Cirkusz

Sokan meglepődnének, hogy máris kezd akklimatizálódni a New York-i miliőhöz a maga felhőkarcolóival, nyüzsgésével, modern zsúfoltságával és zajaival, de tulajdonképpen, ha belegondolunk, ez talán a folytonos utazás természetes velejárója. Egyik nap még egy mélyszegénységben tengődő, névtelen egyutcás falu mellett vernek tanyát, másik nap Staten Island-ből és az Upper East Side-i lakcímmel rendelnek online jegyet. Sőt, akár e kettő egyazon napra is eshet. Milyen érdekes, hogy ezen szürreális komplementerek létrehozásához nem kell egy elvont művész-alkotóelme sem, csak az egyszerű és tiszta valóság.
Nem mintha oka lenne panaszra, imádta a tévés szerepléseket, a rádiós podcastokat amelyekre meghívták a napokban, a rohanó 21. század meglepően kiéhezett erre a már-már antik műfajra, amelyet képviselnek. Valaki persze csak a „freak”-eket akarja látni, meggyőződni róla, hogy valóban olyan furcsák és visszataszítóak, mint eddig hitte, és hát azt kell mondania -mármint tényleg mindig ezt mondja-: nincs ezen mit tagadni. Ők tényleg furcsák. Gyönyörűen, rikítóan, színesen, lélegzetelállítóan, groteszkül, szörnyen, megmagyarázhatatlanul és emberfelettien furcsák. Pont ez a lényeg, nem? Szóval Levi, mint mindig, elmerült ebben a furcsaságban, megfürdőzött, majd pepita köpenyként beleburkolódva viselte: volt szó akár arról, hogy élő adásban vessen tarot-kártyát a rádiós műsorvezetőnek, vagy devil-like kinézetének ellentmondva (vagy épp pont azt igazolva) szenvtelenül flörtölni a piros ruhás, csinos riporternővel.
Nem volt meglepő az sem, hogy a sátorból kifelé jövet voltak még a környéken, minden nap maradtak néhányan – az ikrek kifejezetten népszerűnek bizonyultak New Yorkban, és Amadée, az alakváltó is egész tisztességes rajongótábort szedett össze magának. Levi sem „úszta” meg az előadás utáni látogatókat, így most is gyakorlottan hajolt le kissé, miközben a lányka közeledett hozzá, hogy mire odaér, kevésbé magasodjon fölé – időközben a szülőknek is odabiccentve természetesen.
- Helló szépség, miben segíthetek? – Baritonjában mint mindig, ha gyerekekkel beszélt, volt valami lágy, megnyugtató játékosság és kedvesség. Eleinte azt gondolta, csupán a szokásos autogram lesz a kérés tárgya, meg is lepődött, mikor aztán egy szokatlan felvezetést követően egy régi fényképet tolnak elé. Villás farka értetlenül lendült át egyik oldalról a másikra – már persze annak jelentett volna ez a mozdulat bármit, aki hozzászokott és ismeri ennek a szokatlan plusz testrésznek a gesztusrendszerét.
- Hm, ez bizony nagyon régi kép – és honnan a pokolból van? – kommentálta szóban és gondolatban is egyaránt, miközben a megsárgult lapon lejátszódó jelenet szereplőit fürkészte vörös szemeivel. Az egyik nyilvánvalóan ő, még ez a fellépőruha is ott pihen valahol szekrényében és messze nem 140 éves. Arról azonban a leghalványabb sejtése sem volt, hogy ki lehet ez a Sarah. Az évszám pedig még annál is nagyobb rejtély volt számára.
- És milyen gondosan vigyázol rá ebben a tartóban. Régóta nálad van? – Lássuk, honnan van egyáltalán maga a fénykép, talán az adhat valami támpontot, miről is lehet szó. Netán a szülei akarják low-key zavarba hozni? Feléjük sandít futólag, majd vissza a képre. Nem lenne túl sok értelme.

Érdeklődve sandított fel a kislány mellől, mikor a beszélgetésbe annak édesanyja is bekapcsolódott, láthatóan egészen konkrét szándékkal. Ez végülis jó hír, őszintén érdekelte, honnan juthattak hozzá ehhez a képhez – és egyáltalán hogyan jöhetett létre. Akármennyire is bájosnak tartotta a gyermeket maga előtt, tőle néhány kezdésnek elég információn túl aligha tudott volna meg valamit. Egyik térdére támaszkodva felegyenesedett görnyedt tartásából, és elfogadta Rachel gesztusát a kézfogással.
- Meglehetősen rendhagyó valóban, már maga a tény is, hogy az érkezésünk előtt alig pár nappal kerüljön elő egy ilyen antik kép, de… – Ügyesen elmaszatolta más témával a dolgot, továbbra is kerülte szóban elismerni, hogy nem ő van a képen, illetve hát hogy ő van rajta, de mégsem egészen érti, hogyan lehet ez. Mielőtt bármi konkrét beismeréssel adózna, tervei szerint inkább meghallgatta volna Rachel mondandóját. Arra, hogy őrültnek gondolná a kis családot, csak szélesen elmosolyodott, majd a két karjával színpadiasan maga köré intett.
- A furcsa és különös jelenségek hordozható bölcsőjében állunk, ne érezze magát zavarban egy pillanatig sem. Jöjjenek csak, míg beszélünk, Anne megnézheti a lakókocsim. Mondd csak, Anne, akarsz látni színes jelmezeket? Nagyon szépek.
Amennyiben beleegyeztek az új helyszínbe, az előadói sátrak és lakókocsik felé terelgette őket, majd kinyitotta előttük az ajtót. Bár nem csinált ilyet gyakran, de fordult már elő, hogy egy lelkesebb rajongónak megmutatta, esetleg itt vetett neki kártyát. Maga az élettér nem volt hatalmas, ugyanakkor nem is volt élhetetlenül kicsi. Még úgy is maradt mozgástér, hogy négyen telepedtek be. Főleg a meleg színek domináltak, viszont azok közül is az élénkebb, erősebb árnyalatok a szokásos visszafogott pasztell helyett. Egyik oldalon egy nagyobb, mélyvöröses heverő állt, rajta kényelmes párnákkal ciklámen, sárga, zöld színben –, előtte alacsony dohányzóasztal, melyen egy egyelőre meggyújtatlan füstölő árválkozott és egy random magazin, az alsó polcán számtalan aroma és illat a füstölő számára. Másik oldalon végig a fal mentén szekrényeket helyettesítő ruhatartó fogasok sorakoztak, azok a fajták, amelyeket a kerekeik miatt könnyedén ide-oda tologathat az ember. Formák, minták, anyagok sokasága, hosszú köpenyek, tunikák, még valahol egy skót szoknya is függött a fátylak, kendők, szalagok, súlyos brokátok, bonyolult csipkeszabások mellett. Egyszóval egy tisztességes jelmeztár volt, amelyek közt elvétve azért, de felbukkantak hagyományos öltözékek (még egy öltöny is, bár nem a drágább árkategóriából). A falat kézzel festett képek, olaj- és vízfestékkel készített alkotások díszítették, más-más stílusban. Volt, ami Levit ábrázolta, valószínűleg egy rajongói alkotás lehetett, megint más csupán egy békés sakuraerdő életképét merevítette ki az örökkévalóság számára. Vagy legalábbis addig, míg a vászon és a festék fel nem adja a küzdelmet az idővel szemben. Még egy-két zárható falipolc és szekrény szolgált arra, hogy legyen hol tárolni az egyéb holmijait, illetve volt egy széf is ugyan, de az a kíváncsi szemek elől rejtve, nyilvánvaló okokból. A túlvégen egy ajtót lehetett még kiszúrni, amely valószínűleg a kis fürdőhelyiségbe vezetett. A kanapé mellett egy hűtő kapott helyett. A padlót orientális mintázatú, mélylila-piros-barna színekkel operáló hatalmas szőnyeg fedte, nem a bolyhoz fajta, de az anyaga is elég lágy volt ahhoz, hogy gazdája előszeretette mászkáljon rajta mezítláb. Egy nagy, padlóhoz rögzített vázából hatalmas pávatollak csokra egészítette ki teljesen a látképet.
Tehát az biztos, hogy volt mit vizuálisan befogadnia a belépőknek, míg a kanapéhoz irányította őket, hogy leüljenek.
- Foglaljanak helyet, ha szeretnének, Anne nézz csak szét nyugodtan, ha érdekel valami, nem sokan látnak ám egy igazi cirkuszi jelmeztárat. – Közben a dohányzóasztal másik oldalához húzott egy párnázott hokedlit, arra ült le, és tekintett érdeklődve Rachelre most, hogy csendesebb helyen, nyugodtan tudtak beszélni.
- Tehát milyen furcsaság lehet kapcsolatos ezzel a képpel, ami engem is érinthet? – Hogy nem hagyja hidegen a téma, és maga is igencsak kíváncsi volt az üggyel kapcsolatban arról, enyhén előre hajoló testtartása is gazdagon árulkodott.

Na igen, mielőtt megérkeztek a városba, a társulat tagjaival, csak úgy maguk között beszélgettek a város lakóiról, és arról hogy ha túlélnek még néhány évszázadot, az evolúció gondoskodik majd a vastagabb bőrről. Valamilyen szinten tisztelték is őket ezért, elvégre a folyton mozgásba lévő cirkusznak más nehézségekkel kellett ugyan a mindennapjai során szembenézni, de annak legalább kevesebb köze volt idegen inváziókhoz, közvetlen életveszélyes támadásokhoz, népirtási kísérlethez – valljuk be, New Yorkhoz képest az ő kis társulatuk és mozgó otthonaik maguk voltak a paradicsomi béke földi tartománya.
Épp ezért tartotta azt a bizalmas udvariasságot a nővel, továbbra is fenn, még akkor is, ha amúgy kíváncsisága egyre inkább tolakodásra sarkallta. Nos, Levi az önuralom embere, pardon, nephayemje volt. (Valahol talán recsegve leszakadt valamelyik sátor tetőszerkezete e feltételezés hatására.)
- Tiszteletre méltó pozíció, és nagy felelősség terhével is jár – hümmentett egyet a képen látható nő kilétéről szóló magyarázatra. Bár a világért sem vallotta volna be a nő előtt, de egy jelentős különbség máris adódott közte és Sarah közt, amennyiben Rachel igazat mondott: Sarah jövendölései valódiak voltak, szemben az övéivel. Levi többnyire csak reménykedett és ami lényegesebb – hitt abban, hogy a kártyái jelentéssel bírnak, s a jövő egy szeletét mutatják. Összességében viszont ezen hitén kívül nem volt mása. Ez olyan tény volt, amit sosem mondott volna ki hangosan, ahogyan a bűvészek sem vallják be minden alkalommal, hogy trükkjeik mögött mechanikák, érzéki csalódásokra apellálló, ügyes módszerek lapulnak, s nem valódi mágia. Attól még, hogy a jövendölései nem származnak tényleges mágiából, sem természetfeletti képességből, nem jelenti azt, hogy az egyszerű ember számára nem rejt semmi varázslatot. Neki, mint alázatos előadónak egyszerűen nincs, nem volt és nem is lesz joga ezt elvenni a nézőtől. Ők mindig is azért voltak, hogy ezt a varázslatot az emberek életébe csempésszék, nem fogja hát megrabolni őket.
- Amennyire szokatlan módja a végrendelkezésnek, épp annyira illik egy jósnőhöz – mosolyodott el szórakozottan a gondolaton. Kreatív, tetszett neki ez az unortodox viszonyulás a halál utáni javak sorsához.
- Tényleg majdhogynem szándékoltnak tűnik, bár továbbra sem értem, hogy mi lett volna a célja, már ha valóban nem egy rendkívüli módon jól időzített véletlen. Őszinte leszek, fogalmam sincs, ki Sarah, és ha volt is rám ily módon megszólalásig hasonlító felmenőm (amit kétlek, de sosem lehet tudni), az öltözék, amit visel, jelenleg is azok között a darabok közt lapul, amelyet a kislánya nézeget. Így talán érthető, miért ülök tanácstalanul ön előtt. – Enyhén széttárta a kezeit, nem olyan színpadiasan, mint korábban, ez jóval őszintébb és természetesebb gesztusnak hatott tőle.
- Gondolja, lenne értelme szétnéznem a kúriában, ahol találták, hátha észreveszek valami mást is, ami talán maguknak természetes, nekem viszont személyesebb? – Egyrészt kérdés, mert valóban választ vár rá, érdekli, hogy azon kívül, hogy megmutatták neki a képet, volt-e tényleges további cél és szándék e látogatás mögött; ha viszont nem, egyúttal egy implicit felvetés anélkül, hogy igazán tolakodóan meghívatná magát az épp csak megörökölt ingatlanba.

Tompa egyenletes dobolás hallatszódott a helyiségben, miközben Levi a dobozt nézegette. Az ember talán először nem is értette, honnan érkezik, ám hamar kiszúrhatta, hogy izgatottságában farkával dobolt úgy a puha szőnyeggel fedett padlón, mint ahogy más mondjuk a körmér rágja vagy az ujjaival dobol az asztalon. Nem meglepő módon sosem látta még a dobozt, amit Rachel mutatott neki a képernyőn keresztül, de egyre biztosabb volt abban, hogy tudni akarja, mi lapult benne. Ha ugyan tényleg neki szánták. Talán nem jó ötlet, egyértelműen mágia van a dologban vagy legalábbis valami félreértelmezhetetlenül természetfeletti – de erre sosem jön rá, ha legalább nem próbálja meg. A macska is csupán akkor kezd ódzkodni a forró sütőlapon való heverészésről, ha egyszer már megégette magát.
- Ó. Hogy szerepelek a végrendeletben is. – Kije neki ez a Sarah? Vagy kije volt, kije lesz, ki tudja, hogy mikor az idő ilyen ismeretlen utakon kanyarog, megfordul, vissza magába, mint egy hatalmas, kozmikus labirintus szerteágazik, új utak nyílnak és találkoznak vagy szakadnak el egymástól - tulajdonképpen nem lepődne meg semmin. Azon sem, ha valamilyen úton-módon, saját szavaival élve “egy másik életben” találkozott már Sarah-val.
- Nem tudjuk meg, ha nem teszünk rá legalább egy kísérletet, nem igaz? Átgondoltan levédett varázstárgynak hangzik ez a kis doboz, meglátjuk, hogy valóban kivételt képezek-e a hatása alól. – Egy kicsit, sőt, nem is kicsit szerette volna, ha igen. Túl érdekesnek tűnt ez ahhoz, hogy ne jelentsen majd halvány csalódottságot számára, ha mégsem tudná felnyitni ő sem a dobozt.
- Pár napig még itt leszünk, ha mond egy időpontot, hogy önöknek mikor felel meg a látogatásom, az aznapi teendőimet majd aszerint idézem.

Valóban logikusabb lett hivatalos szervekhez fordulni, ámde másrészt érthető volt a család kíváncsisága. Legalábbis Levi meg tudta érteni most, hogy őt is kifejezetten érdekelni kezdte ez a ismeretlen asszonytól ráhagyott örökség. Azt ugyan nem érezte, hogy a jussa lenne, ahhoz több alázat szorult belé, azonban mégis csak az ő neve szerepel a hagyatékban, őt jelölték meg mint örökös. Annyira naiv azért nem volt, hogy úgy gondolja "mi baj történhet?" A világ történései újra és újra megmutatják, hogy a legmerészebb pesszimizmust is képesek a maguk valóságával túlszárnyalni, s hát Levi sem tartozott már a naiv zöldfülű kamaszok táborába, még ha gondtalan, derűs-vidám viselkedése ilyesmi léhaságot is sugallt sokszor.
- Köszönöm. Szabaddá teszek egy napot akkor a hét végefelé, addigra lemegy a tervezett program - közölte, miközben kinyújtotta a kezét és átvette a felé nyújtott névjegykártyát, megforgatva kezében a vékonyka lapot. A névjegykártyákról mindig az a régi-régi film jutott eszébe, arról a lenyalt hajú sorozatgyilkosról, amint arról társalogtak a munkatársaival, hogy törtfehér vagy tojásfehér a lap színe. Elragadóan frusztráló volt nézni.
- Csak nem tart ez el napokig. Mindössze vetünk a dobozra egy pillantást, és kész - tárta szét a kezeit egy apró vállvonással megtoldva. Ettől függetlenül értékelte a nő óvatosságát és nem is kerülte el a figyelmét, de nem ismerte különösebben, hogy ennek a hangsúlynak jelentőséget tulajdonítson. Maga a figyelmeztetés logikus volt és előrelátó, ki tudja, mit rejt az öröksége, lehet olyasmit, amin valóban jópár napig rágódni fog még. Akkor jobb is, ha nem tereli el semmi a figyelmét.
Ahogy aztán a beszélgetés végére érnek - mert amúgy szívesen elcseveg még akár Rachellel akár a kislánnyal, ha van igény, kikíséri a párost egész a cirkusz területének széléig.
- Örvendtem, hölgyeim. - Hajol meg az anya-lánya páros felé mosolyogva, majd még biccent a valószínűleg közelben várakozó férjnek is. Ahogy a kis család távozik, maga is visszafelé veszi az irányt. Séta közben még előhúzza a zsebéből a képet és csak elnézegeti magát és Saraht rajta, amin bizalmas kedélyességgel ülnek a tarot pakli fölött. De tényleg, mi a pokol? - fut át a fején megint, és megvakarja a tarkóját, mielőtt ismét eltűnne a lakókocsijának ajtaja mögött.

[néhány nappal később]

Betartotta az ígéretét és a tervezett előadások után szabaddá tette rögtön az első napját ehhez a látogatáshoz. Desmondék tárgyalnak a maradásról, általános, hogy egy-két ráadás estet játszanak, de az legfeljebb jövő héten lesz, és hát sosem biztos. Az igazgatójuk szeszélyes jellem. Szóval eljött idáig, Bronxba, taxival. Ha akarna sem nagyon tudna rongyrázni, de ezt inkább meghagyja azoknak, akiknek van tehetsége ebben. Az utcán sorakozó épületek házszámait olvassa séta közben, míg eljut addig a számig, amely őt érdekli.