Nicholas T. McIntyre szobája

Nick szobája valószínűleg a rendesek közé számít, bár szemmel látható, hogy nincsenek itt szülei, akik rápiríthatnának, amikor a káosz már eléri az elfogadhatóság határát. Közel az ablakhoz egy kényelmes ágy. A két falon polcok, az egyiken a tankönyvek, a másikon rengeteg scifi. A fiú imádja a régi, papírra nyomtatott könyveket, így a legjobb darabokat így tárolja a polcokon. Ezek mellett természetesen jónéhány képregény is lapul.
Az íróasztalon egy bekeretezett fénykép a családjáról, laptop, egyéb, a tanuláshoz szükséges cuccok, tollak, körzők, elektronikus könyvolvasó stb, PDA stb.
Szekrény ruhákkal, mint a karakternél leírva, kalapja az ajtó mellé felakasztva. Mielőtt belépne egy tanterembe, mindig leveszi, de van, hogy felteszi arra az időre is, amíg egyik teremből a másikba rohan, így egyesek talán csak kalapban látják.

Fantasztikus ez a szoba. Bár az otthoni se volt semmi, elvégre nem kellett a hugommal megosztanom, ez még egy kicsit talán nagyobb is. Miután sikerült mindent elhelyeznem, és átvehettem a könyveimet is, már rögtön kisebbnek tűnt. Lehet, hogy kevesebb cuccal kéne rohangálnom, na mindegy.
Bár az izgalom sokáig ébre tartott, elvégre az új suli meg minden, mégis úgy aludhattam, mint a bunda. A reggel hatos ébresztő egy kicsit meglepett, azt hittem a városi népek, azért kicsit tovább pihenhetnek. Hamarosan már új hangok is utat találtak maguknak a folyosóról. Kicsit megálltam, hogy hallgatózzak, de ez nem igazán készíthetett fel arra, ami odakint várt, így hónom alatt néhány könyvvel, szemembe húzott kalappal, nekiindultam, hogy megtaláljam az első órámhoz tartozó tantermet...

Tudtam, hogy ez az iskola különleges, de nem vonhattam ki magam az első órák hatása alól. Mármint nagyrészt minden ugyanúgy ment, mintha egy bármely másik iskolában kezdtem volna a tanávet, órarendemben is megvoltak azok az órák, amelyeket mindenki más is tanult, de emellett voltak sokkal jobbak, érdekesebbek, izgalmasabbak.
Az első néhány órában persze bámultam a színes forgatagot magam körül, teljesen olyan voltam, mint egy vidéki túrista első alkalommal a nagyvárosban. Gondolom ez még így is lesz egy pár napoig, bár tényleg nem akartam senkit sem megbántani, és remélem, hogy senki sem vette zokon az esetlegesen kutató tekintetemet. Az elütő bőrszín, vagy az extra testrészek, mint egy farok, mint egy taraj természetesen feltűnt, de eszembe sem volt szóvá tenni a nyílvánvalót.
A napom így békésen telt el, jó sok bemutatkozással, illetve igyekeztem mindent beleadni, hogy felzárkózzak a többiekhez, nem akartam az a vidéki kölök lenni, aki folyton visszahúzza a csoportját. Estére már zúgott a fejem a sok új névtől, a tananyagtól, és úgy egyáltalán a sok újdonságtól, ami fogadott. Írtam egy levelet anyáéknak, amiben beszámoltam az első napomról, megnyugtatva őket, hogy minden tagom ép, senki sem pörkölt vagy fagyasztott meg. Bedobtam egy könnyű vacsorát, és ágynak dőltem...

Huh ez a dimenzió felfedezés aztán nem semmi móka. Viszont ennek köszönhető, hogy most még hét után is a másnapi házimat körmölöm. Na nem mintha olyan nehéz lett volna, csak túl lusta voltam a hétvégén, és az utolsó pillanatra hagytam. Mivel nem volt kedvem egyetlen tanár rosszallását sem magamra vonni, így jobbnak láttam, ha inkább a tanulásra koncentrálok, és nem síbolom el a házikat sem. Szóval bepöccintettem némi kis rockot (micsoda neveket tudtak ezek is kitalálni magukat néhány évtizeddel ezelőtt, na nem mintha most más lenne), mivel ez mindig is segített a koncentrálásban, kicsit hátradőltem, hogy ráhangolódjak a zenére és neki is álltam töri leckének, hátha pont engem szúr ki Miller tanárnő, egy felelés kedvéért.
Lassan eltelt egy hét, és úgy érzem sikerült belerázódnom a suli dolgaiba. A legnagyobb kihívás az volt, hogy ne döbbenjek meg másokon, legyen szó a kinézetükről vagy a képességeikről. Van ám itt mindenféle fura fazon, időnként alig lehet mozdulni tőlük a folyosókon, én pedig csak álltam és bámultam, mint egy turista, szerencsére asszem a szám nem maradt tátva. Az ég áldja, akárki is találta fel a kalapot, hiszen megdöbbenésésemet legtöbbször el tudom rejteni vele, elég ha csak mélyen a szemembe húzom. Persze ez csak az első hét volt.
Szépen megtanultam a külső mögé is látni. Naná, hogy itt is megvoltak a szokásos kis csoportok. Voltak menők, voltak kockák, sportolók, éltanulók, mindenkivel mogorvák és lázadók, meg aztán az olyanok, mint én, akik még csak keresték a helyüket. Gondolom most, hogy a démonvész elmúlt töben mertek csatlakozni az ikolához, mivel kevesebben engedték ide a csemetéiket, miközben vérgőzös túlvilági lények vadásztak a védtelenekre.
Sajnos apáék nem tudtak jönni meglátogatni a hétvégén, így csak képernyőn keresztül beszéltünk. Nem mondom, hogy nem hiányoznak, de továbbra is úgy érzem, hogy a helyes döntést hoztam, amikor idejöttem.
De vissza sulihoz. A legtöbb óra, olyan, mint amilyennek gondolja az ember. Csak mert valaki mutáns, attól még a matek ugyanaz marad. Viszont vannak mások, mint a képesség fejlesztés, amelyek érdekesebbek, ugyanakkor veszélyesebbek is. De a suli olyan pöpecül felszerelt, hogy nem nagyon történnek balesetek. Szóval nem mondhatnám, hogy unalmas itt az élet. Szerencsére sikerült összeismerkednem egy – két arccal, na nem mintha örök barátságról, vagy vérszövetségről lenne szó, de jobb, ha időnként ráköszönnek az ember fiára a folyosón.
Az egyetlen dolog ami hiányzik, az a dobolás, de lehet, hogy csak nem találtam még meg a zene termet...