New York

A tűz nem akar engedelmeskedni nekem, a Főnix nem bízik meg bennem annyira, hogy átadja az erejét, vagy... Vagy egyszerűen csak fél!
ragacsos anyaghoz ér a kezem, vörösnek kéne lennie a szaga alapján, a vérem mégis tűnik inkább feketének. kell néhány másodperc, hogy rájöjjek, az egész kezem fekete. A fejem vérzik, ráadásul sajog minden részem, de akármi is történt a kórházzal... Már véget ért. Nincs rengés, nincs villámlás, nincs tűz - nincs kórház!
Az utcán vagyok, romos épületek vesznek körül. Azt hiszem, tűz üthetett ki az épületben, vagy valamilyen bomba robbanhatott a közelben. Valaki biztosan kimenekített... Vagy én magam jöttem ki utolsó erőmmel, de annyira kába voltam már, hogy nem is emlékszem. Akárhogy is: most már szabad vagyok.
Két alak közelít, nem nyújthatok szenes, kormos testtel túl biztató képet, ők mégis segítőkészen közelítenek, hogy hazajuthassak. Persze fogalmam sincs, hogy hol lehet pontosan az a haza, de az egyikük ismerős... Nem tudom, hogy honnan, de ha ő is ismer engem, akkor biztos tudja, hová kell vinnie.
-Csakhogy megérkeztetek... Szükségem van a segítségetekre.
-Légy velük óvatos, talán kihasználják, hogy még nem vagy erőd teljében!
-Azért velük még elbánnék... Különben sem kell tartanom tőlük, segíteni akarnak.

//April hallucinál, és magával beszélget, ne lepődjetek meg, ha bizonyos dolgokat máshogy érzékel, mint ahogyan ti leírtátok. Amikor magával beszél, nem fordítja el a fejét, vagy változtatja el a hangját, csak halkabban közli, amit véleménye szerint a Főnix üzen neki a fejében.//

Remek, a segítségemre siető férfi felismer, tudtam, hogy nem idegen, csak abban nem vagyok még biztos, hogy ki lehet ő... De ha jobban megnézem, odaképzelem a füleket, a farkat, a szőrt... Ez Farkas! Valóban Farkas az, Troy testvére, az X-Men tagja! Olyan régen láttam már, úgy tűnik most, mintha sok-sok év telt volna el azóta. Vajon mi történt vele? Miért nem néz ki most farkasnak? Olyan, mintha elveszítette volna a képességét.
-Én vagyok az, Farkas - válaszolok neki felderült arccal. - Eddig kórházban voltam. Egy csatában nagyon kimerültem, annyira sok erőmet használtam fel, hogy kómába este. Kórházba vittek, ott tértem magamhoz, és sokáig lábadoztam. Azt hiszem, nem messze volt innen a kórház, de történt ma valami. Földrengés volt, és mintha vihar is lett volna, de aztán tűz jött... Azt hiszem, robbantás történhetett, egy merénylet... Nem tudom pontosan. De sikerült kimenekülnöm.
Végignézek a testemen, a kórházi ruha még megvan, de a testemmel együtt az is eléggé kormos.
-Vigyél egy biztonságos helyre, ahol megmosakodhatok, és felöltözhetek. Azt hiszem, már úgyis túl régóta voltam abban a kórházban.

//Valójában ugyebár nem kormos, hanem teljesen fekete a bőre, és nincs rajta semmiféle kórházi ruha, meztelen, a ruhája leégett róla.//

Farkas készségesen a lakásához visz, ezt is vártam tőle.
-Ne bízz meg benne túlságosan! Nem tudod, mik lehetnek a szándékai.
-Ne becsülj alá, elég jól ismerem az embereket ahhoz, hogy átlássak a trükkjeiken. Farkas nem fog átverni. Nem tud.
Az utcák kihaltak, a robbantás miatt valószínűleg kiürítették a környéket, nem csodálom, az egyszerű civilek félnek a merénylőktől. Farkas pulóverét magamra veszem, az ujjait kicsit feltűröm, és így haladok a férfi mellett.
Mikor meglátom a közeledő embereket, akik maszkban jönnek felém, egyből egyértelművé válik a helyzet. A robbantás nem volt véletlen, ahogy az sem, hogy épp az én szobám alatt történt. Engem akartak megölni, a robbanás ellenem irányzott merénylet volt. És most, hogy rájöttek, hogy túléltem, utánam jöttek, hogy elvégezzék a munkát.
-A merénylők! Értünk jöttek!
A repülőjármű is feltűnik, úgy tűnik, hogy sokkal nagyobb költségvetésből dolgoznak, mint hittem, nem kispályások. De ettől függetlenül nem rettenek meg, kibírtam a robbanást is, ezt is ki fogom bírni, és végzek velük.
-El kell intéznünk őket, különben sosem hagynak békén. Most már tudják, hogy te is velem vagy - közlöm Farkassal, és felkészülök a harcra. A két tenyeremet kitárom, és koncentrálok, hogy megjelenjenek a tűzgolyók benne.

Hát ezt nem hiszem el, ilyen megalázó helyzetet!
-A képességem már működött a kórházban, de úgy látszik, nagyon kimerítettem magam az egész tűz elnyelésével. Pihennem kell, hogy újra használhassam az erőmet!
Szégyenteljes pillanat, amikor levonulok a metróba, ahol meglátom a sok nyomorgó embert, és egy pillanatra különös emlékek ugranak be. Emlékszem a harcra, mindig is emlékeztem, de a képek zavarosak. Az ájulás előtti pár perc összemosódott, és most, hogy meglátom ezt a sok összetömörült embert, beugrik egy kép arról, ahogy Thorhalla védelmezi a tömegeket, akik Apokalipszis oldalára álltak. A nyomorultak!
A sínekhez érve hagyom, hogy Mich - ez a név jobban passzol jelenlegi alakjához - leemeljen a peronról. A lábaim már ennyi futkározástól is elkezdtek fáradni, sokat kivett belőlem az egész napos fekvés a kórházban. Újra meg kell erősödnöm!
-Hány megállót kell mennünk a lakásodig? - Kérdem feltételezve, hogy a metró vonalán fogunk majd eljutni hozzá. Elvégre ha már menekülünk, menekülhetünk a jó irányba is. Időnként hátrapillantok, ellenőrizve, hogy látok-e fényeket. Ha igen, rögtön keresek valami beugrót, búvóhelyet, ahol eltűnhetek a kíváncsi szemek elől. És persze behúzom egy ilyen helyre Mich-et is.

Mich nem válaszol, talán én is sokat beszéltem, mert itt az alagútban minden visszhangzik, és meghallhatják akár messziről is, hogy erre jöttünk. Végül, néhány percnyi gyaloglás után úgy tűnik, sikerült őket lerázni, valószínűleg rossz irányba fordultak az üldözőink.
A további haladás egyre jobban fáraszt, elcsigázottá válok, és kezdem unni a sötétséget és a monotonitást. Mikor végre egy elágazáshoz érünk, kicsit felderülök, gondolom innen kijutunk, és már nincs messze a cél.
Ekkor azonban jön a kellemetlen találkozás. A földről igyekszem mihamarabb felpattanni, és kezeimmel rögtön gömböt formálok megszokásból. Aztán kénytelen vagyok beismerni magamnak, hogy az elmúlt percek nem adtak jó lehetőséget arra, hogy kipihenjem magam, így a képességem nyilvánvalóan még mindig használhatatlan. Mich mögé hátrálok, miközben jobban szemügyre veszem a halszerű lényeket.
-Barátságosnak tűnnek - jegyzem meg halkan, bár nem tudom, hogy a vascső vagy a karom a zavaróbb. Nem tudom valójában, hogy ártani akarnak-e nekünk. Nyilván mutánsok, és kétlem, hogy kannibálok lennének, nekünk pedig semmink nincs, amit elvehetnének.
-Nem akarunk bajt, csak haza szeretnénk jutni - szólok hozzájuk még mindig halkan.

A lények tényleg barátságosak, egészen addig, míg Mich nem kezd akcióba... Hát remek, ennyit arról, hogy barátokra találtunk. Elgondolkodom rajta, hogy esetleg kiadjam magam áldozatnak, én nem vele vagyok, és talán békén hagynak, miután őt megölték... De hát ő mégiscsak segíteni akar nekem, és biztosan le is győzi a gyíkokat, úgyhogy mellé kell állnom. Vagy legalábbis... Szóval képesség nélkül nem sokszor megyek harcolni, ha még fegyverem sincs, pláne, de ha mindennek tetejében kimerülten egy szál pulcsiban kell a metróban harcolnom három gyíkkal... Hát szóval nem túl nagy a lelkesedésem.
Amíg őt három támadja, engem egy sem, úgyhogy úgy döntök, jobb, ha ez így is marad, mert nekem nincs csinos, lila pajzsom... Jobban belegondolva, nem emlékszem, hogy Michnek lett volna.
Valami elterelés azért viszont mégiscsak kéne, mert nem biztos, hogy leszereli mind a hármat. Keresek valamit a földön, ami dobhatónak tűnik, megragadom, és jó erősen tarkón vágom - legalábbis oda célzom - az egyik gyíkot. Talán lesz az egészből annyi előnye Michnek, hogy ki tud törni. Ha sikerül neki, nem nagyon várok tapsra, rohanni kezdek tovább. Ha nem... Tovább dobálom kövekkel?

A kődobálás talán annyit ért, hogy Mich így le tudta lövöldözni az ellenségeit, viszont az egyik pont rám esik.
-Szedd le! Szedd már le! - Kiabálom Michnek, mert nálam jóval erősebb a szörny, ráadásul a karmaival egyre közelebb jön. Aztán néhány villanás, sistergés, sercegés, és égett hús szaga jelzi, hogy nincs akkora baj. Erőlködve tolom le magamról az élettelen testet, ami most még büdösebb, mint eddig volt. Ha sikerül, felállok, hogy jobban szemügyre vegyem megmentőinket.
-Kik ezek a maskarás bohócok?
-Nem biztos, hogy sértegetned kéne őket, most mentettek meg.
-Ha végre visszaadnád az erőmet, nem kellett volna megmenteniük!
-Nem vettem e...
-Elég! Nem érünk erre rá!
Futva indulok a lila ruhás nő által mutatott irányba, bár ez a futás már inkább csak kocogásnak mondható, egyre fáradtabb vagyok, és amúgy sem voltam túl kipihent, most meg egy hatalmas szörny is rám zuhant... Az igazat megvallva, nem mondanám, hogy nagyon bízom ezekben az emberekben, de ebben az helyzetben nem tudok jobbat. Ha meg akartak volna ölni, már halott lennék, úgyhogy remélem, ők valamiféle barátai a régi X-Mennek, és látták, hogy követnek minket a merénylők. Igaz, rossz irányba mentek tovább a metrónál, de a dulakodás és a üvöltözés elég hangos volt hozzá, hogy meghallják messzebbről is, és most már valószínűleg errefelé tartanak.