Szehmet szobája

Nagy ablakokkal ellátott, világos szoba, keleti fekvéssel, és levegős térrel. A szoba még most is lakója ízlését követi, egyiptomi stílusban berendezett, sok kékkel, festett falakkal és könnyű textilekkel. Néhány kisebb istenszobrocska díszíti és vigyázza.
A szobához tartozik egy kényelmes fürdő, ahol lehetőség nyílik a lazításra.

Kilépett Lance szobájából, és nekidőlt az ajtónak, hogy kicsit megpihenjen. Jó nap volt a mai. Felszabadultnak és boldognak érezte magát. Aogy ellépett az ajtótól, egy ötlet futott át a fején, és a levegőbe szagolt, s pár pillanat múlva elindult, és egy ajtónál állapodott meg. Mögötte hallotta a szívmelengető zajocskákat. A kis kínai fiú által keltett zajokat. Nem nyitott be. Nem akarta megzavarni, de szívét jólesően cirógatta a gondolat, hogy a fiú jól volt.
Csak ezt követően vette az irányt saját szobája felé, hogy megfürödjön, és végre aludni térjen. Kissé túlfeszítette magát ma, és az utóbbi időben elszokott az ilyen megerőltetéstől. Ahogy belépett a szobába, változatlan, ismerős, otthonos légkör fogadta. Jó volt ide visszatérni. Egy sóhaj hagyta el a szájt, ahogy megtette az első lépést, és becsukta maga mögött az ajtót.
Egyedül volt, de otthon volt.
Lábai könnyed léptekkel vitték a fürdő irányába, hogy ledobva viseltes, mocskos ruháit, végre a víz cirógassa, és tisztítsa testét. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy szüksége lesz majd egy rendes harci öltözékre, de már szinte el is feledte a gondolatot, ahogy belépett a zuhany alá, és megnyitotta. A csövek felnyögtek, és hirtelen zajjal és gőzzel telt meg a fürdő, ő pedig lehunyt szemmel élvezte a vizet.
Miután megtisztult, könnyű mozdulatokkal törölte magát, és vett fel egy könnyű hálóöltözéket, majd sietősen ágyba vonult, hogy a takaró alatt kellemesen összegömbölyödve végre aludni térjen.

Édes öntudatlan álom ragadta magával. Teste egészen elernyedt, arcán mosoly játszott, ahogy csendesen szuszogott. Röpke, gyógyító idillnek tűnt. Ám valami egészen oda nem illő hang hasított a csendbe, ő pedig összerezzent, s megránduló teste a fájó ébredést is elhozta számára. Füle megmoccant, keresni kezdte a hangot, remélve, hogy csak álombéli nesz, és maradhat a kellemesen meleg takaró alatt, de a zaj ismét felhangzott, mígnem Szehmet rájött, hogy a telefon a ludas.
Egy nyögéssel lökte fel magát négykézlábra és fázósan húzta magával a takarót, ahogy elindult a levetett, kidobásra szánt ruhahalom felé. El is feledkezett a kütyüről, amin nem csodálkozott, hiszen bár szükség volt rá, gyűlölte a hangját, és azt, hogy cipelnie kell.
A rongyok közt végre megtalálta, és a név ellenőrzése után, gyorsan szólt bele, köszöntve a hívót. Kissé meglepődve hallotta, hogy még nem volt letárgyalva a múmiák ügye, hisz azt hitte, EssEx elrendezte, majd egy szolid ásítás után a földre telepedett, és onnan kezdte meg a szervezői munkát, kicsit magára igazgatva a takarót.
-Igen.. holnap utalunk, és a rákövetkező nap hozhatják is.. tökéletesen megfelel... már nagyon várjuk őket... Igen, lesz aki fogadja őket... köszönjük-mondattöredékek repültek a levegőben, ahogy elintézte földijei sorsát, majd megkönnyebbülve letette a telefont egy közeli szekrényre, és neki dőlt a falnak. Jól esett volna újra elaludni, akár ott is, de az álom kiröppent a szeméből. Hiba hunyta le a szemét, nem tudta visszaidézni az öntudatlanság áldott állapotát. Így, hogy volt egy rövid ideje a pihenésre, a test már nem közvetített sürgető vágyat, és nem is gátolta a nemrég megélt dolgok által keltett gondolatokat, melyektől hihetetlenül tele lett a feje.
Szehmet kedvetlenül fújta ki a levegőt. Nem akart most ezekre a dolgokra gondolni, de nem tudta elűzni őket, így lassan feltápászkodott, és az ablakhoz sétált, hogy kinyitva a friss levegővel próbálja lecsendesíteni elméjét.

Aludnia kellene, de hiába a cirógató friss levegő, nem tud megnyugodni. Nem találja a helyét. A szoba persze az övé. Furcsa előzékenységből úgy hagyták, ahogy volt, mikor elment, sőt, ahogy észre vette, friss törölköző és ágynemű is várta... Mindenki várta vissza, ő pedig makacsul, ezekről a kedvességekről mit sem tudva, próbált egy saját életet kreálni. Mégsem tudott nyugovóra térni.
Szehmet elheveredett a párkányon, és a csillagokra tekintett. Hagyta, hogy gondolatai kibontakozzanak, szabadon kóboroljanak. Meghatotta a tudat, hogy itt tényleg ennyien szeretik, és lelki vívódásai, macskajelleme ellenére is állandóan vissza várják. És szerette ő is őket. Jobban, mint tettei mutattk, s jobban, mint Apokalipszis előtt tett rideg választása sugallta.
Szehmet egy pillanatra elszomorodott. Ha igent mondott volna, talán élnének még azok, akik elmentek. Ha igent mondott volna, Serena nem törik össze, és bár visszatérése akkor sem lett volna dicsőbb, boldogabb, biztonságot hozhatott volna. De választott. Kemény és rideg döntést hozott, s ebben Dorten utolsó ajándéka, de még inkább a másik élet árnya segítette.
Ahogy a párkányon pihengetett, ismerős illat csapta meg az orrát, amitől szíve gyorsabban kezdett verni, és vére felpezsdült. Szájában egyszerre érezte az erdő és a kaland izgalmának ígéretét, így felpattant, és mélyen kihajolva, kinézett az ablakon.
Nem törődött azzal, hogy a takaró a földre csúszott, látni akarta, mit is csinál Lance ilyenkor odakinn. Nem szólítja, nem akarja megzavarni, de mikor észreveszi a korlátnál, rádöbben, a férfi is ugyanúgy kereste a sötétben, ez pedig furcsa zavarral tölti el.
-Lance-köszönti végül barátságosan, leküzdve a vágyat, hogy szobájába, mint csigaházba húzódjon vissza.

-Azt hittem, már alszol- csipetnyi rosszallás vegyül a vidám zöngéjű hangba, hiszen a pihenés a gyógyulás legjobb útja. Biztos volt benne, hogy mikor elhagyta a szobáját, a srác hallgatott a jó szóra. Most azonban úgy tűnt, ő sem néz nyugodt éjszaka elé. Talán túl idegennek érezte magát.
-A tetőre? -kérdezte, s hangsúly alapján akár azt is kérdezhette volna, hogy " a válladdal?". Nem tartotta bölcs dolognak. Még nem. De csábította a lehetőség. Érezte hogy az ifjú mellett kalandok, és valami új ösvény várja, de tétovázott. Épp csak most kezdte visszakapni eredeti önmagát, és tudta, kétélű fegyver a fiú.
-Várj.. átmegyek- marasztalni akarta, de a fiú már megindult felfelé. Ő pedig nem várhatott nyugton, míg ne adj isten mellé nyúl, és a bokrosban köt ki. Még egy pillantást vetett szobája nyugodt sötétjébe, majd kapaszkodót keresett, és mászni kezdett a tetőre.
-Énekelni? Vigyázz, vigyázz, nehogy te légy a macska a forró háztetőn.-tompaélű, mókás kis fenyegetés volt, ahogy végre teljesen felhúzta magát. Könnyű hálóruhájában( póló és kis nadrág) hűvösnek érezte az éjszakát, de volt valami megkapó ebben a röpke kalandban.

Lance Harris
//A tetőn//

Elnézem ahogy a nő, alig semmiben felkúszik hozzám a tetőre, és erre egyre gyorsabban kezd verni a szívem. Igaz nem szólhatom meg a ruházatának hiányossága miatt, hisz rajtam egy szakadt nadrág, és néhány kötés van, kényelmes ingem szinte teljesen lefoszlott a csata után következő kötözésben. Szóval itt voltunk a tetőn, alulöltözötten az enyhén hűvös tavaszi éjjelen, a feljövő teliholddal //Keep it real bitchez // hármasban.
Mosolyogva nézek a nőre, majd válaszolok:
-Áhh, van már itt egy cicus, minek még egy?
Kérdem és belenézek zöld szemeibe. Elgondolkodok egy csöppet, vajon mielőtt megérkeztem csinált volna ilyet? Ahogy az izgalmát látom, nemhiszem. Túlságosan is el emberiesedett a szememben, de most egy macska minden szeszélyével és vadságával boldogan itt volt velem a tetőn. Tetszik nekem ez a helyzet, hogy hozzá képest fiatal vagyok, de mégis... én mutatok neki dolgokat. Nem új, de régi, elfeledett dolgokat, mely köré az újrafelfedezés öröme társul.
-Nézzük a csillagokat?
Kérdem pajkosan, a jáde szemekbe bámulva

Könnyű volt a mászás, könnyebb, mint várta, a test jól tette a dolgát, nem felejtett, mégis jókedvű mosolyt jelent ez a felfedezés az arcán, ahogy végül kényelembe helyezi magát a hideg tetőn.
-Vigyáznod kellene magadra- korholja, mikor megérzi a frissen felfeslett sebek illatát, de talán nem is szólalna meg újra, ha Lance nem tenné fel vidám kérdését.
-Cicus.. - ingatja a fejét ezt hallva, de nem tiltakozik, és nem is mond mást. Nem olyan kérdés, ami választ óhajtana, és nem olyan szó, mely bántani született. Szehmet felnéz az égre, a számtalan ragyogó csillagra, a sok ismeretlen világra. Járt már köztük. Egy eszelős időszakban, egy furcsa teremtmény, Rorscach társaságában világok közt, realitásokban utazott. Annyira távoli volt az emlék, de talán jobb is, hogy halványult. Ez az idő nem az emlékek ideje volt, hisz itt volt mellette a lélegző őserő, mely hívta ragadozótermészetét.
-Szeretem a csillagokat. Megnyugtató a látványuk.- suttogta, küzdve az érzéssel, hogy újra uralhassa önmagát.
-Te mindig ezt csinálod?-kérdezte végül.
-Csak jársz-kelsz a világban, csillagokat bámulsz és.. nem is tudom.. egyszerűen boldog vagy?

Egy filozófus veszett el a fiúban.
Szehmet a holdra tekint, és szavain mélázik. Tudja, hogy igazak, és mégis tudja, kevés az, amit egy ilyen élet önmagában kínálna. Ahogyan csábította a vadon, úgy csábította a család vágya, a gondoskodásé, a szereteté. Kettős vonzásban élte egész életét, így hol eltűnt, hogy felbukkant újra, egyensúlyozni próbálva a kétféle szükség között.
-Boldogságra, igen, arra születtünk.- nem akarta a csendet hallani, így lágy szavakat lehelt a levegőbe. Élvezte az estét, élvezte a szellőt, a csillagokat, a sötétet, és az éji zajokat, de a csendet nem. Együtt voltak ugyan a némaságban is, de jobbnak érezte a szavak keltette távolságot, így a kérdésre sem restellt válaszolni, bár nehéznek találta. Hogyan is foglalhatna össze minden egyes élményt, impressziót, érzetet és tapasztalatot? Hogyan mutathatna meg egy olyan világot, amit a fiú nem ismer, és amit nem szavak útján tapasztalt meg?
-Ők. Ők kellenek.- koppantott a tetőn, a ház lakóira utalva. Nem sokan voltak köztük, akik akár csak részben is osztozhattak volna az élményeiben, a bundások vágyaiban és igényeiben, de fontosak voltak.
-A kalandok kellenek. Az érzés, hogy értük tehetek és jobbá tehetem a világot nekik, nekem.-minél többet beszélt róla, annál könnyebben jöttek nyelvére a szavak.
-Hogy ha csak részben is, de kicsit több boldogságot lophatok az életükbe, és ezért, nos.. ezért hajlandó vagyok lemondani a vándorlásról, s ha el is szólít a vérem, időről időre visszatérek. Jó néhány világot beutaztam, és mindenhol ugyan azt találtam: a boldogság szinte eltűnt, és pánik, rémület, nyomorúság vette át a helyét. Akárhol jártam.. szükségük volt valakire.. egy gyógyítóra, aki a világot jobb irányba mozdította el. Aki akár egyetlen szóval újabb gyógyítókat hívott életre, kik aztán a távozta után is a boldogság felé vezették a népeket. -Lance utolsó szavaira elmosolyodik.
-Ez az én boldogságom Lance.

-Nem, nem érted. Csak tudni véled mi lenne jó nekem.- jegyezte meg kedvetlenül. Fájlalta, hogy minden hasonlóság és látszólagos közösség ellenére ismét egyedül volt, és úgy tűnt, Lance soha nem is fogja érteni, mik vezetik. A zöld szemekből szomorú magány meredt vissza a fiú szemeibe.
Élvezte a társaságát. Élvezte, hogy olyan dolgokat szólított elő, melyeket csaknem elfeledett, de most, találkozásuk óta először, megérezte, hogy igazán sohasem fogja megérteni. Túl fiatal, túl vad és túl tüzes volt ehhez. Elragadó, igen, nem is maradt hatás nélkül, de az erdők szabad fia volt, aki olyan utat járt, amit ő nem akart követni.
Szehmet lehunyta a szemeit, hogy elűzze a szomorúságot, és a férfi újabb szavaira lassan elmosolyodott.
-Miért aggódsz ennyire értem? Csak egy vagyok a világ számtalan szőröséből. -nyugodtan szólt. Szavaiban nyoma sem volt az előbb érzett magánynak. Elfogadta már, hogy így van, és tovább akart lépni.. Keze futólag megérintette a fiú arcát, ahol nemrég véres nyomot hagyott.
-Csak egy szobacica, aki élvezi hogy szerető családja van.- dobta vissza, ezúttal egy vigyorral a már hallott címkét.

-Bundás- visszhangozta, s ezúttal mulattatta a dolog. Az volt, de másként az, és ezt Lance nem is tudhatta. Ő Szehmet földi arcaként jött világra, így mondták. Nagy dolgokat vártak tőle, s ő is nagy dolgokat várt magától, ráadásul, míg a legtöbb bundást ezernyi dolog izgatta, ő sokszor csendesen, talán alig-alig érezve élte meg őket, s a végzetes, veszedelmes vonzásokat is gyorsan leküzdötte, hitte bármilyen riasztónak is kezdetben. Már születésekor emberibb volt, mint más bundások.
Nem firtatta hogyan jutott újra eszébe, ez a temérdek, hátra hagyott gondolat. A holdfényben ücsörögve az ifjú mellett, meglódult a fantáziája. Aztán a gondolatok, ahogy jöttek, úgy tova is szálltak, s maradt a kéz a kezén, s az azt bámuló jáde szempár.
Érezte a belőle áradó meleget. Érezte a közeledést, a törődés vágyát, és valamit még benne. Idegen érzés. Otthonos érzés.
Inkább a szavakra koncentrál, és tehetetlen mosoly jelenik meg az arcán. Nem tiltakozhat, hiszen tudja, a férfi szavai igazak. Rég nem érezte magát ennyire elragadtatva, s azon alkalmakkor is, mikor fajtársat sodort útjába a szél, inkább ember volt, mint bundás, és nem érezte ezt a közelséget. Még akkor sem, mikor Heru bukkant fel a semmiből, és változni próbált a kedvéért, még ha kevés idő adatott is kettejüknek. Pedig vele csaknem egyformák voltak.
-Nos.. megfogtál. Igazad van. Kellesz, és élvezem a veled töltött időt. Teljesebbnek érzem, mint mások közelségét. Otthonosnak. Ezt.. akartad hallani? -nézett fel a kezekről Lance szemébe.
-Te vagy az első, aki megragadja a vad...-elharapja a szót. Ez nem volt igaz. Volt valaki más, aki még Lancenél is erősebben hatott rá. Erősen, ellenállhatatlanul... végzetesen.
Elkapja a kezét a fiútól, és mintha csak fázna, ölelésbe vonja saját magát. Az a találkozás fájt. Jobban bárminél. Halált hozott, idegenre, családra egyaránt. Hosszú pillanatokig bámult a semmibe, majd újra, ezúttal óvatosan Lancre sandított. Más volt az érzés. Nem volt benne veszély, de a ki nem forrott erő már nyiladozott. A holdfényben ülve, mégis képtelen volt, nem párhuzamot vonni. Kezdett hasonlóságokat látni. Hasonlóságokat ott, ahol talán nem volt semmi. Az arc vonalában. A szemek ívében. A feszülő mellkason.
Szehmetet hirtelen kirázta a hideg, ahogy a félelem kezdett felkúszni a gerincén. Egyszer bizalmat adott. Bizalmat egy fajtársnak, s jóval többet, és a világ összeomlott körülötte, ezen pedig mit sem változtatott, hogy saját karmaival tépte szét évek múltán. Egy sóhaj szakadt fel ajkairól.
Lance nem volt Ő. Szehmet tudta, tudni akarta, hogy ha bizalmat ad, ezúttal másként történik, de biztos nem lehetett benne, így az óvatosság átvette a felszabadultság helyét.
-Nem tudom.. akarom-e ezt- mondta ki, mielőtt egyáltalán eljutott volna a tudatáig, hogy beszél, majd riadtan tekintett Lance szemébe. Ezt nem lett volna szabad hallania. Nem is igazán neki szólt.
-Ne! felejtsd el..-próbálta menteni a menthetőt.
-Én csak.. nem téged.. -bele sült, és ebből már nem jöhetett ki jól, és az sem segített sokat, hogy a vélt hasonlóságok egyre szembetűnőbbé lettek, ahogy egyre többet jártak a gondolatai a Borzalom körül.
-Ne haragudj.- mondta végül, és inkább az égre tekintett.
-Szeretnék még ilyen csillagnéző estéket.

Gondolatokat, kérdéseket lát átfutni Lance arcán, és tartani kezd attól, hogy mindent elrontott. Bánná, nagyon bánná, ha így lenne, és ez az érzés elég is ahhoz, hogy a vélt hasonlóságok mögött újra azt a vadócot lássa, aki a tetőre hívta. Az ifjú könnyedebbnek és megbocsátóbbnak látszik annál, mint amit remélni mer. Már-már nem is evilági.
-Köszönöm.- a vágyott feloldozást megkapja végül, és kellemes megkönnyebbüléssel tölti el. Teste is mutatja érzéseit, az előbbi zárt helyzet enyhül, ahogy lassan elnyújtózik. Ahogy a fiú beszél, egy cseppnyi, sóvágást érez, mert az ő világa annyival bonyolultabb, nehézkesebb és lomhább, mint Lancé. A fiú olyan.. romlatlan.
-Nézem.. itt vagyok. De ha belépsz egy emberi világba már.. semmi sem lesz olyan egyszerű. -A fiúra néz. Lance nem érdemli meg, hogy elrontsák, tönkre tegyék azzal, hogy az emberek közé kényszerítik. Jobb lett volna neki, ha megmarad egyszerű vadásznak, és sosem jön ide.
- Itt már nem csupán te létezel, egyedül. Itt mindenki, akivel kapcsolatba lépsz, boldogulni akar, összefogva vagy egymás ellenében, és.. előbb-utóbb a saját hirtelen vágyait kell félre tennie, hogy egy nagyobb jót érjen el. Néha pedig.. egyszerűen túl sok tennivaló akad, és az ember észre sem veszi, hogy épp csak magára nincs ideje.-morogja a végét. Nem szívleli ezt a helyzetet.
-Ez az érzés pedig névtelenül feszíti belülről, és csak akkor döbben rá a hiányra, ha egyszer újra időt lel arra hogy magával törődjön.- Míg beszélt, újra a csillagokra nézett, de tekintete vissza téved Lancere.
-Nos... nyertél. Visszaidéztél valamit, amit én hiányoltam, anélkül, hogy tudtam volna. Hihetetlen, hogy ehhez a semmiből kellett felbukkannod-majd elmosolyodik az összeverés ötletén.
-Hát, ha szeretnéd, legközelebb tényleg hímes tojásként bánok majd veled. De mi lesz abban a móka?

-Nagy igazság- biccent. De nem ért egészen egyet. Oly sokszor, a valóság rétegei ezernyi árnyalatukkal rangsorolják a késztetéseket.
-De nem mindig ilyen tiszta a dolog. Bármit is akarsz, kialakul valamilyen rangsor, és nem mindig a legtermészetesebb vágyak állnak az elején. - jegyzi meg. A jó hangulat visszatért. És világosan látszott rajta, hogy most igenis ezek a késztetések élveztek előnyt.
-Nyitott könyv lennék?-kérdezi talányosan, de nem várva igazán választ. Lupinként ő is szembesült mások vágyaival.
-Nos.. jobb lenne ha az újabb küzdelemmel megvárnánk Logan első óráit. -folytatja
-Nincs rosszabb, mint egy tanítványból kinevelni az előző mester tanításait, hogy aztán rendbe rakjuk a dolgokat.-vigyorodott el. Nem tartotta magát mesternek, de míg egy-egy küzdelemben Lance harci képességei éleződtek volna, a vadat ő nem tudta volna visszaszorítani, így merő előzékenységből nem akart gondot okozni.
-Nos.. nem tudom, hogy neked mihez lenne kedved, de hacsak Veszély nem tiltakozik ellene, én sétálnék egyet odalenn. -int a sötétlő erdő felé. Vágyott az illatos avarra.

-Nem.. mégsem jó- visszakozik hirtelen, ahogy tekintete az erdőről újra Lance-re téved. Bármilyen ősi vágyat is szólít elő belőle a fiú, elméje keményen ellenáll, s nem engedi át az irányítást. Nem enged sem küzdelemben, sem békében, így hát az akarat, mely a csatákon átsegíti, most is okosabb döntés felé tereli.
-Nem kérhetem, hogy ilyen vállal ekkora mászást kockáztass. Épp elég lesz visszamenni a szobádba. -húzódik közelebb, lassacskán. A jáde tekintet pedig belemélyed az ifjúéba, s fogva tartja, ahogy közeleg. Eltűnt a távolság közülük, és Szehmet kissé előre hajol, hogy aztán kedveskedő, anyai csókot nyomjon Lance homlokára.
-Menj... pihenj... gyógyulj, és ha jobban leszel, sétálunk egy nagyot ketten, és majd megmutathatod, milyen vadász vagy.-mosolyog, az épp csak kimondott ígéret közben, de a távolság ismét nőni kezd, ahogy puha mozdulatokkal a tető széle felé indul, hogy visszatérjen a szobájába, a csillagfényből a sötétbe, és az ösztönöket, melyek lecsendesítették kapkodó elméjét, szótlanságra bírva újra beburkolózzon a takarójába, s ezúttal nagy, elégedett mosollyal álmodjon oroszlán álmokat.

Pihe-puha kényelmes takaróba gombócolta magát. Nem így szokott aludni, de a találkozás Lance-el előcsalogatta a bundás hangulatot. Hosszú, kellemes sóhajt hallatott, és csak feküdt lehunyt szemmel. Gondolatai még a tetőn jártak. Oly könnyen mosta el a nap kezdetén megélt borzalmakat ez a néhány nyugodt óra. Szehmet kicsit mocorgott. Nem akart arra gondolni, s ezegyszer könnyű volt kiüríteni elméjét, és csak könnyeden lebegni az elsuhanó gondolatok felett, várva hogy az álom egyszer csak rátörjön, és messze földekre vezesse. Haza talán. A bundás érzetekkel egy másik vágy is erősödni kezdett, s bár még csak szelíden dorombolt, a felszín alatt sürgetés lapult.
Persze a Lance által keltett érzetek sem voltak csendesek. Könnyed gondolatai vissza-vissza tértek a vágyott erdei sétához, és szinte észrevétlenül a fiúhoz is. Majd rádöbbent, az ő szagát érzi. Szemei kipattantak, s egész teste megmerevedett, ahogy próbált rájönni, valóban érzi-e őt, vagy csak a gondolatai játszanak vele, de az orra nem csalta meg. Egy darabig még ott lapult a takaró alatt, majd óvatosan sandított ki alóla az ablak felé.
-Azt hittem alszol már.- nyugodt szavak voltak, kicsit talán reménykedők, és egy kissé meglepettek.

-Próbálkoztam- derűs mosollyal szól, továbbra is kényelmesen fekve, de egy árnyalatnyival kevesebb takaróban. Nem tesz megjegyzést a hívatlan látogatásra, és nem is látszik neheztelés rajta amiatt, hogy az ifjú így betört a birodalmába, mely oly sokat mesél róla.
-Nos.. talán mégis korai volt erőltetnem azt az ágyban alvást... de hogy mozgalmas..?-hitetlenkedő elképedés, majd mosolygó fejrázás következik. Még hogy mozgalmas. A srác által járt erdők tényleg a nyugalom megtestesült szigetei lehettek, ha a mai napot mozgalmasnak látta.
-Hiszen épp csak megérkeztél egy új helyre. Be sem mutatkoztál igazán és nem is tapasztaltad meg, hogy valójában milyen ez a hely.- persze, új élmények, azok voltak, de hol volt a fiú utazása Kínához, majd az ismeretlen zöld vadonhoz képest? Hol volt, úgy egyáltalán Apokalipszishoz viszonyítva? Végül úgy döntött, tovább lép, nem akad fenn ilyen apróságon.
-Én épp egy mozgalmas nagy miatt vágyom pihenni. -szól újra, ezúttal cseppnyi fáradtsággal a hangjában.
-Zavarni? Nos.. már úgy is kezdtem elmondani erről az alvás dologról, úgyhogy nem, nem zavarsz.-ül fel az ágyban, és bár a takarót nem engedi lecsúszni, láthatóan éberebb, mint előzőleg.

Jó. Ez ragad meg a fejében, miközben a falnak veti a hátát, hogy kényelmesebben beszélgessen. Hiába a regeneráció, és a látható könnyedség, még neki is kell a pihenés, és ez a pozíció most egészen alkalmasnak tűnik rá. A kérdésre kissé meglepődni látszik, de nem várat a válasszal soká.
- Mikor legutóbb erre jártam, kellemes volt, és izgalmas. -aztán jött a Piramis és az új kihívások.
- Az X- Men egy eszmét követ, a béke szép szavát. - Elmosolyodik. Xavier eszméje egészen áthatotta fiatalkorát, mi több a professzor kedvessége noha ő el is távozott, elevenen él benne a mai napig.
- Menedék volt kezdetben a magunkfajtáknak, s mindmáig a mutáns ügyek szószólója. Ha gond van, ha vita van, ha szakértő kell, hozzánk jönnek, és a csapat ma már a S.H.I.E.L.D- del is együtt dolgozik egy jobb világért. De a mostani dolgokról igazán Serena vagy Zack.. illetve Henry tudna felvilágosítást adni. Érdekes játéka a sorsnak hogy épp akkor tértem ide vissza, amikor megérkeztél-nem mintha ezt nem említette volna már korábban is.
- Itt élni egyébként tényleg kellemes. Van valami a levegőben, ami marasztalni kezd, ha eltöltesz itt egy kis időt.-fürkészőn néz a fiúra, mielőtt folytatná.
- De téged talán nem is ez ragadna meg.. igaz?- csak magának tette fel a kérdést, míg elgondolkozott azon, mennyit is mondjon, mondhat a a srácnak.
- Tudom, milyen élvezettel küzdesz. Nos.. itt erre is biztosan lesz majd lehetőséged, ha a csapat tagjává válsz. Lehet hogy nem a célunk a csata, sőt igyekszünk elkerülni, lehet hogy a béke hírnökei vagyunk, de gyakran nm kerülhetjük el, hogy erős harcosként lépjünk fel, így a diákok, és az X-Men tagok is kapnak némi harci oktatást, illetve aktívan igyekeznek fejleszteni a képességeiket... és persze a jellemüket. -ennyit elégnek ítél, így az eddigi, alig leplezett szenvedéllyel fűtött szavak helyét egy békésebb, kedvesebb hang veszi át.
-Ez a hely szinte a világ közepe... Unatkozni nem fogsz, mert több baj talál ránk, mint amit akár csak kereshetnénk is.