Az "Usworth" Álcahajó

A moralitásokban az a szép, hogy sokféle van belőlük, és ez a csúf is, megomlasztja a világokat, konfliktusokat teremt, félelmeket szül, és végül marad egy félig ember, félig gép teremtmény a huzhara háta mögött, és elmerül a bizonytalanságban pusztán a saját értékítéletébe kapaszkodva meg, ami egy roppant bizonytalan kötél, és nem is tart egészen.
Mind meghalnak, ha ez rosszul sül el. Az élet rövid, és hát valamiben meg kell halni, mondaná az átlagember, de ő sose volt az. Már majdnem egy évszázadot túlélt, nem hiszi, hogy pont egy huzhara hajóban kell elpusztulnia rútul és gyengén, és főleg nem azért, mert esetleg rossz szavakat szólt a szája.

Szóval csak mindenki nyugodjon le szépen. Abban, ahogy körülveszi az idegen tudat, nincs semmi megnyugtató, még úgy sem, hogy közben megnyugodva tapasztalhatja, nem a skynet született le ebben a dologban, hanem egy mesterséges programozás az, ami szinte komplex érzelmeket fejez ki körülötte. Mi ezzel a baj? Az, hogy a huzhara képes csak úgy, pusztán magának, illetve a hajójának, ami a végtelen csillagűrt járja ilyen képességet, adottságot adni. Elbájoló és rémisztő egyszerre.
Megállítja itt a gondolatait, amik adják magukat, erőszakot tesz a saját elméjén, és száműzi a hydrás gondolatokat. Nem hűtlenség ez, pusztán a tulajdonosainak befektetését védi, mert mindaz, ami az eszébe jutna erről, az meglehetősen drasztikus és erőszakos beavatkozás lenne, amire a hajó is drasztikusan reagálhatna.
Vajon a huzhara gondolatai mennyire lehetnek erőszakosak? A terhes hajót azok nem zavarják? Akárhogyan is, a feladatára koncentrál, mert az is túl sok erejét leköti. Nem kalandozik a kedvére ebben a húsból és kreativitásból lett meleg közegben, hunyt szemhéja alatt vonul a szem üvegteste, kidomborítja a vékony bőrt, így kutat az érzékelésen túli tartományban a huzharagyermeknyi élet megmentésének módszeréért, noha a módszer egyértelmű. Megváltoztatni azt, ami most van. Hányszor láttott orvosokat cseppenként adagolni azt a mérget, ami a vénájába süppedt tűn keresztül szaladt, száguldott, sistergett a vénái felé. Mindig az adagon múlik, meddig ér az élet, és hol kezdődik a félholt lét, és mikor köszönt be az irgalmatlan és rút halál. Nem kívánja ezt a sorsot a kis tojáslakónak, bár különösebben pozitív érzelmeket sem köt hozzá. Megértve a problémát a pszta anyagáramlást lassítja, enyhíti, kalibrálja. Híve a fokozatosságnak, mert ő rajta csak ritkán gyakorolták a kímélet elvét, a finom módosítgatások unalmas egyhangúsága feszült figyelmet követel meg tőle. A hibalehetőségek végtelen száma, a koncentráció elzsibbasztja az agyát, de nem enged a kimerültségnek, amíg nem tudja biztonságban azt a kis nyomo... nyomokot. Mint cuki apró dolog.

Mintha egy darabka belőle huzharába állt volna, lekapcsol az elméje egy határon túl, amikor túl sok lesz az adatokból, mérésekből, amikor már minden rendben levőnek tűnik, és nem tartja fenn semmi az ő vérében a stresszfaktort. A pihenés édes, az ébredés pedig idegenszerű. Egy hangra, amit még sose hallott... ó dehogynem, az elmúlt napok azonban csak cseppek a megélt időtengerben, még nem hagytak mély nyomot benne az álom alélt állapotában, de az éberlét félelmeit már felgerjesztik ezek.
Összerándul, felnyitva a szemeit kap a másik kezéhez, barna szemének sötét tükre kemény az ébredés pillanatában, de aztán megenyhül, ahogy emlékezni kezd, és valamelyest rátalál magára, bár a legközelebbi emlékeiben még hibrid volt.
És igazából még mindig az.
- Meghaltunk? - mi másnak tulajdonítaná a kattogást, a közös nyelvet. A tarkójához nyúl, a másik kezével felkönyököl Shriad combján, megtámasztva magát. Alaposabb önvizsgálatot kell tartania, mielőtt erre a kérdésre válaszolni tudna, de igyekszik.

Engedékenyen megáll a keze, amint a másik ujjai megállítják, a huzhara jól érti a módját, hogyan kell a maga természetességében tökéletesen mozdulatlannak maradni. Farkasszemet néz a barna íriszekkel, saját vörösségén nem tükröződnek vissza a férfi vonásai, magába gyűjti a világ fényeit, de nem adja vissza azokat. Lecsúszik a keze a kiborg homlokáról, megtámaszkodik maga mellett az ágyon, félrebiccenti az állát.
- Nem. Huszonkét óráig voltál kiütve, de az életfunkcióid kielégítőek. - A sajátjáról már nem szól a fáma. Tényleg szarul néz ki, a bőre sápadt, még nyirkos, a lelketlen tükrök nem alakultak vissza a megfelelő - de legalábbis tőle megszokott - felemás árnyalatba, a vörösség túlzóan hálózzák be az egész testét. Pedig 22 óra alatt rengeteg pihenhetett. Vagy sem. Ki tudja, mit csinált egyedül ennyi idő alatt?
- A fiú él, a hajó lenyugodott. - Engedi, hogy a másik felüljön, még az sem zavarja különösebben, hogy a combját használják támasztéknak. - Szép munka volt. Megszolgáltad az életedet. - Ez pedig egyes kultúrákban, példának okáért a lothaoriban jelent is valamit. A férfi több, mint hasznos volt a számára és végeredményben még... szórakoztatnia sem kellett érte.
Lehunyja a szemét, hátrasimítja csontszín tincseit, halk sóhaja fáradtan szisszen a tüdejéből.
- Harminchat óra múlva elérjük a Korbint. Mi lenne a kérésed? - Óh, igen. Tökéletesen emlékszik arra, hogy ígért valamit a földinek bő egy nappal ezelőtt. Csak az a kérdés, valóban hajlandó-e megadni azt.

Paranormális az ilyen szem, a halál vízióját erősíti benne. Valahonnan előrémlenek az életjelek, a funkciók, a bioritmus, a méreggel kínlódó szervezet látványa a hajó "szemszögéből", méréseivel, képességeivel és kimutatásaival. Némiképpen bizalomgerjesztőbb látvány így, hús-vér valójában, mint volt úgy és ott.
- 22 óra kielégítő életfunkció, na ne? - felnyög, felül egészen, a hátát azonban a huzhara hús helyett most a keskeny ágy melletti falnak támasztja, körülnézve arra keresi a választ, hogy vajon a "saját" cellájában vannak, vagy valamelyik másikban. Esetleg Shriad privát, csoffadt cellájában. Megreszeli a torkát nevetősen. Szánalmas gondolatok.
- És... igazából mind meghalunk, mert te mindjárt azért csak megdöglesz az általános happy end végére? - fanyar megkönnyebbülésében némiképpen talán kordinálatlanul és összevissza beszél, de bocsátassék meg neki, ha már egyszer megszolgálta az életét, ami egy kicsit trágár, egy kicsit diszfunkcionális, és egy kicsit jótékonysági intézményesnek tűnik.
- Kösz - sajátos vigyorral felel a sajátos elismerésre, a tarkóját a falnak veti, a tenyerét a combjára esti. A lapockáit megmozgatja, csak a biztonság kedvéért, nem érez közöttük semmi idegen elemet, bár jóval többet feküdt a huzhara bőrén mint... miért volt az ölében?
- Az elmúlt 22 órában próbáltál életben tartani? - csak a miheztartás végett, nem mintha nem járt volna neki ez a fáradozásáért cserébe, de mégis, reméli, hogy nem. Túlságosan szorosra fűzné távolságtartó kapcsolatuk béklyóját egy ilyen tevékeny ellátás.
- Add vissza a ruhámat - csak így. Egyszerűen. Ha már megkérdezték. Ő is emlékszik rá. A fejét a huzhara felé fordítja, elnézi albínópiros szemeit. Vajon hogy rakott össze egy ilyen hajót? Zseniális rendszer.
Vezetni akarja. Határozottan rossz ötlet, de akkor is.

- Mostanra az. - Jelenti ki saját igazának teljes tudatában, azzal a bizonyossággal, hogy ebben a gép azért már mégsem téved. Az a "csoffadt" kis cella konkrétan egy négy személy számára készült, katonai praktikusság szerint kialakított és berendezett kabinnak tűnik. Messze nem meríti ki a cella fogalmát, legfőképpen azért, mert nincsenek rácsok és az ajtó engedékenyen nyílik a ki-bejárkálásnak. Felvonja a szemöldökét. Még nem tud gondolatot olvasni, bár bemászhatna a másik fejébe, ha akarna. Nem akar. Annyira nincs jó állapotban, hogy ilyesfajta luxust engedhessen meg magának.
- Ne reménykedj. - Ritka mosoly rándul a száján a kérdésre. Azért ritka, mert kivételesen nem a kegyetlenség varázsolja a képére. Hogy mik vannak! - Megleszek, csak semlegesítenem kell a mérgeket.
Biccent a köszönetre, kivételesen nem kötözködik a másik viselkedésén, holott valószínűleg neki lenne inkább oka a köszönetre. Megmentette a másik életét, kétszer is, de lévén mindkettő saját érdeke volt, annyira talán mégsem vár el hálát érte.
A kiborg testén nincs semmi olyan, aminek nem kellene ott lennie. Sem egy vörös, fertőzött folt, sem egy új seb, tovább sem harapták, nem zabáltak bele, amíg aludt. A feje kissé még lüktet, enyhén szédül ahogy felül, de ezek mérséklődnek, ahogy megtámasztja fejét a falon.
Megrebben a pillantása a kérdésre. Minimális áruló reakció.
- Nem voltál életveszélyben, pusztán időbe került, amíg kivontam belőled a mérget. A tudatod lekapcsolta magát a helyreállításig. - Mintha gépről beszélne emberi lény helyett. Talán annyira nem is meglepő, a szisztéma hasonló a kiborgnál, mint a hajónál, pusztán más alapokról indultak ők ketten.
Összefűzi ujjait az ölében, ahogy megpihen kicsit. Sok mindenre számít. A kérés önmagában egy nagy horderejű engedmény, valami ami bármire feljogosít, következésképpen végtelen számú lehetőség adott arra, mit igényelhet tőle a másik. Hirtelen csend ereszkedik rájuk, ahogy a kiborg kinyitja a száját.
- A ruhádat. - Nem vonja össze a szemöldökét, nem rándul izom az arcban árulón, csupán a kiborgot visszhangozva felpillant ahogy a kérés megmarad a maga egyszerű, csenevész kis formájában. - Kérhetnéd a szabadságodat, a sértetlen elvonulásodat és te... a ruhádat akarod. - Halkan nevet, kattogó hangja messze nem tűnik olyan természetellenesnek, mint a kapcsolódás előtt. - Különös egy földi vagy. - Lecsusszan az ágyról, kissé ólmos mozdulattal egyenesedik ki és nyújtózik a fölöttük lévő fekhelyhez. A teljes felszerelése fegyverzettel, szérumokkal együtt köt ki pár másodperc múlva a férfi mellett. Minden elő volt készítve, mintha a huzhara előre tudta volna, mit akar... vagy egyszerűen csak ezen a ponton kérés nélkül is visszaadta volna őket.
- Ha elértünk a Korbinra, szabadon távozhatsz. - Farkasszemet néz néhány hosszú szívdobbanásig a hímmel, karja lustán támaszt a felső ágy élén. - Pihenj. Rádfér. - Ellöki magát az ágytól és megindul az ajtó felé. Neki is ideje lenne meditálnia, de előbb lezuhanyzik. Ha tisztának érzi magát, sokkal könnyebb elmerülni a sötétségben.

Hát jó. Tényleg az. Neki is az. Az élet minden szempontból kielégítő, kellemes, tanulságos, otthonos, meleg és dédelgető. Az életre szüksége van, míg az önsokkolásra, hogy mennyi ideig feküdt nincs. A fejét egyenesen tartja, kényelmesen, nem mozgatja nagyon, inkább csak megtámasztja, jó az lassan forgatva is az, agykoktél amúgy rázva jó és nem keverve, de hát ez van, ezt kell szeretni.
Fanyar félvigyorral felel, ha még ha reménykedne! De még ez sem ilyen egyszerű. Fellazítja a vonásait a 22 órával eltolt eufória.
- Ahhahh.... szóval van ez a méregsemlegesítős szopá... szopránhangsúlyos probléma, és azt mondod, hogy ez a dolog rajtad legalább fele részben egy kicsit sem ártalmas, hah? - érdeklődik lagymatagon, de valami egészen más dolgok forognak a gondolatai között, végigsimít a hasán, megkopogtatja a fémoldalát, a keze úgy mozdul, mintha álomban lenne még mindig, gépesített és eredeti szemének tekintete is letapogatja a környezetét, realizálja a komfortfokozat növekedését huzhara-módra, paslant egy laposat. Minden rendben van. Leszámítva a kattogást.
- Meg tudom érteni a tudatomat. Eléggé meg vagyok elégedve vele. Ez a hajórendszered enyhén szólva is... - miért nincs szíve azt mondani szegény nősténykére, hogy elmebeteg dolog? Pedig az. Teljesen bolond. Őrült. Lenyűgöző. Az emberek soha nem lennének képesek ilyen élőt alkotni, mert féltékenye a tudatosságukra, a gondolkodási kiváltságukra. Nem hiába van annyi vita a robotikus technológiák körül.
- Rohadtul jó voltam - ez ugye nem számít káromkodásnak? Önelégült kis mosoly biggyed a szája sarkára. Kíváncsi, hogy egy emberi lény túlélné-e a huzhara mérget, vagy a képességei tették erre alkalmassá. Nem mindegy. És a huzhara tudta ezt? Mit kockáztatott? Túl a gyermekén. Milyen gondos volt. És milyen rémült.
És milyen meglepett most. Legalábbis ezt a semleges, kilúgozott fehérséget az arcán nem tudja másnak vélni, mint meglepettségnek. Annyira jól lealázhatná, ha találna szavakat. Kénytelen adni neki.
- A ruha az identitásom. Szükségem van rá. Az embereknek mindig szükségük van rá. Az önképükhöz - uralkodói fensőbbséggel mondja, mintha legalábbis volna benne bármi uralkodói, minden ember kimért mennyiségű arroganciával születik, és az övét az utolsó programozáskor egy kicsit felpolírozták.
- Hhhhrhhr - azonosíthatatlan hangot hallat. Lenyúzza magáról a bőrt, már nem a valódit, hanem azt, amelyiket a huzhara adott rá, ha nem is szó szerint, és a saját, jól megszokott, 100% nem természetes anyagokba készült ruhájába bújik. Ülve öltözik, csupasz bőrét nem takargatja. Mintha tényleg, mindennél fontosabb lett volna ez.
- Ahm... majd juttasd eszembe, hogy kérdezzem meg, hogy mit csinálsz a Korbinon - nyúlik el a hátán. Lehet, hogy offos volt, de a fekhely így rácsok nélkül vonzza. Az egyik térdét felhúzva a falnak támasztja, ebben a ruhában még takarót sem igényel, a bőrét borítja száz takaró helyett is kényelmesen, melegen. Még fél füllel ügyel a huzhara visszatérésére. Vajon hogyan meditál? Vagy elzárkózik? Újszerű a bizalmibb helyzet.

Megrándul a szája a káromkodáskezdeményre, de a másiknak nyilván sikerült a huzhara értékrendek szerint is megfelelően eltáncolni a viharfelleg elől a gyors javítással. Lám-lám, valaki fejlődőképes.
- Idegi és izomszerkezeti méregből nyerem az erőmet, amíg nem esek túlzásba, nincs benne semmi káros. - Enyhén megvonja a vállát, embertelen pillantása végigköveti az önsimító mozdulatokat. Nem, nem okozott benne semmi kárt. Komolyan nem. - Most túlzásba estem, de ez szükséges lépés volt. - És meg is lett az eredménye, habár tisztában van azzal, hogy önerőből messze nem sikerülhetett volna. Annak fényében, hogy szándékában áll ezek után elengedni a kiborgot, talán mégiscsak vissza kellene szólítania magához Volkant. Nem bízhat abban, hogy nem fordul elő ilyen újra, amikor egyedül van.
- Zseniális? - Előzékenyen fejezi be a férfi helyett a mondatot, s bár önmagától nyilvánvalóan nem így tette volna, valahol jobb, ha ez marad meg a huzharai köztudatban.
Halkan nevet az önelégültségre. - Az voltál. - Vagy nagyon jót tesz a személyiségének a méregtúladagolás, vagy szimplán az elmúlt nap eseményei segítettek a kiborghoz való hozzáállásán... vagy egyszerűen csak könnyebb dekódolni a mimikáját a nyelv ismeretében? Franc tudja. A lényeg, hogy most béke van és senki nem akarja Jochemet elfogyasztani vacsorára.
- Méghogy az identitásod... - Ez meglehetősen szürreális gondolat. Ő meztelenül is tökéletesen tudja kiféle, miféle, mik a céljai, hová tartozik és hányadán áll a világgal. Nem ismer királyokat, de információ szintjén olvasott már általános birodalmi etikettekről, szokásokról, uralkodói szimbólumokról. Még a katonai jellegű csoportosulásoknál is létezik megkülönböztető jelzés, így hát nyilván Jochem ragaszkodása is valami ilyesmiből gyökeredzhet. Elnézi azt a dorombolós, nyúzós sietséget. Sosem fogja ezt igazán megérteni, de legalább nem kötözködik a kérdésben. Ez haladásnak tekinthető nála.
- Keresek. Ereklyéket, információt... a teremtőmet. - Az utolsó szó valahogy elhal és gondolatfoszlányokká omlik szét, talán ki sem mondta a huzhara igazán. Szétfoszlik a valóság szövetén, ahogy az egykori Földlakót elnyeli a sötétség.

"Bolygókörüli pályára álltam. A működési funkcióim kielégítőek. Tartalékok 69%-kon, a töltést megkezdtem. A várakozó hajók száma jelenleg..."
Még mindig furcsa érzés, hogy immár Jochem is érti azt a kattogást, ami mostanra nyilvánvalóan elkülöníthető módon a hajóból ered. A hangsáv nem tűnik igazán sem férfinek, sem nőinek, a képzés módjából egyszerűen nem kikövetkeztethető. Mindenesetre a jelek szerint megérkeztek a Korbinhoz, feltehetően időben. Nehéz belőni az eltelt órák számát tekintettel arra, hogy az elmúlt másfél napot a kiborg többé-kevésbé pihenéssel volt kénytelen tölteni. Sem a huzhara, sem a hajó nem okozott benne maradandó károkat, de a szervezete mintha csak tiltakozott volna a kihasználás ellen: mostanra döntött úgy, hogy eleget büntette zsarnokát. Jochem tehát kipihentnek minősül, ahogy Shriad is visszanyerte szokásos energiaszintjét és állóképességét.
Kérdés csupán, hogy mennyire fogják halálra unni magukat az elkövetkező húszmillió (pluszmínusz száz) csillagévben, amíg kivárják a lehetetlen sort, ami - huzharánk nem kis elégedetlenségére - úgy tornyosul előttük, mintha a bolygó körül nem is hajótömeg, sokkal inkább idomtalan űrszemét lenne. Nos. Az élet nem habostorta. Még az űrben sem.
Jobban belegondolva pedig; főként ott nem.

// Köszönöm a játékot :3 //

Sokat gyakorol, bár teljesen reménytelenül. A hangszálait erőlteti, hogy az értett kattogáshoz hasonló hangokat leképezzen. Az ember mindig képes szórakoztatni magát, ha van szája, amivel furcsa hangokat adhat ki, bár inkább a gyerekekre jellemző ez, amikor megpróbálják elsajátítani a szüleikre jellemző hangsorok végtelenjét. Az egy közel sem ilyen reménytelen vállalkozás. Valami egyszerűen csak hiányzik belőle.
- Olyan, mintha ingyen cukrot osztogatnának - az utóbbi időben a vezérlőben kempel. Ha már megteheti, persze, időnként még szerelgeti a kabint, amikor talál még rajta valami lehántolnivaló technológia-húst a csontról, de amióta a Korbinhoz értek végre a szemei mást is láthatnak, mint a megszokott (még mindig bizarr) hajóbelsőt, és a szemrevaló huzharát, úgyhogy bámul. Még nem járt a Lángoló Galaxisban, az érdeklődése nyilvánvalóan mohóság, amivel minden hajót, várakozó formációt és a felszínt megfigyeli abban a végtelennek tetsző távolságból, amiben már mégis eleget lehet tapasztalni ahhoz, hogy érdekes és izgalmas legyen.
- A teremtőd... - huzhara Frankeinstein kép lebeg lelki szemei előtt, amit talán ideje lenne kiborgizálni, hogy ne képzeljen összezavaró baromságokat- mit keresne itt? Ereklyéket és információkat, mint a többi hajót? - kerülte ezt a témát korábban, mert nem talált jó megközelítési pontot hozzá, de ez így megfelelőnek tűnik. Elbámul az óriás nap felé, egy csillag haldoklása. Vagyis... nem a csillag haldoklik, hanem a fényén élősködő civilizációk, de az ilyen fogalmak az ilyen egyének szempontjából alakultak ki a maguk pontatlan teljességükben. Csillagászat és filozófia.
- Hmmm, mi ez? - és nem kéne szólni róla a bolygóiaknak? Korbiniak. Még csak képen látott korbinit. - Nem szóltak anomáliákról az üzenetben.

- Mh. - Valahogy helyeslőnek hat a hümmentés, bár a huzhara egyáltalán nem figyel jelenleg Jochemre, pillantása a bolygót, a többi hajót fürkészi és valamilyen okból kifolyólag kiadja az Usworthnak, hogy rögzítse a többiek pontos külső felépítését. Nem zavartatja magát egyébként a kiborg állandó jelenlététől, bár az elején mintha némiképp frusztrálta volna, mostanra bőven alkalmazkodott az újdonsült felálláshoz. A kiborg valamely furcsa módon a hajó részévé vált függetlenül attól, hogy kívülről érkezett. A jármű is mintha... kedvesebb lett volna vele, bár nehéz igazán meghatározni, ez miben is nyilvánul meg, egyszerűen csak... más a hangulat. Otthonosabb, befogadóbb, a maga természetellenességében is természetesebb.
Kelletlenül hallgatja le az automatikus üzenetet, a hajó fordít a kattogó, sziszegős tónusra. Shriad vissza is csipog a komvonalon, az előrelátható várakozási idő felől érdeklődik, illetve hogy van-e a Korbiniták által biztosított lehetőség az élelem és folyadék pótlására. Jelenleg az Uswroth egyszerű, semleges kereskedelmi hajónak tűnik. Kívülről.
- A Jaquarath. - Biccent a felvetésre, bár a mozdulat alig érzékelhető, tekintve, hogy a férfi tarkója - éppúgy mint a karjai - jelenleg vörösséggel rögzülnek az irányítóüléshez. Szemei egyöntetű vörösségben izzanak azt jelezendő, hogy aktívan csatlakozik a rendszerhez, de ez messze nem gátolja meg a tapasztalatok alapján a multifunkcióban. Mint Jochem mostanra rájöhetett, a csatlakozás teljességgel akaratlagos, a másodpilóta széke ugyanis még nem próbálta meg magába szippantani a tudatát.
- A teremtőm istenek szövetsége. Az előttem lévő generáció, még találkozott egyikükkel, mielőtt végleg elhagyták volna a bolygónkat. Nem gondolom, hogy megtalálom itt bármelyiküket is, de talán az ősi kultúrák tárgyi emlékei között találhatok rájuk utaló információkat, melyek alapján leszűkíthetem a keresés körét. - Lehunyja szemeit egy pillanatra. - Nincs jobb ötletem. Legrosszabb esetben is az értékesebb leletek további erőforrásokat biztosíthatnak a kutatáshoz. - Sokkal higgadtabbnak tűnik, mint amennyire egy ember lenne ilyen lehetetlen vállalkozás terhével a vállain. Mindez annak ellenére, hogy mióta bolygókörüli pályára álltak, a huzhara nyilvánvaló harckészültségben van. Nem csak mert teljes felszerelésben várakozik, hanem mert valahogy... a hangulat is e köré épül.
Embertelen, pupilla nélküli szemei felfénylenek, ahogy ismét nyitja őket, holografikus kivetítőre rakja a frissen érkező adatokat, hogy a kiborg is szemrevételezhesse.
- Fogalmam sincs. - Valószínűleg ugyanarra gondolnak, a hím ugyanis újra bejelentkezik a komvonalon.
- Korbin, itt az Uswroth. Az érzékelőink ismeretlen sugárzás energiajeleit fogják a bolygó felszínéről. Átküldöm az adatokat, azonosítást kérek. - A jelentéssel összhangban küldi át az információt, illetve ő maga is elemezteti őket a hajóval. Amíg nincs rájuk különösebb hatása, nincs gond, de azért...
- Rossz előérzetem van. - A biztonság kedvéért kivetíti a tojás adatait is. Nem szeretné, ha besugároznák valamivel, amíg nem figyel.