Szehmet szobája

Újabb meglepetés, majd meleg mosoly tűnik fel Szehmet arcán a bárányka említésére.
-Tudtam én, hogy nem lehetett tévedés!- szakad ki belőle önkéntelenül is. Kissé megijedt, mikor a srác képessége füstté vált, és csak a súlyos sebek maradtak hátra, de most végre eloszlott ez a bizonytalanság.
-Örülök, hogy vissza tért.- próbál újra nyugodt lenni, ahogy megigazgatja az előbb, az önkéntelen mozdulatok miatt lecsúszott takarót.
-Ki kell majd deríteni, mennyire megbízható. Nem lenne jó, ha legközelebb valódi csatában hagyna faképnél.- Nem volt kérdéses számára, hogy amint csak lehet, Lance is éles bevetésre indul, és nem szeretett volna azon aggódni, hogy bevállalhat-e egy komolyabb sérülést az eredményért.
-Béke, ó igen. -biccent.
-Mi sem bújunk el.. általában nem adatik meg nekünk, hogy azt tegyük. Látni fogod, mennyivel több csatát kell vívni, mint azt a filozófiánk sejtetné. - Szehmet arca komorabb válik, hiszen ma halálos áldozatot is követelt a harc.
- Mondd csak, ha a csata direkt szándékával indulnánk útnak, többek lennénk-e, mint azok a megtévelyedettek, akik a világ elpusztítására törnek?- lebegtette meg a kérdést
- Voltak, vannak és lesznek ellenségek, akikre nem lehet szép szavakkal hatni. Ez igaz. De sokszor a csata elkerülhető, és ha így van, meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy kíméletesek legyünk. Mert mi ezek vagyunk.-egy félmosollyal zárja szavait.
-Biztosan nem fogsz- nyomja meg a szót
-És én is itt leszek egy darabig.

-Igen.. majd lesz pár csatád a Veszélyteremben. -bólint Szehmet komolyan.
-Nézd.. itt nem csak arról van szó, hogy mi mit érzünk egy ilyen támadásnál. Mi önként vállaltunk fel egy eszmét, egy feladatot, amit képviselnünk kell a világ szemében. Ha többé nem lennénk békések. Ha rögtön támadólag lépnénk fel, már reményt sem nyújthatnánk, sőt, elveszítenénk azt az elfogadást, azt a támogatást és bizalmat, amit az átlag ember vet belénk. - nyugodt szavak voltak. tanítók.
-Nem katonai szervezet vagyunk. Jobb hát ha meghagyjuk a hadseregnek a parancsra támadást és az azonnali agressziót. - derűsen mosolyodott el, majd elgondolkozva folytatta.
-Nem akarok, de tudom, hogy előbb-utóbb menni fogok.. Ilyen vagyok. Szükségem van időnként arra, hogy elkóboroljak, aztán új élményekkel térjek vissza. Ide. Nevezhetsz házi macskának, de a szomorú tény az, hogy szívem mélyén kóbor maradok.-vigyorog.

Lance Harris

//Bocsi a kimaradásért :S //

Elgondolkodva válaszolok a nőnek:
-Talán igazad van, s inkább védeni kell a fiatalabbakat...
Mondom mi közben elkalandozik a tekintetem a szobában, és kissé az elmém is. A válaszára kapom fel a fejem, majd egyből kérdezek:
-Ohh... És hova szoktál bandukolni? És lenne-e kedved együtt kobórolni kicsit. Tudod nem hiszem, hogy sokáig bírnám itt így "bezárva" távol a természettől.
A kérdésemre fel is pezsdül az agyam, hiszen valóban érdekel hova menne a nő, és hogy engedné-e hogy vele menjek.
Bőröm közben húzódik, és feszül, ahogy a sebek lassan gyógyulnak, vállam pedig egyre csak növeszti vissza az eltávolodott izomszöveteket. Hamarosan már teljesen ép leszek, és akkor akár kimehetünk az éjszakába egy kis sétára is.

-Ez a beszéd!- vigyorodott el, ahogy Lance meglelte a jót, a lehetséges irányt az általa felvázolt kötelezettségek között.
-Fiatalabbakat és gyámoltalanokat... tudod mindig úgy véltem, hogy az emberben lennie kell erőnek, hogy kiálljon magáért, de azt már senkitől nem várhatjuk el, hogy ha erején felül kellene tennie, magára maradva elbukjon. Márpedig az egyszerű emberek, és kisebb erejű mutánsok képtelenek lennének szembe szállni azokkal, akikkel alkalomadtán nekünk kell felvenni a harcot. -tetszett neki, hogy Lance is felelősséget érzett az ifjakért.
-Esélyt adunk nekik a boldogságra, a fejlődésre, és reményt a kitartáshoz a sötét időkben is.- a béke csodás xavieri eszméjét idézte fel benne a beszélgetés, és érezte a melegséget, amit akkor régen is érzett. Jókedvében akkor sem mondott volna nemet, ha nem vágyott volna az ifjú társaságára.
-Erre, és arra. Van hogy csak a város parkjaiban, a sikátorok kusza hálózatában.. van hogy a határterületeken, az elhagyott, bozóttal benőtt részeken, ahová mások nem merészkednek, s alkalomadtán túlmerészkedek a városon, hogy új területeket fedezzek fel. Tudod, szükség van az új élményekre. Az új tapasztalatok segítenek a fejlődéshez, azok tesznek jobbá és erősebbé. -egy pillanatnyi szünet után hozzá teszi:
-Szívesen venném a társaságod, ha újra szólít az út. -noha magányos útjait minden alkalommal élvezte, kíváncsi volt, hogy társaságban milyen lenne.

- Megmutatsz?- felhőtlen kacagás gurult elő ajkairól. Persze, a srác erdőjáró kalandorként többet tudhatott nála, mégis a korelőny, és a környék ismeretének előnye nála volt, és valamiért egyszerűen nem tudta visszafogni a nevezést.
- Remélem nem bogarakat fogunk számolni, és jelvényeket gyűjteni, mint az amerikaiak java ha erdőben jár.-cserkészek. Egyszerre jó és borzasztó ötlet az, amit ők megélnek. Odakinn vannak, tanulnak, de túl sok az elméleti tananyag és túl kevés a valódi megismerés, átélés. Egy bundást legalábbis semmiképp nem elégítene ki, akkor sem, ha aranyló, vagy vörösen kavargó végeláthatatlan síkon nőtt fel.
Tetszett neki a levegőben lebegő ígéret, de nem tudta, hogy el akarja-e hagyni a várost igazán. Hogy tényleg hátra akarja -e hagyni az X-Ment, most hogy vissza tért, azért, hogy hosszabb ideig erdőben bóklásszon. Szeretni akarta őket. Kárpótolni a hosszú távolmaradásért, a hibás döntésekért, és megtalálni újra azt az oroszlánt, aki a másik élet előtt volt.
- Örülök neki. -hangján hallatszott hogy az előbbieken gondolkodik.
- Nem szerettem volna a betegágyad mellett ácsorogni bonbonnal és virágcsokorral, vagy hogyan csináljátok ti amerikaiak. -vigyorgott. A srác jókedvet hozott, és egyúttal az általa kínált kaland felidézte enne a gyökereit is.
- Volt valami, amit igazán szerettél, míg egyedül vándoroltál?

- Hát, mentségükre szóljon, a madarakat szeretik, akár túzokok, akár nem. -somolygott a takaró fölött. Nem lepte meg a lenézés, és önkéntes határemelés az igazi erdőjáró és a cserkelők között. Nem is gondolta komolyan, hogy Lance ilyen unalmas játékkal kecsegtetné, de jó volt mókázni. Szehmet jáde szemei élénken, nevetősen figyelték Lance esti tornáját, de nem csatlakozott. Kicsit mocorgott ugyan az ágyon, de teste inkább pihenésre vágyott, mint nagyzoló erőfitogtatásra.
-Tudom, hogy szót ejtettünk már róla, de szeretem hallani ahogy mondod. -nyugodt hangon szólt, tekintete kissé fátyolossá vált, ahogy a reménykedő képzelet alább ereszkedett. E szavakkal aztán felhagyott a mókázással. Lance szavai képesek voltak felidézni az erdőt, minden mohás, zöldillatával együtt, és szívének olyan részét érték el, amiről eddig nem is igen tudott.
- És rettentően kíváncsi vagyok arra, miként is élted meg az erdei pillanatokat. -mosoly. Ha egyszer kirándul vele egy nagyot, talán személyesen is látja majd, milyen a srác, ha igazán elemében van.
- Várom a közös kalandot. -hagyta lejjebb csúszni a takarót, és az ágy szélére mászott, hogy ott megülve figyelje tovább a srácot, s csak valamivel később, csendes melankóliával szólal meg.
- Annyira szeretném megmutatni neked, mi volt az, amibe beleszerettem amikor megérkeztem ide.. de már nem létezik. Nem olyasmi volt, mint a te erdőd, ami ott van, szinte változatlan, s ott is lesz, míg vissza nem térsz, ahol hagytad. Megváltozott, átalakult, elveszett, összetört, és újjá született. Amit ma itt látsz, sokkal zavarosabb, sokkal szabályozottabb, mint az aranykor, amiben élhettem. Akiket akkor megismertem, s élnek még ma is, sokat változtak és sokat változtam én is. Ha az akkori Szehmetet ismerted volna.. menthetetlenül elfelejtetted volna érte az erdőd, és.. örülök, hogy nem akkor érkeztél. Így vagy tökéletes, szinte álomszerű. - egy futó mosoly.
-Néha úgy érzem, kissé összezavarsz, mert felszítod bennem azokat a vágyakat, amiket már el is felejtettem, s mellette előszólítod a gyengeségeket, amikkel sosem barátkoztam meg. Leküzdöttem őket, vagy nem érintettek soha olyan erősen, mint más lupinokat. Most másként van. -kissé mélázva végül félrebillenti a fejét.
-Átváltoztatsz, és nem tudom, akarom-e ezt. Nem tudom, jó irányba változom-e veled. Mégis, élvezem a társaságod.

Csak beszélt, beszélt, szokatlan nyíltsággal egy ifjúnak aki épp olyan idegen volt, mint amilyen ismerős. Maga is meglepődött a dolgon, de mielőtt bármi miatt visszakozhatott volna gondolatai tova ragadták. A sötét szobában képek úsztak elé. Képek a volt életről, a másik életről, s lenge vágyakról, tétova reményekről. Akarta a változást, de nem akarta elengedi azt, ami egyszer már az övé volt. Egyszerre szeretett volna visszatérni a régi énjéhez, és egy új, erősebb nővé válni. De a régi Szehmet már nem létezett, az új pedig még nem született meg.
Milyen jó lett volna most Stefan közelsége, s a Szfinx lét egyszerűsége, hogy letisztázza, ki is lett az idők során, mit veszített a távolmaradással önmagából, de most nem volt ilyen mankó. Csak Lance tekintete, s jámbor-egyszerű erdei filozófiája, melybe ő egyszerűen nem illett.
Néha elmerengett a piramis üveg vitrinjei közt, a tükörképét bámulva, vagy épp az ajtót nézve, ahol a múmiák folytathatták végre örök álmukat, nyugalomban, azon, vajon nevezheti-e magát még most is Szehmetnek.. vajon méltó földi arca-e az istennőnek.
Ebből a szempontból tragikusnak látszott a felnőtté válás. Az ideák lehulltak, s ott maradt, egy kupacnyi tulajdonság, egy kupac.. valami, ami ő volt. De se nem értette, se nem ismerte a megváltozott világban megszületett én- t. Valaha könnyű lett volna összekaparnia magát, s valami zseniálisat teremteni belőlük, most viszont hirtelen oly sok lehetőség és oly kevés segítség állt előtte, hogy nem tudta, melyik utat kellene választania.
Apokalipszist visszautasította. A régi Szehmet szólt helyette, az, aki szívének idealista hangját követte. Ezzel a döntéssel elégedett volt. Érezte hogy rosszul döntene, ha csatlakozna, de a régi én gondtalan bizonyosságában már nem tudott osztozni, s ez annl erősebben gyötörte, minél több időt töltött itt, a régi életét meghatározó falak közt.
Talán kár volt jönnie.. de nem tehetett mást, tartozott azzal, hogy felelt a hívásra.
Talán ki kellene használnia a lehetőséget, és lelépni Lance társaságában...
Nem. AZ a vad, erdei lény, akivé vele válna, nem ő lenne.
De akkor, ki ő? És kinek kell lennie?
A fiúra nézett. Ott ült, csendben a fal mellett. Az előbb még olyan virgoncan szólt, aztán elnémult, mintha csak ő maga teremtette volna hogy tisztábban láthasson általa. Persze a fiú valóságos volt. Az ablakon pedig hűvös szellő kúszott be. Szehmet mocorogni kezdett. Ha nem is akar olyanná válni, mint ő, a társasága, talán segít, hogy rátaláljon az új, erősebb Szehmetre, aki valóban meg tudja védeni azokat, akik fontosak neki.
Az oroszlán kikászálódott az ágyból, takaróstól, és puha léptekkel a fiú felé indult. Macskalépteinek neszét elnyomta a szőnyeg puha textúrája, ő pedig leguggolt, és nézte az ifjút, aki talán el is szenderedett. Talán Szehmet saját fáradtsága vetült ki rá.
Nézte az arcot, amihez hasonlóval már találkozott, bár talán csak a furcsa, már-már zavarba ejtő események sugallták a hasonlóságot, majd tekintete a nyakára futott, a finom szépségű, izmos nyakra, melynek sebe épp úgy gyógyulóban volt, mint a háton szaggatott csíkok.
Végül felhagyott a bámészkodással, és leengedte a takarót a válláról, hogy aztán lágyan a férfire terítse.
Akárki volt is, és akárki lesz, a gondoskodás ilyen apró megnyilvánulásai cirógatták a szívét.
Ahogy kisöpört egy kósza tincset Lance szeméből, elmosolyodott, majd mellé telepedett, és hátra vetette a fejét. Csak bámulta a plafont, mintha azon át egyenesen a csillagokat látná.
Talán ez az az út, amit követnie kell, talán ez viszi vissza hatalmas névadójához is, ki szinte a kezdetektől a fáraók oltalmazója, mi több, anyja volt, méhében hordozva, táplálva, szeretve őket, míg végül harcolni nem kényszerült gyermekeiért.

Már nem volt fáradt. Mióta a gondolatok cikázni kezdtek a fejében, éberré vált, s hiába vágyta hogy édes álom kerítse hatalmába, már képtelen volt belesüppedni az öntudatlanságba. Szerette volna azon nyomban kézhez kapni az új, jól körülírható személyiséget, bár érezte, hogy csupán diffúz, megfoghatatlan tulajdonságokat lel majd. A gyermeki lét egyszerűsége elmúlt, s bármennyire is szeretett volna még kapaszkodni az elmúlt énbe, változnia kellett, alakulnia az új világgal.
Egy halk sóhajt hallatott, majd a csillagfényes ablakra nézett. Az elvágyódás mardosó érzése tört fel szívében. Menni akart, el, messze, valami megfoghatatlan ösztönt követve. De tudta, hogy félelmei is ezt erősítik. Túl sok hibát vétett itt, melyek gondolatától nem tudott szabadulni.
Lance-re nézett, majd lassan feltápászkodott, mikor megbizonyosodott arról, hogy rendesen betakarta.
Majd az ablak felé indult, alig neszezve, és elhagyta a szobát.

-Lance!- Aggódó, erős hangon szólította a srácot, ahogy becsörtetett a szobájába. Ezúttal nem finomkodott. Már a folyosón átvágva látta a különös égi jeleket, mitöbb, megélte a földrengést, s most mindent megtett azért, hogy a lehető leggyorsabban bezárja az ablakát. Ahogy befutott a vihar szele, s végigsiklott a bőrén, felszisszent. Nem számított az égető érzésre, eltántorítani viszont nem tudta. Az ablaktámlák bezáródtak, s egy gyenge pillanatában még a sötétítő függönyt is elé rántotta, hogy kizárja a fenyegetést. Persze tudta jól, ez hiú ábránd.
-Lance? -újra szólította. Az előbb csak futó pillantást vetett a takarókupacra, nem nézte meg igazán, hogy itt van-e még. Most viszont megindult felé, hogyha kell, lerántsa róla a leplet, egy:
-Ébresztő-társaságában. Akár ott találta, akár nem, nem várt tovább, a fürdő felé indult, hogy a szokásos éjjeli öltözékét gyorsan lecserélje valami strapabíróbb nappalira. Sajnálta, hogy nem adódott idő arra, hogy beszerezzen valami alkalmas védőruhát. De kár lett volna siránkozásra pazarolni az időt. A Hallban már gyülekeznek. Ahogy átsietett rajta, ismerős és ismeretlen arcokat is látott.
Ahogy kijött a fürdőből, csak pár pillanatra állt meg, hogy felcsatolja a késeket. Ekkor jött a második rengés. Bár megtántorodott, de sikerült megőriznie az egyensúlyát, s ha lehetett, még gyorsabban kezdett munkálkodni. Nem pazarolhatott időt. Már átélt pár nagy pusztítást és ez a furcsa, vészjósló idő épp olyan szörnyűséges jövőképet vetített elé.

A srác vagy a fülén ült, vagy nem volt a takaró alatt. Már nem volt idő kivárni a választ. Szehmet a lehető leggyorsabban elhagyta a szobát, és távozott a hall felé. Nem nézett vissza rá, mennie kellett a lehető leggyorsabban, mielőtt nagyobb baj történne.
Az enyhe pánik fürgébbé tette a lépteit, s bár általában puhán mozgott, most kissé darabossá, súlyossá váltak a léptei.