Privát stég és panzió

MR. LEPKE - Charles Amadeus Sage

- Jajj, félre ne érts, nem úgy gondoltam. Annyit akartam kifejezésre juttatni, hogy az újságírás gyakran pusztán egy üres zászló, egy rakonca, egy humbug. A tudomány viszont minden szenvedés ellenére végsősoron megéri. Én akkor is profitálok a tudományból, meg mindenki más is, ha a tudományos légkör igazságtalan. Én azért remélem, hogy igazságos lesz veled, Emily. Úgy nézel ki, mint aki a szívén viseli ezeket az ügyeket.

Vajon pontosan mennyi önképzavar van ebben a lányban? Lehet, hogy csak azért akar megcsókolni, mert egy idegen vagyok, és ha elijeszt, legalább tisztában lehet azzal, hogy ez másoknak furcsa vagy ijesztő? Ez mondjuk megmagyarázná ezt a kissé tolongós stílust. Szerintem lehet, hogy bizonyosságot kéne adni róla neki, hogy nem ő az egyetlen fura lény ebben a világban. Én is furcsa vagyok. Miszter Lepke is furcsa, természetesen. Meg a világ, főleg az a furcsa. Az emberek lassan már nem is tudnak hinni, mert minden tény, de minden tény csak egy ködös valami, ahelyett, hogy tényszerű lenne. Léteznek istenek például, és néha szétvernek egy épületet. Miért? Hogyan? Senki sem tudja. Szerintem ők se.


- Mint mondottam, az introspekció egy jó dolog. Lehet, meg kéne tanulnod meditálni, nekem sokat segített. A személyes tapasztalás a legnagyobb csoda, ami létezik, tudod, jobban szeretem őket, mint a szilárd orvosi tényeket. Nem a munkád jelentőségét akarom kérdőre vonni, feldolgozni sem tudom igazán, nemhogy jószándékú kritikusa lenni, de azt tanácsolom, hogy ne feledkezz meg arról, hogy attól még, hogy a csokitorta egészségtelen, meg sok benne a cukor, meg kiegyensúlyozatlan a tápanyagtartalma, meg hízlal, attól még rettentően finom. És ez a tapasztalás azt, amit keresnek benne az emberek. És hát te is lehetsz csokitorta, ennen magad számára, tudod. Lehet, hogy kicsit kacsalábon forgó példa, de meg tudsz tanulni örülni magadnak anélkül, hogy az öntömjénezés mocsarába gázolnál. Ami pedig a csókot illeti, frászt kapnék, de a hirtelenség miatt, nem pedig azért, mert vannak rovarjellegzetességeid. Volt már olyan barátnőm, aki távolabb volt az embertől mint te, és a csók mechanikája még viszonylag egyszerű, ott más mechanikai... szóval biológiailag... izé... szóval voltak komplikációk de megoldottuk. Amúgy is, az érzelmek olyan dolgok, hogy ezerféleképp ki lehet fejezni őket, nem csak úgy, ahogy a Neveletlen Hercegnő Naplójában vannak leírva.

MR. LEPKE - Charles Amadeus Sage

Ejnye, lehet megbántottam egy picit a hölgyet, de úgy néz ki, elviseli a lelke, de az is lehet, hogy erősebb a kíváncsiságra. Lehet mutatok neki nyuszit a kalapban, ha már mindenáron magával akar büszkélkedni, semmi baj sincs ezzel, kíváncsi is vagyok erre az új végtag dologra, így némán bólintok neki egyet, hogy vezesse nyugodtan a kezemet, a többi mondandóját egyelőre nem kommentálom. Azonban nem hagyom, hogy ő nyerje meg a különleges hópehely versenyt ma este, ha már ennyit tepert azért, hogy láthasson valamit Mr. Lepkéből – mégha nem is tudja, hogy ki az – jutalom nélkül nem engedhetem el.

Amíg jobb kezemet vezeti a felfedezésre, felkészítem magam, hogy valami mozgó miacsudát tapintsak ki a testén, hogy ne zökkentsen ki a koncentrálásból, mert lesz nyuszi a kalapban és más csodák is.
Hölgyeim és uraim! Charles Amadeus Sage a színpadon!
És hűséges segítője, Miszter Lepke! Szóval, khm.

Amíg jobb kézfejemet vezeti, addig bal kézfejemmel a testem mellett, Emily perspektíváján kívül egyszerű illúziós varázsjeleket kanyarítok a levegőbe, és hümmögések között elmondom azt az egy-két varázsszót, ami szükséges ahhoz, hogy a csoda megtörténjen. És hogy miben áll a csoda? Nos, nekem is extra végtagjaim nőnek. Nem túl rovarjellegűek persze, csak amíg jobb karomat a derekán tartja, addig egy második jobb kar is kinyúlik a kabátom alól, és megigazítja a hajamat, egy harmadik jobb kar pedig megkavargatja az ázott cukrot a bögre alján, amit a második bal karom emel fel, közben pedig a harmadik bal karom ellenőrzi a telefonomat, és némára állítja. Mindezt persze olyan természetességgel teszem, mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne.

- És ezek a karok mit csinálnak? Erősek, pontosak? Tudnak fogni? Roppant érdekes.

A lelkesedés kiül az arcomra, ahogy felfedezhetek valami érdekes, újszerű dolgot, még így ökörködés közben is valóban csodálatosnak tartom ezt a balesetet, ami Emilyvel történt. Szerintem a végtelen Dao egyik ága ez, és semmi véletlenszerűség.

MR. LEPKE - Charles Amadeus Sage

Nem tetszik nekem, hogy ennyire a materializmusban van benne a hölgy.
Mindenki a materializmusban van benne. Ezért szeretem az introspekciót. Rájönnek, hogy nem számít.
Ezt azt hiszem, én tanítottam neked.
Így van. Azt hittem, tartasz egy monológot arról, hogy a magányát a test érintését, mint mankót felhasználva akarja aládúcolni, ahelyett, hogy a lélek érintésére fókuszálna, hogy valamit hablatyolsz arról, hogy eddig a munkájáról beszélt, és nem a szenvedélyeiről, hogy amíg ilyeneket beszélünk, addig üres, és egyszerű.
Üres és egyszerű? Hisz odáig vagy a szemeiért.
Akárki szemei lehetnének. Most Emilynek hívják, de a szépségnek sok neve van. Nyári délutánonként például hideg sörnek hívják ugyanezt.

- Érdekes, hogy a csonttörést hozod fel, mint példát, Ugyanezzel az erővel, amivel csontot lehet törni, lehetne építeni valami nagyot és szépet. Vagy életeket menteni. Vagy ez valami személyes tapasztalat? Törted el már valakinek a csontját? Én nem szeretek csontot törni.

Nem is törtél soha csontot. Mindig rám bíztad.
Igaz. De a lényeg az, hogy most ebben a helyzetben vagyok, és szerintem kezdem megütni a kényelmetlen szintet el is tűntetem az extra karokat.

- Néha elgondolkodom, hogy miben is áll az egyénnek lenni. Ha nem a külsőm, a munkám, a pénzem, és a ruháim határoznak meg, akkor mindegy, hogy hány karom van igazából. És azóta pontosan annyi karom van, amennyit szeretnék, hogy legyen.

Hagyom, hogy hozzám bújjon. Kényelmes.
Majd rájön, hogy nem ez hiányzik a komfortjához, ez csak egy rakonca.

MR. LEPKE - Charles Amadeus Sage

Én azt hiszem, hogy Emilytől megtagadták a spiritualizmust. Pedig van lelke. Olyan kis kiforratlan, olyan kis alaktalan. Mint egy kis vaksi lányka, aki egyetlen gyertyával mászkál a vaksötét erdőben.

Csak hümmögök. Hümmögök, és picit el is bambulok. Magyarázata arról, hogy mire használhatná a csápjait mintha elrepülne a fejem mellett, pedig én esküszöm, figyelek. Hallom amit mond, csak vizsgálja magát. Céltalanul. Olyan furának hangzik nekem. Materialista, ez megmagyarázza, hogy miért a múlandó örömöket keresi. Nem tudja, hogy mire jó bogárlánynak lenni. Kérdések, kérdések záporoznak a fejemben. Elbizonytalanított. Mi van, ha tényleg csak álmodom a lepkét, és igaza van, és nincs is más, mint a múlandó anyag? Pedig ott van a teremtés a kezemben. Meg az övében is. Hiszen mi magunk teremtettük, és teremtjük a világot. Nem értem.

Művészúr, rendezd magad. Emlékszel, honnan indítottuk? Honnan tudjuk, hogy kettő meg kettő az négy? Erre emlékezz.

Felállok. Óvatosan elveszem a kezemet, lehámozom magamról az ábrándozó leányt, és a szinte üres kávézó közepébe állok. Nem zavar, ha néz a pultos. Tanul valamit legfeljebb. Teátrálisan állok fel. Kicsit abbahagyom. Nem a messiás vagyok, sem valami hatalmas tanító. Nem vagyok én Dzsuang-dszi, csak a Lepke, aki néha Dzsuang-dszinek álmodja magát. Materialista. Honnan indítsam el egy materialistának mindezt?


– És azt tudtad, Emily, hogy gondolkodik a fény? Nem vagyok jó kvantumfizikából, de az ilyen szilárd tudományokból is annyit el tudok mondani, hogy az anyag, amit szeretsz, egészen addig nem létezik, amíg rá nem nézel. Ugye van ez a kvantumhatározatlansága vagy milye a fotonnak. A két rés kísérlet. Több irányba is mehet, és azért jön ebbe az irányba, mert nézzük. Az ég világon semmi akadálya nincs annak, hogy az a lámpa, ami ott áll a sarokban, egy pontba fókuszálva irányítsa az összes fotonját. Mégsem teszi, mert nézzük, és úgy omlik össze a kvantumvalószínűsége aktualitássá, hogy nagyjából betölti a szobát. Pedig ugyanekkora erővel kirajzolhatná a nevedet is, vagy egy tizenhét jegyű prímszámot. Idézhetne Shakespeare-t, vagy valami más jelentésnélküli katyvaszt, amibe csak mi látnánk bele valamit. És akkor kérdem én, hogy abban a világban, ahol a nap azért süt New Yorkra, mert én nézem, ott hogy legyek földhözragadt, vagy hogy tudsz te is földhözragadt lenni? Mennyi? Azt hiszem, nyolc és fél perc körül van, hogy a Naptól a fény elérjen a mi kis bolygónkra. Egész pontosan ide New Yorkba. És ha nappal van, és én kint sétálok az utcán, akkor a Nap nyolc és fél perccel azelőtt oda világít, ahol én nyolc és fél perc múlva leszek. Hogy láthassak.
Ez zavaros, Művészúr. Újra.
- Na várj. Hagyjuk a nyolc és fél percet. Egy picit korábbról. Nyolc és fél perccel korábbról. Melyik az igazi fény, amelyik bárhová világíthatott volna, vagy amelyik végül idevilágított? Ha az a fény ami bárhová világíthatott volna, akkor mi az, amit látok? Ha az a fény amit látok, akkor mi az, ami bárhová világíthatott volna?
Nem, nem, nem! Újra.
- Nem, nem. Máshogy. Emlékszem, mikor volt egy támadás New Yorkban. A Sötét Világból. És voltak, akik önmagukkal harcoltak. Nem lélekben. Testben. Ott állt, és egész egyszerűen volt belőle mégegy. Azt hiszem, nemzeti szocialisták voltak. Mármint akik a Sötét Világból jöttek. Fájdalom követői. Olyan ez nekem, mint a matematika. Ha létezhet két világ, létezik akármennyi. Mint a matematikában. Létezhet akárhány oldalú szög. Mert létezhet. Elég azt mondania a példatárnak, hogy vegyünk egy szabályos nyolcszöget. És akkor van. A valóság is ilyen. Minden létezik, ami létezhet. Van belőled egy nemzeti szocialista verzió. Valahol te vagy az Egyesült Államok elnöke. Valahol épp te oktatsz ki ezekről engem. Valahol nekem sikerült két mondattal elmagyaráznom az egészet, szájjáratás nélkül. Amire ki akarok lyukadni, hogy nagyon sok mindennel azért nem találkozunk, mert számunkra túl messze van. Nincs több Charles Amadeus Sage, akivel kezet foghatnék, mert egy másik világban van. A realitások között homogén az eloszlásom. Ahogy lángoló jéggel sem tudok találkozni, meg egy olyan körrel sem, amiben a pí kereken három. Pedig odakinn vannak. És mi van, ha tényleg, és közelebb tudjuk húzni őket magunkhoz? Az nem lenne a materializmus vége? Ha másmerre omlik a foton, vagy épp mindenfelé? Ha találkoznánk egy másik Emily-vel, egy másik Sage-el?
Ez már jó, de még kevés.
- Mi van akkor, ha ezek az elválasztott dolgok összehozhatóak, ugye? Nehéz kérdések ezek. Mi van, ha azért van annyi karom, amennyit akarok, mert minden létezhető mennyiségű karom eleve létezik? Mi van, ha a hideg lángol és nem a meleg?

Kinyújtom a bal kezem a levegőbe, tenyérrel felfelé, és egy láng alakú jégdarab jelenik meg benne, ami lángol, miközben motyogok. A hatalom szavait. A fotonösszeomlásét, meg a valóságkeverőét. Kimondom, hogy a pí három. Csak így. Maj mondok más szavakat. Egy adag buborékká esik szét a lángoló jég. Aztán a buborékok összeolvadnak egy gumiszalaggá, és masnit kötnek magukból a levegőbe. És én csak motyogom a szavakat, meg jeleket rajzolok a levegőbe. A matérián túli igazság jeleit. Majd el kezd remegni körülöttem a levegő. Pontosabban a tér. A szögek értelmüket vesztik, ahogy az Euklédeszi geometria is, de csak egy picit. Kanyarban látni, ahogy a fény nem egyenesen terjed, és egy pillanatra a párhuzamosok összeérnek, de csak így a közvetlen környezetemben.

- Mi van, ha a kis állatkák tudnak templomokat érzeni, és már meg is tették? Csak nem itt. Nagyon kategorikusan jelentesz ki dolgokat.
Egy pillanatra helyreáll minden. A tér, a párhuzamosok, a lángoló jég, minden káprázat, és valótlanság eltűnik.
- És mondá az Úr. Legyen világosság!



A kezemben megjelenik valami kis teremtést mímelő móka. Emily felé nyújtom.

- A tied lehet, ha kéred. Gondolj úgy a fizika törvényeire, meg a világra, a történelemre, és mindenre, mint egy fotonra, ami így omlott össze. Összeomolhatott volna úgy is, hogy a németek nyerik a második világháborút, vagy hogy soha nem bomlik fel a Római Birodalom. Vagy minden pontosan ugyanolyan, de kék a fű. Vagy a pí három. Vagy bármi. Tényleg bármi. Akármi. A valóság, aminek stabilitását a materializmusban keresed, valójában ezeken kívül van. A valóság az a dolog, ami ezeket a multi-multi-multiverzumokat mind nézi, aki miatt a foton-teremtések aktuális teremtésekké omlanak össze.

Szinte tapintani tudom a zavarát. Vagy a sajátomat? Lehet, hogy az én zavarom. Valamivel oldani kell a hangulatot.

- Ha gondolod, ihatunk mégegy kávét.

MR. LEPKE - Charles Amadeus Sage

Úgy néz ki, hogy Emily intellektualitása immáron megkérdőjelezhetetlen, mert bár kommentálni nem igazán kommentálja az elhangzottakat, a tekintetében a megértés és a felismerés látszik, mégis valahogy elégedetlen vagyok az eredménnyel, kevésbé látom azt, hogy ugyanazok a gondolatcsírák születtek meg benne, ugyanazok a kérdések vetődtek fel, mint bennem is ezen tények realizálásának mértékében. Rimánkodni volna kedvem, neki van elég elméje, hogy ezeket felfogja, mégis hárít, és ennen maga pedig a másik irányba indul el. A kávét és a galaxist is visszautasítja. Ez utóbbira szolidan rázárom a markomat, és mikor újra kinyitom, egy dombornyomott névjegykártya van benne, rajta a “Charles Amadeus Sage – újságíró, informatikus, filozófus” felirattal, meg mindenféle elérhetőségeimmel, a designja meg mily meglepő módon egy térhatást keltő, holografikus galaxis, amit egy kéz markol. Lerakom az asztalra, majd elveszi, ha kedve tartja.

Megkérdezi, hogy hogy érzem magam, akár most, akár más összefüggésekben. Kezdi kapisgálni a szerteágazó gondolatvilágomat, lehet, hogy nekem is tiszteletben kéne tartanom az ő perspektíváit, azt hiszem.

- Most kicsit kényelmesebben, mint szoktam. Általánosságban magányosnak érzem magam. Régen sokminden gránitszilárdságú volt az életemben, most meg olyan mint a víz, minél inkább izomból markolom, folyik ki a kezemből. Főleg tanulok, megértéssel töltöm az életemet, és nagyon megváltozott minden, amióta kinyílt a tekintetem a világ igazi természetére. Már nem fájnak úgy a sebek, és nem gyötör az emlék. Feladatom, perspektívám, célom van. Kicsit nyűgös vagyok, mert azok a bűnözők, akiket ma este meg akartam figyelni, nem jöttek el. De hálás is vagyok, mert itt vagy te, kedves és figyelmes, okos és szemrevaló hölgy, aki miatt most azt sem mondhatom, hogy épp magányos vagyok. Kicsit azt kell mondjam, hiányzik az, hogy olyanok vegyenek körbe, akik úgy látják a világot, mint én, úgy érzem, bizonyos dolgokat csak én érzek, csak én látok, más nem, és biztos nincsen így, mégis... szóval... nem is tudom, hogy mondjam. Egy olyan fejlődési úton vagyok, aminek még nem látom a végét, de a részeredményeket nem tudom kivel megosztani. Pedig valamikor, valahogyan biztos meg is tettem, de ez nekem olyan, mint Németországnak a háborús győzelem, valahol máshol, valahogy máshogy történt mindez.