Laborok és gyengélkedő

Az orvosi ellátás igencsak alapos volt, valóban úgy bántak velem, mintha polgármester lennék, legalábbis gondolom, hogy így bánnak egy polgármesterrel. Tulajdonképpen alkalmam se volt igazán, hogy közöljem, valójában nem vagyok polgármester, mivel semmilyen vezető tisztségben lévő férfivel vagy nővel nem találkoztam, leszámítva talán még a háznál a fickót, de akkor nem akartam ajtóstul rontani a házba. Az orvosok pedig minden bizonnyal azt mondanák, hogy megsérültem a harcban, ami igaz is, és egy fejsérüléstől átmeneti emlékezetkiesésem van. Szóval marad a várakozás, hogyha végül kiengednek a gyengélkedőről, akkor majd megkeresem az illetékest, akinek töredékesen bevallhatom, hogy mi a valódi helyzet.
A várt nap végre el is érkezik, és miután az összes kötést leszedik rólam, tényleg úgy érzem magam, mintha kicseréltek volna - rossz vicc. Mindenesetre teljesen egészséges vagyok, és a sok pihenés és a rendes koszt miatt újra erősnek érzem magam. Bár csak egy napot töltöttem itthon már jó rég óta, a másik világban sem volt épp sétagalopp az élet, szóval jól esett ez a kényszerpihenő. Még ruhát is kaptam, gondolom a polgármesterség miatt adtak öltönyt, mert amikor bejöttem, csak szétégett, rongyos nadrág volt rajtam, semmi más.
Mikor felveszem a zakót, és kelletlenül megigazítom a nyakkendőt, ami egyáltalán nem általános viselet számomra, arra gondolok, amit az ápoló mondott, mielőtt elköszönt volna. Állítólag a feleségem jön értem, hogy hazakísérjen... Vajon ki lehet ő?

Ahogy belép a magas, szőke, tökéletes alakkal rendelkező nő a szobába, egyszerre megértem, hogy a klónom miért vette feleségül, miközben felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mit kellett tennie azért, hogy a nő is igent mondjon. Azonban mielőtt beleélném magam a helyzetbe, a nő egyből rávilágít, hogy átlát a szitán. Úgy érzem, nagy kő esik le a szívemről, nem szeretnék tovább hazudozni.
-A nevem Jet Li Tao, és... Azt hiszem, jobb ha leül. Kérem, hallgasson végig, ne szakítson félbe. Ez egy hihetetlen, de igaz történet lesz, és kellően bonyolult, hogy én is elveszítsem a fonalat, úgyhogy kérem, hallgasson figyelmesen.
Az egyik szék felé mutatok, mert a hír talán kicsit meglepi majd. Legalábbis akkor, ha még nem olvasta ki a fejemből, mert egyértelmű, hogy ő telepata.
-A férje eltűnéséhez semmi közöm. Ami azt illeti, épp ellenkezőleg. Neki van köze az én korábbi eltűnésemhez - ez kellően kuszán hangzik, hogy még én is alig tudjam követni, úgyhogy rögtön tovább is magyarázom. - Három évvel ezelőtt, amikor az AIM katasztrófája bekövetkezett, és eljött a nagy bukás, egy bizonyos Mr Sinister elrabolt engem, és más mutánsokat. Abból, amit eddig láttam, gondolom a párhuzamos világok, dimenziók annyira nem ismeretlenek már itt sem. Én ebben a világban éltem, de Sinister elvitt egy másikba. Egy olyanba, ahol Apokalipszis nem bukott el, hanem leigázta a Földet. Az ok, amiért odavitt, a Főnix erő, ez is ismert már ezen a világon, legalábbis ha figyelemmel kíséri a szuperhősök és mutánsok tetteit New Yorkban. Egy alkalommal én magam állítottam meg néhány társammal. Sinister azért rabolt el, hogy mesterséges kómában tartson, ami véget ér, ha a Főnix elérkezik arra a Földre. Azt akarta, hogy én és a többi elrabolt mutáns állítsuk majd meg. Három évig voltam ott, míg eljött az idő, és felébredtem egy ismeretlen helyen. A Főnix erősebb volt, mint valaha, olyan csatákat kellett megvívni, ami túlnőtt rajtunk. A harc közben olyan erők szabadultak el, aminek köszönhetően visszakerültem ide. Három év után tértem haza, amikor elmentem, az AIM romba döntötte a várost, most pedig a démonok teszik ugyan ezt. Gondolom a hírekből már hallotta, hogy mi történt, mielőtt megtaláltak a SHIELD emberei. Ők és a többi ember, akivel együtt harcoltam, azt hitték, hogy a polgármester vagyok. Nem mondtam nekik ellent, mert jelen helyzetemben segítségre volt szükségem. Segítség kellett, hogy megtudjam, mi történt a világomban, amíg távol voltam. És beszélnem kellett magával, hogy elmondjam azt, amit én jobbat tudok a világomról, mint bárki itt. Én nem emlékszem magára, nem találkoztam magával sohasem, ami azt jelenti, hogy azután ismerkedett meg a férjével, hogy engem elrabolt Sinister. De a férfi, akihez hozzáment, és akit Jet Li Taoként ismer, valójában egy klón, amit Sinister készített, hogy engem helyettesítsen. Valószínűleg Sinister sosem gondolta, hogy a másolatom milyen befolyásos ember lesz, de nem is érdekelte, csak nem akart elvarratlan szálakat hagyni. Azzal viszont, hogy hazajutottam, okozhattam számára némi gondot, de ez most nem lényeges. Én vagyok Jet Li tao, a férfi, akinek a klónját szereti, és a férfi, akinek a klónja a polgármester. És mielőtt bármit mondana, hadd nyugtassam meg: nekem ez megfelel. Nem áll szándékomban imposztorként átvenni a helyét. Eszemben sincs ilyesmi. A beszélgetésünk után megkeresem a SHIELD vezetőjét, és elmondom neki azt, amit most magának is. Sajnálom, hogy a férje eltűnt, nehéz ugyan ezt megérteni, de ő én vagyok, és gondolom hasonlóan viselkedett, mint ahogy én viselkedtem volna, ha nem rabol el Sinister. Ha bármit tehetek önért, csak egy szavába kerül. Ha sok nyitott ügyet hagyott maga után, és segítség kell, a rendelkezésére állok. És ha bármilyen nyom felbukkan az eltűnésével kapcsolatban, mindent megteszek, hogy a végére járjak. Tudom, mennyire hihetetlenül hangzik ez az egész, de még egy dolgot el szeretnék mondani. Az, hogy az ön férje az én klónom, nem jelenti, hogy ő kevésbé lenne ember, mint én. Ne érezze magát becsapva, és ne gondolja, hogy egy hazugságban élt eddig. Ő az én emlékeimmel élt, és nyilván fogalma sem volt róla, hogy klón, máskülönben Sinister lebukhatott volna. Ő egy hús-vér ember. Ne úgy tekintsen rá, mint egy másoltra, inkább... Mint egy testvérre. Az én ikertestvéremre, aki bizonyára nagyon szereti magát, és most is azon van, hogy újra együtt lehessenek.
Ezután elhallgatok, gondolom maradt azért még néhány homályos folt, amire talán nem is tudok fényt deríteni, de azért ő rákérdezne, úgyhogy egyelőre csak várom a reakcióját.

A nő válasza nem ér meglepetésként, igazából igyekeztem hihetőbbé tenni a történetemet azzal, hogy folyamatosan másolatnak nevezem a klónomat, de ahogy az várható volt, a nő számára a férje a valódi. Tény, ha hozzám állítana be valaki, és mondaná, hogy az apám egy klón, de ő az igazi... Hát nehéz lenne hinni neki. Ennek ellenére a nő mégis hisz nekem, csak éppenséggel azzal a résszel nincs kibékülve, hogy én lennék a "jobb". Ez viszont annyira nem baj, a lényeg csak az, hogy tudja, nem vagyunk ugyan azok, de nem is akarok ártani. Az, hogy a fejemhez vágja, mi mindent tett a klónom, amíg hibernálva voltam, nem tűnik túl fair-nek, hiszen könnyen lehet hogy hasonlóan cselekedtem volna, ha lett volna rá lehetőségem. Ráadásul én nem támasztottam fel Apokalipszist sem, ez azért egy fontos pont. Mindent figyelembe véve nem akarok visszavágni neki, nem fogok vele vitázni, és nem fogom a klónomat sértegetni, mert egyrészt ettől nekem nem lesz jobb, másrészt nem célom jó színben feltűnni a nő előtt, és ha mégis ez lenne a célom, nem jó eszköz erre a férje lehúzása.
Az utolsó mondatnál egy kicsit meglepődöm, érdekes, hogy az ő felfogásában a klónom és én testvérek vagyunk, így az ő gyerekük az én unokaöcsém.
-Óh, ez igazán... Köszönöm, hogy rokonként tekint rám.
Megfordul a fejemben, hogy esetleg találkozzak a kisfiúval, de nem biztos hogy jó ötlet, a végén még azt hinné, hogy én vagyok az apja, és ami azt illeti, nem is nagyon hibáztathatnánk érte.
-Nos, örülök, hogy tisztázhattuk ezt, szerettem volna először önt tájékoztatni ezekről a dolgokról.
Felállok az ágyról, és megigazítom magamon a nyakkendőt, ami még mindig kicsit kényelmetlen. Majdnem szóba hozom, hogy a férje biztos szereti az ilyen ruhákat, de talán nem lenne jó ötlet, hiszen még most sem tudnak semmit róla, talán már nem is él.
-Most megyek, azt hiszem, lesz egy érdekes beszélgetésem a SHIELD vezetőjével is. Remélem ő is hinni fog nekem - jegyzem meg félmosollyal az arcomon. - Örülök, hogy... Megismerkedtünk.
Ezzel, ha ő is elköszön, kisétálok a gyengélkedőről, és a legközelebbi őrt vagy katonát keresem a folyosókon, akinek elmondhatom, hogy beszélnem kell a SHIELD vezetőjével. Különös egy kérés, de a polgármesternek ritkán mondanak nemet, ugye?

Johanne szavaira bólintok, és elmosolyodom, mikor meghallom, hogy a klónom a legjobb barátom nevét választotta fiának, nyilván James és ő azután is barátok voltak, hogy én eltűntem. A Millerrel kapcsolatos jó tanács nem volt túl biztató, de abból ítélve, hogy itt mindenhol van kamera, biztosan hallották már, hogy mit akarok mondani, így talán nem kell magyarázkodnom tovább.
Az őrök marasztalása sem túl meglepő, hosszú időre tűnt el a polgármester, és nyilvánvaló, hogy a feltűnése felvet néhány kérdést. Végül meg is érkezik az, akivel majd beszélhetek, épp az ágyam mellett lévő széken ülök, és csukott szemmel azon gondolkodom, vajon mi minden történhetett, amíg távol voltam. A léptek zajára kinyitom szemem, és felállok az őrnagy fogadására.
-Őrnagy, köszönöm, hogy megkímél a történet újabb elmesélésétől - mosolygok rá. - Nos, tekintettel arra, hogy nem vagyok polgármester, sőt, amikor "elmentem", semmiféle vagyonom vagy tulajdonom nem volt, nem sok mindenhez tudnék kezdeni. Gondolom a kilétem tisztázása fontos lenne, hogy New York lakosságát ne téveszthessem meg még véletlenül sem. Azután viszont... Nos, nem sok tervem van. Az elmúlt napokban gondolkodtam, hogy mihez kezdhetnék, tudja, harcművészetet tanítottam, mielőtt a bukás bekövetkezett. És persze azelőtt, hogy az AIM terroristának nyilvánított volna... De most nincs lakásom, edzőtermem, tulajdonképpen semmim, így nehéz lenne ezt folytatni, és a történtek fényében nem is érzem magamban az elhatározást. Azt látva, hogy mi történik New Yorkban, az egyetlen, amire gondolni tudok, az a segítség. Most nincs regisztráció, nincs mutánsgyűlölet, nincs nyomorgás... A mutánsok és más különleges lények úgy járnak az utcán, mint a barátok, és segítenek másokon. Ezt akarom csinálni én is. Nem tudom, mi történt, amíg távol voltam, és tudom, hogy nem vagyok katona, vagy ilyesmi, de szeretnék segíteni, ha van rá mód. A megkötéseiket pedig természetesen hallgatom, gondolom nincs sok választásom - fejezem be belenyugvó mosollyal.

Tartottam attól a forgatókönyvtől, amit az őrnagy elmond, reméltem, hogy egyszerűen tisztázhatjuk a kilétemet, de láthatóan, a SHIELD szerint ez nem hozna pozitív eredményt. Attól tartok, hogy még annál is nehezebb dolgom lesz, mint hittem, pedig már így is épp elég komplikált visszailleszkedni a világba, ahonnan három éve elhurcoltak. Talán így érezhették kicsit magukat a zsidók, mikor kiengedték őket a táborokból, és visszatértek a számukra ismerős, de mégis idegen hazájukba.
-Értettem, őrnagy - felelem, már korántsem olyan lelkesen, mint eddig.
"Mindenki meghalt, vagy eltűnt, akivel valaha is jóban volt." A szavak úgy csengenek vissza, mintha egy rossz álom lenne. Kivéve Jameset. Ugyanakkor... "Ne próbálja meg ezt a másolat dolgot erőltetni, lehet, hogy nem lesznek olyan megértőek, mint én. Ahogyan James sem." A klónom felesége és a SHIELD közös tanácsai alapján nincs ebben a világban senki, aki felismerne, és örülne a ténynek, hogy visszajöttem. James már nem hozzám tartozik. A klónom mellett élt három évig, számára én csak egy régi, zavaros emlék lennék. A klón családja sem akar látni, amit meg is tudok érteni. És azt sem akarják, hogy egyáltalán megjelenjek az utcán álruha nélkül. Jól tudjuk, hogy melyik az a hely, ahol álruhában tehetem azt, amit szeretnék.
-Az X-Menhez megyek. Kérem, őrnagy, intézkedjen mielőbb, hogy találkozhassak Serena Davidsonnal vagy Mr Morsussal. Nem szívesen lennék tovább a SHIELD terhére. Az X-mennél az álcázásról is gondoskodom majd, nem jelenek meg az utcán álruha nélkül. Kívánja, hogy az iskola diákjai, tanárai, és az X-Men többi tagja előtt is tartsam titokban a kilétemet? Mert az egy kicsit komplikáltabb lesz.
Elképzelem, ahogy a nap huszonnégy órájában maszkban járok, és csak a saját szobámban vehetem le, nehogy valaki meglásson, felismerjen, szóljon a szüleinek, a barátainak, és egy nap alatt elterjedjen a híre, hogy a polgármester felcsapott igazságosztónak. Belegondolva, elég valószínű, hogy a SHIELD ezt kéri majd. Ebben az esetben még örülhetek is, ha megúszom egy maszkkal, és nem hívnak egy plasztikai sebészt, aki kicsit átszabja a vonásaimat.

Bólintok arra, hogy az iskolában az ottani vezetők döntenek, érdekes, hogy ilyen nagy szabadságot adnak nekik, bár valószínűleg azért lehet, mert bíznak benne, hogy ők is úgy ítélik majd meg, hogy nem jó, ha felismernek.
Az alternatíváknál egy kis ideig még a levegőt is visszatartom, de mikor egy szerkezetről lesz szó, amivel új külsőt kapok, nem pedig az arcom átszabásáról, akkor megnyugszom.
-A maszk azt hiszem egy kissé körülményes lenne, nem a legmegbízhatóbb, és civilben csak több feltűnést keltek vele. Maradjunk inkább az álcázó eszköznél. //Karakterlapon kifizetve a 4 kredit.//
A nemzetbiztonsági ügyek sosem jelentenek jót, és az Osborne még annyira sem, ő már akkor is New York, sőt az USA egyik legbefolyásosabb embere volt, amikor még itt voltam, és sosem volt szimpatikus alak. Lefogadom, hogy republikánus... Eastwoodot nem ismerem, de ha ő az alelnök, tőle sem remélhetek sokkal jobbat. Mindenesetre a lehető legjobb formámat kell nyújtanom, ha találkozni akarnak velem, és annyira ártalmatlannak kell tűnnöm, hogy véletlenül se lássanak bennem nemzetbiztonsági fenyegetést.
-Természetesen rendelkezésére állok az elnök és az alelnök úrnak - mintha tehetnék mást, üzenem csak egy belenyugvó mosollyal. - Azt hiszem, már így is sokkal többet tettek értem, mint azt elvárhatná bárki. Igazán köszönöm az orvosi ellátást, a védelmet, a ruhákat, az ételt, az álcázó eszközt és a segítséget, hogy beszélhessek az X-Mennel. Köszönök mindent, Dallas őrnagy!
Kezet nyújtok a nőnek, és közben arra gondolok, vajon hány másodpercig gondolkodna, hogy főbe lőjön, ha az elnök azt mondaná, veszélyt jelentek.