Daniel pokla

Egy szórakozó hely az X kerületben. Régen itt DJ-skedett Jackie és szimbiontjája Grendel, majd az AIM alatt a Trinamikus Trió és Serena búvóhelye votl.
Amikor a várost újraépítették, akkor ez a szórakozóhely is újra megnyílt.

Még a taxiban

- Megleptél, hogyhogy nem kerested a saját fajtádat azok után, hogy kiderült, hogy közülünk való vagy?
Na igen ez az a kérdés, amit nehezebb megválaszolni, mint akárki gondolná. Hiszen Anne mutáns alakváltó, én pedig talán mutáns vagyok bizonyos szempontból de biztos, hogy más mint ő, illetve ezek szerint bárki a helyiségben.
- Hát nekem egyik szülőm sem volt mutáns, sőt más sem a családban - válaszoltam a kérdésre. - Másrészt csak 2017 után kezdtem ezt az átváltozósdit - engedtem meg egy vigyort magamnak. - Átváltozom teliholdkor, nem bírom az ezüstöt...

A Daniel pokla előtt

Félbehagytam a mondatot, hogy kifizessem a taxit, majd kiszálljak belőle, tartva az ajtót Annenek, illetve nyújtva a kezemet felé. Ha elfogadja, akkor annyira húztam közel, hogy még ne legyen verekedés belőle. A kezem megszorult a kezén, és éreztem a tompa fájdalmat, amikor a szemfogaim kicsit megnyúlnak.
- ...és egy farkas harapott meg - fejeztem be a taxiban megkezdett mondatot.
A következő pillanatban a kezem már lesiklott a kezéről, a hangom sem volt olyan mély reszelős, és a szemeim is visszakapták normális sötétbarna szineiket.
- Gondolom mégsem vagyunk egészen egyformák - vonom meg a vállamat.
Daniel pokla természetesen nem a milliomos new yorki aranyfiúk helye volt, reméltem, hogy az egyszerű külső egy pöpec belsőt takar. Azonban tanulva az első találkozásunkból, még meg kellett kérdeznem valamit.
- Mire figyeljek, hogy ne legyen bunyó öt percen belül?

Micsoda? Na ezekután tuti, hogy az egyikünk nem egészen normális, vagy Annenek nincs fogalma arról, hogy miről beszél, vagy én vertem át magam egészen mostanáig, méghozzá úgy, hogy nem is sejtettem, hogy éppen átverem magam. Bizarr mi?
Mindenesetre csinos kísérőm szeméből csak őszinteség sütött, nem gondoltam tehát, hogy ilyen mesékkel etetne, ha nem lenne igaz, vagy ha legalábbis nem lenne biztos abban, hogy igaza van. Még említett is valami Craker nevű fickót, aki képes lenne kideríteni, hogy milyen X gén is szunnyad bennem. Ha X gén az egyáltalán.
- Ugyan már, ma este szórakozni jöttünk, és nem azért, hogy eredettörténetemet hajszoljuk – legyintettem egyet. – Majd beszélek Crakerrel legközelebb – elmosolyodtam. – Nekem is több kedvem lenne lazítani, főleg, ha már ilyen kíváló társaságom van.
- Nem vagy domináns, ne is próbáld azt éreztetni, hogy az vagy és ha bunyó van, ne szállj be.
Jaj jaj jaj nincs annál rosszabb, mint amikor egy nő nyugalomra int, majd egyszerre tarthatom kordában az Y és a farkas kromoszómáimat. Bár ha valamit máris megtanultam Annetől, akkor az az, hogy a mi fajtánk szereti rögtön vadállatként elrendezni a nézeteltéréseit. És akkor egy ilyen helyen pont most kellene visszafognom magam?
- Rendben – tettem fel a kezem megadóan – majd igyekszem udvariasan viselkedni mindenkivel...amennyire lehetséges. Menjünk be végre – léptem az ajtóhoz...

Anne természetesen úgy ment előre, mintha az övé volna a hely – Isten áldja a kis domináns lelkét – de szemlátomást ő is megkönnyebbült, hogy befejeztük a múltam körül felbukkanó kérdőjelek elemezgetését. Valószínűleg nem hitte, hogy odakint már valamilyen bunyó lenne, így nem kellett attól tartanunk, hogy röpködnének a székek.
A szagegyveleg viszont mellbevágó volt. Cigi és pia és megszámlálhatatlan egyéb mutáns kipárolgása. Szag aalapján egyetlen ember sem volt a helyiségben, de lehet, hogy a többiek csak elnyomták az illatát. Természetesen meg voltak a faunkhoz illeszkedő szokásos extrák, mint két tengeri mutáns, akik egy hatalmas akváriumban járták sellőtáncukat, mások a többiek feje felett, mintha egy erőtéren lebegve élvezték a zenét. Egyébként a hely olyan volt, mint bármelyik más nightclub. Marha nagy söntés, vele szemben egy DJ pult, ahol a fickó a fülére szorított hallgatóval próbálta teljesíteni a különböző alakok zenei kívánságait.
Igyekeztem szűrni a beáramló szagáradatot. Ehhez is biztosan gyakorlat kell, de elsőre majd hülyét kaptam, hogy nem csak a különféle/fajta mutáns indított támadást az orrom ellen, de ott volt a bundás nőstények kihívó illata, amely borzongatta az érzékeimet (persze a legnagyobb hatással pont a mellettem álló nő volt rám  ). Persze minden nőre jutott hímnemű is, akik képletesen szólva a fogaikat villogtatták egymásra. Nem is volt olyan különböző bármelyik másik szórakozóhelytől, ahol életemben megfordultam.
- Első vélemény? – kérdezte Anne mosolyogva.
- Tetszetős – válaszoltam én is mosolyogva, miközben igyekeztem nem tátani nagyon a számat.
Nem emlékeztem, hogy mikor láttam utoljára ennyi mutánst egy helyen, de valóban élveztem a helyzetet. A zenéhez mért hangerővel adtam be első indítványomat:
- Én fizetem az első kört!
Amennyiben Anne elfogadja, mert ugyen mit is kezdhetne az ember egy szórakozóhelyen elsőként, megindulok a bárpult felé. Ha másképp dönt, akkor talán keressünk egy asztalt (ha van ilyen, és van szabad ). A bárpult felé menet, ha beleakadok valami hozzám hasonlóba, aki felfigyel ránk, akkor röviden biccentek, megadva annyi tiszteletet, amennyit egy újonnan érkező ad olyannak, aki már ismerős egy helyen, de nem többet. Nem keresek szemkontaktust senkivel, hacsak nem látok ismerőst, illetve nem a pultos az, akinek azért mégiscsak el kell csípnem majd a figyelmét.
Miután még nem járunk benne az éjszakában, talá nem olyan nehéz helyet találni a pultnál. Igyekszem úgy elfoglalni a helyet, hogy Anne is odaférjen.
- Tequilát?
Ha beleegyezik, akkor rendelek két italt, mad követve a szokásokat, egy csipetnyi sót szórva a kezemre felemelem a poharat.
- Hogy nagypapádnak ilyen talpraesett unokája van – emelem Annere a poharamat mosolyogva.
Ha valaki megállít minket, akkor ugyan igyekszem békésen viselkedni, de nem hunyászkodom meg. Persze, ha egyértelműen kihívással állunk szemben, akkor...

Kicsit ugyan nőies ital az ízlésemnek, de a Blue Devil sem volt rossz. Annet szemlátomást többen is ismerték, engem pedig barátságos érdeklődéssel fogadtak. Kicsit még mindig feszélyezett a helyzet, de látva, hogy a többiek mennyi teret adnak nekünk, egy rossz szavam se lehetett. Lehet, hogy klisésen gondolkodom, amikor sokkal több nyílvánvaló rivalizálásra számítottam.
A tequila viszont jól esett. Egyrészt elég régen ittam úgy, hogy nem csak a vacsora mellé egy sört, és az ital kellemesen elzsongított. A Devil pedig pihentette a torkomat az égető bevezető után. Anne meg sem rezdült, ahogy felhajtotta az italát, bár a szemébe már egy kis csillogás vegyült amikor kézbe vette a „szokásos” italát...vagy csak a villogó fények miatt tűnt úgy.
- Bevallom utoljára a démoninvázió előtt jártam ilyen helyen – hajoltam közelebb, hogy ne kelljen nagyon kiabálni, de annyira azért nem, hogy tolakodás legyen belőle. - Úgy érzem, mintha hátrányban lennék veled szemben.
Belegondolva, hogy pont azokat az éveket töltöttem az utcán bújkálva, vámpírokra és démonokra vadászva, vagy menekülve előlük. Valahogy pont a bulis éveim maradtak ki az életemből. Próbáltam ráhangolódni a helyre, érezni ugyanazt a ritmust, ami a többieket is mozgatja. Az italozás sebességét igyekeztem Annéhoz igazítani, semmi kedvem nem volt túlságosan elázni, nem állnék meg vörös kísérőm szeme előtt (szó szerint).
- Azt hittem valami vadabb helyen találkoznak a hozzánk hasonlók, valami közelebb a természethez, vagy ahol jobban kiereszthetik a gőzt.
Ha Anne is befejezi a Devilt, és kérne még valamit, akkor megelőzöm és berendelek két Long Island Ice Teat. Ha esetleg tartana egy kis szünetet, akkor csak egy ismerős számra várok, és táncolni hívom...

- Na igen. Queens nem volt túl szerencsés. Sokan meghaltak ott...
Egy pillanatra elhallgattam, és a bánatomat belefojtottam az ütős Long Islandbe. Ami múlt már elmúlt. De Anne sem unatkozhatott, ahogy mesélte, csak neki megvolt a társaság luxusa.
- Hogyan lettél magánnyomozó...
- Hát a nyomozás családi vonás, mondhatni, hogy nem akartam kimaradni a sorból. Másrészt mindig jó, ha vannak olyanok mint én. A rendőrség mindig is túlterhelt volt, a SHIELD meg általában a nagy ügyekre vadászik – megvontam a vállam. – Nekem nincs olyan, hogy „nagy ügy” vagy „fontossági sorrend”. Egy eltűnt ember épp olyan fontos, mint egy sorozatgyilkos. És ha elvállalok valamit, akkor azt szeretem befejezni.
Elmosolyodtam, amikor egy lassúbb, táncolhatóbb szám jött, és felkérhettem Annet. Dominancia ide vagy oda nem hagytam, hogy ő vezessen, ha ezt meg is próbálta volna.
- Persze kutattam már hűtlen házastársak után is. Ez valamiért megint népszerű lett a démoninvázió után...
Persze nem mondhattam el mindent, meg nem is az első alkalommal. Legalább háromszor voltam egyszerű verőlegény, illetve kényszerítő erő, amikor a rendőrség nem tett meg mindent az igazság kiderítésének érdekében. Na nem mintha büszke lennék ezekre az esetekre, de az áldozatoknak végül igazság lett szolgáltatva, a bűnösök pedig megbűnhődtek.
Nem vagyok, egy versenytáncos, de azért sikerült Anne lába mellé lépnem minden egyes alkalommal. Nyílván nem fonódtunk össze, de több volt ez, mint egy lassú az általánosban.
- Azóta vagyok vega többek között…
Egy pillanatra hátraléptem, hogy növeljem a távolságot kettőnk között, majd lenézek, mintha valamit észrevettem volna dzsekimen, majd Anne szemébe nézve elmosolyodok.
- Többek között? Egyre nagyobb lyukat ütsz az oldalamon...

Érdeklődve hallgatom Anne történetét. Látom ez az első átalakulás nem csak nekem jelentett nagy traumát az életemben. Bár mellettem nem volt senki, hogy támogasson, igaz nem is volt talán rá úgy szükségem, mint táncpartneremnek. De akkor lehet, hogy a szüleim is végig igazat mondtak, és Anya tényleg mutáns volt? De akkor miért nem mutatta egyszer sem? Szégyellte? Vajon engem is szégyelltek? Marhaság...tudom, hogy szerettek, szerettük egymást a fenébe is.
Nem tduom, hogy a gondolataim közül mennyi látszódott az arcomon, de hogy Anne ne kérdezhessen rá, így inkább folytattam a beszélgetést.
- Na igen, a társaság biztos segített, hogy kordában tartsd az erődet. Nem is tudom... – gondolkoztam el egy pillanatra – lehet, hogy nekem pont az segített, hogy vérfarkasként gondolok magamra.
Lehet bármennyire is okos meg alfa nőstény, csak nem dobok ki valamit, amiről hét éve úgy érzem, hogy meghatározza az életemet. Bár lehet, hogy támadásnak fogja értelmezni a kételkedésemet. Találkoztam már pár emberrel, akik érzékenyen védelmezték azt a hitüket, hogy nekik mindig igazuk van. Majdnem annyira, mint én azt, hogy márpedig vérfarkas vagyok...a fenébe is...volt egy ötletem, de csak teliholdkor tudtam kipróbálni.
- Mármint – folytattam megkezdett szavaimat – inkább átokként gondoltam rá, és nem lehetőségként, féltem, hogy egy karmolással vagy harapással átadhatom másnak is, mint egy vírust. Azért is igyekeztem minél többet ember alakban maradni, még akkor is, amikor talán a farkas inkább a hasznomra lett volna.
Az aktuális szám lassan a végéhez közeledett, és nem akartam az egész estét a parketten tölteni.
- Lásd a pár nappal ezelőtti esetemet egy csinos vörössel – toldottam meg a megjegyzést egy cinkos mosollyal - egy astoriai raktárban.
A mondottakkal egyidőben, az utolsó pár lépéssel megforgatom Annet, nem kényszerítve, csak, hogy érezze a következő lépést.
- Kösz a táncot – állok meg a végén, még kezét a kezemben tartva, tekintetem az arcát fürkészi.
Amennyiben az arcom a helyén marad, és nem tépték le egy nőies bár erőteljes mozdulattal, ki tudja, hogy ki tehet flörtölős megjegyzéseket az alfa nőstényekre. Talán csak az alfa hímek, mármint ha vannak. Próbálok kiszúrni egy üres asztalt az emeleten, majd felajánlom a kis pihenés lehetőségét. Mostanra talán visszaveszem az uralmat az ujjaim felett, és elengedem a kezét...persze, ha nem erőlteti, vagy nem mutatja (lásd kificamított váll, fenyegető morgás vasvilla tekintettel párosítva), akkor nem engedem el...vajon minden hím ezt érzi az alfa nőstény iránt, vagy csak én? És különben is nem lehet, hogy emberként is ugyanúgy tetszik, és nem csak az állati énem kényszeríti rám ezt az érzést? Tehát ha még mindig lélegzem, és nem vesznek az események más fordulatot, akkor csak választok egyet a fejemben keringő kérdésekből.
- Tudom, hogy állati sokat kérdezek, bocs a szóhasználatért – közben próbálok Annenel egy üres asztal felé lavírozni, ha jön – úgyhogy ha már zavaró csak állíts le! De vannak alfa hímek is? Van egy, nem is tudom, falkád? És ha vannak hímek is, mi a kapcsolata a nősténnyel?
Csak óvatosan, intettem magam, azért ne feszítsd túl a húrt! Légy érdeklődő, esetleg vicces, de ne repülj rá, mint egy B52-es!
- Mármint – nézek körbe tettetett riadalommal, de már mosolyogva fordulok vissza beszélgetőtársamhoz – igazán nem akarom, hogy valami fickó megpróbálja kitépni a gerincemet egy „szállj le a nőmről” felkiáltással...

- Érdekes, amiket mondasz, mármint éppen elég időmbe került, hogy újra visszailleszkedjek a úgynevezett normális emberek közé, nem is sejtve, hogy egy egészen másik társadalom is van a háttérben. Ráadásul lehet, hogy őhozzájuk sokkal inkább tartozom, mint a legtöbb járókelőhöz odakint az utcán.
Igyekeztem mindent elraktározni magamban, amit Anne mondott, mégha nem is értettem teljesen az elhangzottakat (vagy csak nem tudtam máris elfogadni), akkor is még hasznosak lehetnek a későbbiekben.
- Be kell vallanom, ahogy beszélgetünk – dőltem előre az asztalon – egy tudatlan gyermeknek érzem magam. Talán tényleg a babonák hatása, meg a véletlenek összejátszása, ahogy egy farkas megharapott, én meg pár percre átéltem az első átváltozásomat. Ráadásul utána egész órák estek ki, még most sincs fogalmam, hogy mit is csináltam. Kérsz valamit?
A választól függően térülők fordulok, vagy csak maradok, ha  nem szomjas.
- Na igen, gondolom mások nehezebben értik meg az ösztön ilyetén hívását. Gondolom sok a féltékeny eset ebből – elgondolkoztam egy pillanatra. – Még soha nem nyomoztam lupine - érdekes szó – házasságtörés után – mondtam vigyorogva.
Közben az jutott eszembe, hogy ha az állatias részünk ilyen hatással van ránk, hogy elnyomja még az erős érzelmeket is, mármint az oké, hogy valaki meggusztál egy jól kinéző ellenkező neműt az utcán, de aztán tovább megy, vissza a választottjához. Viszont úgy látszik nálunk az ennél többről lehet szó. Arrrrr...basszus, lesz min gondolkodnom az elkövetkezendő napokban.
- Igazán értékelem, hogy kesztyűs manccsal bántál velem – valójában tényleg fogalmam sem volt, hogyan végződik, ha meg akart volna ölni; talán behúzott farokkal menekülök el, talán most az én hullám fölött jegyzetelne valami nagyeszű nyomozó.
- Hmmm, ha nem igazán jártok, bocsi járunk össze, akkor hogyan alakulnak ki a harcok a rangsorért. Mármint gondolom, hogy nem léphetek oda ahhoz a fickóhoz – intettem a fejemmel egy alak felé akiről éreztem, hogy olyan hozzánk hasonló mutáns – vághatom képen egy kesztyűvel és kihívom a hátsó udvarba vagy a parkba, hogy átvehessem a helyét a létrán.
Elgondolkodtam, hogy mennyire is akarok egy ilyen társasághoz tartozni. Aztán belémvágott, hogy az emberi világ is valahogy hasonlóképpen működik. Senki sem akar mindig mosogató lenni, hanem a konyhafőnöki tisztségre tör, kevesen akarnak kis halak maradni, ha egyszer nagy is lehet. Bár a lupineok úgy tűnik legalább nyíltan csinálják ezt, és egyszerűen egy bunyóval döntik el a kérdést, kissé talán barbár, de egyértelmű megoldás.
- Gondolom, sejted, hogy nem csak a nyomozós kíváncsiságom próbálom kielégíteni, hanem így hogy találkoztunk, és tudom, hogy nem vagyok teljesen egyedül, talán jobb, ha tartozhatok valakihez...mármint talán elég volt a magányos farkasságból...mármint nem úgy értve, hogy mi... – na ebbe belegyalogoltam – szóval ki kell tölteni egy jelentkezési lapot, vagy csak elég ha mondjuk egy jelenlévő alfának szólok – mosolygok rá – hogy örülnék, ha közétek tartozhatnék...

Nem mintha arra számítanék, hogy minden egyes fajtársam olyan normális lesz, mint Anne, biztos vannak jófejek is köztük, meg aztán olyanok, nos, akik kevésbé jófejek...ettől függetlenül érdekes lesz megismerni őket. Anne példáját követve én is egy kávét rendeltem, talán nem baj, ha nem ködösítem el az agyamat, miközben jónéhány új ember lesz körülöttem. Lehet, hogy midnen simán megy majd, és hajnalban együtt ugatjuk az eltűnó holdat valamelyik parkból, de általában, ha egy csoportba új ember kerül, akkor azzal szemben a legtöbben bizonyítani akarnak, csak hogy az újfiú tudja, hogy hol a helye. Ezeket a „támadásokat” jobb lenne higgadt fejjel fogadni, úgyhogy a kávé valóban jó ötletnek tűnt. Én maradtam a dupla eszpresszónál, tejjel, cukorral.
- De mivel te már rólam tudsz elég sok mindent, mesélj magadról és a családodról!
Annere pillantottam csészém fölött. Nem szerettem a családomról beszélni, mármint persze, hogy szerettem, csak túlságosan arra emlékeztetett, hogy már nincsenek velem. Viszont érthető volt a kíváncsisága, és nekem sem volt különösebb indokom, hogy ne válaszoljak.
- Én, nos, nekem nincs senkim – ingattam a fejem kicsit szomorúan. – A nagyszüleim régebben meghaltak. A szüleim pedig...hát velük Dormammu szolgái végeztek. Azért sem csípem különösebben Dumbont és a fajtáját – vontam vállat. – Egyébként meg, én is tovább akartam tanulni, de a farkasodás megakadályozta, aztán el akartam menni Xavierekhez, mert róluk hallottam, hogy a magunkfajtával is foglalkoznak, meg rengeteg kérdésem is lett volna hozzájuk, de ez sem jött össze.
Pár év távlatából már nem bántott annyira, hogy a fentiek nem jöttek össze. Persze nem is örültem neki.
- Aztán a gyerekkoromat apám rendőrtörténetei, meg barátai között töltöttem el – na jó ez egy kellemes emlék volt – így az invázió után, amikor nem volt senkim, és semmim, jobb ötletem nem lévén belevágtam ebbe a magánnyomozósdiba, remélve hogy tényleg a véremben van...
Nem akartam túldramaitzálni az egészet, hiszen voltak még páran, akik éppen annyit veszítettek, mint én. Volt, aki sohasem tudta igazán kiheverni, így azok tulajdonképpen többet is veszítettek.
- Szóval, mit is mondjak – tártam szét a karom – próbálok továbblépni? Próbálom folytatni az életemet? Próbálok a jövőre a koncentrálni, és nem múltban ragadni...

A jelmezes szuperhős említésre csak elmosolyodtam.
- Nem hiszem, hogy lenne elég nyúlós ruhájuk a farkas méretemre. Úgyhogy én maradok csak olyan átlagos, bundás szuperhős – tettem hozzá egy cinkos kacsintással. – Én igazából a mutáns/vérfakas állapotom miatt mentem volna oda...
Na jó, Anne valóban értett hozzá, hogy kirántson az apátiából. Talán az alfasága is szerepet játszott benne, vagy csak a józan megfontolás, de egy pillanat alatt el tudta fújni a rosszkedvet.
- Hát nem akarlak elkeseríteni, de ételek szempontjából én amolyan klisés farkas vagyok – mondtam szélesen vigyorogva – és a steakért vagyok oda. Italok? Erős, ütős, ízes, mint a tequila vagy a Long Island Ice Tea vagy Véres Agy...
Na nem mintha olyan sűrűn italoznék, mivel általában hiányzott a megfelelő társaság, vagy éppen dolgoztam valamin, márpedig az én munkámhoz tiszta fej kell.
- Bár igyekszem mások ajánlatára is nyitott lenni – utalok vissza Blue Devilre. – Zene? – kicsit fészkelődök a széken, csak, hogy érezzem a kabátom súrlódását. – Van egy szekrényre való bőrdzsekim, és imádom a motoromat (off: sajnáltam is, hogy nem azzal jöttünk, de nem volt nálam pótsisak ) úgyhogy maradok a rocknál. Bár néha adok esélyt más zenéknek is.
Saját szavaimat hallva rádöbbentem, mennyire keveset foglalkoztam azzal, hogy saját személyiséget alakítsak ki. Talán túlságosan lefoglalt, hogy féljek attól, hogy mennyi rosszat okozhatnék egy harapással – ami talán nem is igaz mindezek után – túl sok energiát fektettem, hogy utáljam a vérszívókat, a démonokat, és talán mindenkit, akit apám sem kedvelne. Igazából nem is emlékeztem, hogy mikor kérdezett valaki utoljára a kedvenc filmemről, vagy ilyenekről.
- Filmek? Nem szeretek egyedül filmet nézni, az mindig arra emlékeztet, hogy...tudod...hogy egyedül nézek filmet. Így nincs is igazán türelmem végigülni egyet sem. Amikor még volt, akkor ámuldozni szerettem, meg borzongani – remélem nem vált a tekintetem nagyon elrévedővé. – Tehát elsősorban sci-fi, horror, thriller. Persze az elmúlt évben mindháromból kijutott tiszteségesen.
Huhh régen beszéltem ennyit magamról, általában én beszéltetek másokat, miközben fenyegetően vörös szemekkel meredek rájuk. Ittam egy korty vizet. Nagyon nagyon régen éreztem magam ennyire nyíltnak. Végre nem dátumokról, bűnesetek időpontjáról, meg a fizetésről beszéltem, hanem mindennapi –normális?- dolgokról.
- Te elárulod a kedvenceidet, vagy használjam a nyomozói képességeimet és keressek rád Facebookon...

A metál zenekaroknál közbekottyantok.
- Mint a Nightwish, Rhapsody vagy Therion? Az első néhány albumjukat igencsak kedveltem.
A focinál (off: az USÁban ezt az amerikai futballra értik, a rögbit nagyrészt Európában és pl Ausztrálián játszák) elkerekedett a szemem, nem gondoltam volna, hogy pont ezt a sportot űzte volna. A baseballt persze megértettem, kitartás, és villámgyors reflexek szükségesek, biztos voltam benne, hogy Anne mindkettővel rendelkezik.
- Középsulis játékos voltál? Akkoriban még én is játszottam a Queens – i 49eseknél.
Az állatok kergetésére ugyan elmosolyodok, de nem teljesen vidáman.
- Valószínűleg megtettem, de csak teliholdakkor, és nem mindig vannak emlékeim – na itt komorodok el - hogy mi is történt. Szerencsére sohasem hallottam marcangolásos támadásról, arrafele, ahol magamhoz tértem. Még egy ok, amiért vérfakasnak gondoltam magam – vonok vállat.
- Viszont jó társasággal benne lennék a buliban – nézek jelentőségteljesen mosolyogva...

LA említésére elmosolydotam, teljesen más volt, mint a keleti part. Persze egyszer – kétszer jártam én is ott, de akkor bevallom jobban érdekeltek a bikinis csajok, mint a focisták. Viszont Anne szívdobogtatóan csinos volt, és a farkas énje, meg csak hozzátett a különlegességéhez. Ráadásul akiknek nem jön be, egy széparcú, harcias vörös, az nézesse meg magát egy dilidokival.
Anne szava elakadt egy mondat közepén, gondolom már tervezte a ma este további programját. Új ember lépett az asztalunkhoz, szag alapján ő is hozzánk hasonló farkas mutáns volt, és ő lehetett az egyik olyan akire Anne “alfa” címen referrált. Hihetetlen, mi mindent meg lehet tudni valakiről egy szippantás alapján. Magasabb volt, mint én, és öltözködése alapján munka utáni üzletembernek vagy ügyvédnek tűnt. Mindenestre karizmatikus figura volt, gondolom ebben a két szakmában jó hasznát vette, hiszen ha kisebb mértékben is, de a normális emberekre is hat a kisugárzás.
Anne bemutatott minket egymásnak.
- Üdvözlöm! – nyújtott kezet a férfi.
Na egy tárgyalóban mindenki biztos felfigyel erre a hangra. Én sem vagyok egy szoprán, de Dobson egy jó oktávval alám tett. És rögtön megéreztem azt, amitől féltem, amióta csak beléptünk a helyiségbe. A fickó egyszerre árasztotta azt a nyugalmat, ami minden főnöknek a sajátja…nevezetesen, hogy ő a főnök. Ami viszont nem tetszett, az a fenyegető zönge volt alatta, jelezte, hogy meg se foduljon a fejemben, hogy fenyegetni próbálom a hatalmát. Eszembe jutott Anne figyelmeztetése még az ajtóban. Miután Dobson kezet nyújtott, így legalábbis elfogadtam azt.
- Részemről a szerencse, Mr Dobson – maradjunk csak udvariasak – és igaz, ami igaz valóban csak most ismerkedem a szituációval.
A köszönésemet egy biccentéssel kísérem, a tekintetem nem tükröz kihívást, elvégre próbálok tanulni a korábbi hibáimból. Persze fogalmam sincs, hogy ilyenkor fel kéne ajánlanom a nyakamat, mint a vadon élő társaink, vagy csak elég, ha megadom a kötelező tiszteletet. Nem meredek nyíltan a szemébe, ez legutóbb sem jött be, ez ugyan kicsit kellemetlen érzés, de csak oldódunk majd annyira, hogy nyugodtan beszélhessünk. Ugyan megropogtatja a csontjaimat, mire én kissé a fogaimat, de másként nem reagálok az aggresszióra. A csöndnél jobban nem alázkodok meg, bár van egy olyan sejtésem, hogy nem fogjuk kedvelni egymást a fickóval...

Hmmm ezek szerint nem én vagyok az első, akit Anne a szárnyai alá vett, bár úgy tánik, hogy az utolsó illető kicsit jobban élvezte a farkas létét, mint amennyire az ildomos lett volna. Ki tudja, lehet, hogy én is valami hasonló ostobaságot követek el, ha nincsenek a démonok, akiken kitölthettem volna a dühömet.
Első benyomásom lehet, hogy kicsit téves volt Dobsonról, tekintve, hogy ugyan még mindig fenyegető éllel beszélt, de egyszerűen úgy tűnt, hogy egy „hogy vagyot?” sem képes kinyögni nélküle, bár az is lehet, hogy csak a nem alfáknak tartja fent ezt a modort. Mindenesetre elég barátságosan érdeklődőnek tűnt, hogy ezen ne húzzam föl magam, és ne vegyem személyeskedésnek.
- Hát nem akarom feltartani sokáig - vontam meg a vállamat – de az első átalakulásom előtt pont egy hatalmas farkas harapott meg, kint a Sziklás Hegységben. Úgyhogy, bár úgy tűnik tévesen meggyőződésemmé vált, hogy nem mutáns, hanem olyan klasszikus farkasember vagyok, meg azóta valamiért ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy teliholdkor átalakuljak, és nem mindig emlékszem arra, hogy mit is csináltam néhány órán keresztül. Ilyenkor mindig távol tartottam magam az emberektől. A többit el tudja képzelni – pillantottam a férfira. – A tévé és a hiedelmek megtették a magukét. Inkább átokként, és nem lehetőségként tekintettem az egészre, és mivel nem kockáztathattam egy fertőzést, így nem sűrűn kerestem mások társaságát, egészen addig, amíg össze nem futottunk – mosolygok Annere, jelezve, hogy majd ő elmeséli a találkozásunk történetét, ha akarja. – És Sanders kisasszony reményt adott, hogy talán nem is olyan rossz a helyzet, mint gondoltam... így, most itt vagyok...
Ha esetleg a családról kérdez, akkor elmondom, hogy szüleim meghaltak a démoninvázió során, bár próbálták elmagyarázni, hogy anyám is alakváltó mutáns volt, de egyszerűen nem hittem nekik, és sohasem láttam őt alakot váltani vagy ilyesmi...