Chromix-land

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
Tüzes víz és marék gyöngy
*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

A Latin- és Dél-amerikai szövetség megbízottja türelmetlenül járkált fel s alá a tárgyalóban. Ügyvédek és bankárok sora ült türelmesen a hosszú asztal mellett. Mindkét oldalon tucatjával várakoztak a szakértők. A XXI. század történelmében ritka az ilyesfajta adásvétel. Korábban persze sok példa akadt rá. A fél Egyesült Államokat vásárolták, a Brit korona is bérelt területeket más országoktól. De ezek régen történtek. Azóta megváltozott a világ. Nem csoda hát Carlos Gomez felettébb ideges volt a tranzakciót illetően. Egy ilyen csere nem csak komoly nemzetközi kihívás, de rövid távon jelentősen megugró anyagi támogatás a szövetségnek. A hosszú távú következmények viszont már más választott kormányoknál csapódnak le. Az ő feletteseit nem érintik. Ezért is szeretne gyorsan túlesni a formaságokon, aztán megkapni a kis jutalékát, majd olyan messze kerülni ettől az egész ügylettől, amennyire csak lehet...~ Csak érkezne már meg... ~

Alig bírtam megállni, hogy összedörzsöljem a kezemet. Nem minden napi dologra készültem, és féltem, hogy nehezebb lesz megvalósítani, mint azt hiszem. Elvégre a mai világban egy cég adás-vétele esetén is több napos, gyakran hónapos tárgyalások folynak, fiatal tanácsadók és ügyvédek dolgoznak a projecten éjt-nappallá téve, mire megszületik a döntés, és most… Most egy szigetet vettem, ha minden igaz. Ha pedig ez nem lenne elég, még az államformáját is meg akarom szabni, én akarok lenni a Király, a többiek meg kapják be. Persze ezt nem mondhatom ki nyíltan, és bár belülről majd szétvetett az izgalom, higgadtságot erőltettem magamra, és úgy sétáltam a tárgyaló felé. Az ajtó előtt végül megálltam, megigazítottam a ruhámat, hogy egy gyűrődés se legyen rajta, majd kettőt koppantottam az ajtón, és vártam, hogy kiszóljanak. Kissé idegesen simítottam végig a hajamon is, remélem, nem most kócoltam szét.
~Bárcsak lenne itt egy tükör…~ néztem körbe a folyosón még utoljára, hátha csak nem vettem észre a dekoratív kiegészítőt. S ezek után, ha behívtak, akkor egy mély lélegzetet véve léptem be a szobába.

Nem kellett sokáig várnom, érzékeny füleimnek hála hallottam, ahogy odabent elhallgatnak a motoszkáló emberek, és valaki az ajtó felé indul sietős léptekkel. Türelmesen vártam hát, és ahogy kinyílt az ajtó, mosolyt erőltettem az arcomra. Az invitálásnak eleget téve indulok meg befelé, miközben kezemet nyújtom az úriembernek.
- Mr. Gomez, ha nem tévedek. Raten Chromixen vagyok. – mosolyogtam szívélyesen, mintha csak egy délutáni teázgatásra jöttem volna. Ezek után – ahogy haladtam befelé – felmértem a helyet. Átlagos, megszokott, és letisztult tárgyaló, középen egy hosszúkás, egyszerűen művelt, mégis elegáns barna asztal. Valószínűleg ennek a végében kell helyet foglaljak, ám még nem indultam el, a férfi mellett álltam továbbra is, arra az esetre, ha szeretne valamit még bizalmasan megbeszélni. Megvárom, amíg hellyel kínálnak, és akkor indulok meg a kinézett helyem felé, miközben az arcomon a mosoly egy pillanatra se halványodik. Miután helyet foglaltam, ha nem kezdődik egyből a beszélgetés, szórakozottan nézegetem a szobát, az apró részleteket is megvizsgálva, s közben felmérem az oldalt ülő férfiakat és nőket.

Türelmesen álldogálunk egy helyben egy ideig, én egyáltalán nem zavartatom magam, ellenben végignézek az embereken, és a szoba apró részleteit is megfigyelem. Kellemes, hogy nem kötelező egy esti órában üzletelni, sőt, valószínűleg korábban nem is lett volna módom ezt a találkozót estére szervezni, így végtelenül hálás vagyok a Társaságnak a nyakékemért, ami megvéd a nap káros sugaraitól, és így ismét hatékonyan üzletelhetek. Ahogy a szobát díszítő növényeken pihentetem a szemem, Gomez végre megszólal.
- Köszönöm. – biccentek a férfinak, és elindulok a szék felé. Nem kapkodok, nem sietek, szépen elegánsan lépek oda, és húzom ki az ülőbútorzatot, majd foglalok helyet.
- Először is, köszönöm hogy eljöttek, és az állhatatos munkáikat. – szólok az ügyvédek felé még mindig mosolyogva, majd hátradőlök a székben.
- A szigetet szeretném felvásárolni, vagyis a koronát. Mivel jelenleg nem rendelkezik trónörökössel, úgy vélem, ez mindkét fél részére előnyös lehet. A Latin- és Dél-amerikai szövetség így egy lekötelezettjét ültetheti a trónra, jelentős összeghez juthat, és biztosíthatom, hogy a sziget is virágozni fog. Gazdag, befolyásos barátaimat bíztathatom az ide költözésre, ami növeli a GDP-t. Bizonyára megérti, hogy egy ember, aki kellő tőkével rendelkezik egy ország felvásárlásához, az igen jó szövetséges lehet. – természetesen még mindig mosolygok, és ezt olyan természetesen adom elő, mintha csak a tegnapi meccs eredményeit ecsetelném.

Ahogy végzek, Gomezre réved a tekintetem, és nem kerüli el pillantásom az izzadt homloka, s a kezébe kerülő kendő, amivel megtörölgeti azt. Szegény férfi, nagyon izgulhat, ezért bátorítóan még szélesebben mosolygok rá, miközben elém tolja a laptopot.
- Most még senor, de nemsokára Király. – dorgálom mókásan, miközben a billentyűzetre se nézve kezdem el kopogtatni azt, s belépek a saját banki felületemre, ahol egy pillanatra megállok, és a férfira nézek, s ha nem kapcsol, akkor kisegítem.
- A bankszámla számot kérném. – a változatosság kedvéért még mindig mosolyogva mondom, majd beütöm a számot, és az összeget, még egyszer ellenőrizve mindkettőt, hogy biztos sikeres lehessen az utalás, s ez után elindítom a folyamatot, és hátra dőlök a székemben.
- Az ügyvédeim gondolom már átnézték a papírokat, de ha nem probléma, én is átfutnám gyorsan. – elvégre nincs miért sietni, az ország-vásárlás nem olyan mint a bevásárlás. Szeretném kiélvezni minden pillanatát, ahogy lassan az egész sziget urává válok. Érthető okokból rettentően elégedett vagyok magammal, s azzal, ahogy a karrierem halad. Ha belegondolok, hogy nemrég még csak egy egyszerű klubtulajdonos voltam - nem semmi. Apám is büszke lenne rám, s valószínűleg lesz is, mikor megtudja, hogy élek.

Gomez sietősen lépett be a saját felületére a számítógépen, és nézte meg az utalást, miközben én ráérősen olvastam végig mindent, hogy ne kerülje el semmi a figyelmem. Természetesen az ügyvédeim első dolga volt a papírok ellenőrzése, de ez mégis olyan dolog, aminél jobb biztosra menni. Nem akarok találni olyan záradékot, ami később kellemetlenségeket okozna. Szerencsére ilyesmiről szó sincs, mindent rendben találok, mire elégedetten hümmögök a lapok felett. Miután az adásvétellel végeztem, leteszem az asztalra a lapokat, és Gomezre nézek, hogy jelezzem, haladhatunk tovább. A férfi nem is hazudtolja meg magát, sietősen írja alá a rá vonatkozó helyeken a szerződést, majd elém tolja a lapot. A saját tollamat veszem elő a ruhámból, egy régi stílusú töltőtollat. Szépen megmunkált fa testű, a vége aranyozott – egyszerűen művészi remek. Alá is firkantom a lapokat, vigyázva, hogy ne kenődjön el a tinta. Vélhetőleg több oldalt is alá kell írnom, ez esetben minden lapnál megállok és várok, amíg megszárad az aláírásom.
- Van még valami teendőnk? – nézek ez után mosolyogva a férfira, s hátradőlök a székemben, mint már többször is tettem. Mindig jó érzés befejezettnek tudni egy üzletet, de ez a mostanira különösen igaz lesz, hiszen ez eddigi életem (,és halálom) legfontosabb pillanata.

Miután sikeresen aláírtunk mindent, visszapattintom a kupakot a tollamra, és visszacsúsztatom a zsebembe, majd elégedetten nézek a férfira, akiről hasonló érzéseket olvasok le. Az ügyvédek, és mindenki aki asszisztált ehhez az eseményhez, lassan szedelőzködni kezdenek, majd elhagyják a termet is. Gomez pedig kezet nyújt, amit természetesen megragadok, és megszorítok – persze ügyelve, hogy ne legyen túl erős a kézfogásom, de azért határozottságot sugározzon.
- Köszönök mindent, Gomez. Jobb üzletfelet nem is kívánhattam volna, mint maga. – nézek a szemébe mosolyogva. Lett egy saját szigetem! Végre eltölt az az igazi boldogság, aminek eddig csak a kapujában voltam. Elégedetten rakom fel napszemüvegem, és indulok meg kifelé.
- A viszont látásra, uraim. – köszönök el azoktól, akik még a teremben tartózkodnak – ha van ilyen – az ajtóból.
- És viszlát, senor Gomez.

//Szeretném megkoronázni is, gondolom azt is ki kell játszani//

Az eladás könnyedén, és megfelelően simán zajlott, egyszerűen ment. Elégedett voltam, hiszen ezzel a sziget már az enyém volt, most már csak azt kellett elérjem, hogy királynak is elfogadjanak, és tiszteljenek, ahogy illik. Éppen a kormány ülésezett, ami megfelelő volt ahhoz, hogy megjelenjek előttük, és tisztelegjünk egymást előtt. Gondoltam, hogy körbe fognak szaglászni, mint kutyák az új játékszert, és méregetni fogják, mennyire vagyok megfelelő, mennyire befolyásolható, és hogy hajlok-e a szélben, mint egy ág, vagy ridegen s makacsul állok ki a véleményem mellett.
Egyszerű, fekete öltönyben voltam, ami ment a hajamhoz, és még sötétebb hatást kölcsönzött amúgy is szinte éjsötét szememnek. A fehér ing, és vörös nyakkendő illett a szetthez, mint a fényesre csiszolt fekete cipő, ami nagyjából önmagában ért annyit, mint mások teljes gardrób tartalma. Arany mandzsetta gombok, és nyakkendőtű, ami még elmaradhatatlan a ruházatomból, és természetesen a karomon lévő mobilkészülék – teljesen elnémítva, és letiltva minden hívást, mint minden tárgyalásnál. Pénztárca és csekkfüzet, a mellső zsebemben, s nagyjából ennyiben ki is merült a felszerelésem – talán még a tárgyalásnál használt tollat sorolhatnám fel, ami szintén mindig nálam volt. Így érkeztem hát meg az épület elé, ahol a kormány ülésezett, és indultam meg befelé.

Belépve az épületbe egyből csili-vili ruhás rendőrök fogadnak, szinte fáj rájuk nézni, a kitüntetéseik annyira tükrözik a fényt. A legragyogóbb törpecsillag siet oda hozzám először, a kötelező vigyázzállásból felengedve – igazából hiányoltam a tisztelgést. Persze, nem vagyok katona, de mégis az istenverte király vagyok, vagy leszek, már lassan magam sem tudom, hogy milyen pozíciót töltök be jelenleg. Ezt bepótolandó tiszteleg előttem megállva, mintha olvasná a gondolataimat.
- Éppen oda tartottam, köszönöm a segítségét, Robert. – mosolygok, és viszonzom a tisztelgését, amit remélhetőleg nem fog gúnyolódásnak venni. Azért a kezemet is kinyújtom ezek után, hogy parolázzunk is egyet, ha már így itt vagyunk. A hangneme nem annyira tetszik, inkább utasítónak érzem, mint kérőnek, és meg is jegyzem magamban, hogy ezért még lesznek szankciók. Amikor már biztos leszek a hatáskörömben…
- Mondja Robert, az építő kihagyott egy emeletet? – mutatok a lift gombjaira, mert nem minden nap lát az ember olyan épületet, aminek hiányzik egy teljes szintje, és ezt Beethoven 14. String quartetje se tudja palástolni. Ez után – a luxusnak megfelelő – emeletre érünk, ahol látszik, hogy akárki is rendelte meg ezt az épületet, az nagyjából aranyat szarhatott, mindenhonnan árad az átható pénz-szag.
- Üdvözlöm önöket, uraim. Úgy érzem nem kell bemutatkoznom, hisz mind tudják ki vagyok. Köszönöm a meghívásukat, és hogy időd szakítanak rám. – mosolygok, és a felajánlott lehetőséggel élve ülök le a székre egy fiatal arisztokrata eleganciájával. Sokat gyakoroltam a mozgást, véleményem szerint látni rajtam a gazdagságot és az úri vonásokat. De az is lehet, hogy olyan érzést kelt, mintha bohóckodnék – okvetlenül ki kell kérjem valakinek a véleményét ez ügyben, minél előbb.
- Nos uraim, nincsenek titkolnivalóim, kérem, kezdjük is el minél előbb. – intek ünnepélyesen a férfiak felé, majd hátradőlök a sötét – és szerintem meglehetősen drága – fából faragott széken. A folyosóhoz hasonlóan itt is hódít a bézs, a székek bőrborítása rendre ilyen színű, és meglehetősen kényelmes darabok – ami ritka a drága ülőalkalmatosságoknál, ahol rendszerint a kinézet az elsődleges.

Miközben a férfiak összeszedték magukat, a korábban, a liftben kapott magyarázat jutott az eszembe. Akkor nem reagáltam, elvégre érthető indok, akármennyire is bugyuta, és mérhetetlenül emberi. Ez a sok babona, és az ebből származott félelmek – emberként se értettem soha, és bár vámpírként magam is egy ilyen babonává váltam, és a tőlem való félelem oka lettem, még inkább elkezdtem lenézni ezek miatt az embereket. Ha fél tőlem, ha nem, ha hisz bennem, ha nem, ugyan úgy kiiszom a vérét, ha úgy tartja kedvem. Közben lassan oldódott a kínos hangulat, és Bretaign végre beszélni kezdett.
- Kérem bocsássák meg modortalanságomat, csupán gondoltam minek szajkózzam el ugyan azt, amit már valószínűleg rég tudnak rólam. Szerettem volna a tárgyra térni, de ha ezt önök inkább lassítanák, akkor természetesen szólhatok magamról néhány szót. Ne féljenek, semmi új nem lesz benne. – mosolygok a férfiakra továbbra is. Igazából a senor jelző volt az, ami korábban nem tetszett, és ezért tagadtam meg, hogy a megszokott, udvarias stílusban kezdjük ismerkedésünket. Persze, még nem voltam jog szerint király, de akkor is, a sziget ura és tulajdonosa vagyok, ennél kicsit több alázatot várnék. Persze próbálom nem kimutatni érzéseimet, továbbra is a kedves mosoly álarca mögé bújtatom arcomat.
- Nincsenek elérhetetlen vágyaim, üzletemberként jól tudom, hogy ha túl magasra tesszük a lécet, sokkal kevésbé leszünk sikeresek, mintha apránként emelgetnénk azt, mindig új célokat kitűzve magunk elé. Egyelőre szeretnék minél több gazdag, luxusra éhes férfit és nőt csábítani ide, és rávenni őket, hogy itteni lakásokat, házakat vásároljanak. Szeretném a kapcsolataim révén növelni a GDP-t, a helyi lakosok számát, és ennek függvényében egyre több lehetőséget nyújtani a gazdagok számára. A célom, hogy a sziget ne csak egy üdülőparadicsom legyen, hanem egy olyan elit hely, ahol dicsőség lakni, és kiváltságos jog – ami természetesen még több luxusra éhes újgazdagot csábít errefelé. Természetesen ettől függetlenül nem szankcionálnám az üdülők jogait, sőt, semmilyen hátrány nem érné azt, aki csak kikapcsolódni jön ide – a helyi lakosokat a nekik célzott előnyökkel csábítanám. Magam is invesztálnék a helybe, saját kasszámból, ha szükséges a terveim eléréséhez. Nem akarok senkit áltatni, én nem csak egy országot látok magam előtt, hanem egy befektetést, ami kölcsönösen előnyös mindenki számára – ritka az ilyen lehetőség, és elsőként szeretném megragadni.

- Kérem, ne értsenek félre. – nézek a miniszterekre Bretaign beszéde után.
- Nem azt mondtam, hogy most azonnal beválik ez a tervem, sőt… ez egy igen hosszú távú cél, a végállomás az út végén. Egyelőre, mint mondtam, minél több gazdagot akarok idecsábítani, tehát nevezhetjük ezt a jelenlegi célomnak. Hogy mit hoz a jövő… azt még meglátjuk. És még valami, amit szeretném, ha nem értenének félre: számítok magukra. Nem vagyok egy bika, aki agyatlanul leszegi a fejét, és csörtet előre, amit elértem, azt azért tettem, mert mindig hallgattam a bölcsebbekre. Tehát kérem, hogy jelezzék, ha valamivel nem értenek egyet, ha úgy gondolják, hogy más irányt kellene vegyen a sziget jövője. Nem diktatúrát akarok, csak ez virágzó országot, egy megtérülő befektetést, és boldog alattvalókat… elnézést, polgárokat. Ostoba nyelvbotlás volt. –mosolygok a miniszterekre, főleg a miniszterelnökre. A nyelvbotlás szándékos, jobb, ha tudják, hogy hol a helyük. Én vagyok hatalmon, és én vagyok a királyuk is… de egyelőre jobb, ha azt hiszik, hogy a bábukká tehetnek, és irányíthatnak – így megnyugszanak, és békén hagynak egyelőre. Amíg nem akarnak a céljaimmal ellenkező irányba terelni, addig mindenben támogatni fogom ezt a bandát, amennyire a királyi címem engedi. Plusz fontos elnyernem a hűségüket, egy esetleg puccs igen kellemetlen következményeket hozhat számomra… erről jut eszembe, kellene egy testőr is. Talán egy exkatona… végül is, a jelenlegi vagyonommal nem lehet nehéz megfizetni.

~ Herr mi? Mi az, máris Hitler lettem a szemükben?~ Végignézek ismét az embereken, majd elnevetem magam.
- Hát persze, hát persze.. elnézést kérek – mondom, amikor befejezem a nevetést.
- Senki nem nézi magukat hülyéknek, ezt biztosíthatom. Legalábbis nem ebben a szobában. - Nem értek egyet a férfival, ez igenis olyan, mint egy cég, csak hiába vagyok főrészvényes, az igazgatótanács mégis hülyének néz, és nem akarja elfogadni amit mondok. Ellenben továbbra is mosolygok, és beletúrok a hajamba.
- Kérem, nézzék el nekem, ha megsértettem önöket. Természetesen nem úgy értettem, hogy az én általam kikövezett úton kell haladjon a sziget jövője, és arról nem léphet le senki. Úgy értettem, hogy az általam kijelölt… hogy is fogalmazott? Irányvonalak? Szóval, szeretném, ha nem jelölnék ki olyan irányvonalakat, amikkel a drága parlamenti miniszterek nem értenének egyet. Elvégre, a legfontosabb a jó kapcsolat, hiszen az minden rózsás jövő titka, nem? Viszont ha itt végeztünk, akkor úgy vélem, akár el is indulhatok tovább. – jegyzem meg, és ha nincs ellenvetés, felállok az asztaltól. Végigsimítok az öltözékemen, ha esetleg gyűrődés keletkezett volna, és kedélyesen nyújtom a kezem a teremben lévőknek.
- Egy élmény volt megismerni önöket, uraim. Remélem gyakran találkozhatunk a jövőben is, de kevésbé szigorú légkörben. – mosolygok elköszönésként.

- Leköteleznek. Magam is utánanéznék, de mégis jobb első kézből tanulni. – biccentek Brenner javaslatára. Mit tagadjam, való igaz, hogy nem vagyok tisztában a saját hatáskörömmel, és jogaimmal, de reméltem, hogy ez hamar kiderül – méghozzá megfelelő papírokból, és nem maguktól az emberektől, akik felett a hatalmam gyakorlom, de ettől független meghallgatom őket. Lehet, hogy bizalmatlan vagyok, de eddigi tapasztalataim alapján, megéri.
- Természetesen, mindenben támogatom az urakat. Úgy érzem, hogy maguk megfelelő vezetői ennek az országnak, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy nem csak virágzik a sziget, de boldogok is az emberek. Nem látom értelmét annak, hogy magukat lecseréljék a pozíciójukból. – mosolygok továbbra is a férfiakra. A szavaikból azt veszem ki, hogy nincs se végrehajtói, se törvényhozói tisztségem – ennyi baj legyen, majd ha alkalmam lesz rá, megszerzem később. Bár ezt nem ismerném be, szívesen lennék tejhatalmú uralkodó.
Ezek után elköszönünk egymástól, és elindulok kifelé a teremből. Úgy érzem, hogy az első benyomás nem épp úgy alakult, mint szerettem volna, de azért nem volt olyan rossz se – egy kis csiszolással elég jó kapcsolat alakulhat ki köztem és a miniszterek között.
Ez után a felelősségteljes Lacroix vezetett a lifthez, továbbra is egy hűséges kutya képét keltve – igen, határozottan meg tudnék szokni egy ilyen testőrt. De mégis, a szótlan, vak fanatikus nem az én stílusom, talán egy fiatal, életrevaló exkatona… Na igen, egy olyannal jobban érezném magam, aki értékeli a finom bort, el lehet vele beszélgetni, de azért süssön róla, hogy meg tud védeni. Vajon hol találok egy ilyet?
Közben felértünk a huszonharmadik emeletre. A bútorzat az előző szinthez hasonlít, ami nem meglepő – valószínű, hogy egy ember tervezte a helyet, és minden szint ugyan azt a sémát követi. A hatalmas ajtót hű kísérőm előresiet, és kinyitja előttem, én pedig megcsodálhatom a benti teret.
A hatalmas teremben csak úgy sorakoztak a székek, a parlamentekhez megszokott módon félkörben elhelyezve, ami az ókori színházat juttatta az eszembe. Erre a gondolatra elmosolyodtam – ez úttal őszintén – és elindultam a terem közepe, az elnök felé – aki ez úttal nem angolul szólalt meg.
- Üdvözlöm önöket, uraim. – hajolok meg az emelvény előtt, angolul megszólalva. Bár nem értettem az előző nyelvezetet, a majestad szó jelentését azért sejtem – és tetszik is a csengése.
- Kérem bocsássák meg, hogy az anyanyelvemen szólok magukhoz, de ez kényelmesebb számomra. ~És nem beszélem a nyelveteket…~