Columbia Pérez

Adatok:

Név: Columbia Liberty Pérez
Egyéb név(i): "Miss America" (gúny/becenév)
Faj: ember (alfaj: harcművész, ökölvívás)
Nem: nő
Jellem: emberbarát
Személyazonosság: nyílt
Születési helye és idő: 2015, február 17, Buenos Aires
Kor: 16 év
Család:
- Juan-Miguel Esteban Pérez: apa
- Isabella Maria Castillo-Pérez: anya
- Betsy Star Pérez: fiatalabb lánytestvér
- Justice Valor Pérez: fiatalabb fiútestvér
Foglalkozás: diák, sportoló
Testmagassága: 173 (cm)
Testsúlya: 71(kg)
Szeme színe: barna
Haja színe: sötétbarna
Bőre színe: latino/barna
Különleges ismertetőjel: N/A
Repülési sebesség: N/A
Egészségi állapot/ betegségek: Kiváló, olimpiai sportolónak készülő egészséggel és fizikummal rendelkezik



Életrajza:

Buenos Airesre nem emlékszem. Állítólag ott fogantam meg, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tervezetten, de hát én nem fogom számon kérni a szüleimet, amiért heves stílusban élték az életüket, mert nagyon rosszul venné ki magát. Argentína azt mondják, hogy egy szép hely, talán egyszer el is fogok oda utazni, de apám, Esteban és anyám, Isabella ha már szó szerint elbaszták, azért sok energiát raktak abba, hogy jó lehetőségekkel kezdjem az életemet. Mondjuk egy amerikai állampolgársággal. Tudom-tudom, elegetek van a latin ajkú bevándorlókból, de ne aggódjatok, a szüleim aljamunkát mentek végezni a Nagy Almába. New Yorkban kevésbé látom a rációt, mert olyan veszélyes ott élni, meg annyi világkatasztrófa történt azóta, hogy csodálkozom, hogy még mindig ott lakunk egyáltalán. Van fílingje a sárga iskolabuszoknak, a felhőkarcolóknak, meg a bandáknak, meg hogy azon a helyen élsz, ahol a filmek történnek, de azon a helyen is élsz, ahol őrjöngő háromnegyed istenek verekednek repülő tankokba öltözött milliárdosokkal. A szüleim nagyon amerikaiak akartak lenni, így nemcsak én, hanem a nevem is megszületett, és tradíciót avattak belőle, hogy patrióta neveket adjanak a kölykeiknek. Nekem meg maradt az, hogy adja az Isten, hogy ne egy Lincoln vagy Washington vezetéknevű ember vegyen feleségül, mert sosem fogom lemosni magamról.

A fiatalkorom nem volt egyedi, de annál több izgalom volt benne. Halvány emlékeim vannak arról, hogy anyukám terhesen, húgomnak készít reggelit, és a könnyeivel küszködik, miközben apa magyarázza neki, hogy New York valahogy kimarad a háborúból, meg hogy szövetségesei vannak a világ minden táján, így mi biztonságban vagyunk, de azért idegesen kapcsolgatja a tv-t, és keresi az újabb online híradásokat, amik esetleg képesek megmutatni, hogy vajon otthonukban, Argentínában vajon most akkor maradt életben rokonság, vagy sem. Sokáig viseltük a fekete szalagokat a ruhánkon, noha nem azért, hogy az amúgyis érdektelen szomszédok szimpátiáját kiváltsuk, inkább azért, mert nem tudtunk mást tenni. Ők sem, én sem. Mire elég idős lettem ahhoz, hogy megértsem, hogy pontosan hány milliárd ember halt meg, addigra valahogy visszajöttek, és az ezzel kapcsolatos őrület annyira betett a szüleimnek, hogy egy életre feladták a gondolatát annak, hogy bármikor bármit is meg fognak érteni maguk körül. Azt, hogy Airesben mivel foglalkoztak a szüleim nem igazán tudom, de valami törvénytelen dolog lehetett, mert mindig hussogtak amikor erről kérdeztem, vagy kitérő választ adtak, itt viszont az USA-ban illetve New York (város)államban nagyon igyekeztek mintapolgárok lenni. Apu végül autószerelő lett, anya bejárónő, és ez egészen addig működött jól, amíg le nem ereszkedett az a bizonyos misztikus köd a városra. Onnantól kezdve mindketten önkéntesek lettek az egyik biztonságot, és menedéket adó épületben, amit talán az AIM valamelyik utódszervezete pénzelt és tartott fenn, amiben azok voltak, akiket szintén átbasztak, és akik tényleg jót akartak.

Ezek után mit mondhatnék még? Kacifántosan nőttem fel, vigyáztam a testvéreimre, és az általános iskolás éveimet magánoktatásban, menedékhelyeken töltöttem. Volt, hogy nem mehettem iskolába, mert arra jártak a démonok, és volt, hogy rendes osztályteremben tanultam, hátizsákban vittem a cókmókomat, volt rendes tesicuccom is, amit boltokban vásároltunk pénzért. Ilyen értelemben nagyjából bejártam iskolába, már amikor lehetett, és jó tanuló voltam, már amennyire épp nem menekülni kellett. A mai napig érzem azt, hogy az előttünk lévő generáció, aki a mindenféle katasztrófák előtt kezdett el iskolába járni, mekkora előnnyel indul hozzánk képest. Egyszerre tűnik valótlannak kölyökként romos épületeken átmászni, lopakodva az összeégett ideiglenes lakásunk irányából a parttól távolabbra, hátha ott még laknak normális emberek, és anyukám kezét szorongatva imádkozni a Kisjézushoz, hogy időben odaérjünk, mielőtt lecsap a vész, de ugyanannyira tűnik valószínűtlennek az, hogy a ruháimat boltban vásárolom, és dollárral fizetek érte, és van fűtés az épületekben.

Féltem. Féltem akkor, és azóta is félek, hogy nem úszom meg ennyivel, nem úszhatom meg ennyivel. Ugyan a Bukás során eltűnt emberek valahogy előkerültek, de tudom, hogy ilyen csoda nem történik csak úgy, és nem történhet mégegyszer. Bár tudom, hogy gáz, rendszeresen eljárok templomba imádkozni, hogy rendben legyenek a szüleim, meg a testvéreim, és eldöntöttem, hogy jó legidősebb testvér leszek. Elkezdtem boxedzésekre járni, hogy meg tudjam védeni magam, és gyakorolni a futást, meg falmászást, súlyokat emelni, hogyha szükség lesz rá, akkor ki tudjam szabadítani őket, meg meg tudjam védeni. Legnagyobb meglepetésemre az ökölvívás életem egyik legjobb döntésének bizonyult, mert végre találtam valamit, amiben őszintén tehetséges voltam. Nem azt mondom, a reálos tárgyak jól mentek, a sok roncsvadászat közben megtanultam megjavítani dolgokat, főleg autókat, apinak köszönhetően, de a box az én terepem volt. Annyi év hánykolódás után végre nem a szüleim lánya voltam, hanem önmagam, nem arról ismertek meg, hogy kinek vagyok a kölyke, vagy a testvére, hanem azokról az eredményekről, amiket én magam, szó szerint a saját két kezemmel értem el. Az ökölvívás egy őszinte játék, nincsenek privilégiumok, kifogások, csak őszinte és egyenes szabályok, és ez egy olyan dolog volt, ami az enyém. Nem azt mondom, nem voltam balhés, de csöndes sem, és az életem során felgyülemlett sok agressziót itt le tudtam vezetni. Arról nem is beszélve, hogy sorra hozta a győzelmeket, és egy kis költeni való pénzt is, a díjakból tudtam finanszírozni a ruhatáramat, tudtam telefont venni magamnak, moziba menni.

A jó sportteljesítmény ebben az országban felment valamennyire a kiváló jegyek hiányától, így sikerült normális középiskolába mennem, ahol ezúttal tényleg rendes teremben tényleg rendes oktatást kaptam. Bár a folyamatos edzés mellett nem annyira könnyű, azért nem vagyok eszetlen gyerek, sikerült utolérnem magam tananyagban, így egész jól elvagyok aznn a szinten, amin egy tizedik osztályos tanulónak kell lennie, viszont sporteseményekben nem volt megállás. A szüleim nekem adtak egy pici lakást a Pokol Konyháján, és a világ elrendeződésével egy rendes családi házba költöztek a testvéreimmel, hétvégente látogatom őket, és mesélek nekik a suliról, meg arról, hogy melyik fiú tetszik, illetve hogy derült ki róla is, hogy egyébként egy címeres székláb érzelmi fejlettségével rendelkezik. Ingadozom a pláza és az edzőterem között, bejárok iskolába, és rapkoncerteken meg freestyle esteken töltöm a szabadidőmet, már ahová beengednek persze 18 év alatt. Még mindig félek, hogy feje tetejére áll a világ, de közben megtanultam ijesztőnek is lenni. Legalábbis azok számára, akik ismernek, és akik véletlen oda kapcsoltak a 2031-es US National Amateur Boxing tinédzser kategóriájának félnehézsúlyú döntőjében, amit megnyertem. Így hát készülök a címvédésre, illetve arra, hogy esetleg tagja legyek az olimpiai keretnek is, jövőre ugye olimpia is lesz, ha megtartják. Remélhetőleg a kékbőrű idegenek nem igázzák le addigra a világot.


Képességek és szakértelmek:
Harcművész: Ökölvívás
A karakter kiváló ökölvívó, sportjának életkor és súlycsoportjának kiváló tagja, jó esélyekkel arra, hogy elindulhasson az olimpián. Ügyesen táncol el ütések elől, magas a fájdalomküszöbe, és annak ellenére, hogy egy átlagos középiskolás lánynak tűnik, meglepően sok ütést tud elviselni. Egy átlagos embert megfelelő helyzetben eszméletlenre tud ütni. Az utcai önvédelemhez szükséges minimális bírkózási ismeretekkel rendelkezik.

Szakértelmei: átlagosan tanuló diák
anyanyelvi szinten beszél angolul és spanyolul, minimálisan franciául
ügyesen javít meg rádiókat, számítógépeket, autókat
ügyesen fut, mászik, képzett freerunner


Privát előtörténet véleményezést kérsz: nem

@Columbia Pérez, remek lett, remekül beépítetted a kronológia dolgait. Egy apróság, 2032 van, még akkor is, ha elég inakivak vagyunk. Szóval ezt az egy apróságot javítsd kérlek.

Egyébként kapsz 950$-t és az évszám javítása után adatlapot is írhatsz.

Adatlap:

Név: Columbia Pérez
Lakás/Létesítmény: Pokol Konyhája
NJK: N/A
Foglalkozás: diák, sportoló
Munkahely: Clinton and Midtown High School, US Youth Women's Olympic Boxing Association
Pénz: 135$
Bevétel/hét: nincs
Eszközök:
- Újonnan piacra dobott mobiltelefon
- Márkás ruhák
Felszerelés/fegyverek: rugósbicska
Vállalat: N/A
Szövetség:N/A
Törzshely, ahol megtalálható: Középiskola, pláza
Ismertebb szövetséges: N/A
Ismertebb ellenség: N/A

Felhasznált kreditek: 2 (lakás)
Fennmaradó kreditek: 2