3. Íróverseny

Költözködésünk óta a harmadik íróverseny kerül megrendezésre, a régiek más ismerik a lényeget, szóval ők kezdhetnek is írni, az újaknak viszont íme a szabályok: a verseny keretében pályázni lehet bármilyen stílusú irománnyal, lehet fél vagy tíz oldalas, szólhat félelemről, szerelemről, X-Menről vagy a valóságról, és tulajdonképpen ízlés szerint elmerülhetünk a líra csarnokában, és rímekbe is szedhetitek remekműveiteket.

Technikai paraméterek: ma december 21-e van, a verseny mától kezdődik, és január 31-ig lehet leadni a munkákat, szóval aznap éjfélkor lezáródik a pályázatok leadása. Egy játékos akár több munkával is pályázhat, de a díjat csak az a karakter kaphatja, amelyikkel elküldték a munkát. A verseny után ti fogjátok eldönteni egy névtelen szavazással, hogy kik a legjobbak. A díjak a szokásosak, az első helyért 3, a másodikért 2, a harmadikért 1 kredit jár, de ennél sokkal fontosabb az elismerés, az építő kritika és az élmény, amit a versennyel szereztek.

Sok sikert mindenkinek!

Neveznék egy verssel. Eredetileg zeneszámnak indult, de mivel nem tudok kottát írni, ezért vers maradt. Remélem tetszik:

Boldogság

Mikor bánat fut végig arcomon,
Akkor támad egy gondolatom,
Hogy miért én, miért pont velem,
Miért nekem kell ezt átélnem.

A bánat a szíveden úgy hatol át
Úgy vájja szívednek épp pitvarát,
Mikor a bánat az arcodra ül,
Fáj, az a könny, ami legördül.

Pedig a hely itt nem a bánaté,
Hanem végtelen boldogságé,
A napé mely mindig felkel,
S nem a bánaté, ami elnyel.

A hajnal, a fény a változás,
Ez ami kell nekem semmi más,
A remény, a napfény, mely szívedig ér,
De ne felejtsd el, hogy honnan jöttél.

A bánat az már egy távoli táj,
Rám már csak a boldogság vár,
Hidd el, a napfény többet ígér,
Mint az a sötét miből jöttél.

Ez egy hosszabb dolog felvezetése lesz, az alapkiindulás egy olyan világ, ahol csak emberek vannak és milyenek lehetnek ott az Angyalok egy zombi apokalipszis közepette.
A dal, amit Fonnsonék énekelnek pedig ez: https://www.youtube.com/watch?v=91j4lf_uwFA
Kellemes olvasást!

Futótűz

A tikkasztó nyári hőségben, a délutáni nap fénye megvilágította a felhőkarcoló lakását, odabentről gyönyörű látkép nyílt a Central Parkra, de a harmincas évei elején járó szőke férfi nem törődött vele. A kanapénál ült, előtte az asztalon több akta is hevert az egyiket pedig a kezében tartotta és olvasta. Igaz ismerte és tudta mindet kívülről, hiszen, akikről szólt már dolgozott velük korábban. És most is ő javasolta ezeket a munkára. Belekortyolt a jéghideg sörébe és felidézte magában a délelőtti eseményeket. A kormányzati hivatal hívta be, a felettesei az FBI-nál, hogy egy munkalehetőség van számára. Az első gondolata az volt, hogy visszaküldik Irakba, hiszen a jó vadászpilótákra mindig szükség volt ott, és a férfi nem csak FBI ügynök volt, hanem emellett a USAF egyik századosa is. Ahogyan belépett az elsötétített irodába már érezte, hogy most valami más lesz, mint eddig. Nem csak az FBI igazgatója volt jelen a helységben, hanem két USAF tábornok is, illetve a Védelmi miniszter is. Még csak köszönni sem volt ideje, mert a főnöke szólalt meg előbb.
- Foglaljon helyet Mr. Miller – mondta az FBI igazgatója. – Mint tudják Mr. Miller az egyik új osztályunk különleges ügynöke, speciális terrorista elhárítók. Az egyik legjobb, ha nem a legjobb emberünk. Már mindent tud az elméletben létező „Futótűz” projektről.
- Mindez már nem csak elméletben létezik – szólt közbe a védelmi miniszter. – És éppen ez az, ami miatt ön ma itt van Mr. Miller. A nemzetbiztonságiak, az FBI és a hadsereg is alátámasztotta, hogy ön megbízható. Azt akarjuk, hogy válogasson össze egy csapatot egy létesítmény megvédéséhez, ahol a „Futótűzhöz” ellenszert dolgoznának ki.
- Már megvan a csapatom uram – mondta. – Nem egyszer dolgoztam velük, a legjobbak a saját területükön és az életemet is rájuk bíznám, ahogyan a nemzetét is.
- Kik ezek? – szólt közbe az egyik tábornok.
- Kane Harris százados, Steve Rogers százados, Balthazar és Yvette Morsus, illetve Stephanie Miller speciális ügynök az USA részéről. Külföldiek, Dr. Kornelia Relson katonaorvos és százados, német születésű, James Howlett, kanadai és Einar Fonnson, ő izlandi. Ők ketten zsoldosok és jó ideje Irakban szolgáltak ott, ahol mi is.
- Átnéztük az említett aktákat és több gond is felmerült – mondta a másik tábornok. – A Morsus házaspár, az élettársi kapcsolat Relson és Harris százados között, Mrs. Miller az ön felesége, aki még terhes is.
- A legjobbakat akarta – érvelt az FBI igazgató. – Náluk jobbat nem talál, mindannyian profik és soha sem volt ezzel gond, a kapcsolatukat mindig a munka mögé helyezték. Kezeskedem értük személyesen. Senki más nem ér a nyomukba, és Mrs. Miller a nyelvi és taktikai tudásával is hozzá tud járulni a csapat teljesítményéhez mindaddig, amíg meg nem szüli a gyermekét.
- Nagyon remélem, hogy így lesz, révén voltak már esetek – felelte vészjóslóan a miniszter. – Nem sok, úgy egy tucat az elmúlt héten országszerte.
- Lehet tudni, hogy mi ez? – kérdezte az egyik tábornok.
- Nem, semmire sem jutottak egyelőre, valószínűleg terrorcselekmény.
- De kinek lehet ilyen biológiai fegyvere?
- Nem tudjuk, de ki fogjuk deríteni. Nos Mr. Miller, öné és a csapatáé a munka. Egy hét múlva indulnak, addig értesítjük a többi emberét és velük ott találkozik, Colorado és Wyoming határánál a hegyekben lesz elhagyatottan a kutatóállomás. Messze minden településtől, nem lehet kockáztatni, ha ez járványszerűen kitör… köszönöm, hogy eljött. Remélem sikeres lesz a munkájuk!
- Mindent megteszünk uram! – mondta Miller.
És most otthon volt, a többiek már visszajeleztek neki, hogy megkapták a felkérést és a legtöbben útnak is indultak a hadsereg kíséretében. Egyedül Stephanie késett, már otthon kellett volna lennie. A régi munkahelyére ment be a múzeumba, annak ellenére, hogy már régóta tanácsadóként és kémként dolgozott a hadseregnek és az FBI-nak még mindig fenntartott a látszatott, hogy írással és skandinavisztikával foglalkozik, mint amiből a doktoriját is szerezte. Lassan kiürült a sörösüveg és ment volna a következőért, amikor megtorpant. Ennél valami töményebb kellett volna neki, nem volt iszákos, hetente egyszer, ha megivott egy-egy üveg sört, de amit hallott az kissé sok volt. a konyhában volt, amikor megcsörrent a telefonja. Visszasietett a nappaliba, egy számára nem ismerős számról keresték, így felvette.
- Itt Jonathan Miller – szólt a telefonba.
- Mr. Miller, itt Johnson főnővér a Washington kórházból, baleset történt…
Fél órával később Miller már a kórház folyosóin baktatott, a nővér szavai még mindig a fülében, elméjében csengtek.
- … egy részeg sofőr belehajtott oldalról a felesége autójába. Mrs. Miller néhány zúzódással és egy enyhe agyrázkódással megúszta a balesetet, de az öt hónapos magzatot nem tudtuk megmenteni. Sajnálom uram.
Remegve érkezett meg az utolsó kórteremhez, ahol a feleségét is ellátták, nem kellett intenzívre vinni, és csak megfigyelésen tartották bent, a legsúlyosabb baja a vetélés volt. Régóta próbálkoztak gyerekkel, de mindeddig nem sikerült, és most pedig ez lett a vége. A szürkéskék szemekkel a helységben kereste a feleségét, és csak akkor lépett be, amikor megtalálta. A nő éppen aludt, legalább neki nem lett baja, gyerekkel máskor is próbálkozhattak, de ha Steph halt volna meg, akkor minden oda. Odalépett az ágyhoz és leült a mellette levő székre, megfogta a felesége kezét és az ágyra könyökölt lehajtott fejjel. Akármennyire erős férfi volt, most közel állt a síráshoz. Arra eszmélt fel, hogy valaki megsimogatja a fejét és a hajába túrt. Felnézett, a felesége volt az, a nő skandináv volt, a fehér bőre most még inkább betegesnek tűnt a hosszú szőke haj mellett, a kék szemekben pedig könny csillogott.
- Sajnálom Jon – mondta a nő.
- Nem a te hibád – válaszolta a férfi halkan. – A lényeg, hogy te jól vagy. Még próbálkozhatunk később.
- Annyira szerettem volna – csuklott el a hangja.
- Tudom – mondta és egy csókot nyomott a felesége homlokára. – Tudom.
Órákkal később már sötétedni kezdett odakint, de a férfi még mindig bent volt a kórházban. Lassan a látogatási idő is letelt, amikor mindkettejük telefonja egyszerre csörrent meg, egy-egy szöveges üzenetet kaptak. Jon nyúlt elsőként a telefonja után és nézte meg az üzenetet. Annak elolvasása után láthatóan sápadt el.
- Mi történt? – kérdezte aggódva a nő és ő is nyúlt a telefonja után.
- Hagyd, ugyanaz, fekete kód! Öltözz azonnal, elmegyünk! – mondta szinte parancsokat osztogatva a férfi.
- A futótűz? – csak fejbólintást kapott. – Isten irgalmazzon nekünk.
Mind a ketten tudták, hogy nincs sok idejük, és ez az egész a lehető legrosszabbkor érkezett. Mivel a nő csak saját felelősségére hagyhatta el a kórházat még egy papírt is alá kellett írniuk mielőtt távoztak. Odalent taxit fogtak és azzal mentek haza, eddigre már a hírek tele voltak azzal, hogy az egész országot mindenhol terrorcselekmény érte. Ezt a fekete kód mellett nem lehetett eltitkolni. Nagyon sokan hónapok, ha nem évek óta az apokalipszis kedvelés és az iránti vágyban élték az életüket, és amikor a krach beütött senki sem tudta, hogy mit tegyen. A híradások karanténokról beszéltek, arról, hogy mindenki maradjon otthon, hiszen ott a legbiztonságosabb, idegenekkel ne beszéljenek, ne engedjék be őket a házakba. A házaspár, ahogyan hazaért a fegyvereiket pakolták be egy sporttáskába, igazolványok, némi ruha, kötszer, orvosi felszerelés, rádiók, laptop és belépőkártyák. A taxi még lent várta őket és az egyből az egyik USAF telepre vitte őket. Nehezen lehetett haladni a tömeg és a pánik miatt. Egy vizsgálat után helikopterrel hagyták el New Yorkot, hiszen a várost már lezárták és karantén alá helyezték. New Jerseyből indult egy repülő, amivel indultak a támaszpontra, ahol a kísérletek folynak. Az utolsó csapat tudós és a Miller házaspár.
A két órás út után pedig a repülőgép landolt is a külvilágtól teljesen elzárt helyen. Egy a hegyek között épült titkos katonai bázisra mentek, ahol szinte minden a hegy belsejében épült, csak egy kis kinti rész volt a felszín felett, amolyan megfigyelő szobák. A környéket végig mindenhol erdő vette körbe, még betonút sem vezetett erre a helyre, csak légi úton lehetett idejönni, és talán a legfontosabb, hogy jó száz kilométeres körzetben semmilyen város, település, vagy erdészház nem volt megtalálható. Egy teljesen elszigetelt hely volt a munkához. A járvány eddigre pedig a világ minden részén megjelent…

Néhány órával a Fekete kód kiadása előtt
A Védelmi miniszter az irodájában ült, előtte a délelőtti megbeszélés, teljesen vágatlan aktái, amiben minden benne volt, nem csak a részletek, amiket a kamera is rögzített. Megnyitotta az aktát a számítógépen, ott volt audio és szöveges fájlban is az egész, a szövegest nyitotta meg. Az elején ott szerepeltek a titkosított monogrammok, BJ, Black Jack, ami Jonathan Miller hívókódja volt a katonaságnál. VM, mint „Vészmadár”, ami a titkos kódja volt a Védelmi Miniszternek, FI, az FBI igazgatója, T1 és a T2 pedig a két tábornokot, a neveik titkosak, így nem is szerepeltek a felvételekben sem.
[…]
T2: Átnéztük az említett aktákat és több gond is felmerül. A Morsus házaspár, az élettársi kapcsolat Relson és Harris százados között, Mrs. Miller az ön felesége, aki még terhes is.
T1: Remélem tudják, hogy igencsak nagy aggodalmaink vannak ezekkel a személyekkel szemben. Lehet, hogy a legjobbak, de még a kutyámat sem bíznám rájuk.
FI: Arra jók voltak Irakban is, hogy a legveszélyesebb feladatokat elvégezzék, amik mindenhol titkosak. Egyetlen embert sem vesztettek el Mr. Miller irányítása alatt.
VM: Ez nem a parancsnok érdemei inkább, mintsem az embereié?
FI: Ami azt illeti uram, ha nem lennének mindannyian különlegesek, akkor mind ott vesztek volna.
VM: Ki melyik szakterületen is járatos ezek közül?
BJ: Jómagam vadászpilóta vagyok, Mrs. Miller, civil részleg, kommunikációért és kódfejtésért felelős. Balthazar Morsus őrmester a robbantás szakértő és hacker. Yvette Morsus, civil részleghez tartozik, gépész és technikus. Harris százados mesterlövész, Fonnson tizedes nehézgépfegyvereket kezel és tankot vezet. Relson százados katonaorvos, Rogers százados taktikai tiszt és Howlett közlegény szárazföldi felderítésért felelős.
T1: Akkor kezdjük ott, hogy a felesége a féltestvére New York drogbárónőjének, Mrs. Fonnsonnak. Balthazar Morsus hiperaktív, felelőtlensége miatt három katonatársa meghalt és lustaságára sincs mentség. Yvette Morsus, egy sérülés óta paranoid skizofréniában szenved, amit gyógyszerekkel kezelnek. Harris századossal szemben rasszizmus vádja merült fel, csak önöknek köszönhetően nem került hadbíróság elé, amikor állítólag összevert három iraki állampolgárt, csak a bőrszínük miatt. Rogers százados, aki csak azért van ott, mert a neve miatt a kontingens kabalaként tekint rá! Relson százados, egy neonáci közösségből került ki, de talán ezt leszámítva ő a legtisztább tagja a társaságnak. Fonnson tizedes, hanyag munkavégzés és alkoholizmus, az USA-ból kiutasítva a felesége miatt. Howlett közlegény, háromszor állt hadbíróság előtt, folyamatos parancsmegtagadás, verekedés és függelemsértés miatt. És maradt ön, önnek csak azt lehetne felróni, hogy milyen sógora és sógornője van, de a munkájába nem lehet belekötni. Ön az egyetlen, aki képes volt a „Bosszúállókat” összefogni és jól szervezett csoporttá tenni.
T2: Hallani akarjuk a nem hivatalos verziót, hogy miként is sikerült egy csapattá formáznia a társaságot és miként ismerkedett meg velük.
BJ: Uram?
VM: Csak nyugodtan fiam, mondjon el mindent.
BJ: Rendben van, öt évvel ezelőtt történt…

Öt évvel korábban:
Jonathan Miller éppen csak megkapta a századosi előléptetését, amikor közölték vele, hogy Irak másik végébe helyezik, így is itt szolgált már két hónapja, de most egy új megbízatás volt láthatáron. Egy speciális alakulat élére nevezték ki, a dolog specialitása az volt, hogy a csapat az elmúlt két évben tizenhat vezetőt fogyasztott el és most már majdnem fél éve voltak parancsnok nélkül. Egy ideig nem tudta, hogy mindez megtiszteltetés, vagy éppen egy hatalmas kitolás vele szemben. Nem kérte, hogy kapjon más feladatot, egy próbát megért ez is, nem volt arról híres, hogy megfutamodott volna a kihívások elől. Két nappal ezek után meg is érkezett a kontingens táborába, ami arról volt igazából híres, hogy itt volt a legtöbb nem amerikai katona is, és a legnagyobb skandináv csoport is. Egy egész kisváros volt már a NATO kezén, így lényegében itt mindenhol ott voltak a katonák. A megérkezés után az első dolga a kórházhoz vezetett, hogy a kartonját leadja az itteni orvosnak. Nagyjából tájékozódott a leendő csapatáról és az itteni viszonyokról, így legalább tudta, hogy a kórház vezetője a csapatának egyik tagja, Dr. Kornelia Relson, német katonai orvos. Ahogyan a folyosón haladt hallani lehetett a nő német akcentusú hangját, ahogyan valakivel vitatkozott, egy férfival.
- Ha nem marad nyugton százados, akkor még nehezebb lesz ellátni a fejét! – mondta a nő.
- Nincs semmi bajom, keressen mást doki, akit elláthat – vágott vissza a mély hangú férfi.
- Ha nem lenne baja, nem lenne itt. Vagy csak úgy érezte, hogy régen látott?
- Maga nem tud nekem ellenállni doki – szisszent fel egy pillanatra.
- Megint boksz? – kérdezte.
- Fonnson – érkezett a válasz.
- Szóval egy újabb döntetlen. Őt nem kéne ellátnom?
- Ha el tudja rángatni a söröskorsója elől.
Jon ekkor ért az ajtóba és végre megláthatta a beszélgető párost, a nőnek végtelenül szőke haja volt, már-már fehérnek látszott, ugyanúgy sivatagi terepszínű katonai ruhában volt, taktikai mellénnyel, mint a mindenki, oldalán kézifegyver. Csak a nyakába akasztott sztetoszkóp sugallta azt, hogy orvos és nem katona. A férfi kopasz volt és fekete bőrű, a szemöldöke felszakadva és vérzett, az aktából felismerte, hogy a mesterlövésze volt az.
- Relson és Harris százados – szólalt meg az ajtóból.
Mindkét érintett azonnal vigyázz állásba vágta magát és tisztelegtek a férfinak, Miller is ezt tette.
- Pihenjenek, folytassa doktornő – mondta a nőnek.
- Miben segíthetek uram? – kérdezte Relson, miközben egy nagyobb ragtapaszt tett Kane fejére.
- A kartonomat hoztam el önnek, a feletteseim úgy vélték, hogy Morsus őrmester úgysem nézte még meg az átküldött adatokat, jelentéseket.
- Jól gondolták – morogta Kane.
Relson odalépett Millerhez és átvette tőle az aktát, amikor a férfi felé nyújtotta.
- Köszönöm uram! – mondta.
- A századossal mi történt? – kérdezte Jonathan miközben a fekete bőrű férfira nézett.
- Fonnson, uram – válaszolta a nő.
- Ezek szerint megint bokszoltak? – kérdezte cinikusan a férfi.
- Ha a részeg kalimpálását annak lehet nevezni – szólt közbe a másik férfi.
- Hol találom Fonnsont?
- A kantinban uram – érkezett a válasz a két századostól teljesen egyszerre. – Ahonnan a leghangosabb ének jön, ott találja őt és Howlett közlegényt is.
Miller bólintott, majd megfordult és kilépett a helységből. Már tudta ideérkezésekor, hogy a csapat két legnormálisabb személyével találkozott, a nehezebb diók csak most következtek. Ahogyan kilépett az épületből felvette a baseballsapkáját, túlságosan erősen sütött a nap ahhoz, hogy fedetlen fővel mászkáljon odakint. Végignézett a félig lebombázott kisváros utcáján, nem csak katonák voltak erre, hanem olyan telepesek is, civilek, főleg nők és gyerekek, akiket a férfiak hátrahagytak és nem volt idejük nekik is menekülni. De hála a nemzetközi kontingensnek most már biztonságban voltak. Mikor megérkezett úgy értesült, hogy a kantin, azaz leginkább kocsma a leszállópályától számítva a városka másik végén volt, így arra vette az irányt. Az orvosi épület valahol középen helyezkedett el, így nem kellett olyan sokat mennie, de már messziről hallatszott, hogy többen, akik éppen nem voltak szolgálatba hangosan énekeltek. Az északi akcentust megismerte, ahogyan a részegséghez mérten kellően elnyújtva és ízesen énekelték a férfiak a következőt:
- “And asked the question: How far does it, all go on and where do oceans end, The autumn wind and evening tide will take us through Midgaard. Still we've sighted only sea till now, as we sail I sometimes wonder how far to Asgaard.”
Tudta, hogy Fonnson északi, abban már nem volt biztos, hogy mit is írtak az adatlapjában, hogy svéd, vagy izlandi a férfi, de a viking és a Thorfi mint becenév határozottan ott volt az emlékeiben. Ahogyan belépett a helységbe legalább két tucat katonát látott odabent, akikből egy tucat szolgálgatta az aláfestő zenét, aminek hála a teljes kisváros, valamilyen északi balladától, vagy énektől zengett. Ahogyan Miller körbenézett a katonák egyenruháján teljesen vegyes volt a felhozatal, a tömegből ketten voltak, akik kiríttak innen igazából, mindkettőt azonnal felismerte az aktákból. Az egyik a két méternél is magasabb majdnem két szekrény széles Einar Fonnson, egy ujjatlan trikóban ült az asztalnál, előtte legalább hat üveg üres és két félig teli üveg sör. A karjai olyan izmosak, hogy teljesen valószínű, hogy szteroidokkal érte el mindezt a testépítés mellett. A karjain skandináv mitológiai elemek, rúnák, egy Odin, egy hatalmas Mjölnir ábrázolás. A hosszú szőke haja befonva copfban hátra dobva, de az is majdnem a földig ért el, szőke szakáll az arcán, ami úgyszintén befonva volt és majdnem a mellkasáig ért. ő volt a leghangosabb a társaságból, akik énekeltek jelenleg, ha minden igaz volt a fickó New York drogbárónőjének férje volt, nehéz eset.
A másik alak inkább volt csöndes és mivel nem énekelt több piát tudott vedelni, így előtte egy tucat sörösüveg volt már. A férfi a vikinghez képest roppant alacsony, az egyik széken ült és hintázott, a lábait az asztalon nyugtatta és békésen szivarozott. Az egyik kezében a szivart tartotta, a másikban egy új üveg sört, a fején egy kalap, amit a szemébe húzott, hogy véletlenül se lásson semmit. Ez volt a kanadai fickó.
- Howlett közlegény! – szólalt meg kellően hangosan.
A férfi nem felelt, és nem is mutatta jelét annak, hogy egyáltalán meghallotta volna azt, hogy Miller hozzászólt. Még kétszer ismetelte el, hogy próbálta magára felhívni a figyelmet, de amikor ezek a próbálkozások is sikertelenek lettek odalépett a kanadaihoz és kivette egy gyors mozdulattal a sörösüveget annak kezéből és egyszerűen leejtette a földre, hogy had törjön össze.
- Az az én söröm volt kölyök!
Mordult fel egy alak, ahogyan felnézett a cowboy sapkája alól, a szivarját letett a konzervből készült hamutartóra és a füstöt kifújta lassan a szájából, ahogyan felállt. Alacsony volt a férfi, Miller legalább egy fejjel magasodott a közlegény felé.
- Na idefigyelj pubi, látom új vagy még és nem ismered a szabályokat, de én megtanítom most, hogy…
Részeg volt, így az ütése sem sikerült szinte semennyire, a százados könnyedén tért ki az ütés elől, majd ragadta meg a kanadai karját és csavarta hátra. Ekkor még belerúgott annak térdhajlatába és a földre kényszerítette, miközben a hátracsavart kart még mindig erősen fogta és rátérdelt a másik hátára.
- Magának uram, vagy Miller százados, közlegény! – mondta mikor a földre küldte a férfit. – Világos katona?
A csörömpölés és verekedés hatására az éneklés is abbamaradt és minden szem a párosra szegeződött. Hallani lehetett, hogy többen összesúgnak a hátuk mögött, leginkább az volt hallható, hogy ilyesmit még senki sem mert megtenni korábban. És a kérdések, hogy ki lehet a frissen megérkezett férfi, mert még senki sem látta korábban azok közül, akik itt voltak.
- Világos… – morogta a férfi. – … uram!
Ekkor engedte csak el Howletett a másik, mire körbenézett a legtöbben már nem voltak odabent, úgy döntöttek, hogy mindenhol jó, csak itt ne legyenek egy fedél alatt ezzel a párossal, főleg akkor, amikor kitör a tényleges verekedés. Vagy, amikor Fonnson beleszól az egészbe, mert nem kapott ma elég pofont Harris századostól az ismét döntetlenre menő bokszmeccsen.
- Miller százados! – szólalt meg. – Fonnson tizedes szolgálatra jelentkezik!
- Ahhoz először józanodjon ki és vigye magával a közlegényt is – morogta.
- Igenis uram!
Nem tudta eldönteni Miller, hogy a férfi ezt most viccnek szánta-e és szórakozott, vagy pedig csak teljesen komolyan gondolta, mert az a kölyökvigyor a képén, amivel az egészet előadta nem könnyítette meg a százados dolgát. Az végül fejet csóválva lépett ki a kantinból, négy emberrel már találkozott a csapatból, és még hátravolt a kommunikációs tiszt, Stephen Smith, Yvette és Balthazar Morsus, majd Rogers. Rogerst valószínűleg a katonák szállásán találja majd, az előzetes aktákból ez derült ki a számára. A két Morsus, az egyiket a hangárban, a másikat pedig vele. Első útja a szállásra vezetett, ahhoz a személyhez, akivel az akták szerint kevesebb vesződsége és gondja lesz. ahogyan megérkezett egy teljesen átlagos és normális szállást talált, amit már ő maga is megszokott. Odabent néhány katona éppen a pihenőjét töltötte, egy-egy üveg kóla mellett kártyáztak. A helységében hőség honolt a légkondicionáló, ha volt is, nem működött. A szoba végében az ágyon egy vézna pattanásos szőke fiú ült. Miller alig tippelte volna huszonötnél többnek, aki igencsak sokáig volt pubertás korban. A kártyázók, amint meglátták a férfit felálltak és tisztelegtek, Miller viszonozta mindezt irányukba. De Rogers nem vette észre, csak akkor, amikor a felettese már az ágy előtt állt.
- Rogers százados? – kérdezte.
- I…igen uram – nézett fel bátortalanul.
A fiú azonnal próbált felpattanni, de az ügyetlensége legendás volt, így most is sikerült a saját lábában elbotlania és arccal előre zuhant a földre. Ritka ügyetlenül ütötte meg magát, ahogyan ráesett a kezére kificamította a csuklóját és még az orrát is betörte. Nagy nehezen végül vérző orral állt a felettese előtt és tisztelgett. Jonathan a szemeit forgatta, hallotta, hogy a srác elvileg taktikai zseni, és kabala, de az eddig látottak alapján azon is csodálkozott, hogy még életben van.
- Pihenjen katona! – adta ki a parancsot. – Egyetlen kérdésem van magához, mit keres itt Irakban?
- Ami azt illeti uram, az apám ragaszkodott hozzá, hogy öregbítsem a család hírnevét – vallotta be a férfi. – Aztán azt hiszem a nevem miatt kabala lettem a katonák között, és így már volt értelme itt maradni.
- Ugye jól tudom, hogy egyelten küldetésen, bevetésen sem vett részt eddig?
- Igen uram, jól tudja.
- Akkor ez megváltozott, holnap reggel várom magát is az eligazításon. Ha akar, addig elhagyhatja a kontingenst. Most pedig jelentkezzen Rel századosnál a gyengélkedőn a kezével és az orrával.
A férfi még tisztelgett, majd indult volna el kifelé, de a saját bakancsának cipőfűzőjében bukott majdnem orra és ezt még legalább kétszer megismételte addig, amíg ki nem ért a helységből. Miller ekkor érezte először, hogy szüksége lenne valami tömény italra, hogy ezeket el tudja viselni. És még mindig három személy hátra volt ahhoz, hogy őket is megnézze magának…

Néhány órával a Fekete kód kiadása előtt
T1: Rendben, ennyi elég lesz, már ez is sokkal több volt, mint amennyi egészséges lett volna. Az aktákat pedig úgyis olvastuk.
VM: Hihetetlen eredmény, hogy ebből a társaságból képes volt egy ütőképes csapatot összetenni. Az eredményei engem meggyőztek és a Sas is így vélte.
T2: Ezenfelül időnk sincs arra, hogy a remek történetet tovább hallgassuk, pedig…
FI: A lényeg, hogy az önöké a munka.
BJ: Köszönöm a csapat nevében is uraim.
VM: Remélem tisztában vannak azzal, hogy a világ és az emberiség sorsa a tét, ezt tudatosítsa a csapata nem túl konzekvens tagjaiban is.
BJ: Már most biztosíthatom uram arról, hogy megértik a feladat teljes súlyát.
VM: Sok szerencsét Mr. Milller, mind számítunk önökre!

Három hónappal később:
A járvány, vagy bármi is volt az, amit fekete kód néven hívtak világméretű lett. Amit tudtak, hogy az összes városban megszűnt az áramellátás, a kutatóállomások megsemmisültek, amik a föld alatt voltak. A civilizáció megszűnt létezni, ahol egykor az élők uralkodtak és éltek ma minden a holtaké volt. A Futótűz ezt jelentette, a holtak nem maradtak holtak. Felkeltek a haláluk után és a frisshús iránti vágy vezérelte őket. A sok zombi apokalipszist imádó és váró személy megkapta, amit akart. A korábbi horror fikciók valósággá váltak, és amiket a tévékben, újságokban, képregényekben leadtak semmit sem értek. A csapat és a bázis korábban is tudta, hogy erre kell számítani, hiszen őket felkészítették a Futótűzre és a fekete kódra, de elméletben valamit tudni semennyire sem hasonlított arra, ami a valóságban fogadta őket. A titkos bázis egyelőre érintetlen maradt, de mint kiderült ez a valami, vírus, baktérium, lehetett bármi ott volt mindenkiben és bárhogyan halnak meg, visszatérnek. Annak ellenére, hogy a bázis messze esett mindentől időnként erre is fel-felbukkant egy-egy élőhalott, ami vadakat üldözve jutott el idáig. A tudósok nem igen haladtak semmire, nem találtak egyelőre gyógyszert a problémára. Azt a rádióadásokból tudni lehetett, hogy vannak kolóniák, kisebb csoportok, akik a túlélésért küzdenek, de a bázis egyikkel sem vette fel a kapcsolatot, nem kockáztathattak.
Az egyik reggel Miller a megfigyelőállásban figyelte a környéket, odalent néhány élőhalott került a környékre és Balthazar, illetve Fonnson mentek elintézni ezeket. Ennyi idő után elvárta volna az embereitől, hogy azok komolyan veszik a dolgot, de képtelenek voltak rá, egyszerűen poénra vették az egészet. Ahogyan most is Morsus teleállította nyilakkal a halottat, mintha tűpárna lenne, majd hangosan kurjantott fel, amikor az holtan dőlt el az utolsó fejlövéstől. Mit sem törődve azzal, hogy az ilyen hangos megnyilvánulások esetleg újabb élőholtakat fognak a környékre vonzani és ha néhány feltűnik, akkor nagyon sok is megjelenhet a kapuban, ami pedig beláthatatlan következményekkel járna a Futótűz számára.
- A védelmi miniszter azt mondta, hogy reméli tisztában vannak azzal, hogy a világ és az emberiség sorsa a tét… Én biztosítottam arról, hogy megértik, hogy így van – szólalt meg. – Azt hiszem, hogy tévedtem.
- Szerintem inkább csak így kezelik az egészet Jon – mondta a felesége a férfi mögül. – Az emberek nem egyformák.
- Nem, tévedtem, lehet, hogy a legjobbak, de éretlenek, csak remélhetem, hogy ez nem kerül a túlélők életébe. És a mienkbe.

Vége?

Még az utolsó Chrysler áthajt a sárgán az egyik taxi mögött, éppen azelőtt, hogy újra a gyalogosokon lesz a sugárúton a lépés sora. John megáll a zebra közepén és a karton papírra bámul, amire filccel a következőket vésték: " KIK VAGYTOK?"
Mintha a betűk egyenesen őt nézték volna kis, egy pillanatra kirázza a hideg és az idegenség érzése járja át, megremeg a térde.
Tovább indul mikor egy villogó lámpa figyelmezteti az idő végességére, de ügyetlenül kezdi a léptét, a ruhát kényelmetlennek érzi, lazít a nyakkendőn. Elfogja az érzés, hogy az aktatáska nem hozzá tartozik, átteszi a másik kezébe hátha akkor jobban érzi magát.
Akármilyen furcsán érzi magát nem áll meg az út túl oldaláig, szemben a felirattal. A karton papírt egy fáradt tekintetű hajléktalan tartja rendületlen az autók irányába a sikátor széléről. De most a következő feliratot látja rajta John: " TARTOZOL!"

Elsőre hunyorít, majd inkább egy sietős lépéssel elfordul balra, közben meglök egy férfit, szabadkozik, majd tovább lép. Nyel egyet, de megmarad a kellemetlen érzés. Minden olyan távolinak tűnik, nem jut eszébe hova igyekezett épp, kihez vagy milyen céllal. Idegesen elkezd a zakójában turkálni de nem talál zsebeket, a feliratok hirtelen felismerhetetlenné válnak a szeme előtt, a reklám táblákon ismeretlen írásjeleket lát csak. Kivéve a következő filccel megörökített szavakat: "EGY HÍJÁN"
Nem ugyanaz a hajléktalan tartja, de mégis ismerősek a vonásai, a kosz és a szakáll ellenére. De ezzel nem foglalkozik, gyorsít a léptein és két embert félre is lök az útból. Közvetlen a kocsik elé esnek, a fékcsikorgás és a kiáltások csupán távoli visszhangokká vállnak mikor a hajléktalan tekintete hirtelen rá ugrik. De ő megszakítja a szemkontaktust és megpróbál befordulni a következő sarkon, mikor valaki megfogja a csuklóját. Reflexszerű mozdulattal forog körbe, hogy fogást váltson és egy határozott rúgással a sáv közepére taszítsa az egyenruhást. A vonásai a mozdulatsor erejéig kisimulnak, halálos nyugalommal végzi el a mozdulatot. De mikor a testbe csapódik egy taxi visszazökken, futásnak ered. De nem a rendőr tekintetét látta akkor, fél tucat másikét látta. Nőket és gyerekeket látott, a haláluk előtt.

A sikátorban épp nyílni lát egy ajtót, a belsejére egy HÁRMAS van felrajzolva, de nem lép kis senki rajta. Ő fut be rajta, egy lepukkant bárba. Szólnak utána a pult mögül, de a mosdóba fut, becsapódik utána az ajtó.
De alig kezdi el vizsgálni az idegen arcot a tükörben a gondolatait víz csobogása szakítja meg, kattan a zár az egyik fülke ajtaján, majd kilép egy alak rajta, aki épp a sliccét húzza fel. John zihálva néz rá, ismerős vonások. Majd egy barátságos mosolyt ölt az alak, a mosdóhoz lép és csöndben, alaposan kezet mos, lerázza és a tükrön visszaverődésén keresztül találja meg a szemkontaktust kettejük között.
- Még maradt egy, megdolgoztál érte, ki vele! - Kezdi kedves hangon, majd várakozva néz a hulla fehérré vált protagonistánkra, aki csak próbálkozik a szavak formázására, de leginkább csak habog.
- Egy híján megvolt a három, tartozol még eggyel. Drága az időm Gabe, vannak más ügyfelek is... - Jegyzi szürkén az alak, miközben megigazítja az ringje ujjait.
- John... A nevem... - Kezdi erőtlenül a választ, amiben ő is egyre bizonytalanabb.
- Hát hogyne, John, Gabe, Michael, lehetsz ismét Rafael is ha azt lesz az utolsó kívánságod. Csak mond ki! - A társalgási hangnemből egy kis indulat csak ki az utolsó mondatban, siettetés. De ezt alátámasztja a várakozó arckifejezés a tükrön keresztül.
- De é-é-én, hogy-hogy harmadik? Nem emlékszem az leső kettőre se. - Már John is visszanéz a beszélgető partnere szemébe. De még közel sem összeszedett.
- Óóó, a második kívánság. Túl alapos voltam. - Ördögi mosolyt ereszt az úriember, mielőtt folytatná.
- Azt kívántad, hogy minden a régi legyen. Mit ne mondja felettébb pontatlan kívánság... De akkor se voltál épp a toppon. - Könnyed hangnemen közli a választ, majd hátat fordít a férfi, vár.
- Tudni akarom ki vagyok vagy voltam! - Ökölbe szorul John keze miközben a mosdókagylóra csak, újra biztosan áll a lábán.
- Érdekes... - Kaján mosollyal fordul vissza a férfi.
- Ez volt az első kérdésed is. De hát sohasem változol... - Unottan közli az alak, miközben kinyitja az ajtót. Majd csettint és kilép, mögötte pedig egyedül marad a mosdóban John. Hirtelen az elméjét hatezer év története árasztja el, ködös, zavaros képek, többnyire szörnyű vérfürdőkről, kínzásokról, itt-ott fejedelmi élet emlékeiről és az előbbi alakról. Térdre zuhan, a hideg csempét hamar a bal orcáján érzi, a keze egy markolatra simul.

Kintről hatalmas dörrenés hallatszik, miközben az alak a sikátor falánál egy pengével a vállán épp áthúz négy álló vonalat egy átlóssal.
- Ohh John Doe... majd talán legközelebb - Préseli ki egy vigyor között.

Az elveszett lélek

Sötét éjszaka egy sziklás vidéken, ahol egy kisebb puffanás visszhangzik, de csak akkora, mintha valaki leejtett volna valamit. Az egyik szikla csúcson csak egy alak látható, ahogy mered lefelé egy sziklaszirtről. Egy fiatal lány az, aki csak nézi a mélységet a kezét a szíve fölött tartva, szó szerint a mellkasához szorítva, miközben hosszú hajával játszik a fújdogáló szél.
Egy fiatal macska lány, kinek szemeiben üresség ül, ahogy az alatta lévő mélységet nézi. Fülei lassan megmozdulnak, s egy kis sóhajt követően mindkét füle a fejéhez simul hátrafelé, s úgy szólal meg, de nem néz hátra.
- Késtél. – morogja a lány, miközben kezeit összefonja maga előtt, s csak áll, miközben mögötte egy férfi közeledik.
- Lehetséges – mondja a férfi nyugodt hangon, majd megáll pár méterre a lány mögött.
- Nem ez nem lehetséges, hanem biztos, már vagy egy órája várok itt. – morogja a macska, miközben a férfi sóhajt egyet és még közelebb megy hozzá, s ott a fülébe súg.
- Sajnálom. – suttogja csendesen a férfi.
- Csak ennyi? - kérdez vissza a lány még jobban morogva,
- Nem azért, hanem ezért. – egy dörrenés visszhangzik, ahogy a lány szemei tágra nyílna, s vére kifröccsen a hasán, ahol a golyó távozik, s előre dőlve zuhan le a mélységbe. – Bár ez is fölösleges volt – mondja a férfi, egy széles mosollyal az arcán ahogy lenéz a mélységbe heverő lány irányába, majd elsétál vissza az úthoz ahol a kocsija várja, hogy elhajtson abban a hitben, hogy a lány nem élte túl. Bár úgy lett volna. A fiatal nőstény nagyon is élt mikor ott hagyta, s a fájdalom kínozta összetört testét. Kegyetlen fájdalmai közt egy férfit látott ahogy felé közeledett, majd térdelt le mellé.
- Hát gyermek, így szeretnél meghalni? Egyedül, Magányosan? Fájdalom közepette, vagy inkább élni akarsz? – kérdezte a férfi, kinek arcán gonosz mosoly ült, amit a véres arcú legyengült lány nem igazán látott már.
- É…éé..él… - próbálta a szavakat kipréselni miközben a férfi elmosolyodott, s megérintette a lány arcát.
- Ennek ára van, s nem tudom mit tudnál érte adni…
- Báá…. miii…. – nyöszörgi a lány mire a férfi előhúz egy tekercset és a lány kezébe nyomja.
- Legyen hát – ezzel feláll a férfi, s lenéz a lányra. – Így mostantól hozzám tartozol, te is! – kacagni kezd, s alakja elmosódik teljesen, s olyan démonszerűvé válik, majd egy hatalmas villanás után, minden elsötétül.

Hangos visító csörgő hang. A lány felriad izzadtan az ágyában, s az ébresztő órára nézve, amint hajnali öt óra negyvenegy van éppen így nem az csörög, hanem inkább mellett a mobilja. Felkapja és megnézi, hogy ki az, és miért van ilyen szörnyű hangja. Azonban mikor felveszi, akkor nem szól bele senki se, csak csend fogadja.
~ Biztos téves~ Gondolja magában, majd a telefont az ágyába ejti és visszafekszik magára húzva a takarót a párnáját ölelgetve, s el is alszik hamar. Csak egy rémálom volt, vagy talán más? Nem, biztosan csak egy rémálom volt. Órákkal később ébred fel igen nyűgösen, majd sétál át a lakáson félmeztelen, hogy aztán ott a hűtőben turkálva keressen valami kaja félét, bár nem tudja, hogy mit is szeretne enni. Végül némi gyümölcsöt vesz elő és dobja bele turmixgépbe, hogy készítsen némi tejjel egy kis gyümölcsitalt.
- Héééé hétalvó! Felkeltél végre? – hangzik fel egy srác hangja az ajtó felől.
- Igen fel… csak még nem készültem el, egyáltalán. – morogja a kis macska lány, aki jobban megnézve talán a húszas éveiben járhatott, bár ez se teljesen biztos, hiszen kicsi fiatalos teremtésről van szó.
- Szerinted meddig játszhatod el azt, hogy sose jelensz meg időben? Egyszer kicsapnak a suliból.
- Jajj hagyd már abban! Te is tudod, hogy cserébe azért, mert sorba nyerem a versenyeket, sok mindent elnéznek nekem. – mondja a lány miközben lerakja az üres poharat és a szobájába veszi az irányt, hogy átöltözzön, miközben a srác követi.
- Igen, ez igaz, de egyszer minden véget ér, s múltkor is alig úsztad meg. Egy hónapon voltál kórházban és a hátadon a sebek a mai napig nem gyógyultak be. – a srác hangjában aggódás csendül, miközben megáll a lány, s lehajtja a fejét. Emlékszik arra az esti versenyre, de minden olyan furcsa azzal kapcsolatban, talán épp ez okozza a rémálmot, mint ma este is. Az agya talán így dolgozza fel lassan a sokkot, hogy akkorát bukott a motorral, hogy egy épp csontja se maradt szinte a testén, s csoda számba ment, hogy felgyógyult.
- Megúsztam, s minden bizonnyal van egy védő angyalom. – mondja végül ahogy felkapja a ruháit és a táskáját.
- Igen, pl én… bár nem tudom milyen fajta védő angyal az aki azért rugdos, hogy ne késs el az egyetemről. – követi a srác a lányt, hogy végre meginduljanak az órára.
- Hát azt én se – hangzik fel az ajtóból a lány nevetése, miközben bezárja azt és jól hallható ahogy beszélgetve elmennek. A lakás látszólag üresen marad, de a hálóból egy idősebb férfi sétál ki arcán széles mosollyal.
- Hát nem tudom fiú, te milyen angyalnak képzeled magad, de hogy a kis „védenced” már nem az, az teljesen biztos. – mondja maga elé és nevetve sétál az ablakhoz ahol figyeli a kis fiatal párost ahogy az utcán távolodnak. – És hamarosan ő is rájön, hogy valami nagyon megváltozott, s nem csak benne. – ezzel megindul a kis lakás egyik sötét sarka felé ahol eltűnik.

Telnek a napok, a hetek megállás nélkül, s minden olyan, mint máskor. Csak a rémálmok nem akarnak az elején múlni, de végül azok is eltűnnek, még az emlékük is. A lány tanul, edz, szórakozik, azaz azt csinálja, mint minden átlagos Egyetemista. Kora nyár, eljön és a vizsgaidőszak lezárulása után a macskalány is ugyan arra vágyik, mint mindenki: Pihenésre. Bár mindenkinek ez más és más. Neki ez azzal jár, hogy a lakásától nem messze lévő kis garázsban fekszik zenét hallgatva, a motorján dolgozva. Hiszen, ha nyár, akkor még több verseny lehet és nem lenne rossz szereznie újabb szponzorokat. Egyik nap azonban váratlan vendége érkezik nagymamája személyében, akinek érkezése eléggé meglepi, hiszen nem nagyon szokott kimozdulni otthonról a nagyvárosba meg főleg nem szokott bejönni, még unokájához se. Inkább az volt a szokás, hogy a macska lány megy el hozzá és ott tölt pár napot, vagy hetet.
- Hát látom belőled még most se lesz tiszta hölgy – mondja az időshölgy, aki igen sokat támogatta unokáját hobbijában, de mindig próbálta kicsit lányosabb dolgokra is nevelni, s most ismét az a látvány fogadja, hogy az ő kis macska unokája lassan elmegy pumának is a sok fekete olajtól és többi kosztól, ami rá ragadt szerelés közben.
- Jaj Nagyi, tudod, hogy nem szeretem másra bízni az ilyen dolgokat. Úgy szeretem, ha tudom hogy vannak beállítva a dolgok. – mondja nevetve, miközben hanyagul bedobja a villáskulcsot a szerszámos ládába, majd egy rongyba törli mancsát, mielőtt becsukná a garázst maga mögött. Vidám beszélgetéssel haladnak a lakása felé, bár egyenlőre se ölelés se semmi, mivel nem akarja nagyiját teljesen összekenni. Nagyija különben teljesen átlagos ember, ahogy családja is mind két ágon, még saját bátyja is ember volt mielőtt életét vesztette az egyik háborúban. Senkise tudja, hogy ő honnét örökölte ezt, hogy nem csak külseje macska, de még tulajdonságai is, de családja sose szégyellte ezt, s elfogadták a lányt teljesen olyannak amilyen. Ha azt nézzük semmi okuk se volt rá, hiszen a lány mindig is eszes, talpraesett, erős volt, s a maga módján szép is. Bár voltak időszakok mikor lustaságával se vetekedhetett semmi se és a tejkészletek is megcsappantak erőteljesen. Sok bulizás mellett sok fiú akarta megkaparintani, s rajta kívül senki se tudja, hogy mennyinek is sikerült elnyerni a lehetőséget, hogy ágyba is bújjon vele. Egyes pletykák és történetek szerint soknak, mások szerint még egynek se teljesen. Megoszlanak a vélemények erről, de ez most talán nem is olyan lényeges. A nap beszélgetéssel telik, azaz főleg a macskalány mesélt mi is történt vele, míg nem találkozott nagyijával.
- Syn… - kezd bele a nagymama este vacsora után - …aggódok miattad, olyan rossz álmaim vannak veled kapcsolatban, azért is jöttem el hozzád. – mondja csendesen, mire a macska lány átöleli.
- Nyugodj meg, mint te is láthatod nincs semmi bajom, és az álmok csak álmok, ne aggódj – Syn hangja csendes és nyugodt, miközben nagyija hátát simogatja.
- Tudom, de ezek olyan valóságos volt, és többször is álmodtam, ahogy lelőnek egy sziklán… - ahogy nagyija mondja Syn számára beugrik a saját álma ami ugyan ez volt - …majd lezuhansz és alkut kötsz egy alakkal… - folytatja a nagymama fojtott hangon, mire Syn megpuszilja az arcát és a fülébe súg csendesen, eljátszva, hogy nyugodt.
- Nyugodj meg kérlek – ezzel eltávolodik és mélyen belenéz nagyija szemébe. – Biztos csak a balesetem emléke keveredik egy filmmel a rémálmodban – mondja kedvesen – ne aggódj, tudnék róla, ha valaki lelőtt volna, meg akkor te is, mert az orvosok megmondták volna, mikor azt is megtudtad, hogy korházba kerültem.
- Igen, igazad lehet Syn – bólogat nagyija, majd megöleli a fiatal lányt szorosan. – csak úgy féltelek. – suttogja.
Egy pár órával később Syn egyedül ül a tengerparton a motorja társaságában, a hatalmas óceánt bámulva. Elmerengve azon, amit nagyija mondott, aki most épp alszik.
- Látom nem tudsz aludni, furcsa látni ilyen fiatal lelket aki szintén álmatlanságban szenved és magányosan nézi az óceánt, akár egy veterán harcos, aki elvesztett valamit – Syn összerezzen az idős férfi hang hallatán, és arra kapja a fejét. Egy látszólag öregember bottal áll mögötte.
- Ohh… Igen és elnézést, de annyira elmerengtem, hogy hirtelen megijedtem ahogy megszólalt, s előtte észre se vettem. – Syn lassan végig méri az idős urat, majd sóhajtva lehajtja a fejét. – Itt könnyebb gondolkozni, olyan üres minden, olyan csendes.
- Olyan békés – fejezi be Syn mondatát az idős férfi – és emellett alkalmas egy vad motorozásra is, ha épp arra van szükség. – bök a botjával a motorra, mire Syn elmosolyodik.
- Igen, arra is kiválóan alkalmas. – mondja csendesen Syn, miközben hátában szúró fájdalmat kezd érezni lassan, ott ahol álmában hátba lövik.
- Vajon mit vesztett el egy ilyen fiatal teremtés? barátját? szerelmét? – ahogy a férfi beszél a fájdalom egyre erősebb és Syn a földre zuhan, de már nem csak a háta fáj, hanem az egész teste kínozza. Felüvöltene de képtelen és kétségbeesetten nyúl az idős férfi irányába aki nem rohan oda, csak oda sétál mellé és beszél - …vagy lehet sokkal többet. Hiszen megtapasztalta az árulást… - lassan letérdel az idős férfi, s Syn fájdalommal teli szemébe néz - …és a halál érintését is… - Hirtelen költözik rettegés a macska lány szemébe a férfi szavaira, aki megfogja a kezét, majd megérinti a mellkasát. - …s megragadta az első kiutat, melyet kapott ebből… - égő fájdalmat érzet az agy is elviselhetetlen kínokon felül Syn, s hús sercegését is hallotta, néma üvöltését senki se hallotta meg.
- …Azt ígérted bármit megadsz cserébe az életedért, hát most itt vagyok, hogy behajtsam az ígéreted. – az öreg ember arca eltorzul és egy démon térdel Syn mellett.
- Mostantól az enyém vagy Syn Lora Black! – ezzel felemeli a magatehetetlen lányt a ruháinál fogva s mélyen a szemébe néz. – Eddigi életednek vége. Amikor hívlak, te ugrasz, s követed akaratom. – ezzel a macskalány teste felizzik , s a démon utána a homokba ejti mindenféle finomkodás nélkül. Syn csak négykézláb áll izzó szemekkel a homokot nézve. – Míg szabad akaratodból megteheted, addig mondj le mindenről, családról – Syn előtt megjelenik nagyija képe, majd családjának többi tagjáé -…barátokról… - haverjaival való közös emlékei is bevillannak számára - …szerelemről… - a macskalány gondolataiban megjelenik a fiú aki csapja neki a szelet, aki figyel rá rendszeresen - …és várd a hívószavam – ezzel a démon eltűnik, s Syn a homokba rogy. A fájdalom elmúlik teljesen, s szemei is normálisak. Egyedül hátában érez némi elviselhető fájdalmat, s elméjében tiszták az emlékek, hogy a férfi lelövi. Már tudja, hogy ez volt a valóság és nem a verseny, amit mindenki valóságnak hisz. Kell egy kis idő, mire feltápászkodik és felül a motorjára, hogy hazamenjen, de a démon szavai benne visszhangoznak.
Nagyija alszik így csak csendesen belopakodik és elmegy zuhanyozni. Csak akkor tűnik fel számára véletlenül a hátán lévő hatalmas tetoválás, ami még világos rövid szőrén át is látszik, bár nem úgy fest, mintha csak egy oda festett minta lenne. A zuhany alatt állva csak folytja a fejére a forró vizet és gondolkozik. Nem akarja megtenni, de érzi, hogy muszáj megtennie. Súlyos gondolatokkal lép ki a zuhany alól és megy a szobájába némi törülközés után, hogy aztán ott beledőlve az ágyába próbáljon meg elaludni, ami nagyon nehezen sikerül csak neki.
Nagymamája nyit be később a szobájába, mikor már Syn mélyen alszik és figyeli az unokáját, mire a szobában megszólal az idős férfi hang.
- Mit szólsz hozzá? – teszi fel az egyszerű kérdést, mire a nagymama nyugodt hangon válaszol.
- Szerintem alkalmas lesz a feladatra Mephisto nagyuram.
- Szerinted sejt valamit?
- Nem nagyuram, még az őt nevelő család se, ahogy rólam se sejt semmit.
- Helyes. Talán épp ezért ő sokkal jobb lesz, mint az eddigiek, de majd meglátjuk. A nagy kérdés, hogy képes lesz e arra magától, ami a többinek se ment teljesen.
- Igen Nagyuram, ez egy olyan kérdés, amire nehéz válaszolni – Mindketten az alvó lányra néznek, aki nem sejti, hogy mibe keveredett bele már réges-régen. Ezután a nagymamája odamegy a lányhoz, betakargatja és kisétál a szobából becsukva maga után az ajtót, miközben Mephisto eltűnik. Az este ezután eseménytelenül, álmatlanul telt a fiatal macskalány számára, engedve, hogy kipihenhesse magát teljesen.

Képességcsere.

Csak egy átlagos reggel volt, gondoltam én, a Sign család legifjabb sarja. Kora reggel volt, a nap még el sem kezdődött számomra. Még az álmok édes mezein bolyongtam, de hamar megéreztem, hogy valaki onnan ki akar szakítani. Éreztem, hogy valaki a vállamat lökdösi, majd mikor felébredtem furcsa dologra lettem figyelmes. A plafont láttam, de valahogy más volt, mintha nem két méterre lett volna a fejem fölött, hanem húsz centire mindössze. Mikor pislogtam párat és meggyőződtem arról, hogy a plafont tényleg egy karnyújtásnyira van, már csak azt vettem észre, hogy a plafon távolodik én pedig az ágyamra esek, majd onnan visszapattantam, végül pedig landoltam az ágyam mellett. Fájdalmas volt az érkezés, de nem annyira mintha közvetlenül a padlóra estem volna. A fájó karomat simogattam, közben pedig próbáltam jönni mi is történt az imént.
Egy kar nyúlt felém, hogy felsegítsen, és én elfogadtam azt. Feltápászkodtam hát és a nővéremmel, Kirával találtam szemben magam. Leporolta a hátamat, majd pillantását az enyémbe fúrta.
- Beszélnünk kell, most.
Mondta nekem halálosan komolyan, majd megragadta a kezem és maga után húzott, egyenesen a nappaliig húzott magával, majd megállt. A szüleink nem voltak otthon ezért nem zavarhatott senki se minket.
Kíváncsian vártam Kira miről akar beszélni, de szavak helyett inkább tettekkel beszélt. Kinyújtotta a tenyerét, mire a tenyerében valami fény keletkezett és másodpercek alatt a fényből egy kis világ született meg. Kira megfogta a kis virágot és a hajamba tűzte. Ezzel a gesztussal sok minden világossá vált a számomra, többek között a ma reggeli kellemetlen ébredés is. Alíg tudtam felfogni, pedig nem voltam már kicsi, tizenhat éves lány voltam.
- Ezek szerint mi most képességet cseréltünk? De mikor? És hogy?
- Fogalmam sincs, de nekem ez nagyon nem tetszik. Klassz ez a képesség, de reggel arra ébredtem, hogy madár csicsergést hallok, a szobánkban. Bár te aludtál mint a bunda, de engem hamar felkeltett a különös nesz. Odanyúltam a madárkához, aki ráugrott az ujjamra, majd két másodperc múlva már el is tűnt. Ekkor kezdtem rájönni, hogy mi is történt, bár a te lebegésed volt az ami megerősített.
- Most mi legyen? Megkeressük anyáékat? Vagy titokban tartjuk?
- Mindenképpen szólnunk kell, nem hiszem, hogy a pubertáns része lenne két lány képességének felcserélése. A képesség nem olyan mint egy poló amit kölcsönadhatsz másnak csak úgy. Itt valami történt, valami nincs rendben.
- Szerintem öltözzünk és menjünk be hozzájuk. Úgyis szombat van.
El is indultunk, az út csendes volt eleinte, de aztán nem bírtuk ki beszélgetés nélkül és a a képességeinket kezdtük el kitárgyalni és azt, hogy miként működnek. Mikor megérkeztünk dulakodást hallottunk kiszűrődni a célunk felől. Belestünk az ablakon, mire valami szörnyű kép tárult a szemünk elé. Két férfi volt bent a szüleinken kívül. Apa a földön feküdt eszméletlenül, anya pedig sebesülten, térdre rogyva, de még eszméleténél.
Valami furcsát véltem felfedezni, apa hasán valami sárga folt volt és egy ugyanolyan volt anya vállán is.
Láttuk ahogy anya tehetetlenül és gyűlölettel a tekintetében nézett a két magas férfira, akik közel sem tűntek barátságosnak még hátulról sem. Anya észrevett minket és a szemében a haragot az aggódás váltotta fel, de az arcát igyekezett nem megváltoztatni, nehogy el árulja a fegyveres ürgéknek, hogy van két szemtanújuk.
Sajnos hiába való volt a próbálkozása, mert a fegyveresek megláttak minket és az egyik már el is sütötte felénk a fegyverét. Ha Kira nem rántott volna le abban a pillanatban, akkor már fejbe találtak volna.
- Futás!
Parancsolt rám Kira, majd maga után húzott. Csak pár lépés előnyt nyertünk mivel az idegenek kiviharzottak az épületből egyenesen utánunk, közben pedig alig győztük kikerülni a sugarakat, melyekkel lőttek ránk.
- Tisztára úgy érzem magam, mint a vursliban, csak most mi vagyunk a célpontok.
- Miért kell lövöldözniük ezeknek a majmoknak? A futás nem elég? Akadálypályát csinálnak belőle.
Amint Kira kimondta a majom szót, az egyik fegyver banánná változott a férfi kezében.
- Ez meg mi a fene?
Kiáltotta, majd eldobta a banánt és futott tovább utánunk. Mikor Kirán láttam, hogy megint ezzel a trükkel próbálkozik, ezúttal sikertelenül. Szóltam neki, hogy ne erőlködjön.
- Egyszerre csak egy dolgot tudsz transzformálni.
- Hü*e limit.
Csak futottunk tovább, de az üldözőink nem fáradtak el cseppet sem, sőt a másik akinél még mindig volt fegyver még mindig úgy lövöldözött ránk mint a kacsákra.
- Ezek eztán jó kiképzést kaptak.
Ahogy futunk egyszer csak észrevettem, hogy már távolodok a talajtól és a lábam a levegőben halad tovább velem együtt.
Kira csak elismerően mosolygott, míg a férfi csak döbbenten futott tovább utánunk és rám kezdett lövöldözni, de én könnyedén suhantam el a lövedékek elől. A nővérem pedig csak dicsérte a manővereimet.
- Szép volt Tina. Aú!
Kiáltott fel, ugyanis miközben engem figyelt nem vette észre, hogy a mögötte futó pasas célpontot váltott. Kira kapott egy találatot a hátára és összecsuklott. Nem tudtam mit tenni, hát odasuhantam a lányhoz közben cikázva a további lövedékek elől. Felkaptam Kirát és bár nehezen, de felemeltem magammal együtt a levegőbe. átvágtam néhány ház felett, így végre a nyomunkat vesztették.
Gyorsan hazarepültem, közben ügyeltem arra, hogy senki se láthasson minket.
Próbáltam ellátni Kira sebeit. Mikor megtisztogattam a sebét láttam, hogy a hátán csak valami kis seb volt, meg valami fura szagú anyag.
Miután végeztem az "ellátással" Kira végre magához tért.
- A rohadékok, altató lövedéket használtak.
- És most hogyan tovább? Anyáék veszélyben vannak.
- Már nem.
Szólalt meg a hátunk mögül egy hang. Anya volt az, apával együtt ott álltak az ajtóban, épen és egészségesen.
- Mi? De ti? MI? Hogy?
Kérdeztem értetlenül, mire anya válaszolt, apa pedig csak elégedetten mosolygott.
- Miután elmentetek elég ideig eltereltétek a figyelmüket, így le tudtam az altatót szedni magamról, majd apátokról. Később utánatok siettünk és mikor csak a bűnözőket találtuk. Hát... elláttuk a bajukat.
- Hol vannak most?
-Ó, nem fognak több vizet zavarni. Kicsit, khm, levegőznek.
Mondta apa majd elmosolyodott. Ugyanis ő tudta, hogy mi is történt. ugyanis a gazfickókat egy torony tetejére emelte, és az anya által teremtett kötéllel pedig megkötözte őket. A két férfi pedig azóta is ott lógott segítségért kiáltozva. Persze egy óra múlva leszedték őket a tűzoltók, majd elvitte őket a rendőrség, de ez már részletkérdés.
A család összebújt, mivel örültünk, hogy mind épségben megúsztuk ezt a furcsa napot.
Ekkor történt a legnagyobb fordulat ugyanis halottam, hogy valami csörög. A kép, a családi idill eltűnt és mikor ismét kinyitottam a szemem már az asztalomon lévő ébresztőórát csaptam le és értetlenül néztem a kollégiumi szobámban lévő ágyból.
- Ez az egész csak álom lett volna? De furcsa. talán a családom hiánya idézte előaz álmot, vagy talán más. Ki tudja. De én azt tudom, hogy éhes vagyok és nemsokára reggeli lesz. Szóval indulás.
Gyorsan felöltöztem, majd lefutottam reggelizni.

vége

A verseny lezárult, a szavazás hamarosan kikerül.