Démoni sík

A régi topic

Egy démoni sík valamelyik vallás poklának szomszédságában. Egy komplett világ ez a hely, amit csak démonok és egyéb szörnyűséges lények laknak. Ide elvétve tévednek csak halandó lelkek, emberek, akiket a démonok a Földről rabolnak el, hogy rajtuk élhessék ki a szórakozásukat. Aki ide kerül, egy sivár és kietlen pusztaságba kerül, aminek se eleje, se vége az utazó számára.

A régi topic

Shadow
//előzmény: 7. sugárút//

Olafra pillantok mikor megszólal.
- Repülve biztonságosabb, mint gyalog és ne féltsen, nem lesz semmi bajom. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem. - hangom teljesen nyugodt, s keresek valami élelem félét, hogy a lehető leggyorsabban végezzünk, mikor történik valami. Vörös fénybe borul az utca azon szakasza. Kopogó léptek, s furcsa lények. Szemeim teljesen elkerekedtek, s csak úgy pislogtam rájuk. Ledöbbentem, főleg mikor meghallottam az egyik hangját. Próbáltam elrugaszkodni, hogy kitérjek előlük, s alakot váltsak, de az egyik érintését éreztem, miután az általam ismert világ megszűnt létezni.
Keményen csapódok képes felemmel a homokba, ahonnét eredeti alakomban küzdöm fel magam térdelésbe, s pillantok körbe. Farkammal idegesen söpröm a mögöttem lévő homokot. Ijedt tekintetem jól látszik, ahogy lelapuló füleim is. Foggalmam sincs, hogy merre is járhatok most, s hogy miért is vagyok itt. De ez nem Morsus volt... oh de örülnék most neki is, ha csak ő szórakozna megint... De nem... akkor itt állna és pofázna amint megérkeztem, de most még nem látom. Na meg akkor nem egy rohadt sivatagban lennék. Lassan felállok, s körbe nézek. Próbálok valamit meglátni, próbálok valakit kiszúrni... próbálok menedéket találni a nap elől, hogy ott agyalhassak... Ha nem látok semmit és senkit, akkor megindulok az egyik irányba totál random, hiszen mégse ácsoroghatok itt. Vízre is szükségem lesz a túlélésre, azaz azt is találnom kell. Füleim kezdem hegyezni hangok után kutatva, s reménykedek, hogy valamit meghallok.

Thorhalla
Ahogyan körbenézett Shadow nem látott semmit sem a közelben, teljes mértékben egyedül volt ezen a helyen. A korábbi hat lény, amik feltűntek nem voltak itt, furcsa a hely, ami eddig elsőre nem tűnt fel neki, hogy két nap volt fenn az égen, volt eleget már a Földön ahhoz, hogy tudja nem a Hold a másik. Az egyik nap a megszokott sárga, azonban a másik vörös fényben ég, és így minden kissé narancssárgás fényben úszik és árad. Itt lehetsz néhány perce már, amikor vöröses villanást vehettél észre magad mögött, és ha hátrafordulsz az egyik olyan lény áll mögötted, mint amit még New Yorkban is láttál. Ahogyan megmozdult a patás lába alatt megnyikordult a talaj, csak figyelt téged, egyelőre nem közeledett, a földre támasztotta a fegyverét kérdőn pillantott rád. Hirtelen árnyék repült el feletettek majd pedig az a furcsa szárnyas lény, ami ezt okozta vijjogó hangot adott ki és odébb repült el a távolba.
Valahogyan minden olyan furcsa volt, mint amikor álmodik az ember, de mégsem, mert tisztán érezhetted a napok égető erejét, ahogyan megsütöttek, a homok forró volt a talpadnál, amin álltál és a meleg szél is túlságosan valós volt ahhoz, hogy mindez csak egy egyszerű álom legyen. Az alak végül leugrott arról a szikláról, amin állt, a kisebb kövek felemelkedtek a talajról ahogyan leérkezett és a pata koppanását is hallottad. Túlságosan részletes volt minden.
- Ugye tudsz róla, hogy milyen sokat vadásztunk rád? – kérdezte. – Akkor azt hiszem ideje lenne elkezdened beszélni leány. Hol van a királynő, akinek a keze nyomát viseled? Válaszolj halandó!

A démon:



Shadow
A sivatag elég érdes ahogy a környezet jó része is, mint a két nap a vörösés és a normál, amiket itt láthatok, na meg a tény, hogy megint egy számomra eléggé idegen lény képviselője jelenik meg mögöttem. Nem örülök a jelen helyzetnek, hiszen akárhol is vagyok, csak egyben lehetek biztos... Hazajutni akkor fogok, ha ők haza engednek. Teljes testemmel az alak felél fordulok és kihúzom magam. Erőteljeset csapok a farkammal, s úgy nézem a másik lényt. A nagy dög végül elém ugrik, s meg is szólal.
- Ohh könnyebb lett volna fellapozni a telefon könyvet nem? Ja bocs nem vagyok benne így érthető... - válaszolok igen tárgyilagos hangon. - Nem nagyon érdekel, hogy mióta kerestek, ahogy az se túlzottan, hogy miért, főleg, hogy minden jel szerint igen csak sikerüt mellé trafálni. Nem ismerek királynőt, Asgardiakat ismerek és Midgardiakat. Mindkettőből túl sokat, de egyik se rémlik, hogy ilyen rangban lenne, azaz ha csak ennyit akart tudni, akkor eme kellemes rövid csevegést hasonlóan rövid búcsúval is zárhatjuk – szeszegem a fogaim közt, majd karba teszem a kezeimet. - Azért nyugtat a tudat, hogy érdekes külsővel nem csak engem áldott meg az élet, bár nem tudom, hogy mi poén van a szarvakban. Bár lehet csak nekem nem jönnek be. - farkammal újra csapok egy erőset, s felszántom a homokot. Ezt leszámítva arcom megse rezzen, s tekintetem a lényébe fúrom. Nem félek, se a haláltól, se ettől a valamitől. Legalábbis egyenlőre még nem.

Thorhalla
A lény rezzenéstelen arccal tűrte, hogy Shadow a képébe bámult, a lehető legnagyobb nyugalommal, arra sem reagált, hogy a nő kétszer csapott a farkával a homokba. Csak figyelte és hagyta, hogy elmondhassa, amit akar, a szarvas részt sem reagálta le, bizonyára fogalma sem volt, hogy néhai kedvenc káosz istenedet Loki-t szidod ezzel a mondattal.
- Befejezted korcs? – kérdezte.
Ezzel elindult és körbejárt téged, időnként közel hajolt hozzád és megszimatolt, tisztán lehetett hallani és érezted a bőrödön a leheletét is, majd pedig óvatosan odanyúlt hozzád és lágyan simított végig a hátadon, majd pedig visszaért eléd és ismét a szemedbe nézett és nem mozdult onnan, ahol korábban is állt.
- Nem tudod letagadni – mondta mosolyogva. – Idáig érezni az illatát, még látszik a jele, hogy hozzád ért és, hogy egymáshoz tartoztatok. Hogy miként nem tudom, de ki fogom deríteni és azt is, hogy most hol van. Ha ebbe belehalsz halandó, akkor így jártál, a te életed úgysem számít sokat, de a királynőé igen. Ha segítesz megmondani, hogy hol van, még épségben haza is juthatsz innen, ha nem… - mondta. – Egész hátralevő életedet itt fogod eltölteni, mint valakinek a rabszolgája. És mit ne mondjak, igazán sokan vannak, akik szeretik az embereket ezen a környéken, ugyanis nagy kincsek vagytok, főleg így érintetlenül.
A szeme gonoszan villant meg, majd pedig várakozó arccal figyelt tovább téged.

Shadow
Figyelem a lényt, majd vicsor ül az arcomra, a füleim hátra simulnak, s résnyire húzódik a szemem, mikor le korcsoz, ez a dög... Egyszer neki se ártana belenéznie egy tükörbe, s talán akkor rájönne, hogy ki is a nagyobb korcs kettőnk közül.
- Nem vagyok korcs... - sziszegem halkan, szinte hangtalanul a levegőt kieresztve fogaim közt. Tekintetemmel követem amíg fejmozdítás nélkül tudom a démon, amikor elkezd megkerülni, s kicsit lehajtva a fejem vicsorgok, ahogy szaglászik, de nem teszek ellene semmi. Semmi támadó jellegű mozdulatot vagy hasonlót, azonban, mikor végig simít a hátamon a fejem fölkapom, s érzem ahogy elvörösödök, miközben szemeim tágra nyílnak. Oldalra kapom a fejem és hátra pillantok a lényre, aki újra elém jött, s mélyen a szemembe nézett. Hallom a szavait, s megrázom a fejem, s felcsattanok.
- Mégis mi a jó ményküvest tagadnék le? Fingom sincs, hogy mit akar, hogy mit érez! És azt lesheti, hogy valamelyikük is meg fog kapni valamikor is – arcomra vicsor ül újra, ahogy nézem a lényt, s idegesen csapok bele a homokba újra. - Van elég szűz harcos... keressen egyet magának, akit csesztethet – teszem hozzá, s hátat fordítok neki... - Még, hogy királynő, meg hozzám ért, s – teszek egy pár lépést, de megtorpanok – egymáshoz tartozunk?! - a lény felé kapom a fejem. Demona... Démonok nevelték fel, a lányom, aki a másik világban élt, s aki meggyógyított. Ő ért úgy hozzám, meg Halla, de biztos egy ilyen lény nem Hallara gondol. Valami leesett, ez látszik rajtam.
- Az kizárt! - a lény felé fordulok, s megindulok felé. - Jó vicc volt... látom kaptam egy udvari bolondot, de ne aggódj, ezért a szánalmas viccért, egy kicsit összeverlek! - szemeim összeszükülnek. - Két személy ért csak hozzám mostanában akik nők, az egyik Loki lánya a másik egy másik valóságban lévő énem lánya, de mivel azt próbálod bizonygatni, hogy közünk van egymáshoz, így tegyük fel, hogy igazad van és akkor csak a vérem lehet. De ez képtelenség, s mert belekevered a lányom, még ha egy másik síkon élt énemé is... - vicsorgok - …ezért most a szart is kiverem belőled! Nem tűröm, hogy a vérvonalam tagjaival szórakozzon bárki is, legyen az Asgardi, Midgardi, Démon, vagy akárhonnan származó lény! E mellett, ha még egyszer simogatni kezdesz, az ujjaid töröm el! - Szemeim szinte lángolnak a dühtől.
- Senkinek se leszek a rabszolgája – karba tett kezekkel állok továbbra se túl kedvesen nézve...

Thorhalla
– Nem vagy korcs? – kérdezte vissza. – Eszerint mégsem ember lennél, hanem démon?
Figyelte a nő reakcióit, ahogyan emésztette, amit mondott neki, a fejét kissé megint oldalra biccentette és így méregette. Ő nem úgy, mint ahogyan egy nőt szokás, csak pusztán érdeklődést lehetett a szemében felfedezni, vágyat, vagy pedig hasonló érzelmeket nem. Úgy tűnt, hogy ő pusztán csak érdeklődő volt az irányodban.
- Márpedig megvannak a módszereink arra, hogy válaszokat csikarjunk ki belőled – mondta. – És te pedig dalolni fogsz, önként vagy pedig úgy, hogy nem is akarnál választ adni a kérdésekre. Így vagy úgy, de elmondod, amit tudni akarunk.
A férfi felnevetett, amikor ismét belecsaptál a homokba, majd pedig ismételten megszólalt.
- Nincs szükségem egy emberre semmilyen téren sem, sem pedig szüzekre.
Nem tett semmit, amikor elfordultál, talán tudta, hogy úgysem jutsz innen ki sehova és ezen a világon nincs olyan hely, ahol elbújhatnál. Mikor visszafordultál rezzenéstelen arccal tűrte a sértegetésiedet.
- Asgardiakkal nem foglalkozunk – vonta meg a vállát. – Már csak a démoni világuk miatt sem, hidd el, semmi, de semmi közünk hozzájuk, bár lehet, hogy örülnél, ha lenne. Szóval, akkor a lányod? Vagyis egy másik te lánya – mondta. – Akkor felteszem a kérdést újra. Hol van a királynő?
Ezzel elsuttog néhány szót, és a nyakadra egy nyakörv került, a kezeidet pedig egy láthatatlan erő rántotta össze a hátad mögött és azok körül pedig bilincs jelent meg és kötött gúzsba, majd pedig egy lánc a nyakörvből, aminek a vége az ő kezében volt.
- Nem leszel? – kérdezte vissza. – Akkor akár fel is áldozhatunk, úgyis a szüzek vérével lehet a legjobb rituálékat végrehajtani. Indulás!
Ezzel elindult az egyik irányba és megrántotta a „pórázt”, először még kedvesen, de ha nem akarsz menni, akkor ebből erősebb is lesz. Furcsa érzés töltött el, hogy ez rajtad volt, és rá kellett jönnöd, ha alakot próbáltál váltani, hogy nem tudod megtenni, ebben a testben ragadtál.

Shadow
Morcosan nézek.
- Nem vagyok démon se... Mutáns vagyok, egy kísérlet eredménye, így jobban hangzik? - morgok igen alaposan...
- Meg vannak a módszereink... ezt ezerszer hallottam és én is jó párszor mondtam, mikor infó kellett, azaz nem fogok rettegni, ha ez volt a cél. - szemébe nézek, s figyelem, hogy mit tesz eme lény, s hallgatom amit mond. Szemeim résnyire szűkülve maradnak. Majd nagyra is nyílnak, mikor a nyakamon megjeleni egy nyakörv, s mikor odakapnám a kezeimet érzem, hogy erő húzza őket hátra, s azokon is bilincs jelenik meg. Vicsorogva nézem, ahogy egy lánc is megjeleni, s úgy tart, mint valami állatot pórázon. Szavaira a szemeim újra összeszűkülnek, s nem mozdulok mikor megindul, de az erősebb rántásra már kénytelen vagyok. Hátat fordít nekem, így kész a tervem, s alakot váltok... illetve mégse... bárhogy próbálok nem akar sikerülni. Így gyorsabbra veszem a lépteim, s megelőzöm, hogy beállhassak elé.
- Mond, hogy hagyd ki ebből az egészből a lányomat! Ő nem a királynőtök! Ő egy lány, aki azzal az áldással vagy átokkal született, hogy a génállományom egy részét örökölte, s semmi több. Harcolt, s a karjaimban halt meg! Ezt akartad hallani? EZT?! - üvöltöm bele a képébe néhány könnycsepp kíséretében. - Úgy, hogy szállj le a témáról, s engedj utamra... - fordítom el a fejem és a tekintetem. Farkammal söpröm a homokot, miközben tekintetem szomorúvá válik az emlékre, s füleim is le konyulva jelzik. Ha tovább megy a lény, akkor követem, bár nincs más választásom, de egyenlőre lehajtom a fejem...

Thorhalla
– Akkor azt hiszem, hogy még a korcs is túlságosan magas rangú megjegyzés volt tőlem, féreg – javította ki magát a démon.
Arra már nem válaszolt, amikor a módszerekre tett megjegyzéseidet elmondod. Úgy tűnt, hogy roppantul magabiztos a lény. Csak a szemöldökét vonja fel, amikor megálltál előtte, hogy újra veszekedj vele. Végül vette egy mély levegőt és olyan lesajnáló tekintettel méregetett téged.
- Mond, nem unod még, hogy az energiádat pazarold teljesen feleslegesen? – kérdezte. – A város messze van ide és addig nincsen vized, se élelmed, így muszáj lesz a közel egynapos sétát kibírnod itt a sivatagban.
Elgondolkodott, amit Shadow mondott neki, és megvakarta az egyik szarva tövét, furcsán nézett még mindig a nőre. Amit mondott valahogyan nem illett bele abba, amit érzett. Valami nem stimmelt ezt a démon tökéletesen tudta és érezte, így mindenképp utána kellett ennek járnia. Nem válaszolt még a nőnek, csak ellépett mellette és megrántotta a láncot, hogy mozogjon végre és kövesse.
- Azt mondod, hogy a lányod – mondta anélkül, hogy visszafordult volna. – De nem halt meg, még él, ezt tisztán lehet érezni. Hogyan lehetséges, hogy egy féreg képes volt egy királynőt világra hozni? Ki vagy mi volt az apja az úrnőnek? A saját érdekedben remélem, hogy válaszolni tudsz a kérdésre. Ha nem… akkor marad az, hogy addig maradsz közöttünk, amíg újra világra nem hozod a királynőt, az uralkodónak bizonyára ez lesz az óhaja és kívánsága.


Shadow
Mikor javította magát a fejem felkapom és vicsorgok, hallgatom a szavait, s igazat kell neki adnom, ha a távolság igaz, akkor nem pazarolhatok ilyen körülmények közt a kelleténél több energiát. De ki fogom bírni, eddig se épp olyan életem volt, mint az átlagnak, hanem rosszabb. Mikor a láncom újra megrántja, akkor megindulok utána, s lehajtott fejjel kullogok mögötte. Amikor beszélni kezd nem válaszolok azonnal, csak egy kicsit később.
- De meghalt... csak egy Asgardi asgardiként feltámasztotta... a lelke lehet a lányomé, de vérileg már nem az. És a korcsot se viselem el, a férget még jobban nem, pont egy olyantól, aki hasonlóan mint én igen érdekesen néz ki... - morgom, s felpillantok rá. - Az apja amennyire tudom egy mutáns volt, annak a másik énje, aki mellettem áll. Igaz, hogy kiüt abban a többségtől, hogy bolond, de ez nem olyan extra dolog ami annyira speciálissá tenné. Hogy esetleg kivel bújt össze a másik énem azt nem tudom, mert mire oda kerültem már csak a lányom élt közüllük. Ennyi amit tudok... - hirtelen beugrik valami. Thorhalla mondta, hogy a Démonok elrabolták a lányomat, ha ez igaz, akkor oka volt rá és eme lény tudhatja. - Ha már te is így faggatsz, akkor most jutott eszembe valami, amire akkor tudnod kell a választ... Miért raboltátok el kicsiként a lányom? És miért pont őt? Mi a sötét titok, amiért kellett nektek? Talán az apja nem is az akiről azt hitte, hanem egy közülletek? - egy pillanatra megtorpanok, de ahogy a lánc megfeszül tovább lépek. Nem szokatlan számomra a lánc, s hogy billincs nyugszik a csuklóimon, így nem is zavar, de az jobban, hogy a lányom keverik bele valamibe, amihez kétlem, hogy köze lenne.
- Lehet én vagyok túl tudatlan, de kétlem, hogy két halandónak külső hatás nélkül születhetne Démon gyermeke, de javíts ki, ha tévedek patás... - nézem az előttem haladó hátát, bár nem számítok arra, hogy sokáig fog eme csevegés tartani. Addig is ügyelek arra, hogy a lépést tartsam.
- Egyáltalán hogy szólíthatlak? - kérdem, bár a patás lehet tökéletes lesz...

Thorhalla
– Meghalt? – kérdezte vissza. – Roppant sajnálatos, mert akkor ezek szerint, csak veled tudunk mit kezdeni, ha már az úrnő nem elérhető. Én nem a külsőre értettem azt, hogy féreg vagy, hanem a véredre. A külsőddel talán még el is mennél démonnak, de kedvesem bűzlesz attól, hogy ember vagy. Amúgy tévedsz, nem nézek ki érdekesen, még nem láttál démonokat, egy hercegi vérvonal sarja vagyok és rám esett a megtiszteltetés, hogy királyunk, Thamuz elé vigyelek. Szóval az apja is egy féreg? Hogyan szerezhetett ekkora hatalmat az úrnő?
Ezzel most egy ideig csöndben maradt és így ballagott tovább, mintha nem is hallotta volna a kérdéseidet, nem válaszolt és mivel háttal állt nem láthattad azt sem, hogy grimaszolt, amikor említetted, hogy a gyermek apja is mutáns volt, sőt őrült.
- Lehet, hogy az egyik elmebaja testesült meg a lányban – gondolkodott hangosan. – Lehet, hogy te vagy más, mint hiszed, bár a szagod, mint mondtam arra utal, hogy ember vagy. De mint mondtad kísérlet? Bárkik lehettek az őseid… bár kétlem, hogy ilyen szerencsénk lenne, hogy démoni vérből vagy való, de ezt majd a városban megmondják.
Tovább haladt és megint csöndben egy ideig azok után, amit mondtál.
- Valóban nem lehetne, és a lányodhoz semmi közünk, mi ebben a realitásban élünk, ha így mondjátok. Semmilyen másikra nem terjed ki a hatalmunk – vonta meg a vállát. – Tlalok, de ha akarod maradhat a Patás is. És te, neked mi a neved? És mivel foglalkoztál, mielőtt ide kerültél?

Shadow
Hallgatom amit mond, de nem szólok semmit, nem vágok vissza, csak lehajtott fejjel ballagok utána. Csak néha pillantok fel rá mikor megszólal, de nem néz hátra, csak tartja a tempót, amit nekem is kell tartanom, ha tetszik ha nem.
- Szüleim szintén kísérlet eredményei voltak, de hogy miből, vagy mikből és hogyan azt nem tudom. De ahogy olyan pontosan megállapítottad bárkitől, vagy bárkiktől származhatok. - szavaim most csendesek, s csak ballagok utána lassan. Csak némán tudomásul veszem a mondandója egyrészét, mialőtt újra megszólalnék.
- Tlalok... érdekes név. Az enyém Shadow és egy titkos kísérlet keretén belül született fegyver vagyok, akinek a dolga, hogy parancsra öljön érzelmek és bűntudat nélkül. Nincs halál félelmem jó ideje, s nem egyszer voltam már elég közel is ahhoz, hogy meghaljak. A génjeimben van a harchoz kellő tudás, de voltak személyek, akik felnyitották a szemem, hogy élhetek saját életet, s nem muszáj csak mások harcát vívnom, vagy csendesen eltakarítani azokat akik útban vannak. - elhallgatok egy kicsit. - Tlalok... mondj valamit a királynőtökről, akit kerestek, meg a királyról, Thamuzról, aki elé viszel. Valahogy zavar, hogy az egyik realitásban a lányom rabolják el démonok és nevelik fel rá kis idővel meg a sajátomban engem kaptok el... nem hiszem, hogy véletlen lenne – kicsit gyorsítok a lépteimen, hogy majdnem mellé érjek, de nem állok közvetlenül mellé, hanem kicsit lemaradok, s úgy nézek fel rá.

Thorhalla
Patás megint nem válaszol, csak ment előre, lassan teltek a percek és ő még mindig nem szólalt meg, akár lehetett azt is hinni, hogy most már nem is fogja megtenni, de végül oldalra pillantott, arra a részre, ahova Shadow ment.
- Nem az én dolgom, hogy kitől vagy mitől származol – vonta meg a vállát Patás. – Én csak megtettem, amit parancsoltak nekem, elmentem érted és idehoztalak.
Amikor Shadow újra beszélni kezdett Tlalok megint csöndben volt és nem válaszolt nagyon sokáig. Talán gondolkodott, talán nem, amit láthattál, hogy a messzeséget bámulta és időnként a talajt is fürkészte. Ennek ellenére egy pillanatra sem lassított le, vagy pedig torpant meg, az biztos, hogy akármit is keresett tudta, hogy merre kell mennie és még mindig ugyanazt az irányt tartotta fenn, mint amerre eredetileg indultatok.
- Nincs? – kérdezte Patás. – Hidd el, majd lesz, ebben teljesen biztos vagyok. Thamuz, az uralkodónk a kínzások nagymestere, bárkit akit kezelésbe vesz, nem lesz többé ugyanaz, aki volt korábban. Egy tűzdémon, aki kegyetlenségéről híres. Majd úgyis találkozol vele, és akkor alkothatsz saját véleményt is róla. A királynő? Nem tudom, lassan ezer év is eltelik, hogy nem volt királynőnk, rajtad éreztük az egyik keze nyomát, fogalmam sincs, hogy melyik démoni világ királynője lehet, de nagy hatalma van, ha még idelenn is éreztük, amikor feltűntél. Ketten voltatok, akiken érezni lehetett, ez csak azokon van, akik a közelében vannak, a másik személy eltűnt nem sokkal azelőtt, mielőtt ráakadtunk volna. Az a köd eléggé nehézkessé tette a kutatást és a keresést. Minden mágiát blokkol és legyengít. Így ezt nézve, pusztán véletlen, hogy pont rád akadtunk, te voltál a legerősebb jellel ellátott személy. És, hogy véletlen-e? Lehetséges, bár nem tudom, attól kéne megkérdezned, aki abba a világba vitt.

Shadow
Tartom a tempót, miközben némán hallgatok, s elmosolyodok. Egy ideig nem szólok semmit, de egy hosszabb idő elteltével mégis csk kinyitom a számat.
- Eddig is sokan bántottak, azért lettem ilyen, mert ilyenné akartak tenni. Tudom, a saját bőrömön tapasztalva, hogy a kínázással mennyire jól lehet formálni egy személyiséget. Ha a királyotok bántani akar, akkor úgy is fölösleges ellenkeznem, nem igaz Tlalok? - pillantok rá kérdően.
- Ha nem mágiával versz láncra, akkor is tűnsz olyan erősnek, hogy pusztán fizikai erővel fogsz le. A képességem is blokkolod valahogy, hogy átváltozva szabadulhassak, de mégis hova szöknék itt? Sehova gondolom. - próbálok a közelébe maradni, hogy lásson némi együtt működést, hogy nem úgy kell maga után húznia vonnia. Bár az én érdekem is, hogy ha lehet akkor árnyékosabb helyen legyek, vagy legalábbis olyan helyen, ahol némi vizet kaphatok. Nem számítok semmi olyan extra dologra, mint rendes szállás étel. Talán egy kicsit szabadabb mozgást kapok Tlaloktól, de másra nem számítok.
- Akkor mégis csak a lányom Démona lesz az aki a másik világban élt. De, hogyan lehet ez? James az apja kétlem, hogy ott Démon lenne, ahogy az itteni se az... - magam elé nézek elgondolkozva. - Ennek nem látok sok értelmét... Remélem, hogy a városban lesz olyan aki hajlandó lesz még rajtad kívül velem szóba állni, s elmondja, hogy mi is folyik itt, mert semmit se értek egyre jobban. Bár ez nem igaz. Értem, hogy Démona lehet királynő, de nem értem, hogy hogyan lehetett az, hisz elvileg halandó ő is. - nem nézek fel, csak tartom a Patás tempóját.
- Attól meg aki oda vitt nem kérdezek semmit... örülök, hogy nem látom a képét egy jó ideig, mert csak azt élvezi, hogy a felhúz és lát dühöngeni... Ostobba pasi – morgom, s elég durcás képet vágok, ahogy Morsusról beszélek. Elég meleg van, de nem nyafogok a hőségtől és a forró homoktól, csak ballagok.

Thorhalla
– Igen felesleges – mondta Patás. – Így vagy úgy, de rád erőlteti az akaratát, és nincs senki, aki tudna vele dacolni, legalább is én nem ismerek ilyen személyt.
Hátrapillantott, amikor folytattad a beszédet, de csak megvonta a vállát de egyelőre nem válaszolt. Árnyék nem volt sehol sem, se egy szikla, se egy bokor, de még vizet sem lehetett látni. A két nap pedig továbbra is magasan jár és perzsel mindent a környéken. Tlalok-ot nem érdekelte, amit a nő mondott, nem kapott nagyobb járási területet és a bilincsek sem tűntek el róla, noha a lánynak valóban igaza volt abban, hogy nem nagyon tűnhetne el ezen a környéken sehova sem. Végül horkantott egyet és megszólalt nagyon hosszú hallgatás miatt.
- Nem én blokkolom – mondta. – A bilincseknek sincs köze hozzá, csak ezen a világon nem tudod használni. Itt egyetlen ember sem képes az erejét használni, ez a hely távol esik a ti világotoktól, így ne csodálkozz, saját magadnak kell talpon maradni és nem pedig a képességed fog megmenteni.
Haladtok tovább, órákat mentek a tűző napon, mérföldek fogynak a talpaitok alatt, már kezdesz fáradni, mert nem vagy az ilyen mértékű meneteléshez szokva, de Patás csak nem állt meg. Semmit sem vesztett a kezdeti sebességéből. Órák után végre feltűnt a távolban egy szürkés helység, és ahogyan közeledtetek hozzá más élőlényeket is láttatok, rondábbakat, mint Patás, de volt, amelyik úgy nézett ki, mint a jelenlegi társad. Néhányan érdeklődve néztek felétek és szimatolgattak feléd, de a legtöbben csak meghajolta húzódtak hátra az utatokból.
- Nem tudom, hogy miként lehetséges – vonta meg ismét a vállát. – A szavaid szerint valamiért elvitték és lehet, hogy megvan az oka. Lehet, hogy éppen azért, mert az a te is megjárt egy démoni világot és az változtatta meg. A csillagok semmit sem mondtak nekem erről, vagy nem kutattam elég jól. De mindjárt megérkezünk a városba… a főváros.



Shadow
Hallgatom Tlalok-ot, s megtorpanok, amikor olyat mond, amit nem szívesen akartam volna hallani, de mégis tudnom kellett... A lánc mikor már kezdene megfeszülni magamtól indulok meg újra. Elég csak egyszerűén mpst gyalogolni is vele, nem kell, hogy az egyik rántásnál az egyensúlyom veszítsem, s a homokban kössek ki. Fáradni kezdek, de nem nyafogok e miatt. Ezt legalább nem akarom kimutatni. Némán gondolkozok arról közben, hogy minden jel szerint, ha a fogságban tartó láncoktól meg is tudok szabadulni, akkor se tudok alakot váltani, s egyszerűen elrepülni. Bár ha ez menne akkor is ott tartok, hogy egy hatalmas sivatagban találom magam, ahol csak a halál vár rám. De kitudja... lehet így is, azonban ezzel nem foglalkozok jelenleg. Telik az idő, s a távolság is fogy, ami visszavan, s ennek jeleként valamit látok a messzeségben. Emellett kezdenek lények is feltűnni, miközben szaporázom a lépteimet, hogy Patás közelében legyek. Figyeltem a szimatolókat és a meghajolókat, akik félre állnak az útból.
- Látom komolyan tisztelnek téged itt Tlalok. - tekintetem a többilényen siklik végig, s néha-néha farkam egyik oldalról a másikra lendítem... kezdek kicsit ideges lenni, ahogy a lényeket nézem, s talán némileg félni is. Egyes lények bűn rondák, de ezt azért nem kötném az orrukra.
- Érdekesek az itt élők – jegyzem meg félhangosan, majd felnézek a Patásra. - Előfordulhat, de eme kérdésre nem fogunk választ kapni. - lehajtom a fejem és úgy ballagok tovább.
- Tlalok... egyenesen most a királyotok elé viszel? - teszem fel a nagy kérdést, melyre őszintén szólva nem biztos, hogy választ is akarok kapni, de jobb, ha tudom azt is.

Thorhalla
Ahogyan közeledtek a város felé és beléptek a kinti hőséghez képest hideg csap meg és nagy hőmérsékletváltozástól egyből dideregni kezdesz. Lehet, hogy alapvetően átlagos lehetett idebenn a levegő, de a kinti forróság után azon is csodálkozni lehetne, hogy miért nincsen jég a talajon. Az első néhány lélegzetvétel szinte fájdalmas a meleg után, főleg, hogy a lélegzetetek is látszik a ködben. Patás megáll, majd pedig elsuttogott néhány szót, és egy tüzes kapu nyílt ki az utcán. Hátulról vonyítást lehetett hallani és menekülő lábak dobogását, hogy minél távolabb kerüljenek tőletek. Amint a kapu megnyílt Tlalok elindult és pár méter után valami más történik és a hidegből egy másik részre kerültök át, az előző romos épületek helyett egy lángokban álló városrészbe értek. Mindenhol monumentális magas épületek, hatalmas szárnyas és patás lények lépkednek mindenfelé, ezekről már látszott, hogy démonok és a valamivel több, mint két méteres Patás is alacsonynak tűnik mellettük.
- Az csak az alja nép volt – mondta a démon. – Ez a „nemesség”, itt is van valamennyire nevem és rangom, de nem vagyok túl magas rangon, az uralkodó ad a szavamra időnként de csak ennyi.
A férfi csettint egyet, mire Shadow-ról a bilincsek eltűnnek és a lánc is Patás kezéből, noha a nyaklánc ott maradt a nő nyakán. A démon az utcákat és a házakat nézte, úgy tűnt, hogy sem az előbbi hideg, sem a mostani forróság nem zavarta különösebben.
- Ha szökni próbálsz mindenképp megölnek – mondta. – Maradj mellettem, ha nem akarod, hogy bajod essen. És a kérdésedre, igen hozzá foglak elvinni. De itt talán jobb lenne, ha nem használnád az emberi nyelvet, amíg nem tanulod meg a démont. A sokaknak nem tetszett, hogy Thamuz utánad küldette az embereit.
Ezzel elindult az egyik utcán a legnagyobb épület irányába.

Shadow
Ahogy beérünk a városba kénytelen vagoyk megállni egy kicsit, mivel ráz a hideg. Fázok, mintha egy hűttőbe léptünk volna be. Mindezek ellenére követem a pórázomat tartó Patást, s próbálok hamar hozzászokni a hőmérsékleti viszonyokhoz. Amikor megáll, akkor hallgatom a suttogását, s a környezetünket figyelem. Tüzes kaput nyit Tlalok, s az itt lévők vonyítva menekülnek arrébb. Kérdően pillantok Tlalok felé, aki azonban megindul, így követem én is át a kapun. Ahova kerülünk, az egy egész más hely. Tüzes világ, s itt meg meleg van. Hatalmas démonok vannak itt, akik mellett Patás „barátom” is elég kicsi. Na igen... be kell látnom, itt már nagyot nyeltem. Ha ezek ekkorák akkor a király se lesz kisebb. Félek, igen, de még próbálom nem kimutatni.
- Értem – mondom csendesen. Majd egy csettintést követően kezeim nem tartja hátul bilincs és a „póráz” is eltűnik, bár a nyakörv rajtam marad. Megmaszírozom a csuklóimat. Verejtéket letörlöm a homlokomról. Tlalok információkkal lát el, bár ezek közül pár egyértelmű volt, mint, hogy ha szökök megölnek, vagy, hogy jobb ha mellett maradok.
- Tlalok... és kitől tanuljam meg mégis a nyelveteket? - kérdem halkan, majd elhallgatok, s közelebb lépek hozzá. Mikor megindul nagyjából mellette maradok, bár nem vele egy vonalba. Egy lépésnyit lemaradva, hiszen ha a többségnek nem tetszik akkor a végére még ezért ölnének meg. Tekintetemmel felmérem az utcát amerre megyünk, s lopva azokat a lényeket, amiket látok. Lassan a nyakamon lévő tárgyat megtapogatom, azzal álcázva, hogy a hosszú hajamat rendezem a hátam mögé. Lenne kérdésem a hellyel kapcsolatba, de nem akarok bajt hozni se Tlalok se a saját fejemre. Bár, hogy mekkora bajban is vagyok máris, az majd kiderül, mikor a királyuk elé kerülök, de van egy olyan érzésem, hogy akkor se lennék ekkora bajba, ha Halla szarvain gúnyolódnék egy jót, pedig az is egyenlő szinte biztos a halállal, de az tutti aránylag gyors lenne. De itt akar tőlem valamit az uralkodó és amiket eddig elmondott Tlalok addig nem fog nyugodni, amíg meg nem szerzi amit akart.

Thorhalla
Tlalok nem válaszolt a kérdésedre már, csak ment tovább. Ahogyan haladtok egyre többen bámulnak meg titeket, de senki sem szólt semmit sem, végül egy sarok mögül egy veled egy magas nőnek lény bukkan elő, ennek is van patája, olyan farka, amilyen az ördögöknek szokott lenni szárnyai is voltak és a fején két szarv, ezenfelül úgy nézett ki, mint egy ember. A leírások alapján egy succubus, egy szerelemdémon állt veletek szemben. Téged figyelt, majd pedig mondott valamit Patásnak, aki meghajolt a nő irányába, végül átkarolva a válladat megfordított téged és arrafelé indult amerre jöttetek. Még mindig nem szólt egy szót sem, csak hamarosan odaértetek egy hatalmas házhoz, aminek bement az ajtaján.
Odabenn minden kellemesebb volt, a hőmérséklet, semmi tűz, hanem inkább növények, mintha egy dzsungelbe értetek volna, de mégis lakóház volt, mert a bútorok is megvoltak. Csak itt engedett el téged, majd pedig az egyik asztalnak támasztotta a fegyverét.
- Majd megtanulod a nyelvet – mondta. – Lesz majd rá alkalmad. Éhes vagy, netán szomjas? A hercegnő most szólt, hogy az uralkodó még elfoglalt, így van egy kis időd mielőtt Thamuz maga elé szólítana téged.

Shadow
Tlalok nem válaszol a kérdésemre, s megértem, hogy miért nem... eljön a válaszok és a beszélgetsék folytatásának az ideje, de nem most. Amennyire csak lehet a közelében maradok, s csak figyelem a környezetemet. Végül egy elég érdekes nő kerül előnk, akivel beszélget patás valamit, miután a csajszi végig mért. Hát igen mind a ketten igen érdekesen néztünk ki, de biztos itt megszokott ez. Hogy nem értem amit mondanak, ezt már kezdem megszokni, bár nem tagadhatom,h ogy zavart, de ennek nem adtam semmi jelét. Nem sokkal később Patás kezeit éreztem a vállaimon, ahogy megdít és megindít a másik irányba. Egész pontosan arra amerről jöttünk, s egészen egy házig vezet némán, ahova be is megyünk.
Bent egy Dzsungel fogad, s kellemes levegő. Érdeke a lakás berendezése, de igen kellemes is ez a hely. Tlalok itt enged csak el, s szólal meg újra. Egy kicsit elgondolkozok a kérdésen.
- Igen, egy kis italnak örülnék, meg némi élelemnek ami lehet hús vagy akár valami gyümölcs is. De nem kell túl sok. - körbe nézek a lakásban amit onnét látok ahol állok és teszek pár lépést befelé, majd visszapillantok Tlalokra.ű
- Minden bizonnyal maradok egy ideig a világotokba. Azt lehet így előre tudni, hogy hol és milyen szállás fog majd rám várni, vagy erről Thamuz királyotok dönt majd? - kezemet felemelem, s a nyakörvvel játszok kicsit – Milyen az élet itt? Potosabban a társadalom. Nem akarok valakit is magamra haragítani azzal mert olyat teszek tudtomon kívül amit nem szabadna. - kérdő tekintettel nézek a patás kísérőmre, s remélem, hogy ad válaszokat is.

Thorhalla
– Egyelőre itt fogsz lakni – mondta Patás. – Utána majd kiderül, hogy Thamuz miként rendelkezik.
Ahol állsz láthatod, hogy növények ölelnek körbe mindent, a ház kellős közepén egy kisebb tó van, abban halak úszkálnak. A növényzet leginkább trópusira emlékezetet és a bútorok is ebből nőnek ki, mármint a fákból. Padok, három ágy, egy nagyobb asztal, körülötte néhány székkel. Miután Shadow elmondta, hogy mit szeretne Tlalok tapsolt kettőt mire három fiatal lány került elő a fák árnyékából. Mind a három embernek nézett ki, az egyik fekete bőrű volt, egy másik fehérbőrű a harmadik pedig távol keleti szépségnek tűnt. A kezükben már hozták, amit Shadow kért és a tőle nem messze levő asztalra tették le az italt és az élelmet, még meghajoltak Patás felé majd pedig nevetgélve szaladtak el, nem úgy tűnt, mint akik féltek volna tőletek.
Bőségesen hoztak élelmet és ételt is, bort és sima vizet, az élelem pedig friss gyümölcsökből állt, mindet fel tudta Shadow ismerni, hiszen Földiek voltak. Tlalok leült az egyik székre, majd pedig töltött magának a borból és lassan kezdte kortyolgatni, végül pedig ismét Shadow-ra figyelt.
- Ők hárman tanítanak majd a mi nyelvünkre – mondta. – Emberek mind a hárman, de gondolom erre már magadtól is rájöttél. Társadalom? A rabszolgáknak semmi joguk sincsen, csak a gazdájuk jóindulatától függ, hogy mennyire tudnak beilleszkedni és tanulják meg az illemet és, hogy miként vannak tartva. Soha sem voltam az erőszak híve, így a három lány is szeret itt lenni, szabadon járhatnak a városban, a billogból tudják, hogy kihez tartoznak ez garantálja a biztonságukat, a felső városban nem szólalhatnak meg, csak ha kísérő is van velük, mert az halált jelentene nekik. Ez a felsőváros igen, a ködben, az alsóvárosban beszélhetnek bármikor, de ott is csak a démoni nyelven, ehhez tartsd magad. amúgy pedig egy rabszolga akkor beszélhet az ura vagy úrnője jelenlétében, amikor az engedélyt adott rá. Van még egyéb kérdés? Egyél és igyál nyugodtan, és érezd otthon magad.


Shadow
Figyelem Tlalokot amit mond, majd tekintetem inkább a ház belsején időzik... lassan a tóhoz ballagok, letérdelek, s úgy vizsgálgatom meg. Minden olyan érdekes itt. Mintha a természet adná eme ház teljes berendezését. Tlalokra pillantok, mikor tapsol, majd kérdően pillantok a három lányra, s mérem végig őket. Mind hárman emberek voltak, s ételt, italt hoznak, majd meghajolnak a herceg felé és távoznak. Tekintetemmel követem őket, miközben felállok és az asztal felé nézek, majd lassan oda sétálok, s figyelem Tlalokot ahogy leül. Hallgatom elgondolkozva, azt amit mond. Egyszerű szabályok, súlyos bűntetések. Nem túl szokatlanok számomra már.
- Értem. És igen lenne még kérdésem. Hogy dől el, hogy ki kié is lesz? A királyotok dönt, vagy aki elfogta az adott lényt? - lassan leülök egy székre – s említettél egy billogot Tlalok, mire számítsak? Vagy semmire, mert engem már eme nyakörv jelöl? - egy kis vizet töltök csak magamnak, nem is nyúlok a bor felé se. Tiszta fejjel jobban megy a gondolkozás is. Belekortyolok a vízbe, majd a patásra nézek.
- Tlalok... - lerakom a poharat - ...köszönöm, hogy itt lehetek, s kapok élelmet, de mond el, hogy mit kérsz érte cserébe. Bár lehet csak én láttam, az élet sötét oldalát túl sokat,s gondolom úgy, hogy mindennek ára van. - felemelek egy almát, s a számhoz emelem, majd belemélyestem a fogaimat, s élvezem az édesnedűt, ami a számba folyik. De tekintetem a hercegen tartom, s miután a falatot megrágtam, s lenyeltem ismét megszólalok.
- S Hogy szólíthatlak mások előtt?

Thorhalla
Figyelmesen hallgatta, amiket kérdeztél és egyelőre még nem válaszolt, csak elvett egy gyümölcsöt az asztalról egy dinnyeszerűséget, majd pedig egy kést vett fel és félbevágta azt. Nem evett belőle, hanem a késsel kikaparta a magokat belőle és a tenyerébe vette. Vetett rád egy pillantást majd pedig suttogni kezdett néhány szót, a kezében zöldes fény jelent meg, majd pedig növényindák kezdtek a tenyeréből kifutni, elégedetten szemlélte a kis növényeket, amik a kezében maradtak, majd pedig felkelt és az egyik sarokban ahol föld is volt elültette gyorsan. Leporolta a kezét majd visszament az asztalhoz. Végül vett egy mély levegőt és végre megszólalt.
- Általában, hogy ki zsákmányolta az adott személyt – mondta. – Bár az uralkodónak van választási joga a hadizsákmányból, de szinte senki sem szokott elvenni attól, aki megszerezte. Amíg nem került biztos tulajdonba a személy a nyakörv az, ami mutatja, hogy még az uralkodó nem hagyta jóvá azt, hogy a tulajdonába kerül. Egy jelet kapnak a rabok, nem mindenkinél látszik, a kisseb rangú és gyengébb démonoké látszik egy jel a bőrön, például az én szolgálóimé nem látható kívülről. Csak egy mágikus lenyomat, amit megéreznek a többiek így tudván, hogy kihez is tartozik. Így akadtunk rád is, a királynő keze nyomát viseled, noha már halványodik, de még tisztán érezhető. Ha megengeded megmutatom.
Igazából meg sem várva a válaszodat odament hozzád és leguggolt előtted és közel hajolt hozzád, az egyik szarva véletlenül az arcodhoz ért, de nem zavartatta magát, a kezét a hasad felé tette nem túl magasan a keze melegét tökéletesen érezted, majd pedig elsuttogott néhány szót és a tested nagy része vörösen kezdett el izzani azokon a részeken, ahol Demona valamilyen formában is hozzád ért, ami pedig nem volt kis felület.
- Nem csoda, hogy üvöltött az, hogy a közelében voltál – felnézett rád, majd pedig felállt anélkül, hogy hozzád ért volna. – Semmivel sem tartozol, csak teszem a kötelességemet az uralkodóm fel. Az árat majd ő fogja szabni neked – mondta kissé bánatosan.
Tett néhány lépést hátrébb tőled, majd pedig elgondolkodott az utolsó kérdésen.
- Bárhogyan, ahogyan jónak látod, csak Patásnak ne – nevetett fel lágyan. – A Tlalok tökéletesen megfelel. Ahol a rangom kell ott majd szólok előtte. Úgy hiszem, hogy a szolgálóimmal meg fogod magad érteni, mert mindannyian ugyanarról a kontinensről származnak, mint te magad is.

Shadow
Figyelem, a mozdulatait a Patás házigazdámnak, s miután végeztem az almával, neki láttam a dinnyének, ha már neki csak a magok kellettek belőle, s figyeltem amiket mond, majd mikor közelebb lép hozzám, hogy megmutassa, akkor figyelek. A sok vörös rész láttán elöntenek az emlékek, s szomorúság ül az arcomra.
- Igen... látom... - veszek egy mély levegőt és mesélek Tlaloknak arról, hogyan ismertem meg Démonát, s hogy miket tudtam meg róla, s azt is, hogyan halt meg, lényegében miattam. - szomorú vagyok, ehhez semmi képesség nem kell, hogy látszódjon, s a könnyeim is folynak. - Nincs rosszabb, mint mikor egy anya látja meghalni a gyermekét, még ha egy másik énjéé is, akkor is az anyai ösztönök felélednek. - teszem még hozzá, s egy ideig csak az asztalt támasztom. Beletelik egy kis időbe, mire újra megszólalok, s a könnyeimet is letörlöm.
- Akkor egy általános esetben a tied lennék Tlalok, de hogy a király kerestetett, így az övé leszek, vagy azé akinek ad. - még látszik a bánat a képemen, s a kés ért kapok egy gyors reflex szerű mozdulattal, s ha sikerül, akkor a pengéjét nézegetem lassan forgatva, ha nem, akkor a karmaimat.
- Hogy egy kontinensről származunk az nem jelent sokat. Nem szeretik sokan az olyanokat, mint ami én is vagyok. De az élet furcsasága, hogy bár társadalomban nem akarnak minket eltűrni, de az erőnk kell nekik a háborúikhoz. - ha a kés nálam van, akkor a pengét magam felé fordítva lerakom Tlalok elé az asztalra.
- De nem leszek velük ellenséges, s remélem, hogy ők se velem, csak azért, mert másabb vagyok. Bár itt minden bizonnyal leszoktak arról, hogy a külső alapján ítéljenek – felállok, s egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Miközben Tlalokra nézek. - Itt valahogy a külsőm miatt jobban otthon érzem magam, mint „otthon” ahol „normális” alak mögé kell rejtenem igazi külsőmet. - felemelem a poharat, s kiiszom az utolsó cseppig, majd körbe nézek.
- Ha nem nagy gond, akkor majd pihenés céljára kérnék egy fekhelyet, amiben a tüskéim se tehetnek kárt. Egy egyszerű függőágy is bőven megteszi – pillantok a patás házigazdára – vagy a padló is megfelel, de eme ágyak lehet megsinylenék a testi adottságaimat. - lerakom a poharat, miközben bal kezemmel az alkaromon lévő tüskéken végig simítok, miközben a farkamat magam elé húzom.

Thorhalla
Tlalok csöndben hallgatta, amit mondtál neki, az arcán nem volt most semmilyen érzelem sem, csak hallgatott. Töltött magának egy újabb pohár bort magának és lassan belekortyolt abba is. Arra a részre végül nem is reagált semmit, amikor Demona-ról beszélsz és elérzékenyültél. Csak átnézett a vállad felett, vagy pedig melletted, és a növényeit tanulmányozta. Csak akkor nézett vissza Shadow-ra a férfi, amikor az ismét megszólalt, és már nem a családi részről beszélt, hanem az egész itteni helyzetről.
- Egy feladat volt – mondta. – Az uralkodó küldött fel a Földre, hogy hozzalak el, ő megteheti, hogy így szerezzen meg embereket magának, mi nem. De igen jól látod, az övé vagy, vagy pedig az, akinek adni fog, de nagy valószínűséggel nem fog odaadni senkinek sem. Mint korábban mondtam különleges vagy.
A kést sikerült elkapnod, Patás nem kapott utána, amikor mozdultál, csak figyelte, hogy mit is teszel vele. Kissé oldalra fordította a fejét és így nézett rád, majd pedig megrázta azt.
- Ketten mutánsok voltak – felelte. – Legalább is így mondják felétek. Ők sem tudják az erejüket ezen a helyen használni, és csak mezei emberek, akárcsak te. Démonok között élnek évek óta, nem ítélkeznek külső alapján, és szerintem örülnek, ha végre beszélhetnek a fajtájukból valakivel.
Az utolsó részre pedig csak megvonta a vállát.
- Majd a lányok megmutatják a szállásodat – mondta. – Ha arra mész, amerre eltűntek, akkor egy rétre érsz és ott beszélhetsz velük.
Ezzel felállt, majd pedig elindult az ellentétes irányba ahhoz képest, amit neked mondott.

Shadow
Akkor majd kiderül, hogy hogyan dönt az uralkodó a további sorsom felől. Bár én maradnék Patás mellett, de minden bizonnyal az én véleményem itt semmit se számít, azaz teljesen fölösegese is lenne hangoztatni.
- Akkor megyek hozzájuk Tlalok, s várom, hogy eljöjjön az idő, mikor Thamuz király elé viszel. - figyelem ahogy távozik, s felveszem a kést az asztalról, majd egy almát, s feldobom. A késsel egy határozott gyors mozdulattal szelem ketté a levegőben a gyümölcsöt, majd a kést az asztalra visszarakom, s elfogyasztom. Lassú léptekkel indulok meg arra amerre a lányok elmentek, s figyelem a lakást, melynek a belső része igen különleges... Valóban egy rét volt ott, s valahogy olyan békés és nyugodt volt minden. Karmaim nem kemény kövön kopogtak, s keltettek félelmet, hanem a fű ropogott a talpam alatt. Lassan leguggoltam, s megvizsgáltam a füvet, majd tekintetem a lányokat kereste, s amint megpillantottam őket lassan felállok és megindulok feléjük.
- Sziasztok – köszönök kedves mosollyal. - a nevem Shadow – mutatkozok be, bár nem tudom, hogy meddig is leszek velük. Lehet napokat, lehet napot se? Kitudja erre a választ. Bár ha csoda folytán patás házigazdámhoz kerülök, akkor igen sokáig. Valahogy úgy érzem, hogy jobb, ha kiélvezem a szabadságot, amit most kapok Tlaloktól, mert nem hiszem, hogy egy uralkodó, vagy valamelyik másik talpnyalója lenne ennyire rendes velem. Bár nem tudhatom, hiszen Tlalok is egy Herceg, s minden jel szerint jól bánik a szolgáival.
- Egy ideig itt leszek veletek, de azt ne kérdezzétek, hogy meddig, mert erre nem tudom a választ. - Figyelem őket, de közben kavarognak bennem tovább a gondolatok, hiszen, ha Démona valóban királynő, és az apja valóban Halloween, akkor bennem nem stimmel valami, vagy nem vagyok halandó egészen. Vagy Démonának nem mondták el, hogy az anyját elrabolták, s démon apja van. Minden esetre, a királynak királynő kell. És ha a lányom az, akkor az a szomorú tény, hogy nekem kell megszülnöm nekik. S az egészben az zavar a legjobban, hogy úgy férfi még nem ért hozzám sohase, még James se. Azonban egy biztos: Ha vissza jutok, akkor Halla nem lesz boldog, hogy démonok közt voltam, akkor meg főleg nem, ha még gyermekem is születik itt... Nehéz kérdés, hogy mikor járok jobban akkor...

Thorhalla
Amikor Shadow lehajolt, hogy a füvet vizsgálja meg, akkor azt tapasztalta, hogy olyan, mint a Földön, rendes fű, mint ami a Central Parkban is tenyészik, semmiben sem volt különböző. Amikor a fák közül kiértél egy virágokkal teli lugasban találtad magad, a fákon gyümölcsök rogyadoztak és benn a réten mintha a nap is sütött volna, ha felnéztél az égre, mintha a nap sütött volna vissza rád, egyetlen nap, kék ég, néhány felhővel. Az egésznek a közepén egy nyitott pavilon állt, benne asztallal, székekkel, ágyakkal és a földön pokrócokkal. Az asztalon gyümölcsök, poharak, kancsók, tányérok. Mintha maga a paradicsom lett volna, víz csobogását is lehetett hallani nem is olyan messziről, idilli állapotok, a lányok valami asztali játékot játszhattak, ha odamentél megláthattad, hogy Capitaly volt, tényegesen a földi játék. Mind a hárman felkapták a fejüket és feléd fordították, amikor megszólaltál.
- Szia! – köszöntek mind a hárman, majd a fekete bőrű szolalt meg. – Én Aurora vagyok, ő Cassie - mutatott a fehér bőrű lányra, majd végül a kínai lány jött sorban. – és ő pedig Sora. Hogyan kerültél ide? Már elég régen nem jött egyetlen rabszolga sem a Földről.
- És mire értetted, hogy nem leszel velünk sokáig? – kérdezte Cassie.
Pillanatokkal később csörtetést lehetett hallani a bokrokból, majd pedig egy olyan Shadow magas fiatal férfi bukkant elő a bokrok közül, hasonlóan nézett ki, mint Tlalok, csak éppen teljesen fekete volt a bőre és a szemei vörösek a sárgás helyett. Valamit morgott az orra alatt, megvetően nézett végig a négy nőn, majd pedig elsietett ugyanarra, amerre jött. Néhány másodperccel később egy kicsi világosbarna ugyanolyan lény landolt a füvön, mint az előzők démon, csak rajta látszott, hogy kislány és ruhákban volt a teljes teste. Felült a fűben és sírva fakadt. Valamit mondott a saját nyelvén mire Cassie ugrott oda, hogy megvigasztalja.
- Tlalok fia volt az első és ő a lánya – mondta Sora. – Amióta az úrnőnk meghalt mindig sír és rémálmai vannak.

Shadow
A fű igazi, s a körnnyezet teljesen olyan, mintha szabadban lennék valahol és nem egy épület belsejében. Olyan szép és jó itt. Megértem a három lányt, hogy boldogok, hiszen ez egy beteljesült álom, ami itt van. A lányokat nézem, hogy mit is csinálnak, s a bemutatkozásos rész után jönnek a kérdések, amire válaszolnék, de ekkor megjelenik egy velem egy magas lény, olyan mint Tlalok, csak színre másabb, meg pár külső jegyben, majd lelép, olyan hirtelen amilyennel jött, persze pár megjegyzéssel, amit nem nagyon érte, de a tekintete elég sok minden elmond. Ezután újra készülök neki állni válaszolni, mikor azonban egy másik landol a füvön, s sírni kezd, de ő lány lehet. Kérdően pillantok rá,majd a lányokra. Válaszokat is kapok a fel nem tett kérdésemre. Szóval eme kettő Tlalok gyermekei... szuper... Az egyikkel talán sikerül szót értenem majd, a másikkal minden bizonnyal jóval nehezebbb lesz. Leülök a fűbe, s nagyot sóhajtok.
- Engem Tlalok hozott ide Thamuz király parancsára. Amint a király ráér, s fogad, akkor visz elé és akkor dől el a sorsom, hogy kinél is leszek, bár ahogy Tlalokot hallgattam nagy eséllyel a király megtart magának, mert különleges vagyok. Azért vagyok itt lényegében, mert a királynőjük kéznyomát érezték rajtam. Az egész egy eléggé bonyolult ügy. Egy a miénkkel párhuzamos világ megmentésére összeszedtek egy csapatot. Azaz összerabolták az embereket, mert egyikünket se kérdezték meg, hogy akarja e vagy sem. Aztán elvittek minket eme világba, ahol összetalálkoztam az ottani énem lányával Démonával, akit elraboltak kis korában a démonok. Na most ő ért hozzám többször, s az ő nyomát érezték rajtam, ami miatt ide kerültem. Ha úgy vesszük akkor a lányomról beszélek, ha a genetikát nézem csak, s elhanyagolom a párhuzamos világok tényét és, hogy szűz vagyok. Az egész ügy azzal bonyolódik, hogy Amit tudok az ottani lányomról az annyi a születéséről, hogy egy mutáns srác az apja, aki a mostani pasim ottani énje, s ő igaz, hogy extrém eset, de akkor is csak halandó. Én magam szintén mutáns vagyok és eddigi ismereteim alapján halandó vagyok, bár kormány kísérlet eredménye képpen születtem meg annó, azaz kitudja, hogy mi vagyok pontosan. Annyi azonban biztos, hogy két halandónak nem lehet démon gyermeke, azaz a történetben valahol valami nem stimmel, csak én se tudom, hogy mi. - a fejemet fogom. - És csupán sejtésem van, hogy mit akar tőlem az Uralkodó eme információn kívül, főleg, hogy a lányom a másik világban a karjaim közt halt meg. - húzom félre a számat, majd a kis démon lányra pillantok, s felsóhajtok. - Képes lennék az erőm használni itt, akkor talán egy kis alakváltással sikerülne megnevetetnem, de így nem tudom. S egyenlőre még elég alaposan nyelvi gondokkal küzdök – a nyakörvem piszkálgatom közben, s a napfényben a puha fű hatására hátra dőlök, s az eget nézem.
- Ha lesz egyszer gyermekem, akkor lesz miről mesélnem neki. Jártam Asgardként hívott helyen, Párhuzamos világban, most Démon világban. S ha nagyobb lesz, akkor talán elmondom neki, az életem, mely után meggyűlöli a világot, bár ami megmaradt belőle... - sóhajtok egyet, s felülök, majd végig nézek a lányokon – ...bár lehet jobb lesz, ha életem jó részét a születéstől tizonnyolcadik életévemig nem tudja meg soha, s az utána lévő időszakból se tud meg sokat. - egy röpke mosoly fut át az arcomon. - Az életnek van humorérzéke... rabláncon kezdtem az életem, hogy mások akarata szerint harcos legyek, majd harccal töltött idő után rabszolga ként töltöm éveimet újra, de mégis ha itt maradhatok Tlalokkal és veletek, akkor életem legboldogabb idejét fogom itt eltölteni. - magam elé húzom a farkamat miután a tédeim felhúztam, s mind kezeimmel, mind a farkammal átölelem a lábaim, s fejemet a térdemre támasztom. A többieket nézem, s figyelem őket.
~ Ha itt maradok, akkor lesz időm feledni, de van amit sose tudok, hisz amit alaposan belém vertek, az bennem él, s ha szükségem van rá, akkor képes vagyok a tudáshoz nyúlni, amivel harcolhatok is, ha kell. Azonban, eme békés helyen olyan jó lenne boldogan leélni az életem egy részét, még akkor is, ha nem vagyok több, mint valakinek a tulajdona. ~

Thorhalla
A kislányt hamar sikerült megvigasztalni, majd pedig ő is elsietett abba az irányba, amerről jött. A lány fáradtan jött vissza arra a helyre, ahol a többiek voltak, majd pedig lehuppant a fűre a társaihoz és figyelték mind a hárman, hogy Shadow mit is mesél nekik. Összenéztek, amikor a nő említette a sok különböző világot, ahol járt és az egész történetet. Nem szóltak közbe egyetlen egyszer sem, csak csöndben üldögéltek és arcukon együttérzés látszott, majd amikor Shadow végzett megszólalt Aurora.
- Thamuz-t szerencsére nem láttuk – mondta. – Tlaloknak soha sem nézi meg, hogy kiket szerzett magának. Amennyire tudjuk ő az egyetlen, aki rendesen bánik az emberekkel, nekünk sincs semmire sem panaszunk. Noha nem foglalkozik velünk sem annyit azóta, hogy a felesége meghalt, azóta mindent hanyagol egy kicsit. Mind a hárman lassan tíz éve vagyunk itt, noha nem hasonlítható a földi életünkhöz, de nem panaszkodhatunk, ugyanis mindenünk megvan, ami kell, havonta egyszer bál van a rabszolgáknak, ahol a többi emberrel is tudjuk tartani a kapcsolatot.
- Tlalok nem rabszolgaként tart minket, hanem egyenlő félként – mondta Sora. – Bár mint mondtad a te eseted egészen különleges lehet. Minket csak egy kisebb kiruccanás alkalmával szerzett megmentve a többiek keze alól és ezért örökké hálásak lehetünk neki.
Többet egyelőre nem tudtak hozzáfűzni a dologhoz, ha kérdezel tőlük, akkor válaszolnak arra, hogy ők miként látják a helyi dolgokat a saját szemükkel látják.
- Milyen az élet most a Földön? Hogy érted, hogy már ami megmaradt belőle? – kérdezte Cassie. – És a nyakláncot hiába is próbálod leszedni nem fog sikerülni. A nyelvi gondokkal pedig nem lesz gondod, majd tanítunk, amíg itt vagy.

Shadow
Hallgatom a lányokat, s figyelem őket, ahogy ők is engem, amíg beszélek.
- Tíz éve... akkor voltam 18, s abban az évben altattak el és tartottak álomban 10 éven át. - gondolkozok el félhangosan, majd Cassie-re nézek, s lehajtom a fejem a kérdésére...
- Midgard, vagy más képpen a Föld Az egyik Asgardi ténykedésének köszönhetően lakosságának jó részét elvesztette. Az AIM nevő szervezet Loki, egy Asgardi isten irányítása alatt beszivárgott sok helyre, s megfertőzte az emberek szívét. Ezzel egy újabb mutáns üldözést hozva magával, s mutáns regisztrációt. Akik nem tettéké meg, arra vadásztak és minden bűnt, mit elkövettek rájuk kenték, ezzel is a mutánsok ellen lázítva az embereket. Közben mutánsokkal pénzért vadásztattak mutánsokra. Tudom, hiszen én is AIM egyik vadásza voltam. Mikor felébredtem teljesen egyedül voltam, s máshova nem nagyon mehettem. Én hivatalosan sohase születtem meg, a kísérlet, aminek köszönhetem a létem csak papíron elméletben létezik hivatalosan. Ebből adódóan nagyon kevesen tudják, hogy létezem. Nem is csoda...28 évvel ezelőtt a kormánynak fegyverre volt szüksége. Egy lényre, aki követi a parancsaikat szó nélkül. Azt hinné mindenki, hogy az élőket védő jogok, s a fogolytartásról szóló jogokat betartják, bár mivel hivatalosan nem létezek így jogaim sincsenek. Láncon éltem le az életem, s kiképeztek ölésre. - mesélelk a múltamról, a gyerekkoromról, de nem túl sokat, bár nem is lehet róla sokat beszélni, meg nem is akarok. - Éltetek akkor és biztos emlékeztek politikusok meg hasonló személyek véletlen baleseteire, vagy úgy mond terror cselekményekre. Jó részük kormány meló volt, s én végeztem el, cserébe azért, hogy tovább élhessek. Nem vagyok büszke erre se ne értsetek félre, ahogy tíz évre rá arra se, hogy az AIMhoz kerültem. Szörnyű dolgokra képes az ember, s ezt kihasználva a végeredmény adott. New York városában nincs áram, se semmi. Egy ködöt sikerült megfékezni, hogy csak New Yorkba legyen, s ne az egész világon. - A lányokon végig nézek. - De az utóbbi időben más világokban is töltöttem időt, s az utolsó három hónapba már nem voltam annyira AIM hű. Az egyik Asgardi mellé álltam, akivel Asgard földjén együtt is harcoltam a világuk pusztulása megakadályozása miatt. - egy pár pillanatra elhallgatok.
- Ezért mondtam azt, hogy talán jobb lenne, ha majd lesz gyermekem, akkor sose tudná meg, hogy mi életem története, hogy mire képesek az emberek egy része másokkal. Bár vannak kivételek. - szomorú lehet az igazság, s talán kegyetlen is, de miért szépítsem.
- A nyakláncot sejtettem, hogy nem tudom levenni, csak jó ideje már annak, hogy ilyet raktak rám utoljára. Hogy tanítatok, azt meg külön köszönöm, hisz ahogy hallottam a nyelv ismerete nélkül kint nem igazán szóllalhatok meg. - végig nézek a lányokon megint.
- Ti mit csináltatok azelőtt, hogy ide kerültetek, s milyen életetek volt. Meg persze itt hogyan telik a mindennapjaitok? - teszek fel néhány kérdést kedvesen, miközben üldögélek a fűben, s élvezem a napfényt. Kíváncsi vagyok, hogy ők mik voltak, s hogy zajlik itt a soruk.

Thorhalla
Hallgatnak téged mind a hárman, bár nem úgy tűnt, mint akiket túlságosan megrendített volna annak a híre, hogy mi vagy, elég ideje éltek itt, hogy nagyobb szörnyűségeket halljanak. És már nem voltak túlságosan régen a Földön, hogy érdekelje őket a sorsa, mind a hárman beletörődtek abba, hogy a régi világukba már soha sem léphetnek be és itt kell letölteniük a hátralevő életüket. De lehet, hogy tényleg nem bánták. Arcukon amiatt, hogy veled mi történt azonban tényleges szomorúság tükröződött.
- Sajnáljuk, hogy ez történt – mondták mind a hárman. – Nem akarod, hogy gyermeked legyen ezen a helyen – mondta Sora. – Nem nevelheted fel, a születésétől kezdve Thamuz rendelkezik vele. Nekem is volt egy fiam, de a születése óta nem láttam és azt sem tudom, hogy mi lehet vele. A világ másik oldalára vitték.
Utána csöndben hallgattak a kérdéseidet, majd pedig ismét összenéztek mielőtt válaszolni kezdtek volna.
- Mi ketten – mutatott Sora magára, majd Aurora-ra. – Hat éves korunk óta itt vagyunk, csak Cassie az, aki pár éve került ide és ő orvosnak tanult, de ugyebár így nem tudta befejezni az iskolát már.
- A nyelvet igen nem szabad használni, aki angolul mer megszólalni azt megölik egyből gondolkodás nélkül – mondta Cassie. – Így ezzel nagyon vigyázz. Azt eltűrik, hogy a démont használjuk, de abból is csak annyit, hogy ne lépjük át az illendőség határát, vagyis a legfontosabb dolgokat szabad csak elmondanunk.
- Hogy itt a mindennapjaink? – kérdezte Aurora. – Vigyázunk a kisebbik gyerekre, vásárolunk, főzünk. Időnként beszélgetünk és pletykálunk a többi rabszolgával, játszunk, tanulunk és más egyebet nem igazán lehet tenni. De nem panaszkodhatunk, nincs rossz életünk, mint mondtuk Tlalok kedves, és szerencsénk van vele. Mondjuk a fia erőszakos és durva… így örülünk, ha nincs itt, de ha meg itt van, nem tudunk vele mit tenni.

Shadow
Hallgatom a lányokat, majd felkelek és Sora vállára rakom a kezem, s a szemébe nézek.
- Sajnálom, hogy ez történt veled, de mivel a lányom kezenyomát érzik a királynőjük kezenyomának, így van egy olyan rossz érzésem, hogy nem leszek megkérdezve, hogy akarok e gyermeket vagy nem. - figyelem amit mondanak, s jegyzem amit mondanak.
- Értem, akkor Tlalok fiaval kell jobban figyelnem – elmosolyodok – Talán nem lesz vele gondom. Mindenkivel szót lehet érteni. Ha itt maradhatok, akkor majd megpróbálkozok vele. - sóhajtok egyet. - Furcsa, hogy képtelen vagyok alakváltásra, s úgy beszélgetek veletek, hogy valódi alakomban vagyok, ráadásul annélkül, hogy félelem, vagy megvetés lenne a szemetekben. De gondolom ez csak nekem, mert még friss vagyok itt. - leszakítok egy fűszálat, s a számba veszem.
- Mondjátok lányok, nehéz a nyelvük? - nyugodtan ülök a fűbe, s kicsit közben rakogatom össze a dolgokat. Érdekes lesz egy idegen nyelvet megtanulni és élesben használni, ráadásul nem tudom, hogy mennyi időm is van mind erre, hogy megtanuljam. Nehéz így, de ha Tlalokot kérdezném, akkor minden bizonnyal nem tudja megmondani, hogy mennyi időm is lehet itt nála, még mielőtt elvinne az uralkodója elé. Bárhogy is fog alakulni, az biztos, hogy még egyszer utoljára harcos büszkeséggel teszem meg az utat, mielőtt a túlerővel szemben fejet hajtanék a szolgaság felé, s addig is edzenem és gyakorolnom kell, meg ha lehet utána is, hogy legalább az erőmet megőrizzem.

Thorhalla
– Ki tudja? – kérdezte vissza Sora. – Lehet, hogy amíg nem találják meg a gyerek apját, addig szerencséd van.
Kissé idegesen és félve néznek össze arra, hogy azt mondtad, hogy Tlalok fiával szót lehet érteni. Valamit magyaráznak egymásnak számodra érhetetlen nyelven, úgy tűnt, hogy inkább lehetnek a démon nyelvhez szokva, mintsem az angolhoz, bár azt is folyékonyan és jól beszélték az eddigi hallás alapján, és számodra úgy tűnhetett, mintha mindig folyamatosan azt használnák. Így lehet, hogy olyasvalamit akartak mondani, amit nem lett volna szerencsés, ha megértesz. Vagy pedig jobban jársz, ha nem tudod.
- Nem akarod megtenni – mondta végül Sora. – Ő a fiam apja… nem érdekli, hogy vannak érzéseink, tárgyként kezel minket, erőszakos és durva. Jobban teszed, ha nem foglalkozol vele és megpróbálod a lehető legmesszebb elkerülni. Még az apja sem képes arra, hogy megfékezze.
Elgondolkodtak az utolsó kérdésen, egyelőre amit hallottál a nyelvből nem úgy tűnt, mintha annyira bonyolult lenne, volt egy megszokott hangzása, dallama az egésznek, de hogy gyakorlatban ez mennyi tanulást jelenthetett nem tudtad volna megmondani. Az Asgardit többet hallottad, mint ezt a nyelvet, noha a kettőt összehasonlítva az tűnt nehezebbnek.
- Változó, néhány héttől a néhány évig is eltarthat – mondta Cassie. – Attól függően, hogy mennyire van jó nyelvérzéked. Nekünk átlagban fél évig tartott mire sikerült folyékonyan megtanulni.
Hamarosan abból az irányból, ahonnan Shadow érkezett lépteket lehetett hallani, majd pedig megjelent Patás az egyik fa mellett, a lányok egyből ugrottak fel és hajoltak meg a démon irányába, aki biccentett, majd pedig megszólalt.
- Hölgyeim! – mondta tisztelettel. – Shadow, mennünk kell.

Shadow
Sorat hallgatom, majd figyelem, ahogy más nyelven beszélnek, bár nem igazán zavar már annyira, hiszen Halla is szereti a saját nyelvét használni, s nem azt amit megértek én is. Meg hát igen rég használják már ezt, így természetesnek is tűnhet nekik. Majd újra Beszélni kezd Sora, s egy pillanatra valami megcsillan a szememben. Nem igazán érzelem, hiszen haláli üresség, de egy pillanat alatt tova tűnik, s Sorara nézek.
- Nem kell félned. Harcos vagyok, de nem őrült. S, hogy tárgyként kezelnek, már fel se tűnik. A jó tanácsot megfogadom, s kerülöm, amennyire tudom, s lehetőségem van rá. - majd Cassiere nézek, s elmosolyodok.
- Hogy mennyire van nyelvérzékem azt nem tudom, de ha csak tized annyira, mint a fegyvernemek elsajátíására, akkor se lesz egy évnél sokkal több. Bár majd idővel kiderül ez is. - hangokat hallok arról amerről jöttem, s arra pillantok. Szemem sarkából mikor meglátom Patást, már érzem, hogy miért jött, bár még reménykedek benne, hogy nem ilyen gyorsan jött el az idő, főleg azok miatt amiket a lányok mondtak a többiekről. Felállok én is, s meghajolok felé, ahogy a többiek is tették. A szavai után bólintok, s a lányokra nézek.
- Még találkozunk, előbb vagy utóbb. - ezzel megindulok Tlalok felé, egy mély levegőt véve, s kihúzom magam. Harcos ként teszem meg ezt az utat, lehet utoljára.
- Készen állok, kérlek, mond, hogy mire ugyeljek Tlalok, hogy minden aránylag zökkenő mentesen menjen. Gondolom vannak szokások, amiket mindenkinek be kell tartani, az uralkodó előtt... - pillantok a Patásra, s követem, amint megindul, még egyszer búcsuzóul rápillantva a lányokra... lehet pár óra múlva látom őket újra, de lehet napok, hetek, hónapok múlva, vagy soha többé...

Thorhalla
Tlalok egyelőre nem válaszolt a kérdéseidre, csak kivezetett a házából az utcára, majd pedig egyenesen a palota felé vette az irányt. Körübelül negyedóra-húsz perc lehetett, amíg gyalogoltatok a kinti melegben, mire odaértetek egy hatalmas vaskapuhoz. Kinyitják nektek szótlanul, majd pedig máris útban vagytok egy hatalmas toronyhoz. Úgy két-három perc további séta kell ahhoz, hogy odaérjetek, amint ez megtörtént Patás kopogtatott az ajtón, majd pedig az kinyílt. Egy vöröses fényben levő szobába értek, ahol senki sem volt, ahogyan beértetek az ajtó be is csukódott mögöttetek, senki sem volt ott, így teljesen magától működött.
- A kérdéseidre a válaszok – mondta a démon. – Alázatosan viselkedj, csak akkor szólalj meg, ha kérdezett valamit és tiszteletteljesen beszélj vele, a legkisebb hibáért az életeddel fizethetsz. Egyelőre friss rabszolgaként mást nem kell tudnod, ennyi legyen elég. Ó, és igen ne jegyezd meg, hogy miként néz ki, errefelé senki sem szereti, ha a külsejét emlegetik. És még valami, soha se nézz a szemébe, hacsak nem ő adja parancsba, a padlót nézd előtte, vagy a lábait. Ha van még kérdésed mond gyorsan, ha nincs, akkor pedig menj!
Mondta, és ekkor egy ajtó nyílt a helységből egy másik sötét helységbe tovább.

Shadow
Lassan kihúzva magam sétálgatok Tlalok mellett, s tartom a tempóját. Utolsó utam, amit mint harcos teszek meg. Meleg van, de ennek jelét se mutatom. Egy hangot se adok ki, s csak az utat figyelem magam előtt, majd egyszer csak egy kapuhoz érkezünk, amit kinyitnak előttünk, s megyünk tovább. Még nem értük el a végcélt, de közel vagyunk hozzá. Aztán egy torony kapujához érünk el, ahova betérünk, s ott kezd el patás beszélni. Elmondja ait tudnom kell, s némán hallgatom őket. Szabályok sora, melyek most bár arra szolgálnak, hogy tudjam hol a helyem, egyben az életemet is óvják meg. A válasz sorozat végén Tlalokra pillantok.
- Lenne egy, bár nem is igazán kérdés, inkább kérdés. Ha rosszul alakul a helyzet, s nagyot hibázok, mi az életembe kerül, akkor egy hanvasztást kérek. Majd szórjatok szét ahol jól esik. De remélem, hogy még lesz alkalmunk beszélgetni Tlalok. - fejet hajtok felé, majd a kinyílt ajtóra pillantok. Veszek egy nagy levegőt, határozott léptekkel lépek be rajta, s pillantok körbe, de úgy, hogy ha van bent valaki, akkor véletlenül se nézzek a szemébe. Fejem is lehajtom, s úgy várok. A farkam lassan leng jobbra, balra mögöttem, de az is csak néhány lendülésig, majd magam elé húzom.

Thorhalla
Tlalok csak megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit sem arra, amit mondtál, mindössze sokatmondó tekintettel nézett bele a szemedbe. Odabenn még nagyobb hőség fogadott, mint kinn volt. Benn a helység egy terem volt, egy kis híd vezetett át egy központi részre, mert mindenhol máshol tűz égett. Ha körbenéztél, akkor a központi részen megláthattál egy trónszéket, amiben egy igazán furcsa alak ült, még nem is láttál ilyet soha korábban. Unottan emelte fel a fejét, amikor beléptél, egyedül volt a helységben, így elég valószínű volt, hogy ő lehetett Thamuz. Messze van, de így is, elég volt egyetlen pillantás csupán, hogy megállapíthasd, hogy a férfi, démon legalább három méter magas és a külseje sem volt éppen bizalomgerjesztő.
- Gyere közelebb! – dörrent fel egy mély hang a trónszék felől, amikor megálltál.
A legfurcsább az volt, hogy elsőre nem is értetted a nyelvet, mert teljesen mást hallottál, de mégis, mintha ezt mondta volna, érezted a csontjaidban és az elméd is tudta. Kicsit hasonlított az élmény arra, mint amikor Amora-nak hála megértetted az asgardi nyelvet, de mégis kicsit más volt. Ha odamentél, akkor a híd jó húsz méter hosszú volt, de kellően széles ahhoz, hogy könnyedén mehess végig rajta. amikor átértél akkor dörrent fel a démon újra, hogy állj meg, ezt nem is hallottad, csak egy parancs volt a testednek és önkéntelenül ereszkedsz le fél térdre az alak előtt.
- Mesélj magadról leány! – adta az újabb utasítást.

Thamuz:


Shadow
Igen meleg van eme teremben is, s talán még melegebb, mint az előzőben. Sőt ebben telejsen biztos vagyok. Gyorsan pillantok csak körbem, s mérem fel a helyet amennyire csak lehet. Hát nem egy bizalom gerjesztő egy hely az egyszert szent, ahogy a bent ülő alak se, ahogy végig pillantok rajta hamar. Thamuz az, ebben teljesen biztos vagyok, s amikor szól megindulok felé. Bár nem értem, hogyan értem a nyelvet amit használ, hisz sose tanultam, bár ha jobban belegondolok, akkor Asgardi tapasztalatok alapján lehet „kis” külső segítséggel értem meg. Lehajtott fejjel haladok át a hídon, majd a túloldalán, mintha csak parancsot kapnék rá egyszerűen megállok és féltérdre ereszkedek. Nem emelem fel a fejem, csupán hallgatom azt amit mond. Pontosabban amit parancsol.
- Ahogy óhajtja – szólalok meg halkan, majd belekezdek. - A nevem Shadow 28 évvel ezelőtt szülöttem egy... - kezdek vele életem történetébe, s elmondok mindent. A képességemet, mely itt nem működik, a kiképzésemet, s ha az uralkodó másképp nem akarja, akkor Asgard, s a másik világban tett látogatásom történetét is, egészen a mai nap azon pontjáig, míg Tlalok elkapott. Persze ha úgy gondolja az uralkodó, akkor abbahagyom, vagy egyes részeket ha kell újra elmondok, magyarázom. Hangomból jól kihangzik a tisztelet, azonban a félelem nem. Nem félek a haláltól, legalábbis egyenlőre még nem. De annyira őrült se vagyok, hogy szabályt szegjek. Az előtt térdelek, ki a sorsomról dönt, így észnél kell lennem. Bár most csak egy nyaklánc emlékeztet arra, hogy rabszolga vagyok, de ahogy Tlaloknál is tapasztaltam elég néhány szó, s láncok súlyát érezhetem.

Thorhalla
Hallgatott téged a démon, ahogyan meséltél és igen, kíváncsi volt minden apró részletre, mind Asgardról, mint a másik világról, és a Bukásról is. Időnként kérdezett csak bele a mondandódba, és amikor válaszoltál rá, akkor engedte csak, hogy folytasd is az elbeszélést. Unottan hallgatta, amit mondtál, majd pedig téged figyelt miután csöndben maradtál és befejezted a mesélést. Ahogyan itt térdeltél a közelében a démon is forró volt, mintha maga lett volna a tűz, igaz hasonlót Thorhalla közelben is éreztél időnként, de ez egészen más volt, lassan rájöhettél, hogy a terem él, a lenti tüzek ő maga volt, annak ellenére, hogy a testét szőr borította és egyáltalán nem tűnt tűzdémonnak, vagy hasonló szörnyűséges lénynek.
- És most arról beszélj, hogy egyes személyekhez miként viszonyulsz, azokhoz, akiket a történetedben említettél – mondta. – És hozzánk démonokhoz.
Ismételten nem angolt használt, hanem a saját nyelvét, közben az is feltűnhet, hogy nem vagytok egyedül a helységben, mert a szemed sarkából mozgást láttál és a helység szélén még a bejáratnál a legkülső körön démonok kezdtek megjelenni és titeket figyeltek, még Patást is észrevehetted közöttük.

Shadow
Az újabb parancs amit kapok igen csak magán jellegű dolgokba turkál, de itt most minden bizonnyal senkit érdekel, hogy hogyan érint eme utasítás, s válaszolnom kell, ha tetszik ha nem. Közben szemem sarkából mozgást érzékelek, s arra pillantok a fejem megmozdítása nélkül. Még több démon, s köztük ott van Patás is. Veszek egy mély levegőt, s kifújom, majd szólásra nyitom az ajkaimat.
- Jamest szeretem, bár neheztelek rá Asgardan tőrténtek miatt. Scarlettet kedveltem, Maguiret utálom, s szerencsére a sors nem hozott össze vele újra. Quentine érdekes figura. Nem tudom, hogy hova soroljam, eléggé semlegesek vele szemben az érzelmeim. Tao, remek harcos, akivel bár nem álltunk egy oldalon, mégis jól harcoltunk együtt. Reflexx, egy aljas kis féreg, aki az életet se érdemli meg. Gabriel, vagy másképp Loki. Nem igazán szeretem, ahogy Thort se. Thorhallat tisztelem, s nem a születése miatt, hanem azért ahogy harcol a világáért akár az élete árán is megtéve érte azt amit máskor sohase tenne meg. Morsus. Azt leszámítva, hogy folyton az idegeimre megy, valahol kedvelem. Kormány emberek, akik megalkottak és tárgyként kezeltek, talán már mind meghaltak vagy szenvednek. Démona. Bár nem az én lányom ténylegesen, hanem a másik énemé, de akkor is élnek felé az anyai ösztönöim felé, s képes lennék szeretni, de ő már nem él. Valkűr nem tudom, hogy mennyit őrzött meg belőle, de ő akkor is már egy az Asgardiak közül, s nem a vérem. - egy kicsit elhallgatok, hogy végig gondoljam, az események menetét, majd ajkaim szólásra nyílnak ismét. - Bár Asgardon miután láttam, hogy mennyire nem érdekli a többieket a világ, s egyben a világunk sorsa, valahogy nem érdekel a világ amiben születtem. - kicsit megemelem a fejem, de nem nagyon. - Démonok – mondom halkan. - Nehezet kérsz tőlem Thamuz király, hiszen nem rég kerültem ide. Ítélkezni nagyon nehéz, hiszen mit lányomnál hallottam, ott az előzményeket nem tudom, amiket itt hallottam, s tapasztaltam az meg oly kevés egyenlőre. Egy népet nehéz megítélni. Külső alapján nem ítélek, s Uram is biztosan látja, hogy miért nem. - lejebb hajtom a fejem – Tlalok kapott el és hozott ide a parancsodra, s nem bántott. Amit tudnom kellett, hogy ne sértsek meg senkit a tudatlanságom miatt azt elmondta, s a nyelvet is megtanítanák nekem a szolgái, hogy ha kérdést, vagy parancsot kapok, akkor ne csak az értetlen pillantásom legyen a válasz. De ő csak egy a népéből, akinek a tetteit nem vetíthetem ki a többiekre, mert ha megtenném, lehet rácáfolna a könnyelmű, s elhamarkodott kijelentésemre. Kérem adjon Thamuz uram egy kis haladékot, hogy népének tagjait látva, s míg nem beszélem az önök nyelvét addig csupán szolgáikkal érintkezve tudjak meg dolgokat, s véleményt alkothassak a tapasztaltak alapján. - csak magam elé nézek most, s várok, hogy mit is reagál az uralkodó, meg a többiek aki figyeltek. Nem mozdulok most meg... egyszerűen nem is merek nagyon mocorogni. A tűzhalál nem lehet kellemes, s valahogy úgy érzem, hogy itt az se lenne túl gyors...

Thorhalla
Miközben beszélsz észrevehetted, hogy melletted képek tűnnek fel életnagyságban melletted azoknak a képei, akikről beszélsz és mindenkihez, olyan alakban, mint amire te emlékszel róluk és talán a legjellemzőbb az említett személyekre. Majd pedig ez is eltűnt, amint elértél a démonos részre. Thamuz csöndben hallgatott mindent végig, amit mondtál, nem szólt közbe, noha néhány elfojtott és riadt sóhajt, hangosan megjegyzést halhattál hátulról a démonok közül. De az uralkodó még hallgatott, felállt, majd tett néhány lépést, még melletted is elment, majd végignézett a termen. Végül pedig mély hangon dörrent fel, valamit parancsolhatott, mire mindenki csöndben maradt, majd pedig hallottad, hogy szedik a népek a lábukat és
- Tlalok, te maradsz! – ezt már te magad is értetted, majd pedig elgondolkodott. – Szóval ismersz egy tűz avagy káosz istennőt is… roppant érdekes ismeretségi köröd van leány! De most megtanulod, hogy mi a szenvedés és, hogy miként vesznek el a halandók, vissza fogod még sírni a világodat mire végzünk…
Egyszer körbejárt, majd pedig megállt előtted, leguggolt előtted, majd pedig az egyik ujjával benyúlt az állad alá és felmelete a fejedet kényszerítve, hogy a szemébe nézz. Fájt az érintése, égetett és megérezted az égő hús szagát is és a fájdalom is kegyetlen volt azon a részen, ahol megérintett.
- Melyiket akarod először elfeledni ezek közül gyermek? – kérdezte.

Shadow
Hallom a démonok hangjait, s korábban láttam, ahogy az említettek felbukkannak. Ne néztem fel a démon királyra, nagyeséllyel leendő uramra, csak miután végeztem némán hallgattam. Majd valami parancs hangzik el, de nem értem, s utána egy újabb, mikor hallom lelépni a bandát, de ezt már értem is. Tlaloknak maradnia kell, ez meg nem biztos, hogy olyan jó hír számomra, de majd kiderül. A király folytatja, de már nekem intézve a szavait. Mire a mondat végére ér addigra nagyot nyelek. Hát igen, most egy kissé kezdek komolyan megijedni, vagy félni? Na de nincs nagyon időm ezen agyalni, mert leguggol előttem, s majd az ujjával emeli fel a fejem, pontosabban kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Fáj az érintése, ahogy éget, s felszisszenek, majd halkan fel is nyüszítek egy idő után. A kérdésére csak összeszorítom a fogaimat, majd kicsit próbálom elhúzni a fejem, hogy fájdalom szünjön annyira, hogy tudjak válaszolni, de ha nem megy, akkor fogaim közt préselem ki a nevet...
- Jamest – hangom fájdalommal teli, ahogy szemeimben is szomorúság, s fájdalom csillog. Nem merem elfordítani a tekintetemet, pedig legszivesebben azt tenném, azonban nem tudom, hogy milyen következményei lennének itt eme cselekedetnek.

Thorhalla
Elengedi az álladat, majd pedig elégedetten hümmögve állt fel előled és ült vissza a trónszékére. Tlalok még mindig az egyik bejárat mellett állt és csöndesen várakozott. Körübelül fél vagy egy percig teljes csönd ereszkedett a helységre, mindössze a tűz ropogását lehetett hallani és semmi mást. Majd pedig mintha egy lökést éreztél volna és egy réten találod magad. Egy ligetes terület, melletted egy tó, a távolban bármerre nézel épületek voltak. A Central Park, hamar felismerted, késő délután van, Loki köde sehol sem, az épületek is egyben vannak, bár néhány romot még mindig lehet látni. A nap narancssárgán ragyogja be a helyet, majd pedig nevetgélést hallasz. Felismered a hangot, hiszen a te sajátod az és James-é. Ha elindulsz a hang felé egy piknikező párt láthatsz meg, a saját alakodban vagy, néhány járókellő is mászkál, de senkit sem érdekelte, hogy ott vagytok.
James is saját alakban éppen egy szendvicset eszik és nevet, akárcsak te, és hamarosan meglátod, hogy miért is, egy kislány van még ott veletek, nem nehéz felismerni, hiszen láttad már korábban is, noha nem ennyire picinek, Démona volt az. Thamuz melléd lépett és megremegett a föld még ezen a helyen is, de úgy tűnt, hogy a másik énedék nem vették észre. Játszanak a lányukkal, önfeledtek és boldogok. Mintha nem is az az élet lenne, amelyikben te is éltél, de a környezet pedig mégis.
- Azt mondtad, hogy őt – mondta gonoszul mosolyogva. – De egy élő személyt nem lehet elfelejteni gyermek és egyetlen élő sem képes rá, hogy végérvényesen felejtsen. A te választásod, ha megölöd James-t, akkor a leányotok is vele hal, de te életben maradsz. Azonban, ha a leányotokat ölöd meg, akkor meg te halsz vele, de ő életben marad. De ha csak magaddal akarsz végezni, akkor a másik kettőnek is vége lesz. A te választásod gyermek!
Ezzel egy pisztoly jelent meg a kezedben és Thamuz hátrébb lépett.

Shadow
Elveszi Thamuz a kezét, s nem éget tovább...ez is azonban elég , hogy tudatosuljon bennem, hogy ehhez képest a verések amiket eddig kaptam sehol se voltak. Az égési sebek nem gyógyulnak könnyen, s meg is maradnak, vagy egy szint után nem is gyógyulnak. A válaszom után néma csend telepszik a helyre, s senki se szólal, meg, csak a tűz ropogását hallgatom, s lassan lehajtom a fejemet. Nem akarok tiszteletlen lenni, hogy bámulom az urolkodót, majd pedig egy lökést érzek, s már nem is ott vagyok. Central Park. Hamar ismerem fel a helyet, s nézelődni kezdek, majd pedig ismerős zajok ütik meg a fülemet, s arra megyek lehetőleg úgy, hogy takarásban legyek. Egy fa mögé húzódok, sonnét figyelem őket... Jamest, Magamat, s a lányomat... Csak némán figyelem, hogy milyen boldogok, s lehajtom a fejem. Thamuz lépteire, s hangjára kapom fel a fejem, ahogy mellém ér. Jamesre nézek, s hallgatom amit mond, majd pedig a kezemben érzem a pisztolyt. Desert Eagel, mint mindig. Lassan felhúzom, s hallom a kattanást, majd egyszerűen elengedem. Újabb fémes csattanó hang, s veszek egy mély levegőt, majd kiveszem a tárat.
- Egy golyó a csőben... - suttogom halkan, majd az ujjam felejebb csúsztatom a markolat felső részére, s a kis kapcsolóra simul. Egy halk szinte néma kattanás, mire a fegyver kibiztosítva pihen a markomba, s az ujjam a ravaszhoz siklik. A fegyver kész, de én még közel se. A szívem hevesen ver, ahogy végig nézek a trión, a boldogságukon. Fejemben visszhangoznak Thamuz szavai. Kilépek a fa takarásából, s Jamesre nézek, majd Démonára. A szívem még hevesebben kalapál, s egy könnycsepp indul meg a szememből. Visszasiklik az ujjam a kis kapcsolóra, s visszapöccintem, hogy ne tudjak lőni, s Thamuz felé fordulok. Ránézek, ahogy a könnycsepp folyik végig az arcomon, s mintha az idő lassulna le számom, miközben behunyom a szemem. Fejem lehajtom, s a külvilág zajai tompulnak, de a fejemben a szavak visszhangoznak keményen, s már nem csak Thamuz szavai, hanem az amit Halla mondott Démonáról, amit James tett Asgardon, a szívem hevesen ver, s végül a szavak miket Démona mondott nekem utoljára. Szívem nem dobban, mint ami megállt voltna. Szemeim felpattannak, s nincs bennük semmi, csak az üresség, a hideg halál, amikkel Thamuzra nézek. Újra kibiztosítom a fegyvert, s megpördülök, de most azonnal célozva a levegőt benttartva nézek a célkereszten keresztül érzelmek nélkül. James fejét látom ott, s a kakas lendül, majd becsapódik, a golyó pedig megállíthatatlanul indul meg, s ahogy elhagyta a csövet, a tár fémes hanggal csúszik a helyére, s néhány kattanás múlva újra tüzelésre kész a fegyver. De nem lesz rá szükség. Túl biztos a kezem, hogy ilyen távból hibázzak. Leengedem a pisztolyt, s Thamuzra se pillantok.
- Most mondjam, hogy ki legyen a következő Királyom? - kérdem csendesen – Lehet nem fejeztem ki magam rendesen, s ezért bocsánatát kérem, de arra képeztek ki, hogy őljek születésemtől kezdve. Ahogy azt is belém verték, hogy annak a kezébe ne harapjak, akik etet, ha csak nem az lök el magától. - megforgatom a pisztolyt, s Thamuz felé fordulva letérdelek, majd felé nyújtom a fegyvert a két tenyeremen. Egy könnycsepp se indul meg az arcomon, uralkodok most az érzelmeimen, pedig fáj belül, s nem is kicsit.

Thorhalla
A démon csak felnevetett arra, amikor rákérdeztél, hogy újra mondj nevet. Láthattad magadat zokogni a földön, ahogyan a lányodat vagy a férjedet ölelted összetörve. Még mindig nem tűnt fel annak a képnek, hogy ott voltatok, csakhogy valaki megölte a gyermekét és a férjét. Majd pedig egy vágás, egy ismerős lakásban vagy, Olaf ül melletted és magyaráz valamit, éppen tanít valamire. Majd kopogtatnak az ajtón, vele együtt mentél oda, és amikor kinyílt James állt az ajtóban egy csokor virággal.
- Sajnálom – mondta, majd pedig megcsókolt.
Gyorsan pörögtek a képek tovább és tovább, együtt voltatok egymás oldalán boldogan, a város lassan kezdett magához térni és ti is egyre közelebb kerültetek egymáshoz, lassan elhagyott az az éned, aki egykor voltál, más volt a fontos számodra, nem az emberek mészárlása. Együtt töltött éjszakák képei, amikor egymás karjaiban feküdtetek, majd pedig az első alkalom, amikor rájöttél, hogy gyermeket vársz, egy esküvő, a saját boldogságotokat is érzed, majd az öröm, hogy a világra hoztad a leányotokat. Végül pedig boldogan a parkban vagytok újra és ugyanaz a szituáció, hogy ott ültök a pikniknél és játszotok és szereteitek egymást.
- Újra! – mondta Thamuz anélkül, hogy rád nézett volna. – Majd újra, és újra, és újra.
Egészen addig tart, amíg képes vagy meghúzni a ravaszt és minden egyes gyilkosság után egyre több és több érzelmet és emlékképet kapsz kettejükről. Addig folytatja, amíg bele nem roppansz az egészbe, vagy pedig nem unja, hogy ezzel a képpel kínozzon.

Shadow
Csak nevet, mire felállok, s megforulok. Látom, hogy a másik énem hogyan zokog nézve a két halottat, de valahogy egy csepp könnyre se vagyok képes. Ezután képszakadás, s látom az eseményeket, azokat, amik a park előtt történtek. Hallom Thamuz hangját, s a dolgom ugyan az... Egy újabb lövés, s kezdődik minden elölről, majd egy újabb, s egy újabb, de valahogy egyre nagyobb erő kell, hogy meghúzzam a ravaszt. Minél többet tudok meg, annál mélyebb a fájdalom, annál több sebet okoz minden egyes lövés a lelkemnek.
Az ötödiknél már könnyes szemekkel nézem végig az egészet, s képtelen vagyok az érzelmeimet visszatartani, majd pedig eljön a pont, amikor a fegyvert felemelem, de remeg a kezem. Kényetelen vagyok a fa segítségével megtámasztani a kezem, hogy lőni tudjak biztos kézzel, majd egy újabb lövés, s zokogva omlok a földre. De könyörtelenül kezdődik elölről az egész újra, de csak bőgök, összeomolva, s mikor elérünk a park jelenetéhez, akkor fogaim összeszorítva könnyáztatta arccal küzdöm fel magam lábra, majd emelem fel a fegyvert tüzelésre. Dolgozik bennem az, hogy nem ellenkezhetek a paranccsal, de ez már túlzottan érint, túlzottan átérzem. Remegő kézzel húzom meg a ravaszt, de ahogy a pisztoly visszarúg egyszerűen kiesik a kezemből. A lövés még távolról se talált, s térdre rogyok. Kezem a pisztolyért nyúl, s lehunyom a szemeimet... Nem segít semmit... képtelen vagyok megnyugodni... bőrömön érzem az érintését, magamban érzem a szerelmet, s az ajkait az ajkaimon. Érzelmeim győznek le... Remegő kézzel húzom az ölembe a fegyvert, s húzom végig a csövén az ujjaimat... Könnyeim csak folynak, miközben kiveszem a tárat, s félre dobom...
- Egy golyó... - suttogom remegő hangon, s próbálok újra felállni, de sírva rogyok vissza. Szemeimet törölöm meg, s újra célzok ülve, ahogy a fegyvert felemelem, de ahogy meghúznám a ravaszt újra látom a boldogságukat. Szemem újra lehúnyom, s a fegyvert a földre ejtem, majd lehajtom a fejem. Időre van szükségem... Azonban abból nincsen sok.
- Feledés ára nem ez igaz? Ahhoz nem kéne megtudnom, hogy mi is lesz később... Miért kell látnom Thamuz király, azt ami sose teljesül be? - kinyitom a szemem, s talpra küzdöm magam... - Bár mindegy is... ne legyen több bánat. - Szemeim újra megtörlöm, s a fának támaszkodva célzok, de most saját magamra. - Az érzelmek miatt sebezhető egy harcos... ezt sokan megmondták már. - Nevető önmagam figyelem a célkereszt mögül, majd meghúzom a ravaszt.

Thorhalla
Miután magad felé fordítottad a pisztolyt és meghúztad a ravaszt egy pillanatig fájdalmat éreztél majd pedig mindent átvett a sötétség. Amikor legközelebb magadhoz tértél nap sütött a fejed felett és kellemesen melegben a fűben feküdtél. Magad körül halk beszegetést hallottál angolul, hamar rájöhettél, hogy a hangokat ismerted, sőt angolul társalogtak. Ha kinyitottad a szemed, akkor meg is láttad Patás három rabszolgáját nem messze tőled ücsörögni és valamivel játszottak. Amint feltűnt nekik, hogy felébredtél azonnal odasereglettek köréd. A legrosszabb talán azon kívül, hogy az arcod, vagyis az állad fájt, belül fájt minden, mindenre emlékeztél, hogy kivégzed őt és őket újra meg újra. Semmivel sem lett jobb az az érzés, amit ott éreztél, és még mindig emlékeztél James-re és arra, amit láttál vele kapcsolatban.
- Ugye nem azt a személyt mondtad neki először, akihez a legjobban kötődsz? – kérdezte Aurora.
- Hogy érzed magad? – kérdezte a másik két lány is. – Szükséged van valamire?
Arcukon tényleg aggódást és bánatot láthattál, hogy érdekelte őket, hogy mi is van veled. Számodra lehet, hogy ez furcsa érzés vadidegenektől ezt viszont látni, de hát ők ilyenek voltak. Sora meg sem várta igazából, hogy válaszolj nekik, mert egy pohár hűvös vizet nyújtott át közben neked.

Shadow
Újra megtettem, de ezuttal magammal, hogy végetérjen ez a borzalom. Éreztem a fájdalmat, majd elsötétült minden. Mikor kezdtem újra magamhoz térni, akkor napsütött, s puha füvön feküdtem. Angol beszélgetést hallottam, s ahogy egyre jobban kezdtem magamhoz térni, úgy ismertem fel, hogy kiknek a hangját hallom: Sora, Aurora, Cassie.
Kezd a fájdalom is erősödni, ahogy magamhoz térek. Az állam is fáj, de talán semmi ahhoz képest, amit belül éreztem. Lelkem és szívem rengeteg mély sebből vérzett, s átjárt a fájdalom. Kinyitottam a szemeim, de a könnyek keztek el az arcomon folyni azonnal. Az első kérdésre képtelen vagyok szóban válaszolni, csak bólintok, hogy igen, majd a következőnél erőt veszek magamon.
- Akkor is jobban éreztem magam, mikor Halla szíven döfött a kardjával... - hangom csendes, s szomorú, miközben felülök lassan. Még most is látom magam előtt Jamest, Démonát, s magamat. Újra látom azt, amit tettem, amint egy pillanatra lehunyom a szemem, s érzem az egészet, ami még meg se történt, de megtörténhetne, vagy megtörténhetett volna. - egy kis innivalóra, meg vízre, s néhány gyógynövényre, hogy az állam elláthassam, meg arra, hogy most egy kicsit ne legyek egyedül – végig nézek a lányokon. Képtelen vagyok elmosolyodni, csak a szomorúság sugárzik rólam.
- Aurora... de azt mondtam... a srácot akit szeretek. Ennek az oka, hogy ha őt elfeledem, akkor nem csinálok őrültséget, hogy megpróbáljak visszajutni. - lehajtom a fejem. - Halla most tuti a fejemhez vágná, hogy milyen ostoba halandó vagyok, hogy ilyen nyílt céltáblává tettem az érzéseimet, amivel a lehető legjobban lehet bántani, s igaza is lenne. Láttam, hogy mi lehetett volna kettőnk közt, s mindig mikor újra kezdődött egyre többet láttam, s éreztem.... mintha engem érintett volna James, az örömük járt át, a boldogság, mikor terhes lettem, a gyermekem adta öröm... - arcomat a tenyereimbe temetem. - Mindig ugyan az volt a parancsa a végén Thamuz királynak: Válasszak és lőjek. Ha Jamest, akkor vele hal Démona, ha Démonát, akkor velehalok én. Ha magamat, akkor mindhárman. Ötször vagy hatszor tettem meg, hogy Jamest lőttem le, majd magamat a végén... s itt ébredtem... de borzalmasan fáj az egész belül... ráadásul emlékszek mindenre, és látom újra, amint lehunyom a szemem. - szemeimet törlöm meg, s próbálom abbahagyni a sírást, de nem nagyon megy... - valahol örülök, hogy lányok vesznek körbe, s nem férfiak... a másik nemet nem tudnám elviselni most magam körül.

Thorhalla
Sora bólintott, amikor a gyógynövényeket kérted és azonnal el is sietett a tisztásról, bizonyára keresni neked néhányat. A másik két lány ott maradt és csöndesen hallgattak téged. Az ő arcukon is fájdalmat láttál, ahogyan mesélted, hogy mi is történt veled. Mire végégre érsz a történéseknek Sora is visszaért azokkal a dolgokkal, amiket kértél tőle és letette nem messze tőled. Nevetésre kapták fel mind a hárman a fejüket és néztek a hang irányába, pillanatokon belül egy hangot is meghallottatok.
- Annak a Hallának legalább esze is van – mordult fel egy férfi hang nem messze tőletek. – Hogy a haladók mennyire ostobák és naivak tudnak lenni.
Láthattad a fák árnyékában Tlalok fiát, ahogyan megvetően fújtatott egyet, majd pedig kilépett a tisztásra. Megvetően nézett végig rajtatok, mire a három lány önkéntelenül is hátrébb húzódott és próbált téged is, hogy ne legyél annyira közel ehhez a démonhoz. Az néhány lépés után megállt majd beleszagolt a levegőbe, majd újra rátok nézett gúnyosan mosolyogva.
- Jajj milyen szomorú, torzszülött emberke fájó emlékei – nevetett fel újra. – Most sírnom kéne, vagy pedig nevetni? Nem tudom, kérlek világosítsatok fel, mert nem vagyok járatos a barbár szokásaitok között...
A lányok féltek tőle, nem volt nehéz rájönni, láthattad, hogy reszkettek a jelenlétében, és egyelőre nem úgy tűnt, mintha rajtatok kívül lett volna más is ezen a helyen.

Shadow
Sora elment gyógyfüvekért, míg a két másik lány mellettem maradt. Jól esett, hogy figyelnek rám, hogy törődnek velem, hogy meghallgattak. Sora is visszatért, s már csak el kellett a hozott gyógyfüvekkel látnom az állam, mikor nevetést hallottam. A hang irányába néztem, s némán hallgattam. Tlalok fia volt a hang tulajdonosa. A lányok féltek tőle, s hátráltak. Engem is próbáltak magukkal húzni. Kicsit hátrébb húzódtam én is, majd hallgattam a szavait a démonnak, s figyeltem, hogy mit is tesz... Mintha kést forgatott volna benne. Lassan felálltam, s lehunytam a szemeimet, majd megszólaltam a fejem lehajtva, ahogy tettem felé egy lépést.
- Ha olyan lennél, mint mi, akkor is nehéz lenne a válasz a kérdésre, hisz van aki ezen csak nevet, de van aki szomorú lesz. - hangom csendes, s nyugodt, majd a szemeim kinyitom, s felpillantok a démon szemébe egyenesen. - Azonban, hogy te mit teszel az csak rajtad múlik. Bár mivel fölöttünk állónak tartod magad, így már csak a lenézés miatt is nevetni fogsz a fájdalmunkon, a bánatunkon, de emellett elvárod viszont, hogy ha bánat ér, akkor mi sajnáljunk. Hogy ez helyes, vagy nem, az nem ide tartozik. Rabszolga vagyok, így tudom hol a helyem, hogy mi voltam, az meg legyen olyan, mit egyenlőre hagyunk a múlt árnyékai közt relytve azok szemei elől, akik nem tudják, s nem is akarják esetleg tudni. - tekintetem a talaj felé fordítom, s kezeim lazán lógatom testem két oldalán, ahogy farkam is a füvön pihen. A lányokkal ellentétben én nem reszketek, s nem félek. Tőle legalábbis nem.
- Apáddal, Tlalokkal szeretnék majd beszélni, hogy rákérdezzek Thamuz király mikor óhajt újra látni, hogy tudjam, érdemes e nyelvetek elkezdenem tanulni, vagy nem sokára látni kíván újra. - hangom csendes, mint amilyen végig is volt. Nyugodtnak mutatom magam, bár a belső viharok tombolnak bennem hála Thamuz kínzásának, de nem mutathatom ki, mert akkor lehet a három lány inná meg a levét.

Thorhalla
A démon közelebb lépett, nem igazán törődve azzal, amit mondtál neki. egyáltalán nem figyelt arra, elnézett melletted a lányokra és démoni nyelven morrant valamit, mire azok néhány másodpercig még haboztak ugyan, de a következő dörrenés után már nem mertek tovább maradni. Futva indultak el az egyik irányba magadra hagyva téged a démonnal. Az megállt nem sokkal előtted és végigmért méla undorral, majd pedig körbejárt és végül ismét megérkezett eléd. Néhány lépést hátrált, majd pedig megszólalt.
- Atyám jelenleg házon kívül van, egész nap – mondta. – De addig mi ketten remekül el fogunk szórakozni, amíg visszaér.
Csetintett egyet, mire a földből indák jelentek meg körülötted, egy-egy a karjaidra és a lábaidra tekeredett, egy a farkadra és egy nagy a torkodra, ami aztán le is rántott a földre. Ahogyan leértél az indák szorosabbra fonódtak körülötted, hogy ne tudj mozogni, sem pedig esetlegesen megszökni. A démon kaján vigyorral térdelt le melletted, majd pedig végigsimított a testeden.
- Nézzük mennyire bírod a megaláztatást és a fizikai fájdalmat királyunk parancsára – mondta.
Végigsimított a combodon, majd pedig a keze megállapodott az egyik felső pikkelyednél és óvatosan fogta meg, sokatmondóan vigyorodott rád, majd pedig egyetlen rántással tépte le a combodról az egészet és dobta le a véres darabot melletted. Ezzel a kifeszített karodhoz nyúlt és az egyik tüskét fogta meg, a szemében láthattad az élvezetet, hogy mennyire örül, hogy ezt teheti, megragadta a tüskét és azt is kitépte belőled, majd unottan dobta le azt is melletted. Végül odahajolt hozzád egészen közel és beleharapott a füledbe úgy, hogy abból is kiserkent a véred.
- Mond az érzékeny részeken is ugyanennyire fájna? – kérdezte nevetve.

Shadow
Valamit mond Tlalok fia a lányoknak, majd megint, s azok elmenekülnek. Érzem, hogy itt bármi lesz, azt nem fogom élvezni. Körbejárt, majd megszólalt, s nyeltem egy nagyot a szavaira. Tlalok nincs itt, és egy napig van távol. Így a fia azt tesz velem és a többiekkel amihez kedve van.
Csettint egyet és indák tekerednek a karjaimra, lábaimra, farkamra, s egy a nyakamra, majd a földre rántanak, s szorosan ott tartanak, hogy esélyem se legyen menkülni, vagy támadni. A Démon mikor mellm térdel, s végig simít rajtam remegni kezdek, s farkamat próbálom a két lábam közt előre lendíteni, hogy védjem a testemet, miközben karjaim és lábaim próbáltam az indák szorításából kihúzni. De nem ment, s félelem csillant a szememben. Bármit megtehet velem, s Thamuz parancsára ráadásul. Ezután a combomon simított végig. Féltem, valóban féltem, mint minden lány az én esetemben. Majd az egyik pikkelyemet fogta meg.
- Ne... - nyögtem halkan, mikor tudatosult bennem, hogy mire készül, majd egy hangos fájdalmas vonyítás következett utána, ahogy letépte. Fájdalom járta át a testem, ahogy a húsból tépte ki, de ez nem volt neki elég. Újabb fájdalmas üvöltés, s könnyek szöktek a szemembe, ahogy halk vonyítással néztem a démonra, aki ekkor hajolt hozzám közelebb, s a fülembe harap. A fogaim szorítom össze, s izmaim megfeszülnek. Fájdalom járja át a testem, s hallgatom a kérdését miközben nevet. A tekintetem elfordítottam, hiszen úgy is tudja, hogy igen.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezem csendesen fájdalommal a hangomban, miközben egy pillanatra rá nézek, majd a tekinttem elfordítom. Értem, hogy mire gondolt Thamuz amikor beszélt az érzelmeimmel való kínzás előtt... Kemény leckét kapok most, nagyon keményet, s nem csodálkozok, hogy a lányok úgy félnek eme démontól is. S ezek után nagyon nem akartam megtudni milyen a többi. Izmaim elernyedtek, hiszen nem volt értelme, hogy erőlködjök, amíg nem akarja, addig úgy se szabadulok.

Thorhalla
Miután elfordultál tőle, megfogta az arcodat és maga felé fordította, hogy muszáj legyen a szemébe nézned. Szemeiben láthattad, hogy mennyire jól szórakozik azon, hogy azt tehet veled, amit csak akar. Élvezte ezt a játékot, amit veled csinált. Néhány másodpercig még a szemedbe nézett, ahogyan az arcodat tartotta, majd pedig odahajolt hozzád ismét és megcsókolt, ha tiltakozni akartál, akkor két helyen megnyomta az állkapcsodat olyan erővel, hogyha nem nyitnád ki, akkor biztosan eltörhetné könnyedén. Majd végül unottan lökte hátra a fejedet úgy, hogy a földön koppant egyet. Hátrébb húzódott és csettintet egyet mire az indák szépen lassan eltűntek a talajban és téged szabadon engedtek.
- Hogy mit akarok? – kérdezte. – Téged és meg is foglak kapni – mosolyodott el gúnyosan. – Ha akarod, ha nem…
A kezére jutó vért egyszerűen rád kente és kissé undorodva törölte meg egy rongyon, amit egy inda nyújtott neki oda, majd pedig ezt is rád dobta. Arcán győzedelmes mosollyal állt fel szépen lassan miközben mindvégig téged nézett. Végül elindult abba az irányba, ahonnan jött, majd még mielőtt a bokrokhoz ért volna még egyszer hátrafordult.
- Gyerünk szedd össze magad és viseld méltósággal az egészet! – mordult rád.
Ezzel el is tűnt a szemed elől, mind a karod, mind a combod sajogott minden mozdításra, és a combodon jó eséllyel még izomsérülést is sikerült összeszedni ezzel. A lányok egyelőre nem kerültek elő és a férfi sem volt már itt. Teljesen egyedül maradtál.

Shadow
Erővel fordítja maga felé Tlalok fia a fejemet, s kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Ő nagyon élvezi, én meg rettegek. Nem harcos vagyok előtte, csak egy lány, aki nagyon fél most, s nincs segítség, nincs senki, aki megmentene tőle. Közel hajol, s megcsókol. Egy kicsit tiltakozok, de igen hamar világossá teszi, hogy ha nem nyitom ki a számat, akkor annak nagy ára lesz... a csók alatt reszketek, majd félve viszonzom azt. Aztán a fejem a földre löki, s megszólal, miközben hátra húzódik. Az indák is elengednek, de nem mozdulok, csak félve nézek a szemébe. Tudom, hogy hogyan akar, s ez az amire nem készíthet fel egy kiképző se. Főleg arra nem, hogy az ártatlanságom nem adom valakinek, hanem egyszerűen elveszi. A véremet törli belém, majd a rongyot amivel a mancsát megtörölte. Győzelmet aratott felettem, s távozik, de még egy mondatot hozzám vág, mialőtt eltűnne.
A könnyeim folytak, s vonyítottam, ahogy felültem, akárhányszort, csak sérült karom, vagy lábam terheltem. A rongyra néztem, majd a combomon lévő sebet néztem meg elsőre. Az a fontos, hogy járni képes legyek. Mászni kezdtem oda ahol azok a dolgok voltak, amiket korábban Sora hozott nekem, s megnéztem őket. Víz tökéletes elsz a sebet kitakarítani a rongy bekötözni azt, s a gyógynövények közt keresgélek. Valami fájdalom csillapító jó lenne, vagy olyan ami segíti a gyógyulást. Bár elsődlegesen most a vérzés elállítása, s a seb tisztasága a fő célom, így a rongy szélét a vízbe mártom, majd a seb környékét kezdem lemosni jópárszor felszisszenve. Fogaim összeszorítom, hogy ne vonyítsak fel újra a fájdalomtól. Reménykedtem benne, hogy a lányok hamarosan visszatérnek, mert nem akartam itt egyedül lenni nagyon, ezekután főleg nem.

Thorhalla
Azért úgy ahogyan oda tudsz menni ahol a holmi volt, noha, ha erőltetted a lábadat, akkor az igen fájdalmas volt és szúró és feszülő érzés hasított bele a combodba, ahogyan az izom is megsérült hála a kínzásnak. Kamillát találtál csak az asztalon, amivel bármire is mehetsz, meg a tiszta vizet, kamillás borogatást akart csinálni neked nagy valószínűséggel a lány. Hiszen ez nyugtatja a bőrt és még a gyulladás lehetőségét is csökkentette. Nekiláttál a sebedet tisztogatni, egyelőre senki sem bukkant fel, teljesen egyedül voltál. Semmit sem lehetett hallani most tényleg nem. Ha felnéztél az égre azt láthattad, hogy a szélnek kellett volna fújnia, mert a felhők folyamatosan változtak és mozogtak, ennek ellenére teljesen csönd volt. Idelenn semmi sem utalt arra, hogy szél van, így mostanság jöhettél rá arra, hogy ez bizony csak egy illúzió odafenn.
Hamarosan azonban mozgást hallasz és ha a hang irányába néztél, akkor pillanatokon belül felbukkanni láthattad Tlalok leányát, ahogyan a bokrokból mászott elő. Arca most is szomorú és bánatos és kissé totyogva indult el feléd. Majd, amikor a közeledbe ért, akkor megállt nem sokkal előtted. Pici volt még, úgy a derekadig érhetett fel csupán csak, innen pislogott fel rád a bánatos szemeivel.
- A bátyám bántott? – kérdezte magas és bánatos hangján.

Shadow
Sebeim pucoltam, s felnéztem közben az égre. A felhők ahogy mozogtak és változtak erős szélnek kellett volna lennie, de csak némaság ölelt körbe. Ez csupán illúzió volt, de akkor is elég jó, hogy megnyugtassa az itt lévőt, s segítsen elvesilni azt, hogy akarata ellenére került ide. Ráadásul a szabadság látszatát is keltette a hely, ami igen jó is volt most. A csend azonban zavart, így tekintetem néha-néha körbe járattam, hogy nem e csak lopadkodik valaki, de senkit se láttam. Azonban egyszer csak zaj ütötte meg a fülem, s odakaptam a fejem. Egy kis idő elteltével meg is láttam azt aki a zajt okozta: Tlalok lányát. Néztem a kislány, ahogy az arcán ott ült a bánat, s szomorúság. Milyen furcsa, ilyen idősen az én arcomon se volt nagyon más, csak esetleg még félelem... szinte tapintható félelem. Felém indul a kislány, s felállok az épp lábamat terhelve, s úgy figyeltem. Nem sokkal előttem megállt, én pedig a fűbe leültem elé, hogy szemmagasságban legyek vele. A kérdésére elsőre, csak némán bólintok, majd meg is szólalok.
- Igen ő volt Thamuz Király engedélyével. - egy kis szünetet tartok, majd ismét megszólalok. - De rendbe fogok jönni – egy kedves mosolyt eresztek meg, de csak játszok az érzelmeim mutatásával, hogy esetlegesen a kislány ne aggódjon értem. Hiszen még olyan fiatal, s nem biztos, hogy tudja mi a rabszolgaság, azon kívül, hogy vannak akik körül ugrálják, s foglalkoznak vele. - Mond, tehetek érted valamit? - kérdem kedvesen tőle. Bármit is kér próbálom teljesíteni, s remélem, hogy a lányok visszatérjenek, hogy segítsenek esetleg, ha olyat kér, amit sérülten nem túl könnyű teljesíteni.

Thorhalla
A kislány felnézett rád, amikor megállt előtted, majd pedig lenézett, amikor leültél a fűbe. Egyelőre csak figyel téged a kérdése után és nem szólalt meg. Érdeklődve várta a választ és figyelt téged miközben válaszoltál. Végül ő maga is leült törökülésbe veled szembe és onnan hallgatott. Szemében csak bánat csillogott és megcsóválta a fejét, amikor azt mondtad, hogy rendbe fogsz jönni. Szemeiben láthattad, hogy nem hitt ennek az egyszerű hazugságnak, vagy pedig jóval több mindent tudott ennyire fiatal kora révén, mintsem jó lett volna a számára.
- Ő a végrehajtója – mondta, majd megrázta a fejét. – Nem fogsz, soha senki sem jött még rendbe, akihez hozzáért.
Végül felkelt lassan, körbenézett, mintha keresett volna valakit, majd pedig végtelen lassússággal nézett vissza rád. Eltotyogott melletted az asztalhoz és levett egy süteményt róla és azt kezdte el majszolni miközben visszament eléd. Megint körbenézett és arcán látható volt a szomorúság, hogy nem lát, vagy pedig talál valamit, aminek pedig itt kellett volna lennie.
- Unatkozom – mondta. – Játszanál velem? A lányok mindig fogócskát, vagy bújócskát játszanak, de most úgy látom, hogy tényleg jól elbújtak.

Shadow
Figyeltem a kis lányt, hogy mit is tesz, miközben nyugodtan üldögéltem. Szavaira lehajtom a fejem.
- Lehet más nem jött rendbe, de még nem találkozott olyannal mint én. Bár a múltam, s mit éltem át mindegy is. Ha ő az aki a parancsokat hajtja végre, akkor olyan, mint ami én voltam fent, s magamból kiindulva tudom, hogy ne számítsak könyörületre. - Majd felkelek lassan, s lepillantok Tlalok lányára, majd elmosolyodok.
- Persze, játszok veled. - lehajolok hozzá. - te búj el, én meg megpróbállak megtalálni, oké? - annyira más eme kis lány, mint a testvére. Bár a fiú még apjára se hasonlít jellemre, de vajon hogyan lehetett ennyire más? Bár ezen nem most kell gondolkozni, főleg, ha a kis lány beleegyezik, akkor elfordulok, hogy elmehesen elbújni. Bár hallgatom a neszekete, hogy merre távolodi el, hogy legalább azt tudjam. Bár a fák között kezdődik majd az igazi mulatság. Addig is comb sebem tisztítom még egy kicsit, majd kötözöm be. Majd egy hosszú botot keresek, amire tudok jobban támaszkodni, hogy ne kelljen annyira a lábam terhelnem egy ideig. Ráadásul egy kis játék feledteti a dolgokat, meg talán a lányokra is ráakadok valahol.

Thorhalla
A kislány továbbra is bánatosan nézett rád és megcsóválta a fejét a szavaidra.
- Mindenki ezt mondja az elején – mondta. – Ő élvezi ezt csinálni és ez lehet, hogy parancs szerint van, de számára ez kiváltság.
Már futott volna el, hogy elbújjon, amikor mondtad neki, de végül mégsem tette meg. Csak megállt és még mindig nézte a fájdalmas arcodat, amit nem igazán tudtál elrejteni előle. A gyermekeket nehezebb átverni, mint egy felnőttet. Odalépett hozzád és mielőtt bármit is tehettél volna a két sebedre teszi a kezét. Először irdatlanul fáj, ahogyan megtette, majd pedig lassanként kezdett felhagyni a fájdalom, érezhetted és láthattad, hogy a sebed kezdett összeforrni. Úgy körübelül fél percig állhatott a kislány a sebeidre szorított kézzel és lehunyt szemekkel, majd amikor elvette a kezeit láthattad, hogy a sebek teljesen eltűntek a fájdalom sem volt meg, noha a tüskéd és a pikkelyed nem nőtt vissza, hanem rózsaszín friss bőr volt a helyükön. A kislány rád mosolyogott.
- Most már tudsz jönni játszani – mondta.

Shadow
- Hát igen ez nagy külömbség. Neki kiváltság, nekem az életben maradásom feltétele, hogy kövessem a parancsot. - csak álltam, majd mikor a lány a sebeimhez ér, akkor felvonyítok. Egyszerűen képtelen vagyok összeszorított fogakkal tűrni elsőre. Majd fejem lehajtom, s fogaim összeszorítva tűrök sziszegve. A fájdalom kezdett múlni, s figyeltem amit csinál a kis lány. Amint végzett hálás tekintettel térdelek le elé.
- Köszönöm, s remélem, hogy szabad. - Ha engedi, akkor köszönet képpen megölelem, majd kicsit távolabb húzódok, s rámosolygok. - Igen, most már tudok rendesen – lassan felkelek – Menjünk, akkor... - a kislányt nézem. Vajon hogy lehet egy ilyen testvére egy ilyen apa mellett? Villan át elmémen a gondolat, miközben befejezem a mondatot - ...játszani, s közben lehet megtaláljuk a lányokat. - Hangom kedves, s a mosoly se tűnik az arcomról. Amit szeretne a kislány játszani azt játszok vele.

Thorhalla
A kislány végül bólintott, amikor azt mondtad, hogy keressétek meg a lányokat. El is indult nem messze előtted valamerre a bokrok felé, eléggé áthatolhatatlan rengetegnek látszott, ami előtted volt, noha a kislány előtt, mintha maguktól váltak volna szét a bokrok, hogy utat engedjenek nektek. Arra ment, amerre eredetileg jöttél, szóval vissza a főbejárathoz, ahol rendes köves rész fogadott a kúttal, asztallal és székekkel. Jelenleg senki sem tartózkodott itt és a kislány nagyban keresett valakit, feltehetőleg a lányokat, hogy ők is csatlakozzanak be a játékba. De senki sem jött elő, még szólongatta is őket, de semmilyen választ nem kapott. Végül kissé szomorúan huppant le az egyik padra az előtérben, majd pedig a főbejárat felé kapta a fejét. Egyelőre nem tudhattad, hogy miért, hiszen semmilyen hangot nem hallottál, de pillanatokon belül kinyílt az ajtó és Tlalok lépett be rajta. a kislány odafutott az apjához és a nyakába ugrott, a férfi ránézett, viszonozta az ölelést, majd letette földre és néhány kedves, bár számodra nem érthető szóval küldte el. Amire a kislány bólintott, majd elszaladt a bokrok felé. Tlalok rád emelte a tekintetét fáradtan.
- Mennünk kell megint – mondta és ezzel kilépett a házból nyitva hagyva azt, hogy követhesd.

Shadow
Követem a kislányt, s a lányokat keresem közben, de egyenlőre nem látom őket sehol. Tlalok lánya hivogatja őket, de semmi válasz. Bárhol lehetnek és ez nagyon nem tetszik, hogy így elrejtőztek. Remélem, hogy velük nem szórakozott el Tlalok fia miután velem „eljátszadozott” egy kicsit. A lakás előterébe érkeztünk meg, ahol a kislány leült egy padra, majd hirtelen a bejárat felé nézett. Követtem a tekintetét, s mikor Tlalok belépett, akkor meghajoltam előtte. A kislány persze odafutott hozzá, s megölelte, majd pedig elment. Ezután Patás rám nézett.
- Értem... - mondom csendesen, majd követem kifelé Tlalokot. Kicsit lemaradva követtem szótlanul. Nem akartam megszegni a szabályokat, s mivel még nem ismertem a nyelvüket, ezért inkább hallgattam, várva, hogy mikor lehet Tlalok megszólaljon. Bár most lehet csak elkísér, s ugyenesen be kell mennem az uralkodóhoz, aki biztosan tudja mit tett velem Tlalok fia és azt is, hogy mit akar tenni velem.

Thorhalla
Ugyanazon az úton mentetek végig, mint a legutóbbi alkalommal azt leszámítva, hogy Patás most egyetlen szót sem szólt hozzád. Ha látta is a hegeket rajtad, vagyis a hiányos pikkelyedet, és a tüske hiányát, nem szólt rá semmit. Kicsit gyorsabban haladt, mint a legutolsó alkalommal, így neked szinte kocognod kellett, hogy a lépést tudd vele tartani. Ugyanott mentetek be, ahol legutóbb, majd pedig megint abba a kis sötét helységbe juttok. Végül az ajtó feltárult és szabad utad volt a trónterembe. Tlalok csak rád nézett és bólintott, majd pedig elindult kifelé, most úgy tűnt, hogy nem lesz itt veled, amikor az egész zajlani fog. Egyetlen szót sem szólt, majd pedig amikor beléptél a terembe, ugyanaz fogadott, mint a legutolsó alkalommal. Azonban most Thamuz sem volt jelen. Egy erős késztetést éreztél arra, hogy egészen addig menj, amíg a legutóbbi alkalommal, majd pedig, ha megálltál, akkor néma csend és sötétség volt itt csak jelenleg semmi más. Ez talán hátborzongatóbb volt, mint amikor a démonkirály jelen volt a helységben. Néhány perc után furcsa szagokat kezdtél érezni, majd pedig a helység tűnt el körülötted és fűben álltál, véres zöld fűben. A távolban csatazajokat hallottál, noha egy völgyben voltál úgy, hogy minden irányban dombok voltak, így csak hangokat hallottál, de látni semmit, csak azt, hogy mindenhol holttestek, kifacsart tetemek, nem tudtad felismerni, hogy mik azok, csak annyit, hogy minden vérben ázott.

Shadow
Az út ismerős volt, hisz ugyan az volt amin az előző alkalommal is mentünk, de most némán telt az út, mintha kivégzésre kísérne Tlalok. Mikor elérjük a trónterem előtti kis helységet akkor sincs jó tanács, vagy bármi. Fejet hajtok Tlalok felé, majd belépek a terembe, de ahogy láttam, most ő elmegy, így egyedül hagy. Azonban a terem is üres volt, de éreztem a késztetést, hogy menjek oda ahol múltkor voltam. Csak néztem a trónt, s vártam, de csak a néma csend fogadott, semmi több percekig. Aztán szagokat kezdtem el érezni, s eltűnt a trónterem. Fűben állok. Tlalok jut az eszembe, de most véráztatta fűben állok, egy csatamezőn, körülött holttestek, s csatazaját hallom valahol a dombon túl. Fegyvert kerestem azonnal, majd ha találtam ha nem rohanni kezdtem fel a domboldalon, majd a teteje előtt lopakodni kezdek lehajolva, s már lapulva lesek ki, hogy mi is zajlik ott. Próbálom felmérni ha látom, hogy mik, és kik harcolnak, s milyen erősek. Most elsőre csak megfigyelőként akarom az eseményeket felmérni.

Thorhalla
Shadow ahogyan haladt a holttestek között lassan a holttesteknek képei is lettek, minden elesett ugyanolyan kinézetű volt, mint maga Shadow. Ahogyan felértél a domb tetejére jó néhányszor sikerült a véres fűben el is esned egy ismerős helyre kerültél, mintha már lettél volna ott korábban, vagyis voltál. Az egész hely pontosan olyan volt, mint a Földön az AIM kilövő állomása még azelőtt, hogy a köd beterítette volna New Yorkot. Ennek ellenére senki sem volt ott azok közül, akiknek ott kellett volna, mindenhol harcok dúltak, földön, levegőben a házak tetején. Minden alakot felismertél, ugyanolyanok voltak, mint te, vagy pedig mint akiknek az alakját valaha is felvetted. Saját magad ellen vívtál élethalál harcot. Ha valaki elhullott egy másik lény került a helyére, mintha a harcok soha sem akartak volna véget érni. És egy idő után érezed, hogy minden egyes halállal, ahogyan a lények harcoltak egyre gyengébb vagy, úgy tűnt fel, hogy megszédültél, és fájdalmat éreztél a kezeden és ha odanéztél saját véred folyt rajta egy vágáson keresztül és a vércseppek a lények felé lebegtek.
- Anyám segíts! – hallottál egy női sikolyt a fejedben.

Shadow
A halottak én voltam, s a harcolók is. Csupa véresen figyeltem az értelmetlen végtelen küzdelmet, hiszen megcsúsztam egy párszor, s eléggé véres is lettem. Veszek egy mély levegőt, s megindultam előre, de ekkor megszédültem. Gyengültem egyre jobban, ahogy buktak el a hasonmásaim. A karomra néztem, min egy seb volt, melyből a vér a lények felé lebegett. Ez nagyon nem volt így jó. Ráadásul egy hangot is hallottam a fejemben...
- Lányom?! - szólaltam meg csendesen, majd hangosan üvöltöttem fel. - LÁNYOM! - aggódva néztem körbe és kerestem, hogy hol is lehet. Démonára gondoltam azonnal, s őt kerestem. Futni kezdtem az egyik irányba, ahol volt egy kis magaslat és felüvöltöttem újra.
- HAGYJÁTOK ABBA! EZZEL CSAK MAGUNKAT PUSZTÍTJUK EL! - körbe néztem újra, s tekintetem olyan személyt keresett, aki nem én vagyok. A helyzet minden volt, csak épp nem a legjobb. Ha saját magamra rontok, akkor én járok pórul, ha nem harcolok, akkor is. De bárhogy is legyen meg kell találnom a lányt, aki hívott. Egyszerűen muszáj!

Thorhalla
Az üvöltésedre senki sem felelt, és senki sem nézett fel a harcból. Ahogyan a tekinteteddel kerested Démonát rá kellett jönnöd, hogy nem látod, mert mindenki tényleg te voltál. Ha valahol itt volt közöttük, akkor ő maga is pontosan ugyanúgy nézett ki, mint te magad, így igazából esélyed sem volt, arra, hogy kiszúrhasd, ha itt vagy. Sürgető érzés kerít a hatalmába, hogy megkeresd és megtaláld azt a személyt, aki hívott téged. Egyszerűen képtelen vagy bárki mást meglátni magadon kívül, lehet, hogy volt itt valaki, de mindenki annyira véres, hogy nem lehet túlságosan nagy különbséget tenni körülöttük. Néhányan elrohannak melletted, de mintha ott sem lennél nem vesznek észre, vagy pedig egyszerűen nem vesznek rólad tudomást. Mikor ismét elüvöltöd magadat néhányan megtorpannak és rád néznek.
- Ez a szíved – mondták közösen teljesen egyszerre. – Hogyan hagyhatnánk abba az egészet, ha mindez benned dúl?
Ezzel ismét egymásra figyeltek és folytatták a harcot.

Shadow
Nézem, ahogy saját magam vesztét okozom úgy, hogy a lányom köztük van, de nem tudom, hogy melyik, csak, annyit, hogy ott van. Egy azok közül, akik úgy néznek ki, mint én. Szemem esélytelen, logika kampec, főleg, hogy itt minden az ami bennem, azaz a szívemben tombol. Csak egy lehetőségem lehet, ha a szívemre hallgatok. Ha itt a lányom a vérem, akkor képtelen vagyok csak neki ártani, de magamnak igen. De ha ez bennem tombol, akkor lehet a lányomat senki nem támadja, csak azért van bajba, mert... Szemeim tágra nyílnak. Itt nem született meg, így ha én meghalok, akkor ő már világra se fog jönni. Nehéz eset, s semmi se akar rajta könnyíteni. Fejem kapkodom hátha, majd föl alá kezdek rohangálni, de végül csak a fejemet fogom. Meg kell találnom tudom, de bennem tombol az őrület, amiben nem könnyű megtalálni őt.
- Az érzelmeim gátolnak most... - suttogom, majd veszek egy mély levegőt, majd egy újabbat, hogy lenyugodjak némileg, s hideg fejjel gondolkozzak érzelmek nélkül. Nincs idő pánikra, nagyon nincs. Lehunyom a szemeimet, s egy újabb mély levegő vétel után kinyitom ismét. Úgy nézek végig az itt lévőkön, mint aki az egy célpontot keresi a tömegben.
- Ha a szívemben vagyunk, akkor a vérünk élete a fontosabb, s nem a harc. Az életéért harcolunk, hogy éljen, de nem azért, hogy elvesszen a harcunk miatt. - szólalok meg hangosan, s tekintetem keresi azt aki kilóg a sorból. Olyan alakot keresek, amit nem vettem fel, olyat ami idegen. Lassan lépkedek a többiek közt, hátha meglátom azt aki hívott.

Thorhalla
Azokat nem érdekelte, hogy mit mondtál nekik, lassan kezdtek a jók alulmaradni, hallottad az kiáltásaikat érzelemtől fűtötten és a másik oldalt, akik érzéketlenül végezték azt, ami a dolguk. A régi éned harcolt azzal, akivé válni készültél. A gonosz és a jó éned küzdött az életbenmaradásért.
- De ezt csak az eszed diktálja, nem a szíved – érkezett a válasz. – Ez vagy te, egy érzéketlen harcos, az érzések, amiket kaptál nem a tieid… csak egy magányos telepata érzései, hogy ne legyen egyedül, de végül úgy halt meg, hogy egyedül volt. Loki maga ellen fordította az egyetlen személyt, aki végig kiállt mellette… ő is egyedül halt meg. Neked itt vagyunk mi… itt van a harc és másra nincs szükséged. Egyedül fogsz meghalni, de dicsőségben…
Felvillant előtted Scarlett karddal átszúrt teste fenn az AIM főépületének tetején. A következő villanás, hogy Halla sérülten fekszik a tetőn, majd egy újabb, hogy Loki teljesen elsorvadt a kilövőállomáson és csak figyelitek a haláltusáját. A következő pillanatban pedig már megint a saját magad harcát figyeled. Egy gúnyos nevetést hallasz a fejedben, pillanatok alatt felismered a hangot, Thorhalla hangja volt az és az, amit elkezdett mondani az is ismerős lehetett a számodra, hiszen az alternatív realitásban, a halott Asgardon mondta neked ezeket a szavakat.
- És a saját érdekedben ne kövesd el azt a hibát, hogy idegenek előtt kimutatod, hogy kikért aggódsz és kik fontosak neked. Könnyedén ki lehetett volna Asgardon is használni, Amora is azt tette veled, amikor elszakított tőle, hogy őt megöljék. Mond, mennyire lenne könnyű titeket befolyásolni, ha megfenyegetnének a másik életével? Ez nem fenyegetés volt, csak tény. Könnyedén…
Ekkor egy újabb hangot hallottál nevetni, ami ezúttal nem Thorhalla hangja volt, hanem Thamuz hangja, noha az uralkodót nem láttad, és azt sem egyelőre, akit kerestél, csak a harcoló feleket.

Shadow
Tekintetem körbe siklik, a többieken, majd nagyot sóhajtok. Igazuk is van és nem is. Kezeim ökölbe szorulnak, s fogaim összeszorítva fújom ki a levegőt, miközben lehajtom a fejem. Egyedül buktak el. Scarlett, aki kard által végezte, Loki, ki megöltek, s ki árulóvá lett, mielőtt meghalt. Megérdemelték, vagy nem a halált, a lényeg, hogy mindent lehet mondani, csak azt, nem, hogy dicső halált haltak. Emlékszem a képekre, amiket mutatnak, nagyon jól emlékszem. Jamest védtem, akkor is a saját életemmel nem törődve, ráadásul Asgardért akár haltam volna is, de miért? Megrázom a fejemet, mikor mondják, hogy egyedül fogok meghalni.
- Nem, nem egyedül. - suttogom maga elég. Halla szavaira lehunyom a szemeim egy pár pillanatra, s mikor kinyitom, akkor vicsorogva nézem a talajt. Igaza volt... Olyan hibát követtem el amit nem lett volna szabad sohase. Könnyek folynak végig az arcomon.
- Halla tudja, hogy bármikor megölöm Jamest! - üvöltöm mikor meghallom Thamuz hangját. Megindulok előre, s egy csíkba lenyalom a vérem a karomról. Tekintetem aztán fegyvert keres, ha látok, akkor felkapom, ha nem, akkor puszta kézzel megyek tovább. A harcolókat figyelem, majd az egyik velem megegyező kinézetű farkát elkapom, s elrántom az ellenfele elől. Elméletileg ugyan olyan erőben kell lenniük, mint én. Ha sikerül, akkor elkapom a nyakát, s szorítani kezdem. Szemeiben hideg fény csillan, s gonosz ragadozó vigyor ül a pofimra. Nem érdekel melyik oldalamhoz tartozik éppen.
- Szolgálom azt, aki parancsol, s etet. Harcolok érte, ha kell halálig, de a saját vérem is védem, hiszen ő lesz az, aki átveszi a helyem a harcmezőn, ha én már nem leszek. Lehet a csatatéren egyedül halok meg dicsőségben, de semmit nem ér, ha nincs ki büszke legyen rám, s folytassa amit abbahagytam! - vicsorgom.

Thorhalla
Egyedül… egyedül… egyedül! Hallod visszhangozni a fejedben ezt a szót, ahogyan ezt hallod szinte minden kezd körülötted eltűnni, csak a vér marad. A harcolók nem voltak egyedül, ott voltak tucatnyian egymásnak, ha nem több százan egymásnak. Láthatatlan falakat látsz a haldoklók köré felhúzódni, amiből semmilyen zaj nem jött ki, és ők sem szabadulhattak. Egyedül voltak, egyedül haldokoltak és ugyanígy fognak meghalni, nem lesz számukra segítség, sem pedig mentvár. Egyedül, egyedül, egyedül!
- Meghalnánk Asgardért? – kérdezted saját magadtól. – Ugyan miért? Csaknem tényleg beleszerettünk?! Egy nőbe?! Egy olyan valakibe, aki páros lábbal rúgatott ki minket a világáról, hogy a szavaival élve egy „mocskos halandó” ne piszkíthassa be azt? Aki megölte a szerelmünket és minket is egyszer? Nem… soha sem halnánk meg egy olyan világért, ahol nem látnak szívesen minket, ahova nem köt semmi sem, ismerd csak be végre magunknak.
Amikor Thamuz-nak üvöltsz egy pillanatra az egész hely megdermed, majd folytatódik a mészárlás tovább. Majd pedig ismét Thamuz nevet fel, nem tudod a helyét beazonosítani, mindenhol ott van és még sincsen sehol sem.
- Igen?! – hallod nevetve az uralkodó hangját. – Hát azért ölted meg magad legutóbb végül?
Sikerül elkapnod az egyik harcolót, a másik fél abban a pillanatban hagyja ott, amint nekiálltál szorítani annak a torkát. Kapkod és küzd, és neki is sikerül végül elkapnia a nyakadat, érzed, ahogyan a körme beleváj a nyakadba és lassan, ahogyan elszorítja a légutadat fuldokolni kezdesz vele együtt.
- Legalább gondold komolyan, amit mondasz – hallod a saját hangodat nevetni a fejedben. – Büszke egy gyilkosra? Miközben szégyelled, amik vagyunk és azt, hogy nincs más amihez értünk? Legalább saját magunkat ne próbáld becsapni Shadow… Nem emlékszel? A saját vérünk is az Asgardi-t hívta anyának helyetted, vagy pedig ahelyett, aki felnevelte? Ennyit ér a saját vérünk, még az is megvet és undorodik tőlünk… csak saját magunknak vagyunk, mint régen, akkor minden könnyebb volt, érzelmek és érzések nélkül… emlékezz velem!

Shadow
Egyedül meghalni... Igen úgy fogok ha a harctéren ér utol a halál, s ott fog. Vannak katonák, kik öregen halnak meg ágyban, messze a csata zajától a régi emlékek közé menekülve, de én sose gondoltam arra, hogy ilyen halálom lenne végül, hiszen ahhoz túl sok időt töltök a harcmezőkön, s bár gyakran meg is úszom, de kitudja, hogy meddig. Nem érdekel, hogy meghalok harc közben, így ha eljön az időm, akkor az utolsó csepp véremig fogok harcolni félelem nélkül. De a kérdések zápora keményen érint. Sohase gondoltam arra, hogy beleszerettem Hallaba, hiszen csak ártalmatlan csókok voltak és semmi több.
- Meghalnánk érte, ugyan úgy, mint a koszfészekért is, ahol megteremtettek minket, s megfosztottak minden jogunktól. Minket egyik világban se szeretnek, s nem is fognak! Tárgyak vagyunk mindenki szemében, s sohase leszünk többek! Halla legalább együtt harcolt velünk, nem úgy, mint a Halandó férgek, akik csak parancsot osztogattak, s gyáván lapultak biztonságban! - sziszegem, majd Thamuz válasza is megérkezik.
- A saját életem nem érdekel! Ezt belém verték Thamuz király! De azt nem tudták kiverni belőlem, amit addig nem éreztem! Minden anya ösztönösen védi a kölykét! Minden lénynél így van ez, s nem hiszem, hogy Démonok kivételek lennének. Jó vannak kivételek, nem mondom, hogy nincsenek. - Aztán sikerül elkapnom a nyakam, s figyelni, ahogy szenvedek. Azonban neki is sikerül a nyakam megragadni, így taktikát váltok, s próbálom a földre nyomni, majd a nyakamról lefejteni a kezeit, s a mellkasára telepedve lefogni a kezeit. A szavak azonban úgy érnek, mintha valaki egy karddal döfött volna keresztül. Nem tudom, hogy mit válaszoljak. Egy hang se akar a torkomon kijönni. Valóban a saját vérem se tekintett annak. Végül halk szavak hagyják el az ajkaimat.
- Nem... nem volt könnyebb akkor se... s most se lesz könnyebb... Sose lesz könnyebb, csupán egyre nehezebb. - elengedem magamat, s mellé ülök a földre. - Egyedül vagyok itt, s újra, mint régen, mások játékszere, s semmi több. Régen fegyver voltam, ott, ahol születtem, most egy tárgy, s semmi több.

Thorhalla
- Ártalmatlan csókok? - nevetett a hangod tovább. - Hiszen tudjuk, hogy az a nő semmit sem gondol ártatlanul... több, mint fél ezer éves, egy istennő- Csak jásztott velünk... Az első csók, hogy Herkules téged támadjon le helyette és a többi. James nem csókolt minket úgy, mint az a boszorkány "ártatlanul".
Újra nevetés a fejedben, lassan kezdett a csatazaj elülni körülötted, körülöttetek és ha felnézel lassan egyedül maradsz azzal a valamivel, amivel harcolsz. Thamuz és a saját hangod még mindig ott vízhangzik a fejedben, egy pillanatra sem hagynak nyugodni téged. Mintha a párod fejében llennél, ott lehet ilyen, amikor a "társaival" beszélget.
- És mozgatta volna a kisujját is bármiért, amit nem magának akart? Nem! Ennyit arról, hogy harcolt velünk...
Sikerült jól fordítanod azt, akivel küzdöttél és sikerült olyan helyzetbe kerülnöd, hogy nem képes ő a torkodat szorítani, csak te az övét. Arra senki sem regált semmit, amit arra mondtál, hogy minden anya védi a gyermekét. Teltek a másodpercek, és végül elengedted saját magadat. Az néhány másodpercig még lihegve vette a levegőt melletted, majd pedig eltűnt, mintha ott sem lett volna soha sem. Csak ültél egymagad a gondolataiddal csöndben, mígnem:
- Végre, hogy bismerted, hogy senkik vagyunk, csak senkik... játékszerek nagyobb hatalmak kezében... - nevetett a hangod tovább a fejedben.
A távolban a domb tetején ekkor jelent meg Thamuz és mosolyogva nézett le rád a völgybe.
- Gyorsabban törtél, meg, mint hittem - csóválta meg a fejét. - Mindegy a feladatra jó leszel...

Shadow
Hallom a hangokat, de akkor egyikre se reagálok, csak jóval később, mikor már meglátom Thamuzt. Igazat mondanak, hogy Halla nem törődik velünk. De miért is tenné, és mások miért is tennék? Csak egy tárgy vagyok mindenkinek a szemében, s semmi több.
- Csak egy tárgy vagyok, s leszek. Egy nap eljön az idő, mikor a magam ura leszek, de az nem ma és nem is holnap lesz. Lehet csupán halálom előtt, lehet jóval korábban, de addig is tennem kell azt, amire neveltek, úgy ahogy neveltek. - lassan felállok, s megindulok Thamuz felé lehajtott fejjel. Nem néztem fel a szemébe, nem bámultam, csak mikor megérkeztem, akkor önként letérdeltem elé. Korábban Patás fiától szerzett sérüléseim helyei még látszanak, s nem takarom egyik se. Minek is tenném, hisz láthatta, tudhatta, s minden bizonnyal ő küldte is.
- Thamuz király... - szólítom meg csendesen, de jól hallhatóan azért - …elnézésedet kérem, mert kérdésemmel zaklatni merlek. Csupán illúzió volt a lány gyermek hangja? - kérdem félve, de nem pillantok fel. Nem szabadna kérdezgetnem az engedélye nélkül, de szeretném ezt tudni. Ha azt akarja, hogy ránézzek, akkor az erre utaló jelekre emelem fel a fejem, s nézek rá. Szomorúság csillan a szememben, melynek oka talán az, hogy a hangok igazat mondtak. Odaát, csak kihasználtak, s semmi több. Hamis érzelmek vezéretek, hamis vágyakat kergettem. Egy olyan útra tereltek, ami nem az enyém, s illúziókkal van csak teli. Tiltották az érzelmeket, s már tudom, hogy miért. Csak gyengévé tesznek, s kiszolgáltatottá. Egy eszköznek nincsenek érzései, így nekem se lehetnek. Talán csak egy ösztönt nem fogok tudni elnyomni... vagy lehet még azt is...

Thorhalla
– A saját magad ura? – nevetett a hangod tovább a fejedben. – Senki sem a saját maga ura. Mindenki játékszer valakinek a kezében, az egész csak egy törékeny illúzió. Mindig van egy nagyobb hal, egy nagyobb hatalom, csak éppen úgy taktikáznak, hogy nem veszed észre, hogy van ilyen.
Thamuz nem nézett le rád, amikor letérdeltél elé, csak a távolba. Lassan minden kezdett megváltozni körülötted, majd pedig ismét a trónteremben találtad magad, ahogyan a trónszék előtt térdelsz, Thamuz pedig abban ücsörög. Noha nem láthattad a tekintete a semmibe meredt, a távolt nézte, ami igazából jelenleg a fal volt. Végül vett egy mély levegőt és lepillantott rád. Arcán, ha véletlenül felnézel kegyetlen mosoly látszott, végül pedig felállt és ellépett melletted.
- Ki tudja? – kérdezte. – Lehet, hogy a múlt egy vízhangja, ahogyan az anyád után sírtál gyermekként, lehet, hogy a jövő egy töredéke, és a te leányod. De lehet, hogy semmi sem. Bármi megtörténhet.
Néhány másodpercre elhallgatott, majd pedig végül újra megszólalt.
- Mi értelme van az egésznek? – kérdezte. – Vágyad, hogy anya lehess. Minek? Egy olyan világba, amit egy káoszisten elpusztított? Egy olyan világba, ahol ő maga is csak rabszolga lesz, mint te? Ennyire vágyod, hogy más is átérezze a fájdalmadat, vagy miért?

Shadow
A belső hangot hallgatom, majd pedig ahogy változik meg minden körülöttem, azt kezdem el figyelni lopva csupán. Nem nézek fel egy pillanatra se, mikor már Thamuz előtt térdelek, mert nem akarok bajba kerülni most. A belső fájdalom is bőven elég, nem kell, hogy még más is legyen pluszba. Hallgatom némán a választ amit ad a kérdésemre, bár semmi biztosat nem tartalmaz, s még akkor se nézek fel, amikor mellettem elsétál. Ezután egy kérdés jön, mire képtelen vagyok elsőre válaszolni, csak hallgatok pár pillanatig, míg végül felemelem a fejem.
- Nem egyszerű a válasz, de megpróbálok válaszolni rá megfelelően. Bennünk van, hogy szeretnénk, egy utódot, aki viszi tovább amit elkezdtünk, aki miatt nem tűnik hiába valónak, az amiért dolgoztunk. Bár ez általános eset csupán, mert rám nem nagyon igaz. De nem akarom, hogy az utódom ezt átélje, hanem jobb életet szeretnék neki biztosítani, mint ami nekem volt. Lehet bármit teszek rabszolga lesz, lehet gyilkossá válik, mert erre nincs garancia, hogy nem járja be azt az utat amit én, s ha nagy a külső hatalom, akkor beleszólásom se lesz. De a lehetőség meg van, hogy olyan életet éljen, ami jobb az enyémnél. Nekem már kevés esélyem van változni teljesen, hiszen a belém nevelt dolgoktól nem vagyok képes teljesen szabadulni. - lehajtom újra a fejem.
- Hogy a világ milyen állapotban van, az mellékes, abból a szempontból, hogy hogyan élünk, mert most is lehet jól élni abba a világba, csupán meg kell szerezni, de ugyan ez igaz, egy épp világba, csak lehet a módszerek keménysége más, ha más egyáltalán. - hangom csendes csupán, s farkam magam mellé húzom, hogy Thamuz lehetőleg ne lépjen rá véletlenül, vagy teljesen szándékosan.
- Ha lesz gyermekem és az lesz az ára a jólétének, hogy láncon kell leélnem az életem, hát legyen, de lehessek vele, s lássam, hogy boldogan él.

Thorhalla
Thamuz csöndben hallgatta végig, amit mondtál, bár közben néhányszor megvetően mordult fel a megjegyzéseid után. Úgy tűnt, hogy nagyon nem tetszik neki, amit hall tőled. És erre rá is jöhettél, mert több tűzcsóva is fellángolt a közelben fájdalmat okozva a nőnek és újabb égési sebeket ott, ahol a nyakörv hozzáért Shadow bőréhez felforrósodva. Végül melletted állt meg és nézett le rád.
- És még minket tartanak kegyetlennek – mondta Thamuz. – Mert az nem az, amit te gondolsz? Egy haldokló világba gyereket szülni, ahol csak kínszenvedés az élete.
Ekkor hallottad meg ismét a saját hangodat a fejedben felnevetni őrülten, mint korábban is. Még mindig nem tudtad eldönteni, hogy ez mennyire vagy te és mennyire okozhatták a démonok ezt neked, vagy bármi egyéb. De tény, hogy igazat mondott mindeddig akármennyire is fájdalmas igazságok voltak ezek. Miközben beszélsz akkor hallod őket és ezúttal is ugyanannyira voltak kemények a szavai és ugyanolyan igazak voltak, mint korábban.
- Nem, nincs bennünk… csupán azoknak az érzéseknek köszönhető, amit az a nő adott nekünk. Ez nem mi vagyunk, egy akarsz lenni a mocskos csordából, amit emberiségnek hívnak, nem azok vagyunk, mi mások vagyunk… ne akarj egy szürke kis egér lenni… – hallod megint a hangot. – Csak elvonja a figyelmet arról, ami igazán fontos. Sőt, te még gyenge is vagy, hogy feláldozd őt, inkább halnál meg, mintsem a másik. Pedig csak mi számítunk, nem pedig valami más…
Végül lassan a beszéded végére értél, Thamuz undorodva rúgott egyet a bordáid közé, amitől méterekkel odébb értél le a földre, odalépett és megállt feletted, továbbra is undorodva és megvegtően nézett végig rajtad, miközben a mellkasodra lépett és erőteljesen nehezedett rád, amitől még a levegővétel is nehézkessé vált.
- Ez szánalmas – mennydörögte. – Ne aggódj, vissza lesz fordítva, amit az a valami okozott az elmédben… amúgy nehogy azt hidd, hogy jobb lenne, a gyermek örökli a szülei tulajdonságait. És ők fizetik meg a bűneiket is és a te bűneid hatalmasak gyermek…

Shadow
Hallom a Thamuz hangját, hallom, a saját hangomat miközben beszélek, s a szívem szorul össze. Fel-fel szisszenek beszéd közben, s mikor már váj, ahogy a forró nyakörv égeti a bőröm, akkor már fel is vonyítok, megszakítva a beszédem, de folytatom, s nem hagyom abba, pedig a könnyeim folynak. Lelkem az igazsággal kínozzák a hangok kegyetlenül, Thamuz a testem. Mikor végzek a mondandómmal, akkor Thamuz az oldalamba rúg, s méterekkel odébb landolok a hátamon kiterülve. Nincs időm feltápászkodni, mert a démon rá lép a mellkasomra, s ott tart. Fájdalom, bánat, félelem látszik a szememben, ahogy felnézek rá, majd elfordítom a tekintetem, ha hagyja. Fájnak a sérüléseim, s egyik kezem próbálom az oldalamra tenni, hogy a sérülés mértékét próbáljam felmérni. A levegő vétel nehézsége a rám nehezedő súly miatt nem nagyon árulkodik a sérülés mértékéről, amit a rúgás okozott, ahogy a fájó oldalam se. Ha nem tudom elérni az oldalam, akkor magam mellé lerakom mind a két kezem, hiszen fölösleges ellenkeznem, hiszen nem tudok szabadulni, ha nem akarja Thamuz, bár ha jobban rám nehezedik, akkor ösztönösen próbálom félre tolni a lábát, hogy több levegőhöz jussak.
- Számomra az élő világ is az volt, kínszenvedés – préselem ki magamból a szavakat – s azok nagy eséllyel nem élnek, akik engem fogságban tartottak, vagy tudnak rólam, de ha mégis, akkor is a saját sebeik nyalogatásával megy el az idejük és nem azzal, hogy engem keressenek. Csak néhányan tudják, hogy létezem, s ha még élnek is, akkor biztosan halottnak hisznek már. – nagyon nehéz a szavakat kipréselni magamból, hogy Thamuz a mellkasomon tartja a lábát.
~ Ha nincs a csorda, akkor mi se vagyunk, s a létezésünknek sincs értelme. ~ gondolom, majd Thamuzra pillantok. Visszaakarja fordítani eme folyamatot, s jól tudom, hogy meg is teszi. Az lesz amit ő akar, s mint rabszolga azt teszem, amit ő akar. Nem szólok semmit, arra amit utoljára mondott, csak elfordítottam a tekintetemet, s némán hallgattam. Csak akkor nézek rá újra, ha ezt kívánja a Démonok királya.

Thorhalla
A levegőd nagyon fogyott, egyelőre úgy tűnt, hogy Thamuz-t nem nagyon érdekli, hogy mit is mondtál neki, végül utoljára még egyszer rád nehezedett és éles fájdalom hasított a mellkasodba. Hallottad a reccsenéseket, ahogyan a szegycsontod több helyen is megadta magát, csillagokat láttál a hatalmas fájdalom miatt, majd pedig az uralkodó levette rólad a lábát. Néhány másodpercig még feletted tartotta, majd pedig teljes erővel sújtott le rád vele a bordáid kapta ezt a talpalást, újabb reccsenéseket hallottál és a fájdalom ezúttal talán még hatalmasabb is volt, mint korábban. A szádban érezted a saját véredet és már úgy sem tudtál levegőt venni, hogy nem állt rajtad. A törött bordáid átszakították a bőrödet, egy részük kifele kandikált az oldaladból egy másik részük pedig beleállt a tüdődbe. Ez már több volt, mint amit el tudtál viselni és lassanként sötétedni kezdett a világ számodra.
- Hamarosan újra olyan leszel, mint régen voltál – mondta.
Végül pedig az uralkodó felnevetett és a nevető hangja kísért téged a kellemes sötétségbe, ahol már nem volt se fájdalom, se semmi. Mikor legközelebb magadhoz tértél, amit már kisebb csodának is felfoghattál, hogy életben hagyott mindened sajogott, noha már nem láttad a kikandikáló bordáidat sem, és rendesen tudtál levegőt is venni, ennek ellenére fájt mindened. A helyet felismerted, ahol voltál, Tlalok házában voltál nem messze a főbejárattól. Furcsa volt azonban, a korábbi érzéseid, amik megvoltak halványabbak voltak, szinte teljesen eltűntek. Ha James-re gondoltál, csak egyszerű ürességet éreztél, ugyanazt, amit első találkozásotokkor, tudtad, hogy mit éreztél iránta korábban, de most szinte megkönnyebbülés volt számodra, hogy semmit. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rá gyere, hogy majdnem teljesen azt érzed minden iránt, mint mielőtt találkoztál volna Jamessel és Scarlettel. Érzéseid egy része mindig megvan, csak azok hiányoznak, amik gyengeséggel érnének fel.
- Már azt hittem, hogy soha sem ébredsz fel halandó – hallottad magad mögül meg Patás fiának hangját.

Shadow
Thamuz nem akar a mellkasomról leszállni és esélyem sincs letolni magamról a lábát, hogy kapjak több levegőt. Ráadásul tovább nehezedik rám, s felvonyítok, mikor a mellkasomba éles fájdalom hasít, s a reccsenéseket is hallom. Elviselhetetlen a fájdalom, s semmit se javít, mikor felemeli rólam talpát. Azonban ezzel közel se volt vége, mert lesújt, s ezúttal az oldalam kapja a talpalást. A bordáim hallom ahogy eltörnek, s még erősebb, kínzó fájdalmat érzek, mint az előbb. Vér gyűlik a számba, s érzem a bordáim,a hogy átszakították a bőröm, ráadásul levegőt venni se lett könnyebb. A hatalmas fájdalom, s a levegő hiány együtt kegyelmet hoznak, s eszméletemet vesztem, de még hallom Thamuz szavait. Hallom a nevetését, majd minden elcsendesül, s körbe ölel az áldott sötétség, ahol nincs semmi, még fájdalom se. Nem tudom mennyi ideig lehetek így, de mikor magamhoz térek, akkor csak a fájdalom marad az egészből, ami kínoz továbbra is. Mindenem fáj, de élek, s nem tudom, hogy miért is. Miután kinyitom a szemeimet, akkor azonnal felismerem a helyet ahol. Tlalok házának bejárathoz közeli részében feküdtem. Azonban furcsa érzés kerített hatalmában, azaz inkább az érzelmek hiánya, s a hidegség, amit rég éreztem, főleg James felé. Emlékszem, hogy mit éreztem, de semmit se jelent számomra.
~ Az érzéseim... eltűntek... ~ állapítom meg a tényt magamban. Lassan állok fel, s lehunyom a szemeimet. Fáj mindenem, de ez anno se zavarhatott. Mikor meghallom Tlalok fiának a hangját, akkor felé fordulok, s kinyitom a szemeimet. Azonban, most a démonra csak a fagyos tekintet nézet, s semmi más.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak Tlalok fia – hangomban az érzelmek hiánya jól érezhető, s megindulok a fiú felé. Kartávon belül állok meg tőle, s hajtom le a fejem. - Minden bizonnyal oka is van, hogy az ébredésem ennyire vár esemény lett. - a farkam lassan lengedezik mögöttem, s várom, hogy mit is akar tőlem, hogy ennyire várta az ébredésem, bár tudom, hogy mit is ígért, így azon se lepődnék meg, ha most akar. Bár jobban örültem volna, ha most békén hagynak, de akár csak anno, ugyan úgy most se volt ebbe semmilyen beleszólásom se. Nekem tűrnöm kell azt amit tesz velem tesz az ki felettem áll és joga van hozzá, hogy mit érzek az mellékes teljesen.

Thorhalla
Ha megfordultál az egyik asztalnál ott ült Tlalok fia, a széken, amin ült hintázott, miközben a lába az asztal tetején volt. Unottan pillantott feléd, amikor megmozdultál és akkor sem mozdult, amikor megálltál előtte. Csak a megszokott hűvös lenézés maradt a tekintetében, előtte az asztalon egy üres kancsó hevert, egy üres tányér is volt előtte, még nem fogyasztottak róla semmit sem, mintha friss teríték lett volna. A lányok hangját és Tlalok lányáét sem hallottad a közelből, így teljesen biztos volt, hogy csak ketten vagytok ebben a helységben most. Tőletek nem messze csak a kis tavacskába befolyó víz csobogott, egy ideális nap volt arra, hogy ismét olyan legyél, mint régen. Lehet, hogy régen még siránkoztál volna az érzéseid után, de így ez sem maradt meg. Mint, amikor egyedül maradtál és elmentél regisztrálni az AIM-hez. Valamilyen szinten talán még jól is jártál így, mert nem vonja el a figyelmedet a fontosabb dolgokról az, hogy érzésekkel próbálsz rá magyarázatot adni. Emlékszel rájuk, mármint, hogy milyen volt azokat érezni, de valahogyan visszataszító, ha eszedbe jut, hogy azok határoztak meg, hogy azoktól függtél. Határozottan gyengébbnek érzed azt az énedet így utólag, mint amilyen most vagy. Lehet, hogy szolgálnod kell még mindig, de így nem foglalkoztat, hogy másoknak megfelelj és elfogadjanak, neked így a jó minden. A feladataidra is több időd marad és nem vagy abban a hibában, amivel meg lehet fogni téged a legkegyetlenebbül. Nem kötődsz senkihez sem, ismét szabad van érzelmileg. Tlalok fia felmordult, de még mindig nem állt fel, csak végignézett rajtad, majd utána szólalt meg.
- Igen valóban volt oka – mondta hűvösen a férfi. – Éhes vagyok, gyerünk rabszolga, irány megcsinálni a reggelimet!

Shadow
Figyelem a démont, s azaz üresség amit érzek megnyugtat. Nincs bennem szerelem, kötődés másokhoz. Érzelmek mások iránt, csak csupán az, hogy most teljes figyelmemet annak szentelhetem ami a dolgom. Ráadásul, nincs itt egy zavaró tényező se. Kihúzom magam, s úgy nézem Tlalok fiát, hogy mit akar. Arcomra egy halvány mosoly ül, hiszen csupán a hely és a többi személy más, de mintha főnökeim előtt ácsorognék feladatra várva. A fájdalom se újdonság, ahogy az se, hogy lenéznek, de nem érdekel egyáltalán. Szemeim azonban elkerekednek, mikor megtudom a feladatom, s félre húzom a számat.
- Erre a feladatra nem én vagyok a legalkalmasabb, inkább valamelyik másik rabszolga lány. Harcos vagyok, nem konyhatündér, de ahogy kívánod... meglátom, hogy mit tehetek. Merre van a konyha, vagy az a hely, ahol lehet ételt készíteni? - kérdezem, bár érezhető a hangomon, hogy nem örülök eme feladatnak, ami teljesen kívül esett az eddigi kiképzésemen, de látszik rajtam, hogy ha ezt kell, akkor ezt csinálom. Csak sikerül valami, hisz nem lehet bonyolultabb, mint agyonlőni valakit... Bár ebben nem lehetek biztos. Az üres kancsóra majd a kis tóra pillantok. Azonban valahogy kétlem, hogy sima vízzel beérné.
- Mit óhajtasz enni és inni Tlalok fia? - kérdem tőle, miközben ránézek, s míg a válaszára várok az asztal mellé lépek, hogy megfogjam a kancsót, miközben a farkam jobbra-balra lengedezik. Azért arra figyelek, hogy ne rakja rá a szék lábát a lábamra Tlalok fia, s a farkam is ennek megfelelő magasságban tartom miközben a kancsóért nyúlok.

Thorhalla
A démon még mindig unottan figyelt téged, amikor közölted, hogy nem te vagy a legalkalmasabb a feladatra, hogy reggelit készíts neki. Felmordult dühösen, igazából az a fajta volt, ha még egyszer megszólalsz, akkor még meg is öl téged mindenfajta gondolkodás nélkül. És ennek a nézetének pillanatokon belül hangot is adott.
- Szóval nem te vagy? – kérdezte. – Akkor akár már most is megölhetlek, mert nem leszel a hasznomra, ugye? Arra vagy jó, amit mondok, ha valamit nem tudsz majd megtanulod. Azok hárman apám rabszolgái, míg te az enyém vagy, így te azt teszed, amit én mondok, ha azt mondom, hogy megfürdetsz, szó nélkül teszed, ha az ágyasom leszel, azt is szó nélkül teszed, ha felmosatom veled az egész várost, azt is megteszed. Vagy meghalsz, de előtte szenvedni fogsz, nagyon. Remélem érthető voltam. Sült húst, zöldségkörettel, és bort.
Még elmagyarázta, hogy merre is találod a konyhát ezen a helyen, majd pedig csak intett a kezével, hogy mehetsz. Hamar megtalálhatod a helységet, ahova menned kell, nem otthoni megszokott konyhába érsz, hanem egy középkorszerű helységbe, ahol kemence van, illetve tábortűz szerűség, szóval semmilyen hűtő, normális modern tűzhely, hanem csak amit korábban írtam. Néhány szekrény azonban van, amikben meg is találhatod, amiket mondott neked Patás fia, hogy mit is akar enni. Már csak el kell készítened és megsütnöd őket.

Shadow
Hallgatom új gazdám szavait, hisz mint kiderült az lett. A személy, ki most rendelkezhet Thamuz mellett még az életemről, s halálomról. Nem érdekel a halál, nem félek tőle, de ez nem jelenti azt, hogy őrült vagyok, s meg akarok halni. Bólintok.
- Igyekszek gyorsan tanulni, amikor olyat kívánsz amit nem tudok. - hangom csendes, de érzelmek nem igazán vannak benne, csupán némi tisztelet. A kancsót felemelem, s elmegyek oda, ahova irányított a démon, majd bort töltök elsőre a kancsóba, majd pedig poharat keresek, s töltök neki bort. Nem szólalok meg, s már megyek is a konyhába.
Felderítéssel kezdek, s összeszedem azt amire úgy gondolom hogy kellhet. Fűszereket keresek, főleg sót a hús ízesítéséhez, majd a húst és a zöldségeket. Modern dolgok nincsenek, ez koránt sem könnyíti meg a dolgom. Kést keresek, hogy szeletekre vágjam a húst, majd valami rács félét kerestem, amire rátehetem a húst, hiszen valahogy a tűz felett kellett tartanom, hogy lehetőleg ne égjen meg nagyon. Kicsit sóztam rajtuk, majd a zöldségekre néztem. A húst sütni kell és figyelni rá, az egy dolog, hogy megállapítsam, hogy mikor is lesz kész az egy másik, de mi a fenét csináljak a zöldségekkel azon kívül, hogy megmosom őket? Jó kérdés volt, s egyedül voltam arra, hogy ezt ki is találjam. Nem épp a lehető legjobb hír, na de nincs mit tenni. Tlalok fia éhes, azaz kaja kell neki. A húsokat a tűz fölé raktam egy nagy rácson, majd a zöldségeket kicsit megmostam, szórakoztam, hogy melyik néz ki jobban pucolva, s kicsit meg is kóstoltam, hogy melyik milyen ízre, hogy megpróbáljak kombinálni velük. Azonban ez egyre inkább kezdett káosz szerű kapkodás lenni, mert a húsokra is figyelni kellett, meg forgatni őket, kitalálgatni, hogy mikor jó, meg a zöldségeket is pakolgatni, szelni.
Néhányszor felszisszenek, ahogy a farkam kicsit hozzáért a forró rácshoz, mert nem figyeltem a kapkodás közben, hogy mennyi helyem van, vagy egy kicsit megvágtam a kezem egyes zöldségek szeletelése, vagy épp pucolása közben. Hát nem egy egyszerű dolog a főzés, s nem is lesz a kedvenc szórakozásom se az már biztos. Katona vagyok... pontosabban voltam... most rabszolga. Csak az nem változott, hogy tárgy vagyok, más minden. Keresek egy tányért amire kiszedhetem a húst, majd még egyet, amire a zöldséget felpakoltam. Lassú léptekkel megindultam aztán az étellel gazdám felé. Nem tudom mennyi idő alatt sikerül megcsinálni, de tuti nem túl gyorsan, ráadásul a végeredmény is kétséges. Lerakom a két tálat, s megállok Gazdám mellett olyan távban, hogy elérhessen ha akar, s várom, hogy mi a véleménye. Nem néztem az ételre, főleg mert kezdtem éhes is lenni, de ennek nem adtam hangot, csak tűrtem.

Thorhalla
Shadow nem konyhatündér, ez teljesen nyilvánvaló lett, ahogyan nekilátott annak, hogy főzzön. Mint egy elefánt a porcelán boltban. A hús tényleg harmad ilyen és olyan lett, egy része túl sült, egy része angolos, és csak a harmadik harmad lett csak normális az egészben. Végül, amint minden megvolt, jó egy órát szórakoztál odabenn, mire végeztél, Patás fia ugyanúgy ült, mint korábban az asztalnál, meg sem mozdulhatott azóta, hogy kimentél a helységből. Amikor megérkeztél a mindennel csak akkor nézett fel és helyezkedett el úgy, hogy enni is tudjon. Kissé fintorogva nézett az igen furcsa állagú ételt, amit elé tettél és végül meg-meg böködte. Homlokát ráncolva pillantott rád, majd pedig vissza arra, amit kapott. Nagy nehezen végül csak megkóstolta és fintorogva fogyasztotta, a zöldségeket legalább annyira nem tudtad elrontani így inkább az fogyott neki. Időnként bele-bele kortyolt a borába. Közben te csak ott álltál mellette, noha el akartad rejteni azt, hogy éhes vagy a gyomrod korogni kezdett igen hangosan, így ezt nem sikerült elrejteni.
- Ülj le! – parancsolta ekkor. – És edd meg, amit készítettél!
Odatolta eléd a tányért, amin a maradéka volt a reggelinek, konkrétan a hús odaégett és az angolos része. Ha eszel belőle, közel sincs annyira jó, mint amit Olaf csinált neked nem is olyan régen még New York-ban, és pocsék, nem csoda, hogy nem akarta Patás fia sem megenni azt, és ahogyan rád nézett nagyon úgy tűnt, hogy addig nem fogsz innen felkelni, amíg az egésszel nem végzel.
- Van egy jó és egy rossz hírem – mondta. – Hamarosan hazamész, ez talán a jó része számodra. A rosszabbik, hogy nem egyedül… mint korábban hallottad, hogy azért vagy itt, mert érezték rajtad a királynőnk jelenlétét. Nos meg fogjuk tőled kapni azt a királynőt Thamuz-nak – kegyetlen vigyorra húzta az ajkait. – Én remekül fogok szórakozni, de rólad ez nem lesz elmondható!

Shadow
Hát a kaja nem nagyon sikerült úgy, ahogy gazdámnak kellett volna és ez nagyon meg is látszik rajta, hiszen csak piszkálja az ételt, s inkább csak a zöldséget eszi. Aztán még a gyomrom is megkordul, s gazdám az asztalhoz parancsol, hogy egyem meg azt amit készítettem. Neki álltam hát a kreálmányomnak, bár az elég rémes volt, de látom gazdámon, hogy mindent meg kell ennem. Közben hallgatom, hogy mit is mond a patás fia. Nagyot nyelek, aztán a Gazdámra nézek.
- Nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik a rossz hír, és a jó hír. Nem köt senki és semmi oda. Bár a másik hír se jobb. - húzom félre a számat, azonban, mikor végeztem a kaja elfogyasztásával, akkor felkelek, s oda lépek a gazdám mellé.
- Amikor akarja gazdám, akkor teszi meg velem. - hangomban nincs rá jel, hogy ilyesmi érdekelne, vagy vágyat éreznék rá. Csak teljesítem azt amit akar tőlem, hiszen eme akaratának már korábban is hangot adott. Azonban nem teszik, hogy nem egyedül térek vissza, hiszen ez rosszabb, mintha egyszerűen láncra verve kulcs nélkül dobnának ki eme világból magamra hagyva. Kell nekik eme királynő, így ez azt jelenti, hogy a gyermeknek élnie kell, s megszületni. Ez azonban egyenlő azzal, hogy a képességemet nem használhatom egy pillanatig se. Azaz a saját alakomban kell túlélnem az időt a születésig. Majd egy év pokol vár rám odafent így. Csak várok, hogy most mi lesz.

Thorhalla
Igen nehéz volt megenni a főztödet, de a második számú verseny csak ezek utánra maradt, hogy tartsd is lenn mindazt. Igen nagy nehézségeket okoz mindez, de végül is ezt a versenyt is te nyered, akárcsak azt a részét, hogy mindet sikerült elfogyasztanod. Egyelőre nem úgy tűnt, mintha tenni készülne veled bármit is, nem pont mostanra mondta, hogy ez lesz, hanem valamikor majd. Amúgy most tűnik fel lassacskán, hogy amióta nincsenek újra érzéseid a hang a fejedben is eltűnt és nem osztogatja a jobbnál jobb tanácsait, amikkel lehetséges, hogy lassan az idegeidre ment. Így ugyancsak feltűnhet, hogy semmilyen új jele nincs annak, hogy ez a férfi lett az új gazdád, semmilyen jel, a nyakörv is a nyakadon tapintás vagy később tükör, vagy vízfelület előtt látható, hogy teljesen ugyanaz, mint korábban volt. Így ezzel sem volt semmilyen változás.
- Majd akkor ha jónak látom – mondta. – Most menj és foglald el valamivel, amivel csak akarod. A házat nem hagyhatod el, ez az egyetlen kikötés.
Ezzel intett neked, hogy távozhatsz, közben ő maga is felkelt az asztaltól és a bejárati ajtó felé ment. Amint odaért kinyitotta, hihetetlenül forró levegő tódult be a helységbe, majd pedig becsapta maga mögött az ajtót és egyedül maradtál.

Shadow
Minden jel szerint nem most fog nekem esni, s azt nem is közli, hogy mikor pontosan. Azonban az biztos, hogy a kaja amit csináltam nem igazán esett jól, így mikor elmegy Tlalok fia, akkor a kis belső tavacska partjára térdelek és iszok egy kicsit. Ezután a tükörképemet nézem a vízben egy ideig. A régi nyakörv van rajtam, s semmilyen jele sincs annak, hogy végleg a démon fiú tulajdonába kerültem volna. Bár ez az alapján amit korábban mondott a húga úgy érzem, hogy semmit se jelent, hisz ha csak végrehajtó, akkor is felettem nagy hatalma van, ha Thamuz király adta neki eme kiváltságot. Egy kis idő elteltével leülök, s a hajam előre húzom, majd pedig egy kis vízzel a nyakam hátsó részét hűtöm. Jólesik ez a kis apróság, majd felkelek, s megindulok arra amerre a rét van. A házat nem hagyhatom el, így azon belül kellett elfoglalnom magamat. Ha nem látom ott a többi lányt, akkor felveszek egy alapállást, a lehunyom a szemeimet egy kicsit, míg egyenletesen kezdem el a levegőt venni. Csendesítem a tudatomat, bár ez jóval könnyebb most, hogy fölösleges érzelmek nem kavarognak bennem, épp ezért egy kis idő elteltével belekezdek az edzés első részébe. Könnyed, laza mozdulatsorokat csinálok, melyek a fegyvertelen közelharc alapjai, azonban nem erőre, vagy gyorsaságra megyek rá, csupán könnyed bemelegítésnek szánom, miközben kinyitom a szemeimet, s tekintetemmel követem a kezeim mozgását, mialatt farkam a fordulatok és mozgások mozgatják ide oda. Elhajlások, ütések, rúgások, melyek követik egymást, de csak könnyedséggel, azonban ez nem tart sokáig. Mozdulataimba, az erő, s gyorsaság kezd megjelenni, ahogy egymás után fűzöm az ütések, rúgások, farokcsapások, kitérések, forgások sorozatát. Az egész akár egy „Rituális” tánc, de minden mozdulat a fájdalomról, halálról mesél, melyhez hideg tekintetem párosul. Ha nem is olyan rég látnám magam, akkor azt mondanám, hogy egy fontos kincset vesztettem el, de most azt mondom, hogy egy láncot ráztam le magamról, azzal, hogy nincs senki, aki miatt egy harcban bajba kerülhetnék. Egy Telepata lány, láncra vert azzal, hogy segíteni akart. Őt a jó szándék vezérelte, azonban látom, hogy a pokolba vezető út valóban ezzel a jó szándékkal van kikövezve, hisz ide vezetett szó szerint. Ráadásul a visszaút se lesz ingyen. A képességemet nem használhatom, így kénytelen leszek úgy harcolni, hogy erre ne legyen szükség... Fegyvert kell szereznem, egyszerűen muszáj lesz, hogy talpon maradjak.

Thorhalla
Egyelőre senki sem zavart meg téged, könnyedén hátrataláltál a kis tisztáshoz, ahol senki sem volt. Se a lányok, se Tlalok, sem pedig annak a kislánya. Így teljesen egyedül és nyugodtan tudtad végezni a feladataidat, edzésedet. Minden tényleg nyugodt volt és igazából most, hogy így jobban belegondoltál nem igazán láttál még sehol sem fegyvert ezen a helyen. Csak a palota kapujában álló őröknél, illetve egyszer Thamuz-nál, de másnál nem. És ebben a házban sem volt még senkinél sem a konyhában található konyhakéseket és hússzeletelő bárdot leszámítva, amik pedig nem igazán mondhatóak olyan fegyvernek, amire te talán gondoltál. Fogalmad sincs, hogy mennyi idő telhetett el, amióta gyakorlatozni kezdtél csak azt kezded érezni, hogy lassanként minden izmod fájni kezd, hogy ezt nagyon régen csináltad. Ezzel egy időben hallasz meg beszélgetést is a távolban, hogy egyre közeledik hozzád. A hangokat felismered a három leányzó az, majd nemsokára elő is bukkannak a réten.
- Shadow! – szólt oda Aurora. – Örülök, hogy visszajöttél és, hogy rendben vagy. Mi történt amióta nem találkoztunk?

Shadow
Gondolatban végig járom a helyeket, amiken itt jártam, s nagyon sok fegyver féleség nem jut az eszembe, amit láthattam. Bár nem is volt olyan nagy szükségük az olyanok ellen, mint én, eme démonoknak, hiszen Tlalok, vagy a fia pusztán néhány szóval tettek harc és mozgásképtelenné. Így nem volt nagyon szükséges ilyesmit tartaniuk. Ráadásul ott volt még a fizikai erejük is, ami jócskán nagyobb volt az enyémnél. Egyedül a képességem jelentett volna előnyt velük szemben, de azt viszont eme világban nem tudtam használni. Ráadásul, e mellé jött azaz aprócska, de igen fontos dolog, hogy ha el is engednek, akkor se használhatom egy ideig... Kemény hónapok várnak rám ,az már egyszer biztos. Ráadásul testem is tiltakozik az edzés ellen egy idő elteltével. Nagyon elhanyagoltam magam, míg érzelgős voltam, s ennek még kemény ára lesz. Lassan belekezdek egy kicsit lassítani a tempón, s a gyorsaságot, s erőt felváltja a folyamatosság, s az egyenletesség. Ekkor kezdem el hallani a beszélgetést, mely közeledik. Tekintetem nem fordítom arra, s csak akkor állok meg, mikor meghallom a nevemet. A lányok felé fordulok, de érzelmek nincsenek a szememben. Tudom, emlékszem, hogy segítettek, ezért nem vagyok ellenséges velük.
- Sziasztok... - köszönök egyszerűen, majd megropogtatom a csontjaimat. - Hát történt néhány dolog. Tlalok fia kissé kezelésbe vett, aztán Tlalok lányához is volt szerencsém egy kicsit beszélgetni vele. Ezek után Tlalokkal találkoztam, s elvitt Thamuz király elé, aki helyre rázott elég fájdalmasan, de a végeredmény a fontos nem az, hogy hogyan tette. - Hangom teljesen tárgyilagos, miközben egy mosoly jelenik meg az arcomon. - Újra az vagyok, aki voltam az érzelmek sora előtt. Furcsa, gyenge élet volt érzelmekkel, de már vége, akár csak egy rémálomnak. Bár lehet csak akkor fog kezdődni miután Tlalok fia... - mondandóm nem fejezem be- ...nem fontos... a lényeg, hogy... - Lassan oda sétálok a három lányhoz. - ...nektek nem kell félnetek tőlem, ahogy eddig se kellett.

Thorhalla
Akkor, amikor végül egy kicsit lazítasz már kezdenek az izmaid is lazulni, amitől kissé jobban érzed magad és nem vagy már annyira görcsös semelyik izmod sem, egy kisebb lazítás nem ártana neked. A három lány csöndesen hallgatta azt, amit mondtál nekik, mind a hármójuk szemében részvét és fájdalom csillogott, amiatt, amit veled tettek. Téged lehet, hogy már nem hatott meg, de őket nem úgy teremtették, mint téged, nekik voltak érzéseik, őket ez tette emberré veled szemben. Miután odaléptél hozzájuk annak ellenére, hogy nem voltak érzéseid és mondtad, hogy mi lett belőled nem úgy tűnt, mintha félének tőled, ketten átöleltek és csak Aurora maradt kissé távolabb tőled, hiszen már nem fért oda, de még így is a kezét a válladra helyezte. Így jelezvén mind a hárman neked, hogy bármi is történt ők még mindig barátként tekintenek rád és számíthatsz rájuk. Itt jelen esetben néhány mozdulat és tett többet ért minden szónál.
- És utána mi lesz? – kérdezte Sora. – Azok után, hogy megkapott téged? Itt maradsz továbbra is velünk, vagy pedig eladnak másnak?
- Nem félünk, soha sem féltünk – mondta a harmadik lány. – És mindig számíthatsz ránk, bármiben, ha szükséged van valamire, bármire. Akár csak egy beszélgetésre.
Annak ellenére, hogy olyan voltál mint régen, a szavaik furcsán megnyugtatóak voltak, miközben pontosan tudták, hogy mi is fog veled akkor történni.
- Szeretnél valamit csinálni most? Elmenni valahova hasonlók? – kérdezte végül Aurora.

Shadow
Látom, hogy hogyan néznek rám, amint megállok. Tudom, hogy éreztem én is hasonlókat, de most valahogy semmit se jelent. Mikor közelebb lépek hozzájuk, akkor ketten átölelnek, míg a harmadik a vállamra teszi a kezét. Megölelem a két lányt, s hallgatom a szavaikat. Sorare nézek, s sóhajtok.
- Nem adnak el, de nem is maradok. Visszaküldenek a másik világba. Ha úgy vesszük, akkor egy másik pokolba. Kell nekik a gyermek akit megszülök, ez viszont azzal jár, hogy míg terhes leszek a képességem se használhatom. Nehéz hónapok lesznek, de megoldom valahogy, már ha tényleg visszaküldenek. - elengedem a lányokat. - Örülök, hogy nem féltek tőlem. - nyugodtság jár át teljesen, ahogy őket nézem. Talán ők a szerencsések, hogy eme világ rabszolgái lettek, s nem a másik, emberek által teremtett pokolban élnek. Bár rabságnak, rabság mind a kettő, de talán csak az látja, hogy melyik a jobb hely, aki sohase volt igazán szabad.
- A házat nem hagyhatom el, ez volt az egyetlen parancs, de más semmi. Tlalok fia mondta, majd elment. Szerintetek mit csináljunk itt? Nem akarlak bajba keverni benneteket, azzal, hogy kilógok a lakásból. Nem hiszem, hogy sok hozzám hasonló mászkálna odakint.

Thorhalla
Egy pillanatig döbbenten nézett rád a két lány, amikor mondtad, hogy hazaküldenek majd innen. A szemükben bánatot és honvágyat láttál, bizonyára hazavágytak annak ellenére, hogy itt is tényleg nagyon jó soruk volt. Mármint ez is viszonylagos volt ahhoz, hogy kinek mi a jó. A tiedhez képest, amit valaha is éltél mindenképp jobb volt. néhány pillanatra elgondolkodtak, amikor mondtad, hogy nem engednek ki a házból, vagyis Tlalok fia ezt mondta, végül pedig Aurora arca derül fel és bátorítólag paskolja meg a válladat.
- Persze, hogy ezt mondta – mosolyodott el. – Hiszen még mindig nem beszéled a nyelvüket, és ha emberi nyelven szólalsz meg odakinn, akkor megölnek. De velünk nyugodtan jöhetsz, hiszen mi már megtanultuk ezt és igaz megszólalni nem szólalhatsz meg odakinn, de legalább láthatod, hogy milyen ez a világ.
Közben a másik két lány nekilátott az asztalnál sürögni forogni, összeszedni azt, ami rajta van, majd pedig Sora egy papírt és pennát vett elő, majd pedig írni kezdett, ha ránéztél, akkor láthattad, hogy egy bevásárló lista volt az, amin mindenféle mindennapos holmik voltak, amiket be kellett szerezni, bizonyára volt egy piacuk is a démonoknak.
- Nos hogyan döntöttél? – kérdezte a lány megint.
Majd a többiekkel együtt úgy, hogy mindannyian visszanéztek rád elindultak a főbejárat felé.

Shadow
Nézem a lányok arcát, s veszek egy mély levegőt.
- Látom visszavágytok, de higgyetek nekem, ott már nincs semmi csak a pusztulás. Ti éltek, s nem vesztettétek el egymást. Van mit ennetek, nem kell járványoktól tartanotok, van szállás ahol alhattok. Van mikor a rabság jobb, mint a szabadság, de már csak akkor jövünk rá, mikor már nincs visszaút. Nem akarok visszamenni nagyon nem, de nem lesz választásom. - mondom csendesen, majd végig ölelem a lányokat. Nincsenek csöpögő érzelmek, csupán jelzés képpen, hogy kedvelem őket. Ezután elgondolkozok egy kicsit.
- Veletek tartok akkor, ha más nem, akkor segítek cipekedni, s ahhoz nem kell beszélgetnem. Meg legalább látom, hogy milyen világ az, amit magam mögött hagyok, nem tudom, hogy meddig. - megropogtatom a tagjaimat, s beállok a lányok közé kihúzva magam. - Remélem, azért egyszer esélyetek lesz, meglátni, hogy mi folyik a világban, hol születtetek és dönthettek, hogy hol akartok élni lányok. - ezután elhallgatok, s megindulok utánuk, ha elindulnak, hogy ne maradjak le én se. Bár nem tudom, hogy hogyan fogok reagálni, ha valaki hozzám szól és nem értem, hogy mit is akar, de majd valahogy megoldjuk.

Thorhalla
Hamarosan elhagyjátok a házat és kint találod magad az utcán. Korábban már láttad a lángoló utcák és házak mindenfelé, forróság a levegőben, páratartalom szinte nincs is, csak tikkadtság. A macskaköves utcákon haladtok, míg nem egy viszonylag barátságosabb kis részre értek. Egy inkább tűnt amolyan középkori városkának már, egy kis sikátorból éritek el amibe a főutcából fordultatok be. Itt benn csak embereket láthatsz és ez egy piac. A legmegdöbbentőbb, hogy angolul beszélnek az emberek, kiabálnak egymással, alkudoznak. Mindenféle dolgot látsz ezen a téren, földi és idegen, valószínűleg helyi árukat, ruhákat. A tér olyan egy kilométer átmérőjű lehet, egyszóval hatalmas, a levegő itt kellemesen hűvös az előző részekhez képest.
- Mit hittél, majd olyan helyre hozunk, ahol bármi bajod lehet? – kérdezte Sora. – Az emberi piac, ide démon nem teszi be a lábát. Minden kapható, amit csak akarsz. Nézz körül és vásárolj nyugodtan, addig mi is beszerezzük, amit kell.
Ezzel a kezedbe nyomott egy nagyobb adag pénzszerűséget, majd pedig mind a három lány különböző irányokba lebben szét. Ha elindulsz körbenézni, ismerkedni, vásárolgatni nemsokára egy görnyedt öregasszony lép oda hozzád.
- Engedd meg gyermekem, hogy jósoljak neked, elmondhassam a múltadat, jelenedet és jövődet… mindezt egyetlen almáért leányom – mondta a fogatlan banya.

Shadow
Elindulunk a piac felé, s némán követem a lányokat. Figyelem, hogy merre is vezetnek, meg a többi járókelőre is pillantok, ha látok, de a tekintetem csupán hamar átsiklik rajtuk. Nem akarok feltűnően méregetni senkit útközben. Meleg van, de hozzá lehet szokni, s nem is olyan vészes. Thamuz közelében rosszabb, főleg, mikor a nyakörvem is égeti a nyakamat. Az út közben hamar véget ér, s angol szó üti meg a fülemet, amint meglepődök, majd Sorara mosolygok.
- Nem ismerem eme helyet, így nem is mertem arra gondolni, hogy van ilyen része is. De nagyon tetszik. - elfogadom a pénz féleséget, s bólintok. - Sietek körbe nézni – mondom, ezzel megindulok az egyik irányba, s keresgélek. Fegyvert és bőr árukat keresek főleg, de nézelődök, hogy hol mit is árulgatnak. Elsődlegesen már előre tervezek, hogy ha felmegyek, akkor nem csak az esetleges ellenségektől kell magam megvédenem, hanem a környezeti tényezőktől is. Miközben bámészkodok lassan sétálgatva, egy idős nőbe botlok. Arra amit mond felvonom a szemöldökömet, miközben a farkam lassan lengedezik mögöttem. Nem erősen, s nem is sokáig, mert előre húzom magam elé, s ott tartom, hogy amíg ácsorgok ne nagyon zavarjon senkit se.
- Nem vagyok benne biztos, hogy látni is akarja a legkisebb részletet is a múltamból, de legyen. Érdekel, hogy mit is tud mondani. - megyek bele az egészbe, bár nem nagyon hiszek ilyesmibe. Bár sokáig azon is röhögtem volna, hogy istenek léteznek, vagy másik realitások, mégis a bőrömön tapasztaltam, hogy vannak, ahogy most a pokol földjét taposom. Bár számomra egyik világ se tartogat mást, mint szolgaságot, de nem érdekel, én vagyok a fegyver annak a kezében, aki felettem áll, s parancsol. Ölök parancsra, s megteszem azt amit akarnak, még, ha nem is értek hozzá.
- Mit kell tennem, hogy tudjon jósolni nekem? - nézek kérdőn az idős nőre.

Thorhalla
Ahogyan jártad a piacot feltűnhetett néhány szépen megmunkált tőr, kard, de még egy-egy modern pisztolyt is láthattál az áruk között. Lehetséges, hogy fogalmuk sem volt mire használható, mert mindenféle kacat mellé volt bedobva. Bőrökből vértet, ruhákat, öveket, alkar- és lábszárvédőket találhatsz leginkább. De minden van itt tényleg, még működésképtelen számítógép is, illetve középkori fegyverzet, páncélzat, minden, amit egy zsibvásáron el lehet képzelni. Élelem is persze, ökörsütés, gyros szerűséget is láthatsz sütni, zöldségeket párolnak, friss, szárított és cserepes növényeket árulnak, gyümölcsök, italok, borok, sörök és erősebb nedűk. Minden igazából, ami szem és szájnak ingere. Végül pedig megjelent előtted a nő és elmondta, amit akart. Egy almát kért egyelőre, azt pedig negyed pénzen szerezni is tudtál, egy nagyobb érme helyett három kisebbet kaptál vissza, ha vettél egy almát. Ha odavitted a nőnek az átvette tőled, majd pedig nem megette, hanem hihetetlen fizikai erőről tudomást téve a kezed fölött egyszerűen összeszorította a kezét, mire az alma megroppant és a leve a tenyeredre folyt. Ha el akartad húzni, akkor megfogta, hogy ne tehesd meg. Végül lassanként kifacsart mindent belőle és az összeaszalódott gyümölcsöt eldobta csak. Szétkente a ragacsos levet a tenyereden, majd pedig ránézett.
- Egy világot látok egyet kilenc közül, amin egykor jártál és halott volt – kezdte. – Az a világ ma él és újra dicső fényében virágzik. Úrnőd, ki hazatért oda jogosan királynő, noha lépteit a egy másik királynő lépte keresztezi, Halál árnya homályosítja, ki a rokona… egy gyermeket látok, egy leányt, a véredet, két fiúval játszani, akiket mégis több világ választ el egymástól… mindez a jövő egy töredéke. A jelen, egyszerre két világban létezel és egyikben halott voltál egy ideig… a múlt pedig, a szüleid maguk adtak át nekik szabad akaratukból. A bőrüket mentették, hogy veled azt tegyék, amit jónak látnak. Nem látom, hogy kik azok, csak egy síró gyermek, aki a szülők után néz, hogy ne hagyják a köpenyesek között, de megtették…

Shadow
Megveszem az almát és az idős nő kezébe adom, aki a kezembe facsarja a levét a gyümölcsnek, mit rezzenéstelen arccal nézek végig és hagyom, majd beszélni kezd. Szavai mögött igazságot érzek, megdöbbent amit mond, s van ami mélyen fájdalmat okoz.
- Lányom, két fiú gyermekkel fog játszani? Meglehet... A jelenben két világban? Érdekes, de nem hihetetlen ez se. Hogy valahol meghaltam az nem lep meg, ha olyan életet él a másom, mint én, akkor ez ezzel jár, hogy meghalunk ha kell... - mondom nyugalmat erőltetve a hangomba, miközben kezem ökölbe szorul, s csöpög belőle a gyümölcs ragacsos leve, vörös folyadékkal keveredve. A véremmel, miközben fogaim összeszorítva hajtom le a fejem. Saját szüleim dobtak rabszolgának? Igaz lenne ez? De miért? Miért tették ezt velem? Fájdalmam haragba csap át pillanatok alatt, s üvöltenék legszívesebben, de magamba fojtom. A másik kezem az idős nő vállára teszem.
- Köszönöm a jóslást – mondom csendesen, miközben kinyitom a másik kezem, s a nőre emelem a tekintetem. - Lenne egy kérdésem, ha lehet... Élnek még a szüleim? - tekintetem hideggé válik. Forr bennem harag. Eddig se sok minden kötött ahhoz, hogy midgardért küzdjek, de most még kevesebb. - Azt hiszem meg kéne nekik köszönnöm, amit velem tettek, ha még életben vannak. - vérző tenyeremre pillantok, melyben a vér és az alma leve keveredik.

Thorhalla
– Nem közönséges gyermekek… - mondta az öregasszony. – Két isten lesz az két gyermek, ikrek. Egy élő istennő és egy korábban halott isten szerelmének gyümölcsei. Az úrnődet ismered, a másikról pedig hallottál. Az egyik az anyja és az apja vonalát viszi tovább, tűzisten, a másik pedig az atyja vonalát… egy viharisten. Két világban egyszerre igen, de nem másik éned, mint aki a démon leányt nemzette, hanem tényleg te magad hús és vér alakban. Nem egy másik te, hanem te magad… hamarosan megérted gyermek és rájössz erre.
Amikor kérdeztél elhallgatott és a kezedet ismét a kezébe veszi, a véres tenyeredhez nyúl és félrekeni benne a vért, néhány másodpercig csak nézi azt, számodra semmi sem tűnik fel különösebben, hogy mit is nézhet ennyire. Felvonja a szemöldökét és a ráncos homlokát még jobban ráncolja. Végül pedig felnézett a szemedbe és elengedte a kezedet.
- Látok valamit – mondja. – Egy várost, amit köd borít, amit úrnőd atyja okozott… emellett egy másik várost az átkozott mellett közvetlenül, ami virágzik jobban, mint valaha. Úrnőd és a szüleid is ott vannak jelenleg. Két jól öltözött és jómódú ember, cselédekkel és minden földi jóval. Azonban… többet nem látok gyermek, pihennem kell. Meg fogod találni őket, ha keresed és hazamentél.
Ezzel az idős nő elfordul tőled, és ha hagyod, akkor elcsoszog a tömeg felé és hamarosan bele is veszik.

Shadow
Hallgatom az idős nő szavait, s olyan hihetetlen, hogy kiknek a gyermekeivel fog játszani a lányom., de a többi mondandója se sokkal könnyebben emészthető. Ha minden igaz, akkor valahol élem ugyan ezt az életet én magam, s akkor annak kihatása lehet az én életemre, ahogy a másik énére is, hiszen egyek vagyunk, bár ez elég hihetetlenül hangzik ,de amennyi mindent már láttam ez az egy kis apróság, már miért legyen olyan amint fennakadok? Azonban a szüleimre vonatkozó rész elsöpör bennem mindent jobban, mint Thamuznak sikerült. Vérre szomjazok, gyilkolásra. Az idős nőre pillantok.
- Menjen csak nyugodtan, többet is mondott, mint amire számítottam, s most már rajtam a sor, hogy azzal amit mondok mit is kezek. Legyen boldog élete... - köszönök el, majd magamban hozzáteszem. ~ … ha hazajutok, akkor valakiknek már nem lesz az sokáig. ~ hideg tekintettel méregetem az árusokat, s keresgélni kezdem azt, ahol a fegyvereket láttam, meg a bőrvérteket. Próbálom kitalálni, hogy mi is jön ki a pénzből ami nálam van, na meg, hogy mennyire lehet az itteniekkel alkudozni az árakról. Bár külsőmre való cuccot szerezni talán itt lenne a legkönnyebb, hiszen külsőre hasonló démon csak van, szal akkor hátha vannak itt olyan cuccok is, amik ha nem is tökéletesen, de kisebb átalakításokkal jók is lehetnek akár.

Thorhalla
A pénzedből egy nagyobb tőrt sikerül venned, illetve egy kényelmesebb bőrvértet, nagyon mást nem találsz itt. Olyan holmik nincsenek, amiket a démonok is használhatnak, ez egy teljesen emberi piac. Igazából annak ellenére, hogy nem tudsz nagyon mit venni, mert a bőrmellvért és a tőr elviszi minden pénzedet jól elnézelődsz és órákkal később futsz csak bele a három lányba, akik megtömött kosaraikkal várnak már téged a kijáratnál. Mindenféle igazából emberi élelem van csak benne, amiket mind te magad is ismertél, hiszen odafenn a Földön nem is egyszer ettél ilyen dolgokat, igazából minden naposnak számítanak odafenn, de itt fogalmad sem lehet, hacsak rá nem kérdezel, hogy ezek itt mennyire mindennaposak. Ahogyan visszaértél a lányokhoz, azok kissé kérkedve és furcsán néznek arra, amit vásároltál.
- Lehetséges, hogy ne lenne nyerő ötlet, ha ezek elől maradnának – mondta Aurora. – Nem biztos, hogy Tlalok fia örülne nekik. Mindent sikerült venned, amit akartál?
Érdeklődtek még, ha odaadtad, amiket vettél, akkor elrejtették a kosarukban amennyire csak tudták, hogy ne legyenek feltűnőek az általad vásárolt holmik, majd ha te magad is úgy vélted, hogy indulhattok, akkor elindultak hazafelé.

Shadow
Sikerül vásárolnom néhány dolgot némi keresgélés után. Pontosabban egy bőr mellvértet és egy hosszabb tőrt, ami később jól jöhet. Ez azonban viszi is a pénzem, így ezek után csupán nézelődni kezdek, hogy még mik lehetnek itt. Egy idő elteltével a lányokba botlok, s egy könnyed mosoly ül az arcomra Aurora megjegyzésére.
- Nem is nagyon karom, hogy megtudja Tlalok fia. Azonban ezekre szükségem lesz hazatértem után, hiszen fegyvertelenül kétlem, hogy sokáig lehetnék nyugodtan. Főleg, hogy úgy érzem, hogy lesz ahova el kell látogatnom, s a múlt miatt kétlem, hogy boldog lenne a találkozás. - beszélek nyugodtan, majd elgondolkozok, de mielőtt válaszolhatnék, hirtelen megszédülök a valahonnét előkerülő eddig nem látott emlékképektől, s ha a lányok nem tudnak elkapni, vagy valamelyikük vállába kapaszkodni, akkor térdre rogyok. Furcsa emlékek sora söpör át az elmémen, s értelmet nyernek az idős nő szavai. Azonban bár látok sok mindent köztük azt is, ahogy saját magam lövöm le régi szerelmemet, akit Halla kínzott, valahogy a legkisebb fájdalmat se érzem. Sőt, teljesen hidegen hagy, hogy végeztem vele. A halálom se ráz meg különösebben, sőt az emlékek közti viselkedésemet is undorítónak találom. Valahogy olyan szánalmasnak látom magam. Gyengének, védtelennek, érzelmekkel túl sokat fölöslegesen foglalkozónak. Minden jel szerint azt az ént senki se döbbentette rá, hogy minek is él: Mások akaratát teljesíteni.
Lassan felegyenesedek és megrázom a fejem, majd a lányokra nézek.
- Menjünk vissza... majd ott kérdezhettek, de ne itt. - mondom csendesen, majd elhallgatok teljesen, hiszen nem beszélhettem angolul útközben, s a helyi nyelvet még nem ismertem.

Thorhalla
Azt az ént Thorhalla igyekezett, csak éppen Shadow nem hallgatott rá, mert talán boldog volt, hogy ott van neki Halloween és így semmibe vette az istennő szavait. A lányok elkaptak, így nem zuhantál le a földre, kérdőn pillantottak rád, de amikor közölted, hogy majd odahaza beszélsz róla, akkor csak bólintanak, hogy rendben van. Ha szükséged van arra, hogy támogassanak a hazafelé, akkor megteszik azt is. De a sérüléseidet leszámítva, amikor azon a világon szereztél nincsen semmilyen bajod és képes vagy arra is, hogy gyalogolj. Noha a te esetedben az emlékek sokasága lehetett igazából azok, amik összezavarhatnak, valóban a jósnő igaza, hogy ilyen is lehetséges, hogy meghaltál, hogy megkaptad az emlékeket, hogy mindenki meghalt, nem mintha ez igazából érdekelt volna. végül visszaértek hasonlóan gyors tempóval a házhoz, mint ahogyan a piacra is kiértetek, odabenn a lányok leültetnek az első helyre, ahova leülni lehet, majd pedig kérdőn néznek rád és aggódást láthatsz a szemükben.
- Jól vagy? Mi történt? Szükséged van valamire? – tették fel sorjában az ilyen és az ehhez hasonló kérdéseiket.

Shadow
A lányok szerencsére elkapnak, majd nem faggatnak, aminek nagyon örülök, legalábbis ott nem. Az úton képes voltam segítség nélkül is menni így nem kellett támogatniuk. Azonban amint beértünk az első ülőalkalmatosságra leültettek és jött is a kérdés áradat. Megértettem őket, hogy aggódtak értem. Aztán egy nagy levegőt vettem, s végig néztem a lányokon.
- Jól vagyok, csak emlékek törtek rám. Nehéz megmagyarázni, de egy másik helyen lévő én emlékei. Nem egy másik realitásbeli én, hanem én, csak máshol ugyan ebben az időben, míg én itt voltam. Nehéz megmagyarázni, de nem őrültem meg. Kicsit korábban előtte egy idős nő jósolt nekem, s mondott néhány dolgot, köztük ezt is, bár mindent, többek közt ezt nem akartam elhinni, de látom, hogy igazat mondott. Ráadásul, ha minden igaz amit mondott a múltból és a jövőből is, akkor lesznek akik bánni fogják, hogy visszaengednek innét. - lehajtom a fejem, s kezem ökölbe szorul. - Ha szüleim valóban élnek és boldogok, gazdagok cserébe azért, hogy engem oda dobtak rabságba, akkor teszek náluk egy látogatást, de ha nem is ölöm meg őket, azonban amit a fejükhöz vágok, azt nem rakják zsebre. - szemeimben gyűlölet és harag csillan, ahogy jobb tenyeremből ismét vér kezd szivárogni, ahogy a karmaim belemélyesztem, majd ahogy a markom kinyitom, s ránézek lenyalom a vért. A sebre pillantok, majd félre húzom a számat, s veszek egy mély levegőt.
- Bár ennyi idő után már semmin se változtat, hogy élnek a szüleim vagy sem... ahogy a másik én emlékeit láttam, mindenféle kényszerítés nélkül saját akaratából lőtte le azt akit szeretett, pedig ott érezett azaz én, s mégis megtette. Bár az is igaz, hogy a szenvedéseinek vetett véget, s fájt is neki az igaz. Egy ideig legalábbis. De még a zavaros emlékeket helyre kell tennem kicsit, mert csak úgy rám tőrt, s időre lesz szükségem, hogy az egészet fel is fogjam. Elsőre a nagyobb érzelmeket kiváltókat sikerült. Bár ez érthetőnek tűnik – nézek végig a lányokon – hiszen ezek voltak a másik énnek a legerősebb érzelmei és emlékei is így. - ezután felkelek.
- Hoztatok valami gyümölcsfélét? Bármi jó lesz, csak lédús legyen. Valahogy most jól esne egy... - próbálom egy kicsit a végén témát terelni, hogy addig is át tudjam gondolni a dolgokat, míg csak a lányokkal vagyok együtt.

Thorhalla
A lányok csak értetlenül néztek rád, amikor magyarázni kezdted a dolgokat, úgy tűnt, hogy nem nagyon fogták fel, amit mondtál, vagy csak egyszerűen nem hittek neked ebben a dologban. Azon sem lett volna mit csodálkozni amúgy, hiszen Olaf sem akart neked korábban nagyon hinni, meg te sem annak, amit láttál. Néhány hónapja azt sem hitted volna, hogy az istenek valóban vannak, sőt köztetek járnak, nemhogy különböző párhuzamos világokról. Amikor gyümölcsöt kértél akkor az egyik lány gyorsan kotorászni kezdett a kosárban, nem igazán törődve azzal, hogy kérdezősködjön, vagy pedig felhívja a figyelmedet arra, hogy mennyire eltértél a tárgytól. Azt legalább itt megtanulhatták a látottak alapján, ha nem akar valaki valamiről beszélni, akkor nem is fogják azt erőltetni. Egy narancsot kaptál a kezedbe, amit még meg kellett pucolnod ahhoz, hogy megehesd. A lányok mindannyian végül odahúztak egy-egy székszerűséget köréd, majd pedig rád néztek.
- Olyan dolgokról beszélsz, amikről mi még csak nem is hallottunk – mondták. – Másik realitást mondtál, ez mit takar? Mit jósolt? Még nem hallottunk volna arról, hogy ne lett volna igaz, amit mondott. Az az idős nő igazán tehetséges…

Shadow
A lányok látom, hogy nem hisznek nekem, de ezen talán nagyon meg se lepődök... Miért is tenném? Olaf se hitt nekem elsőre, s talán én magam se hittem volna el, ha nem élem meg. Végül kapok egy narancsot, amit karmaimmal elkezdek megpucolni. Közben felpillantok a lányok, akik körém gyülnek.
- Bocsássatok meg. Rögtön elmagyarázom valahogy úgy, hogy könnyebb legyen megérteni, mert tudom, hogy el is fogadni a létezését már nem annyira egyszerű dolog. - közben tovább pucolom a gyümölcsöt. - Az idő megállíthatatlanul halad előre. Ez érezzük, látjuk. Azonban döntések elé kerülünk folyamatosan igaz? Elgondolkoztatok azon, hogy mi lett volna, ha valaminél másképp döntetek, vagy valami nem történik, vagy nem úgy történik meg, mint ahogy megtörtént? Mondjuk, ha nem rabolnak el titeket, akkor most nem itt lennétek, s lehet egy ezzel párhuzamos időben, sohase találkozunk, mert mindannyian teljesen más életet élünk, vagy épp a legjobb barátnők vagyunk, egy suliba járunk, vagy bármi. Csak arra próbálok rátérni, hogy nem egy idő egyenes van, hanem rengeteg párhuzamos. Valahol meg se születtünk, van ahol totál másképp élünk, van ahol ezt az élete éljük, de mégis másképp. - sóhajtok – Példa képpen: Nekem egy másik ezzel párhuzamos realitásban élt énemnek született egy lánya, s meghalt. Én élek és szűz vagyok. De lehet valahol nem katona vagyok, hanem család anya, vagy szingli lány, vagy kitudja. Lehet külsőre ilyen vagyok, de jellemre nem, lehet, hogy külsőre vagyok más, de lehet, hogy van ahol mutáns se vagyok. A lehetőségek száma végtelen. - végig nézek a lányokon.
- Nagyon nehéz elmondani, látni, s elhinni talán valamivel egyszerűbb, mert ott van előttünk... De ez épp olyan nehéz elmondani, mint azt, hogy itt vagyunk. Fent nem hinnék el, hogy a pokolban vagyunk. Ahogy Asgard földjeinek létezését se. Ez olyan tudás, mit csak azok értik meg, akik olyan helyen már jártak ahol a nagy átlag még nem. Én se hittem az ilyen dolgokba, s kénytelen vagyok belátni, hogy léteznek, s már lassan az se lepne meg, ha egy Isten, vagy Alah nevű foszer állna elém. - a narancsot négy felé veszem és a lányok felé nyújtom, hogy ha akarnak akkor vegyenek, de ha nem kérnek, akkor megeszem. Ezután térek csak rá az idős nő által mondottakra.
- Az idős nő jóslatában szerepelt az úrnőm, ki mellett harcoltam Asgardon, s egy másik realitásban is. Azt mondta, hogy királynő lett, de egy másik királynő keresztezi az útját, aki a rokona is, s a halál árnya homályosítja. Ha jól tippelek ő a nővére Hela, az Alvilág úrnője és a Halottak Istennője Asgardon. Másképp Loki másik lánya. Aztán beszélt egy lány gyermekről a véremről, aki két fiú gyermekkel fog játszani. Két Asgardi gyermekkel. Az úrnőm gyermekeivel. Ez a jövő. A jelenben azt mondta, hogy két világban létezem egyszerre és az egyikben meghaltam. Nem két külön realitás beli én, hanem egy és ugyan az. Nem tudtam hogy érti, de mikor megszédültem, akkor emlékek tucatjai törtek rám... a másik én emlékei amit mondott az idős nő ez a jelen... - egy kicsit elhallgatok, majd a lányokon végig néztem. - a múltammal fejezte be végül. Szar dolog még ennyi év után is megtudni, hogy a saját szüleim önként adtak át a kutatásra és a kiképzésre, hogy az életüket mentsék... Ráadásul ők gazdagságban élnek most is... - látható a szemeimben csillogó düh, hiába csak a padlót nézem, meg e mellett jól látható, hogy remegek szinte a tehetetlen dühtől... - talán így érzelmek nélkül még rosszabb ezt megtudni, mert túl hideg fejjel látom a tényt, s nem enyhít rajta semmi kegyes hazugság, hogy csak azt akarták, hogy éljek. Ők boldogok, gazdagok, szabadok. S ennek az árának a láncait én viselem... - felemelem a lányokra a tekintetem. - meg fogom őket keresni, de hogy aztán mit teszek, azt nem tudom...

Thorhalla
A lányok bizonyos szempontból mások, mint Olaf volt, amikor hasonló dolgokat meséltél neki. Ugyanis ezek hárman egy démoni síkon élnek, nem pedig a Time Square egyik felhőkarcolójának legfelső emeletén, ők jóval több mindent láttak és hallottak, mint Olaf egész életében, pedig ha hárman teszik ki azt a kort, amit az öreg svéd élt le. Élénken figyeltek téged miközben beszéltél nekik, csak ketten vettek a narancsból, amikor feléjük nyújtottad, egyikőjük nem kért belőle. Láthattad az arcukon, hogy megértik, hogy mit mondtál nekik és felfogták is. Egyik sem állt le veled vitatkozni, sem pedig megkérdőjelezni az igazadat az egésszel kapcsolatban. Csak bólogattak, hogy értik és valóban így volt. Az tudtad, hogy a jósnő szavait nem kérdőjelezik meg, hiszen hittek neki, és ők is mondták, hogy még nem történt meg olyan dolog, amit ő ne mondott volna el. Már éppen szólaltak volna meg, hogy feltegyék neked a kérdéseiket és észrevételeiket ezzel az egésszel kapcsolatban, amikor a főbejárat ajtaja kivágódott és Tlalok fia csörtetett be rajta. dühös szemmel nézett mind a négyötökre, majd dühösen is mordult fel.
- Ti takarodjatok a szemem elől – nézett a trióra, majd Shadow-ra pillantott. – Te pedig velem jössz azonnal!
Ezzel meg sem várva a többiek reakcióját elindult hátrafelé, amerre a rét is található.

Shadow
A kellemes társalgás jól zajlik, azaz én beszélek, a lányok pedig bólogatnak, azonban a véleményüket már nem tudom meg, mert Tlalok fia csörtet be elég paprikás hangulatban, s rögtön parancsolgatni kezd, majd tovább csörtet.
- Ne legyetek most a közelben kérlek – mondom nyugodt hangon, miközben végig ölelem a három lányt. - Ne aggódjatok értem. - teszem hozzá, s veszek egy mély levegőt. Ezután lassan megindulok arra amerre eltűnt a fiú. Amint látó távon belül lesz, akkor ránézek.
- Tlalok fia, mond kérlek, miért hívtál így külön, mi a többi rabszolga lányra nem tartozik? - Ahogy lépkedek a csípőm lassan ring, s farkam is ennek megfelelően lengedezik. - Hozzak esetleg italt számodra. - hangom nyugodt, míg tekintetem hideg, s üres. Azonban a nyugalom mellett ott a tisztelet is. Amennyiben nem állítanak meg indák, s nem kér italt se, akkor egyenesen elé sétálok, s ha hagyja, akkor mind két kezemmel végig simítok a mellkasán.
- Mond mit szeretnél, hogy tegyek? - nézek fel rá.
Nem tudom, hogy mit akar, de ha bántani, akkor ellenkezni is teljesen fölösleges. Erősebb nálam nem is kicsivel, így bármit megtehet amit akar, s nekem csak ahhoz van jogom, hogy tűrjek, ha akarom, ha nem, ha élvezem ha nem, bárhogy fáj is.

Thorhalla
A lányok miután megölelted őket aggódva néztek utánad, de nem mert egyik sem ellenkezni gazdájuk fiával, így sietve kapták fel a kosarakat, amikben a most vásárolt holmik voltak, majd siettek el a konyha irányába. Te pedig követted a fiatal férfit, a tisztás felé haladt, de egy idő után elkanyarodott és egy fa előtt állt meg. Megérintette a fát és láttad, hogy megjelent rajta egy ajtó, azon lökött be téged előre, majd saját maga is belépett rajta. A táj teljesen megváltozott az előzőhöz képest, odaát kellemes idő volt, friss rét és erdő illattal állandóan, míg itt forróság és érezted a száraz levegőt, amit az okozott, hogy a távolban az erdő égett. Ti egy patak mellett álltatok, a patak stimmelt a másik helyről is, mögöttetek pedig szépen lassan eltűnt a másik tér látványa, és mintha ott sem lett volna szűnt meg. Itt ezen a helyen tudtad csak megtenni az első szót is, mert odakint nem volt elég időd rá. A férfi elégedetten, szinte már-már mohón nézett végig rajtad, miközben lágy csípőmozgással haladtál felé.
- Ez az egész hely nem tartozik rájuk – morogta. – És rád sem tartozna, ha Thamuz nem parancsolta volna meg. Ez a saját dimenzióm az otthonom. Nem az a békés gyermekbarát hely, amiben az apám mind a mai napig él.
Nem akadályozott meg semmi abban, hogy odalépjél elé és végigsimíts a mellkasán. A tekintetén még mindig semmilyen érzés nem látszott, amikor ezt tetted, csak gyorsan mozdult és kapta el a karodat. Hátracsavarta, a válladnál roppant is egyet, majd belehasított a fájdalom, nem tört el, még csak ki sem ugrott, de azért nem volt kellemes, ha nem akartad, hogy teljesen kitörjön, akkor neked is fordulnod kellett vele és így a hátadat mutattad most már neki. Közelhajolt hozzád, a hajadat kisöpörte a szabad kezével a nyakadból és az ajkaival végigcsókolt a nyakadon. Végül megragadta az állad és hátrafordította a fejedet is, így most már igazán kifacsart állapotba kerültél.
- Szóval önként ajánlkozol fel – mondta és megcsókolt, a nyelvével igyekezett a szádba kerülni és ott is felfedező útra indulni, majd úgy egy perc után engedett el és taszított rajtad akkorát, hogy a földre kerültél a kifacsart állapotból. – Nos, ez sem könnyít a helyzeteden – nevetett fel.

A helység:


Shadow
Nem a rétre mentünk, hanem teljesen máshova. Egy olyan helyre, ahol még eddig nem jártam a lakásba. Egy fát érintett, meg, amin egy ajtó jelent meg, majd egyszerűen átlökött rajta. Ezután hagyta, hogy „játsszak” csupán a végén kapta el a kezem, s csavarta hátra erőteljesen, mire felszisszentem, s kénytelen voltam hátat fordítani neki. Vártam, hogy mit tesz, mikor kisöpörte a hajam nyakamból. Furcsa volt, ahogy csókolgatott. Nem éreztem túl sok mindent, bár az ösztönök bennem is megvoltak. Végül hátra fordította a fejem, hogy megcsókoljon. Hagytam, s visszacsókoltam. Játszott velem, s én belementem. Ő irányított, én meg engedelmeskedtem, s hagytam, hogy ösztöneim vezessenek. Kényelmetlen volt így állni, de aztán elengedett, s a földre lökött. Nevetett azon, hogy önként akartam túlesni rajta. Fájó vállam kicsit masszíroztam, miközben felé fordultam.
- Igen, önként teszem... - mondom, s feltérdeltem, hogy aztán a sarkaimra üljek, ha hagyja.
- Amit szeretnél megteszem – mondom, terpeszbe rakom le a térdeimet, majd enyhén hátradőlve kezeimen támaszkodok, miközben felnézek Tlalok fiára, s úgy várom, hogy mit tesz velem. Nem takarom magam, fölösleges. Korábbi esetből jól tudom, hogy ha ellenkezek, akkor a gyökerek fogságába kerülök, bár így se biztos, hogy megúszom.

Thorhalla
Unottan figyelt téged miközben a földön ültél, a fejét ingatta jobbra és balra, mintha nem túlzottan tetszett volna neki mindaz, amit látott. Végül vett egy mély levegőt és felhorkantott, a patás lábával a földbe rúgott, ahogyan a Földön a bikáktól is szokás látni időnként. Vagy bármelyik másik patás élőlénytől. Nem akadályozott meg abban, hogy a földre üljél, és ott azt tegyél, amit akarsz. Jólesően és már-már zavarba ejtően sokat és hosszan legeltette rajtad a szemét, míg végül elnézett a távolban égő tüzek felé és a szemében ősi gonoszság csillant, ahogyan újra rád nézett mintegy jó perccel később.
- Nos azt hiszem, hogy ez a része élvezetesebb lesz számomra úgy, hogy érzéseid is vannak, most életedben utoljára – vigyorodott el kegyetlenül.
Csettintett egyet, égető fájdalmat éreztél a hasadnál, láttál fekete színben felizzani egy rúnát a hasadnál, az okozta mindezt, majd eltűnt. Abban a pillanatban ahogyan a rúna eltűnt rólad, visszaivódott igazából beléd, minden korábbi üresség, ami benned volt mintha feltöltődött volna. Ismét voltak érzéseid, minden, ami korábban is azelőtt, hogy Thamuz tett volna veled valamit…

Shadow
Figyeltem, hogy mire készül, s hagytam, hogy nézzen. Közben a testbeszédére is figyeltem, ahogy a szavaira is. A Gonosz tekintet és a szövege után világos lett, hogy nem lesz kellemes az amire készül, s igazam is lett. Hasamnál égető fájdalmat éreztem, s előre görnyedve oda raktam a kezem. Láttam a jelet, ahogy azt is, ahogy eltűnt, s éreztem azt amit nem lett volna szabad... Érzéseim voltak, s amint tudtam lassan felálltam. Lassan lépkedtem oda a démon elé a csípőmet, s ezzel farkamat szépen mozgatva, majd ha hagyta, akkor a bal kezem lassan a mellkasára raktam, majd felcsúsztattam a tarkójához, majd lábujjhegyre állva próbáltam csókot lopni Tlalok fiától, miközben a jobb kezemmel a a kezét megfogva próbáltam lassan a nyakörvhöz húzni, majd onnét lefelé a derekamra vezetni, majd lejjebb a fenekemre, s úgy bújtam hozzá, ha hagyja.
- Tied vagyok úgy, ahogy akarod, önként – suttogom a csók után, s nagy szemekkel nézek fel rá, majd próbálok újra csókot lopni, ha hagyja a férfi.


Thorhalla
A férfi hagyta, hogy azt tedd, amit akartál tenni, közben elégedetten mosolygott. Amikor a keze a fenekedre került onnan már nem hagyta, hogy újra megcsókold. Elpillantott a vállad felett a földre, majd pedig megragadta két kézzel a válladat és eltaszított magától. Ahogyan léptél hátra ettől elvesztetted az egyensúlyodat és hátra estél. Azonban most nem értél le a földig, mert megakadtál valamiben, valami puhában és mégsem volt az. Ha oldalra pillantottad láthattad, hogy a földből nőttek ki vékony kis ágak, amik összefonódtak és egy ágyat képeznek mintegy negyven-ötven centire a földtől. És te erre zuhantál rá. A férfi kibújt az ingjéből és lehajította a földre és közelebb lépett hozzátok, egy csettintésére az apró gallyak feljebb kúsztak és az egész ágyat feljebb emelték. Amikor elérték a kellő magasságot megállította a növekedést, letérdelt melléd az ágyra, s végigsimított a testeden.
- Önként, mi? – kérdezte gúnyosan. – Nem tudod tagadni, hogy inkább azt a James-t látnád helyettem itt, de vele roppant sajnálatos módon nem szolgálhatunk…
Benyúlt a nyakörved alá, amit, hogy meg tudjon tenni a nyakad felsértődött és a kiserkenő vér a nyakadra csordult, ahogyan felhúzott hozzád nem az ajkadhoz hajolt oda, hanem a nyakadhoz és a vért nyalta fel róla. Végighúzta az ajkait a nyakadon és az arcéleden miközben apró csókokat lehelt végig rá, majd a fülednél állapodott meg.
- Roppant mód fog fájni – suttogta.
A másik karjával átölelt és a körmeivel mélyen szántott végig a hátadon, aminek nyomán úgyszintén véres csíkok maradtak. Ajkaival pedig visszatért a nyakadhoz és, mint egy vámpír szokott úgy harapott a nyakadba…

Shadow
Hagyta egy ideig, hogy azt tegyek amit akarok majd ellökött magától, úgy, hogy elestem, de nem értem talajt. Valamire ráestem. Ahogy oldalra pillantottam észre vettem az ágy félét amin elterültem, s vártam, hogy mi is lesz. Levette Tlalok fia az ingét és végig simított a testemen, amitől megremegtem. Hallgattam a szavait, amik részben voltak csak igazak. Valóban Jamesnek jobban örültem volna, de tudtam, hogy ő meg nem tett volna velem semmit. Felhúzott magához a nyakörvemnél fogva, de ezzel felsértette a nyakamat. Nem csókolt meg, hanem a vért nyalta le, majd a fülembe súgott, s a hátamba karmolt, mitől felnyögtem, majd újra, mikor a nyakamba harapott. Próbáltam átölelni, s úgy tartani magam, hogy ne a nyakörvemnél fogva tartson. Karmaim közben lehet megsértették a Démon bőrét, ahogy próbáltam megkapaszkodni benne. Olyan volt akár egy vámpír, s valahogy éreztem, hogy mindent el fog követni, hogy a fájdalmam nagyobb legyen, mint az esetleges élvezetem. Bár jól tudtam, hogy ez maximum neki lesz élvezet, nekem kicsit se, de próbáltam nem ellenkezni, mert így van egy kis mozgásom, ha nem is sok, de lényegesebben több, mintha megint lekötözne.

Thorhalla
Sikerült benne megkapaszkodnod, de a bőre keményebb és ellenállóbb volt, mintsem hitted volna, mert a karmaid csak a bőrét tudta kaparni, de sérülést nem okoztál neki. Ez nem lehetett talán olyan nagyon meglepő, hiszen egy tűzalapú démoni síkon élt, így már csak a tűz miatt is sokkal ellenállóbbá kellett válnia a bőrének, hogy életben tudjon maradni és erőre szert tenni. Nem sikerült eltolnod magadtól a férfit, ahhoz túlságosan is erős volt, legalább is hozzád képest jóval erősebb. Mintha olvasott volna a gondolataidban, vagy pedig előre eltervezte volna minden lépését az egésznek, hogy jól fog szórakozni, mert ahogyan a fejedbe villant az utolsó gondolat az ágak kinyúltak utánad és a karjaidat, lábaidat, lehúzták az ágyra, a derekadra és a nyakadra is tekeredet egy-egy és tartott lenn az ágyon. Hogy nehogy jobban érezed maga, ha szabadulni akartál a nyakadnál levő inda jobban kezdett szorítani, fojtogatás szerűen, de ha nyugton maradtál, akkor szabadon engedett. A férfi néhány pillanatra felkelt az ágytól, leoldotta a nadrágját, majd pedig odahajolt hozzád…

Mintegy félórával később kelt csak fel mellőled, eddigre a tested minden porcikája sajogott a combjaidon vér csurdogált le a földre, akármennyire is erősnek akartál mutatkozni a megaláztatottságtól képtelen voltál visszatartani a könnyeidet. A testeden végig zúzódások és mélyebb, kevésbé mély vágások éktelenkedtek. Nem érte be azzal, hogy egyszerűen megerőszakoljon még perverz játékait is kiélte és igen alaposan meg is kínzott. Felállt, majd pedig felöltözött, mintha jól végezte volna a dolgát. A „kötelek” ekkor engedtek el és ahol tartottak ott is zúzott sebeid lettek, amik véresek attól, hogy szökni akartál. Megragadott a nyakörvednél és néhány méterrel odébb cipelt. Néhány szót mormogott általad ismeretlen nyelven, majd pedig a levegő hullámozni kezdett és megjelent a hely, ahol megérkeztetek. Maga elé lökött, majd pedig háton rúgott és te szó szerint kizuhantál a házban található rétre, ahol korábban is jártál. Ha hátrafordultál még láthattad a megvető arcát, majd az átjáró lezáródott és egymagad maradtál.

Shadow
Könnyeim folynak, s bőgök a földön fekve, kiterülve, véresen... Testi és lelki fájdalom kínoz... Képtelen vagyok megmozdulni is anélkül, hogy ne nyilallna valamimbe a fájdalom...

Félórával korábban...

Kapaszkodok egy ideig Tlalok fiába, de nem sokáig, hiszen indák nyúlnak utánam, s a nyakamnál, derekamnál, s végtagjaimnál fogva húznak vissza az ágyra, s tartanak ott... Egy kicsit ellenkezek, de amint fojtogatni kezd az egyik ág minden erőmet összeszedve próbálok nyugton maradni. Tekintetemben félelem csillant, mikor a férfi levetkőzött teljesen, majd hozzám bújt...

Félóra egy örökké valóság...

Keményen megkínozott, s porig alázott... folytak a könnyim és bőgtem, s míg arcomon a könnyek folytak addig testemen sok sebből vérek. Kiélvezte, hogy ő az első, s egyben kihasználta, hogy képtelen vagyok szabadulni. Könnyes szemekkel néztem ahogy felkel és felöltözik, mint aki jól végezte a dolgát. Ekkor engedtek el a „kötelek”, de képtelen voltam megmozdulni. Nem csak a vágások borították a testem, hanem zúzódások sorai is.
Miután végzett az öltözködéssel a nyakörvemnél fogva ragadott meg, s gy cipelt odébb, majd pedig szó szerint kirúgott a saját világából. Félve néztem hátra rá könnyes szemekkel, s láttam a megvető arcát, majd ahogy eltűnt.

Könnyeim folynak, s bőgök a földön fekve, kiterülve, véresen... Testi és lelki fájdalom kínoz... Képtelen vagyok megmozdulni is anélkül, hogy ne nyilallna valamimbe a fájdalom... Lelkileg talán még jobban megviselt, mint vártam, hogy ilyen módon vette el tőlem az ártatlanságomat. Teljesen úgy szórakozott velem, mint valami érzelmek nélküli tárggyal, s hogy jobban szenvedjek szándékosan adta vissza az érzelmeimet... Könnyeim közt néztem arra amerre láttam különösebb mozgás nélkül, hogy legalább plusz fájdalmat ne okozzak magamnak. De örülnék, ha senki se látna ilyen állapotban teljesen megalázva, de az is jó lenne, ha a lányok itt lennének és nem lennék egyedül most...

Thorhalla
Odakinn zokogva feküdtél a földön, a lányok sehol sem voltak, nem is láttad vagy hallottad őket. Percekig vagy órákig lehettél odakinn a földön feküdve a könnyeidet nyelve, mígnem lépéseket hallottál. Fogalmad sincs, hogy mennyi idő telhetett el, az időérzékedet teljesen elvesztetted Ha felnéztél egy ismerős alakot láthattál meg, Tlalok volt az, aki bánatosan nézett le rád. Arca gondterhelt és bánatos, eléggé régen láttad utoljára és lehetséges, hogy ő sem így gondolta a viszontlátást. Odalépett melléd és letérdelt melletted a földre. Lepillantott rád és nyugtatólag a vállad ép részére tette a kezét, amitől a fizikai fájdalom mintha némileg enyhült volna, de a lelkin nem enyhíthetett semmilyen formában sem, maximum, ha törli az emlékeidet. Vett egy mély levegőt azelőtt, hogy megszólalt volna, majd lassan fújta ki miközben mindvégig téged nézett.
- Most haza kell, hogy küldjelek – mondta Patás. – Még úgyis látjuk egymást Shadow, sajnálom, hogy nem tehettem érted többet.
A férfi végigsimított a nő arcán, letörölte a könnyeket róla, majd varázslásba kezdett, az ismerős vörös fény töltötte be a helységet, majd Shadow s következő pillanatban egy ismerős helyen egy ismerős alak ölébe zuhant.

//Előzmény: Harlam utcái //

Sikerül még elérnem a klónt, ami nem lep meg, és talán még az utolsó pillanatban utasítanom, s már lép is, azonban nem - megint csak nem meglepő módon - úgy igazán semmi hasznosat nem képes tenni, hiszen a szárnyas alak egyszerűen lerázza magáról, bennem pedig valahol itt... nem is tudom milyen események zajlanak le, félelem? Nem, az márvalahogy nincs meg, tudom, hogy meg fogok halni, és így végül is legalább gyorsabb lesz, és talán még érezni sem fogom, ami pedig elkerülhetetlen, attól fölösleges félni... És igen, ismét ebben az állapotban vagyok, egyszer már átéltem, ugyan ezen a napon, pár percel ezelőtt, és most ismét, nos egészen biztos, hogy nem ez a legjobb nap az életemben. Most jönne az a jelenet, hogy meghalok, és már észre sem veszem, hogy a fejem az út másik végén gurul... De nem ez történik, a semmiből - megint, csak most egy kicsit másként - segítség érkezik, amiről alapból nem is tudnék, de a klónon keresztül látom, valamiféle csápok.. Vagy talán inkább indák jelennek meg, majd pedig egy patás alak kaszával, aki a szárnyasnak távozást javasol... És nem mellékesen azt vallja, hogy a védelme alatt állok, ami furcsa, nagyon furcsa, démoni kinézete van, és mondjon bármit is, az előbb történtek után, már egy kicsit nehéz elhinni, persze ő csak így megjelent, de a másik is, és mi van, ha hazudik? Ha csak „démonoskodik” és ő akar inkább megölni, mert ugye miért ne?... Akárhogyan is, nincs rá mód, hogy bármit is lépjek ellene, nem vagyok olyan állapotban. Akárhogyan is, távozásra bírja az angyalszerű teremtményt, majd pedig közelebb lép és... Felvesz, meglepően finoman, persze így is fáj, vagy legalábbis kellemetlen, hiszen azért eléggé csúnya sérüléseim vannak, akkor is, ha idő közben furcsa módon gyógyultak. Bemutatkozik, majd pedig egyszerűen közli, hogy ellátást fogok kapni, ami meglep, ha ez egy démon... Ha tényleg démon, az eddigi viselkedése alapján meglepően... Nem is tudom minek mondjam, nem olyan, mint az előző kettő, vagyis nem tűnik olyannak, azoknál azt sem értettem, hogy mit beszéltek, és eléggé kárörvendőek voltak. Persze azt is közli, hogy valaki látni akar, de egyenlőre ezzel úgy igazán nem foglalkozok, nem azért, mert nem érdekel, inkább azért, mert... Nos előbb azon a bizonyos ellátáson legyek túl,és majd aztán... Vagy mégis vagyok annyira kíváncsi, hogy rákérdek?... Talán.
- Elisabeth... Parker...- Nyögöm ki nagy nehezen, és kissé fájdalmasan, az egészben a legnagyobb probléma pedig az, hogy Sarah Stormot akartam mondani, de nem sikerült, helyette ez jött, és most, hogy próbálom kimondani... Sehogy sem sikerül, egyszerűen ott van a nyelvem hegyén a szó, de nem akar napvilágot látni. Idő közben az egyetlen még életben lévő klónom finoman hozzáért a lábamhoz, és az érintés pillanatában egyszerűen massza állagot vett fej, majd elsimult a testemen, mint ahogyan a bőrnek kell, és még mindig nem igazán értem, hogy mi volt ez, a tudataim, mind a kettő... Amikről tudok, a fejemben vannak, nem voltak a testben, őket korábban a démonok már leszerelték, ebben... Nincs semmi, üres, mégis megvan a kapcsolat, és engedelemskedik, mi történhetett? Nem tudom, és igazából időm sincs eltörpengeni, ami nem is baj, teleport következik, majd pedig szédülés, és ami meglepő... Úgy érzem, hogy egyedül vagyok, mármint a fejemben, nem hallok másokat, mintha... Soha nem is lettek volna itt, nagyon furcsa, annyira, hogy csak miután ezt feldolgoztam, csak akkor nézem meg alaposabban, hogy hol is lehetek. Kőfalak, és „enyhe” forróság, mivel nem érzem úgy, hogy most azonnal megsülök, vagy legalábbis most még nem, akárhogyan is, megpróbálom itt kimondani a nevemet, hátha sikerül, ha már ennyire máshogy érzem magam ettől a helytől, vagy ezen a helyen, és csak aztán próbálok foglalkozni a többi dologgal, úgy értem a sérülésekkel, meg persze azzal, hogy lehet nem vagyok egyedül.

Úgy áll a helyzet, hogy még mindig iszonyatosan pocsékul érzem magam, finoman fogalmazva, a fájdalom és a gyengeség továbbra is jelen van, ugyan úgy sajnos, illetve a második talán fokozódik, de ezen azt hiszem nem csodálkozok, logikus, hogy ha sok vért veszít az ember, akkor rosszul lesz tőle, minél többet, annál jobban. A nevemet itt sikerül normálisan kimondani, kissé meglepő, nem tudom egészen pontosan hogy miért, de az, erre pedig ő is bemutatkozik, megint, nem értem, hogy miért, mert egyszer korábban már megtette, de nem említem meg, jelenleg úgy néz ki, hogy kihozott a szarból, és akkor én meg miért kötekedjek? Igazából ezt nem lehetne kötekedésnek nevezni, mert nem az, a kötekedés az más, ez csak megjegyzés lenne, de akkor sem teszem. Próbálok rá koncentrálni, még ha mozogni annyira nem is bírok, vagyis pontosítva, inkább csak iszonyatosan kellemetlen érzés most a mozgás és nehezebben megy, a lényeg, hogy a fájdalomról próbálom elterelni a figyelmem. Egy poharat ad, valamiféle itallal, amit először kicsit furcsállok, az állítása szerint máktej, és azok alapján amit mond... Nos nem tudom, azt hiszem most elég csúnya dolgok fognak következni, vagy legalább is tartok tőle, akárhogyan is, igyekszem minél hamarabb legurítani az italom, igaz, tartva az eztán következőktől, ez nem megy olyan gyorsan, de remélem máshogy fognak alakulni a dolgok. Miután végeztem, nekilát ténykedni, először érdeklődve figyelem, ez viszont nagyon kevés ideig tart, már amikor a lábamhoz nyúl inkább elkapom a tekintetemet, és össze szorítom a fogaimat, egy pillanatig csak remélem, hogy vizsgálja, de ez a remény gyorsan elszáll, amikor a már így is meglehetősen fájó lábam még jobban sajogni és égetni kezd. Remegni kezdek, és fájdalmas nyögéseket hallatok, sikítani lenne most kedvem, de kétlem, hogy képes lennék rá, régen éreztem nagy fájdalmat, nagyon régen, és az sem volt ennyire magas fokú. A vége felé már igazából a saját számat harapdálom belülről, mint aki rág valamit, persze nem roncsolom szét, de itt-ott a vér ízét érzem a számban emiatt. Végül a feszítés alább hagy, és most igazából még jobban fáj az egész, mint ezelőtt, nekem pedig kell egy kis idő, amíg összeszedem magam annyira, hogy oda nézek... És most egészen egyenesnek tűnik a lábam, így hát feltételezem, hogy ezzel végzett, legalább is ilyen téren, másra nem gondolok, ugyanis... Nos egy izzó fémdarabot nem nehéz észre venni, főleg akkor nem, amikor éppen hozzá nyomják az ember lábához.
~ A k-rvaéletbe! ~ nyögöm ki nagy nehezen, vagy legalább is azt hiszem, de valójából csak egy fájdalmas sziszegésre futja már csak, ez talán még rosszabb, mint az előbbi csontos manőver, de viszont hamarabb vége is van.
~ Ez nem az én napom, nagyon nem... ~ Ez az egyetlen, ami az eszembe jut, és tudom is róla, hogy csak gondolat. Továbbra is feszülten, és remegve fekszem, van egy olyan érzésem, hogy a mai nap eléggé megdobta a fájdalomküszöbömet, csak remélem, hogy ez volt az utolsó, és több ilyen nem lesz már. Próbálok kissé lenyugodni, bár ez most még nem nagyon megy, vagy legalább is saját erőből nem, így pedig kell valami más, erre pedig igazából egyetlen egy dolog jut az eszembe, végül is egy beszédképes személlyel vagyok összezárva. Nem merem biztosra mondani, de feltételezem, hogy helyre tette a lábamat, de remélem hogy más sérülésemhez nem nyúl hozzá. Közben veszekedő embereket hallok, vagyis azt hiszem, a hangsúlyból kiindulva úgy vélem, hogy veszekednek, de biztosra nem akarom mondani, lehet hogy csak az idegességem miatt hallom én úgy. Most nem tudom igazából, hogy mitévő legyek, kezdek elmélyedni a gondolataimban, a fájdalmat még mindig érzem, az egész testem meglehetősen lesérült, tulajdonképpen... Abban sem vagyok biztos, hogy most élek-e, vagy meghaltam, nem tudom, fogalmam sincs, úgy érzem, hogy össze vagyok zavarodva, és végül is nem csak érzem, hanem ténylegesen úgy is van.

Egy gonosz mosollyal az arcomon lépek be a fehér házba, készen arra, hogy egy több éve tartó háborúnak vessek véget a népek között. Mostanra eléggé egyértelművé vállt, hogy ki fog ebből a helyzetből jól kijönni, az emberek mégis makacs módon ellenállnak még mindig, én pedig nem tudom ezt megérteni, ha feladnák, talán még könyörületet is kapnának, már ha éppen jó napom van, a szebb, életrevalóbb teremtéseket talán még személyes rabszolgának is megtartanám, de így csak a halál vár rájuk, itt helyben. Nem tart sok időbe, amíg az embereim legjobbjával, és egy másik világból érkezett gyermekemmel, akivel régebben találkoztam, és akiről nem tudom, hogy miként került ide, szóval nem tart sokáig, amíg megtaláljuk az ovális irodát. Benyitva nem meglepően tűzharc fogad, ám nem értem, hogy miért, hiszen az embereimet, vagy legalább is a teremtményeimet már rég nem hatja meg ez a fajta ellenállás, főleg a felszerelésüknek köszönhetően, idegen technológia, és iszonyatosan nehéz volt hozzájutni, ugyan úgy, mint minden máshoz is, ami kellett egy ilyen hadsereghez, de sikerült. Miután a maradék ellenállás is elhullik, legalább is az irodában, belépek jómagam is és töretlenül haladok egészen az elnökig, akit időközben megbilincseltek, már ha lehet ezt bilincsnek nevezni, egyetlen nyakörv, ami mozgásképtelenné teszi a viselőjét az izmok állandó feszítésével.
- Remélem készen áll elnök úr, ugyanis a mai nap a legfontosabb az életében, és had közöljem egyértelműen, hogy egyben az utolsó is. - Még egy darabig figyelem, ahogyan becipelnek egy kamerát, majd pedig egy kevés felkészülés, és az adás már kezdődik is.
- Üdvözletem Földlakók! Évek óta véres háború dúl a Földünkön, háború a tökéletesség követői és az ellenállók között, ám ennek a mai napon vége! Az utolsó olyan személyt láthatjátok, aki rendelkezik, vagy legalább is rendelkezett valamennyi hatalommal még ebben a világban s kitartóan harcolt, de mint mondtam, vége, az ellenállók utolsó fellegvára eme ember bukásával a porba hullik s ez... - Itt előkerül egy fegyver. -... Vérrel lesz megpecsételve. - Hátrébb lépek, az elnök mögé, majd pedig a tarkójához szorítom a fegyvert, majd kis " drámai " hezitálás után meghúzom a ravaszt, majd pedig visszalépek, közelebb a kamerához.
- A háborúnak ezennel vége, gyermekeim, ellenállás nincs többé, de ez nem jelenti azt, hogy megállhatunk. Most béke lesz, újjá építjük a városainkat, búcsúzunk azoktól, akik életüket adták, helyre állítjuk a gazdaságot a Földön, onnantól pedig a cél az, ami a anyabolygónkon kívül van! Idővel, minden lény térdre fog borulni az emberi hatalmasság előtt! - Ezzel pedig a kamera kikapcsol, nem biztos, hogy ez volt a legjobb befejezés, de még mindig jobb, mint amit pár évvel ezelőtt valaha is össze tudtam volna rakni. Eztán a gyermekemhez fordulok, egy holografikus készüléket aktiválva, mely kivetíti a Földet.
- Lásd hát fiam, elértük, mire sokan azt mondták, hogy lehetetlen... De az én időm is véges, egyszer el kell hagynom ezt a világot, és ha ez bekövetkezik, akár az idő vasvogainak hála, akár pedig bármi más okból, ez itt mind a tiéd lesz. Sokat tanítottalak már, de nem állsz még készen az uralkodásra, legalább is, nem egy ilyen hatalmas terület felett. Azt akarom, hogy válassz magadnak egy kontinenst, melynek az irányítását rád bízom. - Itt pedig... Feltűnik valami... Valami meglehetősen furcsa, fényt látok előtörni a falból, csupán egy apró lyukon keresztül és ez meglehetősen gyorsan magához vonz. Először csak óvatosan megérintem, majd megkaparom az egyik ujjammal, és a fal körülötte könnyedén bomlik le, alóla pedig újabb fény árad. Kíváncsian kapargatom egy darabig, majd pedig bele mélyesztem a kézfejemet, de kihúzni már nem vagyok képes, ez a valami... Egyszerűen vákum módjára magába szív, s ekkor hirtelen...

Kábán eszmélek fel, nem tudom, hogy hol vagyok, azt sem hogy mikor, és hirtelen valahogy az sem ugrik be, hogy miért, egyszerűen itt vagyok, s egy jó darabig azt sem érzem, hogy valami keményen fekszem. Bele telik néhány percbe, mire a testem annyira felébred, hogy érzékelni kezdem a körülöttem lévő környezetet, ami arra utal, hogy valószínűleg eléggé régóta aludhatom, hiszen teljesen el vannak tompulva az érzékeim, a hallást leszámítva. Ahogyan nyomni kezdi a hátamat a kemény fekhely, amiről valószínűsíteném, hogy kő, a kellemetlen érzésnek hála az ébredési folyamat kissé felgyorsul, s így szép lassan emlékezni kezdek, képessé válok arra, hogy a félálmon túllépve elkülönítsem a valóságot, az álom több éves felállított világától, s ehhez némi keserűség is párosodik.
~ Csak egy álom... Pedig olyan szép volt... ~ Végül nehezen kinyitom a szemeimet is, majd pedig dörzsölgetni kezdem, hogy a csipát kiszedjem belőle. Ahogyan a látásom tisztul, élesedik a kép, úgy egyre több dolog jut az eszembe a közelmúltról, démonok, angyal, aztán még több démon, fájdalom, aztán pedig sötétség... És ahogyan a fájdalom az eszembe jut, akaratlanul is megrázkódom és végigborzongok, ez az utolsó, ami ahhoz kell, hogy teljesen magamhoz térjek. Egyenlőre nem ülök fel, csak nézelődök, de nem látok különösebb dolgokat, a lábam kivételével, ami iszonyatosan zsibbad, és fémes szaga van, remélhetőleg csak a növények miatt, amik feltételezhetően gyógynövények, mert végül is mi más okból lennének a lábam köré tekerve? Nem mellesleg a többi sérülésem úgy tűnik, hogy már begyógyult, és zöldes kenőcsféleség van körülötte, gondolom azok is növények, csak pépesen. Látok még talán valami ételfélét, és így belegondolva, igencsak éhesnek is érzem magam, ki tudja, hogy mióta nem ettem? Amúgy így jobban végignézve a dolgokon, több ágy és polc is van, tehát talán valamiféle kórházban lehetek, csak a középkorban? Nem tudom, hogy hova hozott az a valaki, akinek valószínűleg, sőt több, mint biztosan az életemet köszönhetem. Most jönne az, hogy megpróbálnék felállni, de valószínűleg nem lennék képes rá, így egyenlőre inkább a felüléssel próbálkozok, csak lassan és óvatosan.

Bár nehézségek árán ugyan, de sikerül felülnöm és nem meglepően semmi sem változik, tényleg semmi és nem is igazán számítottam rá, hogy bármi történni fog. A lábam még mindig iszonyatosan zsibbad és a sérülésem... Nos nem lehet rajta erős heg, legalább is az érzésből ítélve. Felmerül bennem a gondolat, hogy fel kéne állni, de kétlem, hogy a lábamnak jót tenne, bár ki tudja, hogy mióta vagyok így itt, de kezdem kissé szomjasnak érezni magam, az éhség még késik de... Kétlem hogy sokat kéne rá várni, bár ki tudja, lehet hogy egészen jól tápláltak amíg itt voltam és ahhoz, hogy ezt megtudjam most így egyből, erre kéne koncentrálnom, de most viszont pont van ennél jobb dolgom is. Kíváncsiságból egy kissé megmozgatom a lábamat, a töröttet, és hát képes vagyok valamilyen szinten behajlítani, de eléggé kellemetlen érzés, és hát nem is megy valami sokáig, én pedig nem akarom erőltetni, csak kíváncsi voltam, ezért egy próba után abba is hagyom. Felettem egy ablak van, de kilátni nem látok rajta és nem is próbálok felmászni oda, fölösleges erőlködés lenne csupán, a csend pedig, ami folyamatosan körülvesz, nos kezd kissé zavarni. Hátrébb húzódok az ágyon, vagy akármin is vagyok éppen, hogy a falnak tudjak dőlni kényelmesen, majd pedig sóhajtok egyet, és rászánom magam, hogy.
- Vhhrkh... - Beszélnék, csak nehezen megy, a hangszálaim régen voltak használva, kicsit be kéne járatni őket, ezért pedig köszörülni kezdem a torkomat, nem valami hangosan, na meg persze nyelek is párat. Miután biztosnak érzem, csak azután próbálkozok ismételten a beszéléssel.
- Van amúgy itt valaki? - Ezt is nehéz kimondani és a szavaim meglehetősen halkak, bár ebben a tetves nagy csendben szerintem könnyű hallani, amúgy meg nem látom lehetetlennek, hogy amúgy nem vagyok egyedül, csak olyan csöndbe van az a valaki, akit várok, vagy az a valami, hogy nem vagyok egyszerűen képes arra, hogy észrevegyem. Ha nincs válasz, akkor sincsen amúgy probléma, türelmes vagyok, akkor csak lehunyom a szemeimet és pihenek, közben pedig mozgatom azon részeimet, vállaimat, stb, amik nem okoznak gondot, hogy az izmaim szép fokozatosan "térjenek magukhoz".

Így a falnak támasztva a hátamat máris kényelmesebb és könnyebb is az egész, mármint tényleg, ez az egész ami itt van, a beszédet erőltetni, még ha csak finoman is... Finom erőltetés, végül is létezhet ilyen. Szóval tényleg minden jobb, persze nem sokkal, de na. Miután kierőszakolom magamból azt a pár szót... Nem történik semmi, legalább is nem egyből, ami valahogy nem lep meg, eleve így számítottam rá és ezért úgy két másodperc után, csak mert ennyire türelmes vagyok... Már hunynám is le a szemeimet, amikor megnyikordul az ajtó, erre pedig kissé összerezdülök és egyből oda is kapom a tekintetemet, azonban ami belép rajta... Szőr, paták, szarvak, kecskeszarvak pontosabban... Ez is démon lenne? Valahonnan ismerős nekem ez az összeállítás és nem is igazán kell sokat gondolkodnom, úgy néz ki mint egy... Azok a kecske emberek a régi könyvekből, meg amilyen képet lehet általában találni róluk a neten... Mi is az... Nem akar eszembe jutni... Ó megvan! Szatír, igen az lesz az, de azoknak csak az alfele szőrös... Hmm. Nem lényeg, ugyanis észrevesz és könnyen észrevehetően meglepődik, valószínűleg nem számított arra hogy így talál, vagy egyáltalán nem rám számított? Nos ez eléggé gyorsan kiküszöbölésre kerül, amikor bejelenti, hogy tudta szerint még eszméletlen vagyok... Nos igen és közben kissé hebeg is, ami miatt felvonom az egyik szemöldökömet, mert eléggé úgy néz ki, mint aki ideges, majd pedig kihúzza magát és tovább beszél, én pedig természetesen csendesen hallgatom, csak a végét nem vagyok benne biztos, hogy értem... Oké az északi boszorkányt vágom, azt hiszem, de milyen jel? Meg milyen nagyúr?
- Miféle jelet és milyen nagyúr engedelmével? - Ez a két dolog érdekel most főleg és persze észre vettem azt a furcsa szemlesütős mozdulatot, de inkább úgy fogom fel, hogy zavarban van, mert bár vehetném úgy hogy mintha meghajolna de... Előttem? Esetleg az álmaimban, de több mint biztos, hogy sehol máshol. Most pedig így bele kell gondolnom, hogy... Biztosan ébren vagyok? Igazából lehetségesnek látom, hogy még mindig álmodom, nem mintha ez már annyira kellemes lenne, mondjuk eléggé valóságosnak hat ez az egész most így, ahogyan van, de lehet hogy az előbbi dolog egy álom volt az álomban, és még most is ott fekszek valahol... Na jó talán ez túl nagy hülyeség ahhoz, hogy így legyen... Vagy talán eléggé nagy hülyeség ahhoz, hogy igaz legyen? Majd eldől...

Nos az alak reakciója nem pont az, amit vártam, bár természetesen csicseregni kezd és elhullajt néhány információmorzsának nevezhető, meglehetősen apró valamit, de amiről beszél...Hirtelen nem értem, tudom, hogy ki Thorhalla, de még mindig nem értem, hogy milyen jelről van szó, az pedig, hogy a testem nem az enyém... Miféle ostobaság ez? Egyenlőre nem szólalok fel, csak figyelem ahogyan ténykedik és közben folytatja a beszédet arról a bizonyos nagyúrról, akiről nekem az állítása szerint tudnom kéne valamit, de merem állítani, hogy továbbra is csak sületlenségeket hord össze, hiszen csak kerülgeti az egyenes választ, s még azt is megkérdi, hogy amnéziás vagyok-e, amit erősen kétlek, mert egész életemre emlékszem. Erre már válaszolnék, de ahogyan a nyaka állását nézem, ahogyan az eléggé kitekert állapotban van, és ahogyan a szemei járnak... Valahogy még ezt sem sikerül kimondani, nem tudom pontosan, hogy miért, de ez eléggé zavaró... Azzal pedig, hogy azt mondtam, nem tudom miért zavaró, eléggé nagy hülyeséget mondtam, mert nagyon is egyértelmű, hogy mi lehet ezzel a problémám. Figyelem tovább ahogyan pakol, na meg persze ahogyan néha felém pillant, ugyan úgy nyugtalanítóan, mit meg nem adnék én most, hogy inkább az irodámban ülhessek egy kávé mellett papírokat töltögetve, vagy esetleg, hogy a laborban dolgozzak inkább egy gyógyszeren... Harmadjára is beszélni kezd, és megint az amnéziáról van szó, meg a szülőkről, ezúttal pedig, bár még mindig furcsán mozgatja a fejét, sikerül válaszolnom.
- Nem vagyok amnéziás, természetesen tudom, hogy kik a szüleim, de ők meghaltak miközben én Franciaországban tanultam... - A hangom eléggé tárgyilagos, érzelemmentes, semmi megbánás, vagy sajnálat, valószínűleg jobban meghatna, ha elveszteném a jelenlegi állásomat.
- ... Ezt a fejmozgást fejezze be, ha kérhetem. - Teszem még hozzá az egészhez egy kisebb szünet után.

A válasza kissé kiábrándító, valamilyen szinten értelmesebbnek tekintettem, a kinézete és a korábbi viselkedése ellenére... Bár lehet, hogy én nem beszélek eléggé tisztán, mindenesetre is nem találom viccesnek, amit mond.
- Franciaország. - Javítom ki a "megszokott" ridegséggel, majd pedig tovább figyelem, arra nem is mondok semmit, hogy az apám az állítása szerint él, ostobaság csupán, mindig is egy apám volt, az pedig halott. Igazából néznivaló, már nem sok van rajta, vagyis pontosabban azon, amit csinál, apróbb tárgyakat pakol csupán arrébb, mintha nem tetszene neki, hogy azok éppen ott vannak, ahol... Most vagy valami nagyra készül, vagy csak valamiféle elmebeteg, ez tulajdonképpen megmagyarázná az eddigi dolgokat, mindent... Na jó, nem mindent, de a legtöbb dolgot igen. Mondjuk legalább azt a nyaktekergetést befejezte, ez egy igencsak okos húzás volt tőle és arra utal, hogy lehet vele normálisan is kommunikálni, legalább is feltételezem, nem mintha eddig nem próbálkoztam volna, valahogy viszont mégis úgy érzem, hogy nem sikerült különösebb eredményeket elérnem. Remek... Most meg azt akarja, hogy törött lábbal álljak fel, ami gondolom nem kell részleteznem, hogy nem tűnik nekem valami jó ötletnek, viszont meg kéne nézni, hogy mennyire vagyok képes járni rajta. Tulajdonképpen ez az egyetlen oka, ami miatt egyáltalán elgondolkodom ennek a megpróbálásán, végül pedig arra jutok, hogy rendben, legyen, de ha lesérülök miatta ismételten, akkor teszek róla, hogy szenvedjen érte... Nagyon és elegánsan, ahogyan egy tapasztalt üzletember megsanyargatja az egyik ellenfelét. Megpróbálok hát óvatosan, nagyon óvatosan kiszállni az ágyból, a súlyomat pedig az egyetlen ép lábamra helyezni, a másikat pedig csak nagyon óvatosan lerakni a földre és csupán nagyon kevés terhelést rárakni. Haladás közben próbálok támaszkodni is, így segíteni magamat előre arra a bizonyos helyre, ahova oda vagyok rendelve.
- Remélem ennek van valami értelme is. - Ennyit fűzök hozzá még az egészhez, aztán majd úgyis kiderül.