New Jersey

Becsukom könyvem s csendben figyelem mi a hellyel történik. A tűz mi végig söpör mindenen vissza adja földnek honát élettelen s utána újból életre hívja azt. A pillanatnyi üresség mit csupán álmom alatt éreztem ismerős érzést kelt s aztán minden vissza vált egy nyugodt körforgásba. Mindenki ki az utcán van értetlenségükben egymást fürkészik aztán tova száll bennük az érzés s fojtatják mindennapjaik. Furcsa érzésem van. Vibrál a levegő, feszültséget kelt s olyan akár a vihar előtti csend. Sosem volt még, hogy így láttam volna az itt élőket mióta újra figyelek. Nyugodtság és béke járja át őket. Egy dolog az mi végül megtöri a békének tűnő csöndet. Egy jármű az mi megtöri. Csikorgó hangját egy hangosabb csattanás zárja ahogy az utca végén az épületbe csapódva áll meg. De a utcán sétálók nem hallották, nem látták, hogy mi történt. Zavartalan fojtatják azt mivel ép foglalatoskodnak. A füstölgő járműből segítséget kérő személy szavai süket füleket talál az utcán. Vajon a Főnix miatt lehet így. Nyugalom s béke honol, bajt s rosszat nem látnak az emberek, de lehet, hogy más az oka ennek. Lehet a kocsissal van a baj, de lehet, hogy velem s öreg szemem csal meg vagy a levegőben lévő feszültség teszi mindezt.
Lassan kezdek el sétálni az autó felé. Legyen egy lény bármi idős. Kíváncsiságát sosem veszti el s velem sincs ez másként. Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet más a járműben s sofőrjében miért jajveszékelését más nem csupán én hallom.

A tömeg mi nyugodtan sétál nem vesznek tudomást rólam sem ahogy a jármű felé sétálok. Nem meglepő, hogy így tesznek hisz a járműre sem reagáltak. Pedig az hangos volt s a jajveszékelés is tisztán hallható. De csak számomra, s számára ki a segélyt kéri a járműbe szorulva. Ahogy odaérek s benézek látom, hogy nincs akkora vész mint amekkora a hangja a férfinak odabenn. Rémült, kétségbeesett kérlelését nehezen értem meg de szó nélkül is, testbeszédéből is megérteném, hogy mi az mi most legfőbb óhaja. Kicsatolta az övét mi csak az első gátja volt szabadulásának, széke szorítja már csak be s segítségemért szól. Lassan fordítom jobbra majd balra a fejemet "nem" et mutatva, hogy nem vagyok olyan mint kik az utcán tétlen s gondtalan sétálnak.
- Nyugodjon meg uram. Ha székét hátra tolja kiszabadul rögvest.
Mondom végül lágy, kellemes hangomon. Egészséges s ép férfinak tűnik, mégis oly tehetetlenül vergődik a székének szorításában mintha az száz férfi erejével tartana ellen neki. Ám ha önmagát nem képes megnyugtatni s székét hátra tolni nem fog tudni kiszabadulni. Ám ha ez így lesz akkor neki ez lett rendelve. Nem írhatom felül az ő sorsát csupán megírhatom azt. Ha ez lett elrendelve, hogy nem szabadulhat a szék szorításából akkor nem írhatom át ezt óhajára. Ezt neki kell megmásítania s kiküzdenie magát onnan.

A férfi hátra tolja végül ülését ahogy mondtam neki. Akadályba nem ütközik s ki tud szállni járműjéből. Tántorog, remeg a férfi. Alig áll a lábán meg, sokk mi érte nagy volt. Vállam felé nyúl, hogy azon támaszkodjon meg. Mint egy segítően fogom meg vállamra tett kezét, egy nyugodságot átadóan ám én is megszédülök egy pillanatra mint megérinti vállamat s fájdalom zavar szét gondolatokat elmémben. Megvetem a lábamat ahogy egy pillanatra hunyorítva majd becsukom a szememet a hírtelen fájdalomtól s ahogy a pillanyatni zárt szemek sötéte elmúlik a tály mire tekintetemet emelem megváltozik. A főnix tüze s pusztító ereje mindenütt. Romok szegik a pusztaság látképét. Az emberek megfosztatnak élő külsejüktől. Borzankodva nézem végig ahogy húsok foszlik le s a fehér csontok már már világitanak kontrasztjukban a feketére égett bőrüktől. Sok szörnyűséget néztem végig már életemben ám í közelről nem, sosem s ha igen is ehhez a látványhoz képtelenség száámomra hozzá szokni. Ez tartja meg emberségem talán. De ekkor fejembe segéjkérő gyermeki hang zeng fel. Mintha vállam fogó férfié lenne de holott ő már rég nem abban a korban jár, hogy í hangon beszéljen de mégis, ezt fejemben hallom s az előttem álló férfi félelemtől reszket kontrollálhatatlanul ahogy arcán a pánik simul végig. Egyértelmű, hogy ugyan azt látjuk mindketten. De merengeni nem tudok el, hogy mégis mi lehet okozója a képnek. Miért látom azt mit a férfi. Érintése lehet csupán, igen biztosan érintése az okozója. De máris egy újjabb hang hangzik fel. Szörnyű hang mely ítélkezik. Mind meghalunk... Vannak akik igen de engem nem lehet letörölni innen. Nekem van még elintézetlen ügyem hozzá. De egyszer csak érzem, hogy orromból csordul ki valami. Kezemmel megtörlöm s ránézve látom a vörös vérem. Értetlen nézem egy pillanatig csupán s vissza kell zökkennem az eltorzult világba. A holtnak tűnő emberek megindulnak felénk szaporán, hogy végezzenek velünk. Megragadom vállamon pihenő kezét a férfinak s levéve vállamról indulok meg átellen a minket ölni vágyókhoz képest. Öregségemhez képes egy gyors tempót diktálok. Mintha csak húz éves lennék, meghazuttolva külsőmet. S lassan fiatalodni kezdek, huszas éveim vége a cél.

Úgy, ahogyan kell fiatalodtam meg. Nem volt semmilyen probléma a folyamattal bár a férfi reakciómentessége zavaró tényező volt egy pillanatra. De, nem csodálom, hogy erre már reagálni nem képes hiszen a látvány s a környezet mi körbeölelt engem is most már nem ad okot meglepődésre, hogy erre már nem vetett figyelmet. Üldözőink több féle eszközt ragadt magához ahogy követtek minket az úton. Csendes üldözésüktől kiráz a hideg. Oly nyugodtnak tűnik, hogy már már nem is üldözőknek tűnnének. Az út amin haladunk viszont elágazásba torkoll. Két irány, jobb és bal esetleg a sikátorok labirintusába vetődve haladjunk tovább? Merengek tempót tartva a futásban majd meghallom a gyermek hangját ismét. "Balra" hangzik fel erőtlenül a fejemben. Egy kósza pillantást vetek csak hátra a férfira kit már már húzok magam után karját fogva majd az út végén balra kanyarodom el, hogy arra fojtassuk utunkat, menekülésünket. Csak remélni tudom, hogy sikerül üldözőinket lerázni erre de legalább előnyt szereznünk, üldözőink és köztünk lévő távolságot elnyújtani s az irány mit a gyermeki hang sugallt nem lesz téves, nem zsákutca vagy megtévesztés.

Balra fordulunk az utca végén s ott egy romos játszótért pillantok meg. Ezért hozhatott erre a gyermeki hang talán. A játszótér, lehet, hogy elveszett erre a gyermek vagy talán itt halt meg s csupán utolsó gondolatfoszlányai találtak meg. Ahogy rohanunk át, keresztül a téren hirtelen nyílik meg lábaim alatt a föld s zuhanni kezdek.. A földön fekve ébredek fel. Az esés, kiüthetett az esés. Bizonyára beverhettem a fejemet érkezéskor. Üldözőim csoszogását még mindig hallom odafentről, nem tudnak ide lejönni talán vagy mi megnyílt alattam az be is zárult utánam. Még a férfi sincs idelenn. Úgy tűnik, hogy egy földalatti bunkerbe estem bele. Egy út vezet tovább innen s nincs más lehetőségem hát elindulok rajta. Sétám közben vissza öregszem hetvenes éveimbe és így haladok előre a folyosón míg nem érek el egy vasajtót az út végén. Résnyire van nyitva ahogy közelről látom az ajtót s morajlás szűrődik ki a mögötte lévő teremből némi fénnyel. Nem hiszem, hogy üres teremre találnék ha az ajtón benyitnék ezért csak állok az ajtó előtt még egy ideig s hallgatózok hátha a gépi zaj mellett meghallok mást is, esetleg lépteket mely árulkodó lehet a teremről még látatlanul is.

Semmilyen ember keltette zaj nem szűrődik ki a szobából viszont az út másik végén melyfelől jöttem zajosabbá válik. Puffanó hangok zavarják fel a csendjét a helynek. Leesnek utánam üldözőim feltehetőleg. Nem ácsoroghatok tovább itt hát benyitok az ajtón s bezárom azt magam után. A szoba pedig, tele van labor felszereléssel. Tartályok s egyéb. Méretéből pedig csupán egy dolog lehet ez a hely. Méghozzá bölcső emberkísérletekhez. De más már járt itt ki nem ide való volt. Feltúrva minden, papírok szana szét. Az akták felé nézek és egy pillanatnyi időre elmerengek azon, hogy megpróbáljam-e elolvasni azt. De végül a nem mellett döntök. Oly rég volt már, hogy angolul szóltam, írtam vagy olvastam volna. Nem lennék képes egy szót se érteni azokból a tudományos írásokból. Inkább a terem három másik ajtaját nézem meg magamnak. Az elsőt balkézfele próbálom meg elsőnek. Nyílik-e az ajtó s mi van mögötte. Buta üldözőim kétlem, hogy a vasajtót nyitni képesek lennének így bár nyugodtan vizsgálom meg az ajtókat mégsem henyélve el az időt. S ha minden ajtóval végeztem s üldözőim sem értek be ez idő alatt a terembe eldöntöm merre megyek tovább, mely lenne a leg alkalmasabb továbbvezető út. De ha mégis beérnének, hamarabb mint vártam akkor egyszerűen átmegyek azon az ajtón mely akkor a legközelebb van hozzám s bezárom magam után.