Az "Usworth" Álcahajó

 A név maga a Lothaor egy már kihajt fajától ered, ez az űrhajó ugyanis képes a környezet igényei szerinti kaméleonszerű alkalmazkodásra. Ez az űrben haladva normál esetben a hajó álcázási technikáját jelenti; általános nyomkövetés nem találja meg, szabad szemmel és alacsonyabb technológiájú érzékelőkkel kivehetetlen. Ez a képessége a belső parazitális megszállásból ered, Shriad parazitája ugyanis rögzítette magában a Lothaoron az Usworth faj DNS-mintáját, melyet így képes átadni a félig élő szövettel ellátott hajóba.
 Amennyiben Shriad, vagy saját vérvonalának tagja rákapcsolódik a hajó vezérlő véráramára, úgy képes bekapcsolni annak második funkcióját is, melyben a hajó külső formája átalakul és valami más, ismert típusnak álcázza magát (pl. kereskedelmi hajónak).
A hajó előnye és hátránya is egyben, hogy félig élőlénynek, félig gépnek tekintendő. Normál esetben a parazita nem hathatna rá, ám mert a kialakítása épp a Huzhara mérgéből ered, képes biológiailag kapcsolódni is vele. Az űrhajó kattogó, sziszegő hangon kommunikál gazdájával (számítógép helyett). Nem tekintendő mesterséges intelligenciának, pusztán parancsokat teljesít.
 Shriad saját bevallása szerint (már ha bárki is a közelébe kerül és elér olyan apróságokat, mint egy szép szerelmi vallomás) az űrhajó nőnemű. Pillanatnyilag ezt a járművet tartja az egyetlen módjának arra, hogy egy tojás anyatest nélkül túléljen, a gép ugyanis képes olyan biológiai környezetet fenntartani, mely megfelelő tápanyagokkal, hőmérséklettel látja el a Huzhara tojást a teljes értékű fejlődéshez.
 A hajó - csakúgy mint egykor az Usworth faj - energiáját a napokból nyeri, bár némi bütyköléssel másfajta energiaforrásra is képes rácsatlakozni.
Minimális védőerejű pajzzsal rendelkezik, amit Shriad Írisznek nevez és kezdetleges fegyverzettel. Jelenleg négy ember (szűkös) elszállásolására alkalmas. A naprendszerek közti ugrásokat közvetlenül az adott rendszer napjából táplálkozva térkapunyitással oldja meg

 Az Usworth vezérlőfedélzetén egy pilóta és egy másodpilóta ülés van. A hajó mindkét pozícióból vezérelhető, de csak egy irányító szükséges a hatékony manőverezéshez. Mindkét ülésből a vezető biológiailag kapcsolódik a vezérlőre (tarkónál agyra, karoknál az izomra), elsődleges funkcióját (irányítás) így képes használni bármely gondolkodó létforma. A másodlagos funkciók (álcázás, naprendszer-ugrás) csak Huzhara biológiával elérhetők. A két vezetőülés mögött szintén található két utasoknak fenntartott ülés.
 A vezérlőből hosszabb, 2.5m magas folyosó kígyózik a gép bal oldalán kanyarodva végig a műszaki panelek mellett. Az energiaegység a folyosó alatt található, illetve szintén a folyosóról nyílik sorban egy kabin (4 fő, bal és jobb oldalt egy-egy pár alsó és felső egyszerű fekhely, falhoz rögzített fémszekrényekkel), egy tárolóhelység (főként a tartalékok, élelem, víz, fegyverek tárolására szolgál), illetve a biztonsági zárral ellátott (csak Huzhara biológiára nyíló) keltetőfülke. Ez utóbbiban jelenleg egy porcelánfehér árnyalatú, vörös erezettel beszőtt, hőlámpával megvilágított tojás kapott helyet.
 A gép középpontján nyílik folyosó az előkészítő terembe, ahonnan elérhető a kivezető ajtó. Ez kifelé engedélyezi a távozást, befelé viszont csak a rögzített génállományú egyéneknek nyílik fel erőszak nélkül (értsd.: ha felvágják a hajót, nyilván szabad az út). Az előkészítőből közvetlenül nyílik egy kisebb raktér, mely moderált mennyiségű áru szállítására alkalmas (kb. kisteherautónyinak megfelelő).
 A hajó egészét jellemzi a vörös árnyalat, a fémet gyakorlatilag belülről mindenhol a Huzhara jellegzetes fertőzésszerű érhálózata jellemzi, ami minden joggal kelti azt az érzetet, hogy a kedves utas egy élőlény belsejében mászkál.

Némán figyeli a mentőkabint. A gép üres rakterének háromnegyedét kitölti a roncsolt fém, melyről már most tudja, hogy az űrszemét között végzi majd. Talán egyes részeit lefejti, kiszedi az elektronikát, ha épen maradt bármi is, de a többsége így első és második ránézésre roncstelepre való.
A raktér pillanatnyilag zárt, az utasítások szerint senki nem juthat ki az engedélye nélkül. Nem mintha paranoid lenne, de az. Fogalma sincs még, mit hozott a hajóra és tekintve, hogy a kommunikációs jeladóját a menőnek ellőtték, nagyon nem is tudhatott meg belőle többet, bár próbálkozott. Usworth szkennelése szerint legalább részben mesterséges létforma. Ez nagyjából az égvilágon bármit jelenthet, így különösebben nem jár közelebb a megoldáshoz, mint mielőtt bevonszolta volna a hajójára.
Megkocogtatja a kabin lenyitható elülső falát kívülről. Alap morzejelzés, csak arra kíváncsi, visszaválaszol-e valami odabentről. Lényegében nem változtat a hozzáállásán, pusztán annyit tud meg, ha visszakopognak, hogy egészen biztosan eszméletén van az illető. Az ajtó megsérült, a mechanika belülről nem fog engedni. Azon gondolkodik, várja-e meg, míg teljesen elfogy a levegő és a kolléga odabent légszomjas kábulatba zuhan. Ezt kellene tennie. Kivéve, ha mondjuk értékes. Vagy nőstény. Bár ez utóbbi így részbenfémként kívül esik a párzási szokásain, úgyhogy inkább az értékesre tenné a voksát, ha már így választani lehet az ő demokratikus kis hajóján...
Francokat. Zsarnokság van.
Egy oldalsó panelhez sétál szerszámokért. Fémvágó, feszítővas, hasznos holmik. Nincs burkolat - főleg nem az alapból sérült fajta -, amit a megfelelő eszközzel fel ne lehetne feszíteni. Ki fogja szedni a lényt a burokból, bár nem vádolható azzal, hogy elsietné. Résnyire feszíti fel a kabin ajtaját, aminek szűkét tekintve maximum egy csótány lenne képes kimászni onnan.
- Azonosítsa magát. - Kree nyelv kél erősen szentségtelen nászra egy mély, érdes, sziszegő férfihanggal. Odabentről nem látni kifelé semmit, ugyanis hirtelen egy zseblámpából vakító fény villan fel.

Sok szar dolog van az űrben. Lehet találkozni gyilkosokkal, rablókkal, erőszakos alakokkal, olyanokkal, akik először lőnek, sáskaemberkiborszörnyetegformációkkal, szőrösökkel, nedvesekkel, kékekkel és lilákkal, durvákkal és simákkal, na meg a rózsaszínekkel, azok extrán durvák. Nagyon sok mindenbe bele lehet halni, vagy éppen ki lehet készülni tőle, akár élve is, de előkelően pocsék helyen végez a versenyzők között a "bezárva sodródás az űrben".
Egy ideig Jochem reménykedett a csillagokban, bolygókban, rendszerekben és más űrbéli közlekedőkben. Akármelyik megfelelt volna, amelyik a gravitációjával magához vonzza és mondjuk túlélhető, de nem, egyik sem akarta a magáévá tenni a bekrepált kapszulát, bizonyára valami galaktikus "engedj szabadon egy lufit" event keretei között. Aztán már beérte volna a "csodával" is, mondjuk ha felébred. Valahol. Szomjas volt. Éhes volt. Nem tudta megszerelni a sérüléseket. Fogyott a levegő. Fázott. Még meg is ijedt.
Rémítő megváltásnak tűnt a rázkódás, amivel landolt "valahol". Az ismeretlenség úgy vette körül, mint a világító elektromosságukat veszített kabin sötét falai. Belekapaszkodott valamibe, amíg mozgott, és akkor is, amikor végre megállt. Majd csend. Mi van? Most mi van?
Visszakopog. Ernyedten, nehezen mozdul a keze, a szája nem csak az izgalomtól kiszáradt, de hülyén érezné magát, ha azt tátogná a kopogónak: gyere be. Hello alien. Vagy valami ilyesmi. Ellenben a friss levegővel már többet tud kezdeni, szusszanva eldől a padlón, a fejét a kis nyílás közelébe fekteti, ahonnan beárad az idegen ájer, az ujjait persze nem dugja oda, ragaszkodik hozzájuk, és ha mondjuk nem egy civilizált létforma fogta meg, úgysem él sokáig, de legalább ne az ujjai nélkül éljen!
- Jochem Schallamach, ember, űrjáró - azonnal válaszol, a hangja rekedt, de valahogy mégis a reménység emelkedettségétől eleven, noha elég gyenge. - A szándékaim békések. Elsodródtam a kabinban. Kérem, hogy segítsen kijutni - minden fontos információ egy helyen, fénytől elszokott jobbja összehunyorodik, de a preparált mesterséges fotonérzékelői elvakíthatatlanok, bár a fénnyel való telítettség miatt azzal se lát, de nem csukja be, mert nem érzi a fájdalmat. Emberi arc, horzsolt, fehér bőrű, fekete hajú, az írisz barna. Kissé izzadt, a szája cserepes, az orra enyhén véresnek hat.

Léteznek rosszabb dolgok is a világon, mint egy Huzhara hajó. Példának okáért lecentrifugálni egy feketelyuk tölcsérén, netán belezuhanni a napba egészen biztosan kellemetlenebb. Bár, ki tudja. Ez a két opció így első hallásra viszonylag gyors halált biztosít, az idegen hajó utasa ellenben nem feltétlenül gyakorol ilyesfajta kegyet.
Pillanatnyilag azonban nincsenek ilyen indíttatásai. Ezen felfüggesztett álláspont nagyjából addig létezik, amíg kiderül, hogy a szkennelés miatt immár kevéssé Schrödinger macskájának betudható létforma egész pontosan mely érdekeltségi körébe tartozik. Vagy egy hete nem evett már friss, nyers húst, így nem feltétlenül a legrosszabb eshetőségként bár, de a kényszermeghívott vendég akár a gasztronómiai élvezhetőségek nem túl népszerű, ámde népes táborát is erősítheti.
Lényegében tehát különösebben nem jobb a helyzete, mint a szabadság szárnyain szálló űrlufi üzemmódban volt, de hát... ne legyünk ennyire előítéletesek.
Kissé hüllőszerű mozdulattal biccenti oldalra az állát, ahogy a lény visszakopog. Szóval eszméletén van, hát ez igencsak nagyszerű. Az első feszegetés után jobbjában a zseblámpa, baljában a fekete pengéjű kard. Csak úgy, a biztonság kedvéért. Már nem a kabinlakó biztonságának kedvéért, dehát ez részéről részletkérdésnek minősül.
- Ember? - Mintha kissé gúnyos lenne a hangszín? Nem, talán inkább szkeptikus. Vagy a kettő keveréke. Részéről fajvesztettnek tart mindent, amibe fémet ültetnek. Nem mintha előítéletes lenne, de az. Ha valami valaminek születik, akkor az lehetőleg maradjon is az a valami. Az élet törvényei, meg ilyen apróságok. Jónéhány másodpercig csend uralkodik a fényforrás gazdáján, mielőtt a lámpa kihunyna.
- Javaslom tartsa magát a békés szándékaihoz, Űrjáró. Ha trükközni próbál, meghal. - Csak úgy a miheztartás végett. Jó már az elején tisztázni a szabályokat és lefektetni az olyan alapvető tényeket, minthogy ez itt bizony nem az intergalaktikus egyetemes rendű szeretetszolgálat.
Fekete kesztyűs ujjak nyúlnak be a résnyire nyitott területen. A korábban meggyengített szerkezet erőteljes, éles, fülsértő csikorgással feszül ellen a kifejtett erőnek, majd néhány pillanat múlva a kabin ajtajának sérült automatikája panaszos kattanással átugrik a kialakult blokkon és kissé akadozva bár, de kinyílik.
A férfi, aki kitölti Jochem látóterét, megközelítőleg két méter magas, széles vállú, erőteljes, acélos izomzatú, teljesen feketébe öltözött, humanoid létforma. A testét fedő bőrruha teljes egészében takarja a torkát, az állkapocs alá érve érve éles kontrasztot alkot a vérvörös érhálózattal külsőleg fedett tejfehér bőrrel és a csontszín tincsekkel. A felemás szemek érzéketlenül pillantanak le a hímre.
- Csak okosan. - Enyhén moccan balja érzékeltetve az abban tartott kard funkcióját. - Fizikai állapota? - Arrébb áll, engedi kimászni a humánt a kabinból, bár minimálisan sem mozdul azért, hogy segítsen. A jelen szituáció a hajó rakterének erősen szerves kialakítását figyelembe véve nem tűnik túl pozitív előrelépésnek.

Az emberi természet pedig olyan, hogy a fagylalt-tölcsér gombócaihoz hasonlatos módon kóstolja végig az egyik pocsékságot a másik után, hogy biztosan tudja, az sem finomabb az előzőnél, de legalább sokkal szarabb. Feketelyuk, Napszáguldás, Huzara űrhajó, három dollár lesz, köszönöm szépen, egészségére, óvatosan nyalja, még éppen jéghideg.
Lehet, hogy megőrült és hallucinál? Mindazonáltal a közös nyelv egy biztató kezdet, még ha a kree nem is a legdiplomatikusabb választás, a nyelv maga áthidalhat bizonyos kommunikációs nehézségeket... csak adja az ég, hogy ne kree legyen a vonal túlvégén! Nemigen hiszi, hogy jelen kozmikus hadiállapotok szerint az egy jobb ómen lenne, mint tovább lebegni egy fekete lyuk kívánós, sötét öle felé.
- Igen - erősíti meg a kérdésre a válaszát, mert most már kínos lenne letagadni, és amúgy is kiderül, hacsak ennek hallatán nem lökik vissza a boldogtalan űrbe, immár nyitott kabinajtóval, ami meggyorsítaná a problémamegoldást, és az aggodalmait is egészen fagyosan elnyugtatná.
- Úgy lesz - biztosítja a békés szándékot, a könyökére emelkedik, néhány pislogással állítja helyre a látását, a pusztakezes ajtónyitás láttán megvonaglik a szája sarka, de hát ez a 21. század, ráadásul kint a világ végén, ahol minden elkezdődött, nem ez a legsokkolóbb dolog, amit valaha is látott, viszont kifejezetten kellemes következményekkel jár. Tátott szájjal szedi a frissülő levegőt, mintha a tüdejéből kiszellőzne valami penész-szerű mocsadék, úgy érzi tisztábbnak magát. Maga alá húzza az egyik lábát, félig feltérdel, azonban a feltáruló nyílásban meglátott kreatúra láttán hátraesik a seggére azzal a lendülettel.
- Mi a fészkes... - földi nyelven kezd bele a káromkodásba, a szemei fényes, nagy bogarakként tapadnak az arcában, és nem, a látszat ellenére sem a kardtól rémült meg ennyire. Merevek a vonásai, nem engedi, hogy kiüljön a képére az undor, vagy a borzadás, ellenben mindent ő sem tarthat kordában, a meghökkenés és az ismeretlentől való félelem odakívánkozik a nyirkos homlokra. Belebámul a felemás szemekbe, nem is tudja melyik a borzasztóbb, a fekete, vagy éppen a vérpiros, az albínó nyulak pszichopata tekintetére emlékezteti.
- Maga mégis micsoda? - ez nem sikerült a legdiplomatikusabbra, de jelen állapotát tekintve aligha teljesen beszámítható, a mentőkabin belsejébe kapaszkodva görnyedten feláll, egy vonatott lépést tesz közelebb, de ahogy kibámul a másik mellett odakövül az ajtóba, mert nemigen meri a lábát kitenni a biztos fémből.- És hol vagyok? Én jól ... vagyok - azzal a lendülettel ájul ki a kabinból, az arcával tesztelve a szerves hajóbelső padlójának vendégszeretetét. A szédülése persze nem hosszú életű, de a korábbiakhoz képest tapasztalható oxigéndömping és a megcsoffadt vénákban keringő éhes vérbe oltott stresszhormonkoktél túlterheli a szervezetét.

Fogalma sincs mi az a fagylalt. Ellenben nagyjából ő is így van az emberekkel, végigkóstolja őket, hátha a következőnek nagyobb élvezeti értéke van, mint az előzőnek. Végül is, nem is különböznek olyan nagyon, nem igaz?
Kree nyelvet használ. Nagyjából azért, amiért a legtöbben nyelvismeretlen helyzetben az ismert galaxisokon belül; ez a legelterjedtebb. Persze vannak bizonyos szituációk, melyekben tán nem a legszerencsésebb választás, de jelen esetben kettejük közül nem ő van szopóágon így nem is ő az, akinek különösebben meg kell válogatnia szavait a túlélés reményében.
Nem reagál a helyeslő válaszra annak ellenére, hogy véleménye szerint a másik hazudik, de őszintén szólva? Lényegtelen. Majd ő eldönti, ki és miféle, ha előmássza magát a kabinból. Ah, olyan ez, mint a születés! A probléma csupán, hogy a Huzhara ideológia szerint csak az az életképes egyed, amelyik saját erejét felhasználva képes megszabadulni a körülzáró béklyóktól. Nem véletlenül születnek úgy, ahogy. Humánus, vagy nem humánus, tetsző, vagy sem tehát, automatikusan alacsonyabb rendűnek ítéli meg az űrjárót pusztán azon ok miatt, hogy segítségre van szüksége. Mintha nem történhetne meg bárkivel, hm?
"Úgy lesz". Nos, majd meglátják, nem szavaz bizalmat a furanevűnek két szó kedvéért. Az erőfitogtatás tudatos, pontosan azt a célt szolgálja, hogy a másik tudja hányadán állnak. Nem esik nehezére erőből engedelmességre bírni a kabin ajtaját. Látszólag. A valóságban meg egyszerűen csak ért az ilyesmihez, az 500 kilós feszítőerő meg bőven elég a már meggyengült szerkezetnek.
Sztoikus nyugalommal nézi végig a senyvedést, feltérdelést. Úgy-úgy. Térden pontosan ott van a helye, ahol lennie kell és érdemes. Rezzenéstelen arccal figyeli, amíg a kis humanoid végre felnéz. Vonásain a legkevésbé sem látszik változás a reakciók miatt, valószínűleg mostanra teljesen természetesnek veszi, hogy kivált bizonyos... hatásokat környezetéből. A félelem és a döbbenet részéről egy tökéletesen elfogadott és elvárt kombináció. Valahonnan fentről és az érzékelési tartomány szerint nagyjából mindenhonnan gyorsan pergő, kattogó hang tölti meg a teret. Földi nyelv. Káromkodás. A fordítóprogram automatikusan működik.
- Próbáljon meg értelmes beszédre szorítkozni. - Van valami hátborzongató a vonásaiban. Nem is csak maga a bőrszín tónusa, a felemás szemek, vagy a parazitaméreg jelenléte az arcán. Valahogy a mimika rendkívül minimalista, jóformán hiányzó mikromozgásainak szoborszerűsége az, ami mérhetetlenül embertelen.
- Ez egy felettébb tiszteletlen kérdés, Földi. - Elég ideje tartózkodik az űrben ahhoz, hogy a Kree nyelvezet szofisztikáltabb minőségi különbségeit érzékelni tudja, márpedig ez a kérdés ennek fényében meglehetősen pejoratív.
- Az vagyok,aki rendelkezik az életével. - Abból ítélve pedig, hogy ezt immár másodszorra hangsúlyozza, nyilvánvalóan valóban nem sikerült jótéteményi intézménybe kilyukadni. Ki sem nyitja a száját, hogy válaszoljon. Látja az elsápadó arcot, a felfelé forduló szemeket. Hagyja a hímet kiterülni a földön és vár néhány másodpercet, mielőtt megragadná az egyik karjánál fogva és elhurcolná a raktér hátsó fertályába.

Jochem egy szűkös, ketrecszerű cellában ébred. Bár körülötte láncok és bilincsek vannak, nincs kikötözve, pusztán a zárt cellaajtó és a - szerencséjére - tiszta fémből készült falak választják el a szabad mozgástól. Jelenleg nem tartózkodik rajta kívül senki a belátható területen, a mentőkabin roncsa csendes magányban gubbaszt a terem közepén.
Eltelik jó öt perc ébredés után, mire az idegen visszatér. Egy bőr kulacsot és légmentesen zárt tasakba csomagolt, műzliszelet állagú, valószínűleg étel kategóriájú dolgot dob be a rácson.
- Korábbi kérdésére válaszolva, jelenleg az ismert űr peremén tartózkodik a Lángoló Galaxisban. A hajómon van és a Korbin kódnevű bolygóra tartunk. - A korábban látott kard jelenleg a hátára csatolva pihen, így alaposabb megfigyelésre már láthatóak az alkarjára szerelt pengék is.
- Most elmondom, mit fogunk csinálni. - Egy súlyosnak tűnő fémládát húz a ketrec elé jó másfél méterre és leül rá. - Én meglehetősen egyszerűen működöm, Földi. Ha valami beesik a hajómba, attól elvárom, hogy valamiféle hasznot hajtson. Szóval... - Előre dől, megtámaszkodik a térdein, az ujjait összefonja. - Most elmondja, milyen haszonértéke van számomra a kézenfekvő táplálékforrás kategórián kívül, én pedig eldöntöm, megéri-e a fáradtságot. Pofonegyszerű, nem igaz? - Ha van rosszabb a szoborszerű érzéketlenségnél, akkor a Huzhara mosolya nos... egészen biztosan az.

Van az a földi mondás, hogy csak azt kóstolgasd, akibe nem félsz, hogy beletörik a bicskád. Meg van olyan földi szokás, hogy kiakasztják a szalonnát a verebeknek, pedig nincs is bicskájuk, hogy felkockázzák azt maguknak. A földiek mind őrültek. Egytől egyig, Jochem pedig különösen bolondnak érzi magát, amikor végignéz az űrbéli albínón, ami nem is albínó, szigorú arca alapján ember is lehetne, de csak annyira az, mint egy kree harcos a rózsaszín fajtából. Hirtelen elnézést akar kérni a megválogatatlan szavak miatt, megrándul a szája széle megint, aztán újra firtatni akarja a "mibenlétét", elvégre ő maga is azonosította saját magát, faj szerint, roppant precízen, ennyi igazán járna viszonzásul, nem? De nem, mert az a nagy helyzet, hogy túl sok mindent akar, ellenben az erőforrásai elapadtak, még az utolsó neki címzett szavakat elnyeli, de aztán nincsenek rá válaszai.
Vonszolni nehéz lehetne, ha valaki nem ötszáz kilóig lenne hitelesítve, így szinte pehelysúly. Hús-vér karja elzsibbad a húzásban, az ujjain kesztyű, nem látszik, ahol elfehérednek az ujjai, félrenyaklott fejének enyhén zsíros haj-keféje végigsikálja a padlót. Ha álmodna tíz perc alatt, akkor azt álmodná, hogy kattogás hall, amit a fehér férfi beszédként kezel. Persze, a rovarszerűek nyelve. Jól adaptálódott skrull? Bár? Ez már jó adaptációnak számít?
Ez nem álom és nem látomás, a cellában ébredve sokkal rosszabbul van, mint volt. Nem a bezártság az, ami zavaró, hanem az ismeretlen helyre és ismeretlen okokból zártság. Azonnal felül, bármennyire is szédül ettől, a fejét a falnak döntve a rácsokhoz húzódik közelebb, vágyó pillantást vet a kabinra. A lassú halál biztonsága az ismeretlen jövő bizonytalanságának egy hazug és képmutató, klasszikus epekedést vált ki belőle, de csak addig, amíg az idegen, szó szerint, alien idegen fel nem tűnik.
Mohón húzza magához az italt és tépi fel a tasakot. Lehetnének fenntartásai a koszttal szemben, a mérgezéstől való félelem másokban olyan erős, hogy nem gondolnának arra, hogy amíg ájult volt simán lefejezhette volna a kardjával a férfi, de ő gondol. Kicsit harap, gyorsan rág, de sokat, nem akar rosszul lenni, aztán kortyol, amíg a másik beszél, a szemeit rajta tartja, a pillantása valahogy... lapos. Emberi visszatetszés látszik az arcán, megvonaglik az arca a firtatózásra. Lehet, hogy ez nem egy segélyhajó, bár a színei olyanok, mint a vöröskereszté, az biztosisten, hogy az univerzumban máshogy szokás fogadni a nem ellenséges balsorsú sérülteket.
- Elnézést a korábbiakért - - a kree nem az ékesszóló bocsánatkérés nyelve, de ezzel azért a jólneveltség égisze alatt tartozik, még ha a másik egyáltalán nem tisztességesebb elképesztő feltételeivel és...
- Ugye csak viccel? Nem enne meg egy embert - szuggerálóvá merevedik a tekintete és valahogy győzködővé sem. Ugye nem? Ugye nem? Mégis hova a pokolba került?! - Lehetne arról szó, hogy egyszerűen csak kitegyen a Korbinon? Természetesen kifizetem az utat, még ha nem is kerülő.

A Földi mondások akár semlegesíthetőek is, mert az idegenről sok minden elmondható, de azt viszonylag könnyű kizárni, hogy bármi köze is lenne a Földi élethez... lényekhez... szabályokhoz. Ez utóbbihoz aztán végképp semmi sem. Ha a hím elnézést kérne, hát kegyesen elnézné neki annak tudatában, hogy a jómodor ha segít is kedélyességi szinten, egyéb bónusz nélkül sok mindenen nem változtat. Talán kedvesebb lesz vele. Vagy nem. Még nem döntötte el.
A vonszolás ha könnyen is megy, azért fel tudja mérni, hogy méreg nélkül sem jelentene komolyabb kihívást. Tekintve, hogy elvileg részben fém, alkalomadtán majd leellenőrzi, pontosan hol és milyen mértékben sikerült telenyomatnia magát a humánnak, most viszont hagyja kibontakozni a cellában. Jobb napjain a vérdíjasokat tartja ott, rosszabb napjain meg a kaját. Vagy hát, kinek a rosszabb ugye. Neki olyankor elég kellemes.
A kabin tudja mi a dolga. Gubbaszt csendben egyhelyben, a kisvezetékujját se mozdítva egykori gazdája felé, mert ő már tudja, hogy más tulajdona és az a más bizony kevéssé értékeli, ha a tárgyai engedetlenek. Van, ami tudja hol a helye és van, amit meg kell tanítani rá.
Némán figyeli pár pillanatig a másik reakcióit. Ügyel az apróságokra. Mit nem kérdez, mit tesz, hogyan adaptálódik mentálisan a környezethez, mennyire képes uralkodni magán. A lapos pillantásnak nemigen van rá hatása. Vagy nem találkozott még elég emberrel ahhoz, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítson neki, vagy nemes egyszerűséggel semmilyen megrovás nem hatja meg, ami a cella túlfeléről jön. Bár a visszatetszés elég konkrét jelei már csak olyanok, hogy megérdemelnének egy nyúzást. Emberek. A legtöbbnek túl nagy az arca és nem félnek azt használni, aztán csodálkoznak, ha valaki szintén tárgyként kezeli azt. Mondjuk a hajó kemény falán szétplaccsanva.
- Elnézve. - Mert ha már gondolati szinte megtette, akkor gyakorolhat ilyesfajta kegyet, igazán nem oszt, nem szoroz. A mosoly nem olvad le a képéről. Talán most így sikerült szoborállapotba dermednie.
- Rátenné erre a feltételezésre az életét? - Belenéz a szuggesztív pillantásba, a felemások érzéketlen felületén kiterül a jóérzés, aztán lassú halálban beesik a szembogarak végtelen feketelyukába. Fájdalmas egy halál az. A férfi felegyenesedik, megvonja a vállát. - Jobb napjaimon elfogadnám fizetségnek a mentőkabint, de tekintve, hogy jóformán használhatatlanná lőtték és már amúgy is a tulajdonomban van, kétlem hogy indokolt engedékenynek lennem. A teste ellenben legalább részben fém. Azzal már tudnék mit kezdeni. - Oldalra biccenti az állát. Hátborzongatóan hüllőszerű. - Tud annyit fizetni, amennyi ellensúlyozná? Kétlem. - Blöff valójában. Könnyen lehet, hogy a fickónak van egy egyszerű műlába, karja, bármi, ami az égvilágon semmi pluszt nem jelent neki. Óh, hát. Legrosszabb esetben igen a válasz, nem igaz?
Jochem felszerelése a védőruhát leszámítva egyébként sem rajta, sem látható távolságban nincs. Nyilván azt is sikerült benyelnie a fehérhajúnak.
- Tudja, még sosem jártam a maguk "Földjén", ahogy nevezik. - Végigsimít a jobb alkarján, a penge pedig a kezében marad. Fókusz nélkül, látszólagos pótcselekvésként játszik a késsel. -Elképesztő, hogy bárkinek is eszébe jutott a saját bolygóját földnek nevezni, nem? Abszolút semmi fantázia. Csak így. Föld. Zseniális. - Megrándul fakó száján a mosoly, aztán halvány alig-létté szelídül. A huzhara bosszantóan keveset pislog.
- Remélem önbe ennél több fantázia szorult. De! Csak hogy ne törődjön bele az esélytelenek nyugalmával a dologba... kereskedő vagyok. Fejvadász. És huzhara. Ha ez a triumvirátus esetleg megihletné a fantáziáját fizetség terén, én meglehetősen nyitott vagyok. Egy pontig. - Elgondolkodva megkocogtatja az állát a kés lapjával. - Valójában a fiam anyja óta nem ettem magafajtát. Elgondolkodtató.

A földiek már csak úgy hiszik, hogy felsőbbrendű faj, legalábbis erkölcsösség és moralitás tekintetében, hovatovább, ha gyengébbek is az űrben kerengő többi fajnál, mindez nem számíthat semmit, mert az emberség eszménye a legtöbb jóérzésű lénynél adott.
Jóérzésű lény. Körülnézve a kabin mögött, a falakra mászva látja a fém, űrtechnológia és "jóérzés" biológiai nászát, egészséges távolságban az undorkeltő dolgoktól nem nyugszik meg teljesen. Vajon megmozdult, vagy tényleg megőrült? Na és a férfi, aki kézzel feszeget fel mentőkabinokat? Nem az a baj ezzel, hogy nem látott még nagy erőt, az a baj ezzel, hogy nem látja az erő forrását. A férfi emberszerű, de a leghatározotabban nem az. Ezt pontosan annyira jól meg tudja állapítani, mint a saját személyazonosságát, és helyzetének siralmasságát. Tehát akkor lehet, hogy mégsem őrült meg teljesen, vagy legalábbis az ítélőképessége még a helyén van.
Sűrűn rágva hunyorítja össze a szemét, ez a válasza. Nem tenné fel az életét semmire, amit idekint tapasztal a kényelmes földi üvegház-inkubátortól távol, kint a világ vége után még egy kis köpéssel. Megpróbál olvasni a felemás szemekben, de szembesül a mindenkori problémával: nagyon nehéz elvonatkoztatni attól, hogy vajon milyen "érzés" lehet? Mintha bármilyen színe az embernek érzéssel járna, de a szemek diszharmóniája valahogy...
- A kabin az Intergalaktikus Garcia Társaság tulajdona, az ő kereskedőhajójukat lőtték szét, így kerültem ide a kabinban. Ha a sajátjának tekinti, ugye tudja, hogy az lopás? - kérdezi csendesen. Valójában ki akarja puhatolni, hogy mégis mennyire törvényes is ez az alak itt ezzel az elbaszott űrjárművel, amin cella is van.
Miért van cella?
- Ember-kiborg vagyok, a testemben levő fém eszközként hasznos, de mivel testreszabott, másokba talán körülményes lenne beültetni, így túladni rajta is - mégis mit kéne csinálnia? Tiltakozni? Háborogni? Verni a rácsot? Rohadtul szédül ahhoz. - Elég magas összeget tudnék fizetni a szabadságomért 25-30 ezer kredit magasságában is akár. Gondolja meg, ez így egy elég jó ajánlat, tekintve, hogy önnek viszont semmilyen károsodása, nehézsége, vagy kiadása nem volt velem -  ]sötét pillantása egészen átható. Még mindig szuggerál. Tele vannak végtelen csillagmezők olyan félkemény alakokkal, akik csak addig rángatják a szíjat az ember nyakán, amíg eléjük nem szór egy kis pénzmagot.
Rutinosan simít végig a derekán, combján, lábszárán ahogy a fegyver előkerül, a sajátjait nem találva egy savanyú "éppen erre számítottam" kifejezés ül ki az arcára.
- Amikor elnevezték még senki se hitte, hogy egy napon majd cikiben marad ezzel a bolygóközi játszótéren - megrándul a jobb, a valódi szeme alatt egy izom, és a szája sarkán egy fintor, de egyáltalán nem mosoly. - Ha kereskedő, miért nem éri be egyszerű ifizettséggel Szerencsétlenség ért, maga az én szerencsém, a túlélésem. Megköszönöm, kifizetem, elmegyek. Civilizált módszer, méltárnyos eljárás - keresi a mimikát az arcon, az idióta viccre utaló jeleket.
- Ismerem néhány vérdíjlistás kalóz, bűnöző hozzávetőleges koordinátáit. Ezeket átadhatom. Tudok fizetni kreditben, ahogy említettem. Őszintén szólva nem értem, hogy mégis milyen "fantáziadús" fizetési módra gondol azért, hogy elengedjen egy ártatlan űrpolgárt. Ellenőrizze a nyilvántartását, nem vagyok benne -  újra rándul az izom, az emberi ingerültség kézzelfogható jele. Végezve a müzlivel feltápászkodik a fal mellett, hogy egyforma magasan legyenek nagyjából, de kartávolon kívül marad a rácsok között átnyúlva se lehessen elérni.
- Milyen faj a huzhara? Még soha nem hallottam magukról... szar karácsony lehet így - nem tudja eldönteni, hogy komolyan vegye-e ezeket a megkajálós szövegeket. A férfinek nincsenek hegyes fogai, a veszélyérzete sok pontot esik.

Próbálja csak meg becsmérelni azt a biotech nászt, amit a hajó jelent, akkor egészen biztosan bekerül a zabálnivaló kategóriába. Már úgy élve, mert anélkül aligha tekintendő büntetésnek. Nevelő célzatúnak már nem annyira, mert mire végez, már úgyis mindegy lesz, dehát... járulékos veszteség.
Csak az a kérdés, hogy ha a másik nem tenné fel az életét semmire idekint, miért is kepeszt a legmagasabb polcért azzal a bizonyos bilivel a tetején, hogy oda tologassa bele a legnagyobb szarságba. Persze mondhatjuk úgyis, hogy rosszkor volt rossz helyen, esetleg bizonyos végkimenetelek tekintetében jókor jó helyen, ez amolyan eldöntetlen kérdés, amíg el nem jutnak a nagy felismerések végére, nemde? Erősen gyanús, hogy hamarabb el fogják dönteni, mint bizonyos vámpíréknál szokás a földes kis glóbuszon békeidőkben.
- Tekintve, hogy így első ránézésre a jeladó károsodott és a kabint én gyűjtöttem be, erősek a kételyeim, hogy bárki is fűzne reményt a visszaszerzéshez. Említettem már, hogy az űr peremén vagyunk? - Említette. A kérdés abszolút költői, lám az univerzum sötétebbik (francokat, az egész rohadt sötét) felén is kialakul egyes civilizálatlan egyszemélyes népcsoportokban a megkérdőjelezhető művészi kultúra. Tesz rá őszintén szólva, kié volt a golyónyi roncstelep. Már az övé.
- Meglátjuk. - Nem feltétlenül van szüksége rá, hogy túladjon rajta. Őszintén szólva, ha arra kerül sor, valószínűleg nem is teszi. Fogja magát és megvizsgálja a Földi technológiát. Az élő szövet és a tech ötvözése egyik kedvenc hobbija, mint az a hajón is látszik. Lehet sokat tanulna belőle.
Felvonja szemöldökét. 30 ezer nem hangzik rosszul, de valahogy nem fűlik hozzá a foga, hogy pénzért lemondjon a lehetőségekről. Bár ennyi pénzből venne magának mást valószínűleg. Kevésbé problémásat. Egyébként igen, a hímnek vernie kéne a rácsot, az olyan végtelenül emberi. Szórakoztató tulajdonság. Az első 2 percben, aztán kezd csak végtelenül bosszantó lenni.
- Van egy jó kis bolygó a Magellánban. Az egyik helyen ketrecharcokat tartanak csak úgy a szórakozás kedvéért. Havonta egyszer spec előadás van. Ismerek Kreet, aki háromszor ennyit is megadna azért, hogy embert lásson a porondon. - Nincs különösebb élvezet a hangjában, szinte unottnak hangzik, bár az érzelmeiből - talán azok hiánya miatt - továbbra sem lehet olvasni. Elnézi, ahogy az ember magát simogatja.
- Biztos helyen vannak. - A fegyverekre utal, s bár kapcsolhatna másra is a fantáziája, a kiborg se nem nőstény, se nem párzási időszak a mostani, így különösebben nem tud belelátni mást, mint a fegyverkeresést.
- Kifogások. - Megrándul a szája egy mosoly kedvéért. Őt szórakoztatja a másik ingerültsége és szerencsétlensége. Kevés jelét adja, de ahogy az idő telik, lassanként észrevehetőek rajta az alapvető sémák. Kevés a boldogsághoz.
- Túl egyszerű. - Rövid, tömör válasz, egyszersmind elutasítás is. Fogalmazhatna úgy is, hogy jelenleg nincsenek olyan környezetben, ahol törődnie kéne a civilizáltsággal. A kiborg pillanatnyilag egy névtelen senki elsodródva a sajátjaitól, valószínűleg már halottnak nyilvánítva. Őszintén szólva meg untatják ezek a lehetőségek. Egy sem ér annyit, mint amit magától ki tud találni. Milyen hasztalan.
- Hmh. Milyen kár. - Elhallgatja a nagy semmit, a flegma stílust... ezt a szót kifejezetten Volkan inkubátorától tanulta. Nagyon alaposan. Persze ő is csak addig volt pofátlan, amíg a teste el nem vesztette tágulási képességét. Az utolsó időszak elég csúnya volt. Minden testnyílásából vérzett, ahogy a szervei szétzúzódtak... akkor már nem pimaszkodott, Shriad pedig élvezte a békés, nyugodt csendet. - Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok türelmes. Én keresem bennetek a fantáziát, de mi fájdalom, tán sose létezett. - Tegezésre váltott. Ez egyes kultúrákban a közvetlenség jele, nála az értékcsökkenésé.
Ahogy a másik veszélyérzete alábbhagy, úgy dermed meg a huzhara felemás pillantása. Az állkapcsáig felkúszott vörösség most hirtelen mintha növesztőszert kapott volna, gyökérszerű hálózattal kezd el fölfelé terjedni, elérve a fekete szem sarkát. Csak egy szemvillanásnyi a pillanat, míg a fekete is vörösbe vált, Jochem pedig mozgásképtelenné dermed, a szája összepréselődik. Kellemetlen érzés, amikor az ember teste nem engedelmeskedik.
- Milyen fárasztó. - Szinte leheli a szavakat, a tér közben megtelik a már korábban hallott, sajnos nem álmodott kattogó hangborzalommal. A férfi nem reagál rá, ellenben feláll a ládáról és a ketrechez sétál. Nem szakítja meg a szemkontaktust, a vörösen izzó szempár szinte beleég a retinába. Hátborzongató a nyikorgás, amivel a ketrec felnyílik, a fehér pedig leguggol az ember elé. A penge hegye szúrós érzetet kelt, ahogy megül a hím álla alatt és feljebb emeli azt.
- Az a baj veled, hogy nem tudod, hol a helyed. Fogalmad sincs a szabályokról, hm? - A penge feljebb mozdul, belemélyed a férfi bőrébe kis sebet ejtve, a vére lecsordul a kés élén. - Nem hibáztatlak. Fajszinten vagytok végtelenül neveletlenek. - Elveszi a kést és a szája elé emeli. Lassan nyalja végig. Túl hosszú a nyelve. Az emberéhez képest biztosan. - Hmmmm... a szóbeszéd szerint ti emberek képesek vagytok álmodni. Nos. Javaslom álmodd meg, mit tegyek veled, különben én fogom és nekem elhiheted; az a rosszabb. - Az utolsó szavakat már a másik szájára sziszegi, a harapása pedig fájó, lüktető érzést hagy maga után. Nem harapott ki belőle, de megjelölte. Soha nem jó, ha egy ragadozó - hegyesfogú, vagy sem - megjelöli áldozatát.
- Aludj. - Az elmeparancs visszautasíthatatlan mentális erővel érkezik, Jochem tudatát pedig felemészti a jótékony sötétség.
Ébredéskor már kiláncolva és védőruha nélkül találja magát. Az élet minden ébredéssel egyre... rosszabb.

Az életösztöne még működik, még ha a helyzete igencsak különösnek, mi több, bizarrnak is mondható. Semmit nem becsmérel. Pedig a huzara fajnév a földizés után majd egyenesen adja magát.
- Azt hiszem feleslegesen sorolnám fel, hogy mi a baj ezzel a gondolatmenettel -szárazon szól, de nem agresszíven, olyan beletörődően inkább, most térképezi fel magában a másik milyenségét. Rögtön elkönyvelni bűnözőnek súlyos rasszizmus lett volna, ellenben tapasztalat alapján látni, hogy voltaképpen egy igencsak kétes értékrendű alakkal van dolga már értékítélet. Az övé az erkölcsi győzelem, hurrá!
Igazából tudna még enni, a gyomra bársonyosan öleli az energiadús falatokat, de kérés helyett csak kortyol újra, rajta tartja a pillantását a másikon, és egyre kevésbé tetszik neki az, amit lát és hall.
- Ebben nem kételkedem, viszont rabszolgának eladni bűncselekmény -ennek úgy kellene hangoznia, mint egy visszatartó erő, viszont határozottan olyan érzése van, hogy hófehérke úgy nagyjából éppen annyira szarik erre, mint a vergődésére a civilizált elengedés iránt. Kettőjük közül nem ő az, akit inkább jelölne rátarti tuskónak, pedig az ördög látja a lelkét, nem igazán elnéző a saját fajtájával szemben.
Sokatmondóan hümmög, biztos helyen akkor lenne, ha nála volna minden felszerelése, mély levegőt vesz, hogy megnyugodjon, bár a testi gyengeségtől alig látszik rajta bármilyen zaklatottság, az elkeseredés és kilátástalanság lassú nyomás, deformáció az emberi lelkeken, ami ellen nem védett.
- Túl egyszerű?! - őszintén felháborodik, bár a kifakadása kérdőn hangzik, mégis mi ő?! Cirkuszi mutatványos? Hastánccal kéne szórakoztatnia az idegen létformát, miközben cybernyulakat varázsol elő a ruhaujjából? Tudna izgalmas dolgokat kitalálni, meg is jelennek lelki szemei előtt, a legtöbben földi körülmények között egy nyamvadt kis huzara szembesül önnön esendőségével.
- Nem kell keresnie b - megáll a szó a szájában, a vér az ereiben. A pupillája kitágul, a tudata belülről feszül a testének, az izmainak, őrjöngve vergődik odabent, hogy ki tudja préselni a szó maradékát, hátraléphessen a közelebb jövő elől, felnézhessen a hangra, ami valami idegen veszélyt sejtet, de semmi. Csak a szavak veszik körbe, mintha a szemén keresztül az agyába nyomulna a vörösség, a másik mondanivalója zárt ajkai mögé tolakszik, lenyomja a nyelvét, belepréselődik a torkába, és el is vágja azt belülről, szinkronizálva a késsel, ami kívül sebzi meg, pedig moccanni képtelen, hogy a késélen ügyetlenül táncolva maga ejtsen sebet magamagán.
Higgadt ember, de ordítani akar. Erről álmodik, na meg arról, hogy lüktető szájában vörös érgubancok sarjadnak, felkúsznak az orrába, benyomulnak a szemébe és végül a füléből lógnak ki, és azzal kapaszkodik az űrkabin oldalán száguldva egy fényességes nap felé.

Felnyitja sötét szemeit az ébredés után nyomban. Tisztán lát, tisztán látja, hogy k-rva nagy szarban van. Mély lélegzetet vesz, a talpát a padlóra simítja, kisebb, stabilabb terpeszbe helyezkedik, úgy teszi próbára a karjait rögzítő bilincseket, a pillantása az "idegent" keresi, a fogait összeszorítja, erősen, dühösen, de valószínűleg kénytelen lesz félretenni az ilyesmit, ha a húskampóról nem a hentesasztalra akarja folytatni a pályafutását.
A következő pillantással (bár ez az első is lehetett volna az oldalát ellenőrzi. A bordái alatt még bőven előrelátszik az implantátum illesztése, nem mintha nem érezné meg, ha valami hiányzik belőle, a fémszürkeség látványa megnyugtatja, bár talán legkedvesebb horpaszával nem sokáig lesznek már együtt. Fekete alsó minden viselete alatta, nem szeret a tapadós holmi alá öltözni és szükségtelen is. Nagyot nyel, a hasizmai megfeszülnek, ha nincs a huzhara közel, felhúzza magát, amennyire telik tőle, hogy szemügyre vegye a rögzítéseket, aztán dobbanva hullik vissza. Korai még - inti óva a test, és jobban hallgat rá, mint egy vörösszemű űrterroristára, bár hamarosan a kibaszott boszorkányos képességűnek sem lehet oka panaszra.

- Valóban. - A száraz tónusnak hűvös hangnem állít ellenpárt, ám tekintettel arra, hogy a fehér hanghordozása eddig is pontosan ilyen volt, mondhatni nem állt be változás. Mostanra elég világos lehet, hogy a huzhara nem épp a civilizált élet napos oldalán él. Teljesen helyénvaló feltételezés, bár ő úgy fogalmazna, hogy magánban az, akinek lennie kell. Ez a lényeg nem? Az élet értelme, meg ilyen baromságok. Annak lenni, akik lenni akarunk, színjátszás nélkül, őszintén. Nos. Tojáskorában nem feltétlenül erről álmodott, de a rendhagyó helyzetek alkalmazkodást követelnek meg.
- Csak nem? - Szinte derűsnek hat. Erős a gyanú, hogy mulat a férfin. Majd amikor úgy ítéli meg, hogy nem feleslegesen táplálja foglyát, beszélgethetnek az élelemről. Addig viszont kérni is felesleges lenne.
Ha van, ami így első ránézésre értékelnivaló a hímben, akkor az a nyugalma. Ez egy első alkalom. Tapasztalatai szerint az emberek általában képtelenek legalább valamiféle hozzávetőleges méltósággal viseltetni szorult helyzetükben. Akkora az átlagegó, a huzharának kedve támad azonnali hatállyal leverni, míg véget ér a kinekanagyobb játszma. Ah. A felháborodás, igen-igen. Ez már egészen emberszerű.
- Egyszerű, semmitmondó, unalmas, szánalmas. Nem vagyok otthon a Kree szinonimaszótárban. - Részéről ezt nem tartja túl nagy hiányosságnak. Persze a másik nyilván nem a szót nem érti, de remélhetőleg sikerült nagyságrendekkel érzékeltetni, mit is gondol egészen pontosan az ajánlatokról. Nem ennél a pontnál veszti el a türelmét és valójában egyáltalán nem ez a megfelelő szó. Egyszerűen csak a szavak elvesztik a pengeélüket, ő pedig életlen fegyverrel nem harcol, mert akkor már jobb a puszta kéz is. Vagy jelen esetben egy túl hosszúra nyúló pillantás.
Ha az élet igazságos lenne, akkor most nem az ember dermedne önnön esendőségébe. Ám az élet kegyetlen ribanc, szeret lepacsizni a sors kurvájával és általában kézenfogva hatalmas szart kavarnak. Nagyjából most is ez a helyzet.
Először látszik igazán érzelem a fehér arcon, ahogy elgyönyörködik a másik néma, mozdulatlan vergődésében. Látja az lélektükrökön keresztül, mintha a férfi apróra zsugorított, elnyomott kis lénye az íriszek felszínét verné szorgosan belülről saját kért és nem kapott szabadságáért üvöltve. Lehetne gyengéd is. Vagy lehet olyan, amilyennek született. Azt mindig jobban élvezi.

Az idegen jelenleg nem látszik, ellenben tevékenységének zajai halk visszhangokat verdesnek a raktérben. A hang terjedéséből ítélve valószínűleg a mentőkabinból jön. A hím esélyesen épp szétszerelés közben van, menti belőle, ami menthető és számára is értéket képvisel. Az elektronika tropa, de egyes részeit kiszedi belőle. Az energiaforrást is kikanalazza, bár teljesen lemerült.
- Egészen lenyűgöző, hogy életben maradtál ebben. Mikor támadtak meg? - Biztosan több idő volt, mint amennyi ideig ilyen állapotban egy élő átlagembert képes lett volna kiszolgálni a mentő.
A huzhara hangja előbb szisszen elő, mint ahogy ő maga kicsusszan a kabinból. Egy fémes panelt dob oldalra, kilép az apró roncs-romok közül. Saját védőruhájának felsőrészét elhagyta valahol, így természetellenes fehérsége még szembeötlőbb a vöröses fényviszonyok között.
Kifejezetten nem lett kellemesebb látvány, bár önmagában a testfelépítése szemrevaló. Kemény, ám inkább ruganyos, harcedzett izomzat. Vagy levetkőzte már a kölykösebb vékony csípőt, vagy világ életében erőteljesebb alkat volt. A széles vállakon kissé erőteljesebb a csontozat kiszögellése, mint az átlagemberé, ez azonban önmagában még illik az összképbe. A bőrét behálózó vörös erezet, a gerincén nyújtózó fekete rovarszerű létforma, a bőre alá fúródó ízeltlábak már aligha merítik ki az emberi jóérzés fogalmát.
- Nyöszörögtél álmodban. - Tájékoztat előzékenyen, ahogy ragadozószerű járása visszaviszi a cellához. Bármi is volt korábban, amitől a szeme elvörösödött, már elmúlt. Immár a "megszokott" felemások pillantanak a férfire. Nem túl nagy előrelépés, de egy fokkal biztonságosabbnak hat.
- Ezt mindig csinálod? Elég érdekes.

Ez a faja hidegvér, amivel a nagyfehér rendelkezik pontosan az, ami a legidegesítőbb dolgok között van a világon. Embertelen. Céltalan. Nem fejez ki akaratot, egyszerűen csak kegyetlen. Azt mondja a másiknak, hogy semmi nem számít amit csinál, vagy amit gondol, bele kell törődnie, hogy ez van, szevasztavasz. Mindenre pontot tesz. Képtelenség vele anélkül vitát indítani, hogy az ember a saját fejét verje véres péppé egy falon.
Megcsóválja inkább a fejét, mert rohadtul nem szeretné szétverni, a kérdésének nem az volt az értelme, hogy választ adjanak, hanem hogy visszakozzon a másik. De akkor egy hadronroncsoló kellene, hogy ezt a teremtményt bármilyen módon, de rábírja arra, hogy egy kicsit visszavonuljon. Selymes, habszínű rohadék, egyszer, csak egyszer kerüljenek valamiképpen kiegyensúlyozott erőviszonyokkal egymással szembe, és bemutatja neki az emberi erényeket, képességeket, kreativitást, és azt, hogy mit tud neki kitalálni, hogy elszórakoztassa, cserébe ezért a bűbájos miafranc effektusért.

Ezt nem. Ezt azért már nagyon nem. Lehet, hogy isten? Mondjuk ez elég képtelen gondolat, de attól, hogy ő még nem látott istent, vagy istenszerű lényt, még létezhetnek, nem véletlenül van tele velük az űrmitológia, meg a földi, meg úgy komplett mindenkinek a tudatalattija.
Megnyekteti a láncot, kipróbálja az erejét. Igyekeznie kellene a többi beültetéssel, de néha nehéz megválni egy-egy végtagtól soha többé viszont nem látásra, még akkor is, hogyha tudja, hogy egy nagyobb célt szolgál az egész. Mint a senyvedése a láncon, akármilyen nyomorult neki, hasznos információt jelenthet a Hydrának. Ott van minden a fejében, a hajó belső felépítése, a huzhara. Egy egészen új faj tagja. Még hasznos is lehet.
- Köszönöm - fintorog, mert úgysem látják, lehet, hogy idebent meleg van, de a puszta ruhátlanság ténye az, ami fázlalja, megborzong.- Néhány napja csak - szerénye mondja, mintha semmi sem volna ez, szívesen elterelné a figyelmét erről, de pontosan tudja, hogy az is feltűnő lenne. Mit a huzhara maga.
Igazán impozáns látvány, mindig is némi csodálattal adózott az idegen biológiának, a fejlődésnek, az élet sokszínűségének. Nem olyan ez, mint megcsodálni a különböző nagymacskákat a Földön, a puszta földi környezet igen erőteljesen determinálja azt, hogy milyen a maximális érdekessége az új és új felfedezett, vagy kitenyésztett fajoknak, de ahhoz, hogy a szemének igazán újszerűt találjon el kell hagyni a jól megszokott köreit. Hát most talált. Roppant nyugtalanító, hogy mégis mennyire hasonlít hozzá, az egyszerű emberhez, csak éppen sokkal, de sokkal erősebbnek látszik. Persze, nem tiszta az érzékelése. Rosszul aludt, és tanúja volt annak, hogy feltépte a mentőkabint. Ja, és ki van láncolva. Így mindenki sokkal erősebbnek látszik.
- Megmondom, ha megfordulsz, mi a péló az a hátadon? - erőteljesen kifele jönnek a szemei az üregükből, a húsvér és a gépi is, a felemások boszorkánymentességét elkönyveli, de nem törődik vele túl sokat. A bal oldali szemét lehunyja, odadörzsöli a felkarjához, hátha valami belement a gépbe, és ezért lát ilyen dolgokat.
- Mégis mi a pokol az? Egyébként sikítozni is szoktam - fájdalmasan vállat von, bár ez nem szükségszerű, rájátszik a saját szánalmas nemtörődömségére. Talán ha őt nem érdekli, hogy láncban van, a névtelen szörny is elunja azt.- Miért olyan fura ez? Van gyereked, azt mondtad, azok még ébren is nyöszörögnek, ha álmodoznak.

Nagyon egyszeű módon megoldható ez a probléma: ne vitatkozzanak vele és nincs gond. Könnyen kezelhető, ha mindenki azt csinálja a környezetében, amit ő akar, vagy megfelelőnek lát, tehát egyenes következményként valószínűsíthetően akarja is. Rendkívül pofonegyszerűen feloldható a képlet.
A kérdések már csak olyanok, hogy a gondolkodó létformák szeretik megválaszolni őket. Nem mindenki születik költőnek, bár... a maga szívatós változatában még ő is képes rá.
Kíváncsi lenne arra a kreativitásra, de valahogy olyasmi lehet ez, mint a Huzharák kedvessége. Nemlétező.

Amikor legutóbb ellenőrizte, még nem avatták istenné, de minden esetre talán még ő is nevetne a feltételezésen. Nem, nem isten, de éppenséggel keres egyet a négy közül. Mondjuk saját fajának sötét teremtője megfelelő lenne, de célját elérhetné akkor is, ha a másik háromra találhatna rá. Hiszi ő, bár mélyebben nem gondol bele a kérdésbe. Egyfajta biztonsági blokk, mely megakadályozza a megkérdőjelezést és az esetleges taktikai visszavonulást tőle. Adná magát a gondolat ugyanis, hogy egy olyan isten, ami mészárlásra tartja a népet, vajh' miért is sietne a segítségére ennyi idő után? Talán már el is feledkeztek róluk.
- Magadnak köszönd. - Mulat magában, ő igazán nem tett semmit a dolog érdekében. Az emberi finomkodási körök legalább annyira nem erőssége, mint a törvénytisztelő magatartás. A fintort valóban nem látja, bár a korábbi szemmelverő akció után akár adhatná is magát a feltételezés. - Nem 24 órára tervezik ezeket? - Kétli legalábbis az eddigi vizsgálatok alapján, hogy nagyobb oxigéntartalékkal rendelkezett volna a kabin. Mondhatnánk, hogy elgondolkodó fejjel lép ki a roncsból, de a merengő arckifejezése pont ugyanolyan, mint a többi: mikroszkóp kell, hogy az ember értékelhető különbségeket találjon közöttük.
- Melyik galaxis? Hova tartott a hajótok? Honnan indult? - Mennyi-mennyi kérdés és mennyi-mennyi választ vár rájuk! Nehéz meghatározni a hanghordozásból, a nyelv érdes, erőteljes tónusa legalább úgy funkcionál, mint egy jelzavaró, de valószínűleg még csevegő hangnemben van. Ez nem jelenti, hogy jól tűrné a visszautasítást.
- Vigyázz a nyelvedre, mert kivágom. Próbáld meg érthetően definiálni, mit akarsz. - Mert az úgy sokat segít. Ettől függetlenül megfordul, így már teljes pompájában láthatja Jochem, mivel is van dolga. Kifejezetten valamiféle túl nagyra nőtt pióca és rovar keresztezésének hat. Az előbbi inkább a koponyára való csatlakozás okán, az utóbbi meg mert az egész egyszerűen csak... rovarszerű. Sajnos deréktájt elveszik a lény a nadrág testhezálló bőranyaga alatt, de azért nagyjából sejthető, meddig tart.
- Mi lenne? Ilyen vagyok. - Hátrapillant a válla felett, az íriszben ülő vörös izzás kísértetiesnek hat. - Az elődeid parazitának nevezték. Felettébb helytelen meghatározás. Nem különálló létforma. - Kifejezetten az agyára tudnak menni, amikor a hátát mustrálják. Neki ez a természetes, a csupasz kis törékeny gerincű humanoidok meg... nos, inkább ne menjünk bele se a témába, se beléjük kés nélkül.
Összevonja a szemöldökét a gyerekkérdésre. Ez nála már egy elég vérkomoly helytelenítő reakciónak minősül.
- Nem nemzek gusztustalan, puhatestű nyomorult kis szégyenfattyakat, akik semmi mást nem tudnak, csak ordítani és követelőzni. Ne sikítozz. - Nagyon gyorsan egy kategóriába került a két téma. Jochem ne akarjon a gyerekkategóriába kerülni. Rühelli a másét.
- Egyébként sem tudunk álmodni. Nem alszunk. - Fél kézzel kitámasztja magát a cella rácsán, lepillant a férfira.
- Térjünk a tárgyra. Van valami hasznod, "űrutazó"? - Nos. Bizonyára fel lehet tenni szebben is a mihez értesz kérdést. Nem híve a szép szerelmetes dolgoknak. Valamiért...

Viszonylag lehetetlen nem vitázni valakivel, akinek a közelében azt kell csinálni, amit ő maga akar, parancsrendszerben. Fordított esetben... éppen az a baj az ilyenekkel, hogy a fordított esetnek semmilyen körülmények között nem látják értelmét, pedig könnyen kerülhet az ember a farok rossz végére, még akkor is, hogyha egyszerűen csak sodródik az űrben egy elbaszott kabinban.

Igyekszik viszonylag kényelembe helyezni magát. Már függetlenül attól, hogy a karjai a feje fölé láncolva kihűlnek, a vére lecsorog onnan, a vállában folyamatos feszítést jelent, no és a kiszolgáltatottság érzése már csak hab egy nem túl ízletes tortán. Így, hogy ébren van elkezdi mozgatni a hátát, apró neszelés, a biotechnikus rész körül megfeszülnek az izmok, belül nyújtóznak a csontok, a karjával kicsiket köröz, hogy szükség esetén használni tudja, ha ugyan valaha is visszatérnek a teste mellé, természet adta pozíciójukba.
- Nehéz veled csevegni - állapítja meg a nyilvánvalót, vet egy hosszú pillantást a kabinra és egy kicsit megcsóválja a fejét. Nem igazán jó az, ha egy vörösférges teremtmény az ember túlélési partícióit vizsgálja igen-igen behatóan.- Legalább két nap, bár persze, csak egyre vannak hitelesítve, de legalább a duplája a szabvány, és az még mindig nincs kicentizve. Meg nem vagyok hülye, spóroltam a levegővel, miután elsodródtam a bolygópályáról -ő se jó csevegő, pontosan és szabatosan válaszol, ahelyett, hogy a szabadulását firtatná.
- Itt voltunk a Lángoló Galaxisba, a Kolren bolygóról indultunk, és a galaxis széle felé tartottunk, a kree birodalomba terveztek ugrást, hogy egy nagyobb szállítmány segédeszközzel térjenek aztán vissza, mert a bolygó lakosságát lassan evakuálni kell - nem él vissza a másik türelmével, legalábbis most nem, de képtelen türtőztetni magát a bogárlábak láttán. Ez valami zsigeri dolog, amit nem irtottak ki belőle, az undortól felfordul éhesen korgó gyomrában a fájdalom, megrándul a láncán, ahogy hátralépne a cella hátsó falához, minél távolabb legyen attól a dologtól, amit nem, soha, semmilyen körülmények között sem lett volna szabad kikeresztezni.
Szusszanva nyeri vissza az önuralmát, bár a szája felhúzódik az undortól.
- Mert ez az. Egy szimbionta, vagy valami hasonló, nem természetes része a testfelépítésednek - habozás nélkül a fajtársak védelmére kel, bár nincs rá oka.- Éppen ez az életmódjának lényege. Nem különül el tőled, beleépül a testedbe és irányít, vagy legalábbis a saját életfeltételeit biztosítja általad. Nem mintha ezzel bármi gond lenne - ó dehogynem! De ha a fehérkét olyan illúzióban tartja a féreg, hogy ez rendben van, akkor ő nem fog vitázni vele, tekintve a teremtmény adományait. Ezek viszont megmagyarázzák az erőket. Bár azért nem teljesen. Ilyen erős szimbiontákat ő személy szerint még nem látott. A gazdái örülnének neki.
- Ezek után meg kell kérdeznem, hogy mit jelent nálatok a "gyerek"? - lelki szemei előtt óriási kitintestű... bláhváh. - Nem sikítozom - ch.
- Ha nem alszol, hogyan pihensz? A nem pihenő lények általában egyszerűen csak meghalnak, minden fajnak van pihenő fázisa - neki meg nincs olyan szerencséje, hogy ez itt megdögöljön, mielőtt megeszi, vagy ha mégis, akkor megdöglik, mielőtt elengedné... megrándul a szeme újra, rámered a fehérre. Most ugye csak viccel? Viccel, igen. Nem. Sajnos nem.
- Egy kereskedő számára a fizetőképességem a legnagyobb hasznom. Miért vagyok itt? -csörrenti meg a láncot a feje felett.

Egyelőre nem úgy néz ki, hogy azok a természetadta pozíciók valaha is lehetőségként kínálkoznak majd a kiborg előtt. A huzhara asztalán már annál inkább, bár valljuk be, ez azért egy egészen más kategóriáját képviseli a természetnek. Mindazonáltal az a tény, hogy még van lehetősége tudatra ébredni Jochemnek, bizonyos szempontok szerint igencsak szerencsés fejlemény. Bár a póz és a meztelenség valóban nem segít a komfortérzeten.
- Említették már. - A hanglejtésből ítélve pedig ez a legkevésbé sem zavarja. Az élet nem habostorta, bár szeret harapni belőle. Véríze van. Meglapogatja a kabin oldalát, ahogy a férfi kifejtését hallgatja, pillantása elcsúszik a fémfalon, aztán az utolsó szavakra a felemások közvetlenül foglyára rebbennek. Szinte már érdeklődő.
- Tényleg nem vagy az. - Érzékelhető a hangtónuson, hogy ezt egyáltalán nem tartja szokványosnak és... miért is tenné? A legtöbbek életveszélyes helyzetekre olyan pánikreakciót adnak, mely normál esetben az adrenalinlöket miatt ugyan segítheti a túlélést, de zárt térben, véges levegőmennyiséggel a felpergő szív, a gyorsuló lélegzet kifejezetten öngyilkossági kísérletnek hat.
- Ah. Szeretetszolgálat. - Vonja le a gyors következtetést és ezzel sikerült is egy bizonyos skatulyába helyezni a kiborgot. Nagy eséllyel nem megfelelőbe, de kezdetnek megteszi.
- Nem erősséged uralkodni a képeden, hm? - Komolyan elgondolkodik azon, hogy átrendezi a másik ábrázatát. Ellenben ha nem fintorog, meg csinálja ennyit a fesztivált, elég zabálnivaló pofi az, szóval mérlegeli mit szeretne bámulni a közeljövőben. Egy kis rendezgetés mondjuk még senkinek nem ártott meg, nem igaz? Nem. Hát persze, hogy nem az.
Becsületére legyen mondva, végighallgatja a hím okfejtését és csak utána utasítja el.
- Találgatsz. Fogalmad sincs a biológiámról. - Ez egy elég erősen betonbiztos tipp tekintve, hogy látszólag a másik most hallott először a fajtájáról. - Így születtem és az utódaim is így keltek ki. Semmilyen szinten sem különül el tőlem, nem rendelkezik önálló tudattal, akarattal, reflexekkel. A részem, tedd túl magad rajta. - Nem gond, hát persze, hogy nem az. Úgy lenne természetellenes, ha nem létezne.
A kérdésre egy pillanatig némán figyel, mintha azt fontolgatná, van-e értelme egyáltalán válaszolnia. Megemeli a kezét maga mellett, nagyjából a csípő magasságba mutat, talán kicsit alá.
- Átlag ekkora egy újszülött. Ha eleget beszéltek hozzá tojáskorában, pár nap alatt képes elsajátítani az anyanyelvét. Humanoid, fehér bőr, felemás szemek. Pont olyan, mint én, csak kicsiben. - Mert ez mindent megmagyaráz és szerinte teljességgel normális. Amikor egy huzhara megszületik, a testét gyakorlatilag teljességgel behálózza a vörösség az első izomméregtúladagolásnak hála. Ilyenkor még rendkívül alacsony az ellenállásuk.
- Meditálok. - Szűkszavú válasza jelzi, hogy ezennel lezártnak tekinti a huzhara oktatóórát.
- Még nem döntöttem el, de... - Hosszú pillantást vet a másikra, a lánccsörgés nem vonja el a figyelmét. Enyhén félrebiccenti az állát. - valószínűleg megtartalak, amíg a fiam meg nem születik. Már egy éve egyedül vagyok, meglehetősen lehangoló. - Hüvelykjével vakarja meg az állát. A borosta legkisebb jele sem látszik az arcán.
- Kibírsz két hónapot, aztán majd meglátjuk, hogy viselted magad.

Legyőzni való kellemetlenségek. De nagyon nehéz úgy harcolni valami ellen, hogy nem érti, nem értheti meg még egészen, hogy az mégis milyen céllal támadott rá, és milyen hatásokat vált ki belőle az emberi viselkedéssel. Hogyan kerülhetné el a feltűnést egy olyan lény szemében, ami szemlátomást mást sem áhít jobban, mint centiről centire tanulmányozni pőre valóságosságát.
Feszült pillantást vet a másikra. Nem hülye. Buksisimi, pont és lezárás. A pánik egy jó dolog, de muszáj volt megválnia tőle már nagyon fiatalon, meg nem segít életbenmaradni, noha a szerencsefaktort próbára teszi, erre alapozni az életét kissé nehézkes lett volna.
- Szó sincs szeretetszolgálatról, üzleti érdekek vezérelték a hajót, és jól megfizették volna szállítmányt magát is, szóval egyértelműen nem - a szeretetszolgálat így válik az emberi gyengeség roppant bosszantó kritikaszavával, ami őszintén szólva elég dühítő. Bár neki igazán nem kellene ezen dühöngenie. Sőt. Megtehetné, hogy társul az emberítéletben, hiszen van tapasztalata az emberi ocsmányságban bőven.
- Tudok, ha szükséges, de... a mimikám már hadd ne fájjon neked - valahol ő is tegezésre váltott, valószínűleg a kölcsönösség elve alapján, összeráncolja a szemöldökét, ez már csak ne essen fintor kategóriába alapon.
- Nem csak találgatok, hanem látok, hidd el, emlős biológiájú lénynek, mint a fehér részeid egyszerűen csak nem lehet rovarszerű darabja. Ez mesterséges keresztezés - ezt valószínűleg visszaszívná, ha tudná, hogy milyen körülmények között alakult ki ténylegesen a faj. - Elég bizarr, hogy eleve így születtek, de ez még nem zárja ki az elméletet. A gyereked is ilyen? - csak hogy tudja, már kölyökkorukban végrehajták-e rajtuk a módosítást, ami miatt már nem is kell csodálkoznia a deformáción. Úgy látszik, a huzhara okítás nem talál nála süket fülekre, éber pillantása elnyel minden hallható információt, még ha az nem is sok. Bőven kevesebb annál, mint tudni érdemes egy fajról, jóval több viszont annál, mint amennyire jelen helyzetében úgy amúgy szüksége van. Nem segít megnyitni az ajtót, a zárat, a hajót az, ha tudja, miként meditál a huzhara.
~miafasz~ akarja mondani, de nem mondja, bár mélyre beszívja a levegőt, megfeszül a hús a fém körül, hangtalan dinamika mozdítja benne a gépet, ahogy megveti a lábát. Olyasmit hall, ami egyáltalán semmilyen mértékben nincs a kedvére, ettől pedig befeszül. De már jobban a tudatában van, mint a kabin közel sem védő burkából kifordulva, nem mondja ki azt, amit gondol, noha sötét tekintete valahogy olyan sötétnek tetszik, mint a férfi fekete szeme.
- Ugye nem ebben az állapotban akarsz tartani két hónapig? A biológiám nincs erre szabványosítva - zörrenti meg a láncát jelentőségteljesen. Nem kezd kiabálni a jogairól, és arról, hogy azonnal el kell engednie, különben megszökik, amint tud.

A válasz: sehogy. Abszolút sehogy nem kerülöd el valakinek a figyelmét, akinek a cellájában ülsz, ugyanis a fix lokáció miatt konkrétan mindig és mindenkor tökéletesen tisztában van azzal hol talál meg. Ez egy ilyen játék.
- Egy fokkal jobb. - Nem, igazából több fokkal jobb, mint a szeretetszolgálat. Azokat valahogy nem tudja mire vélni. Nagy adakozások, rengeteg hazugság, színjáték. Viszonylag ritkán találkozik ilyesmivel, nem mozog hozzá a megfelelő körökben és őszintén szólva nem is bánja.
- Majd én eldöntöm, hol a fájdalomküszöböm a témádban. - Csak úgy mellesleg közli, a figyelme már máshol van. Viszonylag gyorsan vált a különböző hangulatok között, valahogy egyik sem köti le túl sokáig.
- Okoska. - Pár pillanatnyi csend, megfigyeli a másik vonásait, latolgat. Valahogy kezd állandósulni ez az eljárás, egyszersmind rövidülni a döntési idő. Ez sok mindent jelenthet. Normál esetben az egyre több, tágabb témakörben megosztott információhalmaz egyfajta bizalmi kapcsolódást feltételez. Az ő esetében nem biztos, hogy nem azért osztogat-e bőkezűen, mert foglyának már úgyis teljesen mindegy.
- Az elődeink a legenda szerint valóban mentesek voltak valamikor régen. - Régen? Mihez képest, ugye. Számára beláthatatlan múlt az, ami a kiborgnak még saját életsíkjához tartozik. - Nem láttam rá bizonyítékot. - Nem mintha nagyon lett volna rá ideje egyáltalán. Alig érte el a felnőtt kort és bolygója kidobta magából, mint potenciális, szaporodóképes példányt.
- Igen, mindkettő. Az egész fajom ilyen. Minden kölyök ilyen. Nálunk ez a normális. - Nem kívánja vissza azokat a napokat, amikor még nem volt. Nem csak azért, mert nem látta, hanem mert a történetek szerint egyúttal a fajtájuk akkoriban nagyon erős mentális blokk alatt volt. Nos... köszöni, elégedett a mostani formájával.
A huzhara nem csak egyszer fenyeget, ám a többszöröshöz általában szükségeltetik némi... ok arra, hogy ne váltsa be inkább azonnali hatállyal a beígért büntetést. A "miafasz" abba a kategóriába esne, amitől valóban elvinné a paracica... parazita a nyelvét, így a hallgatás ezúttal igencsak bölcs eljárás.
- Tapasztalataim szerint a biológiád tökéletesen megfelel erre. - Elnézi a megfeszülő izomzatot, a fém és a test összhangját. Hüllőszerűen érzelemmentes a felemások pillantása, valahogy mégis érzékelhető rajta valamiféle... tetszés. Talán. Jobb esetben.
- De nem, valójában felesleges. Egy hét, mire a Korbinra érünk, a hajó nem engedelmeskedik neked, az automata pedig leáll ha velem történik valami. - Ez utóbbi nem igaz, de ezt a másiknak nem kell tudnia. - Végeredményben tehát akár ki is engedhetnélek. - Félrebiccenti az állát, megkocogtatja a rácsot. - Mit gondolsz, tudsz viselkedni, ha kiengedlek?

De talán lehet a cellában ülni úgy is, mint egy darab nem túl érdekes szar. Voltaképpen erre törekedne a leginkább, már ha ez egyáltalán lehetséges, habár ebből még nem feltétlenül következik, hogy nem végzi a vacsoraasztalon. Vajon mit kellene tennie ahhoz, hogy a legjobb döntést hozza ebben a módfelett szokatlan és feszélyező helyzetben.
- Azt hiszem tudom, hogy mire tudnál használni, megmondhatnám, hogy átlagos csillagközi interakciókban ezek a válaszok miért baromira, de baromira rossz - ha valami olyan lény lenne, aminek több a végtagja, mint a türelmi idegszála, akkor már letéphette volna az arcát a másiknak ezekért az elejtett megjegyzésekért, nagyon furcsán, egy önző dogmatikus szempontból megfogalmazva mindet.
De nincsenek megfelelő eszközei ehhez, laposan figyeli a másik "fájdalomküszöbét", latolgató, balós arckifejezését. Határozottan nem tetszik neki ez a latolgatás neki, de a nem tetszés még egy enyhe kifejezés.
- Tehát egyfajta evolúciónak éled meg a jelen állapotot - azaz a megszállást, de hát senki nem szereti, hogyha megszállottként beszélnek róla, a pejoratív értelmezés valami olyasmire, amire neki, mint embernek főleg tekintettel kell lennie. Hiszen az ő fajtája az, aki százával erodálja el a kifejezések és szavak valódi jelentését valami undorító és mocskos dologgá.
A huzhara minden megmozdulása, még a légvételei is embertelenek, és nem kissé fenyegetőek. Minden, ami számára úgy látszik a "normális" értéket képviseli az felháborítja, dühíti és frusztrálja a kiborgban az embert. Nehéz megfontoltnak lennie, amikor a lényének jó része ledobná magáról a másik kényelmetlen jelenlétét és kiszolgáltatott figyelmét.
- Kezdhetünk vitát arról, hogy mit tesz ez a tartás a vállakkal, a tüdővel, a háttal és derékkal, ráadásul ott vannak még az evési, ürítési nehézségek. Nem vagyok élőhús a füstölőben, amihez teljesen megfelelne ez a tartásmód - a hangsúly a "nem"-en. Elég mély, szinte éneklő hangsúly ez, a fél lábára helyezve a súlyát a bal lábujjaval megütögeti maga alatt a padlót, oda szeretne lekerülni. És fázik a sarka. Valami pszichológiai dolog lehet.
- Örülök, hogy ezt tisztáztuk, ne aggódj, alapvetően sem felkent célom az univerzumban, hogy ellopjam mások hajóját, főleg nem utassal együtt - megrándul az arca, de nem fintorog, a homlokán összegyűrődő izom feszült játéka is csak azért feltűnő, mert a huzhara olyan alaposan figyeli meg, mint egy szikét szorongató orvos, aki a húsának titkaira kíváncsi.- Tökéletesen tudok viselkedni.

Túl friss még a kiborg-élmény Shriad számára ahhoz, hogy ne legyen érdekes számára a másik. Őszintén szólva Jochemnek mázlija van. Mint beültetéssel rendelkező egyén, egyszerűen elkönyvelhetné csupán mesterséges létformának, ami pedig az ő nézetei szerint nemhogy a figyelmet nem érdemli meg, de az emberséges bánásmódot sem. Mert lehet, hogy ez pillanatnyilag messzemenőkig hiteltelennek tűnik, de a huzhara számára a jelenlegi kielégíti az "emberségesség" fogalmát.
- Etikai tanácsadás? - Alig-mosoly rándul a száján. - Van diplomatikus oldalam is. Amikor muszáj. - A látszat ellenére tudja, milyen felállásban érdemes annak lennie és melyben nem szükséges megerőltetnie magát. Talán az emberi felfogás bizonyos morális szempontok miatt nem így működik, de az övé nos... rendhagyó.
Ah, ezek a lapos pillantások! Bizonyára valaminek értelmeznie kellene őket. Elégedetlennek? Frusztráltnak? Morcosnak? Nyomottnak? Elkeseredettnek? Franc tudja. Nem ért ehhez.
- Természetesen. - Úgy beszél, mintha az evolúciós kérdés teljességgel magától értetődő lenne. Nem tud arról, hogy a fajukat valójában leigázta egy másik, ezt a méreg jótékonyan kitörölte a faji emlékezetből az idősebbekben. Túl sok volt az elváltozás és túl hamar pusztult el a zéró generáció ahhoz, hogy átadhassák ezt a tudást. Őket valóban a parazita irányította. Az tényleges megszállás volt, Shriad azonban... egy gyönyörű mintapéldánya a tökéletes, színtiszta egyesülésnek. Nos, a lothaoron legalábbis ennek tartanák, nem csoda, ha az ember számára valamiféle torz, szentségtelen létforma, amit soha nem szabadott volna létrehozni.
- Nem azt mondtam, hogy kényelmes lesz, netán méltóságteli. - Szórakozó hangnem, már csak ezért megérdemelne egy kurvanagy pofont. Láthatóan a legkevésbé sem érinti meg mások szenvedése. Nem az ilyeneknek kellene a szenvedő félnek lenni, hogy némi részvétet, netán empátiát tanuljon, vagy legalább fogalma legyen arról milyen érzés ennyire kiszolgáltatottnak lenni?! Óh, hát. Az élet igazságtalan. Ugye.
Az idegen elneveti magát, ami több szempontból is hátborzongató. Egyrészt nem adott még ilyen kirívó reakciót semmire, másrészt a hangja valahogy... milyen hangszálak kellenek mégis ahhoz, hogy az a különös, természetellenes kis háttérkattogás berezonáljon az érdes mélységbe? Szürreális. - Én nem aggódom. - Mosollyá szelídül a nevetés. Túl éles mosollyá, így annyira nem is nevezhető szelídnek.
Kinyitja a cellaajtót, provokáló testközelbe lép a hímhez. Vagy életében nem hallott még a személyes tér fogalmáról, vagy magasról tesz rá. Cseppet sem finom mozdulattal ragadja meg a férfit az álla alatt, kényelmetlen pozícióba feszíti felfelé, hogy ne kelljen hajolnia a vizsgálódásért.
- Nincs regenerációd. - Tájékoztat előzékenyen a megmaradt sebet szemlélve, valószínűleg inkább saját magának hangosfeljegyzés, a másik nyilván tud róla. Rányal a sérülésre, mintha csak hüllő lenne, ami így tájékozódik... valójában a másik ízét teszteli. Ráférne egy fürdetés.
Állkapocsra csúsznak az ujjai, ahogy maga felé fordítja ismét, közelről néz bele a szemébe, pillantása pár szívdobbanás múlva ráfókuszál a mesterségesre.
- Mire képes? - Hacsak a másik nem csukja be a szemét, akkor kénytelen elviselni, hogy a huzhara végigtapogatja a biotech szemgolyót.

Bizonyos értelmezésekben meg az emberi viselkedés is teljesen elfogadható, felkent, tökéletes, kiváló, imádnivaló, mégsem igazodnak hozzá az univerzum törvényei. Valahogy meg kellene tanítani Shriadnak is az emberség fogalmát, hogy egyáltalán hozzávetőleges elképzelése legyen arról, hogy amilyen viselkedést gyakorol a kiborg felé az egyáltalán nem kegyes, még akkor sem, hogyha sokkal rosszabb lenne persze, ha valahol már rotyogna egy fazékban a húsa. A nyersen fogyasztás ebben a kérdésben nem oszt és nem szoroz.
- Éppen az az etikusság lényege, hogy nem csak akkor teszed, amikor muszáj, mert akkor már a megelőző tapasztalatok miatt hiába. A diplomatikusság nem ki-be kapcsolni való dolog a való életben itt, a gyönyörű csillagűrben - az elégedetlenség költővé teszi, más körülmények között csak rá kellett volna vágni azt, hogy "hát nem látszik", és diplomáciai továbbképzésre zavarni a delikvenst, de nem, ez soha nem ilyen egyszerű.
Mint a huzhara evolúció. Tele megválaszolatlan kérdésekkel, amik közül az egyik legfeszítőbb a számára, hogy miért olyan ez a lény, mint egy ember. _majdnem_ olyan, mert baromi messze van mindentől, amit embernek akármilyen halványan, de elismerhetne, ám az emberszerűsége félelmetes, mégis hiába keresi a rokon vonásokat. Egy kree-vel egyszerűbb megérteni valamit.
- A kényelemben nagyban hozzátartozik a "tökéletesen funkcionáló biológiához", főleg ember esetén. A mi fajtánk akkor funkcionál, ha bármilyen szinten is... érzi magát. Biztos láttad, hogy anélkül megvadulnak a többiek - már volt szerencséje kivenni a szavak közti igazságok félhomályából, hogy nem egy fajtársának már volt szerencsétlensége ezen a hajón valamilyen olyan funkciót betölteni, ami soha nem volt a kedvükre, és az életükbe került. Háborog rajtuk egy kissé a lelke, de inkább tudástényként kezeli, mint közös tapasztalás, mint ez a nevetés. Megrázkódik, láthatóan kileli a hideg, a szőrtövek megfeszülnek a bőre alatt, felmerednek a karján, combján és hason, még a borostája is az égnek áll. A testnek, amelyik még nem gépesített nem lehet parancsolni, fintorog a száj helyett, a feszült, de főleg figyelmet tükröző arc helyett, és a lélek helyett, ami már rég nem törődik semmi és senki mással, kizárólag önnönmagával, de igen élénk képzetei vannak arról, hogy hogyan és hányféleképpen baszhat rá erre a mosolyra. Mert ez egy olyan mosoly, amibe bele lehet halni. Nem muszáj, de lehetséges.
- Nhg - nyekken artikulálatlanul a torkát érő feszítés miatt, valamikor elesett a kabinban, fájón lüktet az állkapocs csontja ott, ahol a horzsolás van, és mellette, végig, kisugároz hátra, a füle alá, ebben a fogásban sokkal rosszabb, mint beszéd és rágás közben, mélyre szívja a levegőt, inkább felnyomja magát a lábujjain, hogy jó magasságban legyen.
- Sajnos - erre jut ideje aztán...- EZT NAGYON NE AZ ISTEN VERJEN MEG! - megnyalt szájából diszkréten ordító hangok kerülnek elő, hátrarántja a fejét a fogásban, de az állon ragadás túlságosan fáj ahhoz, hogy még egyszer megpróbálja. A nyakán csomósan lüktet a védtelen véna, a haragja a pajzsporca mellett rángatózik. Amellett, hogy rohadtul dühítő, kifejezetten izgató a dolog. Kínosan az.
- Mi? A szem...becsukja, a reflex automatikus, el se tud gondolkodni azon, hogy mi történik, szorosan zárja a szemhéját, elfordítja a fejét megint.
- Engedj le innen és elbeszélgetünk róla, semmi olyasmire, aminek jót tenne a nyomkodás.

Mi dönti el, hogy két teljesen különböző kultúra közül melyik szabályai szerint kell játszani? Nyilvánvalóan helyzet- és erőelosztás-függő. Jelen szituációban az emberi civilizációs értelmezések egy elnyomott, alárendelt álláspontot képviselnek, míg a lothaori felfogása felettes módosító tényezőként funkcionál. Ez nem egy galaktikus törvény, ez ennek a hajónak a törvénye, a huzhara aktuális szabályzata, az ő igénye, elvárása, zsarnoki magatartása. Márpedig Shriad nézőpontjából ő jelenleg undorítóan kegyes. Nagyon nem célszerű hangosan kétségbe vonni ezt. Hacsak természetesen az embernek nincs öngyilkos hajlama.
Olyan figyelemmel adózik a felfüggesztett alaknak, hogy szinte zavarbaejtő. Szép gesztus. A figyelem. Megadja néhány szívdobbanásra a reményt, hogy a költőibe hajló szavak tán megérintették a parazitaméreggel átitatott elmét...
- El sem tudom mondani, mennyire nem érdekel az etika.
...csak hogy aztán kegyetlenül szétzúzza azt.
Ki tudja. Talán a paraziták hordozták az emberi DNS-t, mikor megszállták a huzharákat. A zéró generáció humanoid volt bár, ezen kívül semmilyen szempontból sem emlékeztetett emberre. Rendkívül drasztikus beavatkozásnak kellett történnie ahhoz, hogy a négy méter magas szörnyetegekből egyetlen generációváltástól egy... ilyen lény legyen.
- Azt mondtam "erre". Had ne vitatkozzunk szövegértési problémákról, viszonylag hamar elvesztem a türelmem. - Gusztustalanul higgadt a hangja, valahogy mégis pokolian könnyű elképzelni, hogy szemvillanásnyi hirtelenséggel válthat a pillanatnyi békeidő horrori pokollá néhány kéretlen gondolat erejéig. Valójában pedig eddig semmi különöset nem tett a másikkal azt leszámítva, hogy megmentette és most jogfosztott fogolyként tartja. - Óh, hidd el. Akkor is meg tudtok vadulni, ha "érzitek" magatokat. - Merthogy az érzés önmagában nem egy pozitív dolog. Jó is lehet és rossz is, márpedig esetében nem nehéz meghatározni, azok a bizonyos "többiek" hogyan is érezhették magukat.
Hogy hatással van a hímre, önmagában nem új. Általában valamilyen hatással van a környezetére, kifejezetten nem az a jelenség, amelyik feloldódik a tömeg szürke arctalan masszájában. Az, hogy érdekli is, milyen reakciókat vált ki, már egészen más kérdés. Nyilván az egy évnyi egyedüllét teszi. A látszat ellenére a huzhara rendkívül szociális faj, pusztán... normál esetben a saját fajátjával az. Talán ez is egyfajta biztonsági "funkció" bennük, mely biztosítja a szaporodási vágyat. Hogyan is ne akarna társakat maga mellé?
A nyekkenés nem hatja meg, a kéretlen engedelmesség viszont - ha a fájdalom elkerülésére is szolgál csupán -, kellemes változatosság. Amint a másik ordítani kezd, az ujjak erősen rázárnak az állkapocsra. A zúzott, horzsolt bőr alatt szétpattannak az apró, sérülés alá gyűlt vércsomók, a fájdalom sokkal komolyabban nyilall végig a csontozaton.
- Bár megtenné. - A hangja sokkal halkabb, mint korábban, akárha figyelmeztető példát állítana az előbbi ordításnak. - Akkor legalább tudnám hol van és nem kellene keresnem többé. - Egészen elreked a hangja az utolsó szavakra. Szinte gyengédnek tetszik egyetlen túl hosszú szívdobbanás erejéig...
Ujjai végigsimítanak a lehunyt szemhéjon. Tökéletes alkalom lenne, hogy kinyomva tesztelje az anyag ellenállását.
- Nem vagy túl szórakoztató. - Jegyzi meg mintegy mellékesen, hangja mostanra visszaállt a maga érzéketlen, hűvös tónusába, az előbbi pillanat mintha meg sem történt volna. Kinyúl a férfi bal csuklójáért és elereszti. Ha a másik nem tesz hirtelen mozdulatot, akkor megteszi a jobbal is. Csak azon apróságot nem teszi meg, hogy el is menjen előle, így bizonyos szempontból Jochem rosszabb pozícióban van, mint az imént, amikor a bilincs még falhoz feszítette. Akkor sokkal kevésbé tűnt a huzhara ilyen közelinek. Mondhatni... tökéletes közelségben van egy jó adag parazitafertőzéshez. Már ha képes lenne ilyesmire. Ugye.
- Most zuhanyozni fogsz. Aztán kapsz enni. - Megragadja a férfit a tarkójánál fogva és kivezeti a cellából, semmilyen szempontból sem kellemes mozdulattal taszítja menetirányba.
- Gondolom nem kell mondanom, hogy a saját érdekedben jobb, ha nem trükközöl. - Kifejezetten csak az ember érdeke. Az övé az, hogy legyen oka büntetni, még ha nincs is kifejezetten szüksége ok-okozati viszonyokra hozzá.

A felelősségre vonástól való félelem. Mindent ez szabályoz, de meg kell állapítani, hogy nem elég hatékony a csillagközi igazságszolgáltatás. Elméletileg gondoskodik az utazókról, gyakorlatilag rohadtul nem lát be a huzhara űrhajó belsejébe, pedig aztán ide kéne a leginkább!
- Pedig kéne - ha már kéne, kétszeresen kéne, nagyon kéne, annyira kéne, hogy fogalma sincs róla, hogyan hangsúlyozza anélkül, hogy azzal egy újabb agresszióhullámot váltana ki maga felé, nyilvánvalóan teljesen megérdemeletlenül, de hát az ilyesmi soha nem érdem kérdése, éppen, mint a kegyek.
A genetika valami brutális játékos, különösen, hogyha erőszakosan közelít hozzá a szimbionta nép, és nem ad időt arra, hogy lépcsőzetesen alakuljon át szépen a gazdatest megjelenése ám ez az állapot az egyszeri szemnek esztétikusnak mondható, undok hibridet teremtett. Nem mindenkinek jön be a rubinvörös vérfertő a testen, a hajón és a lelkén is a férfinek, legalábbis ilyennek képzeli. Vörösnek, fehérnek, lüktetőnek, bármiféle belső lakosság nélkül valónak a lélek-tért, ahova a gondolatok és a személyiség menekül, amikor már úgy őszintén szólva elég volt az élet faszságaiból odakint.
- Had ne vitatkozzunk az "érzik magukat" kifejezés szövegértési nehézségproblémáiról, amikor nyilvánvaló, hogy milyen esetekben adott a vadulás, és mikor nem - a lapos pillantás az arcán marad. Sokkal ártatlanabb dolog, mint a huzhara mosolya, nem kell félni tőle, a jelentését sem kell fejtegetni, egyszerűen csak egy pillantás, ami úgy van az arcon, amíg el nem homályosítja azt a fájdalom, a megfeszülő állban a kín. Még a gépi szeme is elpárásodik tőle, mert a könnycsatornát azon az oldalon se vágták ki, hogy legyen némi természetes tisztítása a látó résznek, erre szüksége lehet a gépi szemnek is, csak a tisztánlátás kedvéért. Tisztán érzi, hogy az állcsontja megzúzódott. A rohadt életbe. A rohadt k-rva életbe. Fáj, fáj, fáj, istenvágyakozás, fáj, fáj, fáj, sötét szemhunyás, és mindenségit még simítja! Bele kéne harapni a kezébe. A fogazatát ki kéne cserélni valami hatékonyabbra...
- Nem vagyok egy kibaszott mutatványos, de ebben a helyzetben az se tudna mit kezdeni - morzsolja a fogai között a szavakat, felsóhajt, ahogy végre a keze maga elé kerül. Hangyák rohannak végig a karján, persze nem igaziak, hanem olyan képzeltek, az idegek rángatóznak, és a vérkeringés ered neki újra a húsnak boldogan. A mellkasa előtt törzsöli össze a kezeit, a csuklóit, a talpára ereszkedik, éppen növekedésnek indul a komfortérzete. Megszokta, hogy másokkal van összezsúfolódva, éppen csak annyira húzódik el, hogy a másik mellkasán, nyakán burjánzó kárhozat ne érjen a bőréhez, több személyi térre nincs szüksége, vagy legalábbis már nincs szüksége. Megszokta a közelséget, még ha a másik test nem is jelent általában biztonságot.
- Sszzszszszzszszsz egészen nyugodtan elengedhetnél - fintorogni kezd, ez kellemetlen, rövidre vágott sötét tincsei húzódnak, de ellépked az indított irányba, a zuhanyzás és az evés valójában két olyan dolog, amire ebben a helyzetben azt mondhatja, hogy "k-rva jó hangzik".- Nem fogok merényletet tervezni a tusolóval. Leveheted rólam a kezed, akarok fürdeni. És enni is. Ha megkérdezel vagy megkínálsz az is jó lett volna - ó de még milyen jó. Hatalmas igen lett volna a válasz úgy is, nem csak így, elvonszolva.

16+
Miért érdekelné a csillagközi igazságszolgáltatást, hogy mit csinál magánban? Főként miután nem csinált vele semmit, csak megmentette. Aztán "biztonsági okokból" bezárta a cellába. Egy hétig bármilyen kíváncsi előmajom felé védekezhet ezzel.
Elegánsan elengedi a füle mellett a megjegyzést. Majd ő eldönti mi kéne, meg mi nem kéne. Nem kér szaktanácsadást a viselkedéshez a saját hajóján. Minek mész a dungeonbe, ha nem akarsz az ott lakó szörnyekkel találkozni? Ez pont ugyanolyan. Azt leszámítva, hogy nem volt sok választása a kiborgnak.
Nem kell, hogy bejöjjön bárkinek is. A párzási szokásai tökéletesen függetlenek ettől a tényezőtől, vagy netán a beleegyezéstől. Ha ugyanis ez utóbbi függésébe helyezné a dolgot fajtája, igen hamar kipusztulnának. Mondjuk így tegnapra. "Heló, leraknék benned egy tojást, 99%, hogy belehalsz, mit szólsz?" Kissé szürreális. Szóval úgy él, ahogy kefél, erőszakosan, időnként erőteljesen ösztönszinten, kirendelt céllal, betonkemény elhatározással. Hibáztatható ezért? Ugyan már.
Felvonja az egyik szemöldökét.
- Rendkívül pimasz vagy a helyzetedhez képest. Egyes kultúrákban ezt meggondolatlanságnak hívják. - Nagyon alapos meggondolatlanságnak hovatovább. Kinek jut eszébe visszaszájalni annak, aki amúgy szétkenheti a koponyáját a kis biofém hajója falán? Áh, igen, már emlékszik. Az emberek.
Kifejezetten nem elégedett, hogy sikerült nagyon konkrét, mérhetetlenül jellegzetes vonást találnia a kiborg és annak valaha volt fajtája között. Megihleti a komolyabb kínzásra is, mint amit végül a fogoly kap. Bárcsak harapna! Rögtön visszaharapna ő is.
- Shshshshssssh... - Befogja a férfi száját egy légvételnyi időre kibaszottfölde és mutatványposványos között. - Ne siess ennyire megválni a nyelvedtől, földi. Még jól jöhet. - Hirtelen ereszti és a mozdulat részeként oldozza el. Ahogy a másik elhúzódik, nem lép közelebb, de távolabb sem megy, mígnem a keze ki nem köt a férfi tarkóján. Nem szorongatja sokáig, pusztán meglöki előre.
- Egyéb kívánság? - "⚠ NE. VÁLASZOLJ. ⚠" Kurvanagy piros villogó is lehetne a levegőben, de nincs. És ha lenne sem számítana, az embereknek szokása áthajtani a piros lámpán is, aztán csinálják a fesztivált, ha megvágják őket. Na, erről viszont lövése nincs a fehérnek.
- Az is jó lenne, ha most így befognád egy darabig. Mondjuk. - Elmélyül a hangja a férfi háta mögött, mostanra telítődött a másik szemtelenségével. Ne kelljen kutakodnia méregpárás koponyájában, hogy mégis miért engedte ki a cellából, mert erre a kérdésre nem feltétlenül tud választ is adni.
Jochem elől halad, a huzhara egy fél lépéssel mögötte. Az ajtó, ami elválasztja a rakteret és az előkészítő területet, sajnálatos módon nem nyílik sem a másik két szép szeméért, sem mert mondjuk mozgásérzékelős lenne, mint minden tisztességes ajtó manapság. Shriad lép előre és rátenyerel a fal egy erezett pontjára, az pedig kelletlen szisszenéssel enged. Ez nem minden ajtóra igaz. Szerencsére. Az előkészítő teremből már automatika vezet a hajó folyosójára.
- Balra. - Utasít szűkszavúan, lépnek párat, mire a huzhara megint vakkant valamit és bejutnak a fürdőbe. A kabin meglehetősen szűkös, csak zuhanyzásra van lehetőség, a víz langyos, a wc egyszerű. Minden minimalista elvek szerint készült, a hajó ellenben nyilvánvalóan imádja a párás területet, mert itt kifejezetten... bensőségesen vörös a látvány.
- Hajrá. - Ha valaki azt gondolta, hogy esetleg netalántán megadja a magánszféra látszatát, akkor csak a rend kedvéért: nem. Haláli nyugalommal marad meg hátát a falnak vetve. Kifejezetten otthonosan fest a horrori vörösségben.

A kozmikus egyensúly, bolygóközi törvények és a többi idea követelné meg azt, hogy érdekelje az igazságszolgáltatókat, hogy mi van a privát kis területeken belül. Olyan ez, mint az emberiség ellenes bűnökkel való képtelen megvádolás, csak sokkal-sokkal nagyobban. A huzhara faj ahogy megtapasztalta és meghallgatta nem csak rá veszélyes, hanem mindenkire, akivel kapcsolatba kerül, jobbára azok akarata ellenére. Hírt kellene adnia erről a dologról. Ha van belőle több, még a végén egy új phalanx cagy skrullok lesznek ebből a fajtából is. Ők is csak jót akarnak, mint mindenki mást, leginkább maguknak.
- Ezzel nem értek egyet - felel egy kis megfontolás után, ez a szelíd változata annak, hogy "egy pélót vagyok pimasz." Igazából nem lenne baj, ha a fehér megértené, hogy mit miért mond, és annak mi a valódi jelentése, nem pedig kiharapna belőle egy darabot egy rossz pislantásért. - Pimaszság helyett inkább annak nevezném, hogy képtelen helyzetbe hoztál, így ennek megfelelően fogalmam sincs mit csináljak - túl azon persze, hogy szórakoztassa a másikat, de azért ne beszéljen, ja és mondja meg, hogy mit csináljon vele, de az elengedés nem opció, még akkor sem, ha fizet érte! Ó igen, az agyának egy része mg mindig itt tart. Mi az, hogy nem engedi el, amikor pedig fizetne a szabadságáért? Ez egy nonszensz képtelen képlet, amiből egyelőre nem tud visszajönni.
Nem nyal a másik kezébe, megáll a beszédben, mert nem siet megválni a nyelvétől, de a másik keze felett nagyon merev pillantást vet rá. Igen, ezek a szemek üzeneteket tartalmaznak, éppen úgy kommunikálnak, mint a száj, csak éppen a fehér számára ismeretlen nyelven, és ezt még a csodálatos hajója sem fordíthatja le neki, akármennyire is igyekezne a kedvében járni.
Csak mordul a kérdésre, mert megfogadja a következő tanácsot, akármennyire is nyomasztó a halálsoron sétálni a háta mögött a kétszer méteres colos elmebeteggel, akinek ugyan talán nincsen semmi egészségügyi problémája, a léte maga a saját értékrendje szerint egy igen súlyos egészségügyi probléma. Leginkább őrá. Egészen arra a helyzetre emlékezteti, amikor... üresjáraton fut ki az emlékezet szalagja, bosszankodva összedörzsöli a csuklóját, megnyomkodja a tarkóját és nagyon, de nagyon finoman tapogatja körbe az állában a vérömleny kiterjedését és formáját, na meg a fájdalmat, amit konkrétan okoz. Alatta végigsimít a seben, amit a kés pengéje okozott, nyers borúval érinti a száján a harapás. Háromból kettő az anonim színkoholistáé.
Balra fordul, pedig mindig is jobbos áldozat volt, megjegyzi az útvonalat, meg sem próbálja maga nyitogatni az ajtókat. Mezítláb sétál szinte meztelenül egy űrhajóban, kétsége sincs afelől, hogy a fogoly státusznál nincs előrébb.
Csinos. Körülfordítja a fejét odabent, a vörösség hátborzongató, mintha valamilyen lény gyomrában lenne. Vagy tüdejében. A mája alatt. Megrázkódik, a zuhanykabinba lép, először a szemével vizsgálódik, nem szeretne véletlenül megérinteni semmilyen fertőt, és erősen reméli, hogy a víz beállításához nem is szükséges... vágyón keresi a forróvizet, miután egy mozdulattal kibújt az alsójából és félrerakta. Majdnem annyira kívánja a meleget az űrben töltött hosszú idő után, mint vissza magára a ruhát, hiába van idebent bujapára és a vörös szín önmagában is melegséget okoz bőségesen nem elengedő.
Nem bámulja vissza a fehéret, miközben az kényelmesen prédálhatja a tekintetével, sejteni véli, hogy haszontalan lenne megpróbálni azt, hogy valamiféle szégyenérzetet csepegtessen bele egy "ne bámulj" tekintettel. Egykedvűen fürdik, a langyos víz miatt gyorsan, kimossa ragadósra koszolódott fekete haját, takarosan lecsutakolja a bőrét. Nem mondható elkapkodottnak, de lustának sem, sehol nem időzik soká a keze, legyen akár a combok között, az árnyék hajlatában, az ölében, vagy a hasán, hátán. Szemlátomást nem félti a víztől a fémderekát és hátát, amikor kilép a zuhany alól, ami inkább frissítőnek volt mondható, mint kellemesnek a komfortérzete azért sokat növekedett. Megrázza magát, törölközőt keres a szemével.
- Kérhetek valami jégzselét? - érinti meg az állát jelzésértékűen, kérőn.