Akira és Aina (2031.)

Akira Frostdottir és Aina Bennet játéka.

Nincs értelme tagadni, egy kicsit izgultam. Korábban soha nem próbálkoztam toborzással, de nagyon szerettem volna, hogy sikerüljön. Az Akkabán belül még sehol nem álltam, valahogy meg kellett győznöm őket, hogy szükségük van rám. És ehhez mindössze egy iskolás lányt kellett volna meggyőznöm, hogy neki meg az Akkabára van szüksége.
A jelöltem meg is volt, Akira Frostdottir. Ha hihettem a tapasztaltabb toborzóknak, előnyös helyzetből indultam. Az emberek mindent elkövettek, hogy megutáltassák vele magukat, és a szülők halála miatt nem hagyott volna hátra nagyon semmit. Az egyetlen kérdés az volt, hogy az X-ek mekkora hatással voltak rá az utóbbi időben. Ha valamelyik tanár már a védelmébe vette, az sokat nehezített volna a helyzetemen.
De még felesleges volt emiatt aggódni. Egyelőre még csak elvegyültem a látogatók között, és próbáltam észrevétlenül megfigyelni a célpontomat.

Nincs mit tagadnom, utálom a nyarat. Utálom, hogy meleg van, utálom, hogy az emberek kimerészkednek otthonaikból. És utálom, hogy engem is kirángatnak a biztonságot nyújtó odúmból. Egyáltalán nem fült a fogam ehhez az eseményhez. "Szocializálódj", mondják és nem tehetek mást, mint a többiekkel tartok erre az eseményre.
"Testvéreim" mögött lépdelek, s hallgatom az önfeledt csiripelésüket. Őket nem tudom mi érte, csupán abban vagyok biztos, hogy az ő dühük tovaszállt vagy csak a kispárnájukra koncentrálódik. Mára már az én dühöm sem akarja felemészteni a mindenséget. Csupán engem és azokat akik számomra kedves dolgokat próbálnak piszkálni. Ebbe azért beletartoznak az előttem haladók is, még ha néha egy-egy szilánkkal gazdagodnak, ha sokáig nyúzzák türelmem. Érzem ahogy a tarkómon megemelkedik a szőr. Borsódzik a hátam, mintha valaki folyamatos figyelmét élvezném. De lehet csak paranoid lettem az utóbbi időben. Nem fordítok több figyelmet erre, nagy valószínűséggel csak képzeletem űz velem undorító tréfát.

A felállás tényleg kedvező volt. Egy ismerőst se láttam a közelben, tehát nem kellett attól tartanom, hogy valaki rám köszön. Egy kis várakozás után pedig Akira is előkerült. A diákok, akikkel érkezett, látszólag nem törődtek vele. Ő sem volt nagyon a sarkukban, valószínűleg nem is vágyott a társaságukra. Vagy csak nem tudta, hogy hogyan csatlakozhatna hozzájuk, de ez engem már nem érintett.
A lényeg, hogy számomra előnyös volt a helyzet. Egy csacsogó diákseregtől nehéz lett volna elkülöníteni, így viszont a megközelítés nem okozhatott gondot. A beszélgetés beindítása viszont nehezebbnek ígérkezett. Ránézésre elég feszültnek tűnt. Ha az osztálytársaival nem beszélt, akkor jó eséllyel nekem sem nyílt volna meg egyszerűen. És én sem voltam éppen kiemelkedő a könnyed beszélgetések terén. Hiába nem érdekelt már, hogy mit gondolnak rólam a végén, a gyakorlat még hiányzott benne.
Elmélettel viszont jól fel voltam szerelkezve, így ideje volt, hogy kipróbáljam magam. Barátságosan mosolyogva megközelítettem a jelöltemet, és megszólítottam.
-Szia, még nem láttalak erre, Aina vagyok - mutatkoztam be viszonylag nagyobb távolságot tartva - Először vagy itt?
Igyekeztem nyitottnak tűnni, de nem túl rámenősnek. A szemkontaktust nem erőltettem, az én esetemben az a legtöbb embert először megzavarta.


//Első körben nem írtam felszerelést, de ha Nefi nem bukkan fel, hogy lecsapjon ezért, még pótlom:

Felszerelés:

Ide nem kell felszerelés, ez csak szockodás - Nef

Talán, ha nem lenne akkora a tömeg. Talán, ha a "családom" lenne jelen egész nyugodt lehetnék. De ez is csak találgatás. Nem akarok nagyon lemaradni tőlük, mégis egyfajta távolságot tartva sétálok utánuk. Jó lenne lassan eldöntenem, hogy mit is akarok. Mit akarok kezdeni magammal, az életemmel... kifújva egy nagyobb levegőt morgom valamit az orrom alatt, mikor pedig megszólítanak tétován tekintek rá, majd jeges tekintetem a másik szemein tartom. Első pillantásra a harmadik szemre gondoltam, hogy azzal tartsam a szemkontaktust, de végül az alatta lévőkön állapodom meg. Attól, hogy ilyen, még ember ezzel pedig ezt szeretném sugallni, hogy nem kívánom kirekeszteni. Egy kirekesztett hogy tudna mást kirekeszteni.
-Szia! Akira. - zárom rövidre a bemutatkozást. Nincs kedvem beszélgetni, ismerkedni, de ennek jelét sem láthatja, rideg maszkom eltakar.
-Igen, általában sikerül otthon maradnom. - felelem. Az a fránya illem, mit most megkövetel, ideje nekem is valamit hozzá fűznöm a beszélgetéshez...
-Végül is... miről szól ez az ünnep?  - próbálok olyan kérdés mögé bújni, melybe nem kell nekem felelnem, hogy ő tartson monológot.

Akira első ránézésre feszültnek és zárkózottnak látszott. Ehhez képest amikor megszólítottam, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki menekülni szeretett volna. Még a szemkontaktust sem kerülte, ahogy vártam. Ez igazából csak jó volt. Ha képes volt a barátkozásra, mindössze nem volt kedve hozzá, akkor sokkal könnyebb volt a dolgom. De még korai lett volna következtetéseket levonom. A testbeszédét figyelve remélhetőleg hamarosan pontosabb képet kaphattam.
- Ha engem kérdezel, arról szól, hogy mindenkivel tudassák, hogy minden rendben lesz - válaszoltam egy kicsit közelebb hajolva, mintha éppen valami bizalmasat osztottam volna meg - Ha nem halunk meg a kree-k miatt, ők itt mind elmondhatják, hogy egy pillanatig sem vesztették el a fejüket.
Egy kicsit figyeltem Akira reakcióját. Valószínűleg nem szerette ő sem különösebben a szervezőket, de azért biztosra mentem. Addig nem akartam semmi negatívat mondani, amíg nem voltam biztos a támogatásában.

Ha semmit nem válaszolt a megjegyzésemre, akkor igyekeztem békésebb irányba terelni a témát.
- De ez nekünk jó. Ha nem érdekelné őket ennyire a látszat, minket sosem hívtak volna el - mondtam, és az előttünk csacsogó X diákok felé néztem - Te is velük érkeztél, igaz?

Túl jó munkát végeztek szüleim az illemmel kapcsolatban. Igaz nehéz volt leszoktatniuk a japán kúltúra gyakorlásáról, legalábbis emberek között. Otthon még mindig úgy viselkedem ahogy azt anyám elvárná. Mondjuk szinte érzem nevelőm kezét vállamon, hogy bátorítson nyitni mások felé. De nem szeretnék. Nem szeretnék mást, minthogy békét hagyjanak nekem. Hogy apró jégbörtönömbe vackolhassam magam, ahol jó nekem.
Kihúzom magam, miközben vele beszélek, két kezembe fogom a sötét színű T-rex táskát magam előtt, fejem enyhén meghajtom. Nincs mit tenni, berögződés. Ütéstávomba engedem, ha közelebb lépne, hátrálok kicsit.
Kérdésemre választ kaptam, bár ez arcomon semilyen reakcióhoz nem vezet. Csupán egy apró vállvonást teszek.
-Az élet egy színjáték. Senki nem tudja mi van a színfalak mögött. - az emberek csak a látszatnak hisznek. Nem látják a szándékot, az akaratot ami egy-egy műsor mögött lappang. Csak azt amit a szemük elé tárnak, vagy ezüst tálcán felszolgálnak. Testvéreim fele tekint, és egy apró csengő megszólal bennem, hogy védelmezőn lépjek fel. De nem teszek így, hiába érzem ezt. Nincs mitől félnem.
-Igen. Ők legalább jól érzik magukat. - húzom szám egy viszonylag kedves mosolyra, de amilyen hírtelen jött, olyan hamar el is tűnik.
-Te magad jöttél?

Kezdtem úgy érezni, hogy Akira-val tényleg jól jártunk volna. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag még gyerek volt, szokatlanul óvatosan kezelte a helyzetet. Ez a hozzáállás pedig előnyére vált volna, ha egyszer bevetésre jött volna az Akkaba klánnal.
Ebben a helyzetben viszont engem különösen hátráltatott. Szinte minden kérdésemre egy rövid, de éppen elégséges választ adott, aztán visszakérdezett, így szinte semmi újat nem tudtam meg róla. Végig azt terveztem, hogy az érzelmeire hatva kéne bevonnom valahogy, de eddig csak keveset láttam belőlük, és azok sem voltak túl bátorítóak. A politikusok és milliomosok nem nagyon izgatták, a többi diákot figyelve viszont röviden elmosolyodott... és valószínűleg nem kizárólag azért, mert ők is mutánsok voltak.
- Igen, most egyedül jöttem - válaszoltam - Korábban volt, hogy ilyen rendezvényeken gyűltünk össze a szüleimmel és testvéreimmel, de a kree-k miatt most egyikük sem tudott eljönni.
Ezúttal szándékosan nem kérdéssel zártam, hátha megtöröm ezzel a kérdés-válasz kört. Valamint egy kicsit még reménykedtem, hogy a család emlegetésével talán kiválthatok valami reakciót.

~Figyelj a részletekre, ne beszélj idegenekkel, tarts távolságot mindentől és mindenkitől~
Csupán ezekjárnak a fejemben, miket még svéd nemzetiségű apám mondott, tanított. Mikor óvott amitől csak tudott, hogy ne legyen baj a testemből áramló hideggel. Kicsit szokatlan volt az érdeklődése, nem igen tudom hova tenni, mivel mindig én vagyok a szürke kisegér a sarokban. Inkább ment volna a testvéreimhez, ők jobban értenek az emberekhez. Jobban szocializáltak, kevésbé ölik meg a beszélgetést. Nekem sikerűl két másodpercen belül megfagyasztani. Válaszára egy együttérző mosoly jelenik meg arcomon. Jó lenne, ha apa és anya itt lennének...
-Sajnálom, hogy a mostani helyzetmiatt nem tudtatok találkozni. - annak ellenére, hogykevésszer mutatom ki az érzelmeimet, ezt sikerült megragadnom és átéreznem. Pont ezt... valamivel nagyobb levegőt veszek, mivel a csaladdal ki lehet hozni feszített, rideg sodromból. Mit mondhatnék? Gyűlölöm, hogy így történt, de múltat kőbe vésték, hiaba a jég, a fagy, hogy az szétzilálja, megváltozni nem fog. Kezd írtó melegem lenni, ez pedig zavar. Zavarba ejt a sok ember, a három szem, mely rajtam függ... tégy valamit Akira!
-Lenne kedved meginni valamit? - érdeklődöm, s ha elfogadja segítségével kerítek valamit. Amint mind a ketten találunk számunkra megfelelő folyadékot, magamnak ásványvizet, lehűtöm, majd belegondolva, hogy esetleg a másik lány sincs oda a melegért, felajánlom, hogy neki is hűtök rajta egy keveset. Egyik ital sem fog megderesedni, egy apró jégréteg sem jelentkezik, csupán hidegebb lesz.

Nagy hülye volt, aki azt mondta, hogy könnyű dolgom lesz. Vélhetőleg Akira egyik legérzékenyebb témáját húztam elő, de kívülről inkább tűnt együttérzőnek, mint személyesen érintettnek. Ezek után már tényleg le kellett mondanom az érzelmi megközelítésről. Észérvekkel viszont nem próbálkozhattam addig, amíg nem tudtam, hogy mit szeretett volna elérni. A sajnálkozására így csak egy hálás, de némileg szomorkásnak tűnő mosollyal feleltem, miközben hol az új stratégián gondolkodtam, hol pedig a tapasztaltabb toborzók fejének letekerésén. Az utóbbin egy kicsit többet, mint kellett volna...
De még mielőtt előálltam volna a mentőötlettel, Akira felvetette, hogy megihatnánk valamit. Ez persze azzal járt, hogy távolabb kerültünk az ismerőseitől, így gyorsan beleegyeztem. Az italon nem akartam sokat gondolkodni, én is a víz mellett döntöttem. Az ajánlat, hogy lehűtené nekem, egy kicsit meglepett, de egy ilyen alkalmat semmiképpen nem hagyhattam ki. Átnyújtottam neki a vizemet, és figyeltem, hogy mit csinál.
- Nahát! Ritka hasznos képesség. - mondtam elismerően, amikor visszaadta - Még sok minden lehet belőle. Nehéz volt megtanulni használni?

Nem tudom mit tévő legyek. Egyszerűen orgonalila fi... fogalmam sincs, mi lenne a helyes. Olyan érzékeny témára tapintott, melyet nehéz elfednem jegemmel, hogy ne lásson ebből semmit. Hogy senki ne lásson érzelmeim kavalkádjából egy apróságot sem, csupán amit meg akarok mutatni. Az ajánlatommal egy kockázatot is vallaltam, hiszen testvéreimtől távolabb leszek, nem lesz hova futnom védelemért. Nem mintha eddig ezt tettem volna bármikor, legalább messzebb tudhatom tőlük az idegent.
Mivel elfogadta az ajánlatom a hideg vízzel kapcsolatban, magamhoz veszem és koncentrálok, hogy a kezeimből áradó hideg ne fagyassza meg, csupán lentebb vigye a hőfokát.
-Olykor valóban jól jön. - biccentem miközben óvatosan nyújtom neki vissza. Leginkább azért, hogy az ő kezéhez ne érjek, ne tegyek kárt a sejtekben. Bár... ki tudja mit takar még az a három szem.
-Leginkabb azt, hogy ne fagyasszak le mindent, amit megfogok. Utána sokkal könnyebb volt minden. - valóban könnyebb volt a tintával, a rotlinggal vagy bármilyen mas eszközzel, ha nem futottak rajta végig jégvirágok.
-Gondolom neked sem volt könnyű. - gondolok itt az esztétikai szemére, mi homloka közepén helyezkedik el.

A víz alapján Akira jól uralta a képességét, bár a határait nem ismerhettem meg. De már nem is vártam tőle, hogy többet osszon meg, mint feltétlenül szükséges. A visszakérdezés is jól jött. Sok hasznos témát érinthettünk. A mutáns-büszkeség, az emberek gyűlölködése (esetleg alsóbbrendűsége), vagy akár a holtidézés. Mind jó felvezető lehetett volna ahhoz, hogy vége előterjeszthessem az ajánlatomat.
- Irányítani nem volt nehéz, - válaszoltam - a legtöbb gondot az emberek okozták, akik nem voltak hajlandóak elfogadni. A másodlagos mutációm viszont egy kicsit bonyolultabb volt. Egyszer akaratlanul elkezdtem megidézni a halottak lelkeit egy utcán. Attól már nem csak az emberek ijedtek meg...
Innen egészen biztos voltam benne, hogy csak jó irányba kanyarodhat a beszélgetés, így tartottam egy kis ivószünetet.

Magam sem tudom miért csinálom ezt. Nem akarok erődemonstrációt tartani, megmutatni sem akartam. Csupán jót szerettem volna. Jobban át kell dgondolnom a lépéseimet, mielőtt orbitális hibát halmoznék fel, mi majd egyszerre fog a nyakamba zúdulni.
Mesélésére egy apró félmosoly jelenik meg arcomon.
-Az emberek mindentől félnek ami egy kicsit is más, mint ők. - csóválom meg fejem és mielőtt a víz jéggé fagyna az üvegemben aprókat dobolok rajta, ezzel elterelve a figyelmem. Legalabbis nagyon próbálom.
-Meghiszem azt. De te legalább normális halloween-i bulit tudsz csapni. - kuncogom röviden és örülöl, hogy nem esett ott, akkor baja. Bár nehéz meghatározni kinek mikor esik baja a lelkének. Azt senki nem látja, senki nem érzi. Csupán az egyén.

Halloween... Hogy tudott éppen erről beszélni ebben a helyzetben? Szörnyen bosszantó volt, de közben el kellett ismernem, hogy Akira tényleg értett ahhoz, hogy hogyan ne áruljon el túl sokat magáról. Az egész beszélgetésből legfeljebb annyi hasznos információt szűrhettem le, hogy valószínűleg már volt negatív tapasztalata az emberekkel. De kinek nem?
A megjegyzésén megpróbáltam mosolyogni egy kicsit, de már nem akartam tovább húzni a mellébeszélést. Csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkan fel valaki, akivel épp kínos lett volna találkoznom. Így nem maradt sok lehetőségem, elő kellett adnom, hogy miért jöttem.
- Figyelj, Akira, - mondtam, miután kimosolyogtuk magunkat - gondoltál már arra, hogy ezen változtathatnánk? Úgy értem... tudod. Azért mégsem az igazi, hogy nekünk kell alkalmazkodnunk az emberek félelmeihez...
Még nem akartam túl összeszedettnek hangozni. Már jobban siettem, de ha azonnal rájött volna, hogy épp toborzok, akár még rám is hívhatott volna valakit. Legrosszabb esetben valakit, akit ismerek.

Sosem téptem feleslegesen a szám, teljesen felesleges lett volna. Nem sokan figyelnek rám, csak egy szürke kisegér vagyok. Mégis most, mintha a macska szerepét tölteném be. Nem volt nehéz elpoénkodni a dolgot. Bár komoly képesség nem tudtam nem elterelni róla a figyelmem. Egy kicsit meglepődöm és megdöntöm fejem. Valami különös mosolyra húzom a szám.
-Mit szólsz hozzá, ha egy kicsit... kevésbé zsúfolt helyen beszélnénk ilyen dolgokról. - nézek rá fakó szemeimmel. Érdekel mit akar a másik bár nem akarom, hogy a többieknek baja legyen ebből. Mi több! Nem akarom bele vonni őket a saját dolgaimba. Ehhez ragaszkodom, hogy ők távol tartsák magukat, ezzel igyekszem megvédeni magam és őket is egyaránt.

Talán mégsem érdemelt a többi toborzó fájdalmas halált. Legalábbis azért nem, mert félretájékoztattak. Tényleg nem is volt olyan nehéz. Látszólag Akira pontosan jól értette, hogy éppen mire akartam utalni. Sőt, már kezdtem arra gyanakodni, hogy előre látta, hogy ebbe az irányba szeretnék kanyarodni. Ahány hülye próbálkozást bevetettem, hogy ő tegye meg az első lépést... De nem baj. Az időmet elvesztegettem, de még sikerrel járhattam. Akira válasza alapján jó is volt rá az esélyem. Nem jutott eszembe olyan hátrány, amit egy csendesebb hely okozhatott volna. A volt kollégákat könnyebben elkerülhettem, és akár a szökés is egyszerűbb lett volna, ha arra kerül sor.
- Igen, az lehet, hogy jobb lenne - válaszoltam mosolyogva, mintha még mindig csak egyszerű társalgást folytattunk volna.

Ha velem tartott, el is indultam egy csendesebb helyre, ami a kijárathoz is közelebb esett. Közben figyeltem, hogy milyen messzire szeretne kerülni az ünneplőktől. Próbáltam olyan helyen megállni, ami lehetőleg elég távol volt a többiektől, de Akira még nem érezte magát kényelmetlenül tőle.
- Itt már nem fognak meghallani. - mondtam. Remélhetőleg most, hogy mások nem hallhattak, már egyértelmű állásfoglalást is kaphattam tőle.