Brooklyni kikötőtérség (Brooklyn)

A környék nyugodt, így nincs semmi ami megakadályozná, hogy időben a megbeszélt helyre érjek. Nem is kell sokat várnom, pontosan hat órakor meg is érkezik Lincoln, akit zöld hajáról azonnal felismerek. Elfogadom kinyújtott kezét, és megszorítom (bár figyelek, hogy nem kísérel meg semmi becstelen trükköt). Bizalmatlanságom aztán néhány perc alatt eloszlik. Hamar kiderül, hogy helyén van a szíve, és igaz ügyünkhöz méltó a lelkesedése.
- Mindig öröm egy igaz szívű amerikaival találkozni! - felelek neki. A maszkom alatt mosolyogva hallgatom, ahogy arról beszél, hogy mekkora öröm neki, hogy találkoztunk. Nem csoda, hiszen egy igaz amerikai szíve mindig megdobban, ha egy nemzeti hőssel találkozik, ezért nem is kérdés, hogy megtisztelem azzal, hogy végighallagtom.
A bemutatkozás után rátér arra, amiért jöttem, és igen érdekes információkkal szolgál. Egy AIM fegyvertár megfelelően használva akár meg is fordíthatja a szülővárosomért vívott háborút.
- Ne várjuk meg, amíg Sinister rátalál! Vezess oda!
Lelki szemeim előtt már le is játszódik a jelenet, ahogy elvezetem majd a lázadókat a raktárhoz, akik látva a siker kulcsát jelentő készleteket, lelkesen skandálni kezdik a nevemet.

Követem Lincolnt, aki hatalmas lelkesedéssel indul meg. Boldoggá tesz, hogy vannak még olyan emberek, akiket ennyire felvillanyoz Amerika ügye. Ebben a világban olyan sok embert fertőzött meg az internacionalizmus vírusa, de szerencsére vagyunk még, akik be vagyunk oltva hazaszeretettel, és példánkkal másokat is inspirálhatunk!
Ahogy kiérünk a raktárak közül, elkap a hideg, tengeri szél, de felemelt fejjel haladok tovább, nem hagyom, hogy ilyen kellemetlenségek megzavarjanak. A környék teljesen elhagyatott, és ez most kapóra is jön nekünk. Végül egy mólónál rálépünk a jégre, és ahogy kicsit kijjebb érünk, meg is látom a jég alatt az épületet, aminek falára valóban az AIM jele van festve. Tényleg nem egyszerű megközelíteni, de kell találnom valami megoldást! Rögtön támad is egy ötletem.
Leterelem Lincolnt a jégről, és magam is követem, majd a parton maradva (vagy ha nem férek jól hozzá, a szükséges minimális távolságra a parttól) a jég repedésébe illesztem a pajzsomat, és óvatosan elkezdem feszíteni. Talán így sikerülhet feltörni a jeget.

Beletelik pár percbe, de pajzsommal sikerül felfeszítenem a jeget. Ez az első, de nem az utolsó, épület, amit e pajzs segítségével felszabadítok. Az ajtó felnyitásához ismét szükségem van pár percre, de ez sem állhat ellen a pajzsomnak. A bejárat egy sötét folyosóra nyílik, de Lincolnnak itt szerencsére hasznát veszem, ugyanis készült két antigravitációs lámpával. Ezek megfelelő fényforrást biztosítanak ahhoz, hogy körülnézhessünk.
- Ez nem is kérdés! -válaszolom Lincoln kérdésére. Az kéne még, hogy Szabadság Kapitány megfutamodjon egy ilyen feladat elől. De nem, ez nem fog megtörténni. Egyébként is, mi lehetne bent, ami veszélyt jelenthetne rám? Az épület valószínűleg évek óta zárva van.
- Induljunk! - adom ki az utasítást, majd magabiztosan megindulok a lámpák fényében. Közben halkan elkezdem egy  régi hazafias dal dallamát dúdolni. A pajzsomat már nem a hátamon tartom, hanem a bal karomon, és jobb kezembe veszem a nehéz pisztolyt az oldalamról. Hiába, jobb a biztonság. Az elágazásnál körülnézek, és ha nem látok semmit, ami mást indokolna, balra indulok, arra, amerre pajzsom mutatja az irányt, és büszke, amerikai szívem dobog!

Ahogy elérjük az elágazást, rohadásszag csapja meg az orromat, olyan hirtelen, és olyan meglepetésszerűen, hogy komoly erőfeszítésbe kerül, hogy ne kezdjek el öklendezni. Nagyon gyorsan átértékelem az egész helyzetet. Ezek szerint a bunkert nem elhagyták, hanem rengetegen itt haltak meg. a légmozgás pedig arra utal, hogy vagy van még valamilyen keringetőrendszer működésben, vagy van (valószínűleg több) további kijárat, amin keresztül bárki és bármi járkálhatott ki és be.
- Óvatosnak kell lennünk! Rengeteg ember halt meg itt. Megértem, ha nem mersz velem jönni!
Végül hackerhez képest egész bátornak bizonyul, mert követ a folyosón, abba az irányba, ahonnan egy kicsit erősebbnek tűnik a bűz. Ott lehet valami, amiért ezeknek az embereknek megérte meghalni. Nem hátrálhatok meg! Amerika nevében, ki akár a holt kezükből kel kifacsarnom, bármi is az, és felszabadítanom általa a Nemzetet! A lámpák még égnek, tehát a fegyvertár bizonyos rendszerei biztos működésben vannak. A folyosó végére érve megtorpanok, ahogy észreveszem a karmok által széttépett fém ajtót. Megfordul a fejemben, hogy megforduljak, és elmenjek, de tudom, hogy nem tehetem. Sosem élném túl a szégyent, hogy nevemhez méltatlanul megfutamodtam Amerika megmentésének kapujában. Elképzelem a pillanatot, ahogy egy legyőzött szörnyeteg trófeájával, és egy tömegpusztító fegyverrel állítok be az engem ünneplő lázadókhoz, és rákényszerítem magam egy újabb, majd újabb lépésre. Belépve egy labor romjai közé érünk. Mindenhol elrombolt gépek, és szétmarcangolt, félig elrohadt hullák hevernek. Gőzöm sincs, hogy mi folyhatott itt, vagy mi okozhatta a pusztítást. Aztán egy pillanatra úgy érzem, mintha egy fél másodperc alatt legalább 0 Fahrenheitre hűlt volna a hőmérséklet, és a labor újra életre kel. Minden ép, a fal melletti tartályokban furcsa lények lebegnek. Mindent kék fénye világítanak be, és vegyvédelmi ruhát viselő tudósok dolgoznak a különböző műszereken, középen valami gép hologramja van kivetítve. Az egész látomás csak egy pillanatig tart, aztán eltűnik, minden újra romos és halott.
- Persze, hogy láttam, ne kérdezz hülyeségeket! - csattanok fel. Nem félhetek, én vagyok Szabadság Kapitány, és megfejtem ezt a rejtélyt. Egy pillanatig sem kísérthet meg a félelem, hiszen Amerika szíve dobog bennem!
- Nézz körül, hogy találsz-e valami használható gépet, amiből megtudhatsz valamit!
Én is körülnézek, bár nem igazán tudom, hogy mit keresek. Leginkább bármit, ami fegyvernek tűnik. Hirtelen nagyon erős késztetést érzek, hogy leellenőrizzem, hogy megvan-e mindenem, úgyhogy leállok, és gyorsan végigmegyek a listán. Közben feszülten figyelek arra, hogy nem hallok-e valami mozgást.