Hy'lt IV

Késve reagálok a nagydarab lényre, pontosabban arra ami a mozgásából kikövetkeztethető lenne, így pedig a támadása elér, ahogyan rengeteg társát is, noha először a hirtelen élmény miatt nem tudom meghatározni, kell néhány másodperc mire a nyakamba belenyilall az éktelen fájdalom. Az, hogy a fullánk nem állt bele a nyakamba valószínűleg csupán a szerencse kérdése volt, ahogyan pedig egy pillanatra oldalra sandítok kénytelen vagyok realizálni, hogy más nem volt ennyire szerencsés közülünk. Hideg vérrel gondolom át, hogy mit tehetnék ebben a helyzetben. Az igazság az, hogy nem sokat, a magam ereje valószínűleg nem megfelelő a lénnyel szemben alapvetően sem, így kifejezetten sokat nem tehetek. A torkomon lévő sérülésre szorítom az egyik kezemet, a lehető legjobban lefedve és valamilyen szinten elszorítva a sebet és ezzel ugyan ha csak minimálisan is, de csökkentve a vérzést. A megfelelő kezeléssel valószínűleg rendben lesz, plusz ha nem kezdek fejetlenül hadonászni és pánikolni, ami lássuk be nem jellemző rám. Nyugodtan várom a helyzet végkifejletét, közben pedig a figyelmem a nagydarabon és az egyéb túlélőkön próbálom tartani, amennyiben szükséges lenne valami elől ellépni azért képes legyek rá reagálni, de ennél többre, vagy legalább is értelmesebbre akárhogyan is mérlegelem a helyzetet éppen nem lennék képes, így maximum figyelhetek és igyekezhetek az esetleges további problémákat elkerülni.

Elkövettem egy súlyos hibát, lankadt a figyelmem, nem volt túl hosszas, az eredmény mégis... Igencsak fájdalmas. Ahogyan mellkason talál az egyik fullánk felnyögök a fájdalomtól, noha egy ideig nem érzem az átmeneti sokk miatt, a testem akaratom ellenére mégis reagál és tehetetlenül dőlök el. A földön próbálom összekaparni magam, beüt a fájdalom, ami meglepő módon talán könnyít a helyzeten, segít gondolkodni. Óvatosan emelem meg a fejem ahogyan a két kezemmel óvatosan ráfogok a fullánkra ösztönösen. Próbálom szemügyre venni hogy pontosan hol találhatott el és mit tehetett tönkre a szervezetemben, ugyanis tervezem kihúzni... Talán elveszteném közben az eszméletemet, amivel nem sokat segítenék a helyzeten, sőt... Valószínűleg jobb ötlet ha először mérlegelek, egy alapos átgondolás, hogy vajon több kárt okoznék-e azzal hogyha megpróbálnám kihúzni mint azzal hogyha a mellkasomban hagynám, amennyiben pedig arra az eredményre jutok, hogy megér egy próbát mert oly szervet valószínűleg nem károsított, abban az esetben kicsit lassítok a lélegzésemen, lelkiekben felkészülök az elkövetkező még rosszabb fájdalomra, összeszorítom a fogaimat és egy gyors mozdulattal próbálom meg kihúzni a fegyvert a felsőtestemből. Amennyiben nem tudom megállapítani hogy értelmes ötlet-e, vagy egyenesen arra a következtetésre jutok hogy egyáltalán nem jó ötlet... Vagy csak egyszerűen nem sikerült elegendő erőt összekaparnom ahhoz hogy kihúzzam... Ezekben az esetekben inkább nem piszkálom, csak markolom a pörölyömet és figyelek, vagy igyekszek figyelni.

A társaim éledeznek és látom, hogy nagyban tanakodnak és próbálnak elvegyülni a hullák között, ahogy nemrég én is tettem. Ezért is mentem távolabb tőlük korábban elvégre nem akarom, hogy a bogárszörny megint tüskét lőjön rájuk.
Társam éppen lecsapni készül a félelmetes bogárra, mikor fémes csattanást lehet hallani, ahogy a kijáratok lezárulnak.
Nem elég a pajzs még a fémajtók is kellenek, remek.
Aztán a fények kialszanak és látom, a fegyvere világítása miatt Acélt és azt, hogy nem nem találta el a lényt, aki eltűnt a sötétben.
Hallom a robothangot és egyáltalán nem tetszik amit mond. A sötétben sebezhető vagyok bármelyik pillanatban eleshetek az egyik hullában. De nem esem pánikban, hanem a régi képzést használva lehunyom a szemem, hogy érzékeim kiélesedjenek és ha hallom, hogy a szörny újabb tüskezáport zúdít, akkor megpróbálok lehasalni a tüskék elől, a hullák közé, előlük. Ha pedig csak a lény közeledtét hallom akkor lassabb, de megfontolt léptekkel távolodom tőle. Elvégre nem akarok megsérülni se elesni a hullákban.
Ha pedig már közel van, akkor pedig gyors ugrásokkal próbálok távol kerülni tőle és kivédeni a támadásait.
~ Remélem legalább ez  a dög se lát a sötétben.

Úgy tűnik, hogy minden jól alakul, sikerül megfelelően helyezkednem, és már csapnék is le a szörnyre, amikor egyszer csak az energiapajzsok helyén fémfalak csapódnak le, és teljes sötétségbe borítják az egész termet. Majdnem elkáromkodom magam dühömben, pedig igazán nem szoktam elragadtatni magam. Mire földetérek, az óriásrovar persze már nincs a helyén, és nem is látom, hogy hova ment. Amikor a hang bejelenti, hogy a rendszerek újraindítása öt perc múlva megkezdődik, tudom, hogy ennyi ideig össze leszünk zárva a lénnyel a vaksötétben. Mi történhetett? Miért indul újra a rendszer?
Az egyetlen fényforrás a teremben az én kardom, de azonnal lekapcsolom. Én nem látok vele távolra, viszont a lény bárhonnan kiszúrhat. Természetesen a kibernetikus szememet is lezárom. Csendben fülelek, és így próbálom megállapítani, hogy a szörny merre mozog. Ha azt hallom, hogy újabb támadást indít, a földre vetődöm, és reménykedem. Igyekszem felkészülni bármilyen eshetőségre, de tudom, hogy ha a lény lát a sötétben, szinte behozhatatlan előnyben van velünk szemben. Közben a páncélomat deaktiválom, mert ha mozognom kell, túl nagy zajt csapnék vele, és felhívnám magamra a figyelmet. Eddigi tapasztalataim alapján egyébként sem nyújt akkora védelmet, ami elég ezellen a lény ellen. Szép lassan, óvatos léptekkel elindulok. Nem akarok ott maradni, ahol a lény utoljára látott.

//Elnézést, de bevárom Sarah-t a körváltással, mert feltételezem, hogy szeretné túlélni, ha ír, akkor kaptok új kört és az egy hetes körváltási nap is arra a napra fog kitolódni, de ha nem ír jövő hét péntekig, akkor mindenkép kihagyom és nem tartalak fel titeket.//

A vérzést sikeresen vissza tudom fogni, valószínűleg jelentős időt nyerek ezzel magamnak, megoldani nem tudom, hogy meg tudom-e így a problémát, lévén hogy a torkom még sosem került elvágásra ezelőtt. Sikerül még meghúzódnom egy rakat tetem mögött és onnan figyelem meg a dolgokat, amikbe ha bármilyen módon próbálnék beleszólni azzal valószínűleg csak a halálomat siettetném, egyértelműen... Szóval... Figyelek, egészen addig amíg le nem kapcsolnak a fények és a sötétség át nem veszi az uralmat a teremben, leszámítva Vron kardját, aminek a mozgásából és a hangokból valahogy nem azt az eredményt tudom levonni mint amit szerettem volna és ami szinte egyértelműnek tűnt. Valahogy mellé ment... Fogalmam sincs hogy egy olyan lény mennyire lehet mozgékony és hogy annak lényegében miként nem hallhattuk a hangját, de lényegtelen is talán. Egyenlőre csendben maradok a helyemen és figyelek, nem mozgok túlságosan, maximum egy nagyon keveset ha szükséges bármi okból, amit nehéz lenne a sötét miatt meghatározni, szóval jobb híján inkább csak fülelek, próbálok valamiféle motoszkálást kiszűrni a sötétben, vagy bármit ami a lény hollétéről árulkodhatna, amennyiben pedig valamiféle veszélyforrásra utaló jelet vélek felfedezni a közelemben és úgy ítélem hogy valóban az, ami, úgy egy szükséges vetődéssel próbálok eltérni, ami nem a legjobb jelenleg, de amíg a torkomat leszorítom addig nagyobb kárt nem okozhat és inkább ez minthogy hagyjam hogy a csótány csak úgy széttépjen.

// Bocsánat, elfelejtettem hogy már van határidő. //

Egy alaposabb átvizsgálás után arra a következtetésre jutok hogy valószínűleg tényleg jobb ötlet a mellkasomban hagyni a pengét, legalább is amíg nincs lehetőség annak a megfelelő módon való eltávolítására egy orvos vagy egy annak megfelelő gépezet által… Ami valószínűleg nem lesz amíg vissza nem érünk a hajóra. Mivel nem vérzik így az elvérzéstől nem tartok, egyenlőre, maximum nagyon lassan bekövetkezhet. Ami problémásabb az a pokoli fájdalom és egyéb tényezők amik valószínűleg a további mozgást gátolják, például az a tény hogy a mellkasomból kiálló penge miatt magam előtt eléggé problémás lenne mozgatni a kezeimet, ha csak nem akarok még több kárt okozni és még egyszer összeesni . Figyelem természetesen ahogyan Vron támad, majd pedig ahogyan a fény lekapcsolásával visszaesik a földre, látszólag sikertelenül, hiszen annak lett volna valamiféle hangja, legalább az hogy a lény eldől, ez viszont nem történt meg, tehát valószínűleg még itt van velünk a teremben. Kellemes ezt tudni, főleg úgy hogy egy esetleges támadás elől eléggé esélyes hogy nem tudnék eltérni, legalább is nem a megszokott módon. Ahogyan a földön fekszem, egyik kezemmel a pörölyömet, másikkal pedig továbbra is a pengét markolom mely a mellkasomba fúródott, előbbit azért hogy védhessem magam, ha támadás érne, ugyanis abban az esetben a pörölyöm sokkoló hatására hagyatkozhatok csak, mely remélhetőleg hosszú távon képes lesz megbénítani a lényt ha arra kerül a sor. Második pedig azért, hogy legyen még mit szorítanom annak érdekében, hogy csendben tudjak maradni a fájdalom ellenére is, noha természetesen nem oly módon hogy kárt tegyek a kezemben. Ugyan úgy a csend céljából szorítom össze a fogaimat is.

Acél kikapcsolta a páncélját így már nem nyújt világító célpontot a bogármonstrum számára. Azonban mi sem láthattuk csak a lépteit hallhattuk. A sötétben csak a füleimre hagyatkozhattam, ami nagyban megnehezítette a tájékozódást, de még ez is jobb mint a semmi.
Hirtelen újra felgyúlnak a fények, még mázli, hogy becsuktam a szemem különben most kifolyna a szemem. Lassan de biztosan nyitom ki a szemem, hogy ne vakítson el a fény. Mikor ismét éles lett a látásom veszem csak észre, hogy valahova eltűnt a bogár. Mivel ki nem juthatott így csak egyfelé mehetett.
- Acél, a lámpa felett van a dög!
Mondom, mivel az én páncélom szétment és nem tudnék felrepülni se, de azért fülelek, hogy halljam, ha újra tüskéket akarna lövöldözni, mert akkor megpróbálok kitérni azok elől.

A vaksötétben néha egy hullába ütközik a lábam, de ez úgy tűnik nem csap elég nagy zajt ahhoz, hogy a lény észrevegye, szerencsémre. A következő pillanatban viszont egy tartalék reflektor gyullad meg. Ez azt jelenti, hogy egy újabb tervem válik teljesen fölöslegessé, de ez csak egy töredékmásodpercre fut át a fejemen, azonnal elengedem. Az első reakcióm, hogy a tekintetemmel a lényt kezdem keresni, de nem látom sehol. Amikor fölnézek, akkor kiált fel Villám. Igaza lehet, más lehetőséget én sem látok, és a lámpa fölött van hely neki. Azt viszont furcsállom, hogy nem hallottuk, hogy felrepült vagy felmászott. Ráadásul ezzel hatalmas előnybe kerül velünk szemben. Mint a vallató a reflektor mögött, pont úgy van hatalmi pozícióban. Mi nem láthatjuk őt, de ő láthat minket. Újra aktiválom a páncélt - most már nincs mit veszítenem miatta - de tudom, hogyha felrepülnék, valószínűleg menet közben kilőne egy tüskével. Azzal sem számolhatok, hogy olyan gyorsan kerülök a lámpa fölé, hogy nem lesz ideje kihasználni az elvakítottságomat, mert a fényviszonyok miatt nem tudom pontosan belőni, hogy hol a tető, így nagyon veszélyes lenne kilőni felfelé. Valami más terv kell, valahogy le kell csalogatni onnan. Az sem teszi egyszerűbbé a dolgomat, hogy négyünk közül csak én vagyok sértetlen, így csak nagyon korlátozott mértékben tudom kihasználni a többiek adottságait. Ráadásul annak is fennáll a veszélye, hogy a reflektor mögül érkező tüskéket nem vesszük időben észre. Aztán megfogalmazódik bennem egy ötlet. Intek a többieknek, hogy maradjanak csendben, majd becsukom a szemem, és elkezdek lassan a reflektor irányába emelkedni. Ha sikerül pontosan a lámpa alá beérnem, talán takarásba kerülök, és közelebbről, a látásomat kiiktatva esetleg jobban meghallom a szárnyai zizegését, vagy bármi más zajt, amit kelt, és meg tudom határozni, hogy melyik irányban van. Jobb ötletem nincs, úgyhogy kénytelen vagyok reménykedni, hogy ez beválik.

Egyenlőre mindenki csendben van, noha valakinek hallom a botorkálását és nem lehetek biztos benne, hogy ez most a lény lesz-e, vagy az egyik társam. Kellemetlen bizonytalanság, ha közel érne meg kéne gondolnom, hogy valóban támadnom kell-e vagy nyugodtan maradhatok. A hangokból könnyű lenne leszűrni valószínűleg, erre azonban nem kell sort keríteni, ugyanis hamarosan fény gyúl a teremben, aminek hatására kénytelen vagyok egy kevés ideig lehunyni a szemeimet a retinámba nyilalló fájdalom hatására, ez viszont csupán csak pár másodpercig áll fenn, amíg nem alkalmazkodnak a szemeim ismételten a fényhez. Érdeklődve tekintek körbe a teremben, a legnagyobb meglepetésre pedig a rovar sehol, ötletem sincs, hogy esetleg merre lehet, legalább is addig nincs amíg fel nem tekintek. Nem vagyok benne biztos hogy a fénynek köszönhetően megfelelően sikerül-e felmérnem, de talán van annyi hely a lámpa felett ahol az is elférhetett, nem vagyok benne biztos. Ahogyan a többieket figyelem, úgy emelem le egy kicsit a kezemet a nyakamon lévő sérülésről, hogy megvizsgálhassam mennyire vérzik még, természetesen ha továbbra is égetőnek tekinthető a probléma akkor azonnali hatállyal ismét leszorítom azt, továbbra is megőrizve a nyugalmam, közben pedig kíváncsian figyelek, felkészülve a legrosszabbra, természetesen, plusz arra hogy esetleg ugranom kell valamely irányba, hogy ne érhessen támadás, viszont ha a lény valóban ott van fent akkor erre nem kerülhet nagyon sor, ha csak nem próbálkozik ismét fullánkokkal... Az esetben csak a korábban hallott hangra és a kiéletezz reflexekre számíthatunk, mivel nem látjuk, ha halljuk akkor felkészülhetünk rá, biztosra veszem hogy az élmények után mindannyian felismernénk.

Némán fekszek a földön és fülelek, fájdalmasan markolva továbbra is a mellkasomba állt fullánkot, de lassan elengedem és a pörölyömre fonódik mindkét kezem, amit továbbra is fájdalmasan ugyan, de emelek a motoszkálás irányába amit hallok és állítom azt tűzképes üzemmódba a közelharc helyett, s lőnék is, ám szerencsére realizálom hogy ezzel a lépéssel akár a saját társamra is tüzet nyithatok. Ez az egy indok gátol meg abban, hogy lőjek, noha lehet hogy a társam valójából egy szipoly... Akkor pedig pusztulnia kell, de előtte látni akarom, biztosra akarok menni, így pedig nem tehetem ezt meg. Amint a fények felgyulladnak ki is derül, hogy nagyon helyesen,ugyanis egyből nem tudom meg, mert a szemeimnek szoknia kell a fényt, de ahogyan szemügyre veszem a hang forrását úgy tűnik, hogy valóban társat sebesítettem volna meg. Ami a legnagyobb problémát jelenti talán jelenleg, leszámítva egy valószínűleg életveszélyes sérülést, az a dög eltűnése, egy ideig keresem a tekintetemmel, ahogyan viszont sehol sem találni úgy nyugodtan hajtom hátra a fejem és tekintek fel a plafonra a fény forrását megtekintve és... A felette lévő teret, ha jól látom legalább is, a szavak alapján pedig nem én vagyok az egyetlen akinek feltűnt, nem meglepően. Megpróbálok lassan feltápászkodni a földről, nem erőltetve a dolgot, ha úgy érzem hogy a szervezetem nem képes elviselni akkor lent maradok, de a pörölyt mindenképpen tüzelésre emelem, ismét igen.
- Fedezőtűz biztosítva. - Jegyzem meg halkan, hogy Acél még hallhassa és ennek fényében csinálja amit csinál, én pedig felveszem a fokozatot a legerősebbre és folyamatosan figyelek, hogy ha szükséges azonnal lőni tudhassak, igaz előtte célzok, ugyanis nem szeretném a lény helyett a fényforrásunkat eltalálni és ki tudja hogy milyen problémákat okozni ezzel. Ha pedig máshogy alakulna a helyzet és a keresett rovar mégsem ott van mint ahol feltételezzük, s támadást indítana más irányból, úgy igyekszem ennek megfelelően változtatni a támadásom irányán és továbbra is egy pontos elektromos lövéssel lefegyverezni.

Amikor a földön fekvő Pöröly jelzi, hogy fedez, biccentéssel jelzem, hogy értettem. Kicsit nyugodtabb vagyok ettől, de az állapota miatt nem tudom, hogy mit várhatok tőle. Abban reménykedem, hogy engem nem fog eltalálni. Nem húzom az időt, tudom, hogy minden másodperc számít, így azonnal emelkedni kezdek. Egy jó darabig minden a terv szerint megy. A szememet csukva tartom, a fény miatt egyébként sem venném sok hasznát a látásomnak, és csak az irányérzékemre hagyatkozom. A szemhéjamon keresztül is érzem, ahogy egyre közeledem a fényforráshoz. Ekkor viszont valami megint megváltozik. reflexből nyitom ki a szemem, amikor a fény elsötétedik, és még meglátom, hogy a gömb lilává vált. Innen már tisztán látszik, hogy nem reflektor, hanem valamiféle energiagömb nyújtja a fényt. Hallom, hogy Pöröly tüzet nyit, és elkezdem a tekintetemmel keresni a rovart, de nem látom sehol.
Ekkor a gömb felrobban, és az egész látóteremet lila fény borítja be, majd teljesen elsötétül minden. A kezemben a kard, és rajtam a páncél egy pillanat alatt válik porrá. Úgy érzem, mintha a testem belülről és kívülről is lángolna. Iszonyatos erő nyomja a bőrömet, ki akar törni belőlem és be akar törni belém egyszerre. Felüvöltenék a fájdalomtól, de nincsenek hangszálaim. A szerveim mintha elolvadnának vagy felrobbannának. Valamit kezdek újra felfogni a lila örvényből, de nem látom a szó szoros értelmében. Nem tudom mennyi idő telt el, néha úgy érzem, hogy napok, vagy akár évek teltek el, máskor meg úgy, mintha csak egy pillanat lenne az egész. Ez lenne a halál?

Acél aktiválta a pajzsát és felrepült, hogy végleg leszámolhasson a lénnyel. Két társam fedezőtüzet nyújtottak a számára eközben.
Én is ezt tettem volna, de jelenleg a páncélom szinte használhatatlan volt, ilyesmire meg végképp alkalmatlan jelen állapotban.
A fénytől nem látni semmit, így lélegzetvisszafojtva várom a következményeket.
Ami nem az lesz amire számítottam volna. Hatalmas durranást hallottam, majd a fent lévő fényt felváltotta valami lilás fény, ami robbanásszerűen söpört végig a helyiségben, ledöntve a lábamról.
~ Egy robbanás? Így érne véget az életem? Még esélyem se volt szipolyt ölni, pedig úgy vártam már a pillanatot.

A sebem még mindig eléggé vérzik, noha nem oly problémásan mint korábban, regenerációm most sem hagy cserben, a fejemben pedig felötlik egy gondolat amely valamilyen formában eddig nem jelent meg különösebben, alaposan végiggondolva értem is, hogy miért nem. Letéphetek egy darabot saját ruházatomból, ami nem tudom mennyire lehet problémás, igencsak erős az anyaga, de a fullánk korábban elég volt ahhoz hogy azt is felsértse, hiszen az egész testemet egyformán fedi. Mégis meg kell próbálnom, bár elősegítem ezzel a kihűlésem, a jelenlegi hőmérsékletben, igaz nem tudom mennyi, de valószínűleg egy kis felfedett felszín nem okozhat sok problémát. Karmaimmal megpróbálom óvatosan feltépni a bal alkaromon az öltözéket, egy megfelelően nagy darabot letépve önmagam további megsebesítése nélkül, felfedve ezzel a zöld pikkelyes bőrömet, ami általában inkább csak saját szobám körülményei között figyelhető meg. Ha sikerül letépnem azt a darabot akkor mindenképpen megfelelően a nyakamra kötöm és megszorítom, noha egyértelműen nem túl erősen, nem tervezem megfojtani magam, amint pedig ezzel megvagyok, tovább figyelem némán ahogyan Vron felemelkedik majd pedig... A gömb fényi lilára vált és felrobban. Nem egészen fogom fel, hogy ez mivel jár, abban reménykedhetem maximum hogy a fedezék ami mögött eddig helyet foglaltam megfelelő módon, vagy legalább is jobban megvéd a gondtól mintha nyíltan ért volna el... És hogy nem vesztem el az eszméletem.

Folyamatosan figyelem ahogyan Vron emelkedik a fény irányába, arra várva hogy valamilyen módon kiugrassza a lényt, vagy hogy az támadjon neki, de nem történik semmi, legalább is nem ilyen formában, azonban a fényforrás színe lilára vált, valószínűleg a társam közelségének hatására, ez pedig elég ok arra, hogy tüzet nyissak, eredménytelenül, ugyanis a lövedékek több módon igazolhatóan is áthaladnak az objektumon, bármiféle hatás nélkül. Furcsállva nézem az eseményt amíg az a valami egyszerűen fel nem robban, ami így a földön fekve egészen kellemetlen élményt nyújt bármiféle fedezék nélkül, de egy közel történt robbanás sebességével kétlem, hogy fel tudnám venni a versenyt és magam elé rántani bármit is abban a pillanatban ahogyan megtörténik, igazából már most késő van. A páncélom talán elég lehet ahhoz, hogy megóvjon a nagyjától és remélhetőleg nem löki mélyebbre a fullánkot a mellkasomban, csak bízhatok a legjobbakban... Amennyiben nem vagyok eszméletlen, akkor sajnos még annyit sem tehetek hogy bizakodok.

// Bocsi több erre nem nagyon megy. //

A robbanás ledöntött a lábamról, de nemcsak a lökéshullám volt rám hatással. Valami komolyabb sérülést is szereztem. A lila szín biztosan nem volt véletlen. A tagjaim sajognak a robbanástól és valószínű, hogy a robbanást nem úszom meg ennyivel.
~ Ez látszani fog majd holnap.
Pöröly sem járt jobban mint én, Reptile-t legalább megvédték  a hullák, melyek alatt most is ott volt még. Halálsikoly hallatszik fenntről, jól ismert hang, Acélé. Repülnék is érte, ha a páncélom nem lenne teljesen használhatatlan állapotban.
- Tarts ki Acél!
Próbálok valamit keresni, amivel valamilyen módon segíthetek rajta, bár sejtettem, hogy semmit sem fogok, de társat nem hagyunk bajban.
Meglepetésemre zuhan le hozzánk egy különös páncélos alak, de az nem Acél, teljesen másként nézett ki, minden esetre azt sem tudom, hogy került egyáltalán be ide, hisz teljesen bezárták.
- Te ki vagy?
kérdem, miközben megpróbálok odavánszorogni a lezuhanthoz és segítő kezet nyújtani neki.

Egy pillanat alatt véget ér az iszonyatos fájdalom, és az utolsó ordítás már zuhanva hagy el. Érzem, hogy valami megváltozott, és tudom, hogy nem lehetnék életben. Akkor már nem kiáltok, amikor becsapódom a földbe. Eltelik néhány pillanat, mire össze tudom szedni a gondolataimat. Amikor felpillantok, Villám áll felettem döbbent, ostoba arccal. Ingerülten lököm félre a kezét. Érzem, hogy valami nem jó, de még nem tudom megfogalmazni, hogy mi az.
- Hol a lény? - kérdezem, igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A hangom furcsán hangzik. Mintha valahogy távoli lenne, de nem tudom pontosan megfogalmazni. Ahogy felülök, akkor realizálom, hogy a testem teljesen megváltozott. Döbbenten pattanok fel. Sose láttam még hasonlót. Aranyszínű páncélt viselek, de érezhetően nem fémből van, és mintha a testem része lenne. Alóla pedig kilátszik a bőröm, ami úgy néz ki, mintha az űr mélységei kavarognának alatta. Hogy lehetséges ez? Nyilvánvalóan a robbanásban történt velem valami, ami megmentett, de a részletekről a leghalványabb elképzelésem sincs. Mi lehetett az az energiagömb, és hogy kerülhetett ide? Társaim döbbent arckifejezését látva, végül így szólok:
- Én vagyok, Acél.

A többiekkel ellentétben szerencsésen megúszom a robbanást, főleg a hulláknak köszönhetően, nem igazán érint, de a lökéshullámot még így is megérzem, természetesen. Miután a veszély látszólag alábbhagy, még egy darabig várok, majd pedig óvatosan tekintek ki a fedezékem mögül és miután biztosra veszem, hogy minden rendben van lépek csak ki, s veszem jobban szemügyre távolról az ismeretlen alakot aki a semmiből landolt közöttünk. Noha nem sokáig szemlélem, a figyelmem hamarosan felfelé terelődik, kíváncsian keresvén a társunkat, nem sok sikerrel, első nekifutásra azt feltételezem, hogy valószínűleg elporladt a közvetlen közelről való, mondjuk úgy hogy találkozásnak köszönhetően, ez a gondolat viszont hamar hamisnak bizonyul ahogyan az ismeretlen alakról kiderül, hogy mégsem annyira ismeretlen. Ha képes lennék bármiféle érzelmet kifejezni pusztán a tekintetemmel, valószínűleg magam is meglepett képet vágnék, így viszont inkább csak érdeklődve biccentem nagyon minimálisan oldalra a fejemet ahogyan végigmérem. Szeretném elhinni de eléggé lehetetlennek látom... Jobban belegondolva nem, annyira nem lehetetlen, elég sok furcsa dolog van, de ez most kissé gyanús.
- Nehezemre esik csak így elhinni. - Jegyzem meg gyanakvóan, tartva a távolságot, majd pedig lassan Dam felé kezdek sétálni, hogy kicsit jobban szemügyre vehessem, az arany színű, ha valóban Vron lenne az, nem úgy néz ki mint akinek különösebben baja lenne, Knight sem egészen úgy néz ki, így láthatóan kíváncsian tekintek le a tagra aki még mindig a földön fekszik és segítek ha esetleg nem képes magától felkelni.

Legjobb reményeim ellenére a páncélom úgy néz ki hogy nem sokat használ a robbanás ellen, magát a lökéshullámot elnyeri és mivel eddig is inkább a földről figyeltem, nincs igazán hova esnem tőle, szóval mint mondtam legalább azt fogja valamilyen szinten, az azt követő sugárzással viszont már nem ez a helyzet. Összeszorított fogakkal és lehunyt szemekkel igyekszem hangok és nélkül elviselni ahogyan egyszerűen roncsolódik az egész szervezetem, ki tudja, hogy milyen formában a páncél alatt, ám szerencsére maga a folyamat nem olyan hosszú. Abban biztos vagyok, hogy maradandó nyoma lesz, és ha most ebből sikerül is felépülni, hosszú távon valószínűleg nem lesz kellemes a következménye. elszomorító tény, de már nem számít... Nem az, hogy nem számít, de most nem igazán tudok ezen a gondolaton fennakadni. Egy ismeretlen alak landol a földön, minek hatására megpróbálom összeszedni magam és felé irányítani a pörölyömet, ha nem viselt meg esetleg annyira a robbanás hatása hogy nem bírok mozogni. Amennyiben képes vagyok folyamatosan rajta tartom a tekintetem és várok csupán egy indokra, hogy tüzet nyithassak, azonban ahogyan a név elhangzik a tekintetem elkerekedik és pár másodperc erejéig a fegyvert is lentebb eresztem... Pár másodpercig, utána észbe kapok és ismét rendesen rászegezem, nincs szükség több kellemetlen meglepetésnek és nem vagyok nyitott az idegenek felé, amint alkalmam adódik le kell szkennelnem, az talán adhat alapot annak, hogy hihetőnek véljem amit mond, megpróbálok tehát felállni, ha máshogy nem megy akkor segítséggel, és első dolgomként szkennelem az idegen alakot, miközben fél szemmel azért a plafon irányába is figyelek, nem lenne kellemes ha a dög addig támadna amíg senki sem figyel, ha még itt vagy életben van.