Gótika: Harmadik Évad - Ultron Kora

Álmom már rögtön érdekesen kezdődött. Két méteres zuhanással kezdtem, majd landoltam egy rózsabokorban, ami szétcincálta a ruháimat.
- Remek, teljesen használhatatlanok lettek.
Feltápászkodtam a rózsabokorból, de mikor megszemléltem hol is vagyok az állam is leesett.
- Biztos csak álmodom. Hogy kerülnék én a középkorba.
Próbáltam felébredni, de nem tudtam. Kezdett az-az érzés a hatalmába keríteni, hogy ez az egész valóság, annak ellenére, hogy egy középkori kastély kertjében voltam.
Némi töprengés után leszedtem magamról a leveleket és rózsaszirmokat. Bár kissé fájtak a karcolások, a ruháim sokkal jobban megsínylették a tüskékkel való találkozást, mint én magam.
A kastély ajtaja kinyílt és egy középkorú férfi sétált ki rajta, középkori nemesekhez illő öltözetben. Mikor meglátott kigúvadtak szemei.
- Hát kegyed mit keres itt? Ilyen öltözetben.
- Ha én azt tudnám.

A férfi odasétált hozzám, mikor mellém ért vettem csak észre, hogy milyen alacsony. Nálam vagy 5 centivel alacsonyabb volt, pedig nem voltam egy magas termet.
Az arckifejezéséből ítélve ez a tény neki is feltűnt.
- Hát kisasszony, önre elég nehézkes lesz ruhát találni, mivel akkora akár a legmagasabb lovagok. Ámde az egyik ismerősöm kölcsönadta nekem az egyik páncélját. Elég magas ő is, talán belefér kegyed abba a vértbe.
Mivel így is eléggé nagy feltűnést keltettem szakadt ruhákkal, így egy páncél már fel sem tűnt volna. Nem is értem, hogy egyezhettem bele, de végül követtem a férfit, aki bevezetett a kastélyba, ahol az egyik szobában csakugyan állt egy páncél. Fekete volt és viszonylag könnyű, már amennyire egy páncél lehet.
Felsegítette rám a páncélt, ami úgy ált rajtam mintha rám öntötték volna.
- Szerencséje van kegyednek, aligha akad nagyobb páncél a királyságban.
Megpróbálkoztam a páncélban való mozgással. Először kicsit nehézkesen ment, de aztán már minden nehézség nélkül emelhettem a lábaimat és mozgathattam végtagjaimat. Anélkül, hogy a páncél nagyobb mértékben korlátozna a mozgásban.
- Tudja kegyed, ebben a páncélban egészen úgy fest, mint egy lovag, bár köztük is van alacsonyabb termetű.
Abban a pillanatban ajtó nyikorgása hallatszott és egy másik férfi lépett be rajta, vállán palásttal, fején díszes koronával. Egyenletes léptekkel haladt felénk, majd megállt az engem kisegítő ember előtt.
- Jól látom kend, megjött az új lovag a lovagi tornára. Végre valami kedvemre való.
- Ahogy mondja. Ahogy mondja.
Közben pedig lecsukta a sisakomon a rostélyt, hogy az arcom véletlenül se láthassa meg a király.
Válaszolni persze nem tudtam semmit.
+ Én és a lovagi torna? De jó vicc.
- Átöltözik a lovag a tornához szükséges páncélba, vagy pedig marad ebben a könnyű viseletben?
- A lovagnak megfelel ez is. Megyek és szólok az ellenfélnek is, hogy ne öltözzön át. Gyere lovag, még valamit meg kell beszélnünk.
Megragadta a karomat és maga után húzott. Mikor elég messze kerültünk a királytól végre meg mertem szólalni. Felnyitottam a rostélyt és kissé erőteljes hangerővel kezdtem társalogni a férfivel.
- Hogy én és a lovagi torna? Ugye most csak viccel?
- Sajnos nem. Errefelé gyakran rendeznek lovagi tornákat, és ha nem tévedek kegyed nem idevalósi.
- Mondhatjuk úgy is.
- Ne aggódjon egy amazonnak a lovagi torna gyermekjáték. Amikor megláttam a kertben rájöhettem volna, hogy amazon, bár a harcos öltözet hiánya megzavart.
~ Jó vicc. Én nem vagyok harcos. Egy peches atléta vagyok, aki a múltba csöppent, de ha ezt közlöm vele, azt fogja hinni, megbuggyantam.
Mielőtt kontrázhattam volna már ki is sétáltunk a házból egyenesen az istállóba, ahol egy idegen lovag fésülte a lovát. Mikor megláttam gyorsan visszahajtottam arcom elé a rostélyomat, hogy még véletlenül se fedezhesse fel lány voltomat.
- Látom megérkezett az új ellenfelem.
- Jól látja kend a hö… úr már várja, hogy szerepelhessen a lovagi tornán.
Kijavította ugyan a mondatát, mikor köhintettem a rostély mögül, de így is necces volt a szituáció.
- Remélem képzett és nem esik le olyan könnyen, mint az előző ellenfelem. Szegény párának karja tört.
- Ne aggódj, ilyen ellenféllel még biztosan nem találkoztál életedben. Igaz lovag?
- Az biztos. Igyekszem a legjobb formámat nyújtani.
A hangomat ugyan elfelejtettem elváltoztatni, de a sisak eléggé torzított ahhoz, hogy ne legyen felismerhető benne a nőiesség. A sisak annyira elmélyítette a hangomat, hogy az olyan lett, mint egy kamasz fiúé.
- Remélem is.
A lovag felült a lovára, majd kihajtott az istállóból.
A középkorú férfi pedig megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
- Ez közel volt.
- Nekem mondod. Ha nem köhintek, a végén elszólod magad.
- Igazad van, sajnálom. Gyere, felsegítelek a lóra.
Kinyitotta az egyik karám ajtaját és kivezetett rajta egy csodaszép fekete mént. Csak ámultam mikor megláttam.
- Ez csodaszép.
- Ahogy száguld az is szép. Jöjjön kegyed, felsegítem a lóra.
Nem könnyen, de végül csak sikerült felülnöm a lóra. Csak ámultam, hogy milyen magasságban ülök.
- Ez aztán magas.
- Tényleg termetes jószág. Éjfélnek hívják. Nem is említette még a nevét. Megtudakolhatnám?
- A nevem Laura. És önben kit tisztelhetek?
- János a nevem. Örülök, hogy rendesen bemutatkozhattam.
- Elmondanád, hogy mégis hogyan zajlik egy ilyen lovagi torna? Mert még nem vettem rész egyen sem.
- A feladat lelökni az ellenfelet a lováról a lándzsáddal, nyugi tompított lesz a vége, így nem eshet komolyabb baja egyikteknek sem.
Felemelt egy hosszú rudat a földről, melynek az egyik vége olyan volt akár egy kardmarkolat. János odaadta kezembe a lándzsámat, ami engem emlékeztetett azokra a rudakra, melyekkel lendületet veszek az ugrásaimhoz a tornaversenyeken.
Amíg elemeztem addig a férfi a kezembe adta a lándzsát. Gyorsan oda is kaptam a másik kezemet, mert annak az orra már le is koppant a földre és csak két kézzel tudtam vízszintes állapotban tartani.
~Ez így nem lesz jó.
János kinyitott egy ajtót, majd kivezetett rajta. Amikor kiléptem a fény szinte elvakított, ugyanis az istállóban sötét volt az udvaron pedig tűzött a nap.
Egy arénaszerű helyen találtam magam. A lelátó tele volt középkori ruhában ücsörgő emberekkel, kik lelkesen várták a torna kezdetét.
Az ellenfelem velem szemben ült a lován és várt.
A király és még néhány alak egy külön elkerített páholyban ült és onnan várta, hogy elkezdődjön a műsor.
János mellettem állt semleges arccal, így arról semmit se tudtam leolvasni, de nem is kellett mivel ismét megszólalt.
- Csak egy tanácsot adnék lovag. Többet ésszel, mint erővel.
Majd megszólalt a kezdést jelző trombitaszó. Mire a lovak megindultak egymás felé, ha nem kapcsoltam volna, le is eshettem volna a lóról. Bár messze volt tőlem az ellenfél, de ez a távolság másodpercek alatt lerövidült. Valamit lépnek kellett, ha nem akartam, hogy felnyársaljanak. Egyre csak a fülemben csengtek János szavai.
~Többet ésszel, mint erővel. Hát akkor használom az eszem.
Megvártam, amíg az ellenfelem elég közel ért hozzám, majd az utolsó pillanatban meghúztam a ló kantárját, mire az kitért balra. Az ellenfél pedig, meglepetésében nem figyelt arra, hogy leengedte a lándzsáját, ami a földbe fúródott. Így a lova ment tovább a lovag pedig lelendült a hátáról, szép nagy ívben. Az ellenfelemnek nem esett nagyobb baja az esés során, de én rosszul éreztem magam, mert fájdalmat kellett okoznom neki.
A tömeg éljenzett a király szeme pedig elkerekedett a szokatlan stratégia miatt, de pár másodperc múlva már meg is szólalt.
- Érdekes harcmodor, de mivel nem a fekete páncélos lovag által esett le az ellenfél, újra kell kezdeni a játékot. Persze csak ha az ellenfelének nincs ellenvetése.
- Nincs királyom.
~Mernél mást mondani?
Az ellenfelemet visszasegítették a nyeregbe, majd mindkettőnket lovastul visszavezettek az indulási ponthoz mintha mi sem történt volna, persze a pálya kinézete nem erről tanúskodott.
Elindulás előtt már ki is agyaltam, hogyan is győzhetnék tapasztalatlanságom ellenére.
Ismét megszólalt a „startjelzés” és a két ló megint meglódult.
Egyre csak közeledtünk egymás felé, de most nem tértem ki. Hanem pár méterrel az ütközés előtt beleszúrtam a lándzsámat a földbe, a lendület pedig átlendített engem és így egy mozdulattal lerúgtam ellenfelemet a nyergéből. A srác nagy koppanás közepette leesett a lóról, én pedig az ő lovának nyergében maradtam, megragadtam a kantárt és megállítottam a lovat. Az én lova eközben már magától megállt.
A közönség és az ellenfelem is csak bámult az eseményeken.
Kissé én is meglepődtem, hogy sikerrel hajtottam végre a tervemet.
A király felszólalt, elismeréssel a hangjában.
- Kitűnő és szokatlan megoldás lovag. Remek…
Ekkor azonban cipők kopogása zavarta meg a beszélgetést, ugyanis egy szolga futott át a pályán és egyenesen a király előtt állt meg.
- Királyom, rossz híreket kell közölnöm, a szomszédos ország királylányát elragadta egy sárkány.
- Valóban sajnálatos hír, de a fiamnak végre lehetősége nyílik rá, hogy bizonyítson és feleséget találjon. Lajos, járulj elém!
Ekkor felállt egy a többiekhez képest magas ifjú, akit mikor közelebbről is szemügyre vettem eléggé meglepődtem.
~ Tomi? Ez a fiú teljesen olyan, mint Tomi, aki az egyik igaz barátom volt, akire mindig csak barátként tekintettem eddig, csak most középkori kiadásban volt. Igaz most pont olyan magas lehet, mint én.
- Itt vagyok apám. El is indulok, a dicső feladatra csak adj mellém egy társat és egy lovat az utazáshoz.
- Megkapod. És a társ szerepét pedig vállalhatná az ifjú lovag, aki az imént bizonyította nekünk mire is képes.
~ Na, most én se mernék mást mondani.
- Hatalmas megtiszteltetés lenne.
- Akkor menjetek és járjatok sikerrel. Az apród, majd elirányít bennetek.
Az apród pedig a király szavaira odament a királyfihoz és elmondta neki az útirányt. Persze én ebből nem értettem túl sokat.
János eközben odasétált hozzám lesegített a lóról, a kezembe nyomott egy kardot, majd segített felszállnom a fekete ménre, Éjfélre, akin eredetileg ültem a lovagi torna kezdetén.
- Sok sikert.
Mondta nekem, majd a kezembe nyomott még egy tarisznyát is melyben egy kulacs víz volt és egy hamuban sült pogácsa.
Miután átadta a tarisznyát odasétált a herceghez és az ő kezébe is kardot és tarisznyát nyomott. Persze a hercegnek, már nem kellett segítség abban, hogy felszálljon a stadionban lévő másik lóra.
Mikor kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben, elindult a kijárat felé és intett nekem is, hogy kövessem. Én persze megindultam a hívására. Miközben kilovagoltunk hangos bíztatást kaptunk az emberektől búcsúztató gyanánt.
Mikor kiértünk az arénából Lajos herceg bevárt engem, majd egyenletes ügetéssel megindultunk a megadott irányba. Egymás mellett lovagoltunk egy kis ideig némaságban, majd mikor már nem bírtam a némaságot megtörtem a némaságot.
- Hol van az úti célunk?
- A sárkány barlangjában, megyünk és megküzdünk a sárkánnyal.
- Melyikkel?
Kérdeztem tőle viccelődve, mire Lajos felnevetett.
- Jópofa vagy lovag. Bárcsak ilyen cimboráim lennének, mint te.
- Miért talán nincsenek bajtársaid?
- Egy herceg élete nem a legszórakoztatóbb, atyám folyton képzésekre küldd, így nincs időm cimborákkal törődni, vagy egyáltalán találni.
- Néha az embernek a sarkára kell állnia és nyíltan beszélnie a felmenőivel.
- Milyen igaz. De mondtam volna neki ellent mikor a sárkány után küldött?
- Nem, de én a helyedben a becsület miatt mennék királylányt menteni és nem érdekből, csak azért, hogy elvegyem feleségül.
~ Mondjuk én hetero vagyok, ezért se venném el.
- Bár a hercegnő szépségéhez semmi se fogható. Hangja olyan akár a csengő, a haja pedig akár az arany.
- Jól ismerheted, ha így áradozol róla. Mikor találkoztatok először?
- Még sosem találkoztunk azelőtt. Csak a hírekből értesültem róla és a festményeken láttam csak ezelőtt.
- Elvennél valakit, akit nem is ismersz?
- Miért is ne? Errefelé ez a szokás. Honnan jöttél, hogy ennyire ellenzed két ismeretlen házasságát?
~ Ööö… Most légy okos.
- Francia országból. Ott mi a szerelem miatt házasodunk és nem érdekből.
- Milyen is az igaz szerelem? Ki ismerheti ezt az érzést? Elvégre egy herceget azért szeretni a fehérnép aki, és nem azért amilyen valójában.
- Ez nem feltétlenül van így. Igaz szívű lányra nem könnyű találni, de nem is lehetetlen. Hidd el nekem.
~ Szegény Laci, biztos nem sokszor volt része szerelemben, pedig helyes fiú és nem csak azért gondolom, mert herceg.
- Talán igazad van, de van, aki egész életében nem találja meg, és ha már van lehetőséged egy gyönyörű lánynál, akkor minek is válogatni?
Ezek után még próbáltam győzködni kicsit a srácot, de amikor láttam, hogy teljesen haszontalan inkább vidámabb témákra váltottam és inkább elökörködtük az időt a sráccal.
Teltek a percek, az órák, lassan beesteledett. Megálltunk éjszakára, hogy a lovak pihenhessenek. A herceg kihúzta kardját és néhány mozdulattal megcsonkított egy fát. A fadarabokból pedig nekiállt tüzet csiholni. Hamar meg is oldotta a tűz kérdését, ami kis melegséget adott a hideg és sötét éjszakában. Letelepedett a tűzhöz én pedig odaültem mellé és ott folytattuk a sztorizgatást még legalább két óráig, közben pedig elfogyasztottuk a tarisznyáink tartalmát is.
Bár a beszélgetés közben sokszor felmerült az is, hogy milyen szerencsés is a herceg, amiért ilyen feleséget szánt neki a sors. Eleinte engem nem zavartak ezek a mondatok, de ahogy egyre többet beszélgettünk és egyre jobban avattuk be egymást a lelkünk rejtelmeibe, úgy fájtak egyre jobban ezek a mondatok.
Be kellett vallanom magamnak, hogy beleszerettem a srácba.
- Milyen sok mindenről van véleményed lovag. Ez olyan szokatlan számomra, ilyen komoly témákról, melyekről az elmúlt órákban beszéltünk, eddig szinte csak az öregekkel tudtam beszélgetni.
- Láthatod engem se kavicsok neveltek.
- Olyan jó humorod van lovag. Milyen kár, hogy nem asszony vagy, mert akkor még képes is ennék beléd szeretni. Bevallom, van benned valami különleges, de nem az hogy nő lennél, mert az észrevettem volna már.
~ Milyen kár, hogy nem mondhatom el neked, hogy az vagyok.
- Bizony jól látod.
- Tegyük el magunkat holnapra. Jó éjszakát Lovag.
- Jó éjt Herceg.
Elnyúltunk mindketten a földön, a sisakom persze még mindig rajtam volt, igaz meg is keserítette a fekvést. Bár ez most nem számított, a kellemes csönd és a tűz melege hamar álomba ringatott.
Reggel én ébredtem fel hamarabb. Feltápászkodtam, majd kicsit átmozgattam elgémberedett tagjaimat, köztük a nyakamat is.
Mikor észrevettem, hogy László herceg ébredezik, gyorsan visszakaptam fejemre a sisakomat.
- Jó reggelt Herceg.
- Jó reggel Lovag. Mióta vagy fönt?
- Pár perce ébredtem, épp csak átmozgattam a tagjaimat.
- Én is átmozgatom magam és akár indulhatunk is tovább. A lovaink is eleget pihentek már. Pár óra és elérjük célunkat, a sárkány barlangját és kiszabadíthatjuk a hercegnőt.
- Már alig várom.
Válaszoltam neki, de a szarkazmus a sisakon keresztül valahogy másképp hatott.
Ismét útra keltünk és két óra múlva valóban megpillantottuk egy hatalmas sárkányt, aki a barlangja előtt feküdt és szunyókált.
~ Mivel etetnek téged? Akkorára nőttél, mint egy elefánt.
Miután leszögeztem magamban a tényt, a herceg megállította a lovát és az ő példáját követtem én is.
Már elég közel voltunk a bestiához, mikor a herceg elkezdett futni a sárkány felé, kivont karddal. Az ötlet nem is volt rossz, hogy majd ő ledöfi az alvó sárkányt, de sajnos nem számolt azzal, hogy a páncélja csörömpölését meghallja az alvó fenevad. Ugyanis a sárkány kinyitotta hatalmas szemeit, és hatalmas mancsával ellökte Lászlót az útból, akárcsak egy legyet. Majd mikor az földet ért rákászült, hogy majd ő szépen hamuvá égeti a tehetetlent, de nem így lett.
Amikor láttam, hogy a Herceg csak fekszik a földön, odafutottam hozzá, és elrántottam a lángcsóvák útjából. László ezek után felpattant és kihasználva, hogy a sárkány feje közelebb van a földhöz a tűz okádása miatt, kardját belevájta a sárkány szemébe, aki dörgedelmes hangok közepette kapálózott. Én is kihasználtam, hogy a sárkány figyelmét sikeresen elterelték és odafutottam a sárkány mellkasához, bemértem, hogy hol lehet a szíve és egy határozott mozdulattal leszúrtam a fenevad szívét, aki utolsó erejével még adott nekem egy akkora sallert, amitől én is röppályára tértem, mint ahogy korábban László is. A sárkány vergődött kicsit, majd összeesett.
Én pedig akkora ütést kaptam még a sárkánytól, hogy az erőtől lerepült rólam a sisak és így már semmi sem védte a fejem mikor a földbe csapódtam.
- Lovag!
Az esés nem volt túl szerencsés, a fejem kicsit a földnek vágódott mikor megálltam. A herceg odasietett hozzám én pedig még kómás állapotomban, nem tudtam visszakapni a fejemre a sisakot, így a herceg meglátta a valódi arcomat. Mi tagadás, elég érdekes képet vágott mikor megpillantott.
- Te nő vagy?
Annyira meglepődött, hogy pár másodpercet még állt ott némán és csak azután segített felállni.
Miután végre meg tudtam állni a lábamon, kicsit erőtlenül, akkor olyan jó érzés volt maga a srác közelsége. Félénken belenéztem azokba a csodaszép kék szempárokba, amelyek arcán szinte azúrokként csillogtak. Beleborzongtam a pillantásába, melyből az aggódást tisztán le lehetett olvasni.
- Minden rendben?
- Már jobban érzem magam köszönöm. Csak egy kicsit még fáj a fejem.
- Nem csodálom, ekkora ütéstől akárki kifeküdt volna, főleg, hogy a sisak sem védte a fejedet. Miért nem mondtad el, hogy nő vagy?
- Miért mit értem volna vele? Elküldtetek volna konyhára, azt kész.
- Kijöhetek?
A beszélgetésünket egy magas hang zavarta meg. Egy aranyhajú, csodaszép hölgy mászott elő a sárkány takarásából.
- Eddig nem tudtam kijönni, mert a sárkány őrizte a bejáratot. Köszönöm, hogy elpusztítottátok ezt a rémséges szörnyet. Te vagy az a herceg nem igaz? Lajos herceg igaz?
- Nem tesz semmit. Amúgy a nevem László.
- Szörnyen sajnálom nem tudtam. Azt hittem a királyságunktól keletre fekvő herceghez fogok majd hozzámenni és nem a nyugatihoz, de mivel te mentettél meg a kezem a tied. Felőlem mehetünk rögtön apámhoz, hogy elújságoljuk neki a hírt.
A beszélgetést hallgatva a szívem egyre jobban sajgott. Úgy éreztem itt már rám nincs szükség, ezért már nem is hallgattam tovább a beszélgetést, hanem elindultam hát a sisakomért és felkaptam azt, majd elindultam a lovam felé, hogy elhagyjam a helyszínt, bár biztos voltam benne, hogy az első pár perc múlva vagy a szívfájdalomtól vagy pedig a fizikai fájdalomtól fogok leesni a ló hátáról.
A herceg mikor látta, hogy felkaptam a sisakot, a hercegnő felé fordult és ennyit mondott.
- Elviszlek apádhoz, de nem azért hogy a kezed kérjem tőle, hanem hogy épségben hazavigyelek.
- Ezt hogy képzeled? Te mentettél meg, nem akarsz elvenni, vagy talán egy másik gazdagabb ország hercegnője a jegyesed már?
- Nem hercegnő a jegyesem, de a szíve többet ér ezer királyság kincsénél.
László odafutott hozzám és megállított abban, hogy felszálljak a lóra.
- Várj Lo… Még a nevedet sem tudom.
- Miért érdekes a nevem? Hisz holnap már új feleséged lesz, méghozzá egy hercegnő, nekem itt már nincs semmi keresnivalóm.
- Igaz, hogy egy hercegnőt veszek el, de az a hölgy éppen előttem áll.
Miközben beszélt hozzám, leemelte a fejemről a sisakom és a hóna alá csapta. Így már közvetlenül fürkészhette a tekintetemet, melyben enyhe bizonytalanság ült.
- De hisz én nem is vagyok hercegnő, még csak nemes sem.
- Nem az számít, hogy ki vagy, hanem hogy milyen vagy.
Rám mosolygott, majd mikor elpirulva lehajtottam a fejemet, szégyellve arcom pírját, ő felemelte az állam gyengéden, majd megcsókolt lágyan. A lelkemben olyan melegség áradt szét, amely leírhatatlan volt, talán csak két szóval: Igaz szerelem. És csak ekkor tűnt fel nekem, hogy a páncél amit viseltem és a kard amivel harcoltam, azok voltak, amiket a bácsikámtól megörököltem.