Ansion

Ansion egy elég jelentéktelen bolygó a 8. szektorban, közvetlen a Birodalmi határon található. A bolygón összesen 25 millióan élnek, jellemzően fejletlen körülmények között csak néhány nagyobb, de nem túl fejlett város van a bolygón, amit a betelepült emberek és huttok építettek. A bolygónak két őshonos faja van, az Ansionian és a Gwurran.

Első önálló (na jó félig önálló) küldetését egészséges izgalom előzte meg, már ha a jedik részéről lehetett bármilyen fajta izgalmat egészségesnek nevezni. Mindenesetre nem hagyta hidegen a dolog így a kétnapos utazás nagy részét kutatással töltötte. Sajnos nem tudott meg sok mindent a helyzet súlyosságát híven mutató statisztikákon túl. De pontosan mi ez a járvány és hogyan lehetne megállítani? Egyelőre még azt sem volt képes megállapítani, hogy maga a betegség vagy a lakosság konoksága jelenti a nagyobb problémát.                                                        A végtelen síkság képét csupán néhány kisebb nagyobb város szakította meg. Első pillantásra is látszott, hogy fejletlenebb planétával van dolga bár ő ezt inkább csak az alaposság kedvéért állapította meg. Egyébként pedig egy percig sem érdekelte milyen technológiai háttérrel rendelkezik vagy éppen milyen helyet foglal el a galaxis eseményeiben  . Léteztek ennél sokkal jobb és sokkal rosszabb körülmények is ő pedig mindegyik világ lakosainak ugyan ilyen lelkesen segített volna. Az igazat megvallva még tisztelte is az ittenieket amiért szerény életkörülményeik ellenére is képesek boldogulni. Legalábbis a legtöbb esetben.                                     A főváros mellett elhaladva a lány több száz emeletes épületet számolhatott meg, igaz ezek jó részét eltakarta a települést körül ölelő fal. Mégis tökéletesen el tudta képzelni ahogy az itteniek élik az életüket.  Dolgoznak, kereskednek, felnőnek, sírnak és nevetnek A kislány szája reményteli mosolyra húzódott. Igen, mindent megfog tenni azért, hogy az itteniek folytathassák a mindennapi életüket.                                             Nem telt sok időbe amíg eljutottak a táborig. Egy energiapajzzsal és több tucat ismerős vörös páncélos katona fogadta akik szalutálására csak egy barátságos biccentéssel felelt. Egyre jobban kezdte érteni a helyiek aggodalmát. Hiába az egészségügyre specializálodott osztagról van szó a katonák a civilek szemében mindig rosszat jelentenek. Ezért pedig senki sem hibáztathatja őket. De hé, végül is pont ezért van itt. Vagy legalábbis azon remény miatt, hogy a jedikben majd könnyebben megbíznak és így hagyják, hogy segítsenek nekik. Viszont ez nem fog megtörténni ha csak egy helyben ácsorog. Szóval mit kéne tennie? Rövid töprengés után úgy döntött megkeresi a főhadnagyot. Minél előbb csinálhat valamit annál jobb.


Felszerelés:- fénykard
                  - adóvevő
                  - projektor

A tábor valamivel volt mint elképzelte előre legyártott épületekkel. Még neki is feltűnt az a minden felesleget nélkülöző precizitás ami az osztagot jellemezte. Ez viszont önmagában még nem jelentett volna semmit. A gond akkor kezdődött amikor észrevette: jóformán egyetlen olyan épületet sem lát amit parancsnoki sátornak lehetne nevezni. Végül némi külső segítséggel mégis sikerült megpillantania a tábor másik végében álló épületet. Pontosabban nevében épület első pillantásra azonban inkább hasonlított egy hatalmas dobozra. Pár perces séta és egy rövid folyosó után érkezett meg a helyiségbe melynek közepén három katona holografikus képe vitatkozott egy szürke bőrű nővel. Nem kellett zseninek lennie, hogy kitalálja ő az a bizonyos főhadnagy. Ám mivel igencsak zaklatottnak tűnt úgy gondolta a legjobb döntés ha csendben megvárja a beszélgetés végét. Közben volt ideje felmérni a helyzetet is. Amennyire a szavaikból ki tudta venni az itt lévőket senki sem tájékoztatta a helyiek és ennek tetejében. Végül a nő látható haraggal bontotta a kapcsolatot Chisa pedig úgy döntött itt az ideje belefolyni az eseményekbe. Talán mert mindketten ugyan abban az időben indultak el, ráadásul ugyan abba az irányba nem igazán lehet meglepő, hogy sikerült összeütközniük.
- Üdv főhadnagy! Chisa Nishku vagyok.- Igyekezet a lehető legtermészetesebben viszonozni a köszöntést. Még mindig nem szokta meg, hogy egy nála jóval idősebb szalutáljon neki. Nem mintha eddig olyan sokszor került volna hasonló helyzetbe.- A mesterem hamarosan csatlakozik. Sajnos semmi olyat nem tudok mondani amit maguk már ne tudnának. De ne aggódjon! Biztos vagyok benne, hogy közös erővel megoldjuk az ügyet.

Néhány másodpercig pislogva meredt a kivetítőre. Ez határozottan különbözött bármitől amit eddig látott. Egy elterjedtebb vírust gyógyítani vagy kivizsgálni még egy dolog, de a járvány mindennek volt mondható csak átlagosnak nem. Egyáltalán miféle betegség falja fel a DNS-t? Hosszú,mély lélegzetet vett megkísérelve száműzni fejéből a kételyeket. Mindenképpen segíteni csak még nem tudta hogyan. A gondolataiba merülve önkéntelenül is megszorította ruhája szegélyét. Jó lett volna ha járhat egyet, de tudta, hogy azzal csak a többieket zavarná.
- Sajnálom főhadnagy még sosem láttam ilyet.- Mindent megtett, hogy a kifejezése nyugodt maradjon, bár a nő hangjában érezhető aggodalom miatt támadt bűntudat nem igazán könnyítette meg a dolgát. A fenébe is segíteni jött! Miért nem tud legalább egy kicsit hasznos lenni? Nem kellett megvárnia a tiszt jelentését, hogy tudja mi történt. Ha kellet volna valamit mondania amit elviselhetetlennek talál a gyógyító létben akkor pontosan ez lett volna az. Mert nem lehet megmenteni mindenkit. Akármennyire is igyekeztek nem mindig találták meg a megoldást. Vagy ha meg is találták volt akiknek már késő volt. Haláluk visszhangja az Erőben fájdalmas emlékeztető volt erre.
- Tudjuk milyen úton terjed?- Fordult újra   Rashia Dorat felé. Ha megoldást még nem is találtak legalább a terjeszkedését megállíthatnák valahogy.

A figyelmeztetés villámcsapásként érte. Illetve ez talán nem is volt pontos kifejezés. Kevéssé volt sokkoló inkább egy szelíd lökésre hasonlított ami könnyedén helyrebillentette száguldó gondolatait. Bármennyire is furcsa volt a jól ismert mondatott így hallani. Egy pillanatra biztos volt benne, hogy a nő valamilyen kapcsolatban állt a Renddel. Ezt felhozni viszont túlságosan durva megoldásnak tűnt így inkább az Erőérzékenységére kérdezett rá.
A nemleges válasz ha lehet még inkább meglepte. Szóval nem, hogy képes volt az Erő használata nélkül leolvasni az érzéseit, de pusztán a megfelelő szavak használatával elérte, hogy megnyugodjon. Később feltétlenül meg kell tudnia, hogy csinálta. Bár általában jó érzéke volt az élőlényekhez ez koránt sem jelentette azt, hogy mindig tudta mit kell mondania. Valójában a válaszainak többsége a megérzésein alapult. Kimondani a legjobbat ami az eszébe jut és reménykedni benne, hogy elég lesz.                                   Most mégsem jutott semmi eszébe amivel megnyugtathatná a főhadnagyot mikor annak tekintete ismét fájdalmat tükrözött. Főleg mivel annak válasza sokkal ijesztőbb volt mint képzelte. Úgy tűnt a fertőzés a bolygó utolsó porszemét is ellepte. Azonban ezúttal nem engedte meg magának, hogy megijedjen. Inkább sorra átvizsgálta a lehetőségeiket. A forrás megtalálása jó ötletnek tűnt vagy legalább is jobbnak mint bármi más ami az eszébe jutott. Sosem volt jó a tervezésben.

- Mindenképpen szeretnék Dorat főhadnagy. Akár most azonnal.- Bizakodó mosollyal nézett a nőre. A gesztus ezúttal sokkal őszintébb volt. Nem a környezete kedélyállapotának javítására tett kísérlet inkább a visszatérő remény külső megnyilvánulása.  Még ha nem is volt teljesen biztos a dolgában felvillanyozta a tudat, hogy végre tehet is valamit. A helyiek kikérdezése pedig igazán nem lehetetlen feladat igaz? Csupán a megfelelő szavak kellenek.

Szó nélkül követte a nőt a kórháznak kikiáltott mobil épületbe. Kis mérete ellenére alaposan fel volt szerelve. Hivatásos orvosok mindenütt, a különböző stádiumba lévők elkülönítve és a biztonságra se lehetett panasz. Chisát önkéntelenül is elfogta a büszkeség amiért a Köztársaság ennyire gondoskodik a helyiekről. Ha pedig egy jelentéktelen kis világnak  így hajlandóak segíteni a Galaxis koránt sem olyan borzalmas hely mint egyesek mondják.                                                                                                Tőle szokatlan módon most először alaposan átvizsgálta a lehetőségeit. Világos volt, hogy a súlyosabb stádiumban lévő betegek már nincsenek abban az állapotban, hogy bármit is mondjanak. Még ha képes is lenne a gondolatikban olvasni nem tudhatta mennyi kárt okoz ezzel. A lehető legdiszkrétebben pillantott be sorba a szobákba. Remélte, hogy aggodalmai nem igazolódnak be, de csalódia kellett. A helyiek közül már senki sem volt olyan állapotban, hogy képes legyen beszélni.                                                                                              Persze a hallottak alapján  volt itt még két katona lényegesen jobb állapotban mint a civilek, de fogalma sem volt róla mennyit tudhatnak. Az alapján, hogy csak a közelmúltban fertőződtek meg nem sokat. Viszont a semminél az is több lenne vagy legalábbis megér egy próbát.                                                                   A szobát viszonylag könnyű volt megtalálni, rengeteg segítőkész ember munkálkodott itt. Nem sok ideje maradt kitervelni mit fog mondani ha odaér, de hát a tervezgetés amúgy sem volt az erőssége. Szóval csak barátságos mosolyt varázsolt az arcára és belépett az ajtón.
- Jó napot!- Kellemetlen érzés volt figyelni ahogy a katona a fertőzés ellenére tisztelegve viszonozza köszöntését. Pedig érezte rajta, hogy fájdalmai vannak. Vagy a puszta tény miszerint tudja: ez az ember beteg ennyire megzavarta volna az érzékeit? Nem mindig volt könnyű különbséget tenni.
- Mit akar?- A férfi fáradt gyakorlatiassággal tette fel a kérdést mint aki tisztában van vele: nem látogatnák meg csak úgy.
- Információkat gyűjtök. Mondja csak meg tudná mondani, hogyan fertőződött meg? Esetleg azt, hogy kik voltak akkor a közelében?- Mindezt olyan kedves természetességgel adta elő mintha csak egy baráti csevejt folytatnának. Még a tekintetéből is eltűnt az aggodalom, helyét biztató csillogás váltotta fel.

//Én úgy szeretek és szoktam mesélni, hogy szeretem, ha a játékosok kezdeményeznek és mernek cselekedni, a ti dolgotok a történetet előre vinni, én csak arra reagálok, amit írtok. Így ennek fényében kb 2 sort tudnék írni neked, hogy rád néznek és megkérdezik mit akarsz. Szóval megtennéd, hogy kiegészíted, hogy kezdeményez a karaktered és felteszi a kérdéseit a katonáknak, hogy rendes, érdembeli mesélőit tudjak írni Neked? Ha javítottad, akkor szólj és kapod majd a mesélőit.//

Figyelmesen hallgatta a beszámolójukat igyekezve összefüggéseket keresni. A szent tóval kapcsolatban rossz érzései támadtak, de mivel a fertőzés szinte mindenhol ott volt ez nem igazán lett volna ígéretes kiindulópont. Nem valami másnak kell lennie. Ha jobban belegondolt mindketten csak az után lettek rosszul, hogy visszaértek a táborba. Ez az elképzelés ha lehet még borzasztóbbnak bizonyult. Ha a két dolog tényleg összefügg akkor többé már a tábor sem biztonságos. Ezúttal legalább sikerült uralkodnia az érzésein. Hiába kattogtak fejében a fogaskerekek valahogy mégis nyugodt tudott maradni. Legalább is egy külső megfigyelő szemében. A dolognak nem igazán volt túl sok köze a jedi képzéshez sokkal inkább a gondolathoz, hogy ha ő maga is kétségbe esik senkinek sem tudna segíteni. Sokkal fontosabb dolga volt most visszavezetni a szálakat a nulladik betegig. Meg még valami. Finoman kiterjesztette a tudatát épp csak annyira, hogy érzékelje a férfi és a nő lelki állapotát. Mondjuk többre nem is lett volna képes. Általában a mimikáikból vagy a testbeszédükből olvasni elegendő lett volna, de a katonás fegyelmezettség ezt jóval megnehezítette.

Semmi. Egy kisebb fajta zaklatottságon kívül egyáltalán fedezett fel sem a férfiban sem a nőben negatív érzelmet. A megállapítás ösztönös nyugalommal árasztotta el. Már csak a tény, hogy a betegek egy ilyen helyzetben is képesek megőrizni a hidegvérűket csodálatra méltó volt. Persze nem is várt volna ennél kevesebbet a Köztársaság katonáitól. Viszont még így is meglátszott rajtuk az elgyötörtség így nem is csodálkozott mikor inkább leültek. Azért mégsem droidok, hogy bármilyen körülmény között vigyázzban álljanak.
- Nem, azt hiszem végeztünk. Köszönöm, hogy segítettek!- Még ha fájdalmasan kevés információt is tudott szerezni. Így belegondolva mihez kéne kezdenie vele? Próbáljon meg még többet szerezni? Ha a többi fertőzött tényleg olyan rossz állapotban van mint hallotta akkor ezzel nem menne semmire. Esetleg megoszthatná őket Rashia Dorát-tal? Némi töprengés után úgy döntött ez a legjobb lehetősége.

Határozott léptekkel indult el a folyosón a céltudat új lendületet adott neki. Ennek ellenére teljesen tudatában volt a környezetének, ügyesen kerülgette az útját keresztező orvosokat. Még véletlenül sem akart gondot okozni másoknak. Ennek fejében úgy döntött ezúttal egyedül találja meg a főparancsnokot. Szerencsére nem volt nehéz dolga. A nő alakja a főbejáratnál rajzolódott ki amint épp egy droiddal beszél. Mivel az pontosan akkor távozott mikor ő megérkezett már csak annyit tudott megállapítani, hogy egy orvos droidról van szó. Természetesen, mi más is lett volna egy ilyen helyen. Futó pillantást vetett a távolodó gépre, majd valamivel gyorsabb tempóban közeledett Dorat főhadnagy felé. Hálás volt amiért az bevárta nem kényszerítve rá, hogy fusson utána. Nem mintha nem tette volna meg.
- Azt hiszem a táborba kéne visszamennünk. Az egyik katona elmondása szerint akkor kezdte rosszul lenni miután visszatért oda. A másik úgyszintén. Bár ő előtte a helyieket kísérte szóval akár az út során is megfertőződhetett.- Zúdította Rashai Doratra az információkat. Nem tudhatta melyik részül mennyire pontos vagy lényeges így jobbnak látta ha semmit nem hagy ki.

- Oh, igaz.- Bólintott a lány enyhe bűntudattal. Így utólag belegondolva nem is tudta, hogy nem jutott eszébe miért is nem áll meg az elmélete. Illetve kit akar áltatni? Pontosan tudta az okát. Egyszerűen nem gondolta át. Fejjel rohant a falnak mint mindig.
Bár a másik kedves viselkedése még mindig meglepte azonban most alig adott magának egy pillanatot a csodálkozásra. Sokkal fontosabb dolga is akadt. A cipője orrát bámulva töprengett igyekezve alaposabban is át tanulmányozni a beszélgetést. Elemeire bontotta majd újból összerakta, minden szót és kifejezést egyenként vizsgálva. Mi az ami lényegtelen belőle, mi lehet hasznos és ami a legfontosabb mi lehet ténylegesen fontos információ.
A válasz furcsa módon kérdés formájában érkezett. A meglepetés egy pillanatra kiült az arcára na nem a nő kérdése sokkal inkább saját tudatlansága miatt. Így hangosan kimondva olyan egyértelműnek tűnt, miért nem jutott eszébe korábban.
- A nő a helyieket kísérte a szent tavukhoz. A férfi pedig a városi kórházban segédkezet.- Nézett fel Dorát főhadnagyra keserű utóízzel a szájában amiért még az illetők nevét sem tudja. Kellemetlen volt egy élőlényre pusztán a neme vagy a faja alapján utalni.

Na igen a város. Minden rendszerben található hiba ezt kár lenne tagadni. Az ilyen réseknek viszonylag kevesen esnek áldozatául így a többség elkönyveli őket járulékos veszteségnek. Mintha akárcsak egyetlen élet is elhanyagolható lenne. El fogadhatatlannak tartotta már a puszta gondolatot is, de nem tudott mit tenni. Még a jedik sem elég erősek ahhoz, hogy teljesen kiirtsák a fájdalmat a
Akárhogy is a twilek férfi esete túlságosan (már a szótól is kirázta a hideg) általános volt ahhoz, hogy a városi kórház jó irányvonal legyen.

Türelmesen hallgatta a folytatást egyre növekvő kíváncsiságggal. Mikor kiderült, hogy az egyik helyszín talán jó kiindulópont lehet akaratlanul is elöntötte a tett vágy. Úgy tűnt végre haladnak is valamerre nem csupán kérdezősködnek. Igaz a mutáció neki még új volt az még számára is teljesen világossá vált miért a szabadban a legnagyobb a fertőzés veszélye.
- Azt hiszem a tó tűnik a legjobb választásnak. A katona szerint a hegyek lábánál van, de ennél többet nem mondott.- Nézett fel az idősebbre újra a rá jellemző lelkesedéssel. Talán rögtön el is indul ha tudta volna merre kell mennie. Elszorult a torka ha belegondolt mennyi élet kerülhetett még nagyobb veszélybe mialatt ők alig csináltak valamit. De ez már nem számít. Biztatta önmagát. Megvan merre kell haladnunk szóval csak menjünk már. Még ha csupán egyszerű sejtés is bármi -féle bizonyíték nélkül egy másodpercet sem akart tovább vesztegetni.

Ahogy a nő elindult a lába automatikusan mozdult volna utána, de már látta, hogy nem fogja tudni követni. Alig telt el néhány perc és az idősebb egy kétszemélyes suhanóval jelent meg. Nem először utazott ilyesmin így már tudta milyen gyors is tud lenni egy ilyen jármű. Most sem kellett csalódnia. A parancsnak eleget téve erősen kapaszkodott, de még így is érezte a szédítő sebességet. Ezúttal kifejezetten örült a dolognak. Nem érdekelte, hogyan csak érjenek oda minél hamarabb.
A táj gyorsan változott körülöttük a városból szavanna, a szavannából pedig sivatag lett. Karavánok és állattal közlekedő személyek mellett haladtak el
Az oázishoz érve elállt a lélegzete. A sivatagban már egy kevés víz is nagy kincs, az e-féle hely pedig valóságos csoda. Szöges ellentéte az őt körülvevő élettelen tájnak, talán épp ezért olyan káprázatos. Vagy mert életet és reményt jelent a sivatag poklában? Abban a pillanatban el sem tudta képzelni, hogy bármi rossz származhat az oázisból.
- Hát, azt hiszem először a vizet kéne megvizsgálnunk.- Indult el a padawan majd rándult fázósan össze, amikor a torony árnyéka rávetült. A szürke épület komoran magasodott föléjük olyan idegenül mintha csak véletlenül keveredett volna ide. Mégsem ez tette igazán ijesztővé. Sokkal inkább az a különös aura. Hideg sötétség áradt az épületből, még ilyen távolságból is érezte, ahogy bekúszik a bőre alá.
- Valami nincs renden a toronnyal.- Érintette meg a főhadnagy karját egy cseppet sem törődve azzal, hogy pont úgy hangzik mint egy ijedt gyerek aki a saját árnyéka helyén is rémeket lát. Ha mást nem is rövid élete során egy dolgot biztosan megtanult: hallgatnia kell a megérzéseire.