Rendőrség

Mint hivatásos magánnyomozónak legalább olyan részletes jelentést kellett írnom, mint egy zsarunak. Természetesen voltak részek, amiket nem említettem meg, mások kissé megváltoztatva kerültek bele, de a végeredmény ugyanaz volt. Sajnáltam, hogy két gyerek is áldozatául esett a vámpíroknak, de ezen már nem lehetett segíteni. Biztosan lesznek olyanok, akik meglovagolják az esetet, és az emberek egy ideig paranoiásan fognak tekinteni a szomszédjaikra, csak azért, mert az éjszaka dolgozik. Viszont az ilyen szórásba mindig beleesik egy-két valódi vérszívó, akik aztán kegyetlenül fogják védelmezni a saját, természetestől elrugaszkodott életüket, ami valószínűleg újabb áldozatokkal fog járni. Nagy valószínűséggül persze mi fogunk győzni, de milyen áron. Ez azonban már nem az én gondom lesz. Próbáltam Jakobot biztonságba tudni, amennyire csak lehetséges volt, de ha annyira fontos, akkor a korábban látott figura nyílván próbálkozik majd ismét.
Dumbon úgy gondolta, hogy ő lehetett a valódi célpont, jóllehet egyszerű rivalizásnak állította be az ügyet. Persze, hogy nem hittem neki, de nem volt esélyem, hogy alaposabban kikérdezzem, különösen, hogy a gyerekek sorsa sokkal jobban izgatott, mint egy ostoba vámpír belviszály.
Az előttem ülő nyomozó is végzett az jelentésem átolvasásával, és most fürkészően kereste a tekintetemet.
- Ennyi?
- Ennyi – erősítettem meg.
- Tehát azt mondja – dőlt előre a férfi – hogy egymaga végzett két vámpírral, mindössze egyetlen pisztoly segítségével.
- Szerencsém volt – vontam meg a vállamat. – Az elsőt sikerült meglepnem, a másodiknak pedig nem volt szerencséje...
- Bartomi sok szerencse kell egy ilyen sztori összehozásához – dőlt hátra a nyomozó a székében.
- Ezért is nem lottózom – vigyorodtam el – az összes mázlim a munkámra megy el...
- Jól van, jól van – legyintett a rendőr. – Szerencsére négy gyerek megmenekült, ők már a szüleiknél vannak. Kettő viszont...
Hallgattunk egy sort. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Két gyerek meghalt, és ez ellen már nem volt mit tenni. Kezdhettük volna az okoskodást, de azzal csak vérig sértjük egymást, és inkább örültünk annak ami van, és nem arra koncentráltunk, ami nincs.
- Rohadt vérszopók!
- Pontosan.
- Rendben Mr. Knight – csukta be végre a jelentést a férfi. – Elmehet. Köszönjük a segítségét, biztos vagyok abban, hogy a megmentett gyerekek szülei sem fogják elfeledni.
- Inkább jussanak túl ezen az egészen – válaszoltam őszintén.
- Túl lehet egy ilyenen jutni?
Pont egy érzelmesen gondolkodó zsarut fogtam ki. Eszembe jutott az az idő, amit ént töltöttem az utcákon, miközben a város romokban hevert körülöttem, és a vámpírok nyíltan terrorizáltak mindenkit, aki nem menekült el.
- Egy jó pszichológussal és némi idő elteltével biztosan.
- Még valamit Mr. Knight – állított meg még egy percre. – Ha legközelebb efajta vámpírfészekre bukkan, hívjon inkább minket. Nem szeretném magát bezsákozva látni, ha elfogyott a szerencséje.
- Úgy lesz, Mr. Devron – szorítottam kezet vele, majd végre leléphettem.
Kint már hajnalodott, de nekem először is el kellett hoznom a motoromat a Cafeteriától. Utána már csak haza kellett érnem.