Számítógépes és videojátékok

Silent Hill: Downpour

Silent Hill kicsiny városában senki sem ártatlan, az áthatolhatatlanul ködös, gyakran esős utcákon a rémület bármikor rád törhet. Vannak olyan helyek a világon, ahol az igazságra mindig fény derül. Aki egyszer idetéved, két választása lehet: vagy tisztázza a múltját, vagy pedig belehal, miközben megpróbálja…

A Silent Hill: Downpour egy remek próbálkozás arra, hogy felidézze bennünk az eredeti játékok hangulatát. A hosszú és izgalmas kampány, telerakva érdekesebbnél érdekesebb mellékküldetésekkel, sok-sok órára, akár napokra is le fog kötni minket. Az összes végkifejlet megnézéséhez minimum három végigjátszásra lesz szükség, szóval tartalom az van benne bőven. Negatívumot csak és kizárólag a technikai megvalósítás és számtalan baki miatt tudnék említeni. Remélem, legközelebb már ezekre is figyelni fognak, és akkor könnyen lehet, hogy minden idők legjobb Silent Hill-jét kapjuk a kezeink közé. Ellentétben a legújabb Resident Evil-lel, ez egy meglehetősen kellemes csalódás volt a számomra, nem vártam tőle semmi extrát, és sokkal, de sokkal többet kaptam! Bátran merem ajánlani minden rajongónak, azoknak meg végképp, akik nem ismeretesek ebben a mitológiában.

The Walking Dead – Episode 3: Long Road Ahead

Debütált a népszerű kalandjáték-sorozat harmadik epizódja Long Road Ahead címmel! A történet három új szereplővel, Chuckkal, Christával és Omiddal bonyolítja a sorozat szálait, akikkel a kis csapat a Savannah felé tartó hosszú és veszélyes úton fut össze…

A dráma és a történetmesélés továbbra is a játék gerincét képezi: ismét megtapasztalhatjuk az ősi emberi félelmet, mely minden esendő szereplő arcáról leolvasható. Van, aki jól bírja a stresszt, mások megtörnek a teher alatt. A The Walking Dead az érzelmi és pszichológiai oldalát vizsgálja a zombi-apokalipszisnek, az emberi kapcsolatokat előtérbe helyezve – pont, ahogy a képregényben tapasztalhattuk. Még mindig jó pont, hogy képesek vagyunk befolyásolni a történéseket, és mindez kiegészül a magával ragadó audio résszel.

I Am Alive

Az I Am Alive a francia Ubisoft kiadó első próbálkozása a túlélőhorror akciójátékok műfájában. Hősünk, a 24 éves Adam Colins egy posztapokaliptikus világban próbál életben maradni. A városokban teljes a káosz és az anarchia, az emberek fosztogatnak, az utak járhatatlanok, mentőcsapatok sehol, a kijutás pedig lehetetlennek tűnik. Adam a romok alól előbújva megkezdi kalandját, melynek során keresi a családját, valamint túlélőket gyűjt, hogy magukra irányítsa a kormányzati mentőcsapatok figyelmét. Az alkotók szándékai szerint a történet megmutatja, mivé válhatunk a létért folytatott harcban, és azt is megtudjuk majd, hogy valóban természeti csapás sújtotta-e a világot… Utunk során tanácsos elkerülni az erőszakos csoportokat, mert a legtöbb túlélő gátlástalanul gyilkol a maradék erőforrások megszerzéséért, a konfrontáció pedig ritkán élhető túl.

Az életben maradáshoz ravasz taktikára is szükségünk van: az értékes víz és élelem például igazi kincs, míg a kevés fellelhető fegyvert nem okos gyakran használni, és sokszor egy megtöltetlen pisztoly is elég a megfélemlítéshez. A feladatok megoldásához sok szabadságot kapunk, így célunk eléréséért komoly erkölcsi mérlegelést igénylő döntéseket kell meghoznunk, melyek valamilyen szinten a végkifejletet is befolyásolhatják.

The Walking Dead – Episode 4: Around Every Corner

A Telltale Gamesnek nagyon bejött a mozifilmek és tévés filmsorozatok alapján készített videojátékok epizodikus kiadása. Az elmúlt években ilyen formában készítették el a Vissza a jövőbe-trilógia és a Jurassic Park kalandjátékokat, az utóbbi időben pedig a népszerű The Walking Dead képregény- és tévésorozat átiratán dolgoznak. Mindhárom játék epizodikus formában jelent meg, immár pedig elérhető a legújabb rész. Az Around Every Corner keretein belül ismét Lee Everett és túlélőcsapatának további történéseibe csöppenhetünk a georgiai Savannah-ba történt megérkezést követően. A sorozat természetesen itt nem áll meg, már készül az ötödik rész is.

Secret Files 3

A modern kalandjáték-sorozatok között ritkán találunk olyan népszerű és kitartó darabokat, mint a Secret Files-széria, mely immár hat éve van a piacon, és idén a harmadik, elvileg befejező epizódjával jelentkezett. Akik még nem találkoztak a játékkal, azoknak legyen elég annyi, hogy egy klasszikus point 'n' click franchise-zal van dolgunk, melyben egy gyönyörű vöröske, Nina Kalenkov játssza a főszerepet.

Nina afféle rejtélymegoldó, vele szemben még Scooby-Doo is szégyent vallana. Az első részben a tunguskai incidens titkaira derített fényt, a folytatásban pedig az apokalipszist akadályozta meg. Vőlegénye, a laza Max Gruber igazi csibész, és bár az ember sokszor szívesen lekeverne neki egy (vagy több) pofont, azért jó tudni, hogy van, aki vigyáz Ninára, amíg szexi hősnőnk a világ sorsát egyengeti. Az első két epizód után egy remek harmadikat vártunk, és bár rossz játékról szó sincs, sajnos egy minőségbeli visszaesés következett be.

Ennek ellenére azonban én minden hibája ellenére élveztem a harmadik epizódot, mert nem kellett sokat erőlködni vele, és a hangulata is rendben volt. Szó sincs róla tehát, hogy egy rossz játék lenne. Nem, a Secret Files 3 inkább csak simán közepes, amit a főszereplő és az első két rész szép emlékei tornásznak fel pöttyet. Akik szerették a korábbi felvonásokat, szinte biztos, hogy ezzel is ellesznek, de fontos, hogy tudják: ez a Secret Files már nem az igazi, és igenis követelünk egy bocsánatkéréssel felérő negyedik részt!

Edna & Harvey: The Breakout

Eme point and click kalandjáték elkövetője a német Daedelic Entertainment csapata, így aztán két neve is van: germán nyelvterületen Edna bricht aus, nemzetközi vizeken pedig Edna & Harvey: The Breakout címen jelent meg. Címszereplője egy elég hülyén kinéző csajszi, aki egy diliház gumiszobájában tér magához, komplett amnéziában, egyben azonban biztos: ő totálisan normális, ezt a hangok is megmondták, pontosabban Harvey, a kezében lógó, beszélő plüssnyuszi… Így aztán hősnőnk felköti a nyúlcipőt… hű, ez most nem jól jött ki… szóval nekiáll megszökni, eközben persze összeismerkedik a műintézmény többi beutaltjával, többek között egy méhecskejelmezben feszítő férfiúval, vagy a sziámi ikerpár Hotival és Motival. Tervét természetesen a ház gonosz igazgatója, doktor Marcel megpróbálja megakadályozni; hogy miért, az a kezdetekben még rejtély, ám ahogy gördül előre a sztori, Edna szép lassan kezdi visszanyerni az emlékezetét…

A játék teljesen a klasszikus recept alapján készül: a hátteret és a karaktereket kézzel rajzolták, teljes 2D-ben, rajzfilmszerű stílusban, bőséges, néhol fájdalmas humorral, mindezt nagy adag dialógus, agyfacsaró fejtörők, és több mint 120 helyszín teszi kompletté, becsületesen hosszú játékmenettel.

Edna & Harvey: Harvey’s New Eyes

A Daedalic Entertainment neve ismerősen csenghet néhány klasszikus, point&click kalandjáték rajongónak, lévén már több ilyen alkotást is leszállítottak nekünk a hamburgi srácok a csapat fennállásának az elmúlt fél évtizedében. Most ismét szembekerültem a fiúk egy újabb játékával, ami nem volt kíméletes velem: elkapott, megfojtott, megevett és kiköpött!

Mindent összevetve a Harvey’s New Eyes egy remek játék, aminek azonban van egy nagyon nagy hibája. A játékidő elképesztően rövid, egy délután alatt könnyen végig lehet játszani – feltételezve persze bizonyos gyakorlottságot és elszántságot a kalandjátékok terén. Ettől függetlenül azonban bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kellően elmebeteg és elképesztően szórakoztató játékkal szeretné elütni az idejét. Na és persze azoknak is, akik nem bírják kivárni a következő Hitman játékig. Változatos gyilkosságokban ugyanis itt sincs hiány.

Deponia

A játék világát Douglas Adams, Terry Pratchett és Matt Groening ihlette, a játékot pedig az A New Beginning és a The Whispered World készítői hozták össze.

Ahogy a Daedalic Entertainment más játékaitól megszokhattuk, itt is zseniálisan megrajzolt figurák, igényes helyszínek fogadnak majd minket a játéktörténelem egyik legfurcsább szerelmi történetében, amely telis-tele van vicces botlásokkal, humoros félreértésekkel és mókás csavarokkal. A történet Kuvaqtól, egy hatalmas szemétdombban épült várostól indul az úszó feketepiacon át, és a bolygófelszín felé emelt planetáris vasútvonal sötét szegleteiig tart.

The Walking Dead – Episode 5: No Time Left

A The Walking Dead – Episode 5: No Time Left végre megérkezett! A sorozat fináléjához értünk, és megtudjuk, hogy Lee Everett csapata kikerül-e a slamasztikából, és mindörökre maguk mögött hagyják-e a holtak földjét. Ez a lezárás bizony vérben és könnyben gazdagra sikeredett… Vajon hőseink sorsa végre jóra fordul?

Dear Esther

„Kedves Esther! Ez lesz az utolsó levelem. Továbbra is csak halomba gyűlnek lakatlan házunk lábtörlőjén? Miért küldöm őket még mindig haza, neked?”

A Portsmouthi Egyetem óraadója/kutatója, Dan Pinchbeck, kinek szakterületét a videojátékok jelentik, 2008-ban arra kereste a választ: ha kivesszük a hagyományos játékelemeket, mechanizmust egy FPS-ből, és csak a sztorit, a narratívát hagyjuk benne, képes-e ez lekötni a játékosokat, megáll-e magában a dolog? A koncepció egy Half-Life 2 modban öltött testet, és a kérdésre adott válasz még őt is meglepte: a Dear Esther hetek alatt kultikus hírnévre tett szett, a letöltések száma, a kritikák, díjak és visszajelzések mind azt mutatták: van igény a nem tradicionális, de igényes alkotásokra.

„Utazásomat fenék nélküli papírcsónakban kezdtem meg; a Holdba repülök benne. Az idő éle mentén hajtottak össze, hol az élet lapja a legsebezhetőbb. Leültél velem szembe, a papír túloldalán; látom, ahogy a tinta átszivárog a rostokon, a péppé zúzott élő szöveten. Ha teljesen átitatja, a kalitka széthull, s mi eggyé válunk.”

DmC: Devil May Cry

Egyszerűen nem volt rá esély, hogy az új DmC jó legyen, igaz? Túl sok minden szólt a fejlesztő Ninja Theory ellen: lecserélték a főszereplőt, más lett a történet, megváltozott a világ, így a Devil May Cry gyakorlatilag kapott egy szép nagy rebootot. A probléma csak annyi, hogy bármennyire is szeretnék a keményvonalas Dante-fanatikusok utálni ezt a játékot, a Ninja Theory gyakorlatilag telibe talált majdnem mindent. Be kell látnunk: a Devil May Cry ugyan egy fantasztikus és régi sorozat, de a régi formájában már nem érte volna meg visszahozni. A széria népszerűsége egyre csökkent, új játékosokat pedig nem nagyon tudott elcsábítani, hogy növelje táborát.

Az új verzióban is persze akad azért néhány hiba: az elődökkel ellentétben az ellenfélre rögzítés néha hiányzik, amikor húzni akarunk, és persze, hogy a rossz célpontot találjuk el. A bossharcok sajnos szintén nem olyan élvezetesek, mint a sima küzdelmek, és nem is kifejezetten nehezek, bár azt meg kell hagyni, hogy a kinézetük zavarba ejtően ötletes. Aztán persze sokaknak nem fog tetszeni a befejezés sem, ami azért szomorú, mert a sztori felépítése egyébként sokkal jobb, mint a korábbi részekben. Meg egyébként is: reméljük, hogy a jön a folytatás, és rendbe hozza, mert az új DmC bizony nagyon jó.

Tomb Raider

Van-e olyan videojáték-rajongó, aki ne ismerné Lara Croftot? Azt a Lara Croftot, aki az elmúlt közel két évtizedben a videojáték-ipar egyik ikonjává nőtte ki magát, és mindenféle túlzás nélkül állítható, hogy az ipar legkedveltebb női szereplőjévé vált. Mit is tudunk Laráról? Először 1996-ban jelent meg a Tomb Raider című játékban, ahol egy talpraesett, félelmet és lehetetlent nem ismerő ereklyevadászt ismerhettünk meg személyében. Az ezt követő összes epizódban ezt a karaktert hozta, aki fél kézzel elbánik bármilyen vadállattal, a legapróbb arany pénzérmét is megtalálja a legnagyobb sivatagban, valamint akár duplaszaltó közben is képes pisztolyával végezni egy tucat rosszfiúval. Nos, ezt a Larát elfelejthetjük. A Square Enix és a Crystal Dynamics idei rebootjában egy teljesen más embert ismerhetünk meg.

Az új Tomb Raider olyannyira összetett és komplex játék lett, hogy képtelenség minden egyes apró finomságára kitérni. Ezek felfedezését így inkább meghagyom nektek. A Crystal Dynamics játékát nyugodtan be lehet tenni a lexikonba illusztrációnak a „tökéletes reboot” címszó mellé. Az egyszemélyes mód kiváló, a történet – bár néhol kiszámítható – végig lebilincselő. A látvány pazar, a hibákat pedig jó eséllyel néhány patch orvosolni fogja. A többjátékos módot kár volt erőltetni, mert csak ront az összképen, de talán a folytatásnál már tanulnak a hibákból. Mert az, hogy lesz folytatás, egészen biztos. Már csak az a kérdés, hogy képesek lesznek-e felülmúlni ezt a részt…

Starcraft II: Heart of the Swarm

A Starcraft II-trilógia második fejezete a bosszúról szól, mely hidegen tálalva a legédesebb. Sarah Kerrigan visszatér a Zerg raj pusztító kötelékébe, hogy beteljesítse végzetét és közben megmentsen egy egész galaxist. A történet szála ott gabalyodik tovább, ahol a Wings of Liberty-ben abbamaradt. Jim Raynor, karjában a ruhátlan, eszméletlen, de kétségkívül emberi alakot öltött Sarah Kerrigannel elsétál a naplementébe, mint egy 26. századbeli John Wayne, miközben szól az érzelmes zene. Itt kapcsolódunk be a sztoriba, miután aktiváltuk a Heart of the Swarm-ot a Battle.net-en. Ahelyett, hogy valami trópusi luxusbolygón élveznék egymás társaságát, Jim és Sarah egy elhagyatott kutatóközpontban múlatja az időt. Kerrigan karanténban van, ami nem is csoda, hiszen a Pengék Királynőjeként több milliárd ember haláláért felelős, így a tudósoknak meg kell győződni arról, hogy a Zerg énje már teljesen a múlté. Nos, szerencsére mindig akadnak kiskapuk, így eshetett meg, hogy a Raj mentális erejének egy része még mindig Kerrigan rendelkezésére áll. Nem is jön rosszul ez az idegen erő, amikor Mengsk császár elit csapatai meglepetésszerű támadást intéznek a kutatóközpont ellen. Raynor és Kerrigan egy robbanást követően elveszítik egymást, így a lány kénytelen egyedül menekülni. Innentől kezdve a sztori két dologról szól: megmenteni Jim Raynort és visszaszerezni a régi hatalmat, minek segítségével ismét vezethetjük a Rajt. Egyik sem egyszerű feladat, 26 küldetésen keresztül küzdünk azért, hogy a végére rájöjjünk, hogy az egész eddigi tevékenységünk bemelegítés volt csupán, és az igazi komoly ellenség csak a Legacy of the Void kiegészítőben mutatja meg az arcát…

Resident Evil 6

Újabb felvonással gazdagodott – konzolokon még tavaly, PC-n pedig nemrégiben – a túlélő-horror műfajának egyik valamikori ikonja, avagy a Resident Evil-sorozat, ami az utóbbi évek során lassan, de annál biztosabban lépdelt a bukás felé. Amennyiben csak a főbb epizódokra hagyatkozunk – a legtöbb rajongó véleménye szerint –, akkor is már a negyedik résszel elindult a lejtőn Shinji Mikami legendás alkotása, és bár a 2009-es Resident Evil 5 még okozott meglepetéseket, a Capcom az utóbbi időben a mai trendek rabjává vált, ami sajnos túlzottan is érezteti hatását a franchise legújabb tagján.

A Resident Evil 6 legnagyobb hibája, hogy a Capcom a fejlesztések kezdetén nem tűzött ki maga elé egy határozott célt, ezáltal szerettek volna megfelelni a régi és az új rajongóknak is, de a két szék között a pad alá estek. A négy végigjátszható kampány egy kicsit olyan érzetet kelt, mintha még a fejlesztők sem tudták volna eldönteni, hogy melyik irányba induljanak el, így a minőség rovására inkább belegyömöszölték minden ötletüket, megfűszerezték egy nagy adag akcióval, és elkészült egy olyan alkotás, ami sem a cég, sem a sorozat nevéhez nem méltó. Milyen kár.

Resident Evil: Revelations

Számomra a túlélőhorror-játékok műfaja azóta nagyon kedves, amióta első ízben betettem Edward Carnby virtuális lábát Derceto elátkozott falai közé az Infogrames 1992-es Alone in the Dark-jában. Számomra ez a program alapozta meg ezt a stílust, még ha nemzetközileg ez a dicsőség egy másik széria, a Resident Evil, avagy eredeti, japán címén Biohazard nevével kötődik is össze. A recept kezdetben nagyon egyszerű volt: valaki, vagy valakik teljesen magukra utalva, egyedül küzdöttek az életben maradásért egy elhagyatott helyen – többnyire egy ódon udvarházban –, és az ott talált, gyakran misztikus és mitikus iratok, tárgyak segítségével számos csapdán, rejtvényen és ellenfélen át jutottak el végül a (nem is mindig) biztonságot jelentő kijáratig.

Ezt a klasszikus játékmenetet az utóbbi időben alapvetően megváltoztató Capcom végre visszatért a világ egyik leghíresebb túlélőhorror-játéksorozatának a stílust nagyban megalapozó játékelemeihez. Nem azt mondom, hogy hatalmas fanfárzúgás közepette kellene éljenezni a Resident Evil: Revelations-t, hiszen az semmi újat nem hozott a műfajba, sőt, rengeteg benne az innen-onnan ismerős elem, de ez az a program, amelyben az utóbbi időben a leginkább megvan minden, ami valaha ezt a műfajt naggyá tette. Aki szerette a régebbi részeket, az ezért, aki pedig kíváncsi rá, miből is lett az a bizonyos cserebogár, az pedig azért vessen rá egy pillantást. Vagy kettőt. Esetleg többet. Én pedig a magam részéről erősen remélem, hogy a széria visszatalál régi-új medrébe, és ebben csordogál, sőt, zubog tovább. Nem lenne rossz…

The Last of Us

Azt mondják, minden platformnak, minden konzolgenerációnak megvan a maga játéka, az a program, amit évek, évtizedek múltán nem egyszerűen klasszikusként vagy mesterműként emlegetünk majd, hanem mint azt a játékot, amely egybeforrt az adott konzollal vagy éppenséggel egy egész játékosgenerációval. Az előjelek és a megjelenéskor napvilágot látó lehengerlő kritikák azt sugallták, hogy a The Last of Us is egy ilyen játék lehet: a PlayStation 3, vagy akár az elmúlt tíz év legjobbja.

Vaskos túlzásokba estek volna? Bedőltek volna a felhajtásnak? A rengeteg pénznek, energiának és munkának, amely egy hatalmasra fújt, ám valójában generikus, sokszor elnyűtt játéktípust takar? Habár ez utóbbinak nem kevés igazságtartalma van, a The Last of Us-t ölelő hozsanna mégis teljesen megérdemelt. Ugyanis ennek a játéknak nem csak a „production value”-ja óriása, de a lelke is.

Működési elveit nézve maga a játékmenet nem hoz forradalmi újdonságokat, mint ahogy a cselekmény is játékok miriádjának alapelvét követi: teljesítsd a feladatot, és maradj életben! Jelen esetben az a feladatod, hogy juss el A-ból B-be. Az Uncharted-játékokat gondozó Naughty Dog esetében az a minimális elvárás, hogy eme basic alaphelyzetet változatossággal, kiválóan optimalizált játékrendszerrel ruházza fel, és mindezt egy lebilincselő, filmszerű keretbe öntse, sőt még az sem világmegváltó truváj, ha eme keretek között egyéni tulajdonságokkal felvértezett, remek dialógusokkal operáló karakterek mozogjanak, akikkel könnyű szimpatizálni, élvezet betársulni hozzájuk, izgalmas érzés a bőrükbe bújni. Az már viszont művészet, hogy az adott karakter ne csupán egy hőstípus legyen (legyen az mindennapos vagy szuperhős), ne csak értékekben kifejezhető módon fejlődjön, hanem lelkében is. A mesterien kivitelezett játékmenet csak egy nagyon-nagyon jó játékot eredményezne, de eme karakterfejlődésnek hála lesz a The Last of Us olyan élménnyé, amely túlnő azon, amit játékok szerezhetnek: izgalmat, feszültséget, düht, megelégedést.

Remember Me

A múltadat bármikor megváltoztathatod, és minden emléked csupán egy termék, amit szabadon megvásárolhatsz egy útszéli automatából. A világ 2084-re megváltozott: az emberek csupán adathalmazok, memóriájuk törölhető. Ugye Te is eljátszottál már a gondolattal, hogy mi lenne akkor, ha nem abba a családba születsz, ahol most vagy? Lehetnél gazdag, aki minden évben nyaralni megy, s az utazásról számtalan emléket őriz. Ha van pénzed, akkor élményeket is vásárolhatsz magadnak, megtörténtté tehetsz olyan eseményeket, amik nem is voltak valódiak. Netán egy áttivornyázott éjszaka után bolondot csináltál magadból? Semmi gond! Menj végig az emlékeiden, és egyszerűen töröld ki a zavaró momentumokat. 2087-ben Neo-Párizsban valóságos iparág épült az emlékek és érzelmek manipulációjára, a gazdagok szinte bármit elérhetnek, míg a nincstelenek és bűnözök a társadalom peremén, a föld alatt és csatornákban tengetik az életüket – kimosott aggyal, vagy zavart tudattal. A város neonfényekkel teli, fémszagú metropolisz, droidok gondoskodnak a polgárok kényelméről, ám van elkeserítő árnyoldala is. A memória még az aranynál és a gyémántnál is többet ér, a memóriavadászok arra hivatottak, hogy ellopják az emlékeket, és nagy zsákmány fejében továbbadják azoknak, akik bármit megadnának érte. A kereslet hatalmas, a korrupt karhatalom szemmel tart mindenkit, s aki csak egy kicsit is gyanús, azt kíméletlenül félreállítja.

Ilyen alaptörténettel a Remember Me kiemelkedő alkotás is lehetett volna, ám a némileg ismétlődő játékmenet és a környezet túlzott statikussága hatalmas kihagyott ziccerként hat. Ötletekből nincs hiány, a harcrendszer újító szándékú, a design előtt le a kalappal – olyan szinten magával ránt, amelyre manapság csak kevés játék képes. Lehet, hogy a végén kultjáték válik belőle? Egy stúdió tipikus első játéka: hiába újonc a DONTNOD, ha a mechanika nem áll masszív pilléreken, nehéz megbocsátani. A főhős Nilin lába alól kicsúszik a talaj. Megpróbáltak tapogatózni, kidolgozott jövőképpel elvarázsolni, de mit tehet az ember, ha csak a felszínt kapargatja? Igen, a mélység hiányzik a Remember Me-ből, a nagyobb szabadság és a gördülékeny mechanizmus, s emiatt biztosan nem vesszük elő újra. Amit viszont nyújt, az távol áll a rossztól, emlékezetes marad sokáig, pontosan úgy, ahogy a játék címében olvashatjuk.

The Walking Dead: 400 Days

Nem tudom, mi lehet Clementine-nal. Aggódom érte. Én a Telltale féle The Walking Dead játék befejezése óta csak azt várom, hogy a második évadban kiderüljön, mi is lesz a sorsa, de még várnom kell.

A 400 Days címet viselő DLC nem a folytatás, mondták is ezt előre, szóval nem voltak illúzióim. Az alkotók viszont merészet léptek – csináltak egy olyan felvezető epizódot, amely várhatóan a második évadot készíti elő, behozza annak főbb karaktereit (akik remélhetőleg találkoznak majd Clementie-nal, mert különben elborulok a kisszékkel) rövid és ütős prológok keretében.

Várom a folytatást, és nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy a most megismert élethelyzeteket és szereplőket hogyan kísérhetjük tovább útjukon a második évad során. Lee története után izgalmas ez a kavalkád, a több perspektíva, remélem, hogy a jövőben nem csak szkriptelt tragédiákat, mindenképpen elvesztett karaktereket kell tétlenül figyelnem, hanem a súlyos döntések mögött új lehetőségek is várnak. Jó lenne már egyszer nem csak drámai módon megdögleni.

Chaos on Deponia

A Deponia-sorozat még új szereplőnek tekinthető a kalandjátékok színpadán, hisz’ eddig mindössze két része jelent meg, igencsak közel egymáshoz. Bár jó lenne azt írni, hogy a német készítők bespeedezve dolgoznak, hogy két teljes értékű játék tartalmát tegyék le az asztalra egyetlen esztendő alatt, a valóság ennél kicsit kiábrándítóbb: a Deponia-széria, mely trilógiának készül, valójában egy játék háromfelé vágva, csak ezt nem népszerűsítik olyan nagyon, mint a Telltale-féle, évadokra osztott sorozatok esetében. A második, Chaos on Deponia című rész azonban az elsővel együtt jópofa kaland.

Hogy együtt a két rész megér-e pár óra játékidőt? Bőven, a harmadik rész pedig legkésőbb még idén a kezünkben lehet, már ha a németek nem tétlenkednek.

The Wolf Among Us – Episode 1: Faith

A Bill Willingham-féle Fables képregényszérián alapuló, annak idővonala előtt játszódó ötrészes kalandjáték főszereplője Ordas Farkas, akinek az a feladata, hogy a New Yorkban élő mesehősöket védje meg a halandó világ kíváncsiskodó szemeitől és persze egymástól – ám ezt könnyebb mondani, mint meg is csinálni. Az eredetihez hasonlóan maga a játék is képregényszerű külsővel rendelkezik, a játék során meghozott döntéseinkkel pedig engedhetünk Ordas farkas énjének, vagy megpróbálhatunk mindenkit megvédeni – tehát döntéseink befolyásolják a történet alakulását is.

Kingdom Hearts 1.5 HD Remix

Hogy 2002-ben pontosan hogy indult a Kingdom Hearts fejlesztése, a mai napig a legnagyobb videojátékos legendák közé tartozik. A legismertebb teória az, hogy egy Square- és egy Disney-alkalmazott elkezdtek arról vitatkozni egy liftben, vajon melyik cég karaktere melyiket lenne képes legyőzni, ki kinél jobb, erősebb, hősiesebb vagy gonoszabb, a párbeszédet pedig komoly egyeztetések és designbeli kihívások követték, amelyek eredményeként végül megszületett a japán óriás egyik legerősebb és legepikusabb szériája.

A sorozat sajnos az utóbbi időben különösen kegyetlen volt a jobb sorsra érdemes rajongókkal: nagykonzolra jó ideje nem kaptunk folytatást, a sorszámozott harmadik részről csak nemrégiben, a legutóbbi E3-on rántották le a leplet (megjelenés természetesen csak valamikor a távoli jövőben). Aki az elmúlt évek során vissza akart térni a Disney- és Final Fantasy-karakterek által uralt univerzumba, esetleg követni próbálta a mellékszálak segítségével mesterien agyonkuszált háttértörténetet, annak a GameBoy Advance megjelenése óta gyakorlatilag minden jelentősebb kézikonzolt a zsebében kellett tudnia. A Square Enix most azonban úgy döntött, végre kedvez a Keyblade-mestereknek (vagy csak fel akarták frissíteni az emlékeket a harmadik rész bejelentése miatt), és a 11 éves első részt két későbbi mellékszállal együtt egy csodálatos HD-pakkban adták ki újra.

Összességében a Kingdom Hearts 1.5 HD Remix egy nagyon korrekt csomag, ha a sorozat rajongója voltál, vagy hallottál róla, és mindenképp ki szeretted volna próbálni, tökéletes választás. Pluszpont jár azért, hogy a készítők belenyúltak a játékok menüibe is (bármikor visszatérhetünk a játékválasztó képernyőre), viszont tény és való, hogy a fő attrakció, amiért érdemes megvenni, az az első rész újrakiadása. A Chain of Memories a sztori ellenére sem több egy mellékszálnál, egy eredetileg kézikonzolos játék jól sikerült portjánál, amelyet a játékosok egy része a furcsa harcrendszer miatt valószínűleg nem fog végigtolni, a 358/2 Days „mozifilmet” pedig néha egyenesen inzultálónak éreztem, és azt se bántam volna, ha többet kell várnom a csomagra, ha cserébe kap egy rendes portot, mert ez a megoldás kissé szánalmas. Beszerzését ettől függetlenül továbbra is ajánlom, remek kiindulópont egy hatalmas, epikus univerzumhoz, amelynek bejárása közben újra és újra megpendülnek a nosztalgia és a gyerekkori emlékek húrjai, ráadásul, ha a hatása megfelelő, a Square Enix hasonló újrakiadásban részesíti majd a második részt és a későbbi mellékszálakat is.

Beyond – Two Souls

Vannak olyan alkotók, akiknek nem szükséges évente több művet is piacra dobniuk ahhoz, hogy a nagyvilág tudja, még léteznek. Elegendő, ha „szökőévente” egy-egy új produktum kikerül a kezeik közül, hogy biztosítsák a publikumot – no és a szakma szigorú képviselőit – arról, hogy bizony nagyon is számolni kell velük. Legyen szó filmről, könyvről, zeneműről vagy – mint esetünkben – videojátékról, minden ágazatnak megvannak a maga halhatatlan nagyjai. A másik dolog, ami az eszembe jutott az, hogy búcsúzni sokféleképpen lehet, főleg ha az ember tudja, hogy mennie kell. Most, az új konzolgeneráció hajnalán a két piacvezető rendszer is lassan elköszön, legalábbis ami az ezekre készülő exkluzív címeket illeti. Közülük azonban az egyik, a Sony eddigi asztali csúcsgépe, a PlayStation 3 valami hihetetlen eleganciával teszi ezt, és így meghálálják a népes rajongótábornak a sokévi kitartást és hűséget. Köszönetük egyik legkézzelfoghatóbb jele a Beyond – Two Souls című alkotás.

A Quantic Dream ismét megmutatta, hogyan lehet szinte tökéletesen ötvözni a mozifilmeket a videojátékok varázslatos, magával ragadó világával. Ezúttal nem gyilkosságok sora szerepel ugyan a középpontban, és nem is három-négy főhős között váltogathatunk, cserében kapunk egy zavart, születésétől fogva különleges lányt, és egy hozzá kötött, ismeretlen eredetű entitást, akik jó nagy zűrbe sodorják magukat az időben ide-oda ugráló, de szépen lassan összeálló sztori során. Az pedig, hogy ebből a katyvaszból hogyan másznak ki, javarészt döntéseinken múlik, amelyek által drámai vagy romantikus irányt is vehet Jodie Holmes története.

Goodbye Deponia

Nagyon szeretem a kalandjátékokat. Már gyerekként is rajongtam értük, sajnos azonban az angoltudásom még hagyott némi kívánnivalót maga után, így lényegében a legtöbb játék során szótárazgattam, amíg meg nem untam. Az utóbbi öt-hat évben pörgettem végig a régi klasszikusokat, mint amilyen a Broken Sword első két része (a 3 nem!) vagy a Monkey Island-sorozat, és így, hogy már értem is, miről van szó, még szórakoztatóbbak. Ezért is csaptam le örömmel a Goodbye Deponiá-ra, amely a német Daedelic Entertainment sorozatának harmadik, egyben utolsó epizódja.

A negatívumok ellenére azt kell mondanom, hogy a Goodbye Deponia nem rossz játék, sőt. Gyakran röhögtem jókat a párbeszédeken, a minijátékokat rendre élveztem, és a látványvilág végig magával ragadott (még több kézzel rajzolt HD-s kalandjátékot a népnek!). Összességében ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a point-and-click játékokat, azonban akiknek ismeretlen a műfaj, azok valószínűleg nem ezzel a játékkal fogják megszeretni a kalandjátékokat. Arra jó lesz majd az új Broken Sword-rész.