Radoslava Vasilovij szobája

Rado szobája jelenleg semmi különösebbel sincs berendezve, csupán az ágy, egy asztal két székkel, az ágy mellett egy éjjeli szekrény, és egy nagyobb ruhás szekrény található szobájában. A falak üresek, a szobában nincs semmilyen növény, poszter vagy személyes tárgy, bármi ami utalna arra hogy a szoba lakva van, kivéve az éjjeli szekrényen pihenő fénykép egy keretben amin egy 4 éves kislány van apja nyakában ülve és mellettük egy nő, vidám és boldog családot jelképezve.

// Előzmény: Omega szint //

Az egész utam Raftról idáig úgy zajlott le, mintha egy kisgyermek lennék valahol csoda és édesség országban egyaránt, ahol a Karácsony sosem ér véget. Szemeimmel minden egyes emberi arcot, minden egyes épületet igyekeztem bekebelezni, nem voltam képes betelni azzal a sok mindennel amit annyi év után látok. Megannyi épület, megannyi ember, a sürgés és zaj ami elmémet ostromolja. Egész idő alatt az autó ablakára vagyok tapadva, csillogó szemekkel nézek mindent. Majd megérkezünk a Kúriához. Hatalmas kapui kedvesen üdvözölnek engem, hát még maga a birtok és minden körülötte! Megkapom az egyik szobát ahol egyedül fogok lakni. Kényelmes és családias. Nincs berendezve csak azokkal a bútorokkal amik szükségesek egy ember életében. Ágy, asztal, székek, éjjeli szekrény egy lámpával és természetesen a ruhás szekrény. Kinyitottam a ruhás szekrényt s üresen nézett rám vissza. Elhúztam számat, eszembe jutott hogy nem tudok bele mit rakni. Se pénzem, se ruhám, csak az amit még a gyerekotthonból hoztam magammal. Legalább hogy a Rafton megszántak, vagy talán Gunny rendezte így hogy kaptam még egy pár cipőt, egy kabátot, egy pólót és egy nadrágot, hogy ne azt hordjam mindig ami már rajtam van. Felnyitottam bőröndömet s plüss nyuszimat mosolyogva öleltem magamhoz. Leraktam az ágyra, majd kipakoltam cuccaimat. Kinőtt ruháim a szekrénybe kerültek, színes ceruzáim és a rajzlapok az éjjeli szekrény fiókjába. Majd a családi fotó, ami sok szép és mégis fájdalmas emlékkel nézett vissza rám. Végigsimítottam rajta, majd az éjjeli szekrényre helyeztem a lámpa alá. Minden éjjel látni fogom miközben elalszok. A bőröndöt az ágy alá raktam, hogy ne legyen szem és láb alatt. Az ágyon ülve néztem végig a takaros szobán, majd elfeküdtem rajta kényelmesen. Tekintetem az ablak felé irányult, ahonnan a madarak kellemes éneke és a nap lágy fénye szűrődött be. Egy kis erkélyre nyílt az ajtóm. Felhuppantam, majd kinyitottam és kimentem az erkélyre, ami volt olyan nagy, hogy ketten fértek csak el rajta. Néztem a hatalmas birtokot, amerre szemem ellátott arra épületek és növények, olykor néhány diák vagy tanár.
Egy kellemes ebéd után elérkezett az a pillanat amikor végre kellet hajtani szabadulásom árát. Eléggé féltem, hisz nem tudtam mi fog rám várni. Remegve léptem be egy szobába, ahol hellyel kínáltak. Bár nyugtattak, nem lesz semmi gond, hogy innentől fogva minden rendben lesz és én ismét normális, mégis valahogy féltem az egésztől. Végiggondoltam minden egyes szót amit mondtak nekem. Arról hogy szemmel fognak tartani, hogy ezt a helyet az otthonomnak tekinthetem, egy menedéknek. Csak bólintani tudtam az egészre, jól eszembe véstem, ez az egyetlen és utolsó lehetőségem, amit nem szabad eljátszanom.
Nem emlékeztem hogyan és mikor tették meg velem, de mikor már este az ágyamban feküdtem, sejtettem hogy ebéd után történt, amikor. Halkan sóhajtottam fel, ahogy hirtelen magányosnak éreztem magam. Magányosnak és üresnek. Ágyamban fekve plüss nyuszim puha mancsával simogattam pocakomat és gondolkodtam az egész napon. Még mindig álomnak láttam az egészet. Egy csodaszép álomnak, amiből nem akarok felébredni. Bár nagyon fárasztó napom volt, s jó magam is alig-alig tudtam ébren tartani szemeimet, féltem, ha felkelek, mindez eltűnik és én a cellámban ébredek. Talán jobb lett volna ha törlik a memóriám? Lehet, hogy annak köszönhetően könnyedén aludnák el, nem pedig félelemmel. De ezt a félelmet le kell győznöm. Majd meglátjuk mit hoz a holnap. Magamra húztam a takarót, ahogy a hideg szellő, mely a nyitott teraszajtón surrant be megérintette bőröm. Legszívesebben kint állnák az erkélyen dideregve, hogy a csillagos égben gyönyörködjek, de a nehéz esős felhők csak nem akarják meghozni nekem ezt. Utolsó boldog pillantás családomra, végigsimítok a fotón, majd kislányomon.
- Látjátok, hát mégis jóra fordult minden...- suttogom halkan, majd szemeim lecsukódnak és én elalszok.

Szabadság. Karjait felém kitárja s csalogatóan hívogat, görbe ujjait lágyan hajlítja, majd egyenesíti ki ismét. Felém kúszik az érzés, lassan, nyomasztóan lassan, mintha csak a Halál csókját érezném ismét nyakamon. A suttogás, mely most nem fejemben hallom. A fülembe mászik, talán a szabadság hangja? A suttogása, melyet nem hallok, de érzek. Talán azért érzem oly furának, mert még sosem éreztem? Érzem ahogy kellemes karok ölelik körbe testem. Nem érzem a láncokat, melyek eddig lábaimat tartották, melyek eddig nem engedték hogy mozogjak. Halk suttogás. Csalogató, hívogat mint egy anyai szeretet, melyet sosem éreztem. Vagy igen? Messzi jár már az érzés, túl messzi s mélyen hogy fel tudjam idézni. Lépés. Óvatos, lágy, mégis szelíd s szabad. Határozatlan, de érzem ahogy megteszem. Túl könnyű mindez. Túl könnyű ahhoz hogy igaz legyen. Leperegnek a falak, eltűnnek avagy inkább eltávolodnak tőlem. Érzem ahogy szorító ketrecük mely eddig fojtogatott most elengedett szorításából. Fellélegzek, ahogy a szabadság csalogató hangját hallom valahol magam előtt, a sötét, bizonytalan távoli úton. Lehunyom szemem, a hazugság mögöttem marad, mint ahogy megannyi sajogó fájdalom, ami eddig mindig kézen fogva kísért életem gyötrelmes útján. Ott marad mindez, abban a helyiségben mely már megszűnt létezni számomra. Tudom, nem nézhetek vissza, hisz féllek, hogy ismét ott találom magam, hogy saját magamat nézve fogom sajnálni. Kiáltás, ó hogy kiált! Szívből jövő, torkából törekszik fel a démon. A lány, kin láncot vert az őrület. Sikít, de nem hallom. Tekintete jéghideg, de nem nézek vissza többé. Ott marad, mert ott kell maradnia, a négy fal közt örökké bezárva, hogy én szabad lehessek. Csak egy apró vágy a Pegazusok szárnyaiból… Egy apró áldozat, melynek meg kellett történnie. Átkoz, szid, ordít, hangja mégis néma, mintha sosem nyitná száját. Ott marad. S én nem nézek vissza. Most már nem tudok érte mit tenni. Talán csak egyet, hagyni hogy mélyen emlékeimben szunnyadjon. Mélyen, oly mélyen, hogy talán idő után el is tűnik belőlem… Lehet nélkülem boldogabb is lesz, sosem fogja meghallani ahogy kimondom neki: Bocsáss meg kérlek. Nem érzek iránta semmit sem, sosem fogja látni, ahogy miatta sírok…
Hol van az a fény, mely annyira lenyűgöz engem? Hol van az a hang, mely vezet engem? Szétnézek, s megtalálom. Pislákoló fények világítják meg utam, mely előttem terül szét. Folyik és egyenesen kanyarog, nem lehet mit hozzá tenni, nem lehet mit mondani. Apró szív dobog mellkasomban, riadót fúj, még mindig nem fogom fel, menni kéne már. Bizonytalan lépés, érzem ahogy nem merem megtenni, de a vágy, a szabadulás felé egyre jobban hajt előre. Meginogok, lábaim alól kicsúszik a föld, s én esek oda ahova nem akarok. Testem mégis emelkedik, kicsinek tűnik a hatalmas világban. Hol a szabadság, mely csalogat? A falak, ó azok a falak! Igazi hegységekként tornyosulnak fölém, mintha ismét be akarnának zárni őrületem ketrecébe. De nem szabad, semmit sem szabad hagyni, a kétségeket már otthagytam, ott ahova nem térek vissza többé.
Dörrenés, mely vadul cikázik végig elmémben, leülepszik szívemben. Dörrenés, majd egy rakoncátlan villám cikázik végig az égen, ott, ahol a plafonnak kéne léteznie, ha én felnézek. Nem kell felpillantanom, tudom jól, hogy bár a falak körülöttem strázsát állnak, az plafon nem nehezedik rám, így csalfán megadva a szabadság érzését. Egy dörrenés, melybe minden beleremeg, majd a villám, mely mindent elvakít.
Érzem ahogy testem megfeszül, majd egy erőteljes rándulással ágyamban ébredek. Az álom, mely szinte minden éjjel ostromol, saját utamat tárja elém, amin már egyszer a valóságban végigmentem. Megtörlöm arcomat kicsit, hogy ne érezzem túlságosan nyomottnak magam. A hajnal vöröses fénye lágyan világít be a szobámba, szinte véresre festi a falakat. Néha ilyenkor elgondolkodom rajta, talán jobb lett volna, ha törlik emlékeim, s újakat kapok helyette. Nem kéne minden éjjel újra s újra magamba néznem, saját döntésem elé állnom, hogy őket elzártam. Hamar elvetem ezt, tán könnyebb lett volna, de nem így akarom saját bűneimet helyre hozni. Tudom jól, sosem fogom a fájó szíveket begyógyítani, de legalább egy ragtapaszt tehetek rájuk. Legalább ezt kell megpróbálnom. Ismét egy dörej, s testem teljesen beleremeg. Az ablak felé pillantok s lám, mit nem látok. Arcomra a furcsa, értetlen ráncok ülnek ki, soha életemben nem láttam még ehhez hasonló jelenséget. Egy villám, mely bevilágította az egész vörösen fénylő égboltot. Kimászok ágyamból és a teraszajtóhoz lépek. Mindkét kezemet az üvegre tapasztom s úgy nézem a furcsa jelenséget. Ennyire megváltozott volna a világ, amíg én a falak közt szunnyadtam? Kérdem saját magamtól, bár nem mondom ki hangosan. Igaz már néhány hete szabad voltam, de még mindig nagyon sok dologgal nem voltam teljesen tisztában. Szemeimmel alig tudom figyeli a gomolygó felhőket, melyeket mintha százezernyi ember vérével festették volna be. Azt még nem is sejtettem, hogy talán valóban így lesz...