Űrállomás

//April az őrülete miatt másképp érzékeli a valóságot, ezzel teremtve meg a biztos hátteret saját tévképzeteinek.//

A végtelen világűr hideg fényében az idő nem telik, a napok nem váltakoznak, hiszen soha sincs éjszaka és nappal. Minden olyan steril, távoli, tiszta és néma. A semmi nem viszi tovább a hangot, így nem hallhatod, ha más hozzád szól, és téged sem hall senki. A jéghideg üresség vesz körül, és az egyetlen, amire gondolni tudsz, hogy minél kisebbre összehúzod magad, hogy kizárd a világot, és olyan teret teremts, ami csak a tiéd, biztonságos és meleg.
A tévében egy űrhajós filmet adnak, sok a sci-fi ezen a csatornán, és ilyenkor néha elkalandozik a gondolatom. Ahogy a kép a Holdról továbbvándorol a mély űrbe, én is elfordítom a fejemet, és unottan ülök fel a kórházi ágyban. Csengetek a nővérnek, aki hamarosan meg is érkezik, hogy behozza nekem az ételt. Nem valami sok, és nem is fejedelmi a minősége, de hát mit várhat az ember a kórházi kajától?
-Ha engem kérdezel, azért ennél sokkal jobb is lehetne. Elég sok adót benyel ez az egész, hogy rendes kajára fussa.
-De mit számít ez?! Ha visszanyered az erődet a testedben, én visszaadom azt a lelkedbe is. És akkor...
-Akkor porig romboljuk ezt az egész helyet, igen. Tudom. Addig is itt kell ülnöm, és várnom, hogy a nővér elvigye a tányért. Addig is én vagyok kiszolgáltatott helyzetben. És ők ölhetnek meg engem úgy, ahogy majd én őket.
-Annyira azért nem vagy már gyenge. Próbáld csak ki!
Kezemet magam elé tartva kitárom az ujjaimat, és a tenyeremen teniszlabda nagyságú lánggömb jelenik meg. A gömb lebegni kezd, majd kettéválik, a két gömb pedig újra ketté. A négy labda aztán úgy kezd repkedni a levegőbe, mintha valaki zsonglőrködne vele. Egyszer csak az egyik labda elrepül, elkezd elenyészni, majd a falnak ütközve teljesen eltűnik, odakapom a tekintetem, mire a másik három is köddé foszlik.
-Látod? Még sehol sem vagyok!
-Türelem! Ez az egész fejben dől el. A tested már készen áll, de amíg nem hiszed el, hogy képes vagy rá, addig nem is leszel. Hidd el, hogy menni fog, és akkor én is megadhatom azt, amire vágysz.
-Mire vágyom?
-Arra, ami egyszer már a tiéd volt. Hatalomra minden és mindenki felett!
-Ó, hát persze.
Kényelmesen elrendezkedve dőlök vissza az ágyba, ahol befordulok a tévé felé, és tovább nézem a filmet.

A tévé első pár kihagyását csak légköri zavarnak gondolom, nem is fordítok rá figyelmet, bizonyára odakint vihar van, és az antenna kicsit mozog. Aztán újra kásás lesz a kép, és végül teljesen elmegy. Összevont szemöldökkel ülök fel újra az ágyban, és nővérért kiáltok kétszer-háromszor, de ezúttal nem érkezik válasz. Nem értem, miről lehet szó. Elindulok a tévé felé, hogy megütögessem, vagy átállítsak rajta valamit, bár ilyenre eddig sosem volt szükség. Az előbb még az űrt láttam, most pedig...
Ahogy meglátom a fekete arcot, felsikoltok, és addig hátrálok, míg az ágynak nem ütközök. A tévé! Ez csak a tévé! A szívem olyan hevesen dobog, mintha ki akarna ugrani a helyéről, pedig semmi okom erre. Ez a nő a tévében van. De akkor... Olyan, mintha ki lenne kapcsolva, de közben mégis... Ott ez a nő... A fekete bőre, és a füst szerű haja.
-Nem, nem fogok a tévével beszélgetni, nem őrültem meg!
-Erről nem nyitnék vitát, de jobb lenne, ha megpróbálnál beszélni vele...
-Nem lehet a tévében lévő emberekkel beszélni. Ők nem az üvegbúra másik oldalán vannak, ez csak egy felvétel... Egy nagyon furcsa felvétel.
-Ugye tudod, hogy az a nő az űrben van?
-Mi? Az űrben? Áh, úgy érted az előző filmben szerepel? De akkor miért bámul így? Mintha nem is a tévében lenne.
Tétova mozdulattal emelem fel a kezemet, és rettentően hülyének érzem magam, ahogy intek a nőnek, akiről tudom, hogy nem inthet vissza.

A nő úgy integet, mint én... Ez most valami játék? Valami ostoba tréfa? Mi a... Hátraesek ijedtemben mikor meglátom, hogy a kezem ébenfekete, és rádöbbenek, hogy a tévé tényleg ki van kapcsolva, ez pedig az én tükörképem. A villámlás bizonyossá teszi, hogy odakint vihar tombol, de ez nem magyarázat arra, hogy mitől lett fekete a bőröm, ahogyan arra sem, hogy mitől remeg a föld!
Az első ötlettől vezérelve az ágy alá kezdek bemászni, hiszen a földrengéskor bármi a fejemre omolhat, de ahogy a földre tenyerelek, megérzem a forróságot... Ez meg micsoda? A tűz belőlem árad, én vagyok maga a láng, hogy okozhat nekem problémát a melegség elnyelése?!
Az ágyra ugrok vissza, mikor felfogom, hogy ezt a hőt valamiért nem tudom elnyelni, és pánikolni kezdek. Üvöltök a nővérek után, de senki nem válaszol. Hallom, hogy odakintről, más kórtermekből is segítségért kiáltanak, de amekkora a káosz, biztos, hogy a nővérek is halálra vannak rémülve. Fogalmam sincs mi lehet ez, a viharban nincs földrengés, a földrengésben pedig nem forrósodik át a talaj! Az ágyra kuporodva hunyom be a szememet, és próbálok felébredni ebből a rémálomból. Igyekszem tüzet létrehozni magam körül, valahogy átmelegedni, hogy az én lángom megmentsen, megvédjen ettől a gonosz, túlvilági tűztől.
-Segíts nekem, most van szükségem az erőre!
-Még nem állsz készen rá! A tested még...
-KELL NEKEM! Meg kell védenem magam! Valami meg akar ölni! A gonosz lángok már itt vannak!

A forróság már mindenhol elér, de nem engedhetek neki, ki kell tartanom! Egy pillanatra úgy érzem, mintha nem is a kórházban lennék, hanem... Hanem az űrben! A Földet látom "magam alatt" az ablakon át, én pedig valamiféle űrkabinban vagyok, és zuhanok. De aztán visszatérek, a kezem és a bőröm mindenhol máshol is normális. Úgy tűnik, csak képzelődtem... Igen, csak ez történhetett! Talán a forróságtól, vagy bevertem a fejemet, de...
De már érzem, újra előtör az erőm, és végre úgy, ahogy akkor, az utolsó nagy csatában! Amikor igazán tomboltam, és el tudtam pusztítani mindent, amit csak akartam!
-Add át az erőt! Engedd, hogy én uraljam!
-Mondtam, hogy a tested még nem áll készen rá!
-NE MONDD MEG, HOGY MIRE VAGYOK KÉPES!
Dühöngve török ki magamból, és eresztem szabadjára minden erőmet, de érzem, hogy nem tudom uralni azt, és a fájdalom is egyre nő. Túl régóta nem használtam a hatalmamat, de nem fogom emiatt visszatartani azt, ami vagyok. Érzem, hogy az egész hely remeg, és lassan darabjaira hullik, de nekem semmi sem árthat! Képes vagyok megolvasztani és elpárologtatni a csillárt, képes vagyok szétrobbantani az egész helyet! Tudom, hogy képes vagyok rá!
-Túl fogod erőltetni magad, és akkor elveszítesz mindent!
-Akkor segíts kontrollálni! Segíts nekem, és együtt mindenre képesek vagyunk!