Csatornarendszer

//Előzmény: Az AIM B-épülete, queens//

Az akaraterejének és fájdalomtűrésének hála képes volt eljutni még messzire, a többiek még támadtak, így a páncél a levegőben robbant fel, de a lökéshullám még így is feldöntötte, nyögve terült el a földön. Onnan igazából ettől kezdve mozdulni sem nagyon volt ereje, az épp kezét a vállára tette, meg sem próbált már a földről felkelni, homályosan látta, ahogyan Nero összeesett, majd Amora, Parr, Notthingam és Kovacs tűnt fel. Tao-t úgy tűnt, hogy magával próbálták vinni, egy újabb robbanás majd Jon előtt elsötétedett a világ. Egy újabb álom, egy újabb rokon és Lyesmith nagyanyja tűnt még fel. Most már tudta Miller, hogy honnan eredt a lány fagyos és megvető tekintete. A nagyanyjára ütött ebben. Az egész végén pedig Walter jelent meg, hogy ő is így érzett az anyja iránt, vagyis az anyja iránta. Majd sajogó tagokkal tért magához, a bűz és a fejfájás volt, amit először megérzett. Próbált felülni, amire fájdalom hasított a vállába is és felnyögött. Sunkent látta meg először, hogyan szabadult ki?
- Mi történt, hol vagyunk helyileg? – kérdezte. – Nagyszerű időzítés volt a mentőakció.
Arra a kérdésre, hogy miként volt, felelt, soha sem ismerte volna be, hogy fájdalmai vannak. Megpróbált erőt gyűjteni és felkelni a fekvésből.

A lövésem még a levegőben telibe találta a páncélt, addigra pedig még távolabb is kerültem, noha nem kértem a Jackson teleportálásából. Főleg, hogy magam akartam megoldani az egészet és nem segítséggel. A lövés eltalálta és a páncél pedig robbant, még így is sikerült a lökéshullámtól a levegőbe emelkednem, majd a földre lezuhanni, felhorzsoltam a tagjaimat és a fejemet is bevertem a betonba. A hátam is sajogott a földet érés után, kellett pár perc, hogy tudjak mozogni. Nero-t láttam, némileg aggódva pillantottam felé, ahogyan összerogyott a földre, a bátyám volt és ettől még mindig nem változott, hogy hozzájuk akartam tartozni, hogy mi is történt most. Ők is elárultak, én is őket, családban maradt! Felpillantva megjelent egy szőke hajú nő, majd a többiek is. Próbáltam volna felkelni, de a lábaim befagytak. Próbáltam a saját képességemmel kiolvasztani, amikor megláttam Parr-t, Notthingham-et és a „kedves” rokon. Szóval Ian, micsoda meglepetés. Kovacs szavaira vicsorogni kezdtem, hogy nem mentené meg a bátyámat, hanem hagyná megdögleni. Bár ő fordulna fel már most!
- Szóval ennyit ér a bátyám nektek! – vicsorogtam. – Te hányszor buktál el, és téged vajon mikor dobnak így ki drágám?! Majd röhögök a hullád felett, ha ez megtörtént! Gyengült a halál… - néztem rá gyilkos tekintettel. – Győztem!
És add meg a legnagyobb vágyamat, amit akarok, a halált! Ám ekkor egy újabb robbanást láttam és ennek hála, már sötétségbe borult minden. Újra „otthon”. Asgard, egy ismerős hely, az apám pedig egy rokonhoz készült, egy jégóriást láttam meg, egy újabb nagybácsi, majd a nagyanyámat. Hmm, úgy hiszem tudom, hogy a fagyos és rideg viselkedésem honnan származott, tőle. Köveket?! Csaknem a Norn kövek?! Más nem volt jelentős akkoriban, csak a mágikus hatalommal bíró Norn kövek. Az egész végén még egy közös vonás, az anyám engem sem szeretett, és hasonlóan bánt velem, a legnagyobb élményem az volt, amikor kidobott otthonról. Még egy párhuzam. Hányingerrel küszködve ébredtem fel a bűzre a fejem még fájt. Éltem, még mindig életben voltam. Felsóhajtottam, de nyögés lett a vége. Mégsem győztem, az átokba! Pedig már reméltem, hogy nem leszek itt. Sunken volt itt, úgy hiszem kedves unokatestvérem most realizálta, hogy a bátyját már soha, de soha sem kapja vissza. Milyen szomorú és megható. A kérdésre egyelőre nem feleltem, csak ha sikerült felállnom.
- Mit vársz? Hogy érezzem magam, rokon!? – kérdeztem fagyosan. – Azok után, hogy elárultam a családom azon felét, aki közé mindennél jobban vágyom tartozni a férfiért, akit szeretek?! Úgy, hogy fogalmam sincs, hogy életben van-e még?! És, hogy ezek csupán azért vannak még életben, mert Clint megcsókolt a parkban?! Mert tudom, hogy számítok neki… soha, de soha sem voltam ennyire összezavarodva! – kiáltottam már rá dühtől remegve.
De ez csak siránkozik valakiért, akit valószínűleg alig ismer és őt is meg akarja ölni. És ez is a rokonom, ennél pocsékabb ez a nap már nem lehet.
- A bátyám él még? – kérdeztem végül.

Robbanás, füst, tűzforró levegő. Törmelék, mindenfelé. Nero, ahogy próbál kimászni a páncélból majd a titokzatos varázsló nő megjelenése. Ian, Rusty és a többiek. Mi a fene folyik itt??!
Csatorna bűz és lüktető fejfájás, tele vagyok kötésekkel. Danielle pedig szipogva sír a mocskos csatorna padlóján. Remegve, úgy ahogy talpra állok, miközben átfut az álom jelenetei az agyamban. Anya nélkül felnőni, tényleg szar, de amit ezek művelnek az már sok a jóból. Elképedve bámulok Steph-re, akiből mostanra már nagyon elegem van.
-Most már aztán elég! Örülj, hogy kihúzott minket a pácból, ahelyett, hogy leordítod a fejét. Ja bocs, te mindent meg tudsz oldani egyedül! Akkor ahelyett, hogy itt hordasz le minket egy utolsó szemétnek, menj keresd meg Clintet. Vagy a híres családod, hátha befogadnak, aztán majd szépen elárulnak, amint nem tetszik nekik a viselkedésed! Nem te létezel egyedül a világon, vannak fontosabb dolgok is, mint te én vagy bárki közülünk itt....-
Érzem ahogy már a homlokomon is lüktetnek az erek a dühtől. Mit képzel ez magáról....
Lekapom a kabátomat magamról, igaz nem sok maradt belőle, Sunkenre terítem, leguggolok elé.
-Mi történt? Mi van a Shield-el, hogy jutottál ki az őrizetből?-
Kérdezem halkan, elengedve a fülem mellett Steph visszavágását, kivéve persze ha rám támad.

– Elég legyen! – parancsolta Jon. – Köszönjük a segítséget, de nem volt idő arra, hogy megbeszéljük mi történt amíg külön volt a csapat.
Szóval megvolt Nero is, a szendvicseket és italt átvette. Szóval rokon?
- Rokonok? – kérdezte meglepetten a két lányra nézve.
A hátát a falnak támasztotta és igyekezett a lehető leggyorsabban megnézni a sebeit, hogy milyen állapotban voltak. Majd a telefonjára nézett, üzenetet kaptak. Még ez is, nem elég, hogy itt ragadtak ki tudja, hogy merre a város alatt. Nekiállt a fórumot böngészni, miközben újra Danielle-re nézett.
- Nem tudja hölgyem, hogy meddig kell még itt várnunk? – érdeklődött.

Nem ütöttem meg, hatalmas erőfeszítésbe került, de nem tettem meg, egyszerűen a képébe köptem.
- Örüljek?! Hogy megint nem hagytak meghalni? – kérdeztem már-már döbbenten. – Ha érdekelne az, hogy mi van velem nem úgy lépnék, ahogyan. Egyébként mentem volna korábban is vissza, csak Ghost kihozott! – mondtam ridegen. – Ott voltam nála, hogy kihozzam őt, és most meg is teszem! Amúgy tévedsz, ez pontosan rólam szól!
Néhány pillanatra elgondolkodtam, most itt véget vetek a csapategységnek.
- Hmm, érdekes. Neked is csak azért nagy a szád, mert a Főnök nem tudja, hogy lefektetted a nőjét, igaz Emma kedves? A titkos együttlétek, amíg állítólag Danvers edzett titeket… amikor ő Tony-val enyelgett. Ti pedig egymással…– mondtam elmosolyodva. – És ha itt tartunk, a Főnök iránti tiszteletből hagytam ki, hogy Bruce-szal nem csak Clint miatt mentünk szét, hanem Emma miatt is. A kiképzőtáborban rajtakaptam őt és Bruce-t… ennyit a kis szentünkről. Engem ítéltek el, mert nem nyitottam szét a lábamat nektek?
A bátyámra emeltem a tekintetemet, teljesen hidegen hagyva, hogy mit is mondott. Tudja, persze, hogy tudja. Csak ezek a balfékek nem tudják.
- És nem fog meghalni! – vicsorogtam. – Maximum a bátyád után! Ha meghal, te is megfogsz! És az nem Bruce, ahogyan már mondtam hét hónapja is, az Tao! Csak persze nekem nem hisz senki.
A szendvicseket elvettem, majd ha itt voltak a fegyvereim, akkor felpakoltam és szó nélküle elindulok, a kezeimbe tűzlabdát gyújtva, hogy fényem legyen. Valahol csak lesz egy kijárat, megyek és kihozom Clintet és Barbarát a Central Parkból.

Nos Steph kis magán számára nagy ívben teszek, Danielle szavaira figyelek. Aki láthatólag ki van készülve, nem csodálom ki nincs itt köztünk.
-Azt a rohadt....-
Sziszegem, majd szemvillanás alatt előkapom a pisztolyt, és Nero fejére célzok vele.
-Ugye csak viccelsz?! Túl veszélyes itt tartani, ráadásul még életben van....-
Meg kellene húznom a ravaszt. Túl veszélyes, és ha túl is éli a sérüléseit, akkor sem szedünk ki belőle semmit. Ha túl éli....
Lassan teszem el a fegyvert, és veszem át a kaját Danielle-től, közeben egy ügyes mozdulattal ráterítem a kabátom.
-Lehet, hogy tudsz vigyázni magadra...azért néha nem árt ha mások is vigyáznak rád....-
Leülök, a pisztolyt a kezem közelében tartva, néha-néha Nero pillantva, miközben az újjab adatokat böngészem. Nah igen Jon kérdésének a válaszára én is kíváncsi vagyok. Ezek után megpróbálok valamit összehozni a kesztyűimből, talán összetudok hozni valami adást, a shield-től, szellempofától vagy bárkitől.

Emma gúnyos kacagására még hátranéztem, most vesztettél drágám, egy ilyennel biztossá tetted a szavaimat, egy nő nem így viselkedik egy ilyen vádra. És főleg nem megy oda az érintetthez erőszakoskodni.
- Nem hazudtam drágám, volt, hogy nem talált Jon, amikor állítólag edzésen voltatok – feleltem még hátranézve. – Együtt kerestünk… de semmi.
Alighogy elindultam volna a nagybátyámba ütköztem. Az illem szerint pukedliztem felé, ő mégis Asgard hercege volt, még ha nem is kért abból, hogy így viselkedjem vele. A szívem hevesebben kezdett verni, amikor kiderült, hogy Clint és Barbie is életben vannak. De minek kellene ezekkel maradnom? Semmiért, amikor csak hátráltatnak és semmire sem jók.
- Minek segítsek? Amikor el sem ismerik, hogy mire vagyok képes? Hogy a képességem nélkül is megölhetném mindet könnyedén és csak feleslegnek tartanak? Amikor a lényegi munkát mindig én végzem helyettük. A hátráltatásról nem is beszélve. A haláltól meg nem félek, hátha legközelebb Thor jön vissza helyettem. Megvagyok egyedül, mint mindig is, de köszönöm a szavait hercegem.
Néhány lépés után még megálltam vég
- De a tervét meghallgatom még nagyuram, mert érdekel – feleltem hűvösen.

Annak ellenére, hogy Emma csak nevetett és Tyler nem vett tudomást arról, amit a lány mondott, Stephanie szavai igencsak szíven ütötték a fiatal férfit. Amikor a lány megpróbálta ellátni megfogta a kezeit és ellökte magától. Mikor nem hagyta magát Emma Jon kelt fel a helyéről és ment odébb. Ugyanis, ha hazugság is volt, akkor is lehetett alapja valami, mert Lyesmith-től a mezei üres hazugságokhoz nem volt hozzászokva. A lány szavait megerősíteni látszott az, hogy Emma mennyire erőszakosan próbálta ellátni őt, akkor pedig mégis lehetett valójában igazság benne, főleg, hogy ki sem akadt a vádakon, hanem így reagált rá és erősködni is kezdett. Eléggé ismerte az embereket, nőket, hogy közel sem azt a reakciót kapta, amit kellett volna, ha hazugság lenne az egész.
- Ne érj hozzám! – mondta Emma-nak. – Tehát ezért nem találtalak egyszer-kétszer, amikor edzésen kellett volna lenned… - mondta komoran. – Majd később megbeszéljük, de most hagyj! – szavaiban és hangjában határozott neheztelés volt.*
Danielle-re nézett és bólintott neki.
- Rendben van – bólintott. – Akkor Dani.
Az új volt számára, hogy Balder az apja, ezek szerint Walter is félig asgardi volt, az egész egyre jobb és jobb. Biccentett a megérkező férfi felé.
- Miként tervezi a feljutást és a kiszabadításukat uram? – kérdezte Jon.
Emma tekintetét kerülte és, ha a lány tovább erőszakoskodna, akkor ő ellép előle, és ha kell a csatorna másik végéig is elmegy.



* Tyler bocs, egy nő tényleg nem így viselkedik egy ilyen vádra

Hát ez remek, Steph sikeresen játssza mégis a játékait, láthatóan Jon még be is veszi ezt a sületlenséget. Egyre remekebb lesz a helyzet. Közben Balder is csak megjelenik végre. Nem akarom szóba hozni, de elég ramaty állapotban van ő is.
-Ez tényleg remek hír....nem akarok vészmadár lenni, de mi mégis mire megyünk sárkányok, meg a többi asgardi lény ellen? Már Walter ellen sem volt sok esélyünk....-
Fordulok Balderhez, és bocs ha valahogy elment a harci kedvem két élethalál harc között.
-Persze ez nem jelenti azt, hogy nem lennék benne....de ahogy Danielle fogalmazott egyre kevesebb az esély a sikerre....-

Jon is lesújtó pillantást küldött Tyler felé. Úgy tűnt egyeseknek ennyit ért a katonai kiképzés, és a taktikából sem maradt semmi sem rá. Értelemszerű és logikus volt, hogy nem fejjel rohannak neki a falnak.
- Ennyit ért a katonai kiképzés Jackson? – kérdezte. – Minden legyőzhető, ami nem, azt kerüljük meg!
Figyelmesen hallgatta végig Balder ötletét és bólintott, hogy ez még megfelelő is lehet, csak beszélnie kellene Danvers-sel.
- Nem megoldható, hogy az ezredessel beszéljek? – kérdezte. – Ha valakinek sikerülne megfelelő helyeken aláaknázni a terepet – nézett Danielle-re a képessége alapján. – Akkor megoldható lenne, hogy a robbanások okozta rengések beszakítsák a földet és az a rész, ahol most vannak beszakadjon a csatornákba, ahonnét könnyedén ki lehetne őket hozni már. És így nagyon a harcokkal sem kellene törődni, mert mire felfogják, hogy mi történt és a por is elül már messze járnánk.

Csak megráztam a fejemet Balder szavaira, nekem akkor is nagyúr marad, ahogyan a másik nagybátyám és a nagyapám is.
- De az illem ezt követeli meg – zártam le a témát.
Királyi vérek voltunk, így hát ehhez is fogom tartani magam, legalább egyszer az életben had élhessek a kék véremmel, ha már az van. Emma-ra néztem, láttam, hogy meg akar ütni, de végül nem tette meg, főleg, mert Balder is odaállt közénk. Miközben beszélt oldalra léptem, ha sikerült kikerülni, akkor újra Emma előtt állok meg, ha nem, akkor pár lépésnyire kezdek bele a beszédembe.
- Igen drágám, mert csak magatokkal törődtök, hogy nektek meglegyen minden és önzőbbek vagytok nálam is és sokkal, de sokkal rosszabbak is – suttogtam, hogy csak Emma halja. – Akkor jó voltam, amikor kirohantam feláldozni az életemet a többiek helyett, nem igaz? Hogy nem a szeretőd tette meg, őt visszafogtátok volna, engem hagytatok öngyilkosnak lenni. Őt soha sem hagytátok volna – mélyen belenéztem a szemébe, ha próbál elnézni, elkapom az állát és kényszerítem, hogy végig a szemembe nézzen. – Én megbékéltem a nem létező lelkiismeretemmel. Te és a többiek mikor néztek szembe a sajátotokkal? Nézz magadba drága Emma és rájössz, hogy rosszabb vagy nálam és ők is. Most is, Tyler-t nem érdeklik a többiek, csak a saját élete. Szánalmasak vagytok, lehet, hogy gonosz vagyok és szörnyeteg, igen! Az apám lánya! De azokért a kevesekért, akiket szeretek és felnézek rájuk az életemet adnám bármikor. Gondolkodj el ezen, ha megkapom a válaszodat még javíthatok a helyzeteden a Főnökkel. És most megyek, ha megbocsátasz, meg kell mentenem azt a két személyt, akik mindennél többet jelentenek számomra! Ti még siránkozzatok egy sort itt, hogy nem akartok meghalni. Engem nem érdekel.
Megráztam a fejemet Balder szavaira, nem jött még rá, hogy az ő oldalán akarok lenni? Azt akarom, hogy elismerjen a lányának és büszke legyen rám? Az apámra volt szükségem, rá, aki soha sem volt mellettem, de Clint miatt nem tettem meg, miatta nem álltam melléjük, mert őt sem akartam elveszteni.
- Megadom neki, amit akar – néztem fel. – Megkaphat, addig pedig ti kihozzátok őket. Már ha a gyáva férge meg mer mozdulni és nem pedig siránkozik, hogy jaj orkok, jaj trollok és mégjajjabb sárkányok megölhetnek! Menjen más, menjen Lysmith érte úgysem kár! De a többiek nehogy, igaz?!– mondtam mélységes megvetéssel. – Még nem jöttél rá nagyúr, hogy nem érdekel, hogy élek-e, vagy halok? Direkt mentem a halálba pár nappal ezelőtt, Thor-t akartam visszahozni a halálommal, de nem tudom miért nem sikerült… Csak induljunk, jó?!

-Ja ennyit, Mr. Szuper-katona.....Tudod, lehet hogy egy kicsit beszartam, és igen Steph féltem az életem. Ez már kezd kicsit sok lenni....ja és kicsit be is rezeltem. Örültök?! Én is csak emberből vagyok, egyesekkel ellentétben nekem ku---ra vannak érzéseim....-
Fakadok ki Jon nézésére meg Steph hátba szúrós beszólásaira, amiben játssza a nagy mártírt. Ennyit a nagy csapat egységről.
-Mindegy, hagyjuk úgysem érdekel senkit a másik ebben a bagázsban....szóval csak induljunk....-
Ennyit arról, hogy tartom magam. De hát az istenért én nem vagyok egy Hulk, vagy Jack vagy Stark vagy akárki a nagyágyúk közül. Csak egy mutáns, aki be van rezelve Waltertől, Lokitól na és ott vannak a bazi nagy sárkányok, Zardáról meg erről a varázs banyáról már ne is beszéljünk. De ez nem jelenti azt, hogy nem tartok velük, csak félek. Ennyi.

Mintha ő nem félt volna, egyedül innen talán Stephanie nem félt, legalább is Jon így gondolta. De őt erre nevelték, katonának, és nem akart, és nem is fog csalódást okozni a szüleinek.
- Én is félek – mondta végül. – De dolgunk van, amit el kell végeznünk, kerül, amibe kerül. A félelmem nem hátráltathat.
Danielle-re nézett, amikor az aláaknázást vállalta, ha szerencséjük lesz, akkor valóban el fogják kerülni talán a harcot is. A társaik, a Különítmény sérült volt, és saját maguk is. Így a lehető legkevesebb harccal akart kikerülni onnan. Igaz nem volt profi robbantó, de egy ilyen helyet még ő is körbe tudta volna aknázni.
- Rendben, akkor majd gyorsan vázolom, hogy miként kell és milyen távolságba letenni őket, ha nem értenél hozzá – mondta. – Megoldjuk, nem fognak ránk találni, kiszedjük a telefonokból az akkumulátort és a simkártyát. A kártyákat kidobjuk és az aksikat is. Ha vannak is nyomkövetők, akkor ezekben van, és nem a készülékekben magukban. Nem fognak ránk találni.
Néhány pillanatra elgondolkodott, ha robbanószert szereznek, akkor visszamennek a SHIELD-hez is, ami pedig egy jó pont lehet.
- Gondolom esélytelen megtudni, hogy az energiapajzsom*, amire várok egy ideje, hogy elkészüljön megérkezett-e a SHIELD-hez – nézett fel. – Nem ártana a következő harcban.

Gúnyosan mosolyodtam el Emma szavaira.
- Tévedsz – feleltem. – Úgy érzek, ahogyan az apám és Walter. Nem volt mellettem az apám, az anyám megvetett és kidobott, amikor kiderült, hogy mutáns vagyok. Előtte sem szeretett, csak a támogatások miatt tartott meg. És azért nem vetetett el, mert hithű katolikus. A katolikus hit mentette meg a skandináv félistennőt. Ő pedig… csak a családja mellett lenne igazán boldog, soha sem fogom tudni őket pótolni.
Ezzel tisztában voltam az elején már, egyszer-egyszer még az is felmerült bennem, hogy talán jobb lett volna, ha örökké gyűlöljük egymást, mint az elején. Akkor nem lett volna ennyire nehéz az egész. Kíváncsi voltam rá, szerettem volna vele lenni, mellette. De valószínűleg csak egy hiú ábránd volt. Mikor a kezem után nyúlt kirántottam az övéből, még mindig nem szerettem, ha hozzámérnek.
- Nem vagy félistennő, ne is reménykedj! – vicsorogtam.
Balder érintésére is összerezzentem és a nagybátyámra néztem. Soha sem értem ezt a fajta naivságot, képes lennék én a halálba küldeni őket, és elárulni a társaságot, ezek meg feláldoznák értem az életüket? Teljesen más helyről jöttünk, valószínűleg ez az oka. Thor… már ha feltámad valaha. Bolond… nem, csak döntöttem a sorsomról, hogy miként akarok meghalni és ezáltal hova kerülni, Asgardi voltam félig, ennyi járt nekem.
- Menjünk – mondtam végül. – Eddig is elvoltunk egyedül, most is megoldjuk, ahogyan a Főnök mondja. Majd a bolond fedezi a társaságot…



* Az amkappajzs energiából, amiről beszéltünk korábban, hogy lehet, hogy megkaphatom a kaland során és nem csak a végén, aminek használatát az utolsó bővítésben is tanulta már Rogers-től. Ami az áláírásképemen is szerepel már előre.

-Oké, szóval itt mindenki szuper bátor....-
Szólók halkan, mikor Jon és Balder is próbál valahogy bátorítani. Emmára pillantok, szóval ő is olyan mint Steph, bár talán még sem. Ááá ez nekem már zavaros. Mellesleg van jobb dolgom is...mondjuk félni, hogy összefutok Zardával, na meg a sárkányokkal.
Gyorsan felkapom a szétszórt cuccaimat, nincs túl sok mindenem.
-Akkor mehetünk is....-
Nyelek egyet, majd hirtelen a testvérem képe ugrik be. Most. Mintha eddig nem állt volna a város lángokban. Azt hiszem érte is harcolok most, másokkal egyetemben. Nos ha találkozok Zardával akkor csak simán elpicsázom, mi az nekem....

Idegesen néztem az órámra, még negyven perc?! Azalatt könnyedén megölhetik őt! Tehetetlen dühvel ültem le egy kényelmes kődarabon fél szemmel a bátyámra figyelve, mást úgysem tudtam aktuálisan tenni ebben a pillanatban. Jobb híján ebben a tehetetlen helyzetben a kardomat néztem meg, hogy éles-e és ellenőriztem vele kapcsolatban mindent, majd az íjam és a nyilak következtek, hogy miből mennyi lőszerem maradt és az íj megsérült-e korábban, amikor a robbanások voltak. Ha ezzel készen voltam, még jött a pisztoly is, és a tárak ellenőrzése. Ezzel nem lőttem, így mindennek meg kellett lennie, amit elhoztam. A telefonomat is végül szétszedtem, az akkumulátort belevágtam a szennyvízbe magunk mellé, a sim kártyát pedig darabokra törtem egy nagyobb kővel. Az órámra néztem, még közel sem volt annyi idő, hogy visszaérjen a nagybátyám. Életem leghosszabb több, mint félórája lesz ez.

Jon bólintott Balder szavaira, az órájára nézett, negyven perc, annyi idő alatt bőven lesz elég ideje, hogy elmondja a lánynak, hogy mit és hova tegyen a robbantáshoz és ezalatt még saját maga is ki tudja találni, hogy mennyi robbanószerre lesz szükség egy-egy pontba, hogy tényleg körbeszakadjon az egész a Különítmény tagjai alatt és könnyedén ki lehessen hozni őket. Néhány perc gondolkodás után, amikor a fegyvereit már ellenőrizte egy követ kapott fel a földről, amivel lehet rajzolni a talajra és Dani-hez lépett a talajra felrajzolt egy x-et.
- Remélhetőleg egy helyen tartják őket fogva és nem szétszórva – kezdte. – Nem tudom, hogy, hogy édesapád mennyi robbanószert tud szerezni, de legalább egy tizenkettő-tizenöt méter sugarú körben kell robbantani, hogy nekik ne essen bajuk, ők a középpont. Kilenc pontba kell majd a robbanószert betenned a földbe, lehetőleg közel a csatornaszinthez igen közel. A célunk az lesz, hogy a csatorna tetejét gyengítsük meg annyira, hogy a felette levő súly miatt az egész lezuhanjon. A nyolc darab megy körbe, a kilencedik pedig pontosan az alá, ahol ők vannak. Számításaim szerint ez kellően meggyengíti az egészet és ez a huszonnégy-harminc méter átmérőjű kör beomlik. Elég föld lesz ahhoz, hogy a fentiek ne sérüljenek és nekünk is elég időt ad, hogy elszökjünk velük. Távolról fogjuk robbantani és a távolságokat mondom akkor, ha édesapád visszajött és meglátjuk mennyi robbanószerünk van.
Néhány pillanatra elhallgatott.
- Ez érthető volt eddig? – kérdezte.

A várakozás lassú volt, talán soha sem volt ennyire lassú még, hogy leteljen az a negyven perc, aminek kellett. Az utolsó percekben pedig odafentről még zajokat is lehetett hallani, és pontban időre megérkezett Balder is. Jonnak elsőre feltűnt, hogy az ígért robbanószer sehol sincs, a pajzsa a kisebbik gond volt, révén nem tudta, hogy mikorra tudják elkészíteni neki. A robbanószer viszont gond volt, mert így marad az, hogy kénytelenek harcolni, ami pedig két rettegő személlyel nehézkes volt. Akik inkább féltek, mintsem harcoltak volna. Improvizálásnál Nero-ra nézett, ez igencsak érdekes lesz így, főleg, mert nem nagyon tudta, hogy miként lehetne a fiatal férfit erre rávenni. Feltápászkodott a helyéről, amikor a fénygömb megjelent, majd mielőtt elindultak még Tyler-hez és Emma-hoz fordult.
- Maradjatok hátul és onnan fedezzetek minket, ha harcra kerül a sor, nem kell, hogy még a leblokkolás miatt esetleg titeket is menteni kelljen – mondta.
Ezzel megérintette Danielle kezét és ha a lány elindul, akkor halad vele együtt.

Türelmetlenül doboltam a falon, hogy végre legyen kilenc óra, amikor is végre a nagybátyám megérkezett. Persze semmit sem hozott, micsoda meglepetés. Nehogy az életben egyszer működjön is úgy valami, ahogyan elterveztük, aznap ünnep lenne a földön, ha így lenne. Szóval az ezredes elindult és a sereget kellene leelőzünk és úgy megmenteni a többieket azelőtt, hogy apa megölné őket. Lassan már úgy állok ehhez, mintha mindennapos feladat lenne és nem pedig valami rendkívüli esemény.
- Robbantás még tőlem is megy valamennyire – vontam meg a vállamat. – Képességileg is, és van még egy pár robbanónyilam is.
Igaz kevés és gyenge, de jobb, mint a semmi. Főleg, hogy másunk nem volt és csak erre lehetett építeni. Jó lett volna tudni, hogy mennyire vagyunk a parktól, de az unokatestvérem sem tudta. A bátyámra néztem, szép remények, hacsak nem őt akarjuk felrobbantani, amire pedig igen kicsi esélyünk volt, hogy még működne is.
- Reméljük bejön – mondtam.
Majd Dani-hoz léptem és megérintettem a karját, hogy indulhassunk végre.