Zokatoka, Egyiptom

Mopeteu Zakataka csendes kis beduin faluja.

Mopeteut személyesen a falu egyik vezetője megbízta egy feladattal. Hozza a legsebesebb tevéjét és menjen északra. A legközelebbi északi beduin falu az övékéhez hasonlóan készül egy támadásra, de az északiak már megszereztek pár fontosabb térképet is. Mivel egyik fél sem bízik abban, hogy a kormány nem e hallgatja le őket így a fiú dolga lesz a sivatag szélén átvágva átmenni és elhozni a papírokat. A feladat egyszerű és csak annyit kell tennie, hogy ha bárki megállítja legyen hiteles hazugsága miért is tart arra, amerre megy.

Maga a falu vezetője bízott meg a feladattal. Ez nagy szó, ő maga nem szokott az embereknek feladatokat osztani, sokkal inkább a katonai parancsnok az, aki ilyenkor az embereket értesíti. A kitüntetés lényege a feladatban keresendő. Egy fontos akció kulcsembere leszek, amolyan futár féle, akin a háború áll vagy bukik. A leggyorsabb tevére lesz szükség, bár szívesebben mennék egy kis quaddal, ez mégis hagyományosabb mód, és nem is ellenkezek, hiszen őseink útja a követendő, nem pedig a technika adta lehetőségek, amik csak elpuhítják az embert. Késlekedés nélkül ülök fel rá, a lepedő alá rejtve két pisztolyt, és vízzel teli kulacsaim. Civilizált ruházatom hagyományos beduin kendőkre és szövetekre cserélem, ami jó érzés, sokkal boldogabban viselem ezeket. A küldetés is felvillanyoz. Csak én, a teve, és a sivatag, a beduinok legősibb ellenfele. Ez nem csak egy fontos feladat, de egyfajta mérföldkő is lehet az életemben. Most férfivá válhatok, bebizonyíthatom a kételkedőknek, hogy nem vagyok egy elpuhult civilizált patkány. Igazi beduin vagyok, akinek homok és nap folyik az ereiben.
Miután felültem a tevére, egyből elindulok a falu felé. Azért a biztonság kedvéért elrejtettem egy iránytűt is, úgy, hogy mások ne lássák.

A tevegeléssel már félúton jár a fiú amikor süvítést hall. A homokvihar jele sehol sem látszódik, de a föld megremeg. A teve elveszti az egyensúlyát és dülöngélni kezd. Mopeteu leborul a patásról és a homokon puffan. Az még mindig remeg ameddig valami ki nem tárul a földön. Ebből jön a furcsa zúgás is. A homok kezd kitárulni és ott fekete fémet lát a fiú. Abba esik be, ahogy a homok odaömlik. A fémfolyosón a lámpák elkezdenek felgyulladni a fiú körül majd egyre távolabb tőle.

Lassan tevegeltem, mert nem akartam kifárasztani az állatot, és nem akartam feltűnő se lenni. Néha rápillantottam az iránytűre, hogy tudjam, jó irányban járok, és a tempóm alapján nagyjából félúton járhattam - bár ez egy durva becslés - amikor valami történt. Megremegett a föld, vagyis a homok, mire szegény jószágom teljesen elveszítette az egyensúlyát. Egy kicsit jobbra dőlt, egy kicsit balra, én pedig kezdtem tengeri beteg lenni, a sivatag közepén. Szerencsére viszont leestem az állatról, ami megakadályozta, hogy a hosszú imbolygásnak hála elhányjam magam. Hálásan feküdtem volna bele a meleg homokba, ha nem remeg még mindig minden - nem szabadultam hát a rosszulléttől. Viszont lassan megjelent a rezgés forrása, én pedig egy fémfolyosón találtam magam, ahol meglepetten néztem körbe, miközben sorra bekapcsoltak a lámpák.
- Halló! - kiabáltam bele a semmibe, majd tétován megindultam befelé, mivel visszafelé nem láttam menekülési lehetőséget. (Ha mégis beömlik annyi hozom, hogy ki tudok mászni, akkor visszafordulok, és folytatom a küldetésem.)

A fiú egyre mélyebbre megy. Ahogy belép egy újabb folyosóra ott felgyulladnak a fények. Lassan megjelenek a falakon neonszerű fényvonalakkal rajzolt hierogliffák. Egyiptom istenei, szolgák, egy fáraó, egy törzs, egy gyermek, a gyermek sereget visz a fáraó ellen. Mire felfoghatná Mopeteu már egy terembe lépett be, ahol láthatja a történet végét. Vele szemben egy hatalmas kép, amin egy szürkés kék óriás áll és furcsa emberszerű szörnyek térdelnek előtte. A látvány szinte feldolgozhatatlan. A falakon halkan lüktetően búgó gépekben vonul végig vöröses energia. A terem egy kövekből álló barlangszerűségbe vezet. Mikor oda be pillant több szobrot lát. Még magáról a Fantasztikus Négyesről is.

- Üdvözöllek ifjú.
Szólítja meg valaki, de nem lát elsőre senkit. Majd az egyik szobor megmozdul. Mondja a szobor és felemel egy fáklyát.

Sajnos nem tudok kimászni, befelé kell mennem. A kiáltásomra nem érkezik válasz, ami egyrészt megnyugtató, másrészt elég ijesztő - mindegy, nem tudom, hogy reagáltam volna, ha valami hang visszaköszön. A fények mintha automatikusan működnének, mozgásérzékelős technológia, vagy nem tudom - láttam már ilyet a városban, de sose értettem a működési elvét. Nem mintha érdekelt volna. A falakon megjelenő hierogliffák viszont már annál érdekesebbek, mint néhány magától felgyulladó fény. Nem beszélem az óegyiptomi hierogliffák nyelvét, de ezek nem is annyira tűnnek annak, mint inkább egy lerajzolt történet. Vagy nem tudom, akár még hiteles hierogliffák is lehetnek, amennyit én láttam, nem tudnám megmondani a különbséget az igazi és a hamis között. Mindegy, a történet elég egyértelműen van lerajzolva. Az elnyomó egyiptomi fáraó, és hamis istenei. A szolgák, akik már nem bírják a nyomást, és ezt az életet. Egy fiú, aki felszólal a népért, és a fáraó ellen vezeti ezeket az embereket. Szeretném azt hinni, hogy ez kicsit olyan, mint a mi történetünk. Hogy én vagyok a fiú, aki vezeti a sereget, hogy a népemet ábrázolják szolga képében, és hogy a fáraó nem más, mint egyiptom jelenlegi uralkodói. A történet végén már nincsenek fáraók. Csak a felnőtt fiú, és körülötte az új szolgái. Mintha a fiú a fáraó szerepébe lépett volna. Vajon ez lesz a mi sorsunk is? Olyanok leszünk, mint a mostani uralkodók? Találunk valakiket, akiket elnyomhatunk? Végül is, lenézzük a jelenlegi lakosokat, akik nem a népünk tagjai. Tehát ez egy bezáruló kör? Ezt nem hagyhatom.
Sajnos nincs több ilyen tanulságos történet, csupán szobrok, olyanokról, akiket nem is ismerek. Érdeklődve keresem a fiút a szobrok között, hátha megformázta a névtelen művész. Ekkor viszont ijedten ugrok egyet, mikor valaki megszólal. Rémülten kapkodom a fejem, de nem látom a rejtélyes idegent, aki hozzám szólt, azonban az egyik szobor megmozdul! Hátralépek kettőt, de ha látom, hogy nem akar támadni, akkor gyorsan összeszedem magam. Nem mutathatok félelmet! Mopeteu Zakataka vagyok, büszke beduin!
- Üdvözöllek, uram. Elnézésed kérlek, amiért hívatlanul házadba toppantam, de nem volt más lehetőségem, hiszen a homok öntörvényű úr, és kegyetlen. - válaszolok a férfinak illedelmesen, majd gyorsan folytatom is.
- Nem akarok zavarni, de mielőtt megmutatnád a kivezető utat, kérlek elárulnád hogy hol vagyok, és mi ez a hely?

A szoborember elmosolyodik.
- Nagyon erősnek kell lenned, hogy a piramis felismerjen ilyen fiatalon.
A kőlény egy lépéssel közelebb jön.
- A nevem Ozymandiaz és ez az igaz otthonod. Köszöntelek.
Majd békésen a maga szinte embertelen hangján boldogan megjegyzi:
- Már vagy egy évszázada, hogy bárkit az a megtisztelés ért, hogy En Sabbah Nur pihenő helye fogadta volna.

A szobor mosolyogva bókol, amire nem tudom hogyan feleljek. Megszoktam az elismerést, de csak ha okkal kapom, és most hirtelen nem tudom, mivel érdemeltem ki a dicsérő szavakat. Zavartan elmosolyodom, és elrebegek egy halk hálát.
- Köszönöm... - mondom, majd amikor a férfi közelebb lép, önkéntelenül is hátrálni kezdek, fenn akarom tartani a köztünk lévő távolságot. Nem akarok udvariatlan lenni, de feszélyezne egy beszélő kőszobor közelsége. Az pedig még inkább felkavar, amit ez után mond.
- Hogy érti, hogy az igazi otthonom? Nekem már van otthonom, a falu, köszönöm szépen. De ha elveszíteném, megígérem, hogy benézek. - mondom, továbbra is próbálva udvarias maradni. Nem értem ezt az egészet, és a tőmondatokból se nyerek elég információt ahhoz, hogy közelebb jussak a megoldáshoz.
- Egy évszázada? - kérdezem csodálkozva, és kicsit elszégyellem magam. Egy évszázad nagyon hosszú idő, biztos magányos lehet az öreg, én pedig egyből itt akarom hagyni. Körbenézek a teremben, próbálva egy ülőhelyet találni. Ha lelek ilyet, akkor leülök rá, ha viszont nincs semmi hasonló, akkor a földre ülök törökülésben, és érdeklődve tekintek a házigazdára.
- Ha már egy évszázada nem volt kivel beszélj, akkor most biztos szeretnél. Kérlek, mesélj el mindent amit tudsz erről a helyről, és az erőmről. Nem tudom ki az az En Sabbah Nur, vagy hogy hol vagyok, és hogy mi lehet az az erő amit említettél. Tudatlan vagyok, egy gyermek, de viszont szomjazom a tudást. Kérlek oszd meg velem bölcsességed, hogy vezérelhessen utamon. - mondom csillogó szemekkel.

A szavakon meglepődik a szoborember majd elmosolyodik.
- Jöjj...
Mondja és kioltva a fáklyát megindul a folyosókra, amiken a fények felkapcsolnak mikor az egyiptomi fiú belép rájuk.
- Ez itt a Fekete Piramis. En Sabbah Nur, az igaz isten nyugvóhelye - mondja séta közben a férfi. - Apokalipszis több ezer éve született ebben a sivatagban pontosan itt. Ám Rama Tut, a véres kezű fáraó félte a nagyúrt és minden fegyverével szembeszállt vele. Esélytelen volt majd a Négy elsöpörte őt. Apokalipszis a trónra ült, de látta, hogy népe még nem áll készen. Számunk csekély volt, tán egy tucat. Így En Sabbah Nur megpihent a Piramisban, hogy akkor ébredjen fel mikor népének szüksége lesz rá.
A folyosók sötétek hasonló a felépítésük az eddigiekhez. Mint egy hangyaboly. A nagyterembe érkezve középen egy hatalmas szarkofás van, amibe vezetékek vezetnek fénylő energiát.
- Íme gyermek, mindönk istene, En Sabbah Nur, az Apokalipszis.
Mondja és megáll.
- Érintsd meg a szarkofágot. Csak nyugodtan.

- Megyek! - mondom a férfinak, és engedelmesen követem őt a folyosókon, amik továbbra is felkapcsolják a fényt ahogy belépünk egy-egy sötét részére a helynek. A magyarázást figyelmesen hallgatom, próbálok odafigyelni mindenre, miközben a "piramisban" is nézelődök. Hamarosan elérünk egy szarkofáshoz, bár még sosem láttam ilyet, amiből vezetékek lógnak ki.
- Rendben. - mondom gépiesen, és odalépek a sírhelyhez, végigsimítok a tetején, majd a férfira nézek ha nem történik semmi.
- És milyen erőről beszéltél korábban? Nekem nincs semmilyen erőm. - mondom, és most veszem észre, hogy egy ideje tegezni kezdtem a férfit. Látszólag nem zavarja, úgyhogy nem szégyellem el magam, és zavarba se jövök, bár tudom, hogy tiszteletlenség amit tettem. Inkább figyelek tovább a férfira, miközben próbálok új kérdést megfogalmazni. Úgy tűnik, hogy szívesen beszél, és válaszol a kérdéseimre, én pedig szeretnék minél többet megtudni.
- És milyen négyekről beszéltél az előbb?

A szarkofágot érintve a fiú kezéből villámok csaptak ki. A testén a szőr felállt. Az elektromosság elkezdted mindenhol megjelenni. Egyre több energiát érzett. Szinte bódító volt. Milliónyi voltot generált és árasztotta bele a szarkofágba. A sárga villámoktól a szarkofág vonalai izzani kezdtek. A szemekből éles fény áradt ki. A tároló felbúgott. Lassan a fiú kifáradva hátra zuhant. A kezéből még mindig tudott némi energiát alkotni. A szikrák csendesen cikáztak végig a tenyerén. A szarkofág kitárult. Zöldes nyálkás anyag ömlött a padlóra és füst áradt szét mindenhová. Egy óriás egy földremegtető lépéssel lépett elő.

- Apokalipszis, feltámadt!
Mondja büszkén Ozymandiaz.

Ahogy megérintem a szarkofágot, valamilyen elektromos kisülés keletkezik, ami valamilyen megmagyarázhatatlan okból nincs rám hatással, azt leszámítva, hogy feláll a testemen a szőr. Olyan, mintha tökéletesen vezetném az áramot, és semmilyen kárt nem tesz bennem. Fura, de valamelyest tetszik. Alig egy pillanat alatt rájövök, hogy tőlem származik az egész, én csinálom. Ez lenne az erő, amiről a férfi beszélt? Elektromosságot tudok generálni?
A sárga villámoktól a szarkofág is mintha feltöltődne, a szemek izzani kezdtek, erős fényt árasztottak, és felbúgott a tároló, mintha elindítottam volna valamit benne. Éreztem, hogy fáradok, és a lábaim is felmondták a szolgálatot, hátraestem a földre, de még ekkor is szikrázott a tenyeremen, jelezve, hogy tényleg én csináltam, nem pedig a szarkofág reagált rám ilyen meglepő módon. Ekkor kinyílt a tároló, és valamiféle fura, zöldes anyag árasztotta el a termet, a padlóra folyékony állapotban folyva, miközben hasonló színű füst terjengett, mintha gyorsan párologna az egész. Ijesztő volt, főleg az óriás megjelenésével, aki kilépett a sírhelyből.
- Maga Apokalipszis? Önt ábrázolták azok az ábrák? - kérdeztem gépiesen, döbbenten. A hangomból tisztelet csengett ki, és érdeklődve szemléltem a férfit.
- Én Zakataka vagyok, egy beduin. Népem régóta harcol az elnyomás ellen, a földekért, amik minket illetnek, és amiktől a bevándorlók illetve a hatalomra jutottak meg akar fosztani. - mutatkozok be szintén reflexszerűen.
- Úgy tűnik én keltettem fel, elnézést, hogy megzavartam az álmát. - fejezem be a szövegelést.

- Kelj fel gyermek.
Szólította fel Apokalipszis. Ezzel Apokalipszis kilépett a szarkofágból teljesen.
- Nem vagy beduin, te egy mutáns vagy. Ez erő, ami át jár a képességed, az áldásod. Fajtánk minden tagja más-más hatalommal született. Nincs okod, hogy kövesd ember politikáját. Azt teszel és azt veszel, amit csak akarsz. A legerősebb éli túl. Ez az egyetlen törvényed mától. Megértetted gyermekem?
Kérdezte a hatalmas figura.

Az óriás hozzám szól, és én engedelmeskedek neki. Felállok, leporolom a ruhám, majd próbálok méltóságteljes pozícióba elhelyezkedni. Kihúzom magam, előre szegezem a tekintetem, vagyis kissé fel, Apokalipszisre nézek, és hallgatom amit mond. Elmondja, hogy nem csak beduin nem vagyok, de ember se. Azt mondja, hogy mutáns vagyok, tehát tényleg én teremtettem az elektromosságot. Ez tetszik. De még mindig beduinnak érzem magam, és őket tartom a népemnek. Viszont ezt az erőt felhasználhatom, hogy helyreállítsam Egyiptom békéjét, és újra a beduinok uralkodjanak. De ezt nem mondhatom így Apokalipszisnek, biztos nem értené meg. Gondolkodok egy kicsit, majd bólintok, és megszólalok.
- A beduinok erősek, csak kevesen vannak. Egyiptom uralkodói pedig gyengék, de sokan állnak mellettük. Évekig elnyomtak, és miattuk szenvedtem. Meg akarom bosszulni azokat a hosszú éveket, és meg akarom hálálni a beduinoknak amit értem tettek. - mondom végül erőteljes, határozott hangon. Erősnek akarok látszani, és azt akarom hihető legyen amit mondok.

Apokalipszis büszkén hallgatta a fiút.
- Ne gondolkozz ilyen kicsiben. Mi állíthatna meg? Csak a legerősebb. Kövess engem és Egyiptom, csak az első birtokod lesz. Szolgálj engem és a világ a lábaid előtt fog heverni, mit akarsz azt elveszed.
Mordult a mély hangján az óriás. A kezét felemelte és a fiú érezte, ahogy az ereje felszabadul. Uralni tudta, parancsolni a testében generálódó villámokat. Parancsolt a hatalmának.
- Hát nem látod fiú? - kérdezte Ozymandiaz. - Már nincs kormány ki parancsolhatna neked. Már az új faj tagja vagy, egyé, ami bármit megtehet. A faj istene pedig személyesen választott ki papjává. Apokalipszis neve legyen áldott.
A beduin hihetetlen ereje szinte részegítő volt. Nem lett volna tank, ágyú, amit ne süthetne meg ezekkel a villámokkal. Nem volt földi eszköz, mi megállíthatná őt.

A férfira láthatóan jó hatást tettek a szavaim, de még mindig többet várt tőlem. Mikor végigmondta, elfogadtam a sorsom. Túl erős volt ahhoz, hogy ellenkezzek. Igaz, apámék mindig azt tanították, hogy a méltóság, az elveink a legfontosabbak ebben az életben - igen, de ahhoz hogy legyenek ilyenek, élnünk is kell. Azon gondolkodtam, hogy mikor hagyhatom el a férfit, és térhetek vissza a törzsem küldetéséhez, miközben beszélt, amikor hirtelen csinált valamit, és az erőm még erősebb lett. Éreztem, hogy szinte kitör belőlem az erő, de csak akkor, ha engedem neki. Nem volt többé önálló, hanem én parancsoltam az erőmnek. Ez mindent megváltoztatott, ezzel az emberrel még erősebb lehet. Úgy döntöttem, egy időre elhagyom a törzset. Nem sokáig, csak amíg elég erős leszek. Én leszek a második Apokalipszis a történelemben, én is büszkén fogom győzelemre vezetni a népem - amikor képes leszek rá. Addig viszont egyedül kell boldoguljanak.
- Igazatok van, sajnálom. Büszkén felvállalom mivoltomat. Erősebb vagyok, és fejlettebb, mint az emberek. Bármit megtehetek. És csak az erős él túl. A gyenge el kell pusztuljon. - mondtam ki a szavakat, amiket szerintem elvártak tőlem. Tudtam, hogy erősebb vagyok, mint egy kisebb hadsereg. És ez a tudás bódító volt, felemelő, szabadnak éreztem magam, mintha amit mondtam, az tényleg igaz lenne. Bár... miért ne lenne az?

Ahogy a fiú meglátta az igazságot az óriás elmolyosodott.
- Mopateu Zakataka - szólította meg, pedig sosem mutatkozott be neki. - Szent küldetésem van neked. Egy feladat, amit csakis a legerősebb hajthat végre. Láttad a múltunkat. Elnyomott faj vagyunk, mi még ebben az évtizedben felemelkedik és elpusztítja az elnyomóit. Ám még kevesen vagyunk. Csak most kezdődik a terjeszkedésünk. Ezért kapsz egy feladatot. Befogsz épülni a mutánsokat gyűjtők közé. Köztük fogsz élni, lassan manipulálni őket, informálni minket és mikor eljön a nap segítesz elbuktatni azokat, akik az utunkba állhatnának. Mindezt cserébe úgy teheted meg, ahogy mindig is akartad, úgy vonhatod a figyelmüket magadra, hogy lángba borítod Alexandriát és megfizetetted az embereket. Bosszút állhatsz, ami után majd eljön érted egy férfi. A neve Xavier. Kövesd őt a diákjai közé. Keresd az erőseket, figyeld meg melyek lesznek méltóak mikor egy év múlva felemelkedem. Képes leszel erre?
Kérdezte a mennydörgő hangú isten.

Apokalipszis, új mesterem elmosolyodott, én pedig elégedettséget élveztem. Mikor a nevemen szólított kicsit meglepődtem, de végül annyiban hagytam a dolgot - az erőmről is előbb tudott, mint én, sőt, még fel is erősítette. Ezek után egy név - semmiség. Végighallgatom amit mond, majd gonosz kis mosolyra húzom a számat. Megbosszulhatom a falunkon mért csapást, az ő városukon. Soha jobb elégtételt fiú még nem kívánhatott apja haláláért. Érzem, ahogy a gyűlölet fellángol belsőmben, és gyorsan lecsillapítom. Nem szabad vágynom a gyilkosságra, és élvezetemet lelni benne. Apám megtanított erre, és csak az emlékét gyaláznám meg, ha őt használnám indoknak ilyen cselekedetekhez. Mégis, a mesterem most parancsba adta, úgyhogy végre kell hajtanom.
- Megteszem, amit kérsz, hogy viszonozzam azt a szívességet, amit a város lerombolásával nyújtasz számomra. Az adósod vagyok a képességem szabadon engedése, és az általam vágyott út megmutatásáért. Örökre hű szolgálód és embered maradok, Apokalipszis, mindannyiunk Istene. És hogy képes vagyok-e erre? Azt teszek, amit akarok. Azt veszek el, amit akarok. Bármit megtehetek, és bármire képes vagyok. - mondtam, majd fejet hajtottam indulásra készen. Behódoltam a mutánsistennek.

Apokalipszis büszkén nézett a fiúra.
- Megvilágosodott.
Mondta és a fiú arcát a beduinok szokásához hűen betakarta egy ronggyal Ozymandiaz.
- Még korai, hogy az emberek lássák ki vagy csak tudják, hogy mi vagy.
Beduin vagy mutáns, azt már nem mondtam, de nem is számított.
- Menj.
Mondta Apokalipszis és a kékes teleportáló fény befedte a testét. A következő pillanatban a fény mindent elnyelt és mikor szerte foszlott akkor a város parlamentje előtti rendőrökkel teli téren jelent meg a fiú. A testét akaratlanul is sárgás elektromosság táncolta végig. Az ereje felszabadultságától.

Fekete Piramisban:
- Kapcsold be a gépeket, hadd vegye észre Xavier a gyermeket.
- Igen uram.
Mondta Ozymandiaz és a monitorokhoz ment.

A kék férfi büszkén tekintett rám, ez szinte olvasható volt az arcáról. Ozy közelebb lépett hozzám, és betakarta az arcomat, mintha csak a homokvihartól védene. Meg is magyarázta, hogy miért teszi, mire bólintottam. Nem kell tudniuk, hogy ki vagyok. Nem kell még több hozzám közel állónak megsérülnie. És nem kell tudják azt se, hogy hol leszek, miután Alexandriát felemésztette a tűz, és a porban illetve hamuban ami utána marad, már a dögkeselyűk falatoznak, akkor se legyen alkalma egy haldoklónak se engem átkoznia. Egyedül mi hárman, és a homok fogja tudni, hogy ki vagyok. A homok pedig hallgatag, türelmes, és kegyetlen. Én is olyan leszek, mint a homok, erre az egy éjszakára.

Mikor megjelentem a téren, egyből szabadon engedtem az erőmet. A körülöttem állókat céloztam vele, de egyben az autókat is, elektromos szikrával akartam begyújtani a bennük lévő benzint, kisütni a lámpákat, elpusztítani mindent körülöttem. Nem válogattam, hogy civil, beduin, vagy rendőr, katona - mindenki ellenség volt, senki se volt mutáns, senki se volt méltó hogy körülöttem legyen. Hogy ugyan azon a földön járjon, mint én. Az elektromos kisülés központjában pedig nem volt más, csak én, egy fiú, akit elvakít az ereje. Én pedig nevettem, miközben apámra gondoltam.

A sárga villámok a tízcsapást idézően száguldottak mindenfelé. A kocsik felrobbantak a lámpákból kirobbantak az égők. A szikra és repesz pokoli záporként hullott alá. Senki se támadta meg a Beduin fiút, azt se tudták, hogy honnan jön a támadás. A parlament megremegett. Bent a villámok okozta robbanásoktól a falak lángoltak és lassan leomlottak. Az egyiptomi zászló égett cafatjai hullottak Zakataka lábai elé. Még felvétel sem tudott róla készülni, mert minden elektromos eszközt egy kígyóként tekergő villám támadott meg és pusztított el. Mámorító volt, amit a fiú érzett. A percekké váló robbanások sorozatában az elektromos hálózat is becsatlakozott. A felszínen vezetett drótok ugyanúgy, mint a felszín alattiak, aminek hála sokak alatt maga a föld emelkedett fel. A káoszban a fiú megpihent, ereje megfáradt és kellett neki pár pillanat, hogy újra támadhasson. Egy kopasz fehér embert látott meg maga felé sétálni a látványa nyugalmat hozott neki, megpihentette adrenalintól lüktető tudatát.
- Minden rendben van - mondta a férfi egyenesen a tudatába majd páran átrohantak a szellemszerű testén. - Tudom mennyire zavarodott és dühös vagy. A nevem Charles Xavier, mutáns vagyok, mint te. Az erőd nagy, de ha nem vigyázol olyanoknak is árthatsz, akiknek segíteni szeretnél.
Ezzel a fiú meglátta az ártatlan beduinokat az utcán, akik sebeik ellenére az egyiptomiakat segítették.
- Kérlek hagyd abba a harcot és én segítek neked. Van egy iskolám, ahol megtaníthatlak mindenre.
Ezzel a telepata pszihonikus keze kinyúlt, hogy megrázza a fiúét, ha az elfogadja.

Hihetetlen amit érzek, a villámok mindenfelé kirajzanak, semmi sem állíthatja meg őket, csak én, én parancsolok ennek a pusztításnak, ennek a félelmetes erőnek. Kocsikat robbantok fel, lámpákat zúzok széjjel, mind behódolnak nekem, és feladják a küzdelmet. Senki sem támad rám, nem mernek, vagy nem akarnak. Túl félelmetes vagyok, túl erős ahhoz, hogy bárki fel merje venni velem a harcot. Hihetetlen, amit érzek, jobb bármilyen eddigi örömnél, vagy élményemnél. Az elégtétellel és bosszúval vegyes hatalom, ami elönti az agyamat. Villámaim az elektromos hálózatokon is végigfutnak, látom, ahogy sorra izzanak fel a drótok, és egyre távolabbra érek el, egyre több helyre sújt le a haragom. Elfáradok, ezért ösztönösen visszább veszek a pusztításból, majd teljesen abbahagyom azt. Kissé lihegek, és talán izzadtság is gyöngyözik a homlokomon. Nem mintha végeztem volna, közel sem, csak erőt gyűjtök a következő kirohanáshoz. Azonban egy kopasz embert látok meg felém közeledni, én pedig valamiért már nem érzem azt a vágyat, hogy mindent felemésszen a tűz, mint korábban. Bemutatkozik, és elmondja, hogy ő Charles Xavier. Apokalipszis neve legyen áldott, idézem Ozymandiazt. Eljött hát, ahogy megjósolta!
Xavier beszél nekem arról, hogy mit művelek. Meglepődve nézek közül, és népemet látom sebesülten, az ellenségüket segítve. Könnyek gyűlnek a szemembe, egyrészt azért, mert bántottam őket, másrészt amiatt, hogy látom, amint a gyűlölt férfiakat és nőket segítik. Nincs bennük semmi öntudat?! Nem látják, hogy itt az alkalom visszavágni az elnyomásért? Nem kívánják azt a szabadságot, ami egykor a miénk volt?! Igaza volt a mutáns istennek, és tényleg nem érdemlik meg a segítségem? Vagy egyszerűen én vagyok korlátozott, én nem értem hogy mi történik? Nem, tényleg nem értem ezt az egészet. Miért segítenek másoknak?
A fejemet fogva rogyok térdre, miközben folyik a könnyem. Nem értem! Segíteni akarok nekik, fel akarom szabadítani őket, de nem kérnek belőle? Annyira felemésztette már őket a rabszolgaság, hogy beálltak a birkák közé, szabad akaratukból csatolják magukra a nyakörvet, és követik ezen pökhendi, undorító vezetők által irányított nép szabályait? Kétségbeesve nézek a kopasz férfira, szememből olvasni lehet hogy nem értem az egészet. Szinte kérem a tekintetemmel, hogy mondjon valamit még, magyarázza meg ezt az egészet, segítsen megérteni.

Xavier telepatikus kivetülése megérinti a vállát.
- Nyugalom barátom. Tudom, ez most félelmetes, de a hatalmad uralható. Idővel megtanulsz mindent és én szívesen segítek odavezetni téged. Van egy egész iskola, ahol hozzád hasonlóan különleges gyermekekkel együtt ismerheted meg a hatalmadat és ha befejezted az iskolát hazatérhetsz biztonságban. De semmi sem kötelező, nem foglak elrabolni, csak segíteni akarok, nem viszlek el a szüleidtől, ha beleegyezel megbeszéljük ezt velük is. Engeded, hogy segítsek?
Kérdezi a káoszban és sikoltásokban a megnyugtató férfi alak, ha Mupetu igent mond akkor a világ fehérré válik. Még az nap Xavier eljön érte leülnek beszélni a szüleivel és kérése szerint vagy felfedi mutánságát vagy csak azt fedi fel, hogy milyen különleges gyermekük van, aki helyett nyert egy amerikai iskolában.

/Ha beleegyezik kérem az előtörténetet az njk-k közé jelentkezni ezüst korra /

A férfi a vállamra teszi a kezét, és beszélni kezd. Próbál megnyugtatni, elmondja hogy ez nem az én hibám. Téved. Ez nem hiba, ez egy bosszú, teljesen jogos, és... vagy mégis csak hiba? Hiszen annyian szenvednek, akiknek nem is kellene... hogyha ez hiba, akkor az az enyém. Én döntöttem így, én akartam ezt... én... én... én semmit sem értek! Mutáns iskola, hát persze, oda kell eljutnom... Vagyis oda akarok... akarok? Mit akarok én?! Segítség... persze, segítsen!
- SEGÍTSEN! - kiáltom a férfinak könnyekkel takart szemekkel, mire a világ fehér lesz, és nyugodt...
Xavier még aznap megkeresett. Elmondtam neki a helyzetemet, hogy nem akarom hogy anyám tudja mi van velem, továbbra is össze voltam zavarodva, de próbált megnyugtatni. Elvitt Amerikába, a különleges iskolába, amiről már annyit hallottam, én pedig izgatott voltam. Az izgatottságom lassan átvette a helyett zavarodottságom felett, érdekelt, hogy milyen emberek lehetnek ott, hogy mennyire fognak befogadni, és hogy milyen visszhangja lett a tetteimnek. Nem jártam még iskolába, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Persze azért tudtam írni, olvasni, és minden ilyesmi, de sosem falak között, osztálytermekben tanultam. Ha megérkezünk az iskolába, akkor összeszedem magam, és hálásan nézek a professzorra.
- Köszönöm, Mr. Xavier. Ön nélkül ki tudja mit tettem volna, és hogy hányszor ismétlem meg. - szipogom olyan méltóságteljesen, amennyire csak egy könnyeit törölgető gyerek erre képes. Még mindig ideges voltam, és néha még most is előjöttek a sírórohamaim.