David Storm
1 / 1 oldal • Megosztás
David Storm
by Sarah Hétf. 05 Aug. 2013, 02:17
Név: David Storm
Egyéb név(i): Hunter
Faj: Ember (genetikailag ennyi különbség van a két David között, minden más egyezik. )
Nem: férfi
Jellem: Semleges / Főképpen érzelemmentes, bár vannak érzelmei, azok szinte nem érzékelhetőek, kettő mutatkozik meg jobban, az öröm, ami csakis akkor jelentkezik, ha számára jó valami és hirtelen harag, ha a napi rutinjában megzavarják. Dohány és kávéfüggő.
Személyazonosság: nyílt mint David, titkos mint Hunter
Születési helye és idő: 2023. Március 16. New York (másik realitásban)
Kor: 25
Család: Apa – George Ethan ( nem tud róla, nem ismeri ), Anya- Sarah Storm, Nagybátyja – Steven Storm
Foglalkozás: Hunter néven futó bérgyilkos. Egy lövés egy halál módszerrel szokása dolgozni de ha megkívánják... És persze plusz fizetségét akár aláaknáz egy egész épületet is.
Testmagassága: 193 cm
Testsúlya: 80 kg
Szeme színe: barna
Haja színe: barna
Bőre színe: fehér
Különleges ismertetőjel: Rendelkezik pár szép megmaradt heggel, de ezt a ruházata általában takarja.
Repülési sebesség: nem tud repülni
Egészségi állapot/ betegségek: meglepő módon egészséges.
Életrajz:
Az életem legeleje… Nos, mit mondjak róla, ugyan úgy kezdődött, mint bármelyik másik embernek, legalább is a legtöbbeknek, bár kicsit korábban születtem, mint ahogyan kellett volna, így nem sokan múlott, hogy csecsemőként feldobjam a talpamat, ami megelőzött volna pár halált a jelenben, érdekes belegondolni, de fölösleges. A fiatalkorom már inkább volt egyedinek nevezhető. Apa nélkül nőttem fel, amit kicsiként nem volt egyszerű feldolgozni, igaz anyám mindent megtett annak érdekében, hogy ez ne legyen annyira zavaró, az már más kérdés, hogy miatta vagyok az ami, de ne ugorjunk még egyenlőre ennyire előre. A lényeg, hogy már ilyen kicsiként is tudtam, hogy anyám mivel is foglalkozik, hogy másokat öl meg azért, hogy legyen pénzünk élni, persze először ez rohadtul ijesztőnek hatott, de aztán szépen lassan az évek alatt hozzászoktam a gondolathoz, majd a későbbiekben már nem is igazán érintett meg a halál ténye. Nyolc éves koromtól változtak meg otthon jelentősebben a dolgok, természetesen anyámnak köszönhetően, aki már előre meghatározta, hogy én igenis a nyomdokaiba fogok lépni. Nos, mit mondjak erre, nem vagyok benne biztos, hogy alapból ellenkeztem volna, valószínűleg ugyan ez lett volna az eredmény akkor is, ha egyszerűen meg kérdez, de sajnálatos módon ő inkább a tudtomon kívül cselekedett. Akkor még felfogni sem igazán bírtam, persze, mégiscsak egy hülye kis nyolcéves kölyök voltam, de jött az a fekete jármű, anyám pedig, bár megígérte, hogy látogatni fog, de mégiscsak búcsút vett tőlem én pedig sírtam, heh, rohadtul féltem, nem tudhattam, hogy mi lesz, de itt fordult fel számomra véglegesen minden. Egy jó adagnyi nyugtatónak köszönhetően az útra, hogy hova vihettek egyáltalán nem emlékszem, onnantól tiszták nagyjából a dolgok, hogy egy nagyobb, teljesen zárt teremben tértem magamhoz és hogy sokszor jártam onnantól kezdve ezen a helyen, túlzottan sokszor. Egy ideig még sírtam, hetekig, inkább hónapokig, de semmi sem változott, minden nap kemény volt, mondhatni talán azt is, hogy pokoli, kegyetlen edzések sorozata és meglepő módon oktatás is, bár nem nevezném hatalmas oktatásnak, de mégiscsak megtanították nekünk azt, amit egy általános iskolás gyereknek tudnia kell, aki pedig nem csinálta amit kellett, nem volt ritka, hogy szinte félholtra verték, onnantól kezdve pedig akár hónapokig nem láttuk. Nem volt más, bele kellett törődnünk a bizonytalan sorsunkba és tenni azt, amire utasítanak, ha egyáltalán életben akartunk maradni, persze biztosra veszem, hogy anélkül is életben hagytak volna minket, puhapöcsök, de akkor gyerekfejjel, honnan vettük volna a bátorságot, hogy ilyesmi jószívűséget feltételezzünk a kegyetlen viselkedés mellett? Ami azt illeti, én magam sosem mertem ellenkezni, eleinte legalább is, akkor főleg félelemből, nem mintha ez oly nagyon számított volna, megesett, hogy ellenkezés nélkül is megvertek… Egy idő után az ember hozzászokik a zúzódásokhoz és néhol a törésekhez is. A későbbiekben pedig már csak szimplán nem számított, az egész, bár ez sokkalta később volt, talán amolyan… Középiskolás éveimnek mondhatóak, de addigra már messze nem érdekelt az egész. Visszatérve azonban az eltékozolt fiatalságomra… Eltelt egy év, talán másfél is volt az, fogalmam sincs, nem volt módunk számon tartani az ilyen apróságokat, a lényeg, hogy ennyi idő kellett anyámnak ahhoz, hogy meglátogasson, igaz iszonyatosan féltem, mikor egy zsákkal a fejemen vezettek végig ki tudja, hogy hol és hogy mik voltak azok a hangok amiket közben hallottam, azóta sem tudtam rájönni, igaz nem is érdekel talán, jobb is így. A lényeg az, hogy végül leültettek egy üvegfal elé és emlékszem anyám reakciójára amikor meglátott, nos, nem tetszett neki, bár megmondom őszintén nem tudom, hogy mit hitt, hogy mire íratott fel, vagy ki tudja, hogy miként kevert bele ebbe az egészbe. Furcsa nőszemély… Néha mintha nem lenne önmaga. De nem számít. Azt hittem, hogy ha valaha újra látom anyámat, akkor ő lesz az, aki majd kivisz erről a Földön lévő pokolról, de nem, egyértelműen nem, sőt ami azt illeti, számomra ezen a ponton derült ki, hogy neki magának köszönhetem, hogy ott rohadok éppen, ahol és talán ez volt az a kritikus pont, ahol valami mélyen itt legbelül eltört. Nem tudom leírni azóta sem azt az érzést, de ez… Amikor a végső remény is elszáll és az ember saját anyja miatt, az egyetlen ember miatt, akiben valaha megbízott és ráadásul miatta van az egészben. Ettől a ponttól kezdve én már csak úgy… Léteztem, tettem amit mondtak, anélkül, hogy valaha is megkérdőjeleztem volna, persze innentől sűrűbben próbált felkeresni a vénasszony is, talán realizálván, hogy valami hibát követett el, talán, de már nem érdekelt, tudtam, hogy nem fog innen kijuttatni és nem volt ritka, hogy rá sem akartam nézni.
Évek teltek el ilyen állapotban, a tananyag nehezedett, hamarosan pedig fegyver is került a kezünkbe, kinek milyen, igazából szerintem ezt a véletlenre bízták, vagy talán volt valamiféle módszer, amivel felmértek minket, az isten se tudja, nem figyelmet meg ilyesmi apróságokat. Nekem egy nagyobb kaliberű puska jutott, ami az első lövés után eltörte az orromat és kevésen múlott, hogy nem verte ki az egyik szememet, de ezt a szerencsének köszönhetően sikerült elkerülni… Szerencse hmm? Mindenesetre is miután helyre tették az orromat és ezzel szert tettem egy kevés kéretlen pihenőre is, ami furán hangozhat, de egy percig sem esett jól, vagy hatott valóban pihentetőként, bármennyire is volt kényelmes az-az ágy… Nos, vissza küldtek a kínzókamrába, ahogyan mi neveztük egymás között, ezúttal viszont már személyi edzővel, vagy legalább is valami hasonlóval. Számomra nem sok szerepe volt, eleinte igen, ő magyarázta el, hogy miként is kell kezelni a fegyvert, hogyan tartsam annak érdekében hogy ne törje be ismét az orromat és egyéb ilyen apróságok, nos, kinek mi az apróság, akkor még nem vettem természetesen ennyire félvállról, de azóta ezek bőven olyan alapok, melyek nem sokat számítanak.
Ismételten évek következtek, talán a leghosszabbak, szép lassan 18 lettem, írattak velem valamiféle vizsgát, amely hibátlanra sikeredett, igazából nem tudom, hogy mi volt az, történelemmel, földrajzzal és egyéb tananyagokkal kapcsolatos kérdésekkel volt teli, de nem úgy nézett ki, mint aminek önmagában sok értelme lenne. Ami fontosabb jelenleg, avagy amit valóban megéri említeni, hogy ezen évemben lett esedékes az első gyilkosságom, igaz egészen egyedinek nevezhető, nos, nem igazán… Egy utolsó vizsga volt a fegyverrel kapcsolatban, azt hangoztatták, hogy ha jól sikerül, akkor szabad lehetek, de őszintén szólva ez már nem érdekelt, egyáltalán nem, mint mondtam, én már csak úgy voltam. Maga a vizsga, nos, az sem mondható különösebben érdekesnek, órák hosszát feküdtem, egy hatalmas teremben levelekkel letakarva, mozdulatlanul, a fegyver távcsövén át figyelve, a tűzparancsra várva, igaz nem láttam a célpontot, de ha hallottam volna a parancsot, akkor vakon is lőttem volna akár a semmibe. Mindenesetre is órák után, talán volt az egy fél nap is…. Talán, ez sem biztos, mint oly sok minden, de órák mindenképpen voltak. A lényeg, hogy végül felugrott egy célpont, egy táblához kötözött ember, s ekkor hangzott el a tűzparancs, én pedig egy pillanatig sem tétlenkedtem, a fegyver elsült, a szerencsétlen feje pedig groteszk virágként hasadt fel és nyílt ki, ahogyan a lövedék áthaladt azon. Még ma is tisztán emlékszem arra az így is elenyésző érzésre, ami akkor kerülgetett és arra a torz kifejezésre, ami a feje megmaradt részéről leolvasható volt, amit be kell látnom, hogy nem volt valami sok… Furcsa módon a nekem tett ígéretük pedig valóban számított is, ha mondhatjuk így. A sikeres lövés után alá kellett írnom valamit, ki tudja, hogy mit, mert én ugyan el nem olvastam, ezután pedig összeszedhettem ami az enyém volt, a semmit és önkéntesen beleegyezhettem, hogy egy zacskóval a fejemen begyömöszöljenek egy járműbe és hazavigyenek.
Ami innentől az életemet illeti, nos, mondhatjuk, hogy hű maradtam a tanításokhoz és folytattam anyám örökségét, jómagam is körözött bűnöző, avagy bérgyilkos lettem. Bár a munka nem volt egyszerű rendes felszerelés nélkül, de sikerült kivitelezni, közös pénzből pedig sikerült egy rendes fegyvert venni legalább, olyat, amelyet kitűnően tudtam kezelni, a karrierem pedig ezen ponttól kezdve egyenesen felfelé ívelt. Szép lassan sikerült megszednem magam, igaz voltak aszályos időszakok, amikor nem volt valódi munka, de ezt hamarosan felváltotta az a bizonyos úgynevezett aranykor, amely akkor kezdődött számomra, amikor a magukról túl sokat gondoló Pokoltüzes alakoknak az útjába kerültek az úgynevezett fiatal angyalok… Fiatal bosszú angyalok, valahogy így nevezik magukat. Milliókat ajánlottak csak egynek a fejéért, ellenállhatatlan ajánlat, igaz, a pénzért cserébe meg is kellett dolgozni. Fel kellett keresnem és észrevétlenül meg kellett figyelnem az ellenséget, hogy megtanulhassam a gyengéiket, hogy mellyel miként kell viselkednem és egyeseket hogyan tarthatok halottan, ha már regenerálni képesek. Mindenesetre is közülük hármat volt alkalmam levadászni, valami Rachelt, heh, külsőre is visszataszító nőszemély, egy Ethan Jackson nevezetűt és még egy nőt, egy úgynevezett Victoria Millert, na, ő nagy falat volt, nehéz volt átrágni magam rajta. Nála elvétettem azt a hibát, hogy alábecsültem, így meggyűlt vele a bajom, az első próbálkozásomnál sikerrel járt, én ostoba úgy gondoltam, hogy nincs szükségem fegyverre ahhoz, hogy megöljem, tévedtem… A második próbálkozást viszont már nem úszta meg, hiszen ő sem tudta elkerülni azt, amit nem látott közeledni. Élvezett volt nézni, ahogyan nemes egyszerűséggel kipukkant a feje, a pajzsát pedig meg kellett volna tartanom, de nem volt alkalmam rá, hogy összeszedjem. Mindenestre is értük gyönyörű összegeket kaptam, ezeken az összegeken keresztül pedig megtanultam valamilyen szinten ismételten élvezni az életet, bár nem nevezném ezeket az élvezeteket rendes élvezetnek, rátaláltam a dohányra és a kávéra, amelyekre sikeresen rá is szoktattam magam, meglepően egyszerűen ment, valamint ott vannak még a testi élvezetek, több nem is számít az életben, hiszen számomra nem is létezik több.
Akárhogyan is, most érdekes helyzetben vagyok, ugyanis… Hogy is mondjam, egyszerű munkának ígérkezett, egy úgynevezett Woodsot kellett volna fejbe lőnöm, szimpla munka, egy épület oldaláról lógva célozni, lőni és kész… De észrevettek, nagyon egyszerűen, túlzottan egyszerűen, így visszagondolva, valószínűleg az egész egy csapda volt. Láttam a másikat aki rám lőtt, s meghúztam volna a ravaszt, de sárgás fény ölelt magához, innentől pedig képszakadás, sok időre, nos, nem, ami azt illeti valószínűleg csak órákra. Mindenesetre is a földön tértem magamhoz egy… Nagyon hasonló helyen az otthonomhoz, az épületek másabbak voltak, de az utcák ugyan azok. Órákig bolyongtam New York városában, furcsállva a látottakat, mire lényegében szó szerint haza tévedtem, nem mintha nem lett volna saját lakásom, de az igazi haza elvileg mindig az ember szülőjénél van, nos, esetemben ez nem biztos, hogy igaz. A lényeg az, hogy anyámat valami furcsa alakkal találtam, akivel eléggé hamar összes is vesztem, mert olyan hülyeségeket állított, hogy igenis ő az apám, ezt pedig nem voltam hajlandó elhinni. Egy pár órás hangos véleménycsere után végül csak anyámmal maradtam, aki próbáltam megerősíteni azt amit mondott az a bizonyos alak, egészen addig amíg nem kapott telefont valakitől. Ki tudja, hogy kitől, onnantól kezdve furcsán viselkedett, olyan kérdéseket tett fel, amelyekre egyértelműen tudnia kellett volna a választ, legalább is akkor még így hittem. Azóta eltelt egy pár hónap, volt időm utána nézni a dolgoknak. Mint kiderült, nem otthon voltam, bármi is volt az a sárga fény, átragadott erre a helyre, ahol még életben vannak azok, akiket megöltem már egyszer, s jómagam is az oldalukon vagyok. Érdekes, de nem számít, továbbra is szép összeg van a fejükön, ez pedig ismét mozgásba lendítette a bennem rejtőző vadászt, az egyetlen probléma, hogy előbb egyéb munkákkal ki kell építenem néhány kapcsolatot, szereznem kell egy saját házat és egy szövetségest, akinél beszerezhetem az utánpótlásaimat… Kezdődjön hát minden amit elértem előröl… Azt is tudom, hogy hol kezdjem.
Szakértelmek:
- Iszonyatosan jól bírja a fájdalmat, hála annak a sok ütlegelésnek és kínzásnak amit kiskorától kapott.
- A legtöbb fegyverfajtát (lőfegyver) képes használni, de a specialitásai a mesterlövész puskák, remekül bánik velük, de valóban, nagyon ritka az, hogy mellé lő.
- Az erőnléte és a kitartása, bár főleg a kitartása átlagon felüli.
- Jól ért a harchoz, főleg késekkel tud bánni és ismeri az emberi test gyengepontjait.
Megjegyzés:
Csakazért is ugyanazt a képet kapja...
Egyéb név(i): Hunter
Faj: Ember (genetikailag ennyi különbség van a két David között, minden más egyezik. )
Nem: férfi
Jellem: Semleges / Főképpen érzelemmentes, bár vannak érzelmei, azok szinte nem érzékelhetőek, kettő mutatkozik meg jobban, az öröm, ami csakis akkor jelentkezik, ha számára jó valami és hirtelen harag, ha a napi rutinjában megzavarják. Dohány és kávéfüggő.
Személyazonosság: nyílt mint David, titkos mint Hunter
Születési helye és idő: 2023. Március 16. New York (másik realitásban)
Kor: 25
Család: Apa – George Ethan ( nem tud róla, nem ismeri ), Anya- Sarah Storm, Nagybátyja – Steven Storm
Foglalkozás: Hunter néven futó bérgyilkos. Egy lövés egy halál módszerrel szokása dolgozni de ha megkívánják... És persze plusz fizetségét akár aláaknáz egy egész épületet is.
Testmagassága: 193 cm
Testsúlya: 80 kg
Szeme színe: barna
Haja színe: barna
Bőre színe: fehér
Különleges ismertetőjel: Rendelkezik pár szép megmaradt heggel, de ezt a ruházata általában takarja.
Repülési sebesség: nem tud repülni
Egészségi állapot/ betegségek: meglepő módon egészséges.
Életrajz:
Az életem legeleje… Nos, mit mondjak róla, ugyan úgy kezdődött, mint bármelyik másik embernek, legalább is a legtöbbeknek, bár kicsit korábban születtem, mint ahogyan kellett volna, így nem sokan múlott, hogy csecsemőként feldobjam a talpamat, ami megelőzött volna pár halált a jelenben, érdekes belegondolni, de fölösleges. A fiatalkorom már inkább volt egyedinek nevezhető. Apa nélkül nőttem fel, amit kicsiként nem volt egyszerű feldolgozni, igaz anyám mindent megtett annak érdekében, hogy ez ne legyen annyira zavaró, az már más kérdés, hogy miatta vagyok az ami, de ne ugorjunk még egyenlőre ennyire előre. A lényeg, hogy már ilyen kicsiként is tudtam, hogy anyám mivel is foglalkozik, hogy másokat öl meg azért, hogy legyen pénzünk élni, persze először ez rohadtul ijesztőnek hatott, de aztán szépen lassan az évek alatt hozzászoktam a gondolathoz, majd a későbbiekben már nem is igazán érintett meg a halál ténye. Nyolc éves koromtól változtak meg otthon jelentősebben a dolgok, természetesen anyámnak köszönhetően, aki már előre meghatározta, hogy én igenis a nyomdokaiba fogok lépni. Nos, mit mondjak erre, nem vagyok benne biztos, hogy alapból ellenkeztem volna, valószínűleg ugyan ez lett volna az eredmény akkor is, ha egyszerűen meg kérdez, de sajnálatos módon ő inkább a tudtomon kívül cselekedett. Akkor még felfogni sem igazán bírtam, persze, mégiscsak egy hülye kis nyolcéves kölyök voltam, de jött az a fekete jármű, anyám pedig, bár megígérte, hogy látogatni fog, de mégiscsak búcsút vett tőlem én pedig sírtam, heh, rohadtul féltem, nem tudhattam, hogy mi lesz, de itt fordult fel számomra véglegesen minden. Egy jó adagnyi nyugtatónak köszönhetően az útra, hogy hova vihettek egyáltalán nem emlékszem, onnantól tiszták nagyjából a dolgok, hogy egy nagyobb, teljesen zárt teremben tértem magamhoz és hogy sokszor jártam onnantól kezdve ezen a helyen, túlzottan sokszor. Egy ideig még sírtam, hetekig, inkább hónapokig, de semmi sem változott, minden nap kemény volt, mondhatni talán azt is, hogy pokoli, kegyetlen edzések sorozata és meglepő módon oktatás is, bár nem nevezném hatalmas oktatásnak, de mégiscsak megtanították nekünk azt, amit egy általános iskolás gyereknek tudnia kell, aki pedig nem csinálta amit kellett, nem volt ritka, hogy szinte félholtra verték, onnantól kezdve pedig akár hónapokig nem láttuk. Nem volt más, bele kellett törődnünk a bizonytalan sorsunkba és tenni azt, amire utasítanak, ha egyáltalán életben akartunk maradni, persze biztosra veszem, hogy anélkül is életben hagytak volna minket, puhapöcsök, de akkor gyerekfejjel, honnan vettük volna a bátorságot, hogy ilyesmi jószívűséget feltételezzünk a kegyetlen viselkedés mellett? Ami azt illeti, én magam sosem mertem ellenkezni, eleinte legalább is, akkor főleg félelemből, nem mintha ez oly nagyon számított volna, megesett, hogy ellenkezés nélkül is megvertek… Egy idő után az ember hozzászokik a zúzódásokhoz és néhol a törésekhez is. A későbbiekben pedig már csak szimplán nem számított, az egész, bár ez sokkalta később volt, talán amolyan… Középiskolás éveimnek mondhatóak, de addigra már messze nem érdekelt az egész. Visszatérve azonban az eltékozolt fiatalságomra… Eltelt egy év, talán másfél is volt az, fogalmam sincs, nem volt módunk számon tartani az ilyen apróságokat, a lényeg, hogy ennyi idő kellett anyámnak ahhoz, hogy meglátogasson, igaz iszonyatosan féltem, mikor egy zsákkal a fejemen vezettek végig ki tudja, hogy hol és hogy mik voltak azok a hangok amiket közben hallottam, azóta sem tudtam rájönni, igaz nem is érdekel talán, jobb is így. A lényeg az, hogy végül leültettek egy üvegfal elé és emlékszem anyám reakciójára amikor meglátott, nos, nem tetszett neki, bár megmondom őszintén nem tudom, hogy mit hitt, hogy mire íratott fel, vagy ki tudja, hogy miként kevert bele ebbe az egészbe. Furcsa nőszemély… Néha mintha nem lenne önmaga. De nem számít. Azt hittem, hogy ha valaha újra látom anyámat, akkor ő lesz az, aki majd kivisz erről a Földön lévő pokolról, de nem, egyértelműen nem, sőt ami azt illeti, számomra ezen a ponton derült ki, hogy neki magának köszönhetem, hogy ott rohadok éppen, ahol és talán ez volt az a kritikus pont, ahol valami mélyen itt legbelül eltört. Nem tudom leírni azóta sem azt az érzést, de ez… Amikor a végső remény is elszáll és az ember saját anyja miatt, az egyetlen ember miatt, akiben valaha megbízott és ráadásul miatta van az egészben. Ettől a ponttól kezdve én már csak úgy… Léteztem, tettem amit mondtak, anélkül, hogy valaha is megkérdőjeleztem volna, persze innentől sűrűbben próbált felkeresni a vénasszony is, talán realizálván, hogy valami hibát követett el, talán, de már nem érdekelt, tudtam, hogy nem fog innen kijuttatni és nem volt ritka, hogy rá sem akartam nézni.
Évek teltek el ilyen állapotban, a tananyag nehezedett, hamarosan pedig fegyver is került a kezünkbe, kinek milyen, igazából szerintem ezt a véletlenre bízták, vagy talán volt valamiféle módszer, amivel felmértek minket, az isten se tudja, nem figyelmet meg ilyesmi apróságokat. Nekem egy nagyobb kaliberű puska jutott, ami az első lövés után eltörte az orromat és kevésen múlott, hogy nem verte ki az egyik szememet, de ezt a szerencsének köszönhetően sikerült elkerülni… Szerencse hmm? Mindenesetre is miután helyre tették az orromat és ezzel szert tettem egy kevés kéretlen pihenőre is, ami furán hangozhat, de egy percig sem esett jól, vagy hatott valóban pihentetőként, bármennyire is volt kényelmes az-az ágy… Nos, vissza küldtek a kínzókamrába, ahogyan mi neveztük egymás között, ezúttal viszont már személyi edzővel, vagy legalább is valami hasonlóval. Számomra nem sok szerepe volt, eleinte igen, ő magyarázta el, hogy miként is kell kezelni a fegyvert, hogyan tartsam annak érdekében hogy ne törje be ismét az orromat és egyéb ilyen apróságok, nos, kinek mi az apróság, akkor még nem vettem természetesen ennyire félvállról, de azóta ezek bőven olyan alapok, melyek nem sokat számítanak.
Ismételten évek következtek, talán a leghosszabbak, szép lassan 18 lettem, írattak velem valamiféle vizsgát, amely hibátlanra sikeredett, igazából nem tudom, hogy mi volt az, történelemmel, földrajzzal és egyéb tananyagokkal kapcsolatos kérdésekkel volt teli, de nem úgy nézett ki, mint aminek önmagában sok értelme lenne. Ami fontosabb jelenleg, avagy amit valóban megéri említeni, hogy ezen évemben lett esedékes az első gyilkosságom, igaz egészen egyedinek nevezhető, nos, nem igazán… Egy utolsó vizsga volt a fegyverrel kapcsolatban, azt hangoztatták, hogy ha jól sikerül, akkor szabad lehetek, de őszintén szólva ez már nem érdekelt, egyáltalán nem, mint mondtam, én már csak úgy voltam. Maga a vizsga, nos, az sem mondható különösebben érdekesnek, órák hosszát feküdtem, egy hatalmas teremben levelekkel letakarva, mozdulatlanul, a fegyver távcsövén át figyelve, a tűzparancsra várva, igaz nem láttam a célpontot, de ha hallottam volna a parancsot, akkor vakon is lőttem volna akár a semmibe. Mindenesetre is órák után, talán volt az egy fél nap is…. Talán, ez sem biztos, mint oly sok minden, de órák mindenképpen voltak. A lényeg, hogy végül felugrott egy célpont, egy táblához kötözött ember, s ekkor hangzott el a tűzparancs, én pedig egy pillanatig sem tétlenkedtem, a fegyver elsült, a szerencsétlen feje pedig groteszk virágként hasadt fel és nyílt ki, ahogyan a lövedék áthaladt azon. Még ma is tisztán emlékszem arra az így is elenyésző érzésre, ami akkor kerülgetett és arra a torz kifejezésre, ami a feje megmaradt részéről leolvasható volt, amit be kell látnom, hogy nem volt valami sok… Furcsa módon a nekem tett ígéretük pedig valóban számított is, ha mondhatjuk így. A sikeres lövés után alá kellett írnom valamit, ki tudja, hogy mit, mert én ugyan el nem olvastam, ezután pedig összeszedhettem ami az enyém volt, a semmit és önkéntesen beleegyezhettem, hogy egy zacskóval a fejemen begyömöszöljenek egy járműbe és hazavigyenek.
Ami innentől az életemet illeti, nos, mondhatjuk, hogy hű maradtam a tanításokhoz és folytattam anyám örökségét, jómagam is körözött bűnöző, avagy bérgyilkos lettem. Bár a munka nem volt egyszerű rendes felszerelés nélkül, de sikerült kivitelezni, közös pénzből pedig sikerült egy rendes fegyvert venni legalább, olyat, amelyet kitűnően tudtam kezelni, a karrierem pedig ezen ponttól kezdve egyenesen felfelé ívelt. Szép lassan sikerült megszednem magam, igaz voltak aszályos időszakok, amikor nem volt valódi munka, de ezt hamarosan felváltotta az a bizonyos úgynevezett aranykor, amely akkor kezdődött számomra, amikor a magukról túl sokat gondoló Pokoltüzes alakoknak az útjába kerültek az úgynevezett fiatal angyalok… Fiatal bosszú angyalok, valahogy így nevezik magukat. Milliókat ajánlottak csak egynek a fejéért, ellenállhatatlan ajánlat, igaz, a pénzért cserébe meg is kellett dolgozni. Fel kellett keresnem és észrevétlenül meg kellett figyelnem az ellenséget, hogy megtanulhassam a gyengéiket, hogy mellyel miként kell viselkednem és egyeseket hogyan tarthatok halottan, ha már regenerálni képesek. Mindenesetre is közülük hármat volt alkalmam levadászni, valami Rachelt, heh, külsőre is visszataszító nőszemély, egy Ethan Jackson nevezetűt és még egy nőt, egy úgynevezett Victoria Millert, na, ő nagy falat volt, nehéz volt átrágni magam rajta. Nála elvétettem azt a hibát, hogy alábecsültem, így meggyűlt vele a bajom, az első próbálkozásomnál sikerrel járt, én ostoba úgy gondoltam, hogy nincs szükségem fegyverre ahhoz, hogy megöljem, tévedtem… A második próbálkozást viszont már nem úszta meg, hiszen ő sem tudta elkerülni azt, amit nem látott közeledni. Élvezett volt nézni, ahogyan nemes egyszerűséggel kipukkant a feje, a pajzsát pedig meg kellett volna tartanom, de nem volt alkalmam rá, hogy összeszedjem. Mindenestre is értük gyönyörű összegeket kaptam, ezeken az összegeken keresztül pedig megtanultam valamilyen szinten ismételten élvezni az életet, bár nem nevezném ezeket az élvezeteket rendes élvezetnek, rátaláltam a dohányra és a kávéra, amelyekre sikeresen rá is szoktattam magam, meglepően egyszerűen ment, valamint ott vannak még a testi élvezetek, több nem is számít az életben, hiszen számomra nem is létezik több.
Akárhogyan is, most érdekes helyzetben vagyok, ugyanis… Hogy is mondjam, egyszerű munkának ígérkezett, egy úgynevezett Woodsot kellett volna fejbe lőnöm, szimpla munka, egy épület oldaláról lógva célozni, lőni és kész… De észrevettek, nagyon egyszerűen, túlzottan egyszerűen, így visszagondolva, valószínűleg az egész egy csapda volt. Láttam a másikat aki rám lőtt, s meghúztam volna a ravaszt, de sárgás fény ölelt magához, innentől pedig képszakadás, sok időre, nos, nem, ami azt illeti valószínűleg csak órákra. Mindenesetre is a földön tértem magamhoz egy… Nagyon hasonló helyen az otthonomhoz, az épületek másabbak voltak, de az utcák ugyan azok. Órákig bolyongtam New York városában, furcsállva a látottakat, mire lényegében szó szerint haza tévedtem, nem mintha nem lett volna saját lakásom, de az igazi haza elvileg mindig az ember szülőjénél van, nos, esetemben ez nem biztos, hogy igaz. A lényeg az, hogy anyámat valami furcsa alakkal találtam, akivel eléggé hamar összes is vesztem, mert olyan hülyeségeket állított, hogy igenis ő az apám, ezt pedig nem voltam hajlandó elhinni. Egy pár órás hangos véleménycsere után végül csak anyámmal maradtam, aki próbáltam megerősíteni azt amit mondott az a bizonyos alak, egészen addig amíg nem kapott telefont valakitől. Ki tudja, hogy kitől, onnantól kezdve furcsán viselkedett, olyan kérdéseket tett fel, amelyekre egyértelműen tudnia kellett volna a választ, legalább is akkor még így hittem. Azóta eltelt egy pár hónap, volt időm utána nézni a dolgoknak. Mint kiderült, nem otthon voltam, bármi is volt az a sárga fény, átragadott erre a helyre, ahol még életben vannak azok, akiket megöltem már egyszer, s jómagam is az oldalukon vagyok. Érdekes, de nem számít, továbbra is szép összeg van a fejükön, ez pedig ismét mozgásba lendítette a bennem rejtőző vadászt, az egyetlen probléma, hogy előbb egyéb munkákkal ki kell építenem néhány kapcsolatot, szereznem kell egy saját házat és egy szövetségest, akinél beszerezhetem az utánpótlásaimat… Kezdődjön hát minden amit elértem előröl… Azt is tudom, hogy hol kezdjem.
Szakértelmek:
- Iszonyatosan jól bírja a fájdalmat, hála annak a sok ütlegelésnek és kínzásnak amit kiskorától kapott.
- A legtöbb fegyverfajtát (lőfegyver) képes használni, de a specialitásai a mesterlövész puskák, remekül bánik velük, de valóban, nagyon ritka az, hogy mellé lő.
- Az erőnléte és a kitartása, bár főleg a kitartása átlagon felüli.
- Jól ért a harchoz, főleg késekkel tud bánni és ismeri az emberi test gyengepontjait.
Megjegyzés:
Csakazért is ugyanazt a képet kapja...
A hozzászólást Sarah összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 05 Aug. 2013, 14:09-kor.
_________________
Reneszánsz: Sarah Storm + Jane és Fox, Mr. Smiley
VH: David Ethan, James Richards
Outsiders: Sarah Storm, Katherine Blackwood
x-diák: Gulyás Csilla
Sarah- 12. szint - 30 kredit
- Hozzászólások száma : 1524
Hozzászólások régi : 149
Korábbi szint/kredit : 2. szint - 6 kredit
Aktuális szint/kredit : 12. szint - 30 kredit
Reputation : 0
Join date : 2011. Aug. 07.
Karakteradatok
Főkarakter: Sarah Storm
Főkari/multi: Főkarakter
Síkok:
Re: David Storm
by Thorhalla Hétf. 05 Aug. 2013, 09:36
Elfogadva. Születési adatokhoz zárójelbe írd be azért, hogy egy másik realitás.
Végre jöhetsz is a kalandra jelentkezni.
Végre jöhetsz is a kalandra jelentkezni.
_________________
Reneszánsz/AoA/Outsiders: Thorhalla Lokidottir/Thordottir; Dr. Stephanie Miller; Jonathan Miller; Olaf Svenson
Mesélő, Einar Thorson/Skurgeson, Eyjolf Ragnar Miller, Gunnhild Morsus/Smed, Svanhild Ragnardottir, Lionheart
Harcimadár, Kaylyn von Hessen; VH: Freydis Einardottir, Victoria Miller; Ultimate: Stephanie Lyesmith, Jonathan Miller
Egyéb karaktereim - Nefadar, Nefi, Fórumanyu
Thorhalla- Fórumanyu
- Hozzászólások száma : 14971
Hozzászólások régi : 7452
Korábbi szint/kredit : 18.szint - 60 kredit
Aktuális szint/kredit : 33.szint - 135 kredit
Reputation : 59
Join date : 2011. Feb. 19.
Karakteradatok
Főkarakter: Thorhalla
Főkari/multi: Főkarakter
Síkok: Reneszánsz, Ultimate/Újvilág, Age of Apocalypse, Végtelen Háború, Outsiders -
Re: David Storm
by Sarah Hétf. 05 Aug. 2013, 13:07
Név: David Storm
Lakás/Létesítmény: Már nincs, majd lesz.
Foglalkozás: Bérgyilkos
Munkahely: -
Pénz: 0$
Bevétel/hét: változó
Eszközök: -
Felszerelés/fegyverek:
- Egy teljes testet bőven fedő kaméleon kabát.
- Egy csuklóra szerelt kisebb szigonyvető, könnyebb mászáshoz és esetleges meneküléshez.
- Egy maszk, amely rendelkezik hőlátással, éjellátással és egy falon átható röntgenlátással, ha a célpont fal mögött lenne, valamint rácsatlakoztatható a puskára.
- A puska: Egy külön számára készített, kategorizálatlan mesterlövész puska, nem valószínű, hogy több is létezik belőle, főleg nem ebben a realitásban. 3000 méterig lő pontosan, lézer méri a célpont és a cső vége között lévő távolságot. Mágneses alapon működik, azok gyorsítják fel a lövedéket, így látvány terén nem valami különleges, a hang amit generál viszont egészen egyedi. Rácsatlakoztatható a korábban említett maszk, ilyen módon a távcsőn keresztül szemlélhető a világ ugyan azon a három külön módon. Speciális lőszert használ, nem lézer alapon működik, úgymond régimódi lövedék, mely különleges felépítésének köszönhetően erősen rezeg, így képes áthatolni a legtöbb modern páncélzatnak számító dolgon is ( felvéve így a versenyt az itteni lézertechnológiával ) illetve ha nem fejet ér a lövedék, a sebességből és a rezgésből adódó hirtelen nyomás ami a testet éri becsapódáskor a legtöbb szervet úgy nyitja szét, mintha egy lufit szúrnának meg tűvel. Minden lövés után újratöltendő egyenesen a csőbe a lövedék, valamint lőszerből nincs sok, így gazdálkodni kell vele, még.
- Biztos ami biztos egy hétköznapi sokkolópisztolyt is tart magánál.
Felszerelés teljes egészében:
Vállalat: -
Szövetség: -
Törzshely, ahol megtalálható: -
Ismertebb szövetséges: Talán az e világi anyja, bár nem bízik benne különösebben.
Ismertebb ellenség: még nincs, de biztosan lesz.
Lakás/Létesítmény: Már nincs, majd lesz.
Foglalkozás: Bérgyilkos
Munkahely: -
Pénz: 0$
Bevétel/hét: változó
Eszközök: -
Felszerelés/fegyverek:
- Egy teljes testet bőven fedő kaméleon kabát.
- Egy csuklóra szerelt kisebb szigonyvető, könnyebb mászáshoz és esetleges meneküléshez.
- Egy maszk, amely rendelkezik hőlátással, éjellátással és egy falon átható röntgenlátással, ha a célpont fal mögött lenne, valamint rácsatlakoztatható a puskára.
- A puska: Egy külön számára készített, kategorizálatlan mesterlövész puska, nem valószínű, hogy több is létezik belőle, főleg nem ebben a realitásban. 3000 méterig lő pontosan, lézer méri a célpont és a cső vége között lévő távolságot. Mágneses alapon működik, azok gyorsítják fel a lövedéket, így látvány terén nem valami különleges, a hang amit generál viszont egészen egyedi. Rácsatlakoztatható a korábban említett maszk, ilyen módon a távcsőn keresztül szemlélhető a világ ugyan azon a három külön módon. Speciális lőszert használ, nem lézer alapon működik, úgymond régimódi lövedék, mely különleges felépítésének köszönhetően erősen rezeg, így képes áthatolni a legtöbb modern páncélzatnak számító dolgon is ( felvéve így a versenyt az itteni lézertechnológiával ) illetve ha nem fejet ér a lövedék, a sebességből és a rezgésből adódó hirtelen nyomás ami a testet éri becsapódáskor a legtöbb szervet úgy nyitja szét, mintha egy lufit szúrnának meg tűvel. Minden lövés után újratöltendő egyenesen a csőbe a lövedék, valamint lőszerből nincs sok, így gazdálkodni kell vele, még.
- Biztos ami biztos egy hétköznapi sokkolópisztolyt is tart magánál.
Felszerelés teljes egészében:
Vállalat: -
Szövetség: -
Törzshely, ahol megtalálható: -
Ismertebb szövetséges: Talán az e világi anyja, bár nem bízik benne különösebben.
Ismertebb ellenség: még nincs, de biztosan lesz.
_________________
Reneszánsz: Sarah Storm + Jane és Fox, Mr. Smiley
VH: David Ethan, James Richards
Outsiders: Sarah Storm, Katherine Blackwood
x-diák: Gulyás Csilla
Sarah- 12. szint - 30 kredit
- Hozzászólások száma : 1524
Hozzászólások régi : 149
Korábbi szint/kredit : 2. szint - 6 kredit
Aktuális szint/kredit : 12. szint - 30 kredit
Reputation : 0
Join date : 2011. Aug. 07.
Karakteradatok
Főkarakter: Sarah Storm
Főkari/multi: Főkarakter
Síkok:
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.