Aina és Kaylyn

Aina Benett és Kaylyn von Hessen játéka.

Kaylyn von Hessen... éppen megfelelőnek tűnt. A pontos tetteiről keveset tudtam, de az alapján, hogy milyen esetekben hívták, széleskörű ismeretekkel rendelkezhetett. A személyes kapcsolatunk pedig minimális volt. Amennyiben nem hívták be takarítani a vámpíros eset után, valószínűleg semmit sem tudott rólam, és ez éppen így volt jól. Már csak azt kellett valahogy kitalálnom, hogy mivel igazolhatnám az Akkaba előtt, ha rákérdeznének, hogy merre jártam. De ez még ráért...
Az utcák tele voltak gyerekekkel, és szokásukhoz híven képtelenek voltak csöndben maradni. A folyamatos visongás és az ijesztgetésre tett szánalmas kísérleteik őrjítőek voltak. Remélhetőleg néhányan elég hülyék voltak ahhoz, hogy véletlenül megidézzenek maguknak egy démont, aki elhallgattatta volna őket. Bár sajnos a helyiek úgy tűnt nem kísérleteztek annyit, mint a New Orleans-i fiatalok.
Rövid keresgélés után végre kiszúrtam a csapatot, amit kerestem. Az egyenruhás varázslónő és a hatalmas kard eltéveszthetetlenek voltak. A gyerekek körülötte is nagy számban voltak jelen, ami dühítő volt, de a kedvéért előtte ennek semmi jelét nem terveztem adni. Bár őt is fáraszthatta a helyzet, ha kávét kért. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de látszólag senki nem volt vele, aki tényleg hozhatott volna neki. Talán jó első benyomást tehettem volna, ha én vittem volna neki, de ezzel együtt azonnal gyanússá is tettem volna magam. És nem is értem rá kávé után rohangálni.
Jó lett volna egy ideig megfigyelni, de valószínűleg észrevett volna, így inkább azonnal megközelítettem.
- Kaylyn von Hessen? - szólítottam meg, és kezet nyújtottam - Aina Bennet vagyok. Már sokat hallottam önről.
Egyenlőre nem akartam túl sokat beszélni. Az első hangos megjegyzése alapján a szörnyvadász nem tartotta titokban az érzéseit, így minél többet akartam hallani tőle, mielőtt bármi konkrétat mondtam volna.

Felszerelés:

Meglepett. Láttam rá valamennyi esélyt, hogy a szörnyvadász megismer, de hogy ilyen részletekről tudjon, azt nem gondoltam volna. Eddig egyszerű specialistának képzeltem, de szemlátomást ennél sokkal magasabb rangja volt. Vagy valahogy személyesen is érintett lehetett, erre viszont hirtelen nem láttam sok esélyt.
De nem állhattam ott meglepetten pislogva. Még bőven volt mit csinálnom, amíg kitaláltam, hogy hogyan tovább. Igen, az alapokat észben tartva még egészen elboldogulhattam. Kezdetnek leültem én is a padra, és figyeltem, hogy von Hessen milyen hangulatban van. Ő törökülésben helyezkedett el, így a mintáját követve én is magam alá húztam az egyik lábam. Ezután sem kellett azonnal beszélnem, szerencsére ő tette fel az első kérdést.
Eddigre pedig már elég idő eltelt ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat. Nem ártott, hogy ennyit tudott előre. Sőt, igazából csak gyorsabban rátérhettem a lényegre, ami talán még előnyös is lehetett. Ha más nem, a visítozástól hamarabb menekülhettem el.
-Tényleg nem, ha nem lenne szükséges, nem kockáztatnám a találkozást - válaszoltam - Van egy problémám, amit jelenleg nem tudok megoldani. Megkérdezhetem, hogy ön mennyit tud a "sötét istenekről"?
Itt már próbáltam halkabban beszélni, ha egy gyerek túl közel jött. Ideális esetben mindent kettőnk között akartam tartani. És még kettőnk között sem akartam felesleges részleteket kiadni, ami később bajba sodorhatott. Von Hessen-t nem biztos, hogy el tudtam volna hallgattatni, ha túl sokat gyanított volna...

Von Hessen nem volt hivatalos kedvében. Lehet, hogy soha nem volt abban, még nem láttam, hogy egy felettes jelenlétében mit csinált volna. Mindenesetre így én is megpróbáltam lazábban kezelni a helyzetet. Ügyeltem rá, hogy ne üljek túl feszülten, és egy kicsit derűsebben próbáltam vele beszélni. Remélhetőleg ebben semmi gyanúsat nem talált, elvégre épp jó hírt közölt. Legalábbis úgy tűnt, hogy több információja volt, mint amit hirtelen meg tudott volna osztani.
- Az nagyon jó - mondtam láthatóan megkönnyebbülve - A nevükön és a kinézetükön kívül szinte semmit nem tudok róluk.
Valószínűleg ez még kevés volt ahhoz, hogy a szörnyvadász kiöntse az összes információját, így egy rövid gondolkodás után folytattam.
- Nemrég találkoztam eggyel. Gondolom ez nem meglepő a kérdéseim után - mondtam kesernyésen mosolyogva - Tehát leginkább az érdekelne, hogy ez önmagában mennyire aggasztó. Egyáltalán igazi isteneknek számítanak?

Végre úgy éreztem, hogy tényleg megérte eljönnöm. Von Hessen lassan hasznos információkat is megosztott a sötét istenekről. Sokkal inkább hasonlítottak Apokalipszisre, mint például Ogunra vagy Legbára. És ha valakinek nagyobb az ambíciója, mint a képességei, azt ki lehet használni. Valahogy ki kellett volna használni...
De emellett a szörnyvadász kérdéseket is tett fel, amik már egy kicsit veszélyesebbek voltak. Nem szívesen meséltem volna el neki a kelta túlvilág eseményeit. Ha olyan magas rangja volt, hogy rólam is tudott, akkor könnyen lehet, hogy hamar felfedte volna a kényesebb részleteket is.
- Nem ő monda el, annyira nem volt hülye - mondtam láthatóan jobb kedvűen - Az elején mutánsként állította be magát, csak annyit láttam, hogy repülni biztosan képes volt. A többi információ máshonnan jött. Talán olvasta, hogy mambó vagyok. A forrásaim megbízhatóak.
Az utolsó állítás még mindig rendkívül dühített. Éveken keresztül tényleg azt hittem, hogy a loák az én oldalamon állnak, és szükség esetén segítenének. És valahogy fel sem tűnt, hogy igazából sosem tették... De mindegy, ha én elhittem ezt a hazugságot, Von Hessen miért kételkedne benne? Vagy ha meg is tette volna, valószínűleg nem akart volna a "hitembe" gázolni.
- Tehát az igazi istenek nem szeretik őket. Mi a helyzet az emberekkel? A törvény őket is védi, vagy mind illegálisan tartózkodnak itt?

Megmosolygott. Teljesen igaza volt, valószínűleg én is ezt tettem volna legszívesebben, ha valaki az isteneivel jött volna nekem, de azért valahol még mindig bántott. Néha nagyon szívesen megfojtottam volna a korábbi énemet. Ezt az érzést nem kellett teljesen elrejtenem. Régen is frusztrált volna, amit mondott, így a számat összeszorítva hallgattam meg a kétségeit, de nem mondtam rájuk semmit. Amikor az avatárságomról kérdezett, egy egyszerű "nem"-mel zártam a gondolatmenetet. A kérdés valószínűleg régen jobban bántott volna, de már túl voltam az efféle ostoba reményeimen.
A sötét istenek legális helyzete viszont ismét nagyon jó hír volt, bár Von Hessen ezt a kérdést is kinevette. (Mintha nem tudtuk volna pontosan jól, hogy a vámpírokat is simán megtűrjük, ha eleget tesznek pár feltételnek.) A gyilkolással erőgyűjtés viszont új volt. Így már nem csodálkoztam annyira azon, hogy istennek tartották magukat. A loák között sem volt ritka, hogy véráldozatot követeltek. Néha még a ma már köztiszteletnek örvendők is. Nem sokat beszéltünk róla, de mind tudtuk, hogy mit jelentett, amikor Ezili kétlábú kecskét akart...
- Pontosan mennyire erősödhetnek meg, ha eleget öltek? - kérdeztem ismét a szörnyvadászt - Ön már ölt hasonló lényeket?

Von Hessen beszámolója eléggé részletes volt ahhoz képest, hogy csak "ezt-azt" tudott a sötét istenekről. Kíváncsi lettem volna, hogy egy közismertebb szörnyről mit tudott volna mondani. A vámpírokból talán egy egész előadássorozat kiférhetett volna belőle.
A sötét istenek ezek után már komolyabbnak tűntek. Nem sok esetről hallottam, amikor egy isten elhagyta volna a saját pantheonját. Bár... ha minden igaz, Samedi is megtette, de ő egy ősi isten miatt, amit nem nehéz megérteni. A lényeg az, hogy komoly erőt képviselhettek annak idején, ha az igazi istenek ennyit fáradtak velük. Én is szívesen megnéztem volna, hogy mit csinálnának a kree-kel. Persze csak akkor, ha lett volna egy biztos tervünk a kiirtásukra, ha netán ők győznének. Ilyen viszont nem volt, így csak egyetértően hümmögtem a gondolatra.
A titkosításon viszont csodálkoztam. Mi értelme volt titkolni? Az összes adat publikus volt a sötét istenekről. Tudtuk, hogy néhányan élnek köztünk, és hogy már a létezésük is törvényellenes. De mindegy, a lényeget még talán kiszedhettem belőle. Eddig Von Hessen végig szokatlanul lazán viselkedett. Minden jel arra utalt, hogy ő sem szerette különösebben a protokollokat. Egy próbát megért...
- Hát persze, hogy titkos - mondtam mosolyogva, mintha már sokszor ütköztem volna ebbe a kifogásba - Ez esetben ha találkozna eggyel, mit tenne? Van olyan hatékony módszer, ami talán alátámasztható korábbi tapasztalatokkal, talán nem? Például a hagyományos mágia működik ellenük?
Azt láttam, hogy ő is valami varázsló-féle volt, bár azt nem tudtam megállapítani, hogy mihez értett. Ő viszont pontosan tudta, hogy én mire voltam képes (néhány apróságot leszámítva), így nem okozhatott neki gondot a kérdés lényegének megválaszolása. Csalódtam volna benne, ha csak annyit mondott volna, hogy a kardjával oldaná meg.

Majdnem biztos voltam benne, hogy Von Hessen még soha nem vadászott sötét istenre. Volt egy kevés esély rá, hogy tényleg annyira különböznek, hogy egyetlen kihasználható közös tulajdonságuk sem volt, de valószínűbbnek tartottam, hogy elérkeztünk a szörnyvadász tudásának végére. Legalábbis a sötét istenek gyengeségit illetően. Ha többet mondtam volna neki, még biztos tudott volna segíteni. A legjobb persze az lett volna, ha eljött volna velem vadászni, aztán a végén egyedül hagyott volna az áldozattal. Erre viszont egyelőre nem láttam módot.
- Akkor ezzel ma inkább nem kísérletezek - mondtam, és elővettem a szalmabábot - Nincs itt véletlenül egy kis boszorkány, aki örülne neki?
Ha jól láttam, a szörnyvadász sem rajongott különösebben a kis visító lényekért, de bizalomépítésre még jó lehetett a gesztus. Általában én sem szoktam túl sok rosszat feltételezni azokról, akik random gyerekekre fecsérelték az idejüket. De még ha ezzel nem is nyertem Von Hessen szemében pontokat, legalább egy fellélegzésre biztosan alkalmas volt. Ha szerencsém volt, talán még meg is tudhattam róla valamit, ami a jövőben még segíthetett.

Egy kicsit meglepődtem. Von Hessen biztosan több szörnyről megállapította már, hogy mágikusak-e, vagy sem. Ehhez képest ezekről nem sokat tudott. Egy pillantást vetettem feléjük, hogy én is leellenőrizzem, de igazából nem erre voltam kíváncsi. Nem az volt a cél, hogy valódi voodoo varázslatokat végezzenek. (Bár szívesen megnéztem volna, hogy mire használnák.) A szóváltás mindenesetre annyit elárult, hogy a szörnyvadász tényleg nem állt túl közel a védenceihez. Igazából nem is értettem, hogy miért bízták rá őket...
- A helyetekben nem tépném szét. Ha egyben marad, könnyebb feléleszteni az áldozatot - mondtam a gyerekeknek tágra nyílt szemmel, kissé nyomasztóan mosolyogva. Nem tudtam, hogy mennyire támogatták a szülők az efféle dolgokat. Bár... annyira csak nem voltak hülyék, hogy ilyen jelmezt adjanak rájuk, ha az egész tiltott téma számukra. Vagy ha mégis, Von Hessen biztosan nem volt annyira hülye. Különben gyorsan véget ért volna a beszélgetésünk.
A szalmabábosztás alatt így nem sok új dolog derült ki. A gyerekbarát státuszom remélhetőleg sikerült eladnom, és minimális időm maradt gondolkodni a folytatáson. Azt már láttam, hogy a szörnyvadász legjobban az egyenes és egyértelmű hozzáállásra reagált. Esetleg a megszokottnál nagyobb őszinteség látszata is célravezető lehetett. (Bár még az is elképzelhető volt, hogy ezt csak ő alkalmazta, de másoktól nem viselte jól.)
- Ms. von Hessen, most kérem legyen teljesen őszinte! - mondtam, amikor megszabadultunk a boszorkány imitációktól - Lát arra ésszerű esélyt, hogy sikeresen elkapok egy ilyen lényt?
Igazából akármit válaszolt, számomra jó lehetett. Ha nemmel felelt, akkor könnyen bevonhattam volna további tervezésbe. Ha igennel... hát az egy kis csalódást okozott volna. Egy nálam egyértelműen gyengébb lény levadászása semmit nem eredményezett volna.

A gyerekek reakciója furcsa volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű jó benyomást tenni náluk. Bár ennek az információnak nem sok haszna volt, egyáltalán nem terveztem magam gyerekekkel körülvenni. Olyanokkal biztos nem, akik nem képesek csendben maradni.
Az őszinteség kapcsán nem tévedtem. A szörnyvadász szemlátomást meglepődött, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy szépítené a helyzetet. Ezek után majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy igaznak fogadhattam el mindent, amit mond. Valamennyi esélyt ara is láttam, hogy von Hessen egyenesen büszke volt erre a hátrányos tulajdonságára, bár ez még alátámasztásra várt.
A válasza viszont már kevésbé volt kedvező. Nem ítélte esélytelennek a próbálkozást, de éppen túlzottan bizakodónak sem tűnt. Annyit megerősített, hogy jelentős különbség lehet a sötét istenek között (bár ezt "Delvin" alapján már korábban is sejtettem). De rám nézve nem sokat változtatott a válasza. Egyet nyeltem, egy kicsit látványosabban fészkelődtem... valószínűleg von Hessen éppen ezt várhatta. Ha mélyebben beletúrt az aktámba, kiolvashatta, hogy régen szánalmasan sok időt töltöttem önmarcangolással.
- Ha ráakadnék, volna kedve velem tartani? - kérdeztem hirtelen egy hónapnyi rövidebb gondolkodás után - A hivatalos szerveket lehetőleg távol tartanám, de ha csak ketten... vagy esetleg még páran mennénk, az nagy segítség lenne.
Nem voltam biztos benne, hogy ezzel a kéréssel mennyire törtem meg a szerepet. Ha részletesebben olvasta az aktákat, ezt szokatlanul merész kérésnek tarthatta... bár az Akkabában azon az állapoton sokat változtathatott. Mindenesetre nagyon figyeltem a reakciójára. Ha bármire gyanakodni kezdett volna, az alaposan lekorlátozta volna a lehetőségeimet.

// Bocsánat, hogy ilyen sokáig húztam.
Az egyetem (mi egyébként a legjobb mind közül) váratlanul lecsapott rám, így éppen haldoklok

A kérésem veszélyes volt. Tudtam, hogy sok mindent elszabadíthatok vele, de a legtöbbre felkészültem. Összegészében szerintem megérte. Arra mondjuk pont nem számoltam, hogy speciális ügynök-jelöltnek nézne, de ártalmatlan feltételezésnek tűnt.
- Nem... - válaszoltam a kérdésre - Ha nagyon megtetszene, még talán... De szerintem egy alkalom nekem bőven elég lesz.
Rövid távon talán nyertem volna azzal, ha érdeklődtem volna a vadászat iránt, de hosszú távon semmiképp. Nem akartam von Hessennel többet dolgozni, mint szükséges. Így is aggasztott, hogy túl gyorsan túl sok mindent fog megfejteni.
A legális vonatkozások már érzékenyebb téma volt, de még egészen biztonságosnak számított. Nem tudtam pontosan, hogy mit kellett volna tennem annak érdekében, hogy törvényesen járjak el, de nem is kellett.
- Igen, részben ezért is jöttem ide - mondtam ezúttal teljesen őszintén - Önnél nem sokan tudhatnak többet a vadászat legális módjáról. Ha mindent jól csinálok, rám akkor is egy nagyon hosszú elbeszélgetés vár, amikor hazajövök. Hát ha még el is rontanék valamit...
A legkényesebb kérdés viszont az utolsó volt. Sok időt töltöttem megfelelő indok kitalálásával, de egyik sem hangzott kimondottan jónak. Hihetőnek még talán, de mindenképpen valamennyi rugalmasságot igényelt a szörnyvadásztól. Jobb ötletem viszont nem volt, így vettem egy mély levegőt, hátradőltem, és reméltem, hogy minden úgy fog menni, ahogy elterveztem.
- A hosszú verzióra biztos nem lesz időnk - válaszoltam kicsit keserűen mosolyogva - Röviden két okom van, amiért nem vonnék be mindenkit. Először is, ott szeretnék lenni. Az istenek csak nagyon ritkán beszélnek hozzánk közvetlenül, talán számomra ez volt az utolsó alkalom, így nem szívesen adnám ki az ügyet másoknak. Mostanában pedig nem tudnék olyan egyszerűen részt venni egy SHIELD vagy WAND akcióban.
Itt egy kisebb szünetet tartottam, de ha még nem vesztettem el teljesen a figyelmét, akkor folytattam.
- A másik, és sokkal fontosabb ok az, hogy nem szeretném feltétlenül megölni a lényt. Már nagyon régóta fel akartam venni a kapcsolatot a loákkal. Ha egy hivatalos csapat menne, az,  amennyiben jól értem, a célpont halálával vagy elzárásával végződne. Én viszont örülnék, ha az egész végén egyedül maradhatnék a sötét istennel. Vagy ha nem is egyedül, túl sokan nem lehetünk. A loák néha kiszámíthatatlanok, így minél többen vagyunk, annál többféleképpen bánthatjuk meg őket.
Így az indoklásom remélhetőleg kerek volt. Abban biztos voltam, hogy egy hivatalos szerv sem adta volna csak úgy át az ítélkezés jogát a loáknak egy ilyen értékes fogoly esetén. Igaz, én sem, de az már más kérdés volt...

Elhamarkodtam a dolgot. A szörnyvadász sokat tudott rólam, de látszólag ahhoz nem eleget, hogy azonnal döntést hozhasson. Ezek után valószínűleg jobban bele tervezett nézni az aktáimba. És ha valamihez nem fért hozzá, rossz esetben akár másokat is bevonhatott. Bár azok után, hogy az Akkabáról tudott, jó eséllyel mindent megnézhetett egyedül is.
Az én időm viszont fogyóban volt, így amint meggyőződtem róla, hogy nem fogok azonnali választ kapni (vagy ha igen, az inkább elutasító lenne), feladtam a próbálkozást.
- Természetesen nem várom el, hogy azonnal döntsön - mondtam hirtelen - Lehet, hogy soha többet nem látok sötét isteneket, és az egész felkészülés felesleges. Ha mégis felfedeznék egyet, majd megpróbálom felvenni önnel a kapcsolatot, rendben?
Ezzel felálltam, megnéztem az időt, és még egyszer rámosolyogtam.
- Nekem sajnos most mennem kell, ha nem akarom, hogy sokat kérdezősködjenek. Remélem még látjuk egymást. - mondtam, majd egy biccentést követően elsiettem. Időben ott akartam lenni a kivonáson, és tényleg nem örültem volna, ha ál-magyarázatokat kellett volna adnom a késésre. Bár... a SHIELD-közeli mutánsok gyerekeinek megfigyelése akár még elfogadható indok lehetett volna...