Atlantisz

Az eredeti topic

Az ősi tengeri királyság mindenek alatt. Ha van olyan járű, ami kibírja a nyomást akkor a piloták sosem látott szépséget pillanthatnak meg. Ez Atlantisz, ami egyszerre egy királyi város és egy palota. Mindenfelé terebélyesedik így szüreális formákba csavarodva van az egész. A város körül cápákat, polipokat és delfineket lovagolnak emg az emberek, de az arany és kristélyszerű üveg tornyok közt érezheti a szemlélödő, hogy itt sokkalta nagyobb fejletség lakozik mint odafent.









A birodalom kiterjedése



Az eredeti topic

Gonosz Arca: Krang kaland játéka. Eredetileg innen olvasható.
Melissa Boltagon, Lyron McKenzie, Krang/Krang, Gorgon Boltagon, Embertelen elit

Attilan királynőjét díszes hajó várta és nemesi meghívás a tengerek alatti birodalomba. érkezve láthatta a felvonuló sereget és a fény műsorokat. Csak azok jöttek vele, akiket ő választott. A hajón mindent megkapott és a szolgáló kedvesek voltak. A város gyönyörű, akár egy csillogó ékkő a víz mélyén. A legnagyobb épületnél, a kastélynál állt meg a hajó. Akik nem tudtak úszni páncélt kaptak, de persze a királynőnek nem voltak ilyen gondjai. A teremben pedig Lyron várta királyi öltözetben szigonyát tartva. Őrjöngő tömeg nézte őket lentről és midnenfelé halakon úszó katonák voltak.
- Úrnőm.
Mondta meghajolva Lyron.

//Előzmény: Attilan//

Csupán én és a nyolc testőröm tartott velem a testőrség legjobbja. Igaz szegény Lockjaw-et sajnáltam, hogy ő mit fog kutya létére odalent kezdeni, de mindig meg tudtuk oldani az ilyen látogatásokat. A hajó ablakán néztem ki, míg ereszkedtünk lefelé, odakint ünnepet tartottak és díszes műsorokat. Kissé kényelmetlenül éreztem magamat már miatta, utoljára a koronázásomkor volt ekkora sürgés-forgás, de már ott sem szerettem. Teljesen feleségesnek éreztem és nem szerettem a középpontban lenni. Noha már megszokhattam volna, hogy ez a kötelességem. Kötelesség, amit szívesen dobtam volna félre. Azonban a terhes és rossz gondolatok hirtelen röppentek el, amikor végre megpillantottam Atlantisz gyönyörű városát, a helyet, amit úgy szerettem, mint második otthonomat. Olyan meseszép volt, mint amire emlékeztem, talán még szebb is. Gyermekkorom mesés időszakát töltöttem itt, egy ideig még igaz kötöttségekkel, majd mikor már megkaptam a képességemet szabadon légzőkészülék és egyéb hátráltató eszközök nélkül. A kastélynál álltunk meg, addigra a testőrségem kénytelen volt páncélt felölteni, hogy ne haljanak meg a víznyomástól, sem pedig ne fulladjanak meg idelent. Még orvosilag ellenőriztem volna őket, hogy minden rendben van-e, de Gorgon fordított az ajtó felé, hogy ez nem az én dolgom, hogy királynőként jöttem, nem pedig háziorvosként a saját testőrségemhez. Mihez is kezdenék a fivérem nélkül? Nyugodtabban aludnék a botrányai nélkül. Végül kinyílt a hajó ajtaja, még odabent kifújtam a tüdőmből minden levegőt, hogy itt már víz kerüljön a tüdőmbe. Az egyetlen kellemetlen része az egésznek az átállás egyik légzésről a másikra volt. Néhány pillanatra lehunytam a szemem és hagytam, hogy a levegővétel miatt víz kerüljön a tüdőmbe, ahogyan ez a kellemetlenség véget ért, már rendesen tudtam lélegezni a víz alatt is. A testőrségem kíséretében a trónterem felé úsztam, régen éreztem magam ennyire felszabadultnak, ennyi vízzel magam körül, ahol az lehettem, aki tényleg voltam.
A tömeg zaját hallani lehetett még itt bent is, őrség és katonák mindenfelé. Végül beértünk a trónterembe, és Lyron már ott volt, királyi díszben és a szigonnyal. Kissé elszégyelltem magam, mikor ő jött hozzánk, akkor semmilyen ünnepség, sem felkészültség nem volt. Nem is tudtunk érkeztéről. Tudtam, hogy nem zavarta mindez, de így is kellemetlenül éreztem magam ettől, hogy ő pedig ilyen pompával fogad engem. Amilyen gyorsan csak tudtam elhessegettem ezen rossz gondolatokat, és kihúzva feszes háttal érkeztem meg már Lyron elé. Elmosolyodtam, mikor köszöntött, s atlantiszi nyelven szólaltam meg a sajátom helyett.
- Királyom – pukedliztem egy kicsit, s felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Köszönöm a csodálatos fogadtatást nagyuram, mindig örül a szívem, ha Atlantisz meseszép városába érkezhetem látogatóba. Királyságod ékköve most is oly pompás és gyönyörű, mint emlékeimben élt, tán még szebb is lett uradalmad alatt, mint előtte.
Örömmel hagytam volna a protokollt, de most még inkább kötött minket, mint odahaza Attilanon...

A király biccentent a szavakra.
- Köszönöm. Erre.
Mutatta az utat egy királyi étkezőbe, ahol díszes atlantisziak álltak.
- Ők Atlantisz szíve. A legbölcsebbek és erősebbek, akiket ismerek.
Mondta kedvesen majd sorolni kezdte a neveket és a rangokat. Kormányzók és vezérek, akik segítették a királyt. Végső soron egy atlantiszi, akinek tekintette ellenségesnek tűnt, és akitől Melissa megrémült.
- Krang a legfőbb hadvezér.

- Királynőm.
Hajolt meg Krang és megcsókolta finoman a lány kezét.

Követtem Lyron-t, amerre vezetett, s közben még egy pillanatra hátranéztem a saját embereimre, nekik bizonyára nem a legkönnyebb így a közlekedés. Nem hiszem, hogy bármelyikük is hosszabb úszáshoz lenne szokva. Egy étkezőbe értünk át, ahol többen is vártak minket. Végignéztem a csoport Atlantiszi személyen. Néhányan még ismerősök is voltak, hogy láttam, sőt találkoztam velük korábban, amikor még itt jártam a városban hercegnőként. Akkor még Unspoken követeként és örököseként. Akkor még Lyron is csak herceg volt. Minden más lett, néhány tanácsadó leélte élete jelentős részét, amíg mi aludtunk és semmit sem változtunk. Ők még ismertek minket, de nagyon sokaknak csupán mese és legenda volt Attilan városa és az embertelenek. Odakint a legtöbben most láttak minket először. Úgy hiszem, hogy tényleg ideje lenne a régi harmonikus szövetséget helyreállítani, még úgyis, hogy többé nem a tenger alatt nyugszik Attilan. Végignéztem újra a társaságon, amikor Lyron bemutatta őket mindenkinek biccentettem és igyekeztem a neveket és rangokat az arccal összekombinálni, szerencsére igen jól ment, hiszen Unspoken magántanárai ezt szinte az elsők között tanították meg. Végül egy marcona külsejű férfihoz értünk a bemutatáskor, a férfi szemeibe néztem és kissé visszahőköltem az meglepettségtől és ijedtségtől, amennyi ellenségességet láttam abban a tekintetben. Pillanatokkal később a nevét is megtudtam a férfinak. Krang, nos ezzel az ijesztő külsővel valóban remekül beillett a hadvezérek sorában. Szinte a kezemet sem kellett nyújtanom, mert ő már ott volt és kezet csókolt.
- Hadvezér – köszöntöttem én is. – Bízom benne, hogy manapság kevesebb dolga van önnek, mint az elődeinek a külső támadók miatt.
Majd a többiek felé fordultam.
- Örülök, hogy megismerhetem önöket és annak is, hogy régen megismertekkel még volt szerencsém így egy évszázad után is találkozni. És bevallom kissé kényelmetlenül is érzem magam az elmúlt száz esztendő miatt – mondtam kedvesen. – Szeretném, ha tudnák, hogy Attilan, én és a népem még mindig ugyanúgy tekint önökre, mint bármikor, amióta szövetségre léptünk egymással. Az országom mindig nyitva áll önök előtt és örömmel látjuk önöket Attilanon, ha ellátogatnak hozzánk.

A nő szavai után a fogadóbizottság tapsol és aztán egy kellemes vacsorába kezdenek, ahol a hadvezért leszámítva midnenki kedvesen érdeklődik Attilanról és annak a mostani helyzetéről. Mesélnek a történelmi dolgokról, amiket tanultak a városról és páran érdeklődnek a kúturáról és szokásokról. Az est végén midnenki távozik és a pár magára marad ameddig a többieknek megmutatják a szobáikat.
A pár csendesen van kettesben és Lyron mosolyogva fejet hajt.
- Köszönöm, hogy eljöttél. Sokat jelent nekem.

Csak hálásan mosolyogtam a fogadtatásra, és intettem a kezemmel, hogy tényleg semmi szükség a tapsra. Már semmi sem olyan, mint régen. Leültem az egyik székre utána és vacsorához láttunk. Mennyire régen ettem tényleg igazán remek atlantiszi ételt, nagyon hiányzott már. Túlságosan is régen voltam ezen a helyen, szinte végig faggattak, így enni nem nagyon tudtam és legalább annyit kellett beszélnem, mintha éppen egy tanácsülést vezettem volna odahaza és éppen most próbáltam volna a saját tanácsadóimat meggyőzni valamiről. Noha szívesen meséltem arról, hogy mi van odahaza. Elmeséltem, hogy az emberek megkerestek minket szövetség ügyben, a jelenlegi helyzetet, hogy mi van a felszínen, hiszen nem nagyon tudnak erről az itteniek. Szerencsére a lehető legjobb dolgokat tudtam elmesélni nekik, hogy a város virágzik és minden helyreállt a száz éves alvás után. Ami feltűnt, hogy Krang, a hadvezér volt a legszótlanabb végig és szinte morcos volt és távolságtartó. A fárasztó vacsora után lassan mindenki távozott és Lyron és én maradtunk csak a helységben.
Mikor úgy hallottam, hogy nincs más itt, elmosolyodtam Lyron szavain, felkeltem a helyemről és odaúsztam hozzá. Olyan magasságban álltam meg lebegve, hogy az arcával legyek egy magasságban, végigsimítottam az arcán és felemeltem a fejét lágyan, hogy a szemébe nézhessek.
- Örül a szívem, hogy itt lehetek, noha utolsó találkozásunk óta tudom, hogy ez veszélyes – suttogtam. – Tudom nekem is sokat jelentett, hogy eljöttél Attilanra, de nem kell köszönnöd, örömmel tettem. A legutóbbi elválásunk óta vártam ezt a percet.
Hozzásimultam és óvatosan csókoltam meg.

A csók után a férfi átkarolta a nőt és finoman magához húzta.
- Amit csinálunk... őrültség.
Mondja a király.
- A népem szigorú és... soha nem fogadnák el. Így is egyre nagyobbak a lázongások a többi faj miatt. A fenti háború súlyos károk okoz idelent.
Magyarázza Lyron, de a kezei nem tudják elengedni a nőt.
- Félek a királyságom össze fog omlani...

Mikor magához húzott levettem a mellkasáról a kezem és én is átöleltem őt. Bánatosan mosolyogtam rá a szavai után. Lehetséges, hogy az volt, nem is lett volna szabad elsőre sem megtörténnie. Mind a ketten uralkodók voltunk és ez túlságosan nagy szakadék volt.
- Örültség, lehet – feleltem. – De volt valaha is ebben ész érv és logikus döntés?
Soha sem volt. A vállára hajtottam a fejemet és így hallgattam a szavait. Ismertem a népét, hiszen mindig is közülük való akartam lenni, ide húzott a szívem hozzájuk, Lyronhoz. Talán pont ez volt az oka, hogy ez lett a külsőm a Terringen köd után. Hiszen első találkozásunkkor magam sem különböztem semmiben az emberektől. De utána, végre saját magam lehettem. Összeszorult a szívem a szavai után, sejtettem, hogy soha sem, vagy ha csak nagyon nagy gondok vannak. Lázongások? Így külsőre semmi sem látszott, bár ez utalhatott arra, hogy a hadvezér miért volt ennyire komor és bosszús.
- Ugye tudod, hogy szívem szerint Atlantiszinak születtem volna? – kérdeztem nagyon halkan. – Pedig diplomáciailag is az egyik legjobb döntés lenne, ha már olyan mesze jutunk, hogy ezt az oldalát nézzük – feleltem bánatosan.
A fenti háború nekünk is komoly gondokkal járt, valahogyan véget kellett volna vetni neki, hogy a mi birodalmaink fennmaradjanak, hiszen mindkettő régebbi, mint az embereké. Szavai ellenére még mindig nem engedett el, s én is őt karoltam. Megdermedtem Lyron karjaiban, mikor mondta, össze fog omlani a birodalma. Döbbenten kaptam fel a fejemet a válláról és néztem a szemébe.
- Nem! – ráztam meg a fejemet. – Ennyire nem lehet rossz a helyzet. Tárgyalni próbáltatok az emberekkel? – kérdeztem, noha tudtam, hogy úgysem érdekelné őket. – Meg kell érteniük, hogyha nem vigyáznak, nem csak az övék a Föld! Mi régebb óta vagyunk itt, régebben építettünk tartós birodalmakat, mint ők. Ha ti elvesztek az mindenkinek hatalmas károkat fog okozni. Segítek, segítünk... nem fogom hagyni, hogy a királyságod, a szeretett Atlantiszom semmivé legyen.

Lyron megrázza a fejét.
- Más a helyzet. Az emberek nagy részét a háború érdekli. Az egyetlen mód, ahogy figyelnének ránk az pedig ha harcolunk ellenük. A hadvezérem ezt akarja és egyre többen értenek vele egyet. Megbízom benne, régi szövetségesem, de a nézetei agresszívak.
Mondja a férfi.

Meglepetten néztem Lyron-ra, amikor a háború mellett pártolt. A legjobb tudomásom szerint nagyon kevesen maradtak, túlságosan is kevesen ahhoz, hogy sikerrel vívjanak meg egy háborút. A meglepettségem riadalomba és szörnyülködésbe csapott át. Meg fogják magukat ölni, ha ebbe belevágnak. Nem hiába nem háborúztunk mi sem, pedig mi még technikailag is fejlettebben álltunk, mint a víz alatti szövetségeseink.
- De... de Lyron – próbáltam kipréselni magamból a szavakat. – Alig élnek a fajotokból már csak. Ha harcoltok, nem nyerhettek! El fognak titeket törölni és kiirtanak titeket. Ezeket nem érdekli semmi és senki, az sem, hogy egymást ölik. Ha megszerezik a technikáját annak, hogy miként lehet idelent élni nem fogja érdekelni őket, hogy itt vagytok. Nem hagyhatod, hogy a néped a vesztébe rohanjon. Ezt nem látják az embereid? Kísérleti alanynak használják majd az elfogott katonákat, kínoknak teszik ki majd, hogy ők is képesek legyenek itt élni. Ezt a hadvezérednek is látnia kell.
Mert ebben a háborúban talán csak ránk számíthattak, másra nem. Asgard nem harcolna, nem avatkoznak be. Nekik csak New Jerseyvel van gondjuk.
- De miért akarnak a vesztükbe rohanni? – kérdeztem újra keserűen. – Kiknek az oldalán akarnak harcolni? Tudniuk kell, hogy mi soha sem háborúztunk és mi mindig a diplomáciai megoldásokat pártoltuk. Ha... ha esetleg beszélnék a hadvezéreddel, s megpróbálnám meggyőzni. Nem kívánom a népeteket szenvedni látni, sem vérbefullni.

Lyron megrázza a fejét.
- Tévedsz.
Mondja szomorúan.
- Pontosan ez a bajom. Győznénk. A hadseregünk pár nap alatt kiirtaná mindkét Amerikát. A fegyvereink fejlettebbek és szinte mindent megtudunk gátolni. Kikapcsolunk minden gépet a közelben és utána könnyedén kiírtunk minden embert. 15% esélye van az emberiségnek.
A férfi keserűen lehajtja a fejét mikor ezt elmondja.
- Ha kiderül a gyermekem... mindennek vége.

Döbbentem csak tovább fokozódott, amikor azt mondta, hogy tévedek. Tévedtem volna? Hiszen ismertük őket. A szemeim elkerekedtek, amikor folytatta, hogy győznének és nem maradnának alul. Ezt soha sem gondoltam volna, nem is mertem volna ebbe belegondolni. De hogyan és mikor tettek ennyi erőre szert? Pár nap alatt győznének? Ez nem volt lehetséges.
- Mikor és mióta vagytok erre képesek? – kérdeztem döbbenten. – Erről én, mi nem tudtunk, hacsak nem hallgatta el ezt Unspoken előlem.
A legkeserűbb kérdésemet így sem tudtam feltenni, hogy ennyit a kölcsönös bizalomról? Unspoken erről a tényről soha sem beszélt és a legjobb tudomásom szerint Namor sem, legalább is tőle nem hallottam, amikor még annak idején többször megfordultam a városban. Itt éltünk velük évszázadok óta és nem tudtunk arról sem, hogy talán még képesek lettek volna nem csak a két Amerikát, de még minket is elsöpörni, ha akarták volna. Meg kellett valahogyan akadályozni, ha az emberek meghalnak, akkor sem lesz jobb semmi, hiszen mindig is egymás mellett éltünk, ki tudja, hogy mi lesz ha ők nem lesznek.
- Elküldöm Lockjaw-et és Gorgon-t érte – suttogtam. – Elmennek, és a gyermeket elviszik Attilan-ra. Nem fogják megtudni a gyermekedről itt Atlantiszon, hogy létezik. Attilan-on biztonságban lesz és senki sem fog kérdezősködni, sem beszélni róla. Biztonságban lenne és te is. Hacsak nem vagyunk mi is már a felszíni népek közé sorolva... – fejeztem be bánatosan. – A hosszút távú következményekre gondoltak, kik a háborút támogatják?

Lyron elmosolyodik kicsit büszkén.
- Unspoken ismerte ezt a titkunk, ezért nem támadta meg Atlantiszt. Az egyik legismertebb fegyverünk maga gabriel Kürtje.
Mutat a kürtre a falon. A többi kérdésnél viszont hangja szomorú lesz:
- Az még feltűnőbb, ezért bíztam az emberekre. Remek helyen van, de nálatok gyorsan észrevennék őt. A háború más téma. Atlantisz harcosok népe és majd száz éve tűri az emberek szennyező életét. Lassan nem fogják tovább...
Szavai megakadnak és csöndesen néz körbe. Az ajtón kopognak és egy katona csendesen belép.
- Uram. Elnézést. Pár vezető beszélni szeretne önnel. Azt mondják, hogy sürgős.
Lyron megadóan biccent és kéz csók után távozik.

Bólintottam, szóval Unspoken ismerte ezt, és annak ellenére, hogy tudta, hogy mennyire kötődöm Atlantiszhoz nem szólt semmiről sem. Igazából nem csak erről nem, hanem semmiről sem, és úgy távozott mindent hátrahagyva. Igaz nekem eszem ágában sem volt semmilyen háborúba sem belevinni a népemet, nem a mi háborúnk volt. Lehetséges, hogy igaza volt, hogy a fiú nálunk nagyobb veszélyben lenne, hogy hamar feltűnne a kiléte. De mi legalább megtudnánk őt védeni, nem úgy, mint az emberek. minket csak nem mernének egyetlen gyermek miatt megtámadni és ha kell, még Lyronnak is védelmet adnék. Bár azzal a következő uralkodóval a békés viszonyt rúgnánk fel. Hogy mennyire gyűlöltem a politikát, hogy ennyire megkötötte mindenki kezét. A szennyezéssel igaza volt, de akkor is kellett...
Zavartan néztem hátra, amikor elhallgatott és kopogást lehetett hallani. Azonnal hátrébb úsztam tőle pár lépésnyire még azelőtt, hogy egy katona „lépett” volna be a helységbe. Keserűen sóhajtottam fel, hogy máris távoznia kell és nem maradhatunk tovább kettesben. Megint egy újabb lázadás? Még ha ilyenről lenne szó sem avatnának be, vagy tán az én jelenlétem terhes és kelletlen a többség számára? Néhány másodpercig még az ajtót néztem, hol Lyron távozott, majd kinéztem a végtelen óceánra az ablakon keresztül. Úgy hiszem, hogy lassan meg kellett volna néznem, hogy Gorgon-ék merre lehetnek és visszatérnem a testőrségemhez.
A katona felé fordultam, hosszú másodpercek után, ha még benn volt, ha nem, akkor kiúsztam az ajtóig, hogy ott szóljak valakinek, noha még emlékeztem, hogy innen merre vannak a vendéglakosztályok.
- Kísérj a szobámba – mondtam a kint levő őrnek.

Mikor a királynő parancsol a katona zavartan néz rá egy pillanatig, de ekkor Lyron megjelenik.
- Bocsáss meg még volt pár kérdésük az egyik kereskedelmi úttal kapcsolatban, mostanság veszélyesebb lett.
Mikor látta a nő aggodalmát a katonához fordult.
- Menjen is ellenőrizze a királynő kíséretét! Még beszélnem kell vele valamiről.
Az bólintott és a férfi bement a szobába a nőve kedvesen megfogta a vállát és rámosolygott.
- Miről is beszéltünk?
Kérdi zavarában.

A katona zavartan nézett rám, amikor mondtam neki, hogy kísérjen el a szobámba. Igazából nem értettem, hogy ez miért lett olyan meglepő, az este hosszú volt és fárasztó, de végül a helyzetet Lyron mentette meg, ki most tért vissza. Szerencsére meglepően gyorsan. Szóval még a víz alatt is vannak veszélyek, noha mindig vannak ilyenek, vagyis régebben is voltak. Biccentettem neki, hogy rendben van, merre lehettek még Atlantiszi kolóniák a tengerben? Úgy gondoltam, hogy eléggé szétszórtan igen sok helyen. S végül még a katona is el lett küldve, örültem, hogy így kitalálta a gondolatomat, hogy a többiekről is szeretném tudni, hogy mi van velük. Illetve néhány percre ismét kettesben lehetünk.
- Köszönöm! – mondtam halkan.
Visszaúsztam a szobába Lyronnal, kissé megremegtem az érintése után, de mosolyogva pillantottam fel, a kezemmel felnyúltam az övéhez, s az ujjaimat belefűztem az övéi közé. Gondterhelten mosolyodtam el.
- Kettőnkről, rólad, a királyságodról s a közelgő háborúról – feleltem a kérdésre.
Néhány másodpercre elhallgattam és a padlóra néztem, majd zavartan pillantottam fel újra Lyron-ra.
- Emlékszel még az első találkozásukra? – kérdeztem. – Mikor még nekem is kellett védőruha és oxigénmaszk, hogy meg tudjak idelent lenni, mert még nem voltam tizenöt éves sem. Mikor az első közös sétánk alkalmával majdnem orra buktam egy útba eső hínárban, mert olyan nehéz volt közlekedni abban a védőfelszerelésben.
Kinéztem az ablakon a városra, valahogy nem tudtam elfogadni, hogy ennyire rossz és súlyos a helyzet, hogy nem lehet megoldani. Valamit, valamit, bármit, de tenni kellene.
- Mit gondolsz, megengedhetünk magunknak egy olyan kései sétát a palota valamelyik kertjében, mint annak idején? – érdeklődtem kissé bátortalanul. – Ahova nem kísérnek a gondjaink, se a kötelességeink, csak mi ketten vagyunk...

A király hallgatja a nőt mosolyogva majd felnéz a kérdésre.
- Elnézést. Persze... kimehetünk. Mindjárt szólok az őrségnek és akkor a te testőreid is tudni fogják hol vagyunk.
Megrázta a fejét.
- Bocsáss meg, csak a fiam jutott eszembe... aggódom érte.
Mondja kicsit zavartan a férfi.

Néhány pillanatra felderült az arcom, mikor mondta, hogy kimehetünk egy olyan sétát tenni, mint régen. Csak mi ketten a gondok nélkül, bár minden ennyire egyszerű lenne, de nem lehetett. Megráztam a fejemet, mikor mondta, hogy szól a testőrségnek, hogy az enyémeket is értesítsék, hogy kimegyünk sétálni ketten. Jobb, ha minél kevesebben tudnak róla, annál kisebb az esélye, hogy zavarna minket bárki is.
- Nem szükséges szólni nekik – mosolyodtam el. – Lord Gorgon teljesen bízik benned, tudja, hogy vigyázol rám, s melletted nem esik bántódásom.
Elkomorodtam, mikor a fiát említette. Mennyire hiányozhatott neki, közelebb úsztam hozzá és elengedtem a karját. Ismét megsimogattam az arcát és ezúttal csak az arcára leheltem egy csókot. Bánatosan pillantottam fel rá és néztem a szemébe. Olyan rosszul éreztem magam amiatt, hogy ebben nem tudtam segíteni, hogy nem tudtam mit mondani, hogy megvigasztaljam, hogy lelket öntsek bele, mert elképzelni sem tudtam a helyzetét.
- Minden rendben lesz vele, nem szeretem mikor ilyen komor és gondterhelt vagy – mondtam. – Az a lány vigyáz rá, akinél van. Ha sikerül megoldani a háború kérdését, hogy béke maradjon, ő is biztonságban marad és biztonságban nőhet fel.

Lyron sóhajt.
- Igazad van.
Ezzel feláll és felvesz egy köpenyt, hogy elinduljanak kifelé.
- Menjünk kicsit - majd megakad - Úgy véled az egy biztonságos hely a gyermekemnek? Mégis csak egy nagyváros. Megtudják ők védeni?
Kérdi a férfi afféle utolsó gondolatként miközben a falnál áll és a kürtöt nézi kicsit merengve.

Nem kívántam a testőrségemet zavarni, tényleg nem. Had pihenjenek minden bizonnyal nekik kicsit megártott, hogy ilyen mélységben vannak, még ha védőfelszerelés is volt rajtuk, akkor is. Lyron-ra néztem, mikor felkelt a helyéről s a falhoz ment, hogy felvegyen egy palástot még a sétához. Gondterhelten „sóhajtottam” fel, itt a vízben nehéz volt ezt megtenni a kopoltyúk miatt, levegőt nem tudtam kipréselni magamból. Valamit ki kellett volna találnom, hogy ne eméssze magát még jobban, hogy valahogyan újra saját maga legyen az az erős s magabiztos férfi, kit megismertem.
- Annak a városnak a védelmezői remek emberek, de ezt te magad is tudod – mondtam. – El tudják látni a védelmet és őt is megvédik. Csak a két szőrös és mogorva alakot ne engedd össze egy alkohol társaságában. A fiad pedig egy az ottani gyermekek közül, biztos helyen – mosolyodtam el, majd elkomorult az arcom. – Próbálj meg erős maradni kérlek, ha nem is értem, hát a fiad s királyságod miatt. Erősnek kell mutatkoznod, hogy példát mutass nekik, nem láthatják meg a félelmeid s aggodalmaidat, mert azzal elárulod őt is.
Szerette a fiát, el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet neki ebben a helyzetben. Megfogtam a kezét és ha hagyta az ujjai közé fűztem a sajátomat. Mit meg nem adtam volna ebben a percben, ha telepatikus erőket kaptam volna a terringen-ködben, hogy azok segítségével nyugtathassam meg. Ha engedte, akkor elkezdtem gyengéden húzni az ajtó felé, hogy induljunk.
- Mit gondolsz mit szólnának az embereid, ha segítenénk nektek egy esetleges tárgyalást összehozni a két Amerikai nemzettel? – kérdeztem óvatosan, bár féltem, hogy nemleges lenne a válasz. – Még mindig megvannak a kertben azok a víz alatti virágok, miket oly nagyon szerettem? – váltottam gyorsan témát, hogy eltereljem mindkettőnk gondolatait a kellemetlen dolgokról legalább pár percre.

Lyron nézte a kürtöt majd lassan érte nyúlt. Két ujjával finoman végig simította.
- Igazad van.
Mondja mosolyogva és rámarkolva a kürtre óvatosan leemelte.
- Biztosan lesznek.
Mondja és átkarolva a nőt fölé hajolva megcsókolja. Másik kezében a kürtöt tartja és mosolyog a királynőre csábosan. Az ajtó kitárul és a férfi egyszerűen Melissa derekát, amit eddig fogott jó erősen meglöki, hogy az az ajtóban álló katonák elé zuhanjon.
- Majd rakunk a celládba.
Mondja Kang, ahogy Lyron holoalakja semmivé válik körülötte. Akaratlanul is nevetni kezd ettől. A katonák pedig elfogják a nő kezeit és bilincsel kényszerítik hátra.

Lyron-t figyeltem, ahogyan a falon levő kürtöt vizsgálta. Elmosolyodtam, amikor mondta, hogy biztosan lesznek a virágokból. Reméltem, hogy el tudom a gondolatait terelni ezekről a rossz gondolatokról, hogy legalább pár percig, vagy óráig kevéssé legyen gondterhelt. Rámosolyogtam, mikor átkarolt, hozzábújtam s szenvedélyesen viszonoztam a csókját. Mikor a csók után felpillantottam csak a mosolyát láttam meg, s még mindig nem sejtettem semmit. Ebben a pillanatban hallottam meg az ajtót kicsapódni, éppen löktem volna magam hátrébb, hogy mégse lássanak vele ilyen közelségben, amikor ő lökött el magától erősen. Nem tudtam korrigálni a gyorsaság miatt, hogy ne kerüljek a talajra és az egyik katona előtt érkeztem le. Mi történik itt? Idegesen és félve pillantottam fel.
- Lyron? – kérdeztem.
Cellába? Meglepetten néztem rá, nem értettem, hogy mi történt itt, de a hang már nem Lyron-é volt, hanem a hadvezéré. A legfelsőbb értelemre, mit tettem? Felnyögtem, miattam fog összeomlani a királysága, elárultam a gyermekét és már azt is tudják, hogy mi ketten hogyan viszonyulunk egymáshoz. Megbízik benne, mikor Attilanon járt mondta, hogy vannak árulók s pont az egyik szövetségese, kiben megbízott? Megremegtem, ahogyan az első katona hozzám ért.
- Ehhez nincs joga! – próbáltam határozottan mondani, de a hangom elárult a remegésével. – Attilan királynője vagyok, nem tartóztathat le! Ha megteszi háborút kockáztat a népeink között!
Próbáltam odébb úszni s védekezni, noha számítottam rá, hogy erősebbek és nem fogja őket érdekelni, hogy eközben milyen sérüléseket szerzek.
- Hol van Lyron, mit tett vele és a testőrségemmel? – kérdeztem. – Álljon félre Krang és hagyjon távozni! – próbáltam parancsolni, de közel sem voltam olyan fenyegető, mint szerettem volna.
A reszketek a félelemtől, mint egy nyárfalevél, vagy egy hínár idelent mit a hullámok vagy a szél elér nem lehetett kellően meggyőző egy hadvezérrel szemben.

Krang elmosolyodik büszkén.
- Igen, háború lesz és veszteni fognak.
Mondja határozottan. Majd komorrá válik.
- Melissa Boltagon. Letartozom felbujtás, puccs, terrorizmus és szándékos diktatórikus hatalom visszaállítássásnak a vádjával. Mivel a királyunk részese volt ennek a szándékos támadásnak és törvényeinknek ellentmondó kapcsolatnak őt - akár a maga "testőrségét" - már letartoztattuk.
Jelenti be miközben a katonák felállítják a nőt.
- Attilannak huszonnégy órás ultimátumot adunk, hogy megadhassa magát. Különben a Boltagon királyi család vérvonala végett ér. Vezessék el!
Parancsolja Krang és a katonák akarata ellenére leviszik jó pár emelettel. Látja, hogy egy tucatnyi képviselő és szenátor menekül az egyik teremben, de a testőrség fegyvereivel Krang emberei végeznek velük.
Leérkezve a cellákban van a testőrség eszméletlenül a nőt is bedobják egybe.

Azok alapján, amit Lyron mondott tényleg nem tudtam, hogy mennyi esélyünk lenne. Attilan védelmezője és az embereink hadvezére itt volt velem, hiszen a fivérem volt az. Döbbenten hallgattam a vádakat, hogy mi miatt tartóztatnak le, még Attilan-on volt egy olyan érzésünk Gorgonnal, hogy csapdába sétálunk bele Lyron szavai alapján, de arra egyikünk sem gondolt, hogy ily látványos lesz és pontosan akkor fognak ilyen mértékű tettel próbálkozni, amikor itt vagyunk. Mindent kiterveltek, akkor ők voltak, akinek Lyron fia volt köszönhető, miattuk történt minden, ők tervezték ezt évek óta.
- Nem ítélhetnek el másokat a saját maga bűnei miatt! – mondtam. – Maga akar diktatórikus hatalmat, Lyron csak békét akar!
A többiek már foglyok voltak a hibámból, miközben felrángattak a földről. A katonákra néztem szinte kétségbeesetten. Próbáltam összeszedni magam, ami a rangomhoz méltó, minek Unspoken neveltetett, de nagyon nehéz volt főleg, hogy ekkor mondta ki, hogyha nem adjuk meg magunkat Gorgon-t és engem kivégeznek, a testőrségem többi tagjáról nem is beszélve. Egy napos ultimátum? Döbbenten néztem Krang-ra, tényleg azt hitte, hogy megadja magát a népem?
- És ha megadjuk magukat mi történik? – kérdeztem. – Annyira én sem vagyok naiv kislány, hogy tudjam, hogy a mi birodalmunkat is eltörölnék. Soha sem ismernék el magát ott kormányzónak, vagy uralkodónak Krang! És egy megszállást sem törvényesítenének! Attilan és az embertelenek nem fogják megadni magukat.
Mikor elvezettek nem ellenkeztem, magasra tartott fejjel igyekeztem végigúszni a folyosókon, még mindig királynő voltam, ezt nem vehették el, igyekeztem végig erősnek mutatkozni, pedig rettegtem s féltem. Az egyik teremnél egy menekülőt pillantottam meg, menekült, de elkapták és Attilani fegyverekkel végeztek vele. Miért? Miért kellett nekik ennyire a hatalom, miről mind Lyron, mind én örömmel lemondtam volna? Miért vágytak rá olyan sokan? Ahogyan leértünk a cellába nem fordultam hátra miután bent voltam, csak a hátam mögött hallottam, hogy becsukják az ajtót és bezárnak. Ha itt a víz alatt tudtam volna könnyezni, akkor éreztem volna, hogy végigfolynának az arcomon, de így képtelen voltam rá. A testőreimet láttam eszméletlenül, ők nem fogják így kibírni sokáig a víz alatt. Ha volt a cellában ülőhely, akkor odamentem s leültem rá. Keserűen és rettegve pillantottam fel az ajtó irányába, sikítani és kiabálni támadt volna kedvem, de nem tehettem meg. Méltónak kellett maradnom ahhoz, aki, ami vagyok.
Félve, rettegve vártam a percet, mikor Krang leküldi az embereit, mert azt még tudtam, hogy mindez megfog történni, csak az időpont volt kérdéses.

A királynő békésen ült amikor a szembeeső cellában fény lett. A földön a király feküdt. Pár komolyabb ütést kapott látszólag. Percekig van csend mielőtt Lyron először morogni kezd és megpróbálja feltolni magát a földről.Lassan felnézett a nőre.
- Mi... mi történt?
Mondja és próbál a falhoz húzódni.
- Ki hívtak... mentem.. megütöttek... Mel... jólvagy?
Kérdi aggódva.

Az eszméletlen testőreimet figyeltem ülve, én nem fogom megadni magam, Gorgon sem hagyná, hogy megtegyem, Attilan fontosabb volt, az Embertelenek fontosabbak voltak. A Genetikai Tanács pedig nem hagyná, hogy Krang bármit tegyen. Már Unspoken-nél is ők voltak ott ahol most, akárcsak az előtte levő királynál, ki apám fivére volt, így Gorgon és az én nagybátyám. Ők tudni fogják, hogy nem sértettünk törvényt, hogy koholt vádakkal tartanak minket és Lyron-t fogva. Ők voltak az utolsó esélyeim s beléjük vetett hitem, hogy helyesen fognak dönteni odahaza. A vádak közül még csak az sem volt igaz, hogy Lyron és én szeretők vagyunk, mert addig a pontig nem jutottunk el soha sem. Ilyen nagy bűn lett volna az, hogy szeretem őt? Összerezdültem, mikor a velem szemben levő cellában fények gyúltak s ekkor láttam meg az eszméletlen Lyron-t. A cellám elejébe úsztam és aggódva figyeltem őt, sérült volt, legalább is láthatóan, zúzott sebek. Pillanatok alatt rendbe tudtam volna hozni, ha ott lehettem volna mellette. Kétségbeesetten néztem rá, a szemeimben pedig csak félelmet láthatott és teljes kétségbeesést.
- Lyron, óvatosan ne tegyél hirtelen mozdulatot a fejeddel, agyrázkódásod lehet – suttogtam aggódva. – Csapda volt. Krang átvette a hatalmat – mondtam halkan. – Koholt vádakkal fogatott le engem, a testőreim pedig ki tudja, hogy mióta vannak itt ilyen állapotban. Ugyanazok a vádak rád nézve is, azt fogja elterjeszteni, hogy a segítségünkkel törtél diktatórikus hatalomra és a testőrségem veled mészárolta le a szenátust... A te képedben jött vissza a trónterembe... tud a fiadról. Azt akarta tudni, hogy hol lehet, nem mondtam semmit, hisz nem tudom. T... tudja, hogy... – akadtak el a szavaim. – Hogy túl közel állunk egymáshoz. Megölette a szenátust, láttam miközben levezettek ide, hogy a fegyvereikkel mészárolták le őket. Félek...
Néhány pillanatra elhallgattam főleg, mert a hangom is úgy remegett, hogy nem tudtam volna folytatni. Erre egyetlen tanár, sem lecke nem készített fel, ami itt van. Nem tudtam, hogy mit tegyek és féltem. Halálosan féltem és kétségbe voltam esve. Innen menekülni sem lehetett volna, vagy ha igen, odahaza sem tudtam volna mást tenni, de legalább tudnának a veszélyről.
- Háború lesz... – mondtam. – Meg fogja támadni Attilan-t. ultimátumot készül adni a Genetikai Tanácsnak, hogy megadják magukat, ha nem... Gorgon-t és engem megölnek, hogy véget vessenek a Boltagon dinasztia uralmának és káoszt okozzon a népem között. Nem tudom, hogy mit tegyek – néztem rá könyörgően. – Nem akartalak sem téged sem a népemet veszélybe sodorni sem őket – néztem egy pillanatra a testőreimre, majd vissza Lyron-ra.

A férfi a fejét fogja fájdalmasan.
- Krang... tudhattam volna. Csak neki volt belépése a laborokba. Elvitte a mintáimat. Végig ellenem volt.
Gondolkodik el ezen hangosan és csalódottan fejet hajt. Majd az erőteret nézi.
- Ki kell jutnunk.
Mondja és ismét a fejéhez nyúl.
- Sose bízhattam volna benne... már mindegy... mindent megoldunk... együtt.
- Ne higgy ennek a kis szajhának "királyom" - mondja egy megjelenő képernyő. - Nem végeztem ki a teljes szenátust, csak a hozzád hűségeket.
A monitoron Krang mosolyog valami gépben van talán egy csatahajón.
- Most jön az izgalmas rész. Ameddig én elintézek valamit addig mindketten kis kínzásnak lesztek kitéve. Csak akkor fejezem be ha mindkettőktől megkapom, amit akarok. Lyron mond el hol a gyermek, Melissa... a kezedet akarom, hogy uralmam teljes legyen. vagy meghaltok kiirtom az embereket ezzel a kis örököst is kivégzem majd lemészárolom a legtöbb embertelent, hogy a maradék a rabszolgám legyen. Ti rajtattok múlik.
A monitor kikapcsol és a két halember alatt a padló elektromos sokkolással hatalmas kínokat okoz.

Lyron-t figyeltem csöndesen, ahogyan rájött arra, hogy az egykor barátjának és hozzá hűségesnek hitt hadvezére volt az áruló. Csak neki volt bejutása oda? Már ennyire régen ezzel fáradoztak? Mi lett volna velünk, ha nem ébredtünk volna fel egy évvel ezelőtt, álmunkban ölte volna meg a fajomat és úgy foglalta volna el Attilan-t? Biccentettem, hogy ki kell jutunk innen, ha utána sikerül felébreszteni Lockjaw-et, akkor elmenekülni is el tudnánk innen. Ismét bólintottam, nem tudtam, hogy ebből a helyzetből miként is menekülhettünk volna meg, hogy miként oldhattuk volna meg együtt ezt. Krang hangjától összerezzentem, főleg amikor közölte, hogy mi fog következni. Hogy mit is akar és hogyan. A követelése után elsápadtam, teljesen logikus lépés volt tőle, hogy ezt akarja. Minket nem szabott semmilyen törvény, a Genetikai Tanácsnak pedig bele kellene egyeznie, ha neki adom a kezem és így királyi rangot kap az Embertelenek felett. Sápadtan néztem a monitorra, hát ezért kellett pontosan a mostani időpont, hogy itt vagyunk. Megráztam a fejemet, ebbe nem, soha sem mehetek bele. Kétségbeesetten pillantottam Lyron-ra, nem kínozhatta meg azért, hogy megkapja a beleegyezésem. Ígyis úgyis meghalok, tudtam, hogy amint megszilárdítja a hatalmát és elfogadják engem véletlenül halálos baleset ér valamilyen módon. Lehajtottam a fejemet, bármit is mondok ígyis úgyis a halálomat választom, de Lyron nem szenvedne, újra felnéztem rá, nem mondhatta meg, hogy hol van a fia. Féltem, rettegtem, de nem menthet engem a fiáért. Én pedig a népem boldogulását kellett volna választanom, de ha neki is adom a kezem a népem a Boltagon dinasztiához hűséges, ígyis az vár rájuk, hogy lemészárolják őket. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem.
- Ne add fel őt, bármi is...

Befejezni már nem tudta, mert abban a pillanatban, hogy a monitor kikapcsolt elektromos ütés érte a nőt. Korábban azt sem hitte volna, hogy ilyen fájdalom létezik, a legnagyobb fájdalom, amit valaha is érzett, mikor gyerekként elesett és megütötte magát, vagy a bot ütése, mikor Gorgon-nal gyakorolt némi önvédelmet. Erősnek akart mutatkozni, mert ez a kötelessége, de nem tudta megtenni, szinte az első pillanatban már felsikoltott fájdalmasan. A víznek „hála” könnyek nélkül zokogott fel a fájdalomtól és sikoltott fel újra. A lábai megroggyantak és nem tudott egyenesen sem megállni, lebegni a vízben. A fájdalomtól magzati pózba húzta össze magát és így próbálta enyhíteni mindezt, de nem sikerült. A fájdalom hullámokban járta át a testét újra és újra, hiába sikoltott, nem segített. Erre nem volt felkészülve, lassan leért a földre és a kezeivel a talajt próbálta karmolni és abban kapaszkodni, hogy kevéssé fájjon, de ez sem használt. A pokoli kínoktól és a zokogástól sűrűbben szedte a levegőt, el akarta veszíteni az eszméletét, hogy ne érezze ezt, de a várva várt megváltás nem jött el számára.
- Soha... s...em, ka... pja m..eg – zihálta.
Még volt benne ennyi erő, de tudta, hogy nem fogja sokáig tudni ezt tartani, hogy hamarosan, nagyon rövid időn belül könyörögni fog azért, hogy hagyják abba ezt. A körmei mostanra valószínűleg letörtek a föld kaparászásától, s a fájdalomtól Melissa újra felsikoltott...

Órák telnek el rövid sokkokkal és lassan Lyron már képes lenne megtörni, de nem maga miatt. A szerelmét félti. Nagy levegőket vesz és már nyála és könnye összefolyt a kínoktól. Nem tud beszélni, de a királynő szavaira egy félelmetes és mély hang kezd el morogva nevetni. ismerős, de mégis teljesen új.
- Úgy gondolod királynőm?

Kérdi a férfi.
- A birodalmad nevetséges. Egy szörny élete árán bejutottunk és teszteltük a hatalmatok forrását. Tíz katonámnak most olyan ereje van, mint eddig még senkinek. Nem tudják, hogy mi voltunk, de így nem figyeltek arra, hogy a seregeink körbe vették a várost. Az ultimátumot pedig elküldtük. Győztem. Rajtattok már csak az múlik, hogy hány áldozata lesz még a diadalomnak.

Hamarosan teljesen elvesztette az időérzékét is, fogalma sem volt, hogy mi történik körülötte, csak a fájdalmat érezte, már egy ideje sikoltani sem tudott, a hangja is elment. Ha beszélni próbált volna is fájdalmat okozott volna neki, akárcsak minden mozdulat. Sűrűn szedte a levegőt, már régen könyörögni kezdett volna, ha még képes lett volna arra, hogy beszéljen. A kezei sebesek voltak és a sós víz marta a véres sebeket, amiket akkor kapott, ahogyan a talajt karmolta, hogy a fájdalom ne legyen meg. A szemei égtek, de már egy ideje könnyeket sem tudott hullatni, csak feküdt reszketve kicsire húzva magát a földön. Magát ölelte magzatpózban, időnként meg-megrázkódott a fájdalomtól, nem akarta kimondani az igent, mert félt, hogy akkor Lyron is megtörik a férfiért volt erős, tudta, hogy a népének is a legjobb lenne, ha igent mondana, de nem akarta megtenni. Nem akarta őket így halálra ítélni. Végül csak sikerült valamit kipréselnie magából, amire azonban válasz is érkezett...

Megremegtem a hang hallatán, próbáltam felemelni a fejemet, hogy arra fordítsam, de még ez is fájdalmas volt és képtelen voltam megtenni, egy-egy apró mozdulattól is mintha ezer és ezer tűt mártottak volna belém, felnyögtem, sikoltottam volna, de már képtelen voltam megtenni. Egyszerűen lefagytam annak hallatán, amit mondott. Nem, nem élhették túl a Terringen-ködöt, ez nem lehet igaz. Nem lehettek ott, ez nem lehet. Feljebb próbáltam küzdeni magam, feltolni a kezemmel, de arra nem volt erőm, hogy megtartsam magam és elterültem a földön. Hangosan zokogtam fel a fájdalomtól, megalázottságtól, tehetetlenségtől. Nem tudtam mit tegyek, szívem szerint mentettem volna Lyron fiát, őt és a népemet is. De mindezt így képtelenség volt megtenni. Fájdalommal telien néztem Lyron-ra és nyúltam felé. Némán suttogtam csak felé, hogy „szeretlek”, többre nem volt erőm. Krang győzött, többet nem bírtam elviselni, még... még ha megölt volna is jobb lett volna.
- L... – kezdtem volna, de köhögésbe fulladt. – Legy... en – sikerült nem tudom hányadik próbálkozásra kimondani. – D... de ő... őket ne b... bá... ntsd. Eng...edd el ő...ket...
Sírva fordultam el Lyron-tól, most árultam el az embereimet, a fivéremet, őt, a birodalmamat. Nem bírtam a szemébe nézni azért, amit tettem.

A férfi mosolyogva nézi a lányt és lassan feloldja az energiát a kapun.
- Bölcsen döntött felség.
Mondja kedvesen a halember. Lyron a falnak csúszva szuszog miközben Krang felsegíti a menyasszonyát.
- Fel is adtad büszke király? Ennyi volt? Csak látnod kell szerelmed a karjaimban és törékeny kisfiúvá válsz?
Kérdi kacagva és a katonái szigorúan néznek. Lyron nagy levegőket vesz.
- Két hibát követtél el. Egy levegőt raktál a cellámba, mert vízben erősebb vagyok és ebből következik a második hibád... a falban nincs energia.
- Nem!
Ezzel Lyron átüti a falat mielőtt az elektromosság újra megcsapná és a fal beomlásával pár kavics fejen találja a királyi család kutyáját, felébresztve azt.

Elindultam a raktárhoz. Állítólag most valami nagyobb dologra készülünk. Nem mondták el mi az. De nem is érdekel. Csak az hogy odapörkölhessek a mocskos embereknek. Nem érdekel más. Ahogy arra úszok meglátom a férfit. A lábaim körül áramló víz ami előre hajt elkezd felkúszni a kezem köré azt a ví alatt szinte látni sem lehet. Csak annyi látszik, hogy lassulok. Amikor odaérek köszönök:
- Helló. - üdvözlőm őt atlantiszi nyelven.

- Valóban. Mióta a fenti város eltakarja a napot. Nos, azóta sok minden igencsak zavaros lett. - válaszolja a férfi az "eget" bámulva. Nem egészen a jelszót, de úgy érzi társa érteni fogja. A közös akció miatt aggódik. Nem fél harcolni. De nem szeretne sem embertelenekkel sem atlantisziakkal találkozni. Hisz velük nincs baja. Neki csak a felelőtlen idiótákkal van baja akik megölték a családját.

Lesajnálóan nézek Ribal-ra. Szánalmas idióta. Mégis miért van az, hogy legtöbb vadász feláldozza az eszét. Mégis mit kezdjünk ezzel a zoknival. A francba is még csak kihasználni sem nagyon lehet. Azt hiszem megvan az első hullajelölt. Alighogy Ribal megjött jön a következő is. Nos érdekes nem túl óvatos. A kézfogást elfogadom de erőmmel elkezdem átvenni az irányítást a környező vizek felett. Nem bízom ebben a kettőben akár kémek is lehetnek. A francba mindhárom lehet kém. Egyikben sem nagyon bízhatok.
- Uraim csendesen. Ne felejtkezzünk el az alapvető óvatosság szabályairól. - szól rájuk csendesen.

Targilmir érdeklődve figyeli a többieket. Újabb lesajnáló pillantást vet a barbárra. Majd az intelligensnek tűnő férfira néz. A barbárt legszívesebben itt helyben elintézné ám mégis a társa. Ehelyett inkább válaszol a Amir-nak.
- Targilmir. Amir csak egy apróság. Ugye tudod, hogy még a város területén vagyunk. Így bárki erre tévedhet akár a katonák is, és a mi bátor és hatalmas vadászunk halna meg először. A katonák nem játszanának lelőnének mint egy kutyát. Ezt jegyezd meg Ribar. A katonák ölnek és nem harcolnak. Nagy a különbség. - a monológ közben megjelenik egy elegáns jégpenge a kezében. - Látod Ribal. Ha akarom ez a szívedben jelenik meg. Lehetsz bármilyen jó harcos ha fejjel mész a falnak meghalsz. Én nem akarok meghalni ami azt jelenti, hogy nekünk együtt kell dolgoznunk. Ha bárki hátráltatja vagy veszélybe sodorja a küldetést megölöm. Megértettétek? - végig halkan beszél. A hangjában nincs erőszak. A szemeiben pedig nem látszik semmi. A tekintete teljesen üres. Már-már ijesztő. Ribalnak az igazán veszélyes ragadozók juthatnak eszébe róla. A jégpenge a mondat végén úgy tűnik el ahogy megjelent villámgyorsan.

//Fú, és még ide is sikerült írnom, pedig úgy volt, hogy nem //

Mikor mindenki neve tisztázva lett, ráadásként máris megmutatják egymásnak a tagok a foguk fehérjét. Anargyrost elönti a düh. Kakaskodást kell látnia, ahelyett, hogy összefogást tapasztalna és bajtársiasságot. Röpködnek a fenyegetések oda-vissza, az atlantiszi meg már elordítaná magát, hogy fejezze be a két fél, amikor betoppan az ötödik. Őt mindannyian ismerik, személye szent és sérthetetlen. Anargyros mély tisztelettel köszönti őt.
Egyet ért szavaival. Meg kell mutatniuk az atlantisziaknak, hogy nem lehet packázni velük.
~ Egyet sajnálok csak. Kevesen vagyunk, el fogunk bukni, én meghalok, vagy börtönbe zárnak és akkor nem látom többet a feleségemet. El kellett volna tőle valahogy búcsúznom, de hogyan? Azonnal marasztalt volna és feljelentéssel fenyegetne, mert ő ezt nem érti. ~
Szomorkásan lehorgasztja a fejét egy pillanatra, majd megint felemeli és kemény, férfias jellemet ölt magára. Nincs helye asszonyi siránkozásnak, tettek kellenek.

" Ez a katonák szégyene. Egy áruló féreg, de neki vannak meg az erőforrásai ahhoz amit tenni kell. Ha nem támadunk időben az emberek szépen lassan megölnek minket. Rühellem ezt a csürhét." - morgolódik magában Targilmir ám ebből kifelé semmi sem látszik.
- Nos nem hiszem, hogy a teknősök legyenek bármily hasznosak is most jó szolgálatot tennének. Ha jól értem a feladatot valami kevésbé látványosra és sokkal gyorsabbra lesz szükségünk. Ha nem tévedek. - nézek az áruló "vezéremre". Katonai tapasztalatomra alapozom mindazt amit mondtam. Valószínűleg valami nagyon gyors és kicsi jármű lesz az amit használnunk kell. Ki tudja talán még pilótát is kapunk.

// A pilóta itt nem repülőre utal. Ez katonai szleng minden járművezetőre a legtöbb hadseregben. //

Ribar az elmúlt időszakot törzse körében töltötte. Nem igazán tudta leplezni tetteit, hiszen a zsákmányként hazahozott emberi testek és az abból készült lakoma bizony igen látványos volt. Mégis volt annyi esze, hogy a részletekről ne beszéljen, s még így is csak vadászatként utalt az eseményre. Minden esetre elnyerte törzse és törzsének főnöke megbecsülését, kik nyíltan nem mernének Lyronnal szembe szállni, de ember ellenességüket sem vetik véka alá.
Épp egy újabb emberi koponyából készült trófeán fabrikált, mikor uszonyai közé kapta az üzenetet.
- Újabb vadászat. - csillant meg szeme, s máris magához ragadja szigonyát és kedvenc kését. Meg pár apró dolgot, amire szükség lehet egy vadászat során.
A hosszú vízi utat egyedül és gyorsúszva tette meg. Rá is fért már egy kis mozgás, a sok emberhús eltelítette gyomrát. A barlang közelébe érve már érzi, hogy van itt. Kezei közé kapja szigonyát, nem-e a király pribékjei azok. De csak egy kellemes ismerős.
- Üdvözletem, Amir! - mosolyog Ribar, közben vissza teszi szigonyát hátán lévő tokjába.
- Hogy vagy vén vadásztárs! - kapja karjai közé és barátin megölelgeti.
- No, sort kerítünk arra a híres vadászatra? - húzza el gonoszan száját, vissza utalva a forrófejű és egyben bajkeverő nyápic atlantiszira.