tövéig elvörösödötem.
- Te még komolyan nem voltál magunkfajták közelében – állapította meg.
- Még azt sem tudom, ki vagyok, nemhogy kik a fajtám – dünnyögöm kicsit szomorúan az orrom alatt.
Szerencsére Anne magamra hagyott kamaszos zavarommal, én meg azon gondolkodtam, hogy ennyi idős koromra csak nem hagyom, hogy ilyen nílvánvalóan kiüljönek a gondolataim az arcomra, tehát valahogy máshogy tudta meg. Én is megéreztem bizonyos dolgokat, szagokat, de ezt...hát még van mit tanulnom.
Inkább visszavonultam a konyhába, hogy feltegyek még egy bivalyerős kávét. Nekem ugyan sokat nem fog segíteni, illetve inkább nem akadályozza meg, hogy akár tíz percen belül elaludjak, én már csak az íze kedvéért ittam.Ugyan nem tudtam, hogy Anne éhesen ébred –e, de én meg oda voltam a reggeli műzliért, bár amennyit fel tudtam falni, az egy normális embernek cukorrohamot okozott volna. De egyszer még az olyan kedves farkasembereknek is meg kell halniuk mint én, így tele töltöttem egy tányért, majd rálöttyintettem egy nagy adag tejet.
Nem akartam sóhernek tűnni, így Annet is megkínáltam, bár ha elutasítja, összedobok egy hasonló szendvicset, mint kora hajnalban. Mire a nő kijött a szobából, már lefőtt a kávé, és a fejem sem volt olyan vörös, mint egy díjnyertes Észak-Karolinai paradicsom. A pultra támaszkodva ropogtattam a reggelit.
- Hogyan akarjuk megtalálni a vámpírokat, akik rá vadásznak? – kérdezte.
- Nos először is el kell mesélned mindent, amit láttál – kezdtem. – Hogy néztek ki? Férfiak, nők? Hányan voltak? Voltak fegyvereik? Milyenek? Láttál valami jelet, tetoválást rajtuk?
- Aztán nem tudom, hogy a nagypapád nem –e tud többet mondani – kérdezem felhúzva a szemöldököm. – Elvégre őrá vadásznak...

//Lehet, hogy lassan szükségünk lesz majd Szürke Eminenciásra //

Hát legalább kiderült, hogy Anne is ugyanúgy szereti a müzlit, mint jómagam. Kérésemre leírás helyett egyenesen egész jó fantomképet rajzolt az elkövetőkről. Sajnos nem voltak ismerősek. Tehát meg kellett kérnem valakit, hogy segítsen a nyomukra bukkanni.
A következő percben Jakob nyöszörgése hallatszódott a hálószobából, bizonyságul, hogy a férfi magához tért. Átnyújtottam a vásárolt gyógyszereket.
- Menj csak – nógattam, bár gondolom teljesen feleslegesen. – Nézd meg, hogy esetleg tud –e válaszolni néhány kérdésünkre, de nem kell erőltetni.
Amíg Anne megvizsgálta Jakobot, én átmentem az irodámba, és Morgan Smitht hívtam. Ő nem csak munkát szokot ajánlani nekem, de a rendőrségnél dolgozott, és hozzáférhetett olyan információkhoz, amiket nekem nem adnának ki. Természetesen nem követett el semmi illegálisat, én sem kértem volna ilyesmire, de tudta, hogy kikhez forduljon, ha egy áldozaton már a rendőrség nem segíthetett.
- Remélem nem ébresztettelek fel – köszöntem a telefonba.
- Tudnod kéne, hogy sohasem alszom – válaszolt Morgan vissza. – Mi kéne ezúttal?
- Le kéne ellenőrizni két alakot – ő hozta az ügyet, így tudhatott róla. – Ahhoz az ógyhöz, amin dolgozom.
- Nagyon sokkal fogsz lógni nekem – morgott.
- Majd nézd meg mekkora karácsonyi ajándékot kapsz!
- Tudod jól, hogy nem ünneplem a karácsonyt!
- De azért megteszed?
- Küldd át!
A papír már be volt készítve a faxba. Némi pittyegéssel a gép áltküldte egy iróasztalhoz, valahol a Rendőrség épületében.
- Nem ismerősek.
- Nekem sem, de nem ismerhetem mind a nyolc millió new yorkit.
- Majd csörgök!
- Köszi! Ja és Morgan – állítottam meg, mielőtt letehette volna a kagylót. – Ha van is róluk valami, az valószínűleg a vámpír feljegyzések között lesz.
- Remek – a hangja még egy fokkal, morózusabbra váltott, ő se nagyon szerette a vérszívókat. . Vigyázz, hogy mibe tenyerelsz kölyök! – figyelmeztetett.
- Nem lesz probléma – nyugtattam meg. – És kösz!
Hát a gépezet mozgásba lendült, ráadásul még mindig volt valaki, akinek a segítségét kihasználhattam, főleg, hogy felajánlotta. Michael Dumbont is hívhatjuk még, hiszen ki tudna többet a vámpírokról, mint egy vámpír. Bár nem tudtam, hogy ők is falkában vadásznak –e vagy csak ezt a kettőt fűzi össze valami kötelék, de biztos számon tartják valahogy egymást. Még sok kérdés várt tisztázásra, de talán tettünk egy lépést a megoldás irányába.
A szoba levegője még mindig őrizte Anne illatát, de nem akartam zavarni, amíg be nem fejezi az öreg ápolását...

Jó volt látni, hogy Anne felengedett egy kicsit, miután a nagyapja szemlátomást jobban lett. Sajnáltam, hogy nem tudott több felvilágosítást adni. Teljesen meg tudtam érteni, hogy nem akart tétlenül ülni, amíg az a két vámpír odakint rohangál, hiszen Jakob Sanders nem lehet biztonságban, amíg nem állítjuk le őket így vagy úgy.
- Rendben – értettem egyet a nővel – én is örülnék, ha velem jöhetnél, hiszen ketten sokkal jobbak az esélyeink, mint egyedül. Viszont, valakinek vigyáznia kéne a nagyapádra is, nem? Nekem nincsenek olyan ismerőseim, akik túl sokat tudnának a betegápolásról, aki meg esetleg mégis, az azt javasolná, hogy vigyük őt kórházba. Te ismersz valakit, akire rábízhatjuk?
Miután megkaptam a választ, folytattam a gondolatmenetet.
- Egyébként több információra van szükségünk. Te két vérszívóval akadtál össze, de nem tudjuk, hogy nincsenek-e többen. Már telefonáltam egy embernek, remélem össze tud szedni valamit a támadókról. A másik, aki tudhat valamit, az Michael Dumbon, Jakob munkaadója, tekintve, hogy ő is vámpír. A gond az, hogy nem tudjuk száz százalékra, hogy ő nincsen –e benne, és hát modjuk úgy, hogy nem elérhető, amíg le nem megy a nap.
Ismét hagytam egy kis időt, hogy Anne megemészthesse az elhangzottakat, illetve hozzátegye, ha van mit.
- Tudom, hogy ez nehéz, de még egy kicsit türelemmel kell lenned, nem szívesen kockáztatnám a nagyapád életét azzal, hogy ész nélkül belerohanunk valamibe, amit nem tudunk megoldani, és nem akarom, hogy neked bajod essen, mert nem vagyunk elég felkészültek – mielőtt még végleg elérzékenyülnék, még megengedek magamnak egy magabiztos vigyort. – Viszont, ha felkészültünk, az a kettő mindenért fizetni fog...

Oké, a hölgy nem fogja elfelejteni a találkozásunkat, és egyébként bármennyire is fájt a bizalom ezirányú hiánya, könnyebben túl is tettem magam rajta, mint képzeltem volna...vagy nem, fene azt a bizonyítási vágyat, de Anne még vissza fogja ezt szívni.
Viszont szerencsére eszébe jutott egy régi barátja bizonyos Ted, aki tudna vigyázni Jakobra, amíg mi más dolgok után járunk.
- Szerintem vigyük el őt – ajánlottam. – Gondolom Ted jobban tudna rá vigyázni ismerős környezetben. Másrészt, nehezebb lesz rátalálni, ha mozgunk még egy kicsit.
Ha már nincs rám szükség a beszélgetésben, akkor én Michael Dumbon számát tárcsázom fel, és megbeszélek egy találkozót a titkárnőn keresztül, lehetőség szerint a mai estére, de ezúttal egy másik étterembe valahol az Astoriában, ahol Anne is el tudna vegyülni. Nem tudtam egyelőre eldönteni, hogy felfedjem –e az ő kilétét Dumbon előtt, vagy tartsam titokban, mint hamis kártyás az extra ászt.
Ha mindezzel készen vagyunk, és Ted is elvállalja a felvigyázást, akkor már csak taxit kell hívni...

Hát egy pillanatra, még nekem is leesett az állam, amikor megláttam Tedet, nem mintha nem láttam volna elég furcsaságot már életemben, de azért mégis. Miután nem roppantotta össze Annet sem az üdvözlés során, így én is parolára nyújtottam a jobbomat, és a kézfejem is túlélte a találkozást a jókora kőmarokkal. Mindenestre a fickó elég megbízhatónak tűnt, hogy vigyázzon Jakobra, és elég elrettentőnek, hogy elvegye bárki kedvét, hogy ártani próbáljon az öregnek. Nem volt azonban egy beszédes alkat, de el tudtam képzelni, hogy a benne lezajló változás mekkora mértékbe változtatta meg az életét.
Rövid beszélgetés után, még vissaztérhettem a lakásomba, ahol ezúttal magamhoz vettem az apámtól rám maradt fegyvert, és még pár percre le is húnyhattam a szemem, sejtve, hogy igencsak mozgalmas éjszaka elé nézünk. Nem volt más, mint várni a naplementét, amikor is eljön a találkozónk ideje Michael Dumbonnal...

//Bocs, hogy csak most írok, de eléggé el voltam havazva az elmúlt napokban.//

Még a motoron sem aludtam el, így simán hazaértem. Az izgalom nagyrészt elmúlt, bár a vörös páncélos fickó képe egy ideig még kísértett, de egyelőre nem volt ötletem, hogy hogyan is juthatnék közelebb hozzá. A másik dolog, hogy nem akartam Michael Dumbonnak megoldani a problémáit, különösen, ha meg sem kér rá. Nagyot kell fordulnia a világnak, hogy egy vámpírnak tegyek szívességet.
Lakásom ugyanazt a képet mutatta, ahogy itthagytuk, még éreztem két korábbi vendégem illatát. Hátradőltem a kanapén, gondolataiamat ezúttal egy karcsú, sportos, vörös hajú, zöld szemű alak töltötte ki, még ha el is vert a megismerkedésünk harmadik másodpercében ( ). Később még fel kell hívnom...

Szerencsére elég fáradt voltam, hogy ne sokat álmodjak. Ki tudja, ki/mi töltötte volna ki őket? Na nem mintha a vámpír miatt lettem volna ki, amiatt majd aggódok, ha eljön az ideje. Ahogy a dolgok álltak, úgy tűnt inkább Dumbonra hajtottak és nem rám, vagy személy szerint Jakobra. Viszont nyitva kell majd tartanom a szemem, ha ismét eltűnt gyerekekről lenne szó a hírekben.
Na ettől mondjuk tényleg ki tudok bukni. Az egy dolog, hogy az árnyakban mi folyik, és két vámpír hogyan próbálja kicsinálni egymást, de hogy ebbe másokat is belevonnak, különösen néhány kölyköt, akik talán a vérszívók létezéséről sem tudnak, pláne arról nem, hogy hogyan védekezzenek ellenük. Na mindegy. Majd kiderül, hogy bele kell –e folynom megint az egészbe, vagy kimaradhatok egy véres vámpír belviszályból.
Amint felébredtem, rögtön odaraktam egy kávét főni. Nem volt jó ötlet a kanapén aludni, ráadásul azzal a pokróccal, amivel Anne is takarózott, hisz az orrom tele volt a nő illatával; csak remélhettem, hogy a kávé meg valami étel majd ezen is segít.
Az órát ellenőrizve már benne jártam a délutánban, ideje volt tehát felvenni a kapcsolatot Sandersékkel, ellenőrizni Jakob állapotát, válaszolni a felmerülő kérdésekre, és nem utolsó sorban felvenni a tisztelet díjamat.
A telefont ellenőrizve két név fölött lebegett az ujjam, nem tudván eldöntni, hogy melyik számot is tárcsázzam. Elvégre Laura bízott meg az üggyel, de ő valószínűleg a férje mellett van, és nem biztos, hogy örülne a zavarásnak, így akár egy találkozó megszervezése napokig is elhúzódhat. Anne pedig, nos ő talán mindent tud, amit én tudok, ha nem többet. Persze a vele való találkozásnak is jobban örülnék... A fenébe is nem vagyok már tini, aki gombóccal a torkában hívja fel azt a lányt, aki tetszik neki a suliból.
Egy örökkévalóságnak rémlett a csengés.
- Szia...khm...halló, itt Damien beszél, a magánnyomozó – remek, mintha nem tudná a számomat, vagy nem ismerné meg a hangom, a fene – csak gondoltam megkérdem minden rendben van –e? Illetve beszélnem kéne a nagymamáddal...Laurával... hát gondolom vannak kérdései, meg...ez olyan magánnyomozós dolog...tehát átugorhatnék valamikor...
Nem gondoltam volna, hogy egy kávétól így ki tudok melegedni...

- Semmi probléma – válaszoltam Anne érdeklődésére a rendőrökről. – Jelentéstétel, kis magyarázkodás, néhány részlet kihagyása, ügy lezárva.
Hát nagyon régen volt, hogy bárki sütit sütött volna nekem.
- Akkor öt körül ott leszek – válaszoltam immáron természetes hangon – és feltétlenül megkóstolom a browniet. Köszönöm.
Huhh nem is volt olyan nehéz. Rendben öreg, tudsz te kvázi felnőttként is viselkedni. Miután képzeletben vállon veregettem magam, már csak nevettem a zegészen. Úgy látszik egy szinten a normális viselkedés is csak elhatározás kérdése. Mindenesetre ideje volt, hogy összerázzam az odúmat, így a hátralévő időmben ezt meg is tettem. Persze ébredtem már rosszabb helyeken is, de mégiscsak egy sebesült ember feküdt az ágyamban, és nem akartam, hogy a vér szaga esetleg kihozza belőlem az állatot, amíg alszom.
A mozgalmas éjszaka után csak hanyatt vágtam magam a kanapén, így ideje volt, hogy magamat is rendbehozzam, különösen, mivel nem akartam rossz benyomást kelteni, különösen nem egy sikeres megbízás után. Még jó, hogy nem valami macskává változó mutáns vagyok, különben biztos utálnám a vizet. Immáron felfrissülve borotválkozva, vettem a kezembe a fésűt, amikor képzeletben akkora pofont adtam magamnak, hogy csengett a fülem. Nem randira megyek a fenébe is. Jó, hogy nem veszek rögtön virágot is.
Végül csak elindultam, motoron nem tartott sokáig, hogy odaérjek Sandersék házához. Semmi más dolgom nincs, mint becsöngetni, és kedvesen üdvözölni Annet...ÁÁÁÁÁÁÁÁ... csak érjek végre oda...

//ha gondolod csak írj valamelyik kerület Utca témájába, és akkor ott folytathatjuk. Hacsak nem akarsz külön témát nyitni Sanderséknek //