Démoni sík

Oké, tudok állni és járni, ami meglepő ahhoz képest, hogy egy hétig feküdtem csak, vagyis a jól emlékszem, vagy... Nem közöltek velem ilyesmit? Nem is tudom, kissé zavaró ez a helyzet, lehet, hogy rosszul emlékszem, most viszont ez nem is lényeg, ugyanis bár kicsit fájdalmas, de oda bicegek arra a pontra, ahova mondva lett, mert végül is mi rossz sülhet ki belőle? Ahogyan pedig oda érek érdekes fordulatot vesznek a dolgok, nem mintha nem lenne már így is eléggé érdekesnek mondható, tulajdonképpen felizzik a padló és furcsa vonalak jelennek meg, melyekről kis idő múlva képes vagyok azt is megállapítani, hogy az alak lépteinek megfelelően helyezkednek el a padlón, végül pedig rendeződnek és erősödni kezd a fény körülöttem, egészen addig, amíg el nem vakít és... És vége, sötétség, én pedig ismételten úgy érzem magamat, ahogyan régen is, na meg az elmém is eléggé tisztának tűnik, a korábban összehordott sületlenségekről meg azt sem tudom, hogy miért mondtam. Nyújtózok egyet a plafon felé elégedetten, egy hangos sóhajt hallatva ezzel együtt, amely már majdnem nyögésnek mondható, de még éppen nem abba a kategóriába sorolható. A lábam is rendben van és tulajdonképpen semmi más bajom sincsen, teljesen ép vagyok, ez pedig jó, nagyon jó!
- Be kell valljam, hogy ez felettébb lenyűgöző volt. - Mosolyodom el úgy, ahogyan már nagyon régen nem csináltam, felszabadultan és kissé betegesen, bár most éppen semmi beteg dolog nincs a háttérben, csak boldog vagyok. Feltűnik közben az a patás alak, parancsot ad és tovább is megy, ennyit róla, több szót igazából meg sem érdemel, nem azért mert bármi bajom lenne vele csak most tényleg, bejött és ment is, most erről ha meghasadok sem tudok többet mondani. Ezek után a széttört tárgyakra nézek, amiken egyszerűen csak vállat vonok, majd pedig megindulok kifelé az alak után, mert hogy valami nagyurat nem szabad váratni, erről pedig nehéz lenne véleményt mondani, mivel azt sem tudom, hogy miről van szó, de azért annyira nem hangzik jónak, mostanában tele van a hócipőm a démonokkal. Az ajtón kilépve végre van alkalmam megszemlélni a környezetet, ami körülvesz, ez pedig valamilyen szinten kellemes meg kellemetlen is egyszerre. Kellemes azért, mert ilyen környezetet így még nem láttam, úgy értem láva, forróság, hatalmas barlang, lebegő sziklák meg a többi, ilyen téren lenyűgöző, másrészt viszont eléggé úgy néz ki mint a pokol, vagy mint ahogyan nagyjából el tudtam képzelni, ez a kellemetlen része, de mit lehetne tenni? Semmit, fölösleges is próbálkozni. A sürgetésre végül megindulok, valamit pedig meg kell jegyeznem neki, pontosabban amit a családommal kapcsolatban mondtam, de ahogyan ez az ötlet az eszembe jut... Úgy felejtem el, hogy mit akartam mondani ezzel kapcsolatban, plusz fölöslegesnek is látom, mert végül is már elmondtam amit a családomról tudok, legalább is a halálukról.

Nem igazán foglalkozok továbbá azzal, hogy a démon, mert a környezetből ítélve már tuti hogy az, bár ez eddig is eléggé kézenfekvő volt talán, szóval nem igazán foglalkozom vele, hogy mit gondolhat, még nem, egyenlőre magammal vagyok elfoglalva, élvezem, hogy oly sok idő után végre egy kicsit magam lehetek. Bár a környezet az zavar, meg a néha szembe tévedő démonok... Azon bizonyos tipikus démonszabású démonok, amik viszont úgy tűnik, hogy különösebben ügyet sem vetnek a jelenlétemnek, aminek pedig azt hiszem, hogy örülhetek, bár ebben korán sem vagyok biztos, de remélhetőleg azért így van, ha nem, akkor megszívtam, nem is kicsit, de reménykedni kell, még ha sokszor úgy is vagyok vele, hogy ugyan minek? Néha veszem a bátorságot és a mélyebb szakadékokba letekintek, nem is tudom miért, érdekel, hogy mekkorát eshetek, ha leszakad alattunk ez a mi a fene. Finoman szólva kellemetlen lenne, a látványtól is össze szorul a gyomrom. Máshol meg eléggé közel folyik a láva, de furcsa módon nem érzek belőle tulajdonképpen semmit, folyik az folyik, csak tudtommal ilyenkor már szénné kéne égni, mert hát a lávától... Nem vagyok ebben biztos, de valami esti altatónak használt dokumentumfilmből valami olyasmi ragadt meg, hogy eme forró, folyós masszától egy kilométerre már minden meggyullad, vagy olvadni kezd, de amíg nem égek el itt a helyszínen szinte egyből, addig végül is rendben vagyok vele, talán belenyúlni is képes lennék anélkül, hogy szénné égetné a kezem? Nos nem tűnne bölcs ötletnek, de egyszer meg kell majd próbálnom, bár a kezemet igencsak félteném közben, de azért érdekel, hogy mennyire lehet nyúlós, illetve ragacsos ez-az anyag és talán elmondhatnám, hogy én vagyok az első, aki úgy nyúlkált benne, hogy nem halt bele... Bármiféle védőfelszerelés nélkül legalább is és mondjuk már nem vagyok biztos abban, amit az előbb mondtam, mert hát mégis a sok mutáns közül, tuti van, aki meg tudja csinálni. A csendes séta után megállunk egy tárnánál, ahol az eddigi kísérőm félre áll és... Fejet hajt... Fejet hajt? Akkor mégiscsak jól láttam volna korábban azt a mozdulatot? Furcsa, de egyenlőre úgy veszem, hogy egy úrias gesztus, mert hát ki mondta, hogy egy démonnak nem lehet ilyesmi? Jó persze a nagy átlagnak valószínűleg nincsen, de azért szerintem tuti léteznek olyan démonok, akik másnak is megadják a tiszteletet, mert miért ne léteznének? Olyan hatalmas világban élünk, vannak ufók, istenek meg minden, akkor ilyen miért ne lehetne? Nekem ne mondja senki se, hogy ha már így is minden pocséksággal meg van töltve a világunk, akkor pont ez nem lehetséges... Mindenesetre is belépve egy egészen egyedien kialakított terembe érkezek, vagy legalább is ilyen helyen még nem jártam, párkány van szélen, középen egy belső rész trónnal, ahova egy keskeny híd visz, a kettő között pedig láva... Ja és nem mellesleg a trónon egy böhöm nagy lény ül, amit vizsgálgatva nem igazán jelentkezik bármiféle jó előérzet, sőt! Már meg is szólal, eléggé démoni módon, ugyebár, amitől kissé összerezzenek, ez azért durva és a lányának szólít... Most nem tudom, hogy mit mondjak erre, örüljek vagy sírjak? Mosolyogjak vagy borzadjak el? Egyáltalán tényleg komolyan gondolja? Csak mert valahogy még mindig nem hiszem el... Nos, a legegyszerűbbet teszem, ledermedek és nagy nehezen annyit nyögök ki valamiféle válasznak, hogy...
- Ömm... üdv!.. Öh... Hmm. -

Nem tetszik a válaszom, ez egyértelműen látszik rajta, főleg a hanghatásoknak köszönhetően, ennek pedig hamarosan hangot is ad, aminek hatására megfagy bennem a vér, erre pedig már ki is nyögnék valamit, hogy megpróbáljam finoman kivágni magamat a dologból, de viszont a mondandója végén egyszerűen feláll a trónból, én pedig egy pillanatra megszédülök ahogyan a fölém magasodik és próbálok felnézni. Eztán újabb beszélésbe kezd, amit némán hallgatok, közben pedig a már fokozódni nem képes, de még nem pánikszerű félelmen kívül egyetlen egy dolog fogalmazódik meg bennem.
~ Tényleg.... Tényleg komolyan gondolja... ~ Lehetséges lenne, hogy ez az alak... Nos jelenleg ténylegesen biztosnak látszik, mert a szavaiból könnyen kiszűrhető, egy nálam sokkal ostobább személy is rájönne... Közben fokozatosan közelebb és közelebb jön, folyamatosan és egyre magasabbnak tűnik, bár tudom, hogy elvileg ugyan olyan magas mint az előbb de akkor is egyre közelebb jön, majd pedig közel érve a kezét nyújtja, egyértelmű szándékkal... Legalább is azt hiszem, hogy értem mit akar, így hát bár eléggé lealacsonyítónak érzem, jelenleg túlzottan is meg vagyok rémülve ahhoz, hogy ne tegyem meg, így hát próbálok valami normálisnak nevezhető csókot nyomni az ujjaira, majd pedig ha ezzel végeztem, akkor egy nagyot nyelve próbálok valami értelmeset mondani, de nem jön össze, pedig tudom, hogy mit kéne mondanom, de nem tudom, hogy szólhatok-e egyáltalán... Bár ha jól értettem és tényleg hihetek abban amit mond, akkor talán megtehetem...
- B... Beszélhetek? - Kérdem kissé elhalva. Nem mellesleg iszonyatosan nehéz ezt elhinni... Vagy talán inkább elfogadni, hogy ez... Ő... Az apám, de akkor miért csak most tudom meg és miért így?... Ezt... Emésztenem kell még, nagyon.

Nos elégedettnek tűnik, ez pedig valamilyen szinten nyugodtabbá tesz, bár nem igazán számottevően, az inkább, hogy távolodik, de az sem túlzottan sok. Leül és ismételten figyelni kezd, én pedig érzek valamit, bár eleinte nem vagyok benne biztos, de pár másodperc alatt realizálódik bennem hogy ez... Kötődés? Nem tudom, valami hasonló lehet talán, s hirtelen az is biztosnak látszódik, hogy ez fordítva is így van valamilyen szinten, de hogy lehet az, hogy ezt még csak most veszem észre? Mondjuk igaz, eléggé össze voltam zavarodva és még most sem igazán tudok teljesen eligazodni azon, hogy egyáltalán mit érezhetek, hogy most örülök-e, vagy inkább letört vagyok... De ezt valahogy biztosan érzem, s az előbbi dolgoknak próbálom betudni, hogy ezt eddig nem vettem észre, bár ki tudja, hogy miként is van ez pontosan. A felvetésemre engedélyt is ad, miközben pedig beszél, magyaráz, talán mondhatni, hogy oktat... Talán, közben én folyamatos, egyenletes légzéssel próbálom lecsillapítani magam, mert őszintén szólva, most már biztosan hiszek neki, bár már pár perccel ezelőtt is így voltam tán vele, de.. Igen, Lassan ikerül teljesen feldolgoznom, legalább is azt, hogy miként is van ez, de ettől maga a tény, hogy van apám és hogy pont ő az... Ezt még mindig emészteni kell, de annak a megmagyarázhatatlan érzésnek hála kissé könnyebbnek tűnik a dolog, meg a lehiggadást is egészen jól segíti, talán ez valamiféle trükk lenne? Mármint ez amit most érzek, mert nem igazán egy mindennapos dolog, nem mintha ez a helyzet mindennapos lenne, csupán csak… Jó én értem hogy mire gondolok és jelenleg nem bírom felfogni, hogy miért akarom ezt magamnak oly nagyon elmagyarázni… Akárhogyan is, intett, nekem pedig beszélnem kéne, ehhez pedig még egy utolsó nagyobb levegőt veszek, hogy ezzel próbáljak magamba erőltetni valamennyi bátorságot, mintha a levegőtől lehetne elszívni, na meg persze ha feszít a tüdőm, akkor több motiváló dolog van arra, hogy ne tartsam bent a levegőt… És néhány röpke pillanatra a szemeimet is lehunyom, de tényleg csak pár pillanatra, miután pedig kinyitottam beszélni kezdek, ezúttal pedig már igyekszem a szemébe nézni.
- ….. Apám! - Kicsit nehéz elkezdeni, kicsit nagyon nehéz, itt pedig máris egy kis szünetet hagyok, mivel kíváncsi vagyok a reakciójára, hogy ez elfogadható-e, mert hát elvileg rangom van, ami nagyon szokatlan, ami pedig eddig le esett, hogy másoknak ő a démonúr… Nos, hátha én szólíthatom így, ha már a lánya vagyok… De furcsa ezt így végiggondolni, nagyon furcsa, nem is tudom mióta nem használtam ezt a szót…
- Hálás vagyok minden fáradozásodért, melyet értem tettél s azért is, hogy most ezt a földet taposhatom… - Úgy vélem, hogy ezt muszáj volt letudnom, beszélni pedig még mindig nehéz, de most legalább megy összeszedetten, de legalább megy, mert van mibe kapaszkodnom, bár néha így is megremeg beszéd közben, de… Azt várja, hogy magabiztos legyek, én pedig igyekszem, csak nehéz amikor ilyen hirtelen jönnek a dolgok. Így belegondolva viszont elmondtam mindent, amit akartam, vagy legalább is ami eddig valami csodálatos módon az eszemben volt, most pedig… Nos talán valahogy családiasra kéne terelni a dolgot?... Őőő nem tudom…
- Mond kérlek, miért pont most történik ez? - Ez még egy fokkal magabiztosabban és egyáltalán nem felelősségrevonóan, ilyet nem hiszem, hogy valaha is merni tudnék, csupán kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen dolog hogy lehet ennyi ideig… Így, hogy még csak nem is tudok róla.

Rendben, a megszólítás rendben van, legalább is egy pillanatnyi reakcióból talán ezt tudom leszűrni, meg az ezt követő mozdulataiból is, hogy kihúzza magát és most valahogy ez... Más, persze, kihúzta magát azért is más, de valahogy úgy az egész viselkedése, a figyelme... Tényleg érdekelné, hogy mit mondok? Ez is eléggé szokatlan, a legtöbbeknek mindig is csak nyűg voltam a nyakán, vagy csak idegesítőnek és zavarónak találtak, talán soha nem is volt olyan személy az életemben, akin azt éreztem, hogy valóban érdekli, hogy mit beszélek. A szavai segítenek a megnyugvásban, bármennyire is furán hangozhat ez és még a tény elfogadásában is segítenek, a talán kicsit hosszasnak mondható csendességemre pedig nem... Vagyis annak ellenére pedig nem sürget, csak türelmesen várakozik, még egy igencsak hatalmas kellemes csalódás. A kérdésemre egy eléggé kielégítő válasz érkezik, amiről pedig több kérdésem is felmerül, de azokat talán majd egy kicsivel később, még engedélyt is kapok a több kérdezésre, ezzel pedig azt hiszem, hogy élni fogok.
- Mi volt a célod azzal, hogy hagytál ott élni oly sok időn keresztül? S ki az anyám? - Ezen két kérdés az, amelyek most jelenleg főleg érdekelnek, meg persze az, hogy itt mi célja van, vagy pontosabban, mit ért az alatt, hogy... Azt tegyem amire hivatott vagyok... Ezt mindenesetre is már sikerül viszonylag az elvárásoknak megfelelően kérdeznem, ebben pedig mint mondtam már, igencsak közrejátszottak a korábbi szavai, illetve viselkedése. Közben pedig finoman közeledni kezdek, át azon a keskeny hídon, csak finoman, ha pedig nem kell megállnom, akkor azon átérve egy tisztes távolságra állok csak meg, nem messze, de nem is közel, csak... Ahogyan azt eddigi tapasztalataim alapján kell. Bár valamilyen szinten még most is nyugtalanít, de nem tűnik rosszindulatúnak, még mindig nem, így belegondolva pedig valahogy az elejétől kezdve... Nos nem volt az, ez a lényeg, csak én voltam túlzottan ideges ahhoz, hogy ezt észre tudjam venni.

Újabb válasz, hosszú válasz ez esetben és hát kissé megzavarodom, ahogyan beszél, bár ennek igyekszem nem igazán jelét adni, bár kissé kuszának hangzik, de végül is azt hiszem, hogy értem... Azt hiszem. A beszéde közben a fejemben lévő fogaskerekek erőteljesen zakatolni kezdenek és miután végzett is forognak még tovább, igyekszem alaposan végiggondolni mindent, amit mondott, mert hát lássuk be, egyrészt nem is volt kevés, másrészt pedig... Nos érdekes és megjegyzendő dolgok hangzottak el, amik ráadásul még eléggé bölcsen is hangoztak, szóval igen. Furcsa még mindig belegondolni, az apám egy démon, egy külön pokolban, mert ezek alapján ha jól értem, több fajta is van és még bölcs is... Hát, kicsit furcsa talán, de éltem már meg furcsább dolgot is... Várjunk csak... Az előbbi kijelentésemet visszavonom, nem éltem át még ennél furcsábbat... Eddigre pedig sikerült mindent átgondolnom, de nem vagyok benne biztos, hogy mindent teljesen értek, tulajdonképpen azt hiszem, hogy valami olyasmit akart mondani hogy... Oké az tiszta, hogy a démon nem egyenlő a gonosszal, ezt pedig belátom, eddig is tapasztaltam, vagyis azon a Tlalokon... Igen tényleg így hívták, ő úgy eléggé normálisan viselkedett amikor összekapart a padlóról, aztán meg helyretette a lábamat, igaz, az meglehetősen fájdalmas volt, de feltételezem, hogy nem volt más mód erre.
- Pontosabban... kik vakok? - Erre muszáj voltam rákérdezni, mert nem vagyok benne biztos, hogy rájuk gondol és nem én értek félre valamit, a többi amit mondott, nos az azt hiszem, hogy azokat értem, ezt talán már egy picit korábban meg is állapítottam. Az anyámmal kapcsolatos megjegyzését csak egy néma bólintással fogadom, ez valahogy nem lep meg annyira, tulajdonképpen egy lehetőség a néhány közül.
- Itt mi az, amire hivatott vagyok? - Igen ez még egy dolog, ami érdekel, hiszen ezt sem tudom még igazából, sejtéseim pedig... Nos van pár dolog de elhessegetem ezen gondolataimat, hiszen ha bármin is agyalni kezdenék, valószínűleg úgysem úgy történne.

Úgy tűnik, hogy a kérdésemmel sikerült meglepni, egyrészt a reakciójából ítélve, másrészt pedig abból, hogy egy gyors válasszal tudja csak le és már át is tér inkább a következő témára, bár nem értem, hogy miért is olyan meglepő ez, de nem szól meg érte, bár biztosra veszem, hogy megjegyzi magának... Bár remélem majd elfelejti, akármelyik legyen, akkor sem tudhattam biztosra, mert eléggé csavarosan mondta, vagy legalább is nekem úgy tűnt, lehet hogy csak azért mert... Jó nem lényeg lejárt téma most pedig másra kell figyelni. Ahogyan hallgatom kedvem lenne bólogatni, mint aki korábban hallott ilyesmiről, mármint arról, hogy a nagyvezérek meg a többi ilyen túlvilághoz kapcsolódó dolog, de igazából most hallok ilyesmiről először, persze logikusan végiggondolva... Nos eszembe juthatott volna, hogy többi ilyen hely is lehet, vagy talán ha utána néztem volna de annyira sosem érdekelt a dolog. Nos azt hiszem, hogy ennek most jött el az ideje. Mindenesetre is közli, hogy mi dolgom is lenne, én pedig örülök, hogy nem kezdtem el azon agyalni, hogy mik lehetnének, mert ez biztosan nem jutott volna az eszembe, még akkor sem, ha talán egy kissé kézenfekvő, ettől pedig egy kissé jobban érzem magam, mármint... Nos gondoljuk végig, valószínűleg egy rahedli másik személyt küldhetne helyettem, mégis nekem kell menni... Persze ennek erősen sejthető, hogy mi az oka, de akkor is boldogabbá tesz, úgy érzem hogy valaki bízik bennem, rég nem éreztem ilyesmit...
- Igen, teljes mértékben érthető... Örömömre szolgál, hogy ezzel engem bízol meg. - Mosolyodok el halványan a végére, mert tényleg, talán... Fontosnak érzem magam? Nem tudom.

Oké, elégedett, én meg ennek végül is örülök, mert hát tényleg, hé! Elégedett! Persze tulajdonképpen azon kívül, hogy az apám, meg a nevén kívül, na meg akkor már tegyük hozzá, hogy a rangján kívül tulajdonképpen azt sem tudom, hogy kicsoda, nem tudom, hogy hány éves, ez a teljes neve, vagy van-e még valami, vannak egyéb rokonaim is, vagy csak ő? Annyi ilyen személyes kérdésem lenne, de nem látom megfelelőnek az alkalmat arra, hogy most ezeket megkérdezzem, biztosan sok dolga van, mondta is, hogy sok teendője lenne és valószínűleg most is csúszik valami, ki tudja, hogy mi... Figyelemmel hallgatom amiket mond, szóval majd többet is tudni fogok... Rendben azt hiszem, hogy erre számítottam, amire nem, hogy most valami kellemetlen fog következni, bár kellett volna és végül is egy ideig tettem is, csak aztán ez a helyzet valahogy elfeledtette velem, érdekes... Bár azt hiszem érthető, hamarosan valószínűleg vissza kerülök a Földre és...
~ Akkor én most halhatatlan vagyok?... ~ Mert ha meghalok, ide kerülök és visszaküldenek... Nos nem hangzik feltétlenül halhatatlanos dolognak, de ahhoz hasonlónak tudom elképzelni, mindenesetre is nem hiszem, hogy ki akarom próbálni, nem tudom, hogy milyen érzés lehet meghalni és nem is nagyon szeretném ezt megtudni, mert a legutóbbi halálközeli élményem eléggé fájdalmas volt... Szóval bólintok a szavaira, hogy megértettem.
- Nem fogok apám. - Legalább is rajta leszek, hogy ilyesmi ne nagyon történhessen meg, azért nem akarom magamra haragítani, nagyon nem, mert biztos nála is van egy bizonyos tűréshatár, én pedig nem igazán szeretném megtudni, hogy ez pontosan hol is van. Még valamilyen szinten meghajlok, nem tudom hogy most erre szükség van-e, vagy amúgy nincsen, csak tudom hogy ez így szokott lenni, mert ezt a hülye is tudja, majd pedig ellépek pár lépést hátrafelé, nem sokat, mert amikor már biztosnak érzem akkor finoman megfordulok és folytatom az utamat kifelé, közben pedig, mivel ez a helyzet tovább állt... Átgondolom még egyszer a dolgokat, nagyon, nagyon alaposan, ebből pedig az jön le... hogy VAN APÁM! Kicsattanok az örömtől, de tényleg ez pedig az arcomon látszik főleg, nem a mozgásomon mert bizony a képemen egy hatalmas mosoly díszeleg, legszívesebben most ugrándoznék de... Hülyének néznének finoman szóval ezt hanyagolom, ez pedig főleg azért van mert az elmúlt egy év, amilyen pokoli volt... Nos ennyire már legalább felnőttem, lehet talán, hogy jobban is, de nem tudom, majd kiderül, most viszont van valami, aminek legalább örülhetek, nem halt ki a családom. Így már teljesen másnak is látom ezt a helyet, oké köves meg a többi de... Sokkal jobbnak mint amikor először megpillanthattam.

Bezáródnak mögöttem az ajtók, odakint pedig már ama bizonyos ismerős alak... Izé... Fogad... Akinek menet közben azt hiszem sikeresen elfelejtettem a nevét, persze ha megerőltetném magam akkor valószínűleg eszembe jutna, vagy valami olyasmi ami kb megközelíti és akkor nem annyira kellemetlen a tévedés, mert legalább nagyjából megvolt, de így... Nos igen. Mindenesetre is a mosoly nem szárad le a képemről és rá sem fagy, egyszerűen csak ott marad, a felvetésére pedig ha tudnám még tovább húznám... Boldog vagyok, olyan régen éreztem már magamat így... Normálisan és nem begyepesedetten letargikusnak, persze tudom hogy ez most csak átmeneti, de már kellett egy kis normális öröm az életembe és végre jött is valami.
- Igen... Igen, többet is, van családom... Annyira hihetetlen. - Egy kis megnyílás sosem árthat, végül is a " nagy " szavai alapján itt senki sem akar ártani, ez az alak pedig már korábban is segített, ebből kiindulva pedig nyugodtabban beszélek vele, kifejezem magam. A hercegnő megszólítás felett most sikeresen el is csúszok, fel sem tűnt, nem arra figyeltem, a mondat lényegét ragadtam meg, nem pedig a körítés volt az, amit megfigyeltem. A következő felvetésén nem kell sokat gondolkodnom, bár nem tudom igazából, hogy most hirtelen mire számítsak, hogy mi lesz, bár oké azt eléggé egyszerűen levettem, hogy nem sok, vagy legalább is nem lesznek olyan eredményei, mint az előzőnek, robbanás meg fény és különös precízió sem kell, de akkor is, attól még ki tudja, hogy mi lesz ebből... Persze nem aggódom különösebben, de azért birizgálja a fantáziámat, mindenesetre is bólintok rá, majd pedig követem egy nagyobb üres placcra ami amúgy egy lebegő szikla... Rendben, hozzá kell szokni még pár dologhoz, bár nem tudom, hogy mennyi is ez a hely, hogy mit foglal magába, hogy ez most csak egy kis része, vagy ez az egész esetleg? Akármelyik is legyen... Szokatlan és ismeretlen, de így hogy nem sülök meg tulajdonképpen a fortyogó láva közelében, mert gondolom az, nos nekem így eléggé szimpatikus is a maga stílusában. A szavait érdeklődve hallgatom, eddigre pedig már inkább komolyság ül a arcomon, mert úgy is érzem magam, mármint most komoly helyzet, nem mintha ez az egész nem lenne éppen az, de ez most éppen más, a lényeg pedig az egész mondanivalómban, amit alapból mondani akartam ezzel kapcsolatban, hogy természetesen hagyom neki, had tegye a dolgát, közben pedig szemlélem... Az a régi seb, ami szinte már a kezdetektől ott van, azzal babrál, karcol, ami nem vészes, majd pedig felizzik és... Még többet beszél, rendben, ezt is figyelem és értékelem is, alaposan magyaráz és így tudom, hogy mire számíthatok, sok időbe fog telni és a korábbiak alapján néha nem lesz kellemes... Az pedig, hogy most éppen milyen erők szabadulhatnak fel, nos megrészegítene talán a gondolat, ha belemerülnék, de nem akarok, nem tudom, hogy apámnak mekkora hatalma van, ha pedig ezen kezdenék gondolkodni, akkor valószínűleg elkezdeném túlbecsülni magam, ami pedig ahhoz vezetne, hogy ostoba hibákat vétenék el bonyolult sorozatokban, ami pedig egy nagyon csúnya végeredményhez vezetne. Ennyire már ismerem magam és ezek alapján ezt a hibát kiküszöbölöm. Nem érzek különösebb változást, a seb izzása is abbamarad, pedig tetszett a látványa, mindenesetre is már nem csak egy vágás, hanem egy kereszt... Kíváncsi vagyok, hogy mivé fog ez fokozódni, ha fog egyáltalán fokozódni. Mindenesetre is az, hogy ismételten megszólal elvonja a figyelmemet a sebről, megnyalja a kezét, majd pedig felém nyúl, amire meglepetten húzódok el egy kicsit, nem úgy " hagyjál békén! " stílusban, csak amolyan " te meg mit csinálsz? " szerűen, de aztán jön is a magyarázat, én pedig bólintok és hagyom ismételten, hogy had tegye a dolgát. Bár eléggé kellemetlen ahogyan a nyálas kezével a kezemet taperolja de... Jó oka van rá szóval tűrök, szerencsére pedig nem is tart túlzottan sokáig, az eredmény pedig egy furcsa szimbólum, ami ha jól értem valamiféle adóvevőként funkcionálhat és most tűnik fel a megszólítás, amire kissé leblokkolok és még majdnem el is pirulok, csak nem értem, hogy miért... De mindenesetre is mély, lassú lélegzéssel elhessegetem ezt a belső feszítést és inkább a lehetséges kérdéseken kezdek el gondolkodni, hiszen még van rá lehetőségem...
- Lenne egy olyan kérdésem, hogy ez a bizonyos kommunikációs eszköz folyamatosan működik passzívan vagy valahogy kapcsolgatni lehet? - A mozgásommal utalok a kezemen eddigre már rég eltűnt jelre és most fura módon kérdezhetnék a családomról, hogy van-e még valaki, de azt hiszem, hogy ez nem a megfelelő személy, erre pedig később még úgyis fény fog derülni, remélem hogy nem csak ketten vagyunk... Bár mondjuk lehet hogy a többi rokonom meg nem lesz szimpatikus, de ki tudja, eléggé pozitívan merek hozzáállni ehhez is... De nem akarok jobban belegondolni, túlzottan elkalandoznának a gondolataim.

//Előzmény: A csatornák//

Egyhangúan kifelé indulunk, de messzire nem jutunk, mivel megremeg az egész, ami még annyira nem vészes, amíg nem szakad ránk, bár nem mintha így történne, fehér fény, majd pedig egy pillanatig igencsak kellemetlen forróság és mire észbe kapok, egy igencsak ismerős helyen találom magam. Zavartan nézek körbe.
- Mi a franc volt ez...? - Magamnak feltett költői kérdés, úgysem tudom rá a választ és annyira nem vagyok kíváncsi sem rá, ellenben arra igen, hogy mi lesz ezután, mivel kissé tartok tőle, hogy mi következhet... Pedig tipikusan eléggé úgy érzem, hogy rosszkor voltam rossz helyen, még néhány szerencsétlennel együtt, nem mintha ők érdekelnének, gondolom meghaltam és ők is. Talán valamiféle csapda volt? Nem, akkor korábban jött volna, lehet, hogy Bronx azzal a valamivel süllyedt el? Nos nem tartom kizártnak, ez esetben ez van, maximum majd újraépítik, ha a démonok eltűntek, vagyis Dormammu démonjai. Bár gondolom néhány mindig lesz, most pedig... Ömm... Fogalmam sincs, hogy hogyan tovább, inkább csak nézelődök, múltkor mikor itt jártam annyira nem néztem szét, mással foglalkoztam inkább, szóval, ja, kicsit úgy érzem, hogy ráérek és addig örülök is kissé, amíg egyedül vagyok, a fejemben is.

Mint mondtam, felismerem a helyet, most viszont alaposabban végignézem, a már elmondott okom miatt, közben pedig véletlenül egy pillanatra magamra terelődik a figyelmem, legalább is egy véletlenszerű pillanatban meglátom magam, az alkaromat, ami... Fekete, ez pedig magára vonja a figyelmem és ekkor tűnik fel, hogy teljes mértékben ugyan ilyen szenes vagyok, füstölgök, a ruháim égettek és megvizsgálva még a hajam is, de mégsem fáj semmi, nem érzem úgy, hogy sérült lennék. Kiszúrom apámat az egész placc közepén, nehéz lenne nem így tenni, mivel eléggé... Hogy is mondjam, ebben a teremben egyszerűen lehetetlen lenne nem észrevenni, valamilyen szinten kíváncsi lennék, hogy mit csinál itt egész nap, persze úgysem lesz lehetőségem ezt látni, mert gondolom nem csak üldögél. Ahogyan megszólal egy pillanatra valahogy nem tudok levegőt venni és kedvem lenne egyet hátra ugrani, de ezt végül valahogy sikerül megállni, a kérdése pedig nem jó, nagyon nem, mondjuk attól függ, hogy mennyire részletesen kíváncsi rá... Mert ha részletesen, akkor tudok pozitívumokat is mondani talán.
- Apám... - Köszönök először is, biztos ami biztos egy fejhajtással, a legutóbb is működött.
- Ömm... Dolgozok rajta, találtam néhány személyt akik úgy tűnik nem ismernek fel és dolgozhatok velük... Csak nem hiszem, hogy még életben vannak. - A saját bőrömre tekintek, abban sem nagyon hiszek, hogy én életben vagyok. Ennél többet igazából nem tudom, hogy tudok-e mondani a kérdésére, mert azt, hogy nem csinálok semmit... Nos ezt nem mondhatom, de nem is túlzottan sűrű, hogy Dormeóék csinálnának valamit, ennél meg ott voltam és legalább megpróbáltam, még ha nem is tudom, hogy miért kerültem ide de az már legalább biztos, hogy megégtem. A válaszától kicsit tartok de igyekszem ezt nem mutogatni, emlékszem, hogy miket mondott a múltkor... Meg hát így belegondolva, nincs igazából semmim, mit veszíthetek?

A szavaimat egy kevés kellemetlen csend követi, ami egyértelműen jelzi, hogy nagyon nem jó a helyzet, a viselkedése pedig egyértelműen megelőlegez valamit amit nagyon nem várok és sajnos igencsak gyorsan bekövetkezik. Összerezdülök amikor felemeli a hangját, amitől kissé még a fülem is cseng és még magát a termet is megviseli, ami viszont engem most pont nem érdekel. Megvárom amíg befejezi, mert őszintén szólva... Kibaszottul félek. úgy vélem jelen helyzetben ez igencsak érthető, bár nem tudom, hogy mire számított, egy körözött bűnöző vagyok, nincs pénzem, nincs otthonom, nincsenek szövetségeseim, az alvilágot ismerve ha valaki felismer onnan, akkor elsőként feljelent a pénzért, a rendőrségről vagy SHIELD-ről meg ne is beszéljünk... Nem hiszem, hogy elfogadták volna azt, hogy ha beállítottam volna oda úgy, hogy felajánlom a segítségemet, ha cserébe megfeledkeznek erről-arról... Röviden szólva eléggé megvan kötve a kezem, démoni hatalmat pedig nem is igen érzékeltem de mindezt merszem sincs felhozni, egyszerűen csak lesütött tekintettel bámulom a padlót. Kell egy kis idő, mire bármit is tudok válaszolni, persze semmi jót nem várok tőle.
- S.... Sajnálom, nem szándékoztam ártani a nevednek.... - Válaszolom csendesen, még mindig lesütött tekintettel, nem igazán merek felnézni.