Harlem utcái

Jól sejtettem, a klónban nincs senki de mozog és harckész, csak egy kissé esetlennek érzem, de még mindig többet tehet, mint én innen a földről. Ami engem illet, kezd valamiféle furcsa érzés eltölteni, valamiféle melegség, majd pedig a fájdalom, ami a sérüléseimből adódik egyszerűen csökkenni kezd, mintha a sérüléseim gyógyulnának, de nem értem, hogy mitől, és azt sem vagyok képes igazán talán felfogni, hogy milyen erős ez a folyamat, mindenesetre is a lábamban meglehetősen kellemetlen érzés, de pár fájdalmas, vagy tán annyira nem is fájdalmas, inkább keserves nyögésnél nem telik most többre. Bár mindezt próbálom kizárni, meglehetősen nehéz, és kedvem támadt mozogni is, hogy legalább valami alap "ficánkolással" el tudjam terelni a figyelmem az érzésről, de valahogy az erő nincs meg hozzá, így maradok egy helyben, és figyelem hogy mi történik. A démon neki ugrik ama bizonyos angyalszerűségnek, aki tulajdonképpen csak el lebeg előle, az pedig utána ugrik, innentől pedig fordulnak a szerepek, az angyal támad, a démon pedig képtelen védekezni, lenyűgöző ez a stratégia, tapasztalt harcos lehet, s tulajdonképpen ez nem csak a lépésén látszik, hanem azon, hogy egyszerűen és gyorsan végez a démonnal, és kissé groteszk módon, bár talán még mindig szebb ez, mint egy fej, vagy végtagok letépése - bár ebben annyira nem vagyok biztos. Miután végzett az ellenfelével, leszáll, majd pedig ahogyan parancsoltam, a klónom teszi a dolgát, vagyis tenné, de ahogyan kinyitja a száját abból hang nem jön ki, csak fény, ami eléggé meglep, ez a nap ennél furcsább, és talán rosszabb se igazán lehetne, vagy mégis? Egy ideig figyeli a klónt, majd kijelenti, vagyis pontosabban vélhetőleg magától kérdez valamit, feltételezem hogy költői kérdés lehetett, mert nem is foglalkozik tovább a klónnal, felém fordul, és egy kissé felcsillan bennem a remény, hogy talán mégis megúszom ezt épp bőrrel, de hamar kiderül, hogy akit pár percig megmentőmnek hittem, ugyan olyan szándékkal közelít, mint korábban az a két démon, meg akar ölni. Ez az, ami először eljut a tudatomig abból, amit mondott, eztán pedig az, hogy... Érzi bennem a démonvért? Remélem hogy sértésnek szánta, mert... Mert nem hiszem hogy az vagyok, mert akkor ez a kettő miért támadott volna meg? Vagy miért nem értettem hogy mit beszélnek? Próbálok odébb kúszni tőle, akármennyire is kellemetlen, vagy fájdalmas, a klónomnak a következő parancs pedig az, hogy szedje össze magát, és miközben emeli a pengét az alak, próbáljon meg belekapaszkodni a kezébe és hátrébb húzni, lehetőleg a meglepetés erejével azt kiszedni a kezéből, bár kétlem, hogy sikerül neki, de azért a remény halvány csírája még valahol éppen pislákol.

Jöhet eső, jöhet vihar.. az üzletnek mennie kell. Sarah pedig ment az üzlettel. Az a baljós légkör, azok a lenyűgöző szörnyetegek, amik vele együtt dúltak az utcákon, csak édesebbé tették az utat. Hosszú-hosszú ideig remélte, hogy bepillantást nyerhet a Báró oldalán a Pokolba, s most a pokol maga jött el hozzá. Vagy valamiként mégis oda jutott volna?
Nem, nem tudta eldönteni, mi is a valóság, de minden épeszű emberrel ellentétben ő nyugodtan sétált. Most nem használta a korcsolyát, időt akart hagyni, hogy átszellemülve magába szívja a mások számára borzalmas eseményeket. Látni akarta, most látja. Keze már szinte viszket, hogy ecsetet fogjon. Könnyű pólót viselt, s ezúttal egy kendőt is a nyakában, mely saját kreálmány volt. Egy vicsorgó borzalom vigyorgott róla. Illett a város mai ruhájához. Nem tudta, hogy ecset nélkül ő teremtette-e vagy más hatalmak játéka volt e zord környezett, de valósággal lubickolt benne, s csak alkalmanként jutott eszébe a baljós intelem, hogy a szörnyetegek közt járva talán jobb lenne óvatosabbnak lennie, de eleddig csupán a nyomukban járt, vagy távolról látta pusztítani őket. Olyankor tágra nyílt szemmel, egy-egy házoldalnál meghúzódva figyelte a teremtményt, igyekezve megjegyezni formáját, s lenyűgöző jellemzőit, hogy alkalomadtán vászonra vesse.
Most viszont tisztának tűnt az út. És unalmasnak.

Kilépek az utcára a házból. A házinéni a szokásos helyén a ház előtt kéne, hogy legyen a napnak ebben a szakában, de nyugodtan konstatálom, hogy ott is van.
Na ez a nap is jól kezdődik - gondolom komoran. - Talán még most vissza kéne fordulnom.
Végül is nem teszem. Inkább azt teszem, amit senki ember fia nem tenne, aki ismeri a nénit, és van egy csipetnyi józan esze is: elindulok az utcára.
- Jó napot! - mondom hangosan, nehogy megszóljon, amiért nem köszönök. - Hogy van ma?
- Hát maga? - kérdezi, ügyet sem vetve köszöntésemre. - Hova megy ilyenkor?
- Van egy kis dolgom, de igérem, hogy még ajtó-zárás előtt visszaérek - válaszolom, és máris az utcán termek pár gyors lépéssel, nehogy a feltétlenül szükségesnél többet kelljen beszélgetni vele.
- 23:00-kor zárom az ajtókat, egy perccel sem később! - kiálltja utánam.
Nyakamba veszem a várost. Talán valahol valakinek szüksége lehet a segitségemre ma... Amikor járőrözni megy az ember, soha nem tudhatja, hogy mibe, kibe akad bele... vagy mi, ki akad bele az emberbe!

Sarah úgy dönt, kicsit megpihen, így nekidőlt az egyik épület falának. Nem tetszett neki ez a nagy unalom, így megpróbált valami érdekesre gondolni. Amennyire vágyott nemrég a a démonokra, oly hatásosan érkeztek meg, s bízott benne, hogyha elég erősen vágyik egy újabb csipetnyi érdekességre, az is valóra válik majd. Talán az öreg doktor büszke lenne rá, ha egyszer festék nélkül is megtanulna teremteni. Talán akkor újra láthatna mindenkit, aki neki fontos volt egykor...
A szeme sarkából valamiféle mozdulatot kapott el. Ahogy felé fordult, az addig azonosíthatatlan érzet is értelmet nyert: egy férfit látott.
-Végre...-lehelte, és ellökte magát a faltól. Az alak épp oly nyugisan baktatott a démonok által fenyegetett városban, mint ő.. így nem is lehetett hétköznapi alak, ami máris érdekessé tette.
-Hé!- intett neki, és megszaporázta a lépteit, hogy utolérje, s csak közel érve hozzá torpant meg meglepetten.
-Én... ismerlek téged?- nem volt benne biztos, hogy jól látja-e, de mintha a suliból lenne az a srác.. a folyosókról... nem emlékezett a nevére.. nem volt igazán fontos akkor, most azonban Sarah úgy érezte, a vágyak áltat teremtett régi ismerősök első fecskéjeként a fickó, akire mint folyosófelügyelő emlékezett, most végre fontos lett.

- A démonok által kísértett város végre azt tükrözi, ami eddig csak az árnyak között, a színfalak mögött volt - gondolataim kalandoznak. - Eddig csak a bűn, a mocsok és a nyomor szimbolikus démonai kísértették az utcákat, és ezek most manifesztálódtak hús-vér lényekké.
A belső monológból egy hozzám lépő fiatal lány riaszt fel, akit eddig észre sem vettem. Mintha beleolvadt volna a ház (aminek tövében állt) falainak szürkeségébe, holott színes ruhája épp, hogy elüt tőle.
- Mi a szösz van a nyakában lévő sálon? - morfondírozom magamban, amig a lány hozzám beszél. Ezért a kérdő pillantásra a szemében nem is tudom, hogy hirtelen mit válaszoljak, lévén, hogy nem is emlékszem, hogy mit kérdezett. - Elnézést - mondom tétován, - hogy mondta?

-Szösz?-Hirtelen egész jó ötletnek tűnt, hogy megmutassa, mit is tud a sálnak köszönhetően. Egy igen veszedelmes ragadozóról mintázta.. egy pókszerű szörnyetegről, és bár életre nem tudta hívni, jobban érezte magát attól, hogy viseli. Az alakot övező pókhálószerű minta meg még talán működőképes is volt. Elég rendesen utána olvasott a dolognak, miután a Vérszomjas Pókember... elmenekült előle. A csaj viszont, aki alkalmasint ruhát gyártott neki, nem boldogult még a háló feldolgozásával. Az ügyetlen...
-A legutóbbi sikertelen udvarlóm- vont végül vállat. Az a találkozó izgis volt, de a démoni dúlást meg sem közelítette. Elég jól felismerhetőre sikerült a kép, úgyhogy a nyilvántartásokból ismerős lehet, sőt, egy-egy járőrtől is hallhatott sztorikat arról, hogy egy parkban épp időben érkeztek, hogy kiszabadítsanak egy bajba jutott fiatal csajt egy jó adag hálóból.
-Azt kérdeztem, ismerlek-e?- határozottan ismerősnek tűnt a fickó, aki áloméletében valóban játszott némi szerepet, a valóságban viszont eddig nem találkoztak. Sarah most kimondottan érdeklődőnek tűnt, és tetszett neki az, hogy a fickó olyan nyugis morfondírozással haladt, míg meg nem szólította.

A lány szép... de valahogy mintha egy kicsit más világban élne. Mintha egy álom-fátyolon át látná a világot, és nehéz lenne megkülönböztetni a valóságot az éjszakai szellemképektől.
Meg sokat is fecseg...ami üdítően hát ebben a nyomorulttá vált világban. Szinte már mosolyt csal az arcomra... szinte. Azonban egy másik sokat fecsegő. optimista, kissé szeles fiatalt juttat eszembe, aki már nincs közöttünk... miattam...

A történet, amit mesél, ismerős. Valóban mesélte valaki, hogy ki azt már nem tudnám megmondani, de határozottan nem ismeretlen számomra a történet.
- Nem - válaszolom a lánynak, kedvesnek szánt hangon, - sajnos nem hiszem, hogy ismerjük egymást. De örülök, hogy találkoztunk, a nevem Revans - nem nyújtom felé a kezem, hölgyekkel nem szoktam kezét fogni, de villantok felé egy halvány mosolyt, hogy ne gondoljon modortalannak, vagy gorombának.

- Revans... megmertem volna esküdni, hogy egy gimibe jártunk- a név nem volt ismerős neki, nem mintha ez gondot okozott volna. Az arcra emlékezett. Fiatalabb kiadásban, de emlékezett, így vagy a fickónak esett ki a suliélet, vagy ő épp oly periférikusan szerepelt benne, mint a srác az ő életében. Vagy a megteremtéssel emlékeket nem kapott... De első teremtett lénynek jó volt. Vajon engedelmeskedik neki, mint a mázolt dolgok? Nem, megjósolni sem tudta volna, hiszen most először született valami élő a gondolataiból, s ez a tény azt suttogta neki, hogy óvatosnak kell lennie vele, míg meg nem ismeri.. míg meg nem tudja ismételni.
-Sarah vagyok. Sarah Spirit- személyétől legtöbbször oly idegen, jóindulatú mosoly kísérte a szavakat. Úgy beszélt hozzá, olyan hangon, mint a beteg kisgyerekekhez.. azokhoz, akik el tudtak érni a szívéig ebben a számító és torz világban. Most azonban az ő szándékát is számítás fűszerezte. A hatalom édes ízét érezte meg a szájában, és nem akarta elveszíteni túl hideg vagy túl gyors vallatással.
-Tudod hogy kerültél ide?- viszonozza a mosolyt, de közben figyeli, kutatja őt. Élőnek látja... igazán élőnek. Nem olyannak, mint a mázolt játékait. Szíve is gyorsabban kezdett verni a fojtott izgalomtól, ahogy megérezte, valóban élő ember áll előtte.
Talán két világ találkozása kellett, hogy képességei kiteljesedjenek... S ez dühöt ébresztett a szívében. A Báró ezt a kiteljesedést vette el tőle, mikor megtagadta a pokolbéli utazást.

A lány egy kicsit gondolkodik, mielőtt reagál a bemutatkozásomra. Legalábbis nekem úgy tűnik, mintha ezer, meg ezer gondolat kavarogna a fejében, és mintha lélekben valahol máshol, vagy másokkal lenne.
Vajon én magam is ilyen lehetek, amikor a régi időkön, és az elvesztett embereken agyalok?
Aztán... egy örökkévalóságnak ható pillanat után a lány válaszol. Megtudom, hogy Sarah-nak hivják, és a mosolya melegséggel tölti el a szivem. Nem is csoda... úgy tűnik, mintha évek óta nem mosolygott volna rám senki.
Az újabb kérdésen egy szempillantásnyi ideig fennakadok. Hogy érti, hogy hogy kerültem ide? Hogy kerülhet ide egy ember?
Mondjam el, hogy anyukám, és apukám nagyon szerették egymást, és amikor kér ember nagyon szereti egymást, akkor csinálják azt, amit a madarak, meg a méhek szoktak? Nyilván nem erre kiváncsi... Arról nem is beszélve, hogy olyan hangnemben kérdezte, mint aki nem biztos benne, hogy nekem egyáltalán léteznem kéne...
- Nos... - kezdem a választ kissé tétován. - Felkeltem az ágyamból, felöltöztem, ettem valamit, aztán kijöttem az ajtón, és... összefutottam Veled. Miért? - kérdezek vissza őszinte érdeklődéssel.

-Akkor hát egy teljesen átlagos és unalmas módon- Ez nem tetszett neki igazán. Túl sablonosnak hatott, és ha tényleg ez volt a sora, akkor ez az ember teremtős dolog nem stimmelt... Hacsak nem kapott némi emléktöredéket is vele.. Ő viszont sosem gondolt arra, hogy így kellene megjelennie. A világ szabályai működnének vajon így? Azokban nem volt tapasztalata, s nem is igazán hitt a létezésükben, oly sokszor hágta át teremtésével. Ezekről a gondolatokról viszont nem kell tudnia a fickónak, így a kérdésre egy nem teljesen igaz válasszal felet.
-Csak érdekel, hogy milyen az az ember, aki olyan nyugodtan sétálgat az utcán, a jelen körülmények között.- őrült tett volt, neki persze ez nem jelenthetett gondot.. abba pedig nem gondolt bele, hogyha egy kósza démonba fut, mit fog tenni vele.
Valami fura érzettől vezérelve ekkor az órájára nézett, majd megrázta a fejét. Késésben volt, de úgy döntött, most az egyszer talán kihagyhatja a melót.
-Nos... most, hogy lekéstem a munkát, mit szólnál egy kávéhoz?-nem tudta, hogy a környéken van-e nyitva valami, ahol iható kávét adnak, de jó teszt volt arra, hogy a férfi ismeri-e a helyet. Ha zavarba jön, az újabb jele lesz annak, hogy a vágyai hozták létre.

- A jelen körülmények között? - ismétlem a lány szavait. - Erre a pár démonra gondolsz? - mutatok körbe egy kúrta mozdulattal. - Ó ez semmiség - legyintek. - Meg tudom védeni magam, ha arra kerül a sor... ami nyilván Rád is igaz, ha mindenféle látható kiséret és védelem nélkül sétálsz munkába.
A lány meghivása a kávére teljesen meglep. Még nem fordult elő, hogy egy nő hivjon meg engem kávére, és nem forditva... mondjuk az utóbbi években az sem fordult elő, hogy bárkivel kávézzak... vagy teázzak, vagy akárcsak leüljünk beszélgetni egy poharazóba.
- Nagyon szivesen elfogadom - mondom végül. - Csak sajnos nem ismerek semmilyen helyet a környéken... azt nyilván Te is látod, Sarha, hogy nem vagyok az a kávézóban üldögélős tipus... de volt innen nem messze régen ahova... - egy pillanatra megállok. Nem tudom, hogy folytassam. "Ahova a testvéremmel jártunk?" ezt most nem tudnám kimondani... csak úgy nem. - ahol békésebb időkben voltam párszor - fejezem be komoran a mondatot. - Volna kedved oda elmenni?

-Semmiség? Valóban. De nem sokan gondolják így- vigyorodott el. Még a legkeményebb emberkék is fedezékbe húzódnak ha ilyesféle baj van... a szokásos vendégei legalábbis biztosan, legyenek bármennyire gyurmarudik. Ezért sem aggódott különösebben a mai munka miatt. Valószínűleg inkább azzal lepte volna meg a srácot, ha a démonok ellenére beállít, ami ugyan csábító gondolat, de ez az alak jobban érdekelte.
- Persze.. démonokat eszem reggelire.- Teremtménynek ez az alak túl élő volt, nem testben, lélekben. Sarah kezdte sejteni, hogy eddigi gondolatai tévesek voltak róla, hacsak a Projekciók nem mint kész karakterek jelennek meg a világban. Az viszont már túl.. szép lett volna. Még a saját képeit is meg kellett töltenie élettel.
-Najó... valójában inkább reggeliztetem őket, minthogy megegyem- vallotta be könnyedén. A Báró, és a srác, akit viselt, elég sok reggelit köszönhettek neki..
-Aztán a kezükre koppintok, ha rosszalkodnak, egy fakanállal. - nem rémlett pontosan, hogy volt-e ilyen, de amilyen kis idegesítő volt néha a kölyök, nem tartotta kizártnak, hogy megtette. Egyébként nem volt hatásos képessége a démonok ellen. Általában borzasztó személyiségét használta, s ha az nem volt elég, szárnyra kapott, görkorit bűvölt elő, vagy karmokat teremtett.. A megszokott repertoárja ez volt. Silány fegyverzet démonok ellen.
-Szuper.-elfogadták a meghívást, és ennek tényleg örült. Ha nem ő teremtette, akkor is ideje volt végre valakivel munkán kívül is találkozni.
-Hát.. arról már leszoktam, hogy a látvány alapján ítéljek-vont vállat. Egyedüli kivételek a gyorshajtók, de főleg a kamionosok voltak.
-A legutóbbi udvarlóm azt hiszem azt remélte, rettegni fogok tőle, amikor felbukkant. -jegyezte meg magyarázatként.
-Jó lesz.

Egy rakás olyan dolgot mond a lány, aminek nem értem a töredékét sem a felének, de valahogy letaglóz a jelenléte.
Annyira tele van élettel, és annyira pezseg körülötte a levegő, szinte izzik, hogy nem tudok mást csinálni, iszom a szavait, és követem, amerre elindulunk... mondjuk én mutattam az irányt, meg én mondtam, hogy merre menjünk, mégis olyan érzésem van, mintha én követném Őt.
Séta közben koncentrálok picit, és érzékelem rajta, hogy szintén mutáns. Aztán a figyelmemet átirányitom, és... igazából tudom, hogy lopás, amit teszek, de aktiválom az alapvető képességemet, és a mellettem sétáló csinos lány génszerkezetéből lemásolom azt a részt, aminek köszönheti a képességét, majd a saját DNS-em Adeninjeit, Citozinjait, Guaninjait és Timinjeit átrendezem úgy, hogy a képesség bennem is meglegyen, de semmi más ne változzon... lehetőleg ne nőjenek cicijeim, és ne legyek 28 naponta borzasztó elviselhetetlen.
Alighogy végzek ezzel a pár tizedmásodperces folyamattal, máris szóba elegyedek a lánnyal.
- Az előbb valami Bárót, és..."a srác"-ot emlitettél. Ők... - nem tudom, hogy folytassam a mondatot, mert nem akarom megbántani a lányt, azzal, hogy hülyének titulálnám. Talán az emlitettek igazából szellemek, és a lány képessége az, hogy beszélni tud velük, vagy irányitani, vagy tudomisén... persze még mindig fenáll a lehetősége, hogy egyszerűen csak zakkant , és képzeli őket. - nos ők most is Veled vannak?

Erős, öntudatos mosoly ül az arcán, ahogy haladnak az ígért vendéglátóegység felé, majd meglepetten néz Revans felé a kérdésre.
-Most? -fürkészővé válik a meglepett pillantás, és fojtott óvatosságot sugall a hangja, ahogy azon gondolkozik, mennyire lehet őrült, aki vele van, és ez mennyire tetszik neki.
-Ugyan.. te.. látsz itt másokat is?-jön az újabb érdeklődés. Bár nem rémlett neki, hogy hangosan beszélt volna a srácról, meg a Báróról, el tudta képzelni, hogy a gondolatok átbuktak az ajkain, de most nem ez volt a lényeg. Ha a Pokol a Földre érkezett, akkor talán más valóságok is kezdtek megnyílni, és csak ő nem látta még őket. Persze.. lehet hogy a Báró képes lett volna észrevétlenül követni, ha a kölyök nem szól bele.
-Ők.. egy ideig velük laktam. Sok érdekes élmény köt hozzájuk, de... -legyint
-Ők már nem fontosak. Megvagyok nélkülük, és megy a bolt.- zárta le az elmélázó szavak után egy meglepően vidám befejezéssel. A páros már meg sem ihlette őt, így vékony szálon sem kapcsolódtak a képességéhez, mellyel a maga által alkotott, rajzolt, festett dolgokat egy ideig valóságossá tette. Bármit, amit ismert, és nem volt élő, természetesen a megfelelő kompromisszumokkal.

Résztvevők: Sarah Storm és Tlalok

Noha nem sikerült visszafognia az angyalt, de legalább a lányt megmentette és nem bántotta, nem ölte meg a ellenfelük. Végül ő is leengedte a fegyverét és közelebb lépett a vérben fekvő Sarah-hoz. A másik szavai után ránézett a féllényre.
- Ha nem támadnak a lányra, itt sem lennék – mondta. – Ti is tudjátok, hogy az elmúlt öt évben ez a második látogatásom ezen a földön és csakis a hozzánk tartozókért jövök el ide angyal.
Csak akkor lépett még közelebb, amikor az angyal már a levegőben volt. Tlalok lehajolt Sarah-hoz és óvatosan felvette a földről.
- Van valaki, aki látni akar gyermek, már biztonságban vagy, Tlalok vagyok – mutatkozott be. – De ha gondolod szólíts csak Patásnak. Mindjárt kapsz ellátást. Csak olvaszd vissza magadba a tudataidat.
Ha Sarah megtette ezt, ha nem és a tudatok rátámadnak, akkor is csak csettint egyet, mire zöldes fény veszi őket körbe és egy villanás után Sarah egy forró kőfalú szobában találta magát. Kissé szédül a vérveszteség és a teleportálás után és még egy mellékhatása volt ennek, nem érzékeli egyik tudatát sem.

//Ez volt az utolsó reagunk itt, így Meia és Revans már nem lesz zavarva.//

A lány válaszaitól egy kicsit hülyén érzem magam... mintha olyasmit mondtam volna, amitől nem lehetne tudomásom. Mintha, amit kimondtam az csak a lány fejében hangzott volna el... talán akaratomon, és tudtomon kivűl lemásoltam egy telepata képességeit? Jobban kell figyelnem! Nem akarom elüldözni őt.
Viszont még mindig semmit nem tudtam meg a lányról, és a képességéről... azt az egy apró információt leszámitva, hogy valamikor együtt lakott két emberrel. De azt sem akarom, hogy esetleg azt érezze, hogy faggatom. Igy hagyom, hogy szépen történjenek a dolgok a maguk útján, és azt is, hogy a beszélgetés a saját medrében follyon tovább.
- Miféle üzlet? - kérdezem sétálás közben. - Ha nem vagyok túl indiszkrét - teszem hozzá gyorsan.
A szemem sarkából látom az ismerős dolgokat az utcán... hamarosan odaérünk.

-Tetoválok-vigyorodik el, mintha a világ legkirályabb dolgáról beszélne. Közben pedig élénken figyelni a fickó reakcióit, hogy lássa, beférnek-e az általában megszokott két típusba: a megütközőbe, vagy az övéhez hasonló szenvedélyt mutatóba.
-Ha gondolod, megdobhatlak egy névjeggyel-még nem nyúl érte, bár az üzletasszony kezd erőre kapni benne, ahogy megpróbált rájönni, hogy az új ismerős vevő-e egy kiadós varrásra.
-Alkalmasint meg behoznak egy-egy mocit vagy valami szépen összerakott verdát, és stílusosra fújom.-ez volt a ritkább, és persze az időigényesebb munka is. De aki behozta hozzá a járgányát, biztos lehetett a jó eredményben, és nem is sajnálta rá a pénzt. A festményeit viszont, amik elborították a lakását, nem említette... azokat passzióból hozta létre, nem azért, hogy üzleteljen velük.
-Szóval.. nem volt indiszkrét kérdés.. és remélem az enyém sem lesz az.. mit csinál egy hozzád hasonló, rémnyugis alak a szürke hétköznapokban?- kérdezett a munkára, de más választ sem bánt.

Megtudom, hogy a lány tetovál, és eszembe jut, hogy én is gondolkodtam rajta, hogy magamra varratnék valamit. De ezeddig még nem tudtam rávenni magam. De határozottan érdekel a téma!
- Nagyon kedves vagy, köszönöm - válaszolom mosolyogva a felajánlásra, hogy rám is varrna valamit. - De még meggondolom a dolgot.
A lány sokoldalúsága lenyűgöző. Még motorokat is pingál. Sétálva hallgatom a lány szavait, és közben elképzelem, ahogy motorokat pingál festékfoltos ruhában, vagy egy tetováló-géppel a kezében nagydarab, kopasz bandatagokra varr különböző motivumokat.
- Én... - kezdem a választ a munkámra vonatkozó kérdésére. - Én csak segitek azoknak, akik rászorulnak. Ha valaki bajba kerül, vagy kilátástalan helyzetbe, esetleg a testi épsége kerül veszélybe, azokon igyekszem segiteni. Ma is ezzel a céllal léptem ki az utára - ránézek, kutatva az arcának rezdüléseit. - De nincs kifogásom a dolgok alakulásával kapcsolatban - fejezem be egy halvány mosollyal, mert megérkeztünk a kávézóhoz. - Itt is vagyunk - mutatok egy kicsi, de hangulatos hely bejáratára. Az ajtóra akasztott táblán virit a "Nyitva" felirat, amit örömmel nyugtázok. - Csak utánad!

-Oké- vigyorog, de azért csak előhúz egy névjegyet. A lehetséges vevő is jobb, mint a semmi.
-Nem erőszak a királyság- nyújtja át. Fekete alapon telefonszám és a soho-i Tűzmadár Szalon elérhetősége feszít a kötelező lángoló madáralak túloldalán.
-Hívhatsz bármikor, ha megnéznéd a helyet.- biztatja. Ha egyszer benéz, akkor talán könnyeben áll rá a tetoválás dologra... talán.. Tapasztalatai szerint az első a legnehezebb, a kiaggatott referenciái pedig a tetkó szüzeknek is elég meggyőzőek. A férfi válaszát figyelmesen hallgatja, láthatóan érdeklődik, sőt meg is lepődik.
-Önkéntes vagy? Te jó ég! Hol?-élénkül fel. Nem szokásos dolog önkéntesekbe belefutni az utcán, főleg ha nem gimis az illető. Ha még az is kiderül, hogy beteg gyerekekkel foglalkozik, Sarah talán el is olvad.
-Én meg.. elrabollak kávézni, mikor várnak rád... - új, önálló életében talán először jelenik meg érzései közt az önvád hidegsége, s a mosolyra csak megrázza a fejét.
-Menned kell, ha számítanak rád. Nem hagyhatod, hogy csalódjanak. - mondja, s fejében már a sérült gyerekek örök magánya jár, majd az épületre néz, ahogy felhívják rá a figyelmét, hogy megérkeznek.
-Ez nagyon... rusztikus- nem akart bántót mondani, ahogy a romokat fürkészte, és csak egy bentről hallható sikoly rángatta ki a gyerekek iránt érzett, mozdulatait megülő szomorúságból. Tartása valahogy magabiztosabbá vált, ahogy kíváncsisága felébredt, s a romos külső részben is látni kezdte az inspirációt.
-Óóh..-szaladt ki a száján, hogy aztán mosolyogva nézzen le az üvegen át köszöntésre érkező vérző fickóra.
-Te jó ég.. ezt a... szépséget-szinte csak lehellte a szavakat, ahogy igyekezett mindent megjegyezni abból amit lát, hogy később a kiszolgáltatott test tört vonalai a vásznon kelhessenek új életre. E pillanatban pedig nem is tekintett tovább a fickónál. Lassú lépéseket tett felé, majd körbe járta, hogy megtalálja a legtökéletesebb szöget.

Becsukom magam mögött az ajtót akkor még világbéke van, kinyitom és már démonok járkálnak az utcán és megint világvége van. Hát sose lesz nyugtom? Az utcák eléggé üresek, végigrepülök a város felett hol van rám szükség. Szerencsére a népesség elég okos, hogy othon maradjon. Ehhez az állapothoz képest elég nyugis a helyzet, egészena ddig míg azt nem látom, hogy valaki kidob az ablakon valakit. Ez a valaki már nem volt olyan szerencsés. Amennyire sikerül gyorsan odaérnem puhítom a félholt férfi landolását és közvetlen mellé repülök, megvizsgálom mennyire sérült, ha nagyon akkor amilyen gyorsan csak tudok elrepülök vele a kórházba, ha nem akkor meg csak felrakom egy háztetőre és később foglalkozom vele. Revansnak odabiccentek, valószínűleg felismer, hiába van újra hosszú hajam és kevésbé vagyok csillagos, mint anno. Ha visszaértem, ami nem lehet több pár másodpercnél felhúzok hármunk elé egy erőteret.
- Nem lesz harc srácok, csak verés. - mondom a többieknek bíztatólag.

Elveszem a lánytól a névjegykártáy, és a kabátom belső zsebébe csúsztatása után, folytatom a beszélgetést:
- Egyszer mindenféleképpen meg fogom látogatni, igérem - aztán a lány következp kérdésének válasza előtt egy kicsit felnevetek. - Hahaha . Nem - mondom a jóleső kacaj után. - Félre értettél - mosolygok. - Nem olyan önkéntes vagyok. Bár szükség esetén gyerekeknek is segitek - magyarázom, és közben éppen kinyitnám a kávézó ajtaját, amikor meghallom bentről a hangokat, és tudom, hogy valami nem stimmel.
Erre hamarosan bizonyiték is kapunk, ahogy a zárt abalkon át egy szerencsétlen flótás repül ki közénk az utcára. A szó szerint kirobbanó üveg szilánkjaitól az alkaromat az arcom elé kapva védem magam. Amikor leengedem azt, hogy lássam is, hogy mi történik körülöttem, hátha minket is támadás fenyeget, egy furcsa kinézetű, nőneműnek tűnő, démoni lényt pillantok meg.
Meg egy újabb szereplőt a mi kis utcai jelenetünkbe. Ő azonban ismerős. Felém biccent, én pedig viszonzom a köszöntést. Vetek egy gyors pillantást a sérültre, és látom, hogy Azareus is igyekszik segiteni neki.
Amint végzett ezzel Ő is készenáll a harcra. Mert úgy néz ki, hogy itt az lesz. A démon-nő aligha kávézni jött ide. Mivel nem tudom, hogy mégis mire számitsunk a lénytől, és amúgy is szükségem van újabb darabra az arzenálomban, egy pár pillanatnyi koncentrálással lemásolom Azareus génálományának azt a részét, ami a képességeiért felelős. Persze fogalmam sincs egyelőre, hogy miként működik a képessége, vagy, hogy hogyan kell használni, de jelenleg ez az orosz-rulett szerű megoldás is megteszi.
A DNS-em átrendezése után én is készen vagyok, hogy szétrúgjuk a csinos nő hátsóját.
- Csak nehogy a Szado-Mazo csaj verjen el minket - jegyzem meg Azareus mondatára. Beszéd közben egy-egy dobótőrt húzok elő a kabátom megfelelő zsebéből, és a démonra koncentrálok. - Van valami terved? - kérdezem a szőkeségtől.