Angyal Program komplexum

Nagyjából, egy hétig várok a levéllel, mikor is a postás meg hozza a levelett. Miután át veszem, még vagy fél órát azzal tőltök, hogy ki nyissam vagy ne nyissam ki. Végül, ki nyitom. Magamban gyorsan végig olvasom a levelet, amiben az van, hogy fel vettek az angyal programba, és a recepción kell majd jelentkeznem, és maga a nagy Ben Grimm írta alá. Másnap, az utcán hideg szeles napra ébredek, és még a havazik is. Bent, az angyal programnak helyet adó épületben, kellemes meleg fogad. A recepciós pult melleti órán, 09:23 van. Az épületben, alig van valaki, jóbban körbe nézve, pillantok meg a recepciónál üldögélő válas fiatal férfit, Aki első pillantásra, a frizuárja, és a túl komoly arckifejezése miat, nem illik oda. Még, így ülve is nagyobb mint én, hát még állva egy óriás lehet. A férfi hozzám szól, mire én egyenesen felé nézek. A kitűzőjén az N. Robin olvasható. El indulok a férfi irányába, és közben a levelet keresem a zsebemben.
- Őő jó napot, - kezdek bele, a mondatomba. - Nos, igen kaptam egy levelet, hogy itt jelentkezzek, mármint itt a recepción. - Mondom, és közben át adom a férfinek az említett levelet.

A férfi, ki kapja a kezemből a levelet és olvasni kezdi, de néha azért rám is sandít vagy is érzem, hogy a szemével engem méreget. Néha, néha le pillantok a cipőmre. Majd miután, végez a olvasással, hozzám szól, de nem értem, hogy ez most kérdés, vagy kijelentés akart e lenni. Minden esetre, válaszként, bolintok egyet. A férfi, útba igazit, Meg tudom, hogy hanyadik emeletre is kell mennem, és hogy melyik irányba továb. A férfi szava ira ismét csak bologatok, hogy értem minden egyes szavát. Mielött továb mennék, még várnom kell, bele kell néznem a piros fénybe, a gép kiad valamit, amit meg kapva, egy kitűzö, amin a fényképem van, és a nevem. Miközben megkapom, el mond pár új infót, hogy ezzel egyenlőre csak a liftnél használhatom, de késöbb hamár sikeresen fel vettek, akkor már máshova is mehetek vele. Én ismételten, csak bolintok, hogy meg értem azt amit mond. Kérdésem nem lévén indulok a lift irányába, és csak most veszem észre a fekete nőt.
- Viszlát. - fordulok gyorsan vissza a recepciónál lévő férfihez. Majd, indulok a lifthez, és a recepciónál kapot kártyát használva hívom a liftet. A liftbe lépve, megnyomom a harmadik gombot, és a lift már indul is. Amint megérkezik, kilépek a liftből, és egyenesen bal felé indulok, és a lifttől számítva a harmadik ajtónál megállok, és be kopogok. Ha bentről jön válasz, akkor belépek.

Fel érve az emeletre, Veszem észre, hogy ketten is vannak, az egyik egy a harmincas éveiben járo nő, és egy idősebb férfi. A nő tőlem kérdez, mire én csak válaszképen bolintok, hogy igen.
- Köszönöm. - Mondom, mikor is a nő helyel kinál, és mondja, hogy nem sokára be mehetek a mellettem ülő férfival együt. Le ülök mellé, és felé fordulok.
- Ö Jó napot, a nevem Szabó Éva, Gondolom őn is a program miat jött ide. Vízet, kér? - Kérdezem, és már nyúlok is egy pohárét, mert én bizony meg szomjaztam. De, ha ő is kér, akkor töltök neki is. Nagyon témám nem lehet, révén annak, hogy Titokban kell tartanom dolgokat. Bár, anyi más téma is lehetne még. El veszek még egy pogácsát is, és bele harapok. Az izétől, eszembe jutnak, a régi idők. Mikor nagyinak segítettem pogácsát sütni.
- Hmm, nagyon finom ez a pogácsa, tudja a fiatal koromat juttatja eszembe, mikor a nagyimnak segítettem a sütésben. - Mondom, Mr Abramsnak.

Az utolsó találkozásom a Lénnyel nem tudom hogy végződött. Legalábbis nem teljesen emlékszem. Láttam őt, beszéltem vele, majd inzultálni kezdett, végül pedig ismét megtörtént. Mikor megint magam voltam, egy lezárt helyiségben, vagy inkább "dobozban" találtam magam. Azóta semmi hír a csoport felől, vagy úgy egyébként a S.H.I.E.L.D. felől. Épp a reggeli kávémat főztem le - hajnali fél négykor - mikor a tegnapi postát kezdtem el átnézni. Későn értem haza egy konferenciáról, és már nem volt sem időm, sem kedvem megnézni, hogy mi jött. Ahogy böngésztem, csak a szokásos, számla, számla, csekk, reklámok és promóciós brossúrák, majd rátaláltam két érdekes levélre. Az egyiken a S.H.I.E.L.D. Angyal-programjának logoja, a másik pedig egy orvosi papír. Három éve, mikor megtörtént az a baleset, jártam folyamatos vizsgálatokra, de mindig ugyanaz volt az eredmény: semmi bajom. Az orvosi borítékot félre dobva rögtön az Angyal-programos levelet nyitottam fel. A levél egyértelmű közlést adott arról, hogy a S.H.I.E.L.D. negyedben az Angyal-program komplexumnál kell jelentkeznem a recepción. Letettem a levelet, megittam a kávém és nekifogtam a gyors reggeli teendőknek, hogy minnél hamarabb el tudjak indulni. Nagyjából hét, fél nyolc körül sikerült elindulnom, és kilenc óra előtt pár perccel meg is érkeztem a megadott helyre. A recepción egy nem oda illő férfi ült, katonás sémára vágott hajjal, és széles vállakkal. Nagyon nem illett arra a helyre, neki inkább a fronton kéne lennie, vagy tudom is én. Az épület maga kihalt volt, csak egy-két ember lézengett, valószínű ilyen korán még nem sokan vannak itt.
- Jó reggelt. Ezt a levelet kaptam tegnap, és azt írják, hogy jelenjek meg itt. - nyújtom át a recepciós férfinak, aki rám néz, majd elveszi a papírt, majd futólag átolvassa. Valamit pötyögni kezd a számítógépen, végül megkapom tőle a várva várt instrukciókat.
- Menjen a harmadik emeletre, bal kéz felé a folyosón a harmadik ajtót keresse, nem fogja eltéveszteni. - hadarta szinte el, és épp indultam volna, mikor még utánam szólt, hogy várjak még egy kicsit.
- Nézzen a piros fényre, kérem! - a fény a számítógép monitorján lévő kamerából jön, majd ahogy belenéztem, egy kis idő múlva a nyomtató hangját hallom meg, amire a recepciós egy kapcsot aggat, így kitűzővé változtatva azt. Egy laminált kártya az arcképemmel és a nevemmel. Elmondja, hogy ezzel tudom majd használni a liftet, és csak a látogatók számára elérhető helyeket tudom megközelíteni majd. Megköszönöm a segítségét, majd el is indulok felfelé.
A harmadik emeleten kiszállva a liftből, rögtön megtalálom az ajtót, amin a Ben Grimm név szerepel. Épp csak felértem, egy nő már be is tessékelt három embert az irodába, engem pedig hellyel kínált. A helyiséghez tartozott egy beugró, ahol székek voltak lerakva, és egy asztal vízzel és némi pogácsával a vendégek számára. A hölgy türelmet kért, amíg a többiek végeznek, én csak bólintottam, hogy nem bánom, végtére is ráérek. Nem sokkal utánam egy fiatal hölgy is érkezett, neki is hasonló belépőkártyája volt, mint az enyém. A nő, aki valószínűleg valami titkárnőféle lehetett, leültette őt is, mellém, hogy hamarosan bemehetünk. Alighogy tovább ment a dolgára, a fiatal hölgy már nyitotta is a beszélgetést:
- Nem köszönöm. - válaszolom udvariasan, de egy pogácsát elemelek. - Brian Abrams vagyok, és igen, engem is a programra hívtak. - mutatkozom be én is. A fiatalkoráról kezd beszélni, ami némiképp ironikusnak hat, főleg a kettőnk között lévő korkülönbséget figyelembe véve.
- Tudja, néh elgondolkodom, hogy a mai fiatalok hogyan képzelik ezt el? Mennyit élhetett maga, 20-22 évet? - mondom kicsit ingerültebben, de a hangom normális marad. Ezt a részét már kezdem megszokni, de vigyázni kell vele, az biztos.

Spoiler:

Arcomon unott tekintettel sétáltam be az épületbe, mellényzsebemben a levéllel. Ezt, és a ruháimat leszámítva nálam volt még a két pisztolyom is – A Sig Sauer, és a művészeti értéket képviselő Remington. Nem tudom, hogy utóbbit miért hordtam magammal – bár rendszeresen ápoltam, és karban tartottam, mégse éretett fel a P226-tal se erő, se pontosság, és főleg nem megbízhatóság terén. Az öreglánynak leginkább egy múzeumban lett volna helye, egy vitrinben, ahol a sok fiatal megcsodálhatja. Eljárt felette az idő, és felettem is… talán ezért ragaszkodtam annyira hozzá. Az, hogy itt volt nálam, szolgálatra készen, mint régen, talán erősítette bennem a tudatot, hogy még van hasznom, és nem vagyok egy olyan öreg, idős vén csont, mint amilyennek érzem magam. Reméltem, hogy nem veszik el a fegyvereket, és magamnál tudom tartani őket – de ha ez nem megoldható, akkor készségesen hagytam ott őket megőrzésre, biztosítva az elvevő őrt, hogy ha a Remingtonon csak egy karcolás is lesz, mikor visszajövök érte, az arcát úgy pépesre verem, hogy még az anyja se ismeri fel többé.
– Nézzen a piros fénybe kérem. – szól a recepciós, én pedig belenézek. Az arcom nem túl morcos, de nem is lehet semmilyen más érzelmet leolvasni róla. Olyan, mint egy maszk. Egykedvűen vizsgálva megyek a lift felé, látszólag nem nézve magam elé, mégis kikerülve mindenkit, aki szembe jön velem.
Remélhetőleg különösebb atrocitás nélkül jutok fel az emeletre, ahol többen ugyan olyan kártyával várakoznak, mint én. Biccentek nekik, mintha csak orvosi váróban lennénk, és szó nélkül helyet foglalok egy számomra szimpatikus széken. Nem szólok senkihez, viszont érdeklődve figyelem a jelenlévőket – látni rajtam, hogy nem zárkózom el a beszélgetéstől, viszont nincs kedvem kezdeményezni sem.

A férfi válaszát hallva, jut eszembe, hogy az előbb mekkora egy hülyeséget mondtam. És ettől, még el is pirulok, bár vissza már nem szívhatom az előbbi kijelentésemet. Kissé zavartan nézek a férfi irányába.
- Salynálom, rosszúl fogalmaztam az előbb. Úgy értettem, hogy a gyerek koromban. Egyébként, 25 vagyok. - Mondom a férfinek, mi kőzben egy újjab pogácsát veszek el. Az aszisztens nő, egyenlőre nem foglalkozik velünk. Hallom, hogy a lift ajtaja, is mét ki nyillik, és a recepción látott nő jelent meg. A név tábláján, a Shanon Cole név áll. Idomai tökéletesek, és a ki sugárzása is gyönyörü.
- Szia. -Köszönök vissza a nőnek, és tekintetem rajta marad. De, nem túl sokáig, mert egy idő után már nekem zavaró, hogy nézem. Később, valaki más is meg érkezik, de ő csak bicent egyet.
- Üdv. - Mondom az újj onnan érkezőnek, és őt is meg nézem. - Ti is a program miat vagytok? - Kérdezem mind kettejüktől.

Csak megárztam a fejem, hogy nem történt semmi, de reagálni már nem tudtam rá. Furcsa ez a generációk közötti szakadék. Még mielőtt bármerre is folytatódhatott volna a beszélgetés, egy fekete nő lépett ki a liftből. Látszólag velünk lesz egy helyen, ha erre az emeletre jött. A kitűzőn a Shannon Cole név szerepel. Az asszisztens őt is ellátja a szükséges információkkal. Még mielőtt valóban komolyabb beszélgetés alakulhatott volna ki, egy negyedik személy is kiszállt a liftből, egy újabb férfi. Eleinte csak azon járt az agyam, hogy a S.H.I.E.L.D. nagy része emberekből áll, de mégis, ha ő ember, miért az Angyal programhoz jött? Külsőre nem látszott, de lenne valami különlegessége? Teszem fel ezeket a kérdéseket én, akiről egyáltalán nem látszik, hogy mi van benne. A férfi csak biccentett, és megpróbáltam leolvasni a kártyáját, de nem sikerült. Egyelőre csend honolt, és csak várakoztunk, elvettem még egy pogácsát, majd tölöttem egy pohár vizet, hogy legalább ezzel elüssem az időt, míg a beinvitálásra várunk. Amíg majszoltam a kikészített pogácsát, arra terelődtek a gondolataim, hogy vajon kit miért hívtak ide. Mi lehet Szabó Évában olyan, vagy a Shannon nevű nőben. Kíváncsiságom máris dolgozni kezdett, és egre izgatottabbá váltam, de végül legyőztem a kényszert.

- Üdv, kisasszony. – mosolygok a nőre, mikor megszólít.
- Igen, én is a programra vagyok hivatott. Remélhetőleg megfelelek. – kicsit távolba réved a tekintetem, mintha komolyan elgondolkodnék a dolgon – de ez csak színjáték. Nem tudom miért játszom meg magam – talán egy hirtelen támadt szeszély, valami, amivel feldobhatom a napom. Az én koromban már szükség van ilyenekre.
- Ezek alapján felteszem maguk is ezért jöttek. – vonom le a logikus következtetést. Kíváncsi vagyok, milyen harci potenciállal rendelkezhet a nő, amiért behívták a szervezethez. A férfiból már sokkal inkább kinézem, hogy hasznára válhat ennek az egész kalandnak – valamiért, mintha a szemében lenne valami furcsa, valami baljóslatú. El is fordítom a tekintetem, persze nem látványosan kapom odébb, csak lassan viszem tovább a szemem, felmérem a szobát, a benne lévőket. Fejemben ösztönösen elkészül egy menekülési terv is, ha valami baj történne – ez az új keletű üldözési mánia sem megszokott, nem tudom miért jött most ez a gondolatom. Lehet, hogy az öreg férfi jelenléte okozza? Vagy csak a tudat, hogy ezeket az embereket harcosoknak akarják kiképezni, a harci képességük ezek alapján átlag felett kell legyen, én pedig nem tudok róluk semmit. Vagy csak egy megfáradt öregember vagyok, aki már nem bízik a mai fiatalságban.

Mind a kettőtöl meg kapom a választ, tehát igen ők is emiat jöttek. Burton kérdésére, válasz ként, bolintok egyet, jelezve, hogy igen azért. A nő is mond valamit, amit végig is hallgatok.
- Igen, azt én is. - Mondom, és töltök magamnak még egy pohár vizet. A vízett gyorsan le guritom, mert nagyon szomlyas vagyok. Miután, a vízet megittam, töltök még egyet a pohárba. És azt is meg iszom. Amint lerakom a poharat, hallom az ajtó nyitását, és oda fordulok. Látom kijönni az előzö csapatott, de egyáltalán nem tünnek boldognak. Az aszisztens, elköszön tőlük, de ők még válaszolni sem ohajtanak.
~ Attólmég, hogy nem sikerült nekik, attól még egy viszontlátást még nyugodtan oda nyöghettek volna. ~ Gondolom magamban, de rájuk hagyom a dolgot, mert úgy hallom mi következünk négyen. És mi vagyunk mára az utolsok. Ez azért jó tudni. Az ajtóra a Benjamin Grimm név áll, és be lépve az ő méreteire szabva vannak a dolgok, de a szobában nem ő van, Hanem egy férfi, aki ráadásul öltönyös. Az öltönyössel semmi bajom, csak jól meg nézem. A férfi be is mutatkozik, és kiderül, hogy ügynök, és csak helyettesitőként van itt.
- Üdvözlöm. - Mondom neki, és közben mosolygok, csak tudnám egészen pontosan milyért is teszem eszt. A férfi, helyel kinál, és választjun egy tárgyat, amivel meg ölhetjük. Jól szét nézek, és az asztalon meg látom az ollót. Vagyis, inkább az olló a földön fekszik és nem az asztalon.
- Én, azt az ollót választom a földön. - Mondom, és az olló felé indulok, hogy fel vegyem.

A beszélgetés közepette elég gyorsan eltelik a várakozás, és kinyílik az ajtó, amin be kívánunk menni. Azonban nem túl bíztató, amit látunk. A távozó emberek arcán látni, hogy nem úgy sikerült a beszélgetés, ahogy szerették volna. Az orruk lógatása közben szinte észre se vesznek minket, mintha teljesen magukba roskadtak volna. Engem nem hiszem, hogy ennyire meghatna a kudarc – hiszen bármikor hazamehetek, és élhetem eddigi életem. A hármas nem is köszön, szó nélkül mennek a liftekhez, az asszisztens jókívánságát is figyelmen kívül hagyva.
- Remélem mi azért ennél vidámabban távozunk. – kacsintok Évára és a másik hölgyre. Az asszisztens szavára felállok, majd – mivel én álltam hozzá a legközelebb – az ajtóban megállva engedem előre a hölgyeket, és csak utánuk lépek be az irodába.
A bent lévő öltönyös figura köszönésére csak biccentek, majd helyet is foglalok. Felmérem a szobát, és az esetleges támadásokra gondolok – valószínűleg képzett, ezért nem lehet egyszerű a harc. Sokáig gondolkodom az álló lámpán, illetve a székeken – végül megcsóválom a fejem, és nyugodtan ülök tovább. Nem sietem el a választ – de amikor végül megszólalok, akkor se biztos, hogy jól teszem.
- Nem szeretek rossz döntéseket hozni. Önről nem tudok semmit – így nem tudok jó megoldást találni. Egy átlagos ember ellen elég lenne a kezem is – ha nagyon nagyzolni akarok, akkor ez a toll, ami itt hever az asztalon. Komolyabb ellenfél ellen már az állólámpát is megfontolnám, vagy a széket, amin ülök. Viszont elképzelhetőnek tartom, hogy velünk ellentétben önt felhatalmazták a fegyver viselésére. Tehát ha megpróbálom megtámadni, egész egyszerűen lelőhet ilyen tárgyakkal a kezemben. Megintcsak marad hát a puszta kéz, és az, hogy megpróbálom lefegyverezni. A társaim segítségével ez sikerülhet is. Viszont nem tudom, hogy tényleg van-e magánál pisztoly. Viszont én azt választom.

Nem sokkal később ki is jön a minket megelőző trió, ám az arcukat látva az "interjú" nem mehetett valami jól. Búsan, lógó orral távoznak, és mikor az aszisztens minden jót kíván nekik, ők válaszra sem méltatják. Próbálok róla nem tudomást venni, és csak sóhajtok egy nagyot. A nő felszólít minket, hogy bemehetünk, és úgy néz ki, a mai napon mi vagyunk az utolsók. A másik férfi előre engedi a hölgyeket, és én is félre állok az útból, hogy be tudjanak menni, majd a férfi uton, utoljára lépek be az irodába. Az ajtón ugyan Ben Grimm neve áll, és az iroda is rá van szabva, ám most nem ő foglal helyet itt, hanem egy másik férfi, öltönyben: Stuart Eberhardt. Elmondta, hogy ő helyettesíti A Lényt, amíg az nem tartózkodik ebben a dimenzióban. Fura így elképzelni, de ez van, ez a S.H.I.E.L.D. Nem kertel, és nem csűri-csavarja a dolgokat, rögtön egy "feladattal" lát el minket, méghozzá, hogy válasszunk egy tárgyat az irodán belül, amivel végezhetünk vele. Ahogy elnézem, a többiek nagy serényen nézelődnek körbe, és kicsit én is úgy teszek, mintha, de igazából az én ászom régen megvan, sajnos, vagy nem sajnos. Végül a velünk érkező másik férfi kezdi el magyarázni az álláspontját, amiben van, és lehet is logika. Konkrét választást nem intéztem, inkább vészmegoldást választottam, és a választásom a számítógép monitorjára esett. De ez is csak arra az esetre, ha sikerülne valahogy kikerülnie a vöröst.
- Nos, úgy gondolom, hogyha az előbb említett példa szerint engedélyezve van az ön számára a fegyver használata itt is, és valóban megpróbálna minket lelövöldözni egytől egyig, nem fog kelleni tíz másodperc sem, hogy itt lelje halálát. - nem tudom, hogy a S.H.I.E.L.D.-esek mennyire informáltak rólunk, de volt egy olyan érzésem, hogy amit csak lehetett, kiderítettek. - Egyébként a monitor szerintem elegendő lenne. - fejezem be a mondandómat.

Miután, meg mondom az általam választott fegyvert, a többiek is így tesznek, és az ügynöknél, még a fegyver használata is fel merül. Én hülye, meg azt hittem, hogy csak elhajólna, meg hárítana mint a filmekben a mesterek. Miután, mindanyian el mondjuk a választásunkat, ő is beszélni kezd, és meg is mutatja a zakoja mögöt megbújo fegyverét. Én, csak le döbbenek. A többiek hez is ugyanúgy beszél külön, külön. Egy új feladat, Ezuttal egy Bank rablót kell a padlóra küldenünk, Méghozzá két perc alat.
- Gondolom, a Bank rabló legyőzését csapatban teszük, vagyis akkor Az amit az elöbb Ms Cole mondot jó ötlet, mármint az, hogy le foglaljuk a figyelmét. Bár hogy ha egyedül vagyunk ellene, és az illatő hölgy nek fegyvereis van, akkor a nyomtatót választanám, az úgy is vastag, és ha el dobom, úgy hogy a fejére célzok, akkor talán el vesztené az eszméletét, hacsak ki nem tér az utjábol. Aminek eléggé nagy a valószinüsége. Egyébként, én ember vagyok, így képességem sincsen. ~ De, volt idő, mikor én is a mutánsokhoz tartoztam. ~ Ezt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy azért ezt ne halják a titoktartási véget, meg úgy sem tudnám ezt meg magyarázni.

- Remek ötlet, Miss Shanon. Én mutáns vagyok – az átlag embernél jóval lassabban öregedek. Kérem bocsássák meg, hogy az ilyesféle masinákhoz – intek a monitor felé – nem igazán értek. Az én koromban még nem voltak ilyenek. 1809-ben születtem, és végigharcoltam az eddigi életem – kiváló lövésznek tartom magam, és többféle harcmesterségben vagyok képzett. Egyébként kisasszony – biccentek Évának – nem hiszem, hogy a nyomtató jó ötlet lenne. Az ön súlyával és fizikumával nem hiszem, hogy olyan pontos és megbízható dobási technikái lennének, amik szükségesek egy ilyen eszköz pontos elhajításához. Ráadásul ha nem tévedek, bár ez csak feltételezés, a nyomtatóhajításban sem rendelkezik megfelelő tapasztalatokkal. – reagálok a nő szavaira, majd átgondolom a helyzetünket.
- Nem igazán ismerjük az ellenfelünk, de az elterelés jó ötletnek tűnik. Eberhardt ügynök, ön azt mondta, hogy a szobában lévő bármilyen eszközt felhasználhatunk. Gondolom nem kell emlékeztetnem, hogy a pisztolya is beleesik ebbe a meghatározásba. Ha a nő egyedül van a bankban, és észrevétlen tudok lőtávolságba kerülni, akkor nem jelenthet gondot eltalálni a fejét. Ráadásul ez esetben gyorsabban iktathatjuk mi, mint Miss Szabó ötletét követve, és a civil károkat is minimálisra csökkenthetjük. Persze ez csak az én ötletem. – dőlök hátra a székben, és várom a reakciókat a felvetésemre.

Az első kör elég fura volt, a második még inkább. Elméleti síkon játszadozunk, és egy bankrablást kell megakadályoznunk. Az elkövető Colona Walding, és túszokat is ejtett. Shannon a számítógéphez megy, és pötyögni kezd, addig Éve és a másik férfi elkezdenek véleményt kifejteni, hogy mit és hogyan kéne. Shannon közben felénk fordítja a monitort és rá keres Colona Walding nevére, közben pedig körül írja, hogy pontosan mi is ő, majd sorban Éva és a férfi is. Hát, ez pech, de ha már egy csapatként kell dolgoznunk, akkor legyen.
- A nyomtató túl nagy, és ha feltesszük - mert miért ne lehetne - élő pajzsként is hasznáhlat egy túszt, ami annyit tesz, hogy sikeresen végeztünk egy ártatlan emberrel. - az ilyen bankrablók - noha nem ismerem ezt a nőt - képesek élő pajzsokként használni a túszaikat, hogy magukat védjék.- Nos, az én képességeim kicsit eltérnek az Önökétől. Gamma fertőzött vagyok, bár nem a megszokott formában, de ebbe most ne menjünk bele, mert túlságosan elkanyarodunk. A baj az, hogy ha elvesztem az uralmat, akkor lőttek a banknak; jobb esetben. Elterelésnek inkább egy amolyan tárgyalás félét állítanék fel, Amíg Ms. Shannon mögé tud kerülni és le tudja fegyverezni, szóval lehetne tartani. - kisebb hatás szünetet tartok, és veszek egy mélyebb levegőt.
- Nem feltétlen kell erővel megoldani. Legalábbis nem biztos, hogy azzal kell kezdenünk.

A dolog, hogy nem birnám eel a nyomtatót, eléggé egy értelmü, Ezért is teszek le az ötletemről. A nyomtatót inkáb hagyom. Shanon, kissé türelmetlen, ami a keresést illeti, és ha jól látom egy internet keresőt használ. A netes keresés, több sikerrel jár, mint a sima SHIELDes keresés. És azt is meg tudjuk, hogy a nő érintéssel fagyaszt. Valamint, hogy a hivatalban dolgozik. És Shanon egy kérdést is fel tesz, de nem tudom, hogy költöi volt e a kérdés, de jó magam is hangosan kezdek el gondolkodni.
- Talán csak be akarja bizonyitani, hogy tud ő is rossz kislány lenni, vagy lehet az is előfordulhat, hogy csak szimplán a fizetését kevesli, de bennem még az is fel merül, hogy talán csak szimplán aról lehet szó, hogy csak váltság dij nak lesz a pénz. Ez szerintem, rá érünk ki gondolni akár utánna is, mert a feladat arról szól, hogy hogyan tudnánk őt két, vagy is inkább most már egy perc alat ártalmatlanitani. Nos, minden esetre, szerény személyem szerint, ha még lehet változtatni, inkább maradnék a jó öreg ollo mellet. Bár, nem használnám, inkáb szóval tartanám, vagyis magamra terelném a figyelmét, amig Shanon mögé kerül, aztán egy nagy irányzott ütés, amitől el ájul, és kész. Addig pedig a többiek gondolom ki jutatják a túszokat. Bár szerintem, úgy nehéz lenne mögé kerülni, ha eleve egy fal közelében van. A másik gond, és probléma, hogy ha van túsza is és fegyvere is, és az elöbb emlitet tárgyak nálunk is lennének, Elöbb szólitana fel minket, hogy dobjuk el a tárgyakat a kezünkből, külömben le lövi a túszát, vagy meg fagyasztja. Így, nincs is értelme tárgyat választanunk. - Mondom végig a saját gondolotomat, és várok.

- Egy perc… – dörmögöm magam elé, és közben töröm a fejem. Nem értek a gépekhez, de úgy tűnik, hogy a számítógépes keresés vagy micsoda nem célra vezetődő. Viszont ha valóban használhatom az ügynök pisztolyát, akkor igazán elememben érezhetem magam.
- Nagyon sokféle indítéka lehet… adósság, hírtelen veszteség, nem várt kiadások… A legveszélyesebb, ha egy zavarodott elméjű nő, aki maga se tudja, hogy mit akar… de ha a nő az érintésével fagyaszt, akkor az csak a közelharcra korlátozódik. Tehát a pisztollyal még mindig nem tud mit tenni, hacsak nem a túszokat használni pajzsnak, ami – mint azt már megjegyezték – igen ésszerű, és elvárható dolog. Viszont… ha megengedik. – köszörülöm meg a torkom, mert, bár nem akarom húzni az időt, nagyzolni se akarok.
- Ha kell, és a nő szintén fegyvert tart magánál… Húsz méterről valószínűleg nem okoz gondot még a ravaszon lévő ujját sem eltalálnom. A pisztolyt, illetve a kezét gyerekjáték kilőnöm, mielőtt kárt tehetne másokban. Ha pedig lefegyvereztem, akkor már a kisasszony, és az úriember is kipróbálhatják magukat az ártatlanná tevésében… miközben a fegyverrel megcélozva sakkban tartom. Nem szeretném megölni, ha nem elkerülhetetlen. – mondom, és az ügynökre nézek, majd tovább gondolom amit mondtam.
- Ha viszont csak – tegyük fel, hogy – szorongatja egy nő nyakát, akkor nehezebb dolgunk van. Lehet, hogy előbb tenne károkat a túszban, minthogy ártatlanná tennénk. Viszont ez esetben maximum egy túsz életét kockáztatjuk. Ennél sokkal nyugtalanítóbb, ha például bombákat szerelt fel, és a detonátoron van az ujja, mint egy filmben. Túl sok a változó ebben az egészben, túl sok a „ha”. – csóválom a fejem.
- Így lehetetlen megszervezni egy mindenképpen működő tervet. Valószínűleg a legtöbb dolog akkor dőlne el, ha ott lennénk a helyszínen, és improvizációra kényszerülnénk…. Így látatlanban talán csak annyit mondhatunk biztosra, hogy valakinek el kell terelni a figyelmét, húzni az időt, hogy a többiek kitalálhassák – ott, a helyszínen – hogy mit kellene… mit lehetne tenni.

Végig hallgatom társaim véleményét, közben én is járatom az agyam, hátha beugrik valami hatalmas ötlet, és elkiálthatom magam, hogy "heuréka!".
- Nos, Miss Szabó véleményezése nem rossz, de nem is teljesen helytálló. Attól, hogy a hivatalban dolgozik, nem kell senkinek tudnia, hogy "mellékállásban" hivatásos gonosztevő, aki túszokat szed és bankot rabol. - jegyzem meg, közben arcom még mindig gondolkodó grimaszban van.
- Igazából nekem nem jutott eszembe, de a Mister jól mondta. Amit tudunk - a bankrablás és a túszejtés - édes kevés, ahhoz, hogy valamit rendesen megtervezzünk. Milyen a berendezés, mekkora területünk van, milyen magas az épület és a többi, és a többi. - közben Shannon keresése sikereket ér el, mármint a hagyományos, otthoni módon, és kidobja az említett nő nevét és egyéb jellemzőit. Kriokinézis, ami végülis egy lenyűgöző képesség lenne, ha rendesen használják.
- Csak simán lőjük agyon! - fakad ki belőlem, de rögtön, ahogy jött, úgy el is száll, és rájövök, hogy ezt tényleg kimondtam hangosan, bár nem akartam.- Mármint, nem úgy gondoltam, elnézést. - szabadkozom, és inkább meghúzom magam egy kicsit.
- Ha az úr ellövi a kezét, de túszt tart maga előtt, az veszélyes játék, akármilyen jól is lő az ember. Viszont, ha szóval tudjuk tartani, és akad annyi hely, akkor a kedves feline kolleginak, kihasználva képességeit, egy szűkebb részen is odaférhet mögé. Ahová a macska feje befér, ott a teste is átmegy, szokták volt mondani. - ahhoz, hogy ezt elméletben valóban megtervezzük, tényleg nagyon kevés információt kaptunk; vonom le végül a következtetést.