Csatornák

Úgy fest, hogy ez nagyon nem megy. Ráadásul a nő még válaszra se méltat minket. Elrakom a pisztolyom és körbe pillantok, míg a szemem szokja az extra fényt. Hirtelen váltok taktikát ahogy az izmaim megfeszülnek, majd teljes erőből lövöm ki magam, kapu felé el a nő mellett. Csak pillanatok. Semmi több ekkora távból. Azonban még nem tudom, hogy a nő mire képes, s ha van olyan gyors mint én vagy gyorsabb, akkor keserű tapasztalataim lesznek, ha nincs, akkor amint elsuhanok mellette, abban a pillanatban nézek rá és próbálom a karmaimmal végig szántani az oldalát, majd tovább száguldok a kapuoldalához. Ha ez már sikerül, és amennyiben nem támad rám, akkor ostoba lépésre szánom el magam és fizikai erőmmel próbálom meg megakadályozni hogy tovább nyíljon, már ha képes vagyok megközelíteni anélkül, hogy súlyosan megsérülnék.
Ha ez nem megy, akkor a nő felé fordulok, s mérlegelem a támadásom esélyét annak alapján, hogy megtudtam e sebezni az előbb.

A helyzet hirtelen megváltozik és nem is akárhogy. Ahogy a járat felé nézek az már nincs ott, oda rohanok és a pisztoly markolatával ütök rá, hátha csak valami álca, de nem tömörnek tűnik. Ráadásul nem ez az egyetlen probléma. A víz emelkedni kezd ami újabb problémát vesz fel.
Halkan nyüszíteni kezdek és hol a falra, hol a vízre nézek, majd azokra akik velem vannak. Ezután egy olyan körmondat hagyja el a számat elsőre, ami sértheti mindenki fülét és a falra csapok. Körbe nézek megint.
- Ha valakinek nincs jobb ötlete, eme problémára – bökök a tömör falra ahol a járat volt és amerre a többiek elmentek – akkor van egy érzésem, hogy egy irány lehet csak, felfelé – mondom ki végül, de nem kell ahhoz végzetség, hogy látszódjon, hogy ez nekem se tetszik és ha van ötlet akkor kész vagyok megpróbálni, de ha nincs, akkor kénytelen leszek én is menekülni ki a csatornából és csak reménykedni, hogy megússzák a többiek, bár azt nem tudom, hogyan hozzuk ki onnan őket. Szóval ha nincs ötlet, akkor megindulok egy feljáró felé, ha kell felkapva egy-két személyt akik esetleg nem mozdulnának meg sokk vagy hasonló miatt és futás. vagy arra amerről mi jöttünk, vagy arra amerről az utoljára érkező jött.

Szóval nem is törődve a többiekkel elindulok a klónjaimmal a járathoz, aminek a másik oldalán, vagyis végén néhány lemészárolható démonban reménykedek, hogy legalább mondhassam azt, hogy csinálok is valamit idefent... De ahogyan oda érek az eltűnik, nekem pedig az első gondolat, ami megfordul a fejemben, hogy mennyire kellemetlen lenne, ha mindez akkor történik, amikor én pont a peremén vagyok... Vajon kettévágott volna a fal? Beleakadtam volna?... Valós egyáltalán? Megkopogtatom, eléggé valóságosnak tűnik, a vízszint pedig rohamosan nőni kezd, ami nagyon nem jó, egyrészt mert ki tudja, hogy mi úszkál még ott benne... Másrészt meg nem lenne jó itt megfulladni, tehát nemes egyszerűséggel magamba olvasztom a klónjaimat, ami valószínűleg eléggé gusztustalan látványt nyújt, csak úgy mint ahogyan a teremtésük is, bár a legtöbbeket ez nem szokott megérinteni, vagy nem látják, engem végül is nem érdekel és nem is tudom, hogy miért gondolkodok ezen... Mindenesetre is így legalább nem lesznek útban és csak arra kell figyelnem, hogy én kijussak, ami pedig a legközelebbi feljárónál van, ami nem lehet messze, mert ez a másik alak... Akivel eddig nem foglalkoztam is a közelben jöhetett le, szóval ja, igyekszem kijutni a felszínre és remélem, hogy nem egy rakat SHIELD ügynök fog ott várni, vagy valami rosszabb ami börtönbe juttat.

Békésen képes vagyok elszabadítani a bennem lakozó démont, ami magával hozza a már várt hatást, azt az idegesítő üvöltést, amitől még mindig a falra tudnék mászni, és amitől néha gondolkodóba tudok esni, persze nem ilyen helyzetben, de egy párszor megfordult már a fejemben tőle ez-az, csupa lényegtelen dolog... Most viszont ideje cselekedni. Furcsának vélem, hogy ilyen szinten nem is foglalkozik velünk, nem használja ki az alkalmat, hogy senki sem támad, egyszerűen csak elfordul és a kaput kezdi figyelni, legalább is láthatóan ennyit csinál, nem igazán értem, hogy miért. Mindenesetre is a nálam lévő láncból formálok egy igencsak méretes pallost, majd pedig egy ugrás kíséretében támadok és próbálom horizontálisan tulajdonképpen átszelni a démoni fattyat és a további lendülettel belevágni a kapuba. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy a második részével érek-e valamit, abban sem nagyon hiszek, hogy az elejétől fogva összejön ebből bármi is, de ha van rá lehetőség, hogy két legyet üssek egy csapásra, akkor nem látom problémának legalább megpróbálni. Amennyiben összejön, akkor egyenlőre nem tudom, hogy miként is legyen tovább, valószínűleg le kell állnunk a kapuval bajlódni... Ha nem jön össze és továbbra is passzív, vagy defenzív marad a démon... Akkor onnantól kezdve, bármennyire is hallgathatom hogy bűnös, egyenlőre nem fogok vele foglalkozni, inkább a kapuval. Mellékesen azért próbálok arra figyelni, hogy ne fejezzem le vagy vágjam ketté véletlenszerűen valamely társamat.

A tűzgolyó elérte a kaput, Svarog pedig már várta, hogy mikor fog szétfröccsenni valami pajzson, vagy a nő mikor kapja el a kezével, vagy mikor jelenik meg Chuck Norris, nyitja ki a száját, vagy kapja meg.
Azonban a támadás elérte a kaput, ami hirtelen felrobbant. A mutáns még hallotta, hogy a nő csak ennyit mondd...
- Köszönöm.
Igen, de mit?
A robbanásból áradó fehér fény pillanatok alatt eltalálta Svarogot. Nem gondolta volna, hogy egyszer meghal, de amilyen életet élt, gyakran előfordult, hogy életveszélybe kerül. Hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon.
Valami olyasmit akart kinyögni, hogy "Öröm volt önökkel szolgálni."
~Nem is fáj.~
Ez volt az utolsó gondolata, amikor a fényhullám atomokra bontotta a testét...