Mumei lakása

Még a Pokol Konyháján belül is igazi lepratelepnek számít az a pár háztömb, amelyek egyikében Mumei él. A 4-es számút akarta választani, mert az a halál száma a japán mitológiában. Még most sem biztos benne, hogy ez tényleg a 4-es számú-e háztömb-e, de az biztos hogy a címében van egy négyes, a többi szám kopott volt. Ami magát a lakást illeti, egy egyszobás lebuj, amiben áram és víz is alig van, fűtés pedig egyáltalán nincs. Ágy sem foglal helyet ebben a lakásban, az ahhoz legközelebb álló tárgy csak egy matrac. Tévé nincs, az ágy közelében még csak asztali szekrény nincs. Ami az asztalokat illeti, egy van, amin egy hamutál foglal helyet tele cigicsikkekkel (nagyon ritkán ürítik ki, a szemetes pedig tele van), és mellette egy elhanyagolt, poros, régimódi laptop. A fal egyhangú, a tapéta leszakadóban van, az alatta lévő festék pedig lekopóban. A fal néhány helyen lyukas vagy repedezett, és elég visszhangos is, tehát szerencse, hogy szomszédok nincsenek a 4. emeleten, mivel senki sem akarna egy ilyen lepratelepen élni. Ugyanakkor, Mumei-nek ez az otthona, és neki jelenleg bármi megfelel; még ez a lakhatásra nem igen alkalmas trágyadomb is.

Csalódottan térek haza. Munkakeresés céljából indultam el, de nem igazán jött össze. A pokol konyhája nem éppen minden idők legbékésebb környéke, de még is sok párt lehetett látni, vagy sok fiatalt, gyereket akik iskolába mennek. Nekem nem adatott meg a normális élet. Szüleim gyűlöletre és megvetésre kárhoztattak. Néha elgondolkozom arról, mi lett volna, ha nekem is ilyen életem lett volna... és, hogy megmondjam az igazat ez kib*szottul dühít. Nem jó ez így, nem kellene a halálon gondolkodnom... de még is mi mást tehetnék?! Mi maradt már nekem?! Mi létezik ami ehhez a kib*szott sárgolyóhoz köt? Semmi! Minden ember mást sem tud, csak ártani a másiknak és a saját igazát hirdetni. A barátságok csak addig működnek, ameddig mindkét fél elhiszi, hogy kicsivel felsőbbrendűbb a másiknál. Ugyanez igaz a házastársi kapcsolatokra, a párkapcsolatokra... az emberek nem őszinték, hazugok... lenéznek és megvetnek miközben rád mosolyognak. Undorító férgek, akiket el kell taposni... de nem én fogom. Majd más megteszi helyettem, amennyi szuperember mászkál itt manapság, biztosan lesz egy aki ellen majd a SHIELD sem véd.

"Heh. Majd akkor megkapják... de addigra én már nem leszek itt. Még most sem lennék, hogy ha végre sikerülne már megölnöm magam!" mondom magamban miközben teljes erőmből a falba csapok, ezzel kreálva még egy lyukat és még egy öklömnyi nagyságú kiszakadt tapétát.
El is felejtettem már milyen erős vagyok. Ritkán használom ki a képességeimet, de katona vagyok, szóval ez nem meglepő. A börtönben is kiálltam magamért, ahogy érdekemben állt. Ha nem akarom hagyni magam, akkor nem hagyom. Ugyan ez érvényes minden szemétládára aki megpróbálna kirabolni. Ne raboljanak ki, hogy ha nem ölnek meg. Már nem érdekelnek a fenntartásaim. Az sem érdekel ha megerőszakolnak, feltéve, hogy utána megölnek. És most már főképp nem választok ki embereket, akik érdemesek arra, hogy véget vessenek életemnek. Bárki, aki meg tudja tenni, érdemes rá. Senki sem érdemel halált? És mi van azzal, aki akarja?! Az nem érdemli meg?! Miféle igazságtalanság ez... én, aki a legjobban vágyom a halálra, az életet kapom. Ha Isten létezik, akkor nyugodtan visszaveheti a tetves ajándékát, mert nem kell!
- Nem akarok élni, értsétek már meg! Hagyjatok meghalni! - üvöltöm ahogy csak bírom, majd még egyszer beleverek a falba.
Most már a kezem át is szakad a falon, és eltart egy kis ideig mire kihúzom. Még szerencse, hogy nincsenek szomszédaim. Áh, hülye japán öntudat, ha lennének legalább megölnének ezért, vagy ki tudnám belőlük provokálni. De nincsenek, mert minden arra megy ki ebben a k*rva kib*szott életben, hogy éljek. Még ez is feldühít. A büdös francba. Legyen már vége...
"Kétféle nap létezik a számomra. Vagy az éjszakám azzal ér véget, hogy cigizem és álomba sírom magam, vagy azzal, hogy addig dühöngök amíg ájulásig nem iszom magam. Mivel most nincs pénzem piára, a harmadik, legritkább eshetőség lép életbe. Lesz*rom az egészet, és alszom, lesz ami lesz. Azonban, ami a sors abszolút fintora... még csak aludni sem tudok, csak nagyon ritkán. Insomniás lehetek, vagy mi. Nem érdekel, csak ne forgolódjak megint három órát, a borzalmakon gondolkozva, és azon, mennyivel jobb életem lehetne, és akkor talán még élvezném is. Elköteleztem magam a halál mellett és véghez kell vinnem... és ami a legszörnyűbb, hogy ezért nem magamat kell hibáztatnom... hanem az egész rohadt világot, ami megtagadott engem." gondolom magamban miközben letérdelek az asztalhoz, ahogy japán embertől szokás, és rágyújtom egy cigarettára.
Valószínűleg szörfözöm a neten, amíg nem leszek elég álmos az alváshoz. Ma már nincs kedvem az utcán kóvályogni. Még ahhoz sincs kedvem, hogy megpróbáljam megölni magam. Inkább mások öngyilkossági kísérleteit olvasom az interneten, hátha támadnak tőle ötleteim és feltámad bennem a vágy. Heh, más pornót néz, fórumos RPG-t vagy mit játszik, de én, mások öngyilkossági kísérleteit olvasom. Marha morbid, hogy pont azoktól az oldalaktól várok inspirációt a saját életem elvételéhez, amik ezzel kapcsolatban segítséget szeretnének nyújtani, és megmutatni az élet szépségét. K*rvára hidegen hagy a süket dumájuk. Nem élték át azt, amit nekem kellett...
Idegesen az órát nézem. Még mindig nem vagyok álmos, pedig már elég késő van. F*sza. Tényleg hamarosan melót kell találnom, különben cigire sem lesz pénzem, és nem az kell, hogy megőrüljek, hanem az, hogy meghaljak. Kíváncsi vagyok történik-e valami ma este, hát ha valami banda készül megölni egy lányt, amikor én közbe lépek, és ezért engem ölnek meg, vagy valami. Történjen már valami, gyerünk már... gyűlölöm ezt az egészet. Gyűlölöm. Tiszta szívből... gyűlölöm.

Miközben a neten szörfözöm, egyre inkább emelkedő frusztrációm az elnyomott cigarettacsikkek számában mutatkozik meg. Miközben épp a karomba temetem a fejem, dörzsölvén a szemem, amiket csak nem akar elnyomni az álom, hirtelen kopogást hallok. Kopogást? Mégis ki a franc ez? Ki tudja, hogy itt lakom... senki. Senki sem tudhatja. Ez a valaki vagy ismer engem, vagy keres. A francért nincs kukucskáló ezen az ajtón, csak úgy láthatom meg ki az, hogy ha beengedem. De ezen a környéken ez nem jó jel, azonban... melyik maffiatag vagy piti bűnöző kopogna? Az ajtóm előtt álló fazon biztosan akar valamit. Amíg ezt ecsetelem magamban, a kopogás egyre hangosabb és erősebb lesz. Ez nem fog elmenni amíg ki nem nyitom az ajtót. Hát legyen. A hideg futkos végig a hátamon, ahogy ellenőrzöm, hogy a késem még mindig a bal lábamon lévő zokniban van. Nem fog megverni és kirabolni, ha csak nem akar megölni. Azt pedig ki kell provokálnom. De mint mondtam miféle betörő--- megint az a k*rva kopogás. Elég ideges vagyok már így is, szóval kinyitom az ajtót.
- Mr. Mumei, ha nem tévedek. - szólal meg.
"Mr. Mumei? Mi a f*sz?"
- Ja. - bólintok, miközben végignézek a fazonon. Egy öltönyös kaukázusi fickó, egy X-alakú sebhellyel a képén, elég nagy darab, vagy csak én vagyok alacsony. Erősnek látszik. Talán ha provokálom...
- A nevem Mr. X, és úgy hallottam, hogy ön éppen munkát keres. A feletteseim úgy gondolják, hogy a megfelelőt tudják az ön számára nyújtani. - jelenti ki.
"Az f*sza, én meg a fogtündér vagyok." mondom magamban idegesen. Végignézek még egyszer a fazonon.
- Három kérdésem van magához. Egy: ugye tudja, hogy a Mumei "névtelen"-t jelent, és nem egy név? Nálunk japánoknál a "Mr." a "-san" megfelelője, az az egy középfokú tiszteletjelző. A Mumei ezek mellett azt is jelentheti az írásmódtól függően, hogy "senki fontos nem vagyok". Aki nem fontos, az nem kaphat tiszteletjelzőt. Ha azt várják el, hogy én is tiszteljem az önök jenki szokásait, akkor maguk is tiszteljék az enyémet... és ami magát illeti, az "X" is egy anonim kifejezési forma valaki nevére, vagy becenév, gondolom a képén lévő sebhelyből. Egyébként, hogy szerezte? Valaki magán sütött saslikot? - remélve, hogy nem szakít félbe, folytatom. - Na mindegy. Kettő: hogyan talált meg és miért ajánl nekem munkát? Három: mi a munka, és mennyire veszélyes ez? - fejezem be a mondandómat miközben várom mit reagál.
Minden jenki ugyanolyan. Csak az első kérdésemre fog koncentrálni, amennyiben hagyta, hogy feltegyem, és ha bevált a tervem, akkor idegesítem és provokálom tovább... de egy részemet érdekli is, amit akar mondani. Lehet, hogy tényleg egy olyan munkáról van szó ami végre a halálommal járhat? Végül is, hol a francban szerezhet valaki egy olyan sebhelyet, mint az?
Ha nem érdekelte a mondandóm, vagy félbeszakított, meglepődök annyira, hogy végighallgassam egy szó nélkül, hacsak valami fel nem kelti az érdeklődésem, vagy nem ösztönöz a beszédre. Közben a bal kezemet egész végig készen tartom, hogy a bal lábamon lévő zokniban levő késhez nyúljon. De ki tudja, hogy még provokálni fogom-e... ki tudja, esetleg még a hasznomra válhat. Ugyan is semmi garancia arra, hogy ez a fazon meg tud engem ölni, vagy egyáltalán ki lehet-e belőle provokálni, azonban ha mégis tud ajánlani olyan munkahelyet ami lehetővé tenné idő előtti elpatkolásomat, örömmel vállalnám, és nem állna érdekemben végezni vele. Ugyanakkor... mi van, ha vannak erősebb, befolyásosabb barátai akik megtudnának ölni, hogy bosszút álljanak érte? Bár kétlem, hogy akkor ide küldték volna egyedül. Ezt figyelembe véve, vagy nem fontos nekik, vagy van annyira jó, hogy elintézzen engem egyedül. Vagy esetleg... azért küldték ide egyedül, hogy engem provokáljanak, mert ha tudják a nevemet, akkor tudják a nemzetiségemet is, és a japán értékrendet. Kíváncsian várom, mi sül ki ebből.

- Az, hogy hol szereztem a sebet, nem téma tárgya Mumei - mondta X.
"Csessze meg. Vagy leesett neki, vagy megtiltották, hogy bántson, esetleg erővel vigyen be. A munkáltatója vagy nagyon biztos abban, hogy elvállalom, vagy csak ennek az X-nek jelenthet valamiféle státuszszimbólumot az én beleegyezésem, minden nemű zsarolás, vagy fenyegetés nélkül. De, legyen, biztosan a sors akarta így... aki egy szemétláda, mellékesen." Látom, hogy a kabátja belsejéből, valószínűleg a belső zsebéből elővesz egy aktát. Esküszöm, mint valami rossz amcsi film.
- Megvannak a módszereink arra, hogy megtaláljuk az olyanokat, akik munkát keresnek és nem éppen a leglegálisabbat. Az informátoraink szerint önnek már hónapok óta nincs munkája, csak tengeti az életét és egyik napról a másikra él. - jelenti ki, majd a szemembe néz.
Önkéntelenül is elfordítom az egyetlen épen maradt szememet a tekintetétől, az aktára koncentrálva.
- És kik maguk, az Al-Qaeda? Tudja, mit? Mindegy. Lesz*rom kik maguk, csak passzolja azt az aktát. És ne felejtse a harmadik kérdésemet. - jegyzem meg, miközben az aktát bámulom, semmi mást.
Utálok az emberek szemébe nézni...
- A feladat veszélyes, igen az. A napokban a városba érkezik az Osborn kormány oktatási minisztere, hogy a Staten Island-i egyetemi kórház új sürgősségi osztályát adja át. Őt, Martin Davis-t kellene megölni az ünnepség alatt. Egy csapattal kellene együtt dolgoznia és a fizetség is magas, ha sikerrel járnak. Kerek 100.000$ fejenként. Érdekli?
Heh. Egy oktatási miniszter, akiért 100 rufkót fizetnek. Fogalmam sincs ki ez a Martin Davis, ugye nem nézek nagyon tévét, meg az internetem sem azért van, hogy híreket olvassak. De, oktatási miniszter és egy új sürgősségi osztályt akar átadni? Igazi szentfazéknak hangzik... Japánban nem lenne sok jövője egy fehér politikusnak, pláne az oktatásban. Na meg persze, most lett csak igazán világos, hogy ez a tag lóf*szt sem tud rólam, mert másképpen már levágná, hogy nem nagyon mozgat a pénz. Igazából mit csodálkozom ezen? Rajtam kívül senki sem tudja pontosan, hogy milyen lelki állapotban is vagyok, semelyik publikus aktámban nincs benne. Valami azt súgja, meg kellene néznem azt az aktát...
- Éppenséggel érdekelne. - jelentem ki, majd megkapom az aktát, amit gyorsan átfutok.
"Martin Davis, született 87-ben, szabó, igen, igen, satöbbi... várjunk csak..." felcsillan a szemem. "Elektro?! El sem hiszem, hogy ezen átfutottam az előbb. Ez egy mutáns. Várjunk, Mumei. Csapattal fogsz együtt dolgozni... ez a tag meg asztmás. Egy 4-6 fős csapat könnyen kifullaszthatná a tagot. Segítenem kell neki... hogy aztán megölhessen. Egy mutáns, végre! Elektromosság! Ez talán kisütheti annyira az agyamat, hogy vagy agyhalottá tegyen, és akkor legalább csak a testem maradna életben, vagy... meg is ölhetne. Végleg." izgatottság lesz úrrá rajtam. Elkerekedik a szemem és mosolyra fakadnak az ajkaim. Ilyen baromi ritkán történik. Majdhogynem biztos vagyok abban, hogy ez az Elektro végre ki tudna csinálni. Már csak meg kell győződnöm arról, hogy a csapat többi tagja is akkora barom-e, mint az osztagom tagjai voltak azon a bizonyos bevetésen. Csak egy dobásom lesz. Nincs idő megszerettetni velük magamat, mint a katonaságban. Egy új álcát kell fenntartanom. Azt, hogy értem a dolgomat... amit nem lesz nehéz.
- Ne is pazaroljuk az időt... Mr. X. - mondom neki, érezhető hangsúlyt fektetve a "Mr."-re. Láttam rajta, hogy többször is közbe akart vágni, mikor a tiszteletjelzőkkel cseszegettem. Ez majd összezavarja annyira, hogy ne tűnjön fel neki az izgatottságom... remélhetőleg. - Vállalom, és a többi zsoldossal ellentétben én magasról teszek arra, hogy kik a munkaadói, miért akarnak pont engem, és miért fizetnek ennyit. Szóval, avasson be. Mit kell tennem, mikor, és persze, kérik-e a tag fejét?
Szerintem meglehetősen jól maszkoltam az izgatottságomat, és jól adtam a lelketlen bérgyilkos szerepét. Mivel a performanszom eléggé japán-színházas volt, a jenkinek nem is nagyon lehet fogalma a hátsó szándékaimról... remélhetőleg. Végül is, ha van is, mit érdekel engem? Ha okleveles pszichiáter lenne, nem ráncolta volna úgy a homlokát, vagy hunyorított vagy mi a francot csinálnak a jenkik mikor idegesek, mikor a tiszteletjelzőkről beszéltem. Na lássuk, hogy mit szól ehhez... és remélem azt is, hogy nem tart majd furcsábbnak mint amilyennek eddig. Úgy kell gondolkoznom, mint Takeda Shingen és Uesugi Kenshin, a két nagy stratéga Japán Sengoku korszakából. Ismernem kell az ellenségemet, és tudnom kell, mivel van dolgom. Kik a csapattársak, és hogyan akadályozzam meg azt, hogy keresztbe tegyenek nekem. Gondolom ezek is mind hidegvérű zsoldosok, akik ugyanúgy versenyezni fognak a prédáért ahogy más bérgyilkosok. Bár, most, hogy fix a fizetés és mindenkinek ugyanennyi jár, és senki sem kapja meg a másik részét halála esetén... lehet össze fognak dolgozni. Ha pedig összedolgoznak az gondot jelent. Ahogy Shingen és Uesugi, öt lépéssel kell az ellenfelem előtt járnom, mint a shogiban. Az ellenfelem pedig jelenleg az a természetfeletti erő, ami egészen eddig lehetetlenné tette a halálomat. Most majd megkérdőjelezem... istenem, csak add, hogy Davis végezzen velem, és ez a rakás pipogya ne avatkozzon bele... na meg persze azt, hogy X ne sejtsen semmit.

Gyerünk, Mumei. Egyszerű lesz... csak meg kell tudnod kikkel dolgozol együtt, hogyan kell őket kinyírni vagy átvágni, aztán bemenni Davishez, és annyira felidegesíteni hogy megöljön, de vigyázni, nehogy elkapja egy asztmás roham. Heh. Végigfutkos a hátamon a hideg az izgalomtól. A Mumei kontra Sors játszma újabb felvonása hamarosan elkezdődik... de ezúttal én fogok győzni.

Ahogy a névjegykártyát a kezembe adja, azonnal rá is nézek. Mandarin nyelv. Remek, tudom, hogy kell elolvasni, de nem tudom, mit jelenthetnek a szavak, a közhiedelemmel ellentétben a kínai nyelvet még a japán ember sem érti. Ezután meglátom a "Jade Electronics" feliratot és egy Staten Island-i címet. Még mázli, hogy tudom, hol van. Az éjszakai mászkálásaim során ott is jártam, hogy megölessem magam.
- Három nap múlva legyen itt. Akkor pontosan megkapja a részleteket, illetve megtudja, hogy kik lesznek a "csapattársai." - mondta X, fura hangsúlyt téve az utolsó szóra. Biztos valami jenki dolog, jelenleg túl izgatott vagyok ahhoz, hogy foglalkoztasson. - Annyit elöljáróba, hogy ez egy egyszerű feladat lesz ahhoz képest, amiket kapni fog azok után, ha sikerrel jár, mert akkor hosszú távon alkalmaznák a munkaadóim.
Ezután megállt. Ránéztem egy pillanatra, és bólintottam, jelezve, hogy folytassa, aztán megint a földet pásztáztam.
- Részemről ennyi lett volna, hogy átadjam az üzenetet, Mumei. Örülök, hogy elfogadta az ajánlatot, akkor három nap múlva valószínűleg ismét találkozunk. További szép estét! - mondta, majd még egy pillanatot várt, ezután egy gyors hátraarcot vett és távozott.
"B*szd meg a szép estédet. Mi a f*szom az, hogy három napot kell várnom, mit csinálok addig?! Beledögöltél volna, hogyha elmondod kikkel leszek együtt?! Hülye barom. Ha kell téged is megöllek."
Azt, hogy miért idegesítettem fel magam ennyire, nem tudom. De valamiért nem bírtam magammal már most sem. El sem hiszem... Martin Davis, alias Elektro. Végre valaki, aki talán megölhet. Ha meg nem, akkor remélhetőleg nagyon erős csapattársaim lesznek, mutánsok, akik tudnának végezni velem. Ha pedig ők sem... akkor itt az ideje összebalhéznom ezzel a szervezettel és egy mesteri halált kiharcolnom magamnak. Megforgatom a jobb vállamban lévő szöget, hogy tudjam, nem álmodom. Végre... lehet, hogy hamis remény, de még is az, és az ilyen alkalmakat meg kell ragadni. Nagyon nehéz lesz kivárni ezt a három napot... remélem a cigi és az élelem kibírja addig. És persze azt, hogy én is. Talán végre az istenek megkönyörültek rajtam... vagy ez megint egy újabb kegyetlen játék a részükről, amit most már nem fogok annyiban hagyni. Ha itt nem halok meg... akkor több száz másik élete árán fogok kivívni akkora ellenszenvet, hogy... várjunk, ne menjünk még ennyire előre. Lehet, hogy itt a vég.... legalább is nagyon remélem.