Anton Szobája

A szoba berendezése maga egyszerű, ágy, kétszemélyes kanapé, kisasztal, tévé és tévéállvány, kisebb szekrény a sarokban, egy állópolc a könyveknek. A falakkal már egészen más a helyzet, Anton előszeretettel pingál  meglévő, dísztelen sík felületekre fotorealisztikus ábrázolásmódban. Jelenleg művei félkész állapotban vannak, kell még néhány hét, hónap míg a megfelelő eszközöket megszerezve tökéletesítheti őket (a képen már a kész állapot látszik).

Különös. Furcsa. Szürreális.
Két hét idebent és nem történt semmi. Senki nem szólt rá, amiért összefirkálta a falakat. Senki nem pofozta fel, verte meg, vagy zárta be, amiért magányos perceit rajzolgatással töltötte, pedig nem fogta vissza magát. Kíváncsi volt. Várt. Talán leginkább arra, hogy az itteniek megunják gyűlöletes ténykedését és megszabaduljanak tőle.
Tesztelte őket. Csendben, hivalkodás nélkül, de végtelenül bizalmatlanul, megfigyelve a környezet reakcióit. Félelmetesen máshogy viselkednek, mint Moszkvában szokás. A nyelvet kezdi megszokni, de valahogy... hiányzik a régi környezet.
Nem rendezkedett be különösebben. Még nem vette a fáradtságot, hogy kipakoljon táskájából, az jóformán pont ugyanúgy gubbaszt ágya végében, mint amikor megérkezett. Készen áll arra, hogy bármikor néhány perc leforgása alatt összekapja a cókmókját és tovább álljon, mintha soha nem is járt volna itt. Hogy akarna? Nos. Nem mintha lenne hová mennie. A családja mostanra nyilvánvalóan gyűlöli. Jobban belegondolva, valószínűleg soha nem szerették igazán. Mégis milyen szülő szabadul meg tulajdon gyermekétől csak azért, mert... mutáns...
Elfintorodik. Hátradől az ágyon, üres tekintettel bámulja a mennyezet még érintetlen, végtelenül unalmas felületét. Tanulnia kellene. Valahol tisztában van alapvető kötelességeivel, pusztán nem látja semmi értelmét. Mennyi idő mégis, amíg kiteszik a szűrét? Még egy hét? Egy hónap? Nyilván nem tarthat túl sokáig. Az, amivé vált... természetellenes. Itt mindenki annyira, átkozottul természetellenes.
Befordul a fal felé, fél kézzel átfogja magát. Kedve lenne bunkert építeni maga köré, de rég megtanulta már, hogy nevetséges ténykedése nem védi meg a világ szörnyűségeitől. Főként nem akkor, ha az a vérében tanyáz.
Halkan sóhajt, kotorászik kicsit a sötét farmer zsebében. Előkaparja hordozható zenelejátszóját, a fülhallgató átláthatatlan káoszgubancát ráérős, unott mozdulatokkal bontja ki. A kábelgörcsbe ragadva alig hüvelykujjnyi méretű ceruza bujdos kihasználós gazdája elől... jó. Pont elég lesz.
Néhány perc múlva a fülesben felreccsen egy melankolikusabb, orosz együttes ismerős dallama. Gyűlölködő, mégis méltán szeretett otthonát idézi. Jobbját emeli és folytatja a már megkezdett vázlatot. Várost épít a falakon belülre.

Néha el kell bújni. Nem a hősiesség alapszabálya, de a hősök nem járnak iskolába, úgy pattannak elő a filmek elején, hogy már készen vannak, de úgy teljesen készen, bár a filmkulturális lemaradásait csak az utóbbi időben kezdi pótolgatni, amikor kimenni nem lehet, és túl sokan akarják megverni ahhoz idebent, hogy kimozduljon a szobájából. Nem mindig van kedve hozzá. Klán nélkül magányos, de a klán elhagyta, így aztán néha valahogy egészen elvadult dolgokra ragadtatja magát. Nem mintha szégyellné vagy bánná. Ugyan. Egyszerűen csak ezek a kölykök itt körülötte nem tudnak semmit, nem látnak semmit, semmik sem.
Nem tudsz te semmit John Snow.- kedveli az ilyen százezer esztendős sorozatokat.
Szóval amikor a lupine dühében felordít a folyosó végén, mert valaki megint egy orbitális pélót fújt lila festékszóróval a szobaajtajára, amit majd megfelelő bűnös híján neki kell lemosnia, akkor Felix inkább lelép. Csak a biztonság kedvéért. Macskaléptekkel fut végig a folyosón, ez egy ismerős szakasz, egy hónapja is itt az üres és ablaktalan szobában rejtőzött el, most is tökéletes lesz, a zárját egyetlen pillanat alatt...
Csendesen ront be, ügyel arra, hogy az ajtót halkan csukja maga mögött, a csapódás tökéletes iránymutatója lenne a menekülőnek, a kilincs csendesen kattan, egy kis fémdarabbal kulcs helyett azonnal zárja is, mi több, a biztonság kedvéért kétszer rá is fordítja, mire felfogja, hogy milyen kibaszott horrorverembe került. Megfeszül, a keze ökölbe szorul, de nem húz be a balján megjelenő szemnek, inkább jobbra oldalaz, halkan káromkodik, amikor belerúg az ágy oldalába, és azon végre felfedezi a falnak fordult, bedugott fülű, rajzolgató, teljesen inkompetens ellenséget egy újabb katasztrófapanoráma előterében.
- Mi a péló? - beljebb lép, ledobja magát a kanapéra, bakancsos lábait a laptop mellé dobja az asztalon, végigbámul a falakat borító félkész mázolmányokon, amíg rendezi a szívdobogását ez úgy jó is lesz, utána is ráér kitekerni a szöszi nyakát, amiért a szívbajt hozta rá, ráadásul a menedékszobájában lakik. Tiszta gáz, ha azt hiszi, hogy ettől még nem fogja ugyanúgy használni.
- Cső - integet a levegőben.

Anton nem vádolható azzal, hogy túl sokat foglalkozik pillanatnyilag a környezetével. Soha nem tudta magát leszoktatni arról, hogy alkotás közben ne hagyja teljes mértékig figyelmen kívül a világot. Ha képes lett volna megtanulni, talán időben meghallja odakint annak idején atyja lépteit és most nem ott tartana, ahol.
Hol is tart most?
Páratlan részletgazdagsággal képes rajzolni. A legkisebb apróságokra is figyel, mintha a dolgok lelkületét kívánná kimerevített képben csapdába ejteni. A valóság bezárható egyetlen mozdulatlan pillanatba, csak hogy elővegye, amikor ismét szüksége van rá... nem mintha szüksége lenne rá valóban. Miért akarna megeleveníteni valamit, amit legszívesebben eltüntetne? Ha egy kicsit fejlődik, talán egy na képes lesz végérvényesen kiradírozni a...
Megszakad a gondolatmenet, ahogy a fiú az ágyon végigrezonáló ütközéstől megugrik, a ceruza hegye pedig kitörik a falon. Olyan hirtelenséggel ül fel és mozdítja a hátát a fal védelmébe, mintha minimum arra számítana, hogy megtámadják. Meglehetősen jellegzetes, képzetlen válaszreakciója ez mindazoknak, akiket eleget bántalmaztak a múltban, hogy az önvédelmi reflexük mostanra a paranoid üzemmódba lépjen.
Hirtelen darálja a szavakat oroszul, hadarva, a hanghordozásból ítélve valami kérdést tesz fel, sárgás árnyalatú tekintete lázasan kutatja a másik alakját. Értetlenül ráncolja a homlokát, ahogy a csávó ledobja magát a kanapéra. Az _Ő_ kanapéjára. Mi a fene.
- Heló? - Kiveszi a füléből a fülest, lábait felhúzva megtámaszkodik a térdein, háta elnyugszik a fal biztonságos hazugság-védelmében. Pillantása végigszkennel a másik tartását, öltözékét, a lábait az asztalon. Megrándul egy izom a bal szeme alatt.
- Levennéd a lábad az asztalról? - Ez már kifejezetten angol, bár erősen átérződik rajta a fiú akcentusa. Lazán ökölbe szorított kezében biztonságban rejtőzik a ceruza, mintha ugyan nem ordítaná magát világra áldatlan munkája a falakról. Elhúzza a száját.
- Nem mintha nem értékelném a  meglepetéseket, de... - Nem, egyáltalán nem értékeli őket. - mégis mit keresel a szobámban? - Elég szuggesztíven bámul, mintha azzal minimum eltüntethetné a másikat. Nem. Egyáltalán nem realizálta, hogy ez esetleg tán valaki más szobája lehet.

A művészek olyan sebezhetőek amikor dolgoznak. Ezzel korábban nemigen szembesült, mondhatni, művészt főleg tévében látott és azt is nemrégen, arrafelé nem teremnek a tehetség érett, lédús gyümölcsei, amerre ő járt, és gázolt rothadt, húsbűzös zavarosban.
Elégedetten látja a falhoz rezzenést. Helyes. Nagyon helyes. Ismeri ezt a mozgásdinamikát, annál is inkább, mert ő maga is okozta már ezt a fajta belső görcsöt, védelmező önmaguk köré rándulást. Jó ismerős dolgokat látni.
A szeme szokni kezdi a falakat, így már könnyebb egészen tetszenek is a maguk sötét módján. Világos szemeit a fiúra fordítja, végigméri térdtől a szőke fejéig, a vállainak araszosságát fitymálva, hát ez elég csekélyke, ugyanakkor roppant megnyugtató.
- Emberül, ha akarsz valamit - mordul őszintén megvetően az orosz szóra, minden, ami nem amerikai az ellenség, és ami amerikai, az is lehet ellenség, szóval neki nem kell a katyvasz. Viszonozza a mustrát, roppant alapos. Felismeri. Látta már párszor, bár eleddig az érdektelenség határmezsgyéjén vitorlázott a fiú. Az új fiú. Az új fiúnak mindig csak a kíváncsi léhák, ringyók és rabszolgavadászok szemében van varázsa, ő meg nem tartozik ezek közé. Se most, se semmikor. De azért látta már. Határozottan.
- Minek? - kicsit megemeli a bakancsát, alánéz, de nem tette rá semmire, így hát nem is látja indokoltnak a levételt, nehéz puffanással visszadobban.
- Az isten szerelmére, nem tudsz normálisan beszélni? - fintorog az akcentus hallatán, a kisujját a fülébe dugva csavar rajta néhányat, hátha az majd segít, de nem. Egyáltalán nem.
- Ja? Itt? Elbújtam. Ez a bújós szobám. Jó helyen van, nincs ablaka, a legtöbben nem is tudnak róla, hogy ez egy okés szoba. Te csináltad össze a falakat? - int kérdőn oldalra és a háta mögé, valahol oda, ahol a szem tartózkodik a maga hátborzongató, undorító, felkavaró és mégis izgalmas valójában. - Elég baró, amúgy, csak kérdezem - sötétszürke cipzáras pulóvert visel, a zsebei megtömve, nehezen húzzák le az alját, a kapucni félig a vállán fekszik, fekete pólóján neonfelirat díszeleg, vászonnadrágja strapabíró anyagból készült. Maga a józan realitás a megjelenése.
- Felix vagyok - teszi még hozzá kevés meggyőződéssel.

Ő nagyon nem elégedett. Épp elég probléma, hogy lépten-nyomon mutánsokba ütközik és a rengeteg órának hála még különösebben kikerülni sem tudja őket... az elején próbálkoztak vele társai. Még odajöttek, próbálták faggatni, rávenni, hogy beszéljen, barátkozzon. Még csak két hete van itt, lassan elveszti az újdonság varázsát és ha szerencséje van, talán végleg felhagynak vele.
Kissé meghasonlott. Tán rövidke, ám számára a mindenséget jelentő élete során azt tanulta, hogy ezeket itt gyűlölnie kell. Irtózzon tőlük, mert a létezésük önmagában is természetellenes. Betegség, ami gyógyíthatatlan és undorító. S most? Ő is beteg lett. Elfordultak tőle, mint macska beteg társától. Mennyire... kiábrándító.
A másik bíráló pillantása alattom kisállatként rágcsál az idegszálain. Elhúzza a száját, félrefordítja a pillantását róla pár szívdobbanásig. Kifejezetten zavarja a fiú megvetése. Az apjára emlékeztet tőle.
- Mert megkértelek rá. - Visszarebben a sárgás tekintet, kelletlenül figyeli, ahogy a kölyök bakancsa visszadobban az asztalra. Ő azon dolgozni szokott. Meg enni. Mi a francot képzel ez magáról...
Ó, ismeri már. Több közös órájuk is van és hallotta a róla szóló szóbeszédeket. Könnyebb dolga volt, mint a másiknak vele, nem nehéz észrevenni az állandóan figyelem középpontjában tomboló lázadó hajlamokat. Problémás gyerek. Ezt mondják.
Dühös kifejezés árnyékolja be az arcát, karba fonja kezeit, sötétzöld-fekete csíkos hosszú ujjú pulcsija megfeszül átlagosan vékonyka mellkasán.
- Teljesen normálisan beszélek. - Már szerinte. Az akcentus már csak olyan, hogy aki használja, nem érzékeli, még ha a környezet reakciói alapján tudatában is van annak, hogy némileg máshogy ejti a szavakat, semmint az elvárható lenne.
- Mh. Ezért választottam. - Már a szobát. Mert nincs ablaka és mert nem őgyelegnek állandóan errefelé mások, bár ez inkább utólag realizált kellemes tény volt, semmint döntésalap. Kissé tartózkodóvá válik, ahogy Felix a falakat említi. Követi a pillantását.
- Da... - Röviden biccent, ha már ez nem számít az emberi kategóriának. Némileg összezavarodik, ahogy tekintete hirtelen visszarebben a fiúra.
- "Baró"? - Nem ismeri a szót. Nincs itt elég ideje, hogy a tanult nyelvhez tartozó aktuálszlenget is elsajátítsa, értetlensége csupa kérdőjel a tekintetében. Nincs róla meggyőződve, hogy nem valamiféle pejoratív jelzőt kapott, az amerikaiak hanghordozása valahogy nehezen elkülöníthető.
- Anton. És nekem senki nem szólt, hogy ez a te szobád. Sajnálom. - Milyen bosszantó. Miért rakták egy olyan szobába, ami már másé? Bizonytalanul pillant az ajtóra. - Mi elől bújtál el? - Ergo a kérdés: Mégis mi a halált szabadít az ő nyakába? Csodásan kezdődik ez az este is.

Egy mutánssuliban előfordul, hogy több a muti a kelleténél, alighanem ezzel az ódzkodással nem csikarna ki együttérzést a porszürke szemekből, se a másféle traumáival. A fiú arcáról tanulmányt lehetne írni, bár nem volna egy különösebben szociotanulmány, az elmondható róla, hogy tisztán áll előtte Anton. Nincsenek előítéletei, a negatív és pozitív benyomásai róla most formálódnak, ahogy a fülét keféli egyenletes tempóba az orosz akcentusba mártott mérgező szavakkal.
- Áh. Bocs, nem. Kényelmes - van valami kihívó a vigyorában. Ez a bakancstéma az asztalon egy dominanciaharc. Nem veszi le, ergo megtartja magának a vezető pozíciót. Anton esetleg kiharcolhatja, hogy mégis megtegye, ha tudja, és akkor egyenlőbbek lesznek, de hát egyenlők sose lesznek. Ő nem egyszerű mutáns, és ezt tudja is magáról, még ha jelenleg gyengébb az egyszerű mutánsoknál is.
És különben is. Kérés és könyörgés? Meg kéne, hogy hassa bármelyik is?
Vékony, fekete szemöldöke megemelkedik, ahogy a dühöt érzékeli a másik hangjában, fintorogva jelzi, hogy mennyire nem normális az, ahogyan beszél. Logan professzor odaléphetne az ilyeneknek, mielőtt a maradék tiszteletét is elveszíti, de hát mit vár valakitől, aki japánt tanít. Ő is a prostik miatt ment oda, ebben teljesen biztos.
Indulatosan felpattan ültéből a "da" hallatán, lám milyen könnyű rávenni arra, hogy levegye a lábát arról a cseszett asztalról, kilép mögüle, körbejárja az ágy bejárható felét.
- Ja. Baró, mint király, menő, kurvajó, elképesztő és a többi, pontosan ellenkezője annak, amilyen trágyalével áthatottan beszélsz - megáll a fal előtt, aminek ágyfelén a kölyök éppen ügyködött, csak a szeme sarkából figyeli őt, egyébként merőn bámulja a sötét rajzolatokat, amik félbehagyottságuk ellenére is valahogy hatnak a lélekre.
- Nem az én szobám, csak használom. Kázmér elől. Nem így hívják, de utálja a macskákat, szóval Kázmér. Az a benga nagy feka lupin. Annyi agya nincs, hogy itt megtaláljon, izomra fejlődött, a szagommal pedig tele van az összes folyosó - gondoskodott róla, hogy megzavarodjon a másik. Mondhatná, hogy a fiúnak nincs oka aggódni, de hát van. Különösen, hogy itt van a szobájából.
Lila flakon fújható festéket húz elő a zsebéből, ütemesen felrázza, hogy csak úgy zörögjön benne a golyó, mélázva bámulja a falat.

Annyi esze azért van, hogy ne dörgölje a világ képébe saját felemás ellenérzéseit, épp eleget kellett színlelni atyja előtt az elmúlt 15 évben, hogy immár a lénye részévé váljon a semlegesség. Nem vár sajnálatot, sem pedig együttérzést. Az alapvető "miért" kérdések elkorcsosultak a szenvtelen bánásmód alatt, benne pedig nem fejlődött ki igazán igény a másokkal való komolyabb szociális kapcsolatra.
Összeszűkül a pillantása, de végül nem felel meg a kihívó vigyorra. Konok hallgatása ha nem is beleegyezés, nem kezd túlfűtött dominanciaharcba a fiúval. Annyira nem sikerült megütni az ingerküszöbét, hogy Felix túllépjen a már unásig gyakorolt beidegződéseken. Sosem lesznek egyenlőek, ebben egyetértenek. A világ egyszerűen csak egyenlőtlenül épül fel.
Csúnyán néz, szemei a legkevésbé sem oldódnak fel a fintorgásra. Milyen bosszantó. Mégis mit kellene csinálnia? Így is jár a végtelenül unalmas angol nyelvórára, de messze nem lesz egyhamar, hogy képes levetkőzni bosszantó akcentusát. Főként, mert lényének egy része még mindig a szívtelen, hideg Oroszhonban kísért.
Összerezzen, ahogy a másik felpattan, a zárkózott póz feloldódik és feltérdel az ágyon. Jobbja rátapad dereka mögött a falra, pillantása üressé válik, ahogy a másik mozgására fókuszál. Az közelebb jön, ő hátrébb mozdul, háta egészen a falhoz lapul térdeltében.
- Ah... kösz. - A megfelelő szinonimákkal már sikerül behatárolnia a szót. Nem hülye, csak tapasztalatlan és kifejezetten sérti az önérzetét, hogy ennyire nem tolerálják a beszédstílusát, pedig... kiemelkedően jó a kommunikációs képessége, csak hát nem épp elvárható, hogy olyannyira különböző kultúrából származva is képes legyen megfelelni az itteni elvárásoknak. A kölykök mind kegyetlenek.
Nem válaszol. Őszintén szólva jobb szeretne megszabadulni a másiktól, egy idő után már csak érdeklődését veszti ő is. Óh, hogy bujkál?
A rajzolat, ami előtt a Neo áll, elég lenyűgöző. Láthatóan az ágy felőli falszakaszon dolgozott eddig a legtöbbet, nyilván mert a korábban látott póz a legkényelmesebb számára. Felix szemei előtt egy meglehetősen romos város sárkányokkal pusztított képe díszeleg. New Yorkra emlékeztet, ám inkább valami kifacsart fantázia és a képeslapok szentségtelen találkozása, semmint valódi fizikai tapasztalás. A fiú nagy eséllyel nem járt még a nagyvárosban.
- El sem tudom képzelni, mégis mivel bosszanthattad fel. - Ha. Hahaha. De, kurvára nagyon is jól el tudja képzelni, Felix kifejezetten az a fajta így első, második és százezredik pillantásra is, mint aki előszeretettel táncol környezete vékonyka idegszálain. Nem veszi le róla a tekintetét. A sarokba szorított vadállat sem néz máshova, ha ragadozója épp az arcába mászott.
Ledermed, ahogy előkerül a flakon, pillantása lassított felvételben látja maga előtt a lila festékszórót. Mi a...
- Mi a jó eget csinálsz?! - Elhűlten bámulja a látványt. Nem teszi meg. Nem? Ugye nem tenné meg? Pislogás nélkül figyel, hogy vajon valóban veszi-e a pofátlanságot arra, hogy megemelje azt a flakont...
Amennyiben Felix épp seggfej címét próbálja megerősíteni és szándéka jeléül megemeli a festékszórót, úgy a fiú keze feljebb rándul a falon, írisze hirtelen szénfekete színezetet kap, a falból pedig a pillanat törtrésze alatt kiszakad a Felix arca előtt lévő 1x1 méteres szakasz 3D makettképe. Addig az első néhány szívdobbanásig pont elég a pillanat, hogy a kemény anyag csúnyán arcba küldje a Neot, ha az nem hajlandó meghátrálni, avagy kapcsol időben. A makett megmarad ott a falon a maga 3 dimenziós változatú kitüremkedéseként.
Anton pillantásával - és egy egészen másfajta mutánsképességgel ötvözve - jelenleg gyilkolni lehetne.
- Na most húzz innen a picsába, mielőtt ráduszítom az egész szobát. - Nem, erre természetesen és legmélyebb sajnálatára nem képes, pedig feljebb annak a sárkánynak a vázlata elég lehengerlő benyomás lenne.
Gratulálunk, Felix. Önnek sikerült elérnie egy darab orosz kiskatona ingerküszöbét.

Tehát nyert. Helyes. Szeret nyerni mások felett, győzni ott, ahol van rá esély, elég kilátástalan harcot, győzhetetlen ellenséget élt már meg ahhoz, hogy értékelni tudja az apró diadalokat, még ha ennél sokkal látványosabbakra vágyik is, no meg lenne szüksége ahhoz, hogy ne kísértse örökké a gyengeségtudat. Túlélő, de vesztes típus, legalábbis ezt a mintát rajzolja elé az élet unos untalan ugyanazokkal a szakszerűtlen mozdulatokkal.
Kaján kifejezés jelenik meg az arcán, ahogy befeszül a kölyök. Mintha ugyan képes lenne térdelve ellenállni, ne legyen nevetséges, még ha roppant szórakoztató is az igyekvése. A kajánság jól áll neki, a mosolygás valahogy életet lehel az arcába, a szemeinek szürkéje is elviselhetőbbé válik, szürke viharában nem a ködös halál tesped egykedvűen, hanem egy kamaszfiú önző és önelégült vágyai.
Kinyúl a város felé a szabad kezével amelyik nem a zsebében kotorászik, megérinti a falat, bár csak óvatosan, noha nem tart attól, hogy a felvázolt rémváros rátámadna. Tetszik neki a sárkány. Még sose látott sárkányt, de el tudja képzelni, hogy micsoda pusztítást vihetne véghez vele, ha egyet a saját oldalán tudna. Nyilván az ellenség oldalán látni se akarná, de a sajátján...
- Rajzoltam egy farkat az ajtójára ezzel - emeli meg a palackot oda sem pillantva a fiúra, hogy jól olvasható legyen rajta a felirat, aztán rázza tovább. Erőteljes és mégis könnyű a mozdulat, csak az az idegesítő kliggelés ne lenne, amivel a golyó jár benne. Az igazából őt is kurvára bosszantja.
- Felrázom - szakszerű, kegyetlen és közönyös a válasza. Azt ki sem mondja, hogy aztán fújni fog vele valamit, mert teljesen egyértelmű, mi mást is csinálhatna egy festékszóróval, unalmában nem fogja rázogatni, ha maszturbációs gyakorlatokat akar végezni, azt majd megteszi a képességfejlesztős órákon. Lendíti a palackot és...
Nos arra igazán nem számíthatott, hgoy a fal megfejeli, bár a reflexei amúgy kiválóak, hátratántorodik a képét ért ütéstől, a kemény kis makettvilág helyes, vörös benyomódásokat hagy a bőrén, ez legalább elfedi a döbbenetét és az árnyalatnyi ijedelmét. Megütött fél szemét szorosan lehunyva a jobbjába gyűlik a harag és az indulat, amit kivált belőle a stressz, hamar megtalálja a dühének célpontját.
- Igazán? Tedd azt! - gyorsabban dolgoznak az agyában az ingerek, hogysem felfoghatná őket ő maga, de a tudatalattija már tudja, hogy a fiú kezének a falon kulcsfontosságú szerepe van, macskaugrással veti magát az ágyra, eldobva a palackot fél kézzel kapja el a fiú nyakát, miközben a másik keze a falra csapódik, és löki is el magukat onnan az ágy rugózását felhasználva rugaszkodva el a lábával. Hátrafele tigrisbukfenc, és már lent is vannak az ágyról, alul a művész, felül a neo, és lehetőleg minden fal egy méteren kívül.
- Rajta - lazít a fogáson, de az ujjai így is vörös nyomokat hagynak a vékony gigán. Kétszáz kilóig jó, nem árt, ha óvatosan fogja a csontocskákat.

Meghagyja a másiknak a győzelem mámorát, bár őszintén szólva képes lenne megoldani, hogy a fiú levegye a lábát az asztalról. Felesleges ellenfeszülést szülne, bár nem tudja még, hogy annak inkább előbb, semmint utóbb jön majd el az ideje.
Létezik olyan, hogy a kaján kifejezés valakinek jól áll? Halkan ciccen, de a nyelvére harap, mielőtt az ingernek megfelelve a másik számára igencsak gyűlöletes anyanyelvén nyilvánítaná ki véleményét. Ebből a visszafojtásból egyenesen következik, hogy oka és ideje van alaposabban is megfigyelni a másik vonásait. Ha nem sugározna egész lényéből ilyen pofátlanul az alábecsülés, talán még be is ismerné, hogy jól áll a másiknak a vigyor.
- Mi hasznod volt ebből? - félrebiccenti az állát, értetlenül bámulja a fiút. Sosem értette, mi értelme szekálni másokat, ha annak semmi pozitív eredménye nincs... Végigborzong tarkóján valami különös, hideg érintés, ahogy a másik a rajzait érinti. Van ebben a gesztusban számára egyfajta túlságosan is bizalmas és illetlen gondolat, amiről nem egészen tudja eldönteni, hogy jó, avagy rossz kategóriát képvisel. Senki nem szokta tapogatni a rajzait. Elégetni szokták őket.
Idegesen nyalja meg a száját, a golyó lusta, kattogó üteme egyre feljebb csavarja az ingerültségi szintjét. Látja maga előtt, ahogy szétbarmolja a művét mondjuk egy újabb méretes farokkal a városa közepén. Az az ő városa! Menjen és csináljon magának másikat!
- Ne csináld, Felix. - A kíméletlen hang sötétséget olt az orosz tónusába, ha tartaná bármire is a felnyírt hajú, talán legalább egy minimálisan elgondolkodna azon, hogy ezt tán már mégsem kellene. Nem gondolkodik. Hát persze, hogy nem. Végeredményben pedig nem teszi a szőke sem.
Nehezen lehet jobban beletaposni egy művész lelkivilágába, mint amikor a munkáját ócsárolják, főként ha az otromba lila festékek képében igyekszik materializálódni. Képessége félig az irányítottságnak, félig a haragnak aktiválódik, s ez utóbbi teszi, hogy ijesztgetés helyett túlzásba esik és valóban képen is vágja a neot.
Az ijedtségtől több árnyalatot sápad, ahogy pillantása találkozik a másik összesűrűsödő haragjával, feljebb egyenesedik, a karja felcsúszik a falon a sárkány egyik tüskéjére. Alapvető önvédelmi mechanika, ám messze nem elég gyors ahhoz, hogy képes is legyen az események alakulása mellett véghezvinni.
Halkan nyikkan, ahogy a másik az ágyra vetődik, torkában elfullad a hang és automatikusan oda rántja a kezét inkább. Ujjai belemélyednek a fiú csuklójába, balja a torkáról próbálja lefeszíteni az ujjakat, kipréselődik belőle a levegő, amint a földön nyekken. Mi a franc. Mi a franc mi a franc mi a franc.
Megfeszíti magát a másik alatt, próbál úgy tekeregni, hogy ledobja magáról oldalra, felzihál ahogy végre lazul torkán a fogás. Ezzel egy időben veszik meg. Ha a kolléga lovaglóülésben került rá, úgy lábait kitámasztja és hirtelen löki fel és oldalirányba a csípőjét, hogy lebillenjen róla és forduljon a kocka. Ha a combjai közé mászott, akkor a csípőjét fogja satuba a térdeivel, kezei a másik mellkasán csapódnak és megpróbálja távolabb feszíteni magától a Neot.
- MÁSSZ. LE. RÓLAM! - Fogai között szűri a szavakat sziszegve. Még nem realizálta, mennyire esélytelen fizikai erőt illetően a másikkal szemben, így minden tette finoman szólva is felesleges ellenállás.

- Haszon? - egy kissé megütközik a szón, mintha még el is gondolkodna. Igen, az ilyen hozományú szavakon óhatatlanul el kell gondolkodnia. A haszon kötelező dolog. Kell, hogy elégedettek legyenek a magafajtájával, kell, hogy valami hasznot hajtson, különben is kihasználható szemét lesz, amivel pont úgy bánnak, mint a szeméttel. Alkalmasint összegyűrik és a kukába hajítják. Éppen azért van itt, mert ez az állapot neki nem felel meg. Nem tud és nem akar elég hasznot hajtani ahhoz, hogy másként bánjanak vele. A kis oroszlány meg azt kérdezi, hogy mi haszna volt. Torzzá válik a kaján vigyor. - Semmi, de a kapukra is kiírják, hogy harapós kutya, ha valaki állatot tart, az mutassa meg, hogy mire kell számítani tőle - tehát aki péló az kap egyet az ajtajára, logikusan és természetszerűen. Kérte magának.
Ahogyan a város is kéri magának a szemei előtt, bár arra nem genitáliát rajzolna. Hanem mondjuk valami figyelemfelhívó motívumot nagy, üres blokkokkal, hogy látszódjon mögötte a hiperrealisztikus csinálmány. Elvégre bárki lehet művész, neki senki ne mondja, hogy amit ő csinál, az kevesebbet ér, de lám, ezzel a véleményével konkrétan az arcába ugrik a fal. Mint egy arcbaugró alien. Na ez a ciki, nem a faláb, és nem az az elbaszott kérés, amit a beszédképtelen minion kitol a száján, mielőtt az arcába ugrasztaná azt a bizonyos faldarabot. Nem mintha meghatódna a szép kéréstől, de ez a nem szép kérés egyáltalán nem tetszik neki, még a fülébe cseng a vérének haragdallam-dobolása mellett, amikor levadássza a kihívóját. Mert mi más lenne az arcán ez a számtalan darabka fájdalom, mint egy kihívás, kicsit komolyabb, mint a bakancs, így a megtorlás is komolyabb.
El se akarja képzelni, hogy mi lenne akkor, ha rászabadítaná a sárkányt, de nem igazán gondolkodik. Legnagyobb részt gyakorlatból és ösztönből cselekszik, az agya mechanikus tevékenységeket végeztet a testtel és nem gondolkodik egyáltalán a miérteken. Tudja, amit tudni kell a testről, a fogásról, a dulakodásról, érzékeli a fogást a csuklóján, ám nem törődik a feszítéssel, amíg az nem okoz benne túl nagy kárt, és hát nem okoz benne túl nagy kárt.
Lovaglóülésben érkezik, az a biztosabb, nem szorul be a légzőszerv és a combtokban tartott, bár jelenleg nem viselt fegyverzet a másik testének uralma alá. Enged a fogása, de a tombolás láttán értetlenség suhan át a képén, a felfelé lökéstől megbillen, de nem borul fel, hirtelen kiegyenesedik, mélyre nyomja a csípőjét, keményen ráhuppan a másik puha hasára, a combjaival adva meg a lendületet lefelé, a mellkasán a kezek célt érnek, mert valóban eltávolodott, de abban nem akadályozzák, hogy józanító tenyeres pofont csattantson a másik arcán, ami akkorát szól, mint egy taps, és csíp is, ahogy kell, de különösebb kárt nem okoz a másikban.
- Elnyughass, de úgy azonnal - szűkülnek össze a szemei, megpróbálja a másik két kezét elkapni, hogy megakadályozza a további vergődést, de nem szorítja meg a csuklókat, hogy roppanjanak, csak fogja őket, és eltartja magától. Pontosan tudja, hogy milyen könnyű tönkretenni egy testet, egy jövőt, egy kezet, bár csak egy sebésztanoncon gyakorolta a tudományát, amikor módszeresen felszeletelte a kezét a kéztőcsontoktól az ujjközökig kihasítva egyesével őket, hogy végül szétnyíljon csuklóból az egész, mintha onnan nőttek volna az ujjai, sejti, hogy a művészek keze is érzékeny érték. Szakított az életvitelével, nem külsőségekben, hanem odabent, így gondolkodnia nem kell a kíméleten.
- Addig ülök rajtad, amíg akarok - fél szemével bámul a másikra, a megütődött csak résnyire nyílik, a szemhéjai alatt automatikusan könny sűrűsödik, a fehérje a megpattant ereknek hála bevörösödik. Nincs komoly baja, de egy kis borogatás jó lenne az ödémára, a fájdalom meg majd elmúlik úgy magától. - Mégis kinek képzeled magad? Nem te vagy az orosz szupermen.

Biccent, haszon. Mi másért csinálná, ha nem azért, mert valamit nyerni akar belőle? Az emberek is ezért csinálnak mindent, nyilván nem lehet más a mutánsokkal sem... megdermed a pillantása a torz vigyor láttán. Mi baja ennek? Miért kell ennyire paragyereknek lenni... hirtelen semlegessé válik tekintete, tökéletes pókerarc jelenik meg a képén.
- A saját ajtódon mi van? - Csak úgy kíváncsiságból. Nem fog örülni, ha az övét kell majd sikálnia unalmas perceiben, bár van egy olyan sanda gyanúja, hogy nyilvánvalóan ez is meg fog történni előbb, vagy utóbb. Abba már bele sem megy, hogy a harapós kutyás és állattartásos hasonlat nézetei szerint olyan birtokviszonyt feltételez, mellyel a másik kvázi kijelentette, hogy az a farok az övé. Végül is... a kisfiúk is húzogatják a kislányok haját, ha az tetszik nekik. Felnőttként is húzogatnak, csak máshogy. Ugye.
A város azt kéri magának, hogy hagyják békén. Elég akaratosan kéri hovatovább, ha már alkotójára nem hallgat őszemtelensége, bár kérdéses, hogy ezzel valóban sikerült is bármi értelmeset elérnie. "Mi hasznod volt ebből?" Semmi. Abszolút semmi. Csak hagynia kellett volna, hogy összefirkálja és idővel újrarajzolta volna a lila szakaszt, ámbátor valahol biztosra veszi, hogy ha egyszer engedi, a csávó megteszi újra és újra. Az ilyenek nem szokták megunni a cseszegetést. Zadira... "bully", vagy hogy mondják errefelé. Ráadásul a mutáns fajta. Neo-bullshit.
Célszerűbb lett volna a bakancsnál lefutniuk ezt a kört, akkor talán nem fajul tettlegességig a játék. Valahol nevetséges, hogy kettejük közül éppen ő reagált támadó jelleggel, bár halvány lila gőze sincs a meglepetés erején kívül mégis mivel hathatott volna rá. Így hanyatt fekve nem egészen elégedett a hatással.
Mire fel az értetlenség? A legtöbben nem szeretik, ha ráülnek, ő meg aztán végképp nem. Épp eleget ütlegelték már életében, nem véletlen vett fel itt minden elérhető órát, amiből önvédelmet, harcot, bármiféle érdemleges képességet tud kisajtolni arra, hogy képes legyen ellenállni a bántalmazásnak. Attól, hogy a saját szobájában támadják meg itt a világ végén (számára az), finoman szólva is kikattan magából.
Elszisszen belőle a levegő, ahogy csípője ismét a földön koccan, a gyomrában bukfencezik egyet a vacsora a lendületesen ránehezedő súlytól. A képen hányást csak azért nem preferálja, mert mindketten megsínylenék. A pofonra hirtelen ledermed, szemei kerekre tágulnak, pillantása az ajtóra hullik. Fülében visszhangzik a csattanás, nem néz a másik arcába. Ellenállása megcsappan annyira, hogy ne legyen kihívás elkapni a csuklóit, ujjai megrándulnak a fogásban, de nem vonja el a kezét. Mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, de szája konokul összepréselve, mintha attól tartana, hogy ordítani kezd, ha kinyitja mégis...
Megrándul a szája a szavakra, ökölbe szorulnak a kezei, figyelme sistergőn rebben vissza a neo felsértett arcára.
- Kértelek, hogy ne csináld, miért nem tudsz érteni a szépszóból, hm? - Macskaszerű pillantása felrebben a másik zúzott szemére, némileg mintha bűntudat villanna a sárgás szemekben, de nem szól semmit. Konok hallgatása csak néhány másodpercig tart ki, fáj az arca, szárazan ég a torka és teljesen tönkrevágták az amúgy is szar kedvét.
- Sokáig maradunk még így? Kezd kicsit kínos lenni.

- Szögek - még mindig vigyorog a pókerarcba, okos fiú ez a tapló, még ha a stílusa egy kicsit nyers is, levágja a célzást, akkor is, ha ilyen szépen csomagolt. Neki is kijárna a péló? Ó de még mennyire, nem szégyelli és nem alakoskodik, de ha valaki odarajzolná azt, akkor valószínűleg levágna róla ezt-azt. Persze nem az iskolán kívül, az alighanem szabályellenes lenne, és szem előtt tartja a célt, nem csapatja ki magát, hacsak nem nagyon-nagyon muszáj. Nagyon-nagyon-nagyon muszáj.
Van a verbálagresszió és van a fizikai agresszió. Érdekes, hogy amíg a szőke nyikhaj lép fel előbb, a szemlátomást durvább és erőszakosabb alak megtartotta magát a verbálerőszaknál, ami ugye általában nem büntetendő dolog, bár legalább olyan durva és mély sérüléseket okoz. Talán egy pszichológusnak el kellene gondolkodnia a kis orosz lélekállapotán, hogy ekkora felhalmozott frusztráció, ami így kicsapódik nem követelne-e meg egy hatékony kezelést, aminek a végén Anton jó kis áldozat lenne, de legalább azt mondhatnák rá, hogy egy normális ember, nem pedig egy olyan áldozat, amelyik letépi az emberek arcát, amikor azok áldozzák. De Felixet aligha nyomasztják ilyen gondolatok, és az orvoslást sem tartja túl sokra, ő maga egészséges, mint a makk, ami fáj neki azon egyetlen orvos sem segíthet és őszintén szólva csak azért nem fütyül a szöszi lélekállapotára, mert annak van szerencséje éppen őfelé erőt és erőszakot kifejteni, és ez végre megmozgatja egy kicsit ezt az amúgy elég unalmasnak induló estét. Egy lupin bosszantása, ugyan már, az csak a piskóta, nem a hab a mosléktortán.
Nagyon figyel minden közös mozdulatukra, így az ajtóra bámulás sem kerülheti el a figyelmét. Bezárta maga után, persze, ha a kölyök nagyon sivalogna, előbb-utóbb valaki biztosan rájuk törné, amit jó lenne elkerülni, így felkészül arra, hogy az öklét a másik szájába implantálja, ha esetleg nem hatott volna a pofon, aztán mégis elkapja a kezeket. Mielőtt megkaparja az ő szemét, volt már dolga ilyen cicákkal is, a vicc, hogy szó szerint cicákkal is.
- Mert azt csinálok, amit akarok - bár ez így konkrétan elég gyerekesen hangzik, általában így is van, mégis erősen vágyik rá, hogy tényleg, igazabbul így legyen. Nagyon sok mindenre vágyik, amit nem érhet el, a vágyakozás pedig rossz tanácsadó.
- Ha befejezed a cirkuszolást elengedlek - köti feltételhez a dolgot, megpróbálja kinyitni a szemét, de áh, inkább nem, lezárja az a kis rést, amit nyitott rajta. Fáj az a kevés fény, ami úgy a szobából bekerül a szemhéja alá.
- Miért rajzoltad tele az egész szobát? - a térdéről guggolásba emelkedik, a kezeinél fogva szinte kihúzza maga alól Antont, és visszalöki az ágyra, ahonnan eltávolította. Körülnéz a palackja után, felkapja, aztán megfontoltan félretolja a laptopot az asztalkán és oda ül, nem látszik már olyan biztonságosnak a kanapé a fal előtt. Körülfordítja a fejét, megbámulja a még üres plafont, bár azért a fél szemét a hepciáskán tartja.
- Ha még egyszer megpróbálsz megütni valamelyikkel akármit is csinálok, eltöröm a karod - csak a miheztartás végett. Megnyomkodja a szemét. Szemet szemért.

Felvonja a szemöldökét. Szögek, mi? Lám-lám, nem ő az egyetlen ebben az iskolában, aki védelmi zónát alakít ki saját mini-birodalmában.
Antonnak rengeteg pszichológiai kezelést igénylő problémája van. Tudja magáról ő is, meg tudja a pszichológusa is, aki immár jópár ezer kilométerre innen mínuszegy problémás pácienssel tengeti napjait. A doktor jól megszedte magát családján, lévén a srác gyógyíthatatlan volt tekintve azon egyszerű, ám kevéssé nagyszerű tényt, hogy legnagyobb problémája a saját családja. A felgyülemlett frusztrációt nehéz kibeszélni a fiatalokból, főleg a kamaszokból, ha az utánpótlás állandó és megszakíthatatlan... hát most megszakadt, Anton pedig egyáltalán nem lett jobb tőle.
Nem ordít. Minek is tenné? Hozzászokott már ahhoz, hogy csendben marad, mert senki nem siet a segítségére, ellenben sokkal alaposabb verést kap, ha nem tudja befogni a száját. Vannak dolgok, melyek tanulhatóak és nagyon mélyen képesek beidegződni az emberi lélekbe. Az egyetlen dolog, amiért az ajtóra néz, hogy a pofon iránya arra löki a pillantását és nem akar farkasszemezni a punkkal.
- Akkor akard azt, amit én akarok, rögtön nem mászik az arcodba semmi. - Önmagában ez is elég gyerekes, nem igaz? Miért akarná bárki, amit ő akar, mikor azt sem tudja, mit akar? Ó de. Hogy szálljon le róla és ne firkálja össze a falát. Kezdetleges, de igen alapvető vágyszükségletek.
- Befejeztem. - Szusszan és valóban nyugton marad Felix alatt, jobb kezében még mindig látszik a ceruza apró, kitört hegyű sárgás fája. Kész szerencse, hogy nem használta fegyverként ellene, még a végén tényleg kikapta volna az egyik szemét.
- Le kéne hűtened. - Tévesen használja a szókapcsolatot, jegelnie kellene inkább azt a szemet, de remélhetőleg így is érthető, mire akar utalni. Ha másból nem, a pillantásból biztosan, mely jobb dolga nem lévén a fiú feldagadt szemét vizslatja.
Pislog párat a kérdésre. Valóban. Miért is? Fellélegez, ahogy a neo súlya végre lekerül a gyomráról, szeretné elhúzni a kezét, hogy végigtapogassa a hasfalát, nem igazán számít a felrántásra. A nyomorult rongybaba szerep meglehetősen megalázó, nyekkenve köt ki újra az ágyon. Bosszúsan pillant fel, követi a palack és gazdája útját, közben megdörzsöli a csuklóját. Lévén a másik nem kezd ismét randalírozásba, hajlandó válaszolni is.
- Mert megtehetem. Azt mondták úgy rendezem be, ahogy akarom. Így akartam. - Vállat von. Ha valakinek nem tetszik, őszintén szólva semennyi idejébe nem kerül makettet csinálni az egészből és tisztára nyalni mindent...
Nem válaszol, konok kifejezés jelenik meg az arcán, éles ellentéte annak a rettegő kis reakciónak, amit adnia kellene inkább. Törték már el a csuklóját. Akkor tanult meg bal kézzel rajzolni...
Pár pillanatig szuggerálja még a srácot, mielőtt felsóhajtana. Oldalra dőlve, de még mindig ültében kinyújtózik az ágy feje mellett gubbasztó apró éjjeliszekrény felé, kinyitja az ajtaját. Odabentről fény mászik ki a parkettára, az előkerülő 0,25L-es fém kólásdobozra hirtelen párát nyal a szoba hőmérséklete.
- Tessék. - Felix felé hajítja a zsákmányt, remélhetőleg nem sikerül vele kupán vágnia. Elég jó adottsággal rendelkezik a másik ahhoz, hogy ne jelentsen kihívást elkapni. - Tedd a szemedre.

Szögek a miheztartás végett. Amennyi eszük van a kölyköknek, néha még ez is kevés ahhoz, hogy érzékeltesse, hogy ki is ő, és mit vár el a környezetétől, sőt. Jobbára édeskevés, mert a legtöbben azt hiszik, hogy azért vannak itt, hogy végül együtt, csapatként elhagyva ezt a helyet egy jobb hellyé tegyék a világot. Ostobák. A világ alulról rohadt, ha csillivilli szerelésben fent kozmetikázgatják, attól semmi nem lesz. Véli így ő, a maga 16 esztendőnyi őrült sok élettapasztalatából.
Hozzászokott, hogy ordítanak. A megütöttek szeretnek ordítani. Talán az elkeseredésüknek és felháborodásuknak adnak ezzel hangot. Talán valami egészen másnak, akárhogy is, az ordítás, visítás, kiabálás természetszerűen követi az ütést, jobb erre felkészülni. Ja, és a fájdalom is oka lehet.
- Befejezted?! - kérdezi élesen és durván a kölcsönös akarás fontosságára, majd ha elveszi a kissrácot feleségül, amire a dolgok jelen állása szerint nincs nagy esély, majd akkor tolhatja ezeket a nyálas szöveket. Még hogy azt akarja, amit ő akar... a jelek szerint zsírkréta és maszatfüzet szerepel a legforróbb vágyai között, na azt azért már mégse, köszi. Kedve támad még egy kicsit megpofozni ezért a kijelentésért, de talán mégiscsak túlzás volna, és nem érné el vele a megfelelő hatást.
- Túlélem - mordul, pedig igen. Le kéne jegelni a picsába a dolgot, de hát visszavonulni jégért olyan lenne, mintha megfutamodna. Előbb menne ki ebből a szobából, mint akart, márpedig biztosisten, hogy az nem fog megtörténni, legalábbis nem most és nem itt.
Mindenkinek olyan szerep jut, amilyennek hagyja magát formálni aktívan, vagy passzívan. A szőke ugyan nem hagyta magát harc nélkül az áldozat szerepbe kényszeríteni, de mert az egész lényét áthatja az áldozat tudat, így egyszerűen csak nem nyerhetett. Semmilyen verzióban sem, minden erőteljes próbálkozása kudarcra van ítélve, és ha a punk lesz az, akiben a kudarc megtestesül, ő nem fog félreállni a felelősség elől.
- Én is megtehetném, mégsem fújom telibe a saját szobám - megmérged a semmilyen válasz hallatán, de csak a fél szeme villog ingerülten, hosszú lábait kinyújtja az asztalon üldögéltében, a konok kifejezés egy pillanatra felkelti az érdeklődését. Csak egy szavába kerül a másiknak, és rajta lesz a kéztörés témán, ha ez neki ennyire nem pálya, kihívás, és kritikus küszöb. Így legyen a neo figyelmes a másik kezeivel!
- Hoppá, mi raktár - mered oda a rejtőző hűtőre, jobban kellett volna figyelnie a gépzúgásra, akkor nem érhette volna kellemes meglepetésként a dolog, szélesebb vigyorral kapja el a dobozt. Ő a bicskáját akarta elővenni, hogy a fémet nyomja a szemére de végül is, ez sem rossz, csak előbb elpisszenti a dobozt, mohón leszürcsöli a habot és belekortyol a kólába. Isteni. Valami olyasmi, ami sose lesz unalmas ha jéghideg. Biztos a buborékok teszik.
Köszönés nélkül nyomja az egy hajtásra félig kiivott dobozt a szemére, a másikkal pillant a fiúra. A porszürke káoszban mérlegelés látszik, de a végeredményt nem közli.
- Nem tudnád rám uszítani az egész szobát -ugye? Kérdezi a néma alhang.

Véleménye szerint senki nem teszi jobbá a világot. Nem megelőzés, hanem tűzoltás folyik, már kialakuló eseményekre reagálnak, mert a gyufát és a benzint nem lehet csak úgy kiirtani az életből. Ő, Felix és a magukfajta az, aki a gyújtóst jelenti a világra nézve. Pusztulniuk kellene ezért? Nem tudja.
Elhallgat a durva visszakérdezésre. Miért kell ennyire barbárnak lenni? Mintha a másik a vadonban nőtt volna fel civilizált környezet helyett... még ha nem is tud róla, átvitt értelemben valóban így van. Sajnálatos módon azonban a zsírkréta-füzet duó nem elégítené ki a szőkét különösebben, főként mert elmúlt már ötéves. Kamaszként azért kicsit több is dolgozik ennél az ember fiában, bár erről nyilvánvaló okokból kifolyólag a neonak felesleges tudnia.
Van annyi esze, hogy ne vonja meg a vállát érdektelensége jeleként. Amúgy is hazugság lenne, megvan a maga bűntudata, amiért ilyen sérülést okozott. Nem akarta bántani, ráadásul... még soha nem használta támadólag a saját mázolmányait. Valószínűleg illene lassan komolyabban is megfontolnia az ebben rejlő lehetőségeket...
Az ágyon törökülésbe rendezkedik, kezeit az ölébe ejti. Nem ad megfelelő visszavonuló reakciókat a másik haragja láttán, bár pillantása körberebben a falakon.
- Otthon megtiltották, hogy rajzoljak, bőven az előtt, hogy kiderült volna egyáltalán, mi vagyok. Éveken át firkáltam titokban, elegem van belőle. Tudja meg mindenki, aki belép, mivel van dolga. - Lekígyózik a hűtőhöz, ami méretéhez hűen szinte érzékelhetetlenül minimális zajt csap. Nem többet, mint a laptop, vagy a tévé statikus zaja. - Itt még senki nem kapott tőle agyvérzést, szóval kiélvezem, amíg tart. - A tömött, még kipakolatlan táskából ítélve pedig nem tartja valószínűnek, hogy túl sokáig tartana. Erősen kétli mondjuk, hogy a neonak ilyen részletes válaszra lett volna igénye, de végül is teljesen mindegy, mitől dühöng éppen.
- Mhm. Nagyszüleim küldenek hetente csomagot. Nem tudom, miért törik magukat, nem mintha tartoznának... bármivel? - Nem alakított ki velük érzelmi köteléket az alatt a pár hét alatt, amíg ott volt. Idegenek a számára, a vérségről pedig megtanult már, hogy mennyit is ér valójában. Nem akart a terhükre lenni. Ha nem hozták volna el ide, valószínűleg magától is meglépett volna.
Bal könyökét megtámasztja a térdén, tenyerében pedig az állát, türelmesen figyeli a másik ténykedését. Nem vár különösebben köszönetet, pusztán tudomásul veszi az események alakulását. Azon gondolkodik, mégis meddig óhajt a neo itt trónolni. Az elkényelmesedő pózból ítélve még egy darabig biztosan.
Hosszan farkasszemet néz a másikkal a kijelentés-kérdésre. Tetszenek a szemei, még ha jelenleg csak egy is funkcionál. Kedve lenne lerajzolni...
- Nem, tényleg nem. - Mintha csak erre várt volna, a falon hirtelen mozgolódás támad, a kitüremkedő világ visszahúzódik eredeti síkjába és a maga 1x1-es négyzetében tökéletesen eltünteti a korábbi rajzokat. Kelletlenül pillant az ismét sárga, üres felületre. Mintha kitéptek volna egy darabot a világból.
- Az épületekből felesleges makettek lennének, a sárkányból plüssfigura... néhány kisebb eszközt megjeleníthetnék, de úgyis eltűnik az egész 10 percen belül. - Milyen értelmetlen képesség. Hiába képes megteremteni a maga világát, ha aztán szétporlad minden, mintha soha nem is létezett volna.
Egykedvűen kocogtatja tornacsukája gumiszegélyét a ceruza radírjával.
- Zavar, ha lerajzollak?

Mindketten kényelembe helyezkedtek. Ő távolabb, a kölyök az ágyon. Visszaálltak a háború előtti állapotok, senki nem szerzett plusz területet. Mégis a neonak vesztes érzése van, elvégre ő távol marad a faltól, míg a fiú nyakán ugyan ott vannak az ujjainak nyomai, nem biztos abban, hogy elérte a célját az erőszakkal, hiszen egy olyan szociális intézményben vannak, ahol úgy istenigazából nem tehet kárt a másikban. Felbosszantja a megnyert csatavesztés.
- Na igen, amit hallottam, az oroszok nem szereti a buzeráns művészeket - mert nyilván minden művész buzeráns, ez elég erőteljesen sugárzik belőle, valamint az is, hogy a buzeráns nem csak nemi identitásbeli megjelölés, sokkal inkább egy stílusképlet, ami nemkívánatos, utálatos és undorító. Elvégre a nagybátyja is ésszel és erőszakkal rendezte a helyi konfliktusokat, a nemi aktus párválasztása már elveszítette a szemében a bármiféle meghatározó tényezőt, ahogy nagyon sok minden elveszítette már ezt a jelentőségét ebben a világban.
- És most így jó? - a kérdés elég értelmetlen, suta és kurta. Nem tudja jobban kifejezni, hogy szívesen hallana a másik érzelmeiről a fal iránt. Nagyobb biztonságban érzi magát ettől a rajzos? Nos, mondjuk ez elég nyilvánvalóan igen, hiszen jól bevált a makett.
- Szerintem nem is fognak. Tegnap láttam, hogy megdicsérték az olasz srácot, tudod, azt a tíz éves csicskát, amiért egy jégkutyát csinált a képességével. Kiállították a vacsoránál egy tálcán - forgatja meg a szemét. Valaki aztán amikor senki nem figyelt véletlenül sót szórt az állatra, így elég szarul nézett ki, amikor a reggelinél megjelentek az elsők, és azt hitték, hogy a jég ugyanúgy fog kinézni... elvigyorodik. Ő is az elsők között volt, aki látta.
- Hogyne tartoznának. Ők a nagyszüleid - ha neki volna, behajtaná rajtuk az elkényeztetéssel tartozást. Erre való a nagyszülő, nem? Kizárólag ezért létezik, bár nincs nagy gyakorlata ebben, csak úgy hallotta a dolgokat. - Azért a pofám leszakad tőled, valaki csomagokat küld neked, és te azt kérdezed, hogy miért? Valami nincs rendben veled - elég őszinte, pedig a kólától be se lehet rúgni, hogy indokolttá legye, mindazonáltal úgy látszik, nem fél ettől a bizarrságtól, fél szemében elnyugszanak a harag szikrái, szürkeségük átható, mintha egy szemébe sűrítené a két szem figyelmét. Nem pislog. Ezt a farkasszemezést meg fogja nyerni, bár a mozgás elvonja a figyelmét.
- Lol. Ez így elég gány, nyugodtan hagyhattad volna lefújni, nagyobb kárt nem okozott volna benne - nyilatkozik elvigyorodva, a foghíj fehér felülete vonzani kezdi a kezét.
- Tíz percen az életed múlhat, ha a jó eszközt rajzolod le - ő nem tartja annyira értelmetlennek, de az elméjében képek sorakoznak, beszorult ajtók, megtelt lövészárkok, a háború halálgyárának hideg futószalagja, amikor a rossz felszerelés miatt újabb és újabb sérüléseket szerzett az amúgy is vesztes küzdelemben. Kissé megrázkódik.
- Minek? - nyitja nagyra egy szem szemét, aztán összeszűkül, gyanakodva néz. - Ha nem kell nyugton maradni nem zavar. Ha nyugton kell maradni, akkor alszom. Ha nem kell, akkor van valami játékod azon? -bök a tévére. Addig ő elüti az időt. A szíve mélyén hiúfiú, egy rajz nos...

Hogy Anton mennyire érzi magát győztesnek az adott szituációban, nem látszik rajta. Végeredményben elérte a célját akkor is, ha alul maradt, ám nincs oka a másik képébe dörgölni. Egyrészt nem szeretne vele még egy kört lefutni, másrészt... mi haszna lenne belőle?
Nem teljesen hülye felismeri az újabb megalázó jelzőt, fakó pillái megrebbennek a szóhasználattól, bár nem fordítja el keserűméz színezetű tekintetét.
- Meg úgy nagyon semmi mást sem. - Egész pontosan pedig semmit nem szeretnek, ami "más". Sem fajilag, sem szexuális beállítottság tekintetében, sem a fix, elfogadott sémákba nem illést illetően... megvan a maga hátránya a zord éghajlatnak, az utóbbi évek pedig egyenesen elviselhetetlenné tették szülőföldjén a szociális életet. Talán a kölyöknek is vodkán kellene élnie, az felmelegítené alapvetően hűvös hangulatát. Persze ahhoz itt túl fiatal. Érdekes, hogy a harci kiképzéshez nem az. Bárhogy is, nem a neo lesz az, akivel mélyebben is megvitatja ezeket a kérdéseket, az ugyanis eddigi tendenciáit tekintve jobb orosz lenne, mint ő maga.
Elmereng a kérdésen, pillantása elidőzik a másik vonásain, mintha azt latolgatná, vajon komolyabb érdeklődést takar a suta megfogalmazás, vagy egyszerűen csak az élcelődésre keres újabb lehetőséget... - Van egy világ, ami úgy néz ki, ahogy akarom és csak nekem engedelmeskedik. Elpusztíthatom. Átalakíthatom. "Életet" adhatok neki. Megvéd, ha kell. - Biccent. - Igen, elég jó. - Egészen embertelen szabadságot eredményez mindez. Valami, amire sok főgonosz vágyott már korábban és lám négy fal között megvalósul. Más kérdés, hogy pusztán gyerekjátéki szinten.
Milliónyi másnak tudja értelmezni angolul a "csicskás" szót, de a lényeget sikerül értelmeznie. Megrándul a szája egy mosolykezdeménytől, pillantása hunyorgóvá válik.
- Elég rossz állapotban volt, amikor utoljára láttam. - Nem, mások alkotásai nem érdeklik különösebben. Nevezhetnénk önzőnek is, de őszintén? Nem izgatja. Csak azzal tud odaadó lenni, ami valamennyire fontossá is válik számára. Példának okáért a saját városa, amit telibe próbálnának fújni holmi lila festékekkel...
- Na és. - Felvonja a szemöldökét. - Most találkoztam velük először. - És nyilvánvalóan utoljára, miután 48 órányi autóútra élnek innen. Ő nem tud látogatóba menni az iskolai kötelezettségek mellett, ők pedig túl idősek ahhoz, hogy ennyit vezessenek.
- Lehet. - Megvonja a vállát, már ezerszer elmondták, hogy valami nagyon nincs rendbe vele. A szülei, a pszichológusa (nem, ő nem mondta így, de hát nyilván ezért kellett oda járnia), az osztálytársai odahaza. - De ez szívesség. Nyilván várnának cserébe valamit. - Kicsit talán túl korán kezdték el üzleties magatartásra nevelni, továbbá a feltétlen családi szeretet sem ivódott be éppenséggel a tudatába hála zaklatott gyermekéveinek. Pedig egy művésztől azt várná az ember, hogy legalább egy minimálisan idealizálja a világot, ám ami Anton illeti, nos... még a falakra festett, biztonságosnak mondott természetes közege is erőszakos, sötét és rendkívül realistán apokaliptikus.
Hagyja, hogy a másik megnyerje a farkasszemezést, elszakítja a tekintetét, ahogy pusztuló városrészletére tekint.
- Francokat. Ha belemázolsz, már nem engedelmeskedik és úgyis kezdhetem elölről. - Lapos pillantással néz vissza, lehet mégiscsak eljutnak a kéztöréses fázisig, ha megint nekiáll rápacsmagolni a falára.
Halkan hümmög a megjegyzésre, ellenben érdeklődés villan a sárgás íriszeken.
- Mint például? - Nem mintha nem gondolkodott volna már a kérdésen, de jóformán burokban nőtt fel. Nincs tapasztalata abban, hogyan tudná gyakorlati hasznát venni ennek. Persze lerajzolhat előre egy kést, kötelet, távcsövet, de élet-halál kérdésben kétséges, hogy elég gyorsan tud rajzolni hozzá. Apropó, gyakorolnia kellene, hogy gyorsabban menjen...
- Miért ne. Jók az arányaid. - Kinyújtózik megint, előhúzza a párnája alól az A/4-es bőrkötésű, igencsak vaskos rajzfüzetet. Szereti a műszaki rajzlapokat. Gyönyörűen isszák a tintát. Félreteszi a ceruzát és kihúzza a könyvecske belsejébe fűzött patronos töltőtollat.
- Van egy régi ps4 az asztal alatt. Még anyám öccséé volt állítólag. - Lenyúlta a nagyszülőktől, ha azoknak már úgysem kell. Olyan őskövületnek számít manapság a cucc, csoda hogy megmaradt még errefelé inváziók és katasztrófák közepette is.
- Van néhány játék mellette, DMC, Enslaved, Heavy Rain, Alan Wake... fél óra múlva takarodó van amúgy. - Csak a miheztartás végett. Megvárja, amíg a másik behelyezkedik valami nyugalmibb pozícióba, utána áll neki a rajznak. Kb fél óra alatt esélyesen be is fejezi. A másik a játékot már sokkal kevésbé valószínű, ha egyszer belemerül.
Percek telnek el, mire Anton újra megszólal, ekkor már félig-meddig a rajzba merülve. Szemei feketén fénylenek.
- Hogy-hogy nem a klánoddal vagy? - Csendes, él nélküli kérdés. Az első jele annak, hogy a másik nem kerülte el a figyelmét korábban sem. Tisztában van vele, kivel és mivel van dolga.

Kielégíthetné vele azt a kis haszonleső szörnyet magában, amelyik örülni azonban nem tanult meg a gondos apai kezek alatt.
- Jah, csak a vodkát és a fegyvereket - elég gyér az ismerete oroszból, nem csak a nyelvből, de úgy a fajból is, azt persze tudja, hogy valahogy furán írnak, ocsmányul beszélnek, idomtalanul nagy országuk van, mindenki fél tőlük, és a fegyvereik kelendőek a feketepiacon. A szőke mindent meghazudtol, amit az oroszokról tud, leszámítva a csúf beszédet. Nem is szőkének képzelte őket. Olyan ártatlan külleme van, ami egyáltalán nem illik a szükséges sztereotípiákhoz, amik ugye ahhoz szükségesek, hogy valaki tartozzon valahova.
- Úgy beszélsz, mint egy főellenség - vigyorodik el, azonnal kapcsol, abban a korban van, amikor az ilyenek közös ismeretanyagot képeznek, még mielőtt a társadalmi szakadékok elhatárolnák egymástól a kölyköket, megvan az azonos érdeklődés, filmek, sorozatok, mesék, könyvek, képregények és játékok: mindig, de mindig az antihősök a menők, vagy az olyan hősök, aki egyszerre antihősök is, azok adják meg a kielégítő mennyiségű habot a tortára. Egészen másfajta pillantással nézi végig a falakat, amik körülveszik, és elmondható, hogy a megelégedésére szolgál a látvány. Igen, egy kölyökbossnak egészen jó ez a szoba, még ha úgy is néz ki, mint egy nyálas, bár jól öltözött, piperkőc gyík.
- Jah, érdemes volt megdicsérni, amikor olyan, mint egy rakás jéglócitrom - ért egyet rosszindulatúan, majd megingatja a fejét.
- Nem érted. Ha most találkoztál velük először, akkor tizenIXév lemaradásuk van ajándékokban, kedveskedésben, és a többiben. Ez így működik - elég határozott elképzelése van arról, hogy mi is a nagyszülő funkciója az életben, empirikus tapasztalatokat szerzett mások láttán arról, hogy mire jó egy ilyen. Sokkal jobb lett volna, ha neki is inkább nagyszülő jut és nem nagybácsi. A nagybácsik gyakrabban szerepelnek beteg és bizarr írások főszereplőiként, mint a nagyszülők. - Azt várják, hogy mindenkinek elújságold, hogy mennyire jó fejek a nagyszüleid. Ez a karrierjük csúcsa, és teljesítetted is - emeli meg a szemkötő-kóláját, ez a számla tehát rendezve van.
- Ugyan már, nem rontott volna rajta semmit - jegyzi meg csak azért, hogy igaza lehessen, egyelőre nem nyúl a palackért, a lehetőségeken töpreng a sárga ragadozópillantás előtt.
- Például egy szög, jól jöhet, ha fel kell feszíteni valamit, vagy egy ék, ha egy ajtót kell rögzíteni, egy kötél, hogyha mögötted jön a biogáz, de ha felmászol akkor nem fullaszt meg, csak nincs köteled, vagy egy csípőfogó, hogy elvágd a csapkodó kábeleket, vagy egy csavarhúzó, hogy hatástalaníts egy bombát, de nincs nálad egy kibaszott csavarhúzó - összerázkódik. Akármi. Egyszerű és gyors válasz lett volna rá.
- A mi? - ráncolja a homlokát a boszorkányságra, méghogy az arányai, szerinte a kölyök összevissza beszél, esetleg megint nem tud angolul, ami azért elég valószínű, mindazonáltal felkel a kiasztalról, bekotor alá, gondosan előszedi a cuccot. Gyorsan összerakja a monitorral, elég sok ilyet ellopott ahhoz, hogy tudja, hogy kell bánni a különböző fajtákkal, akkor is, ha annyira régiek, hogy mindenki dühös, amiért egy ilyen szart hozott el.
- Király - a DMC-t indítja el, feszült figyelme lekorlátozódik a képernyőre, még a takarodó közelsége se érdekli, úgyis valami fakultatív elfoglaltságnak tartja. A kólát egészen kiissza, fél szemmel játszik, a másikat inkább nem sokkolja az epilepsziás látképpel, a játéka éppen olyan, mint ő maga, lendületes és vad, bár ahogy üldögél is kimozog közben, szerencsére a beleélése viszonylag kötött amplitudójú.
- Hm? Miért érdekel? - szakítja el először a pillantását a monitorról, hogy gyanakvón a fekete szemű kis szörnyetegre nézzen az ágy közepén, aztán úgy dönt, hogy a kérdés végül is, nem ellenséges.
- Nem ér eleget a klánban az életem ahhoz, hogy ne egy eldobható gumi legyen, mivel még mindig nincs semmilyen hasznos képességem, ezért leléptem.

- Mhmhm. - Éljenek a sztereotípiák, vagy mi. Nem javítja ki, vagy kezdi el bővebben is taglalni Oroszország megkérdőjelezhető szépségeit, a fiú már többször jelét adta, hogy nem kíváncsi az idegenkedésre. Anton félig amerikai, s inkább szőke anyjára ütött, semmint szigorú képű, kissé bestiális vonású apjára. A szája, a szemöldöke, meg a szemformája az övé. Nagyjából ennyiben kimerül a vérség.
- Nos... a hős szerep nem állna jól. - Megrándul a szája egy mosoly kedvéért, bár őszintén? Főgonosznak sem igazán tudná elképzelni magát. Igen messze van még attól, hogy kifejlődjön benne valamiféle cél-igény, vagy netán a megfelelő személyiség ahhoz, hogy bármi is legyen belőle. Itt van, mert nincs helye máshol, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a jövőben ez változni fog.
Halkan nevet, tőle sem áll messze a rosszindulat, pusztán nem ad neki hangot. Bezárt kis világa olyan hely, ahol azt tehet és azt gondolhat, amit akar. Amíg nem hívja meg a valóságba, mint esetében a képzelt város-barátokat szokás, maximum a telepatáknak lehet egy-egy rossz szava.
- Gondolod? - Merengő pillantása elréved a tévé felé. Valójában minden cucca onnan van. - Kihallgattam, amikor apámról beszéltek. Azt hiszem bűntudatuk van, hogy elengedték vele anyámat annak idején. Biztos így... - Homlokráncolva gondolkodik a megfelelő szón, de a vezeklés az istenért nem jut eszébe. - ...teszik jóvá, vagy mi. - Kétli őszintén szólva, hogy ez jóvátehető. Vagy, hogy az anyja bánná a dolgot egyáltalán. Szürke, megfakult kis nő, akiben nem teng túl az anyai szeretet. Visszahúzódó, csendes áldozati bárány. Ha nagyszülei nem mondják, hogy róla készültek a kandalló feletti képek, egész biztosan nem ismeri fel a vidám, hirtelenszőke, nevetgélős fiatalkori énjét. Hmh. Talán mégiscsak bánja.
- Heh. Akkor jó. - Elmosolyodik. Könnyű meggyőzni arról, hogy nincs több dolga a kérdésben. Nem szeret tartozni. Úgy leginkább senkinek, túl sok hátulütője van a dolognak. Az apja nevelése, bár ezt nem realizálja különösebben. Nincs jelentősége.
Tízpontos szemforgatást mutat be a festékszóró témakörre, bár nem kérdőjelezi meg a másik igazságát. Persze, ha realitásba akarná önteni Felix ezirányú véleményét, folytathatnák a fizikális eszmecserét.
Halkan hümmög a felsorolást hallgatva, pillantása a plafonra rebben, ahogy elképzeli a jeleneteket.
- Vajon ha kiradírozok egy bombát, az fel tud robbanni? - Összeráncolja a homlokát. - Szerinted kipróbálhatom? Tudsz bombát csinálni? - Nagyon hirtelen eszkalálódik a kérdés, kicsit előrébb dől az ágyon, ahogy feszült figyelemmel szemléli a kismaffiást. Igen, simán kinézi belőle, hogy unalmas perceiben képes összerakni valami bombaszerű képződményt. Vajon, ha kiradíroz valamit a valóságból, az hova kerül? Mi van, ha egy másik világba? Mi van ha azt robbantja fel? Olyan sok mindent nem tud még...
- A tested. A felépítésed. Karakteres. "Arányos." Nem így mondják? - Összezavarodik, saját magán bosszankodva túr bele szőke hajába. A nyelvi hátrányok nagyon ki tudják akasztani, ha épp nem fejezi ki magát elég szofisztikáltan. - Mindegy. - Kissé bosszús bár, elmúlik, ahogy előveszi a rajzfüzetet, a töltőtoll kupakját a fogai közé szorítva húzza le, mielőtt biztonságos tintázható távolságba teszi.
Nem zavartatja magát a régi cuccon. Megtartotta, mert tetszik neki és vannak hozzá olyan játékok, amik néha lekötik. Odahaza nem engedték, hogy rajzoljon, szóval időnként muszáj volt valamivel elütnie az időt, ami tipikusan kölykös. Ez legalább olyasmi volt, amit ugyan apja hülyeségnek tartott, de kegyesen engedélyezett.
Pillantása nem rebben a képernyőre, a fekete szemek általában fixált fókuszt jeleznek, bár a szoba hangulatfényében amúgy sem túl karakteres árnyalat. Rejtély, hogyan képes ilyen fényviszonyok között alkotni, bár tekintve múltját, egyáltalán nem meglepő, hogy leginkább ehhez idomult.
- Csak úgy. Jobban rajzolok, ha ismerem amit, vagy akit rajzolok. - Ezen kívül nincs különösebb oka. A másik érdeklődött, hát ugyanezt teszi ő is, azt kérdezi, ami eszébe jut függetlenül attól, mennyire tolakodó. Ha a neonak nem tetszik valami, úgyis hangot ad neki.
- Miért nem? Elég erős vagy. Meg gyors. - Ráncolja a homlokát, ahogy beszivárog elméjébe a korábbi jelenet, keze az oldal jobb alsó sarkába mozdul, önkéntelenül is azt kezdi rajzolni párhuzamban Felix játszó képével. Ha így folytatja, képregény lesz inkább egyszerű teljesalakos kép helyett.
- Ezeket nem veszi át a vezér nálatok? - Bizonytalan a témában. Még csak néhány dedikált órája volt itt és alapvető dolgokat tanult, ám ilyen mélységig nem jutottak a mutáns alfajokat illetően.
- Amúgy is... mit csinál egy klán? És mióta vagy itt?

Ő is tudja, hogy mindennek, aminek van árnyoldala van szép oldala is, de elég képmutatónak tartja az azzal való érvelést, miközben a szar ezerrel ömlik ki Oroszországból. Majd akkor érdemes nézete szerint valamiről szépet mondani, ha annak a negatív tulajdonságai úgy kb. semlegesek.
- Ugyan, tipikusan jófiú fejed van - bár ez egyáltalán nem hízelgő valakinek, aki főgonoszmesterdémonatyaúristenvilágújraformálóterraszörnyeteg szerepre pályázik, az őszinteség őérte létezik, Felix azzal szórakoztatja magát, hogy kimondja azt, ami eszébe jut.
- Ilyen láv sztoriról sokat hallok. Apád az orosz? Nem éppen a lányos anyák és apák kedvenc műfaja - bár csak keveset tud a másik családi kórtörténetéről, ezzel elég teljes lenne a képnek az a kis darabkája, amit felvázolt előtte a fiúcska. - Élvezd ki, amíg vannak, a nagyszülő elég fogyóeszköz, elöregednek, meghalnak, kirabolja és megkéseli őket egy srác, akit azért engedtek be, mert villanyszerelőnek hazudta magát -megtörtént esetek alapján- felesleges azon stresszelni, hogy ők mit akarnak. Ezt akarják, ezt csinálják, aztán ha majd akarnak valamit tőled benyújtják a számlát, te pedig mondhatod, hogy akkor inkább ne kényeztessenek, te sose kérted - valamikor neki is volt gyerekszobája. Igaz, hogy alig egy évig Moráéknál, de a saját vérű csemetéiktől eltanult ezt-azt a klasszikus kamaszságról.
Anton ezzel a szemforgatással vett magának egy nagyon kellemetlen meglepetést. Egyszer arra fog hazajönni, hogy a mennyezetére valaki egy lila pókot fújt fel, kevés művészi tehetséggel, de annál több ambícióval.
- Ki tudsz törölni dolgokat? -gyorsan vág az esze, a gondolat előreszaladnak - Nem biztos, hogy akkor le kéne rajzolnod - semmi személyes, csak nem örülne, ha mondjuk leradírozna róla ezt-azt.
- Fogalmam sincs, de ha hétvége lesz, kimehetünk és összerakok egyet. Itt bent nem tudok, nincsenek hozzá cuccaim, és nem vagyok biztos benne, hogy nem vizsgálnák át, hogyha rendelnék robbanószert - csóválja meg a fejét, bár nem zárkózik el a próbától, robbantani amúgy is szeret, mert mókás és szórakoztató és a hatalom igézetét adja.
- Edzett szépfiút bármelyik netoldalon találhatsz - szembenéz a tényekkel, a küllemét a maga részéről egészen átlagosnak tartja, de hát emberfeletti emberek között élte le az életének egész hosszát, nehéz is volna kiválónak éreznie magát. El sem tudja képzelni, mit lát benne a másik, megrándítja a vállát, csak tessék, rajzolja, még ha nincs is értelme, zavarni nem zavarja, amíg neki nem áll kiradírozni ebből a valóságból, mert akkor pokolian dühös lesz.
- Tényleg? Miért? - pauséra állítja a játékot, a fejét a kölyöktárs felé fordítja, megemeli a szemöldökét, hogy a kérdését megtámogassa.
- Erre minden hozzám hasonló képes, nem különösebben kiemelkedő tulajdonságunk. Egysíkú mutáció, ehhez jó esetben társul egy másik, ami jó is valamire, és aminek a vezér hasznát látja. Nekem nincs hasznos képességem, így még annyit se tud elvenni tőlem, mint a többiektől - magyarázza egészen türelmesen önmagához képest. Talán jogosnak érzi a kérdést. A világ természetes folyása ellen való egy klán nélküli neo.
- Befonjuk egymás haját. Több, mint egy éve. Hozzá lehet szokni az unalmas órákhoz.

- Mellékes körülmény. - Fenntartja meg nem nevezett álláspontját, hogy a legjobb rosszfiúk azokból lesznek, akiktől az ember nem számít rá. Valahogy azok... mindig félelmetesebbek. Nem mintha különösebben igénye lenne rá, de időnként eljátszik az elvetemültebb képregényi felállások gondolatával. A másik őszintesége nem bántja. Vagy legalábbis, amíg nem a rajzait becsmérli.
- Igen. Nem akarta elvenni anyámat, de becsúsztam a képbe. - Bár, ha az anyja lett volna elég tökös, akkor felneveli egyedül és soha nem szól az apjának létezéséről. Van egy olyan érzése, hogy jobb lett volna úgy. Számára biztosan.
- Hmh... - Hosszú pillantása csendesen elemzi a másik vonásait, amíg beszél. Talán azon gondolkodik, vajon mennyi a kézzelfogható tapasztalat a szavaiban. El tudja képzelni róla azt is, hogy öregeket gyilkol és azt is, hogy csak nagy a szája. Ez utóbbi esetben azonban inkább kérkedéssel adná elő, nem igaz? Megvonja a vállát.
- Tényleg nem kértem. - Bár elveszi, ha már adják. Ez vajon rossz? Egyes nézőpontok és jellemek szerint nyilvánvalóan morálisan megkérdőjelezhető a dolog, de életének jelen szakaszában gyakorlatilag bármilyen önzés kivédhető a "kamasz" kártyával.
- A te szüleid hol vannak? - Ha már témánál vannak, akár meg is kérdezheti, hm? Maximum nem kap választ, vesztenivalója nem igazán van, miután a plafonja uralma megdől majd záros lilapóknyi határidőn belül.
Mosoly rándul a száján, bár alig pillanatnyi, hunyorgó pillantása a rajzfüzet lapjaiba temetkezik, amíg megtalálja a tökéletes helyet...
- Nyugi van. Nem tudok élő dolgokat kiradírozni. Maximum a ruháidat tüntethetném el, de kétlem, hogy erre szükség lenne. - A vidám arckifejezésből ítélve erősen kétséges, hogy ez utóbbit nem teszi-e meg végül, bár túl sok kárt azzal sem okozna, szóval...
- Oké! - Egészen jó kedve lesz a gondolattól, ami azt jelenti, hogy sokat javult a lelkiállapota a korábbiakhoz képest. Bámulatosan gyorsan tudnak változni esetében a dolgok, ha a megfelelő impulzust kapja hozzá.
Elfintorodik.
- De neked személyiséged van, ők meg kirakatbabák. Minek rajzolnék kirakatbabát? - Megcsóválja a fejét. Számára teljesen egyértelmű, miért pont a neot akarja papírra mázolni, de nem biztos, hogy értelmesen képes lenne elmagyarázni a miérteket. Nem feltétlenül a nyelvi hátrányok miatt, pusztán mert ez olyan... megmagyarázhatatlan.
Sokáig csendesen rajzol, a figyelme fókuszált, erőteljes és ízekre szedi a másik lényét, amíg az a játékba mélyed. Azt mondják, csak úgy ismerhető meg valaki, ha igazán figyelsz rá, s talán éppen ez az elv, amiért a percek múltával egyre inkább zavarba ejtővé válik a szénszín pillantás.
- A képek többdimenziósak. Az emberi szem síkban látja őket, az árnyékok és árnyalatok által értékeli a térbeli hatást, de ezen felül megjeleníthető a személyiség, a jellem, az atmoszféra, a... - Elgondolkodik, ráncolja kicsit fiatal homlokát. Nem jut eszébe a megfelelő szó, bosszankodó kifejezés jelenik meg az arcán. - A környezet lát téged valamilyennek, de ha nem látnak, akkor is létezel. Van egy speciális, térben elfoglalt helyed, amiért különleges vagy. Ha jobban ismerlek, jobban vissza tudom adni. Nem tudom ez így... értelmezhetően hangzik-e. - Számára értelmes, de ez nem jelenti, hogy a világ számára is úgy hangzik. Végeredményben mindegy is. Neki fontos, következésképpen pedig valóban értelmetlen kimerevített képek után rajzolnia. Egyetlen megfagyott pillanatban túl kevés érzelem marad.
Helytelenítő kifejezés jelenik meg az arcán, bár az égvilágon semmilyen érzelem nem éri el a fekete szemeket. Ha valamitől, hát ettől valóban félelmetessé válik a szőke. Objektív lencsén át szemléli ilyenkor a körülötte lévő világot, valahogy... eltűnnek belőle a saját érzések.
- Ennyire sokan vagytok? Csak úgy eldobható valaki, ahelyett, hogy felnevelnék? - Elmereng egy pillanatra, tekintete megállapodik a másik arcán. - Nem viselsz klánjeleket. - Azt hitte, az mindenkinek van. Őszintén szólva, amikor a neokról hallott, valamiféle barbár népeket képzelt el, rengeteg törzsi szintű tetoválással...
Majd tíz percig csendben van, mielőtt újra megszólalna. A hangja álomszerűen puha, halk, s valahogy a jellegzetes akcentus sem szól belőle olyan karakteresen.
- Visszamész, ha befejezted a sulit? - Ő vajon mit csinál két és fél év múlva, ha végzett? Fogalma sincs róla. Nem keveredik bele rajz közben a saját gondolat, pusztán akkor ötlik fel benne, mikor íriszei visszafakulnak a természetes mézszín árnyalatba. Némán figyeli pár pillanatig a tollrajzot. Középen a neo igencsak élethű, sötét árnyalatokkal, határozott vonásokkal rajzolt, játszó képe. Van a rajzban valami kellemes, sötét, ragadozószerű, veszélyszagú elegancia, tartáson lecsurgó, visszafogott erőszak, megfoghatatlan karakteresség, ami valóban kiemeli a másikat az elvetemült falak környezetéből. A domináns központi figura felett és alatt 3-3 képkockája találkozásuknak. Mindegyik megfigyelt szögből jól érzékelhető, hogy Anton szemszöge, ahogy először látta: az ágynak ütközve, a kanapén feltett lábbal, a fal előtt állva, maga felett, az asztalon, a kólát szeme elé fogva, vigyorogva. Profi képregényrajzoló lehetne.
- Kész vagy. - Jelenti, pillantása felrebben a tévéképernyőre. Ha a másik tovább játszik, megfigyeli a technikáját. Nem adja jelét többször a takarodó tényének.

- Egyáltalán nem az - elég kemény a közlés, hangzásában szinte ropog, pedig az angol nyelvet nem erre találták ki, de akarattal sok minden kivitelezhető. Ő nem szereti a jófiú fejű gonoszokat, és a szívük mélyén jó, echte rosszfiús megjelenésű alakokat. Primitív világa kibillen tőle az egyensúlyból, és hamis képet eredményez, a logikai vonulatok nem érvényesülnek. Mi értelme van? Mégis, mi?
- Rossz okból elkövetett házasság - biccent rá, és valahogy szomorú lesz ettől a gondolattól. Nem mintha amúgy érdekelnék mások frigyei, de valami kis sajnálat mégis megkapargatja a gyomoroldalát.
Biccent. Teljesen rendben van a nem kért, de kapott dolgokat elfogadni. Mi értelme lenne elutasítani? Pocsékba menne.
- Meghaltak az örökség vírusban. Hat voltam, szóval nem emlékszem rájuk - blokkolja rögtön az ilyenkor kötelező sajnálat kört. - Szerintem a nagyszüleim is, mert a nagybátyám nevelt fel. A nagybácsi nem olyan műfaj, mint a nagyszülő - örök életbölcsesség fiatal, orosz szöszik számára.
- Ez aránylag megnyugtató, bár azért nem teljesen - mindig ott van az a kaján, kéjenc, csalfa kis "még" azoknál, akik rendelkeznek valamilyen képességgel. Még nem képesek rá, de majd képesek lesznek. Mint az a telekinetikus srác. Tavaly ilyenkor még nem volt képes arra, hogy egy olyan súlyú és erejű valakit, mint a neo megmozdítson, idén már ellökte magától, amikor be akart mosni neki egy beszólásért. Aztán végül is, kénytelen volt hátulról meglepni.
A fiú vidámsága nem ragadós, de ki tudja, hogy Félix egyáltalán tud-e örülni, ha az nem káröröm. Sandít a másikra.
- ??? - nagyjából így írható le a tekintete a kirakatbabákra, de annyira nem tud mit kezdeni a kérdéssel, hogy a megfelelő visszakérdezést sem tudja összeállítani, csak ellegyez a saját arca előtt, hogy Anton tudja, echte hangyás. De tényleg. Inkább játszik. Az értelmes. Teljesen korrekt, egy millió éves grafikával rajzolt menő féldémonnal hentelni a telivér démonokat. Tisztára, mint New York pár éve.
- Őszintén szólva ez egy nagy humbugnak hangzik, mint a jégkutya. Ez a művészet? - mert akkor egyáltalán nem csodálkozik, hogy nem érti a művészetet, és ő maga sem művész. Bár most nem nézi hülyének a másikat, ez az egész úgy hangzik, mint egy szakma. Egy nagyon-nagyon őrült, elmebeteg szakma.
Igazából elég menő ez a fekete-szem jelenség, van némi elismerés a tekintetében, ahogy nézi, az állát megtámasztja a saját vállán, elmélázik a kérdésen.
- Nem vagyunk olyan sokan, de nem is vagyunk olyan kevesen, hogy a selejt érték legyen. Korán értem, a másodlagos képességemnek már meg kellett volna jelennie úgy 13-14 évesen. Vannak más, alkalmasabb neveltek, akikre több időt és energiát érdemes fordítani, mint rám - szenvtelenségébe valami harag vegyül. Lehet, hogy ezt normálisnak tartja az alapján, ahogy beszél, de a normalitás is dühítheti az egyént, ha az a normális fölé helyezi magát. - Nem viseljük állandóan, kicsit gyorsan kihaltunk volna akkor a mutánsgyűlölködés idején - vakarja meg az állát a klánjel kérdésére, aztán tovább játszik abban a tíz percben, mielőtt hallaná a kardinális kérdést. Erősen fontolgatja, hogy úgy tesz, mintha nem hallotta volna, de inkább lecsavarja a volumét és oda se nézve felel a puha hangnak, ami nem olyan idegesítő. Lám és lám, tud egészen normálisan beszélni a kölyök, hogyha akar.
- Igen. Kell egy klán, minden neonak kell egy klán, mást nem tehetek. Az iskola időhúzás, de talán mire befejezem, meg tudom ölni az akkori vezért. Ha sikerülne, minden sokkal jobb lenne - bár ebben azért nem határozottan biztos. Megfogalmazta a gondolatot, az életcélt, de valahogy mégis, mintha ennek az útnak a végén csak a hirtelen halál ásítana, mint egy szörnyeteg a videójátékban. De nem szomorodik el tőle. Tovább játszik, amíg még megteheti, aztán a hívószóra félredobja az eszközt, noha nem szó szerint, és átnyergel a rajzokat megnézni. Mohón veti a pillantását a papírra, biztos, hogy hibát keres, amit leminősíthetne azonnal, értéket állítva a "művészetnek" negatívba, de úgy fest, a tollrajz akár akarja, akár nem, elnyeri a tetszését. A szája sarka vigyorra rándul, végigsimít a képkockákon, mintha meg tudná tapogatni azokat, no és saját magát középen, szórakozottan hátrakotorja a szeméből szertelen sörényét, későn van már, kopik róla a wax.
- Egész ügyes.

Megadóan felemeli a mancsát, őszintén nem akar ezen vitatkozni, de ő aztán egészen biztosan nem lesz olyan, mint aminek mások látni akarják. Talán nem tudja, mi célt kövessen az életben, de attól elég távol áll, hogy hagyja másoknak elrendelni maga helyett. Ha már kiszabadult apja erőszakos bűvköréből, ez a minimum.
- Igen. - Nem tudja nem beismerni. Ő volt a rossz ok, amiért anyja hozzáment az apjához, bár nem ez az, amiért bűntudata van. Nem ismert más családot, így számára az a normális, ami saját berkeikben zajlott. Hogy ez a felállás hibás, valahol érzi, de igazán nem tud azonosulni vele. Mégis... ha elég időt tölt el itt, ha eleget tanul az amerikai "álomról", egy idő után szükségszerűen realizálja majd, milyen negatív hatást is gyakorolt mind ő, mind apja az eseményekre.
- Hát milyen? - A nagybátyjára kérdez, nem ad hangot a sajnálatának, ahogy a másik blokkol, úgy kerüli ki a magát megkívánó részvétnyilvánítást, valahol mégis együtt tud érezni vele. Ha nem is ugyanúgy, árva ő maga is, még ha esetében a gyűlölet és félelem is keltette a szakadékot, melynek másik oldalán magára maradt.
Nem feszélyezi tovább a mit törölhet és mit nem kérdést, hagyja elülni a fellángoló nyugtalanságot. Őszintén szólva kétli, hogy valaha is képes lesz élő dolgokkal foglalatoskodni. Nem mert nem akarna, hanem mert gyanítja, hogy irdatlan mennyiségű energiájába kerülne, ha egyáltalán. Nem biztos, hogy megérné az energiabefektetést.
Örülni mindenki tud, maximum a nem megfelelő ingerek érik, hogy prezentálja is ezen képességét. Valahol érthető a srác múltja mellett, hogy kevés dolog üti meg ilyen szempontból az ingerküszöbét.
Néma neonak a nagybátyja sem érti a szavát, így hiába a kérdő tekintet, a kérdés hiányával nem igen tud mit kezdeni. Hagyja, hogy a fiú beletemetkezzen a játékba; míg az egyik virtuálisan rombol, a másik alkot. Energiamegmaradási törvények, vagy mi.
- Nem tudom, másé milyen. Az enyém ez. - Nem tanult művészeteket és oly sok alkotóval ellentétben, nem is különösebben érdekli a másé. Talán furcsa ez, de a világa alapvető önzés: saját magát helyezi biztonságba, érte teremtődik, magáért létezik, nem pedig mások gyönyörködtetésére. Hogy Felixet rajzolja, csak azért történik, mert neki így tetszik. Sok okítást képes eltűrni, de egy művészeti kényszeroktatással példának okáért ki lehetne üldözni a világból.
Anton nincs tisztában azzal, hogy néz ki, ha rajzol, bár említették már, hogy "para". Leginkább azért, mert soha nem néz ilyenkor tükörbe: a környezetével foglalkozik. Ha érzékeli is hát a másik elismerését, vagy nem ismeri fel, vagy nem tudja mihez kötni.
A másik mélyen izzó haragja erőt visz a tollvonásokba, újfajta élethelyzettel töltve fel a neo karakterét. Megnyalja a száját
- Ez még nem jelenti, hogy selejt vagy. Lehet, hogy olyan jellegű, vagy erejű képességed van, aminek idő, vagy speciális körülmény kell, amíg megmutatkozik. - Nagyon sok olyan mutáns képesség van, ami nem lát napvilágot azonnal. Példának okáért ha valaki képes feltámadni, az csak akkor jelentkezik, ha az illető erőszakos halált hal, ám az ember ezzel valahogy nem szívesen próbálkozik.
- Az én képességem csak két hónapja ébredt fel, amikor apám rajtakapott, hogy rajzolok és megpróbált megütni. Speciális körülmények. - Biccenti félre az állát, személyes példát hoz, hogy egyértelmű legyen mire gondol, bár nem állítható, hogy nem áll fenn az eshetősége, hogy a neo soha nem lesz képes többre, mint az alfaji alapképesség. A szemében ettől nem minősül kevesebbnek, lévén fizikailag már most fölé helyezkedik.
- Logikus. - Biccent a klánjel hiányának okára és nem firtatja tovább a kérdést, belemerül az alkotásba.
Az orosz higgadt lélek. Nem válik türelmetlenné, csak mert elodázzák a választ, bár pár pillanat múlva lemond róla, hogy kap egyáltalán. Megrebbennek az aranyszín pillák a sötét kútnyi szemek felett.
- Megöltél már valaha valakit? - Ugyanolyan csendes a kérdés és fura módon nincs benne helytelenítés. Vagy olyan környezetben nőtt fel, ahol a halál mindennapos volt, vagy megélt már olyan dolgokat, ami eltorzították a civilizáltnak titulált értékítéletét. Manapság már mindkettő általános igazság lehet. Nem szól azonnal, hogy elkészült, egy fél percig még büntetlenül figyelik a sárgás szemek a másik vonásait. Valahogy elszomorodik. Talán ő is a halált látja a másik útjának végén. Talán a "teszem, amíg lehet" magatartást. A feltűnési viszketegséget, amellyel piszkálja a környezetét. Öntudatlanul cirógatja meg a beivódott tollvonásokba zárt arcot. Általánosságban tud érzéketlen lenni, de az olyan egyénekkel szemben, akikre időt és érdeklődést fordít, már nem.
Hagyja, hogy a másik kikössön mellette, készséggel megmutatja neki az elkészült művet. Kifejezetten zavarná, ha a neo hibát találna benne, kissé gondterhelten figyeli a saját rajzát. Sosem gondolkodott azon, hogy talán "nem elég jó", de...
Megrázkódik, ahogy Felix végigsimít a rajzokon, tarkóján, karján égnek merednek a szőke pihék, gondolkodás nélkül fog a másik kezére.
- Ne csináld. Nagyon... fura... - Pupillái nagyra tágulnak a félhomályban, ahogy felnéz a kölyökre, nagyon hirtelen jön zavarba a közelségtől és a következő pillanatban, már talpon áll inkább.
- A tied lehet, ha szeretnéd. - Keres egy vonalzót, ami mellett eltépheti. Mondjuk. Ürügynek megteszi.

Az ilyen megkérdőjelezhetetlen igazságú dolgokat lehet nem szeretni, de attól még szomorú tanulságai maradnak ennek az életnek. Az embereket összekényszerítheti a gyerek, de a gyerek nevelése és teremtése nem teszi jobbá az embert, hiába hiszi azt egy ősi ösztön, a dns-be kódolt vasakaratú továbbélni akarás, hogy ez az emberi teljesítmény csúcsa.
- Problémás. A nagybácsi lehet perverz, pedofil, bűnöző, zsarnok, egoista, önző, öltelt, kegyetlen, rosszindulatú, akaratos, szarrágó, senkiházi, lusta, léhűtő, kurvapecér, vagy mindezek együtt. Ritkán hallani kedves, kötögető, cukros nagybácsikról - ráadásul minden filmben menőbbek, mint a karakter apja. Vagy legalábbis általában, van rajtuk egy ilyen túlmisztifikált nagybácsiság, ami egészen különöse hatalmat ad nekik.
Az örömre való képesség az élet velejárója, de vannak olyanok, akiknek az öröme egyszerűen nem méltó az örömre, mert másnak a kárán szerzik azt meg. Mit is jelenthet örülni? Közösségi elfoglaltság? Vagy mégsem? Közös öröm, és emberi örömök? Felszentelt értékek, összetartozás, annyi féle és fajta bonyolult fogalmiság csapódott erre az egészre, hogy kölyökésszel megfoghatatlanná vált a boldogság-ipar, és felmagasztosultak az olyan olcsó örömök, mint a hideg kóla a szemén és a torkán.
- Miért más másé? - mégsem olyan ez a művészet-dolog, mint egy szakma. Egy fegyverkészítő fegyvere elég jól meghatározhatóan jobb vagy rosszabb a másénál, még ha bizonyos vonásaiban azonosak is. Ölni lehet mindkettőjük alkotásával, a különbség a hatékonyságban. Vagy ott vannak az építészek. Muszáj azonos alapokon indulniuk, különben összedől a ház. Minden építész tudja a másik építészről, hogy mire alapszik az épülete, mert az alapozás nélkül nincs élet építészföldén. Vajon a művészekben mi a franc lehet a közös? A jégkutyában és a tollrajzban, vagy éppen a másolt falon, amiből most kurvára nevetségesen hiányzik egy nagy flekk. Valahogy vigyorognia kell, ha odatéved a szeme. Örömök, mi?
- Mi libsi szöveg - horkan fel aztán derűjét vesztve, legszívesebben ki is köpne, hogy a megvetését éreztesse, leginkább önmaga iránt. - De, Anton. Ez pontosan azt jelent, hogy a jelen élethelyzetben, és a korábbiakban, amíg a klánommal voltam, én voltam a selejt. Lehet, hogy egy napon nem leszek az, de lehet, hogy ez a nap soha nem jön el. Mégis ki engedheti meg magának, hogy erre alapozzon? - fanyalog megcsóválva a fejét. Ha valaki nincs az adott pillanatban a közösség hasznára, az hiába is lesz azzá a jövőben. A jövő még nem jött el, így a jelen az, ami számít.
- Ráadásul nem vagyok átlagos mutáns. Neo vagyok - teszi hozzá önérzetesen, ezzel elvágva a hasonlóságot az ő képességei és az oroszéi között. Egy neotól többet vár a többi neo, mint egy random mutánstól, aki csak fejlődik bele az emberiség vakvilágába. A neonak célja és társai vannak születésétől fogva, és ez determinál.
Hümment a kérdésre, aztán bólint. Nem felel szóban. Megöltél már valakit? Igen. De még mennyire. És milyen volt? Élvezte. Hogy győzött. Hogy ő él, amíg a másik halott. Arra tanították, hogy ez a helyes. Hogy mások élete éppen annyit érjen az ő szemében, mint mások szemében az övé. Elrontotta őt a köd, ahol megsejtette, hogy milyen is az az emberség.
- Na - mordul fel mélyen, amikor a fiú megragadja a kezét, szürke szemében felizzik az akarat. Az lesz, amit ő akar, ha simogatni akarja, akkor simogatni fogja.
- Miért fura? - kérdezi ravaszul, nem örülne, hogyha az arcába mászna önnön játszadozó képmása a papírról.
- Szeretném hát - bólint rá egyből, és ő is felkel. Vajon a srácnak akkor is fura lesz, ha a saját szobájában simogatja a papírt? Hrrr, alig várja, hogy kipróbálja.