II/1. Attilan

Egykor az embertelenek városa, amíg ki nem irtotta Tao a hibernációban levő fajt. Neki hála a Raptorok vették át a repülő város felett az uralmat.

Végül is mindenki átveszi a kristályát, és fel is használjuk azokat, én persze utoljára és erősen kételkedve, de végül igazából semmi sem történik, vagy legalább is nem tűnik fel, és valószínűleg azért mert az oly annyira várt hatás, miszerint most rabszolgák leszünk végül is elmarad, vagy legalább is mi ezt hisszük... De ezt már nem teszem szóvá, pár dolog van amit megtanított nekem már ez a világ, csak nagyon kevesekben bízhatsz, a raptorok rosszak, és hogy ha valamit meg akarsz szerezni, vagy el akarsz érni, az úgysem fog magától csak úgy az öledbe hullani, szóval jobb ha oda vonszolod hozzá te inkább a segged, és nem vársz az örökkévalóságig a semmire, még akkor is ha amúgy közben lyukasra szaggatják az alfeled miközben hátba lőnek... Nos ilyen alapon ki indulva pedig, mivel úgysem történt semmi, annyira nem ellenzem hogy Attilanra menjünk megrugdosni, és bombákkal megpörkölni pár száz raptorfarpofát, illetve hogy levegőbe robbantsuk ugye a kócerájt. Megérkezvén be kell hogy lássam - Szép hely, kíváncsi vagyok milyen lehetett, amikor még az eredeti lakói éltek itt ( ha ezt tudhatom ), és úgy tűnik hogy nem nagyon számítanak illetéktelen behatolókra. Magamra öltöm hát a páncélt, s még mielőtt lelépnék a hajóról, azért oda fordulok valakihez, legyen ez mondjuk éppen... Svarog, s az első és legfontosabb, és nem mellesleg egyetlen kérdésem hozzá, az nem más mint hogy:
- Jól áll? - S igen, ez egy komoly kérdés, a válasz után pedig lesétálok a hajóról, és várok a többiekre, nem akarok az lenni aki most elől megy, úgyis megállítanak majd, és akkor meg bele sülnék a szövegembe, mert nincs is, meg mert ha sikerülne valami jót össze improvizálni, akkor is elcseszném. A várakozást nem túl feltűnően csinálom, azt nem is igazán lehet, és amúgy az is megeshet hogy nagy ívben leszsz@rnak majd minket, és csak én vagyok ilyen paranoiás minden téren hogy mindennél a rosszat várom, de végül is ez tartott eddig is életben, ha így alaposabban átgondolom.

Szerencsére minden jól ment, miután felhelyeztem a kristályt a mellkasomra nem történt semmi. Legalábbis semmi olyan, ami arra utalt volna, hogy a lény megpróbálná átvenni a testem feletti kontrollt. Ez nyugtató volt, hisz ezek szerint a raptor, amit adtak valóban legyőzött egyed. Így nem fog tudni ártani nekem, sőt olyan, mintha csak egy egyszerű páncélt viselnék. Habár még sosem volt részem ilyen fegyver használatában felöltöm, eléggé furcsa érzés... A következő lépés az, hogy megnézzem, milyen is ezt irányítani, illetve mire képes. A repülő adottságai miatt a páncél tulajdonságait nem nagyon tudtam tesztelni. A gép nagyjából húsz perccel az indulás után leszállt és rögtön tudtam, hogy ez azt jelentette, hogy megérkeztünk Attilanra és kezdetét veszi a bevetés. Ekkor felöltöm a páncélom a többiekkel együtt. Ugyan Sarah kérdésén elmosolyodom de ezt a páncél sisakja jótékonyan elrejti előle. De ideje lenne elindulni. Sok raptort láttam már korábban, így mozgásuk, és testtartásuk nagyjából képes vagyok utánozni így elindulok a többiekkel együtt. Mivel nem ismerem ki magam a városban, jobbnak látom, ha középtájt haladok a csapatban. Remélem, hogy nem lesz gond még így a legelején.

Kapok végül is dicséretet, miszerint jól nézek ki benne, vagy legalább is a szememhez passzol, aminek örülök, bár nem a sárkányunktól hanem Taotól, de tőle talán még jobban is esik, s nem mintha sokat adnék a divatosságra, főleg nem ilyen időkben, hol ennél sokkalta fontosabb dolgok is marják, kínozzák az embert, de mégiscsak megnyugtató valamilyen szinten tudni hogy azért mégiscsak jól áll, még akkor is ha esetleg ez nem ment életet, vagy nem szolgál szinte semmi pozitívummal, de legalább egy kevés jó kedvet visz a napomba. Végül megindulunk ugyebár, ahogy amúgy is kéne, vagy kell, a lényeg hogy továbbra is csináljuk a helyesen cselekvést, és úgy néz ki hogy egészen jól megy, főleg hogy a csapat nagy részét észre sem veszik, és gondolom ez az a bizonyos elrejtés, amit Tao kért, és egész hasznosnak tűnik, szóval hawai dizsi, és minden frankó, egészen addig amíg valakinek egyszer csak fel nem tűnik a dolog, úgy értem, gondolom ez ilyen mentális trükközés, minket is átvert, ugyan így ver most át másokat, s csak egyszer legyen az hogy két őrből az egyik lát minket, a másik pedig nem, és akkor ajjaj. Két őrnél meg kell állnunk, meg is teszem persze, és csak figyelek továbbá, és őszintén szólva, élvezem a páncélt, úgy értem tényleg, nagyon tetszik, meg persze kicsit feszengek is de ezt igyekszem nem kimutatni, bár ez a ruhán keresztül nehéz is, de a lényeg hogy próbálom mással elfoglalni magam, hogy véletlenül se kezdjek el esetleg pánikolni, vagy bármi, még csak el köhhinteni se magam, s iszonyatosan, pokolian nehéz visszafogni magam, hogy ne kezdjek el integetni az egyiknek, vagy gúnyolódni. Ha valakit érdekel hogy miért tenném ezt, nos a válasz nagyon egyszerű gyűlölöm a raptorokat, tiszta szívemből gyűlölöm őket, és már csak azért is megérdemelné hogy itt nyilvánosan bemutassak neki anélkül hogy bármit tehet ellene, pusztán csak attól félek hogy ezzel leleplezem a csapatot, és akkor miattam ugrik az egész, s az egyetlen jó dolog, amit valaha a raptorok készítettek, az talán ez a páncél, illetve nem, ők ezt is iszonyatosan pocsék és szemét módon agymosó páncélnak csinálták, hogy... Szaporodjanak? Ó mit tudom én, a lényeg hogy ez a páncél is így jobban belegondolva házi készítésű, mert már legyengített és nem próbálja meg átvenni az irányítást, és talán ez az egyetlen olyan dolog, ami raptor technológia, és jó szemmel tudok rá tekinteni, s csak azért mert eddig nem támadta meg a tudatomat.

Svarog egész idáig csöndesen haladt, utánozta a Raptorok egészen érdekes testtartását, ami erőt sugárzott. Végül is csak annyit kellett csinálni, hogy egy önelégült seggfejként viselkedik. Persze rájött, hogy ez a páncél egészen jól áll. Tudta, hogy lehet vele repülni és lézersugarakat lőni, valamint kilőni a szárnyakat.
- Már tudom miért ilyen seggfejek - súgta oda alig hallhatóan Saráhnak, megálltak egy ajtó előtt, ahol két őr azonnal feltartóztatta őket. Persze Tao elkezdte játszani a szerepét.
Svarog pedig félrehúzódott, hogy felkészüljön az esetleges harcra

A dolgok egész jól alakultak, nem kellett tennünk semmit. Johanne elintézte, hogy úgy látszódjon, mintha itt se lennénk. Csak az élen haladókat vették észre, így az önelégültség színlelése se volt feltétlenül létszükséglet. Addig megállás nélkül haladhattunk, amíg el nem értük az első fegyverraktárát, de az ott álló őrök megállítottak minket. Én azt hittem, hogy nem fognak megállítani, így, hogy csak Tao és Johanne volt látható. Hisz nekik itt van rangjuk, s bár nem nagyon tudom, hogy milyen rangok vannak a raptor társadalomban. Úgy gondoltam, hogy nekik a magasabban elhelyezkedők közül osztottak. Ezért nem is nagyon vártam, hogy problémák merülhetnek fel. De ha minden jól megy ez csak egy kis porszem a fogaskerekek között és Tao könnyedén el fogja intézni a továbbhaladásunkat. Mivel neki már van tapasztalata abban, hogy hogy is működik itt a rendszer.

Nos, mindenki eljátssza a rá osztott szerepet, Tao beszél, de meg kell jegyeznem hogy fölöslegesen, Johanne elrejt minket, és sétálgat ő is láthatóan, vagyis másnak láthatóan, vagyis na, úgyis érti mindenki hogy mit akarok mondani... Mi meg tökéletesen játsszuk a csendes nagyvárosi szelet, illetve az enyhe légmozgást, és meglepő módon senki sem görénykedik a raptorok irányába, pedig lehet hogy most probléma nélkül megtehetnénk, csak hát ugye ott van az a kicsi probléma hogy lehet akkor mégiscsak észrevesznek, bár nem tudom hogy Johanne mennyire is képzett ilyen téren, lehet hogy az már neki is sok lenne, bár lehet hogy nem, előbb talán meg kéne kérdezni, de valamiért mégsem teszem, talán mert ahhoz meg kéne szólalni, az meg megint csak cinkesnek tűnik, legalább is nekem, bár a sárkányunk is hozzám szólt, vagyis suttogott, amin még el is mosolyodtam, és valóban igaza van, ilyen felszereléssel lehet parasztkodni, nem is akárhogyan.
- Valóban. - Súgom vissza, majd jön egy tudatbéli üzenet, hogy így fogalmazzak, hogy most dönteni kéne, és itt most ez meglep, nem a döntés, az hogy így beszél hozzám valaki, úgy értem tényleg, ilyen még nem történt velem, s erősen gondolkodnom kell a válaszon, átfutok minden lehetséges opciót, legalább is próbálok, s annak fényében igyekszem kiválasztani a legjobbat, s persze közben körülnézek, hogy esetleg mennyien láthatnak minket.
~ Hallasz? ~ Kezdek gondolkodni magamban, és remélem hogy hallja, mert beszélni még mindig nem akarok.
~ Szerintem, akármennyire is megérdemelnék a halált, próbáld meg őket rávenni hogy beengedjenek minket, és ha tudod töröld ki ezt az emlékezetükből, csak hogy tuti legyen a biztos. ~ És remélem hogy hallja, ha pedig nem akkor megpróbálom ezt iszonyatosan halkan, lopakodó üzemmódban odasúgni neki.

Mégsem olyan egyszerű a helyzet, ahogy azt én eddig képzeltem. Sajnos a Tao által rögtönzött fedő sztorinak az őrök nem dőltek be, és a fenyegetésre fenyegetéssel válaszoltak. A jelen szituáció alapján tökéletesen úgy látszik, hogy az élen haladó két személyről pontosan tudják, hogy hol kellene lenniük és hogy mi lenne a jelenlegi feladatuk. Ezért úgy is reagálnak, ahogy ebben a helyzetben kell. A mozdulataik egyértelműen arra utalnak, hogy bajban vagyunk. A távozásra való felszólítás nem éppen a legjobb hír, amit ma hallok, ha nem vagyunk képesek bejutni, nem lesz robbanó szerkezetünk. Ebben az esetben a terv már a megvalósítás elkezdése előbb el is hasal. A raptor pedig már a rádiója felé nyúlt, hogy jelezzen a társainak, ha szükségét érzi. De ebben a pillanatban elmémben Johanne hangja hallatszott. Rövid gondolkozás után, felmérve a helyzetet inkább rábízom a döntést arra, aki tudja is, hogy mit csinál. A válaszadás valószínűleg úgy megy, ahogy ő is jelzett, gondolattal. Tehát ahhoz, hogy ismertessem a válaszom valószínűleg elég csak arra gondolnom.
~ A döntést rád bízom, bárhogy is döntesz, készen állok. ~ gondolom magamban, miközben felkészülök az esetleges harci helyzetre. Hisz kitudja, hogy most mi következik.

~ Vedd le az álcázást, elintézzük őket. ~ A páncél miatt erősebbnek érzi magát. ~Gyorsak leszünk, és észrevétlenek.~
Svarog felkészült erre, hogy ha Joanne így tesz, akkor egy lézersugárral elintézi az egyik raptor őrt.
~Sarah, ha így történik, akkor tiéd a bal. Nem ismerek nálad gyorsabb csajt a világon. ~
Ha sikerül kinyírni a páncélos mocskokat, akkor könnyen bevihetik őket a fegyverraktárba, miközben Joanne újra álcázza őket.
Jobb lesz két gyanútlan halott, mint két zavarodott raptor. Svarog felkészül az esetleges harcra, itt az ideje kipróbálni ezt az átkozott páncélt.

Nos, úgy tűnik hogy a többiek nem arra szavaztak amire én, habár úgy vélem hogy az én ötletem sokkalta jobb, úgy értem fölösleges összetűzés és esetleg figyelemfelkeltés nélkül meg lehetne csinálni, és simán bejutnánl és még el is felejtenének minket, ám mostmár nem számít, és egyenlőre úgy néz ki hogy sinen vagyunk, a baj csak az hogy a látszat csal, és nem is kicsit, egy pillanat csupán az egész, és máris repülünk, és nem is akármilyet, egyenesen neki egy meglehetősen kényelmetlen falnak, majd pedig egy ismételten kellemetlen, de ezek után annyira mégsem fájdalmas érkezés a padlón, egy annak járó halkabb nyekkenéssel.
- Miért?... - Kérdem csalódottan, s ekkor realizálom hogy nem hallom a saját szavaimat.
- Mi... Miért nem?... - S így jobban megvizsgálva, semmit sem hallok az ég egy adta világon, csak valamiféle elhaló földöntúli sípolást, s a fülemnél is valami kellemetlenül meleget érzek, kénytelen vagyok megvizsgálni hogy mi az, ezért óvatosan nyúlok oda, majd tenyereimet az arcom elé helyezem, s a látványtól enyhén szólva le esik az állam, és tágra nyílnak a szemeim, melyekből felfogva hogy mi történhetett hamarosan könycseppek is kezdenek potyogni.
- Miért nem lehetett ezt máshogy? - Kérdem sírva a semmibe, mit sem törődve azzal hogy az egyik társunkat kivégzik éppen, erősen szorítom közben a füleimet, s feltérdelve igazából erőteljesen " görnyedek " lefelé, erősen sokkol a dolog, mert mi van ha ez végleges? Ha soha többé nem hallhatok semmit a világból? Nem akarok ilyen életet, nem, egyszerűen csak nem! Egy ideig sírok még, ám a fájdalom lassan átcsap dühbe, szín tiszta fortyogó gyűlölet veszi át a keserűség helyét, arcomon szinte már elmebeteg grimasz jelenik meg, s bele sem gondolva hogy mit csinálok, vagy hogy ha úgy alakul esetleg veszélyeztetek vele valakit a sajátjaink közül, karomat a hangoskodó felé kapva lövöm ki rá elsőként lehetőleg a fejére célozva ama karmokat, mik azon kezemen találhatóak, legalább is remélem hogy lövök, majd pedig a másik karomról ugyan így a lábába lőni, ha esetleg védené az elsőt, s ha elesik akkor még pár lézert megkísrélek beleereszteni, és ha bárki is az utamba kerül akkor meglövöm azt is, nem érdekel ki az! Bonyolult, de nem látom lehetetlennek, s ha sikerül, a pengéket visszahúzva megpróbálok magamat védve felállni, majd adrenalintól fűtötten úgy nekirontani a másik raptornak ahogy van, kőzben próbálom védeni magam a szárnyakkal, mivel elég ellenállóak, s ha odaérek megkísérlem nekiugorva lemetszeni a fejét.

Svarog felordít, ahogy a hangorkán belehasít az agyába, ez nem jött ki jól, bár ez az egész Attilanos balhé baromság volt, öngyilkos akció a javából. A mutáns látja, ahogy a barátjának és harcos társának rátapos az egyik raptor a torkára, míg Sarah becélozza a sikítozó dögöt.
Svarog próbálva nem gondolni a halálos erejű hangáradatra, becélozza az Edwarson hulláját megbecstelenítő páncélost, majd kilő egy lézersugarat, aztán egy karmot.
- DÖGÖLJ MEG!!!!! - ordítja.

Örülnöm kéne talán, a dolgok úgy alakulnak ahogyan nagy haragomban elterveztem őket, de mégsem jön a számra vigyor, még attól sem hogy valamilyen nagyon halk szinten képes vagyok hallani a dolgokat, legalább is úgy tűnik, mert mintha a sárkányunk hangját véltem volna felfedezni a nagy némaságban. Közel érek hogy lefejezzem a nyomorultat, ki ezt tette velünk, de nem meglepően védekezik a féreg, s kisodorja alólam a lábaimat, mellyel csak jobban feltüzeli a már amúgy is veszélyes szinten lángoló dühömet. Abban a pillanatban ahogy elesek, próbálok egy gurulással féltérdre érkezni, majd pedig kilőni ismételten a két karmot az áldozatomra, de ezúttal egy enyhe trükkhöz folyamodok, mielőtt pengéznék itt, kilövök egy lézert a fejére célozva, egyrészt hogy védekezzen, másrészt hogy ne legyen esélye támadni, s aztán próbálom meg a két karjába belelőni eme bizonyos pengéket. Nagyjából innen lesz talán egy kicsit kockázatos az egész, nem mintha eddig nem lett volna az, de ezzel a lépésemmel valószínűleg életveszélyes helyzetbe is fogom sodorni magam, de a düh oly szinten elvakít… Nem is elvakít, feltüzel! Hogy egyszerűen nem képes érdekelni, meg akarom ölni, azt akarom hogy egy füstölgő szénkupac legyen, vagy csak egy halom húscafat! Megpróbálom a karmokkal magamhoz rántani, ahogy vissza jönnek, s itt valószínűleg kap majd a lehetőségen, és megpróbál majd megvágni, így hát erre számítva elsőként védek, majd megpróbálom tőből lemetszeni a karjait a szárnyaimmal, majd pedig egy ismételt erős vágással vízszintesen ketté hasítani a fejét, ama bizonyos ajkai tájékán. Azt nem is veszem figyelembe, hogy mi van a többiekkel, biztos ők is csinálnak valamit, de egyszerűen nem tud érdekelni hogy mit.

Az események váratlanul és sajnálatosan felgyorsultak, a többiek arra szavazhattak, hogy támadjunk, s habár úgy nagyon nincs ellenemre a dolog mégis valamivel jobban örültem volna annak, ha békésen is tovább mehettünk volna. Ugyan harcra kész voltam, de arra nem, ami következett. Ketten már támadásba is lendültek, de a raptor a füléhez kapta a kezeit, és felsikoltott, a hanghullámok a falhoz vágták a teljes csapatot. Senki sem bírta ki talpon. Nem hallottam semmit, s azonnal tudtam, hogy ez mit jelent, a hangok nem csupán ellöktek minket, hanem a hallásunk is roncsolta, s a jelentkező súlyos fájdalomból arra következtetek, hogy valószínűleg a dobhártyám lyukadhatott ki. S habár a dobhártya szakadás meglehetősen zavaró tényező a gyógyulása csak idő kérdése, s esetemben ez mindenképpen be is következik. A földről való felegyenesedés közben látom, ahogy Robertson nyakát egy egyszerű mozdulattal kettétörte a raptor. Épphogy sikerül a felállás az események máris folytatódnak. Svarog ordítását halkan hallom, így igazolást is nyer a hipotézisem, miszerint a halláskárosodás csak ideiglenes. Sarah az egyikkel vívott, miközben Svarog és Tao a másikkal viaskodott, aminek hamarosan vége is lett. Így gondolkodás nélkül Sarah segítségére indulok, s próbálom a szárnyammal lemetszeni a fekvő raptor fejét, vagy Sarat hátra rántani, ha esetlen a raptor próbálná megvágni a társam. Persze ezeket csak akkor teszem meg, ha szükségét érzem, nem akarom akadályozni a társam esetleges támadását, s ha úgy ítélem, hogy nincs veszélyben nem teszek lépéseket, de készen állok rájuk.

Valamilyen oknál fogva fordítva csinálom a dolgokat, s az alkaromon lévő pengéket lövöm ki elsőként, és nem a lézert, talán az ideg teszi. Ezúttal semmi sem úgy alakul ahogy terveztem, a pengék nem tudom hogyan, de beakadtak, a következő pillanatban pedig már húz, s aztán csak a fájdalmat érzem az arcomon, majd pedig elterülök a földön, igazából egy kis ideig fel sem tudom fogni hogy mi történt, érzem valakinek az érintését, meg talán hogy vonszolnak, de pár másodpercig fogalmam sincs róla hogy mi folyik körülöttem. Végül sikerül „ráeszmélnem” a dolgokra, és fájdalmasan kapok az orromhoz, pontosabban a páncél maszk részéhez, amely így már nem tűnik jobbnak védési téren, mint egy átlagos ruha. Leszedem a maszkot, ha tudom, majd megtapogatom a pokolian fájó orromat, és… Nem jó, megint, ez is biztos hogy maradandó károsodást… A FRANCBA MÁR! Egy kis ideig eltart amíg ráveszem magam hogy felálljak a padlóról, de amikor azt megteszem, nos abban annak sincs köszönet aki végignézi, igazából ha a tekintettel ölni lehetne, itt már mindenki halott lenne, a fogaimat pedig meglehetősen idegesen csikorgatom, majd továbbra is az orromat fogva megindulok befele, mert ugye nekünk muszáj menni, mert mi vagyunk a hősök meg a többi, meg a nagy büdös lószart, biztos hogy ezt le lehetett volna tudni kevesebb problémával, beosonással, de nem ezeknek a marháknak muszáj volt leállni harcolni, és az élők közül meg persze hogy nekem kell a legjobban lesérülni, miért? Mit vétettem hogy mindig nekem kell az élők közül a legjobban megszívnom a dolgokat? Miért mindig engem büntet a sors? És miért pont főleg most, amikor még egy egész fajért akarok cselekedni úgy hogy menet közben lehetőleg minél kevesebb ilyen féreg dögöljön meg? Arról már nem én tehetek hogy nekik támadtak, a többi része mondható inkább önvédelemnek. Gyűlölöm ezt, már elegem van belőle. A holttest mellett elhaladva még egy jókorát belerúgok, majd fojtatom tovább az utamat, rohadékok…