Reah Tu

Tizenannyi év után már megszoktam, hogy a Jedi Rend templomának egyik kertjében, nem sokkal napkelte után, még mindig vannak, akik meglepetéssel az arcukon néznek rám, mikor nem a bevett gyakorlatokat és mozdulatokat hajtom végre, hanem egy számukra ismeretlen mozdulatsorokat gyakorolok. Általában önálló meditációként szoktam ezt végezni, míg mesterem nem csatlakozik. Fiatal padawanként találkoztam ezzel a harcművészettel először, a mesterem tanította meg számomra, habár a legelején még közel sem állt szándékában. Néhány évvel azelőtt érdemelte ki a lovagi címet, hogy engem padawanjának fogadott. Én mindig is egy kis energiabomba voltam, akinek rengeteg mozgásra volt szüksége, ezért is jelentett kisgyerekként gondot a meditáció elsajátítása, vagy az órahallgatás, de a tanítók szerencsére türelmesek voltak, és valószínűleg nem én voltam az első ilyen esetük. A mesterem viszont roppant nyugodt személy volt, és fiatal kora ellenére bölcs is. Mindig is azt mondogattam, hogy egy vénember veszett el benne, nem is olyan mélyen.
A harcművészet megtanítása csak jóval később kezdődött, hiszen az elején csupán arra használta, hogy engem kizökkentsen meditálás közben. Egészen jól ment neki, mert nem egyszer találtam magam olyan helyzetbe, ami meglepő volt, például, hogy az államnál tartva lógok a térdén, vagy épp arccal esetleg háttal a földön fekve, pillanatok alatt. Mindez addig tartott, míg egyszer ösztönösen el nem kaptam a lábfejét mielőtt az elérhette volna a homlokomat. Az első esetben még nem volt ez komoly érv arra, hogy megforduljon a fejében, hogy megtanítsa számomra, de mikor általánossá vált, akkor úgy döntött, hogy megtanítja. Meglepő módon ez nagyon jó megoldásnak bizonyult a meditációs nehézségeimnek, és közös meditációnak is kiváló volt.
- Ismét az elsők között. – az érkező mesterem szavaira csak bólintottam és vigyorogtam. Nem kellett sokat várni se arra, hogy odaérve levegye a köpenyét és csatlakozzon ő is. Egy órával később is ott voltunk, viszont akkor már mindketten fénykarddal a kezünkben. Ez már nem volt szokatlan mások számára sem, hiszen nem volt egyedi dolog a Soresu edzés. Ennek a formának volt a mestere a tanítóm és ezt is adta tovább nekem. Mindig is azt mondogatta, hogy a védelmezőnek védelmeznie kell és nem pedig harcot kezdeményezni. Főleg nem egy jedinek.
Egy hívás szakította félbe az edzésünket. A kertből a tanácsterembe vezetett az utunk, majd onnan az űrkikötőbe, onnan pedig egy hajóra. Katonákkal együtt utaztunk akik közül nem egyet névről is ismertem. A háború alatt elég sokkal összebarátkoztam, és nem csak olyanokkal akik elestek. A fronton eléggé egymásra voltunk utalva és sokat tanultunk egymástól, valamint sok nehézségen mentünk át közösen. Az egy elég sötét időszak volt. Minden egyes csatára emlékszem, amiben részt vettem, és ez általában azt jelentette, hogy elől a frontvonalban a legválogatottabb ellenfelekkel kellett megküzdenem, katonáktól kezdve, urdrarr tanítványokon át olyan sötét jedikig, akik valamikor velem együtt jártak órákra, csak megváltoztatta őket a háború és átbuktak a sötét oldalra. Arra viszont sem én, sem pedig a mesterem nem emlékszünk, hogy melyik csatánál történt, hogy véletlenül közvetlen hangnemben, letegezve őt szóltam hozzá, nem pedig magázva őt, de attól kezdve ez teljesen természetessé vált köztünk, mintha mindig is így lett volna.
A bolygó, ahová érkeztünk a Köztársaság szélén volt, leginkább indusztriális jellegű városokkal. Az egyik ilyen városba érkeztünk meg, ahogy egy kitermelőtelephez kellett mennünk. Az már távolról is látszott, hogy a katasztrófa folyamatban volt, hisz tűzharc alakult ki a helyi erők és a terroristák csoportja között, valamint az épület is rettenetes állapotban volt. Mindez természetesen nem olyasmi volt, ami miatt a Rend két jedit küldene, hiszen a szektort felügyelő jedi is elegendő lett volna, viszont ezen már sajnos túlnőtt a helyzet. Az embereink megerősítették, hogy az említett jedi elesett egy sötét jedi keze által.
Az épületbe való bejutás nem jelentett problémát, viszont megbizonyosodhattunk abban, hogy a helyzet rosszabb, mint kintről látszott, mert az épület nagyon is omlásveszélyes volt, és bent rekedt munkásokról is jelentést kaptunk. Ketté váltunk, az én feladatom volt a munkások megtalálása és kimentése, a mesterem pedig a sötét jedi nyomába ment. Kicsit meglepett, hogy a munkások között gyerekek is voltak. Ezek a keserű helyzetek mindig szomorúak voltak kicsit, hogy mi mindenre kénytelenek a túlélésért, ahogyan a háborúban fegyvert fogott gyerekek is. Persze a padawanok is gyerekek, de ezek nem ebben nevelkedtek és ők csak így láttak kiutat.
- Vidd ki őket, gyorsan! – utasított a mesterem miután egy nagyobbat rázkódott az épület és előbb egy árnyalak jelent meg előttünk, majd a mesterem is, aki úgy állt meg, hogy közénk és a sötét jedi közé kerüljön.
- Az Erő legyen veled. – szólaltam meg némi hezitálás után. Maradni szerettem volna vele, hogy együttes erővel küzdjünk meg az ellenféllel, de tudtam azt is, hogy jedikén és padawanként is mi a dolgom. Míg kiértünk még kétszer félelmetesen nagyot rázkódott az épület, egyszer az egyik gyereket félre is kellett löknöm a lezuhanó törmelék útjából, aminek köszönhetően egy fémdarab állt a vállamba. Túl veszélyes volt idebenn sajnos most fénykardot használni, akkor elkerülhettem volna ezt a sérülést.
Mire kint voltunk, addigra a terroristákat hatástalanítottak és az orvosok mindenkit elláttak beleértve engem is. Attól, hogy rohadtul fájt szerencsére nem volt vészes a sérülés. Hatalmas robajjal omlott össze az épület nem kis port kavarva. Épp hogy jelentést adott az egyik katona, hogy bemérték a menekülő, ellenséges hajót, és adtam ki a parancsot a lelövésére, akkor láttam meg a mesterem kifelé botorkáló alakját. Mire mellé értünk az orvossal, akkor már a földön feküdt. A vállán tátongó égett lyukak egyértelműen fénykard okozta, az orvos pedig jelezte, hogy ő már nem tehet semmit. Ahhoz neki már túl késő és nem megfelelő a felszereltsége sem hozzá.
- Fázom. – mondta a mesterem miközben a fejét az ölembe vettem és a kezemet kedvesen a mellkasára tettem.
- Mindjárt meleg lesz. Minden rendben lesz. – kedves hazugság volt, miközben összébb húztam a köpenyét. Tudtam, hogy mi történik, láttam már ilyet és nem egy elesett bajtársnak segítettem az utolsó lépéseiben. Ez sem volt más, és hogy most beszélhettünk, az csak amiatt volt, hogy még minden erejével ami maradt kitartott egy kicsit.
- Jó gyerek vagy te. Köszönöm, hogy a legkiválóbb tanítványom voltál. – már nehezére esett beszélni is, és a mosoly is inkább fájdalmas fintorra sikeredett. Az arcom felé nyújtott kezét is én kellett oda segítsem, mert rohamosan fogyott az ereje.
- Azért te se panaszkodhatsz, vénember. Köszönöm mindazt, amit tanítottál. – a válaszomat már csak az orvos és az élettelen test hallotta. Éreztem, hogy egyesült az Erővel és ennek így is volt a rendje. A katonák közben hordágyat hoztak, amire feltettük a testet és felszálltunk a hajóra, hogy visszatérjünk Coruscantra.
Életemben először egyedül kellett jelentést tennem egy küldetésről a tanácsnak, ahogy én voltam az is, aki el kellett mondja, hogy a mesterem meghalt. Ez egy roppant furcsa helyzet volt, de ezt kellett tennem, ez alól nem lehetett kibújni.
Az elkövetkező napokat leginkább meditálással töltöttem, valamint azzal, hogy a tanítóknak segítettem be a friss generáció tanításában. Így legalább addig sem voltam edzés és tanulás nélkül, amíg a Tanács ki nem jelöli az új mesterem, vagy valaki önként el nem vállal. Ez pedig eltartott egy kis ideig.
Amikor a Tanácsterembe hívattak alig tudtam megállni a vigyorgást a jelen lévő mesterek előtt, habár lehetséges, hogy ez sokkal kevésbé sikerült, mint szerettem volna. Itt tudtam meg a döntést, hogy ki vállalta azt, hogy folytatja a képzésemet. Igazából semmilyen különösebb elvárásom nem volt, hiszen biztos volt, hogy bárki is lesz az, össze kell majd szoknunk. Talán egy kicsit arra számítottam, hogy ismét egy friss kis lovag lesz az illető, talán ezért is lepett meg, hogy az új mesteremmé nem más vált, mint Avenay mester. Sajnos azt már nem tudtam megállni, hogy fültől fülig ne vigyorogjak mikor szembe kerültem vele.