Syn Lora Black

Név: Syn Lora Black
Egyéb név(i): Árnyék
Faj: mutáns
Nem: Nő
Jellem: gonosz
Születési helye és idő: Hely pontosan ismeretlen, de valahol New York környékén. 1991. január. 1.
Kor: 18
Család: nincs élő rokona
Foglalkozás: Diák
Testmagassága: 170 cm
Testsúlya: 60 kg
Szeme színe: narancssárga, vöröses szembogárral, fekete függőlegesen elnyúlt pupillával.
Haja színe: Fekete
Bőre színe: fehér
Különleges ismertetőjel: Gerincem mentén végig pikkelyes bőr húzódik, ahogyan a lapockámnál, a lábaim külső felén, a felkarjaimon, vállaimon, s nyakam hátsó részén. Pupilláim függőlegesen csíkszerűek, igen jellegzetes hüllő szemek. Szemfogaim is nagyobbak az átlagosnál, s füleim is hosszabbak, mint az átlag embereknek, ráadásul hátrafelé simulnak, sőt hegyesek is. Képes vagyok őket mozgatni. Egy hosszabb elvékonyodó hüllőékhez hasonló farkincám is van, melyet teljesen pikkelyes bőr borít. Hosszú hajam elfedi a hátamat szinte teljesen.
Ujjaim karmokban végződnek. Alkarjaimon és gerincem két oldalán tüskék húzódnak.
Repülési sebesség: Éppen felvett repülni képes lény sebessége.
Egészségi állapot/ betegségek: Teljesen egészséges.

Mikor csak a sötétség fogad az emlékek helyett.

Az élet elég érdekes dolog tud lenni, ha nem emlékszünk semmire, egy bizonyos nap óta, de egyszer csak sikerül újra. Csak egy robbanásra emlékszem, lehettem vagy 6 éves, de, hogy mi volt előtte, arra egyáltalán nem. Se anyu, se apu arcára nem emlékszem, se arra, hogy voltak e testvéreim, csupán arra, hogy sodródok néhány deszkán a víz tetején, s mindenem fáj, majd újra elsötétül minden. Az ájulás kegyelme, hogy nem kell éreznem a fájdalmat, egy ideig. Mikor ismét magamhoz térek, akkor már számomra idegen emberek vesznek körül, de mégis érzem legbelül, hogy nem kell félnem tőlük. Láttam már őket korábban, de nem emlékszem, hogy kik is ők pontosan.
Egyet látok, hogy nem félnek tőlem, sőt szeretnek. Lorának szólítanak, de olyan ismeretlen ez a név számomra, pedig az enyém, s erre bizonyítékuk is van. Családi képek kerülnek elő, ahogy a nyakamban lévő dögcédula is bizonyítja, hogy ez a nevem. Syn Lora Black, ez a név áll rajta, s még egy szó: Shadow. Nem értem, hogy mit jelent, de talán nem is kell.
Nagyszüleim azok, akiknél vagyok ez kiderül, ahogy az is, hogy miért van nekem ilyen dögcédulám. Szüleim katonák voltak. Pontosabban édesapám kiképző tiszt volt, aki megjárt előtte több háborút is, míg édesanyám orvos volt a seregben. Tanult emberek voltak mind a ketten, de miért nem emlékszem rájuk, s arra ami történt? Pedig kéne. Csak annyit tudok amik a jelentésben voltak. A hajó motorja meghibásodott és a benzintank valahogyan, feltehetően egy szikra miatt felrobbant. Nincs arra válasz, hogy én hogyan éltem túl az egészet. Szerencsém volta, ahogy sokan mondják, de én nem hiszem. Valami történt, s szeretném tudni, hogy mi, de képtelen vagyok emlékezni, de vajon miért? Nagyszüleim azt mondják, hogy egyszer minden emlékem visszatér, de azt nem tudni, hogy mikor.

Az ébredés

Telnek a napok, hetek, hónapok, de ezzel együtt a problémák sora is csak nő. Iskolába kellene járnom, de a külsőm nagyon eltér a többi emberétől. Egy szörnyeteg vagyok kinézetre a többiekhez képest, s így nem nagyon mehetek más emberek közé. Unom a magányt, hogy nem játszhatok kint a többi gyerekkel. Nagyszüleim próbálnak mindent elkövetni, hogy jól érezzem magam és tanuljak is, de ez még se elég. Ráadásul rémálmok gyötörnek, félek az árnyékoktól, félek a sötétségtől, s egyre többet sírok is éjszakánként. Napról napra egyre fáradtabb vagyok. Egyik este már a fáradságtól amint az ágyba dőlök elalszok azonnal. Emlékek áradata szül torz világot szörnyetegek és emberek kergetnek, űznek, üldöznek mindenen keresztül. Hiába menekülök képtelen vagyok lerázni őket, majd felriadok, de eme ébredés még jobban halálra rémít. A tükörből egy szörnyeteg néz vissza rám, s ugyan azt csinálja amit én. Ismerős a lény, egy játék szereplője, amivel játszogattam mostanában. Lenézek a kezemre, s a félelmem csak nő. Nem egy lény van a tükörben, hanem rá kell döbbennem, hogy magamat látom.
Nagymamám karjaiban riadok fel ténylegesen, s sírva bújok hozzá, miközben ő nyugtatgat, hogy minden rendben lesz és csak rosszat álmodtam. Remélem is, hogy csak egy álom volt, mert nagyon megijesztett, de nem is tudom, hogy mi is jobban, az, ahogy kinéztem, vagy az, hogy még jobban másabb vagyok, mint a környezetem. Az átlag gyerekeknek az minden vágya, hogy mások legyenek, nekem az, hogy átlagos legyek, de ez nem kívánságműsor, hanem a kegyetlen valóság.

A Fekete nap.

Nagyszüleim mindent elkövettek, hogy rendesen megtanuljam azt, amit minden amerikainak tudni kellett. Jó felfogásom volt, legalábbis ezt mondták. Mivel nem tudtam magam a többi korban hozzám illő gyermekhez mérni, így nem volt viszonyítási alapom eme témában. Az tény, hogy gyorsan haladtam a leckékkel, azonban ez mind csak általános dolgok voltak, s egyik se adott semmi indoklást arra, hogy miért vagyok ilyen. De ahogy láttam gyermek szemmel nagyszüleim se tudtak többet, eme témában, azonban próbáltak segíteni. Nagyszüleimen kívül csak egy doktor látott rendszeresen, az aki már születésem óta kezelt vagy legalábbis ezt mondta. Édesanyám munkatársa volt anno, s ő próbált magyarázni nekem, s nagyszüleimnek, hogy miért is vagyok ilyen: Hibás gének, génmutáció. Idegen szavak, főleg egy gyermek számára, de egyszer fontos is lehet. Bár külsőm egyenlőre még elég emberi volt a farkam leszámítva, de valahol féltem, hogy ez se marad így sokáig. Sokat törődtem azzal, hogy rájöjjek miért vagyok más, annyira, hogy teljesen elkerülte a figyelmem az, hogy nagyszüleim egyre rosszabb állapotban vannak. Az se tűnt fel, hogy sokkal többet kellett nekik segítenem. Pontosabban ezt felfogtam annak, hogy mert egyre idősebb vagyok jobban bevonnak a közös munkákba, hogy ne érezzem annyira magányosnak magam, s ne unatkozzak. Azonban más volt mögötte: Mind a ketten lebetegedtek, s mikor betöltöttem a 9-et elvesztettem mind a kettőjüket pár hét eltéréssel. Összetörtem teljesen, ahogy a világ is összeomlott körülöttem. A temetőben teljesen beöltözve feketében álltam a sírok előtt, s csak néztem őket. Testem másságát bő szoknya takarta, így nem voltam annyira feltűnő jelenség se. Egyedül éreztem magam a tömegben, talán jobban, mint eddig bármikor.

A Régen tett ígéret.

A temetés napja után egy pár napig egyedül voltam a nagy házban. Sírtam, s nem tudtam megnyugodni. Emlékek kínoztak, kergettek, üldöztek, s nem akart múlni az érzés, hogy hibásnak éreztem magam azért, mert nagyszüleim meghaltak. Magamat okoltam, mert nem vettem észre a jeleket és többet is segíthettem volna nekik, s akkor talán még most is élnének. Bár valahol legbelül érzem, hogy nem tudtam volna semmit se tenni, de ez nem javít semmit a kedvemen.
Magányom az töri meg, mikor egy autó áll meg a ház előtt, s egy férfi sétál a bejáratig, majd becsönget. Külső másságomat ruhák sorával próbálom elrejteni, mielőtt mennék ajtót nyitni. Óvatosan lesek ki az ajtón, s ekkor látom csak meg, hogy nincs egyedül. Vele van az a doktor, aki kezelt engem is. Ajtót nyitok, s meghallgatom, hogy mit is akarnak, bár nem voltam rá felkészülve kicsit se. A férfi a bátyám, aki 11 évvel idősebb nálam, s most tudta csak meg, hogy mi is történt velem. Hosszas beszélgetés és mesélés kezdődik, miközben megtudom, hogy a családnak nem csak én voltam ennyire különleges tagja. Bátyám is az volt, csak épp ő már képes volt használni is a képességét, mely előjött számára. A Dokinak dolga lett közben, így ketten maradtunk, s ekkor hangzik el egy mondat, melyre emlékezni fogok ezután.
„Megígértem neked, hogy vigyázni fogok rád húgi, s most be is fogom tartani.” Úgy örültem eme szavaknak, s annak, hogy nem vagyok egyedül eme világban a képességemmel. Bátyám az ígéretéhez híven magához vett, s elköltöztünk New Yorkba. Ott élt több haverja is, akiknek egy része szintén különleges volt. Furcsa volt olyan közösségben élni, ahol nem kellett rejtenem a másságomat senki előtt se. Egy szép álom látszott beteljesülni, bár a látszat csalóka is lehet.

Mikor az álom véget ér és kegyetlen valóság fogad.

Bátyám tanítgatott és nevelt is. Nem csak az általános dolgokra, hanem arra, hogyan rejtsem el a világ elől tökéletesen a másságomat, s a többiektől tanulgattam hogyan legyek gyorsabb, hogyan védjem meg magam az utcán. Kemény pofonokkal járt az elején, hiszen a fiúk úgy voltak vele, hogy egy gyenge lányt könnyű lenyomni, s szórakozni vele. Hát egy ideig valóban, így mentek a dolgok, aztán az idősebb lányoknak köszönhetően a sírós kislány megtanultam, hogy mire való az ökle, a könyöke, s a térde. Ennyit a jó kislányról, az aranyos kinézetről. Kell a fenének a szép lányos ruha. Elő az acélbetétes bakancsot a terepgatyát, s a fekete lenge pólót. Ujjatlan kesztyű a kézre, s jaj annak aki beszól. Beletelt egy kis időbe, de aztán a fiúk is egyenrangúnak kezeltek, ha más nem, akkor könnyes szemekkel térdelve ellőttem fogadták el, hogy nem piszkálhatnak büntetlenül. Ha épp nem a kötekedő srácokat csaptam le 14 évesen, akkor kocsik motorterében lógtam és Tesh tanítgatott, hogyan lehet a verdát kicsit megtuningolni, vagy épp kulcs nélkül elindítani. Gyakran voltam csupa olaj, úgy, hogy Tom bátyám se ismert rám, max arról, hogy a többieknek nem volt hüllő farka. Beilleszkedtem eme világba, melyet uralt a sebesség, a különcség, alkohol, drog, pénz. Süllyedtem egyre lejjebb, s lejjebb, de nem érdekelt, mert jól éreztem magam. Teltek az évek, s rendőrök kergettek, de én élveztem, hogy képtelen elkapni. Autóverseny, drog szállítás, rablás. Egy árnyék lettem, kiről tudnak a fakabátok, de képtelenek elkapni. 16 éves koromra Tom elvesztette felettem teljesen az irányítást, s jobban felbátorodtam, mint kellett volna. Hajszoltam a veszélyt, azonban valakinek szálka lettem a szemébe, s hamar meg is tapasztaltam, hogy eme világba milyen gyorsan lehet bárki ellenség. Drogot csempésztem megint egy utcai versenyen, s valaki szólt a találka helyről. Szar dolog 10 kiló anyaggal a csomagtartóban rendőröket látni, ahogy lezárják az utakat sorba, s próbálnak teljesen körülzárni, azonban megúsztam a kalandot, de a kocsi totálkáros lett, s kiégett, ahogy az anyag is odaveszett. Vérző sebek sorával tértem haza a búvóhelyre, s persze azonnal elővettek. Tom kiállt mellettem, ahogy még páran is. Azonban ez nem vidított fel. Újra roncsok közt töltöttem az időm több üveg sörrel, miközben nyakig olajosan próbáltam egy verdát csinálni magamnak, amivel legalább versenyen szerezhetek némi pénzt.

Az elutasítás ára.

A drog elvesztése azért kísértet egy ideig, s Will ágyában több másik lánnyal együtt én is kikötöttem. Bátyám persze nem örült neki, de betartottam a játék szabályait, hogy nem esek teherbe, addig meg nem volt nagyon beleszólása, hogy kivel is bújok egy ágyba. Az utcán gyakran sétálgattam, s figyeltem ahogy a korombeli lányok úgy öltöznek, hogy szinte mindenük látszik, míg én bő terepgatyában, acélbetétessel a lábamon sétálok fejembe húzott fekete csuklyás pulóverben. Bár nekem el kellett rejtenem a másságom amíg nekik nem. Bár az alakommal nem volt baj, hiszen a csajok irigykedtem rám, legalábbis az alakomra a farkam nélkül. Versenyzés mellett néha zsebtolvajlásból szereztem némi pluszt, de nem szorultam nagyon rá, hiszen míg Williamnek dolgoztam, addig nem voltak anyagi gondjaim. Meg ha nagyon bántott valami, akkor ott volt Tom, akivel beszélgethettem, s ő sokáig velem marad... Legalábbis így hittem. Nagyon rosszul éreztem magam egyszer mikor 17 éves voltam, de versenyem lett volna, így Tom ment el helyettem egy kicsit száguldozni a kocsimmal, azonban sohase tért haza. A kocsim valaki megbütykölte, s Tom belehalt a balesetbe. Kemény csapásként ért, azonban most megtudtam, hogy ki volt az aki megtette. Az egyik hülye srác volt valami Jim vagy ki, akit a bunkó viselkedésével együtt utasítottam el. Ott volt és röhögött láttam még úgy is, hogy alig álltam a lábamon. Engem akart, s most erőszakkal is megszerezni, hogy nem sikerült elérnie, hogy balesetet szenvedjek, így most ki akarta élvezni, a dolgot. Azonban itt és most csak én leszek az aki élvezni fogja a dolgot. A falnak lökött és oda szorított a nyakamnál fogva. Láttam a szemébe az élvezetet, ahogy hiányos ruházatban állok ott. Azonban bennem a düh, dolgozott, s a körmeimet a kezébe mélyesztettem, majd lábam lendítve rúgtam férfiasságán. Amint képtelen volt a falnál tartani rárontottam, s ütöttem ahogy csak bírtam. Gyűlöltem, azért amit tett, megakartam ölni, s láttam a csillogó félelmet a szemébe. Nem kíméltem, teli volt zúzódásokkal karmolásokkal, Tesh azonban lefogott egy másik sráccal és elrángattak. Könnyes szemekkel üvöltöttem, kapálóztam, menni akartam vissza, hogy agyonverjem a fickót, de ők csak elcipeltek, majd pedig a szobámban Tesh nyakát átölelve zokogtam keservesen.
„ Shadow, nyugodj meg kérlek” súgta a fülembe, s ölelt óvatosan. Mikor a könnyeim közt megláttam a tükörképem, akkor döbbentem rá, hogy Tesh valóban szeret, hiszen nem tudom miért, de a külsőm teljesen megváltozott. Tüskéim lettek, pikkelyeim, s hüllő szemeim, de Tesh nem húzódott el tőlem, inkább megfogta az állam és maga felé fordította a fejem, s megcsókolt. A gyász hosszan tartott, azonban a külsőm szerencsére visszaállt az eredetire egyenlőre legalábbis. Nem tudtam, hogyan voltam rá képes, de nem is akartam egyenlőre elég volt az, hogy a farkam rejtegessem nem kellett még a többi is. Tesh védett a többiektől, s hozzá mehettem beszélgetni, vagy sírni továbbra is. Neki köszönhetem, hogy az elfogyasztott alkohol mennyisége csökkent, s józanon is láttam a világot.

A bűnösök városa

18 éves lettem, s Teshnek hála talpra álltam megint úgy ahogy. A külsőm bátyám halála óta csak egyszer változott meg, de magától elmúlt. Azonban zavar, hogy van valami képességem, vagy mim, amit képtelen vagyok irányítani, azonban, amíg nem akadályoz, addig nincs is vele semmit bajom. Ráadásul megint nincs időm se vele foglalkozni, mert nyakig olajosan szerelek egy műhelyben kocsikat, mert Tesh benyomott egy haverjához, hogy némi pénzt is tudjak keresni, na meg azzal foglalkozzak, amit szeretek csinálni. Bár a fizu nagyon kevés, de zsebpénznek nem rossz, s Will se ellenzi, amíg tudok neki is melózni, meg versenyezni is.

Képessége: Alakváltás még eléggé alapszinten

Rövidke bővítés:
Tibeti kaland óta eltelt idő jó részét kómában töltötte...
Néhány hónapja tért csak magához és azóta rehabilitáción van, hogy újra rendes életet élhessen..
Nem emlékszik a körölményekre, hogy mi történt vele.

Nicsak, egy rég nem látott ismerős!

Üdv újfent az Újvilágban!