Indián túlvilág

Az indiánok által tisztelt szellemek túlvilága, kinézetre egyszerű erdők, mezők, folyók szelik át a helyet.

Mmmm, de nagyot aludtam! Meg kell mozgatnom a tagjaimat, hogy az elmacskásodás kijöjjön belőlük. Hanyatt fordulok a kellemesen lengedező szélben és kapálózok a lábaimmal, kinyújtom, visszahúzom, behajlítom mindet. Megforgatom a fejemet és nézem a vidéket. Tetszik ez a mező, de az erdőt és a patakot is megnézném. Minden készletemet feléltem a téli álom alatt? Majd éhen pusztulok. Vannak bogyók is, finom édesek, de nekem nagyobb táplálék kell. Az a szarvas, ami bőg, megtenné. Vagy halak a patakból.
Megfordulok és négy lábra állok. Megnézem, milyen évszak van. Furcsa lenne, ha túl nagyot aludtam volna, de van itt más furcsaság is. Egy múzeum nagy vízi élőlényekkel, sok ember, akik között ott vagyok és egy iskola. Errefelé nincs ilyen és nem is emlékszem, hogy jártam volna olyan helyen. A Hold fényénél a patak felé indulok. Bekapok egy pár bogyót és a vízbe gázolva majd kicsapok néhány halat, amit jóízűen elfalatozgatok. De jó lesz! Ezek az emlékképek érdekesek, de az éhségem az első.

A hasam üressége kezd elmúlni, ahogy bogyóval csillapítom az éhségemet. Finomak és édesek, nagyon jól esnek. Nyári este van, a szél meleg és sok illatot, szagot hoz. Egy részét ismerem, a többi új. Mi lehet? A karmos mancsaimmal kiütök a vízből egy pár halat és leülök, hogy ügyesen a karmaim közé fogjam őket. Lerágom a húsukat, a maradékot, a szálkás részt, a gerincet eldobom. Óóó, étkezőtársam van!
- Szia holló! Jó étvágyat! - mondom a madárnak, aki azt rágicsálja, amit én már nehezen tudok. Megosztozunk az ételen, neki bőven elég a maradék. Húzkodja a csőrével, tépi, cibálja és a lábával tapossa meg a halat.
- Igen, nagyon békés vidék ez - mondom neki és eszek tovább. A madár furcsa dolgokat kezd beszélni. Nem tudom, van értelme, de furcsák. Mintha valami másra is gondolna, amit nem mond ki. Körforgás? Az évszakok váltakoznak, a gyomrom kiürül, betöltöm, kiürül, betöltöm. Az emberek meghalnak és az állatok is, a szellemük néha visszajár. Ez mindenhol így van.
- Miért mondod ezeket, madár? Az összes mező megél teleket és nyarakat és minden folyó partján táplálkozunk, élünk, meghalunk, nem csak itt.
A halált igyekszem elkerülni. Az embereket, akik puskával jönnek, a bölénycsordákat, amik mennek mindent elsöpörve, a csapatban vadászó ragadozókat, akik még velem is el tudnának bánni. Tudom, hogy egyszer eljön. Mindenkit utolér, csak a legendák lényeit nem, de néha őket is. Hmmm, megint látom, amiket az előbb láttam. Mit jelenthet ez? Vajon köze van hozzá ennek a madárnak? Talán egy isten ő állati alakban? Sosem tudhatjuk. Waynoka? Szép név, édes vizet jelent. Olyat, mint ez a patak.
- Miért szólítasz így? Nem értem, mit kérdezel. Hogyhogy hány tél? Most aludtam át egyet. Remélem, még sok telet megérek.

A madár röpködött és elkezdett tisztábban beszélni. Először nem értettem, hogy milyen felejtésről beszélt. Honnan kellene nekem tudnom ezt, amit ő mond félig érthetően? Azt mondja, minden az övé. Ő egy szellem a múltból, akit hollónak látok, én pedig medve vagyok, de ember voltam.
- Tehát erre a körforgásra gondolsz? Azt mondod, vissza kell mennem? Én nem akarok. Jó itt és nem is tudom, hova kellene visszamennem.
Boldog vagyok itt medveként. A holló, a halál, a túlvilági lét szelleme mégis mutat képeket, amik emlékek. Varázslat? Nem értem. Olyan, mintha valóban lettem volna ember és nem éreztem volna bundát magamon, se karmokat, hanem csupasz bőrt és gyenge testet. Ismerős az érzés és attól tartok, hinnem kell neki.
- Holló, mi történik, ha nem megyek vissza? Ez a túlvilág egyáltalán nem rettenetes, sőt idilli. Itt minden állat egy halottnak a szelleme? - kérdezem a madarat és körülnézek. Megijedek attól, hogy a megölt halak is emberek lehettek valaha, mint én. Oltárian ijesztő, amit mond.

A holló beszél hozzám, ő az átmeneti hely szelleme, a halálé, a túlvilágé, de ezenközben pontosan úgy viselkedik, mint egy madár is. Szellem a testben, ilyen lenne? Azt mondja, mi ketten vagyunk itt és minden más csak állat, növény vagy élettelen tárgy. Mindenki csak saját magát látja. Az előbb megijedtem, hogy más halottakat ettem meg, de meg akart nyugtatni. Ezúttal attól ijedek meg, hogy el kell hagynom ezt a helyet. Pedig ez idilli, ez számomra az örök vadászmező, amit az indiának szoktak mondani. Megnyugodhatok, de tovább kell lépnem. Hova?
- Hova kell tovább lépnem, holló? Hova mennek a lelkek innen? Az istenekhez?
A madár elrepül és nézek utána. Odabukdácsolok a fához. Nem mászok fel, csak ágaskodok, mintha a bogyóit akarnám lelegelni. Így jobban hallom őt.
Még furcsább dolgokat mond. A legtöbben visszakerülnek a körforgásba és másik testbe költöznek? Ezt nem tudtam. Vagy emberként tudtam volna? Nem tudom, de most nem emlékszem rá. Amit mesél, az nagyon érdekes, de a lényegét nem tudtam még meg megérinteni.
- Ezt nem értem. Nem maradhatok itt, de nem is küldesz vissza egy új testbe? Akkor mi lesz velem?
Időnként tehát kénytelen vagyok elkerülni a körforgást. Kíváncsi vagyok, mit jelent ez. Teher és áldás, ahogy nézzük. Mi lehet ez?

Én nem tudom, lehet, lassú a felfogásom, de csak egy medve vagyok. Azt mondta, ember voltam, de most nem az vagyok és kicsikét nehezen értem meg ezt a körforgást és benne az én szerepemet. Ez a hollószellem készséges, próbálja érthetően elmagyarázni és úgy látszik, hogy ezzel próbára teszem. Se itt, se új testben. Nagy feladatot kapok? Hmmm. Miért nem mondja el? Olyan, mintha ő sem tudná. Végül is ő csak egy szellem, a túlvilágé, de nála nagyobbak döntöttek rólam.
- Húúú, a nagy szellemek foglalkoznak velem? Ez nagyon izgalmas, de ijesztő is. Te biztosan ismered őket, de én még nem.
A szőrömet borzolja az érzés, hogy a világ irányítóinak a szolgálatába állhatok, mint valaki különleges. Waynoka leszek megint. Meg akarom ismerni, ki volt ez a Waynoka. Szépen tetsző indián név és a holló szerint különleges ember is voltam. A feladat megijeszt. Ha azt mondják, meg kell ölnöm jó embereket vagy állatokat, mit teszek? Megtagadom és hagyom, hogy kínok közé vessenek büntetésből? Egy rosszul tartott állat képébe? Vagy egy beteg emberébe? Vagy ha annyira nehezet kapok, hogy nem fog sikerülni. Célom lesz az életben és felelősségem. Nem ehetem a bokrok gyümölcseit és a kis állatokat, nem alhatok télen, hanem a szellemeket kell szolgálnom. Ez ijesztő. Tetszik és felizgat, mert valami újnak tűnik. Mégis hátborzongató. A holló elkezdett körözni. Most varázsol el?
- Medve leszek, de mégsem... Hallottam róla, hogy voltak ilyen átváltozók az ősi emberek között. Fantasztikusan hangzik mindez. Hát a múló idő szellemét fogom szolgálni. Holló, érzem, hogy ez nagy megtiszteltetés, de megrémiszt. Megsemmisülni nem szeretnék. Azt hiszem, értem. Vállalom, hogy a szellemek közöljék a feladatomat és visszatérjek ember alakjában. Holló, ez az alakom olyan lesz, amilyen a halálom előtt volt?