India

India, manapság is igencsak sűrűn lakott terület. Magneto birodalmának része egyelőre.

Nem tapogatja a bemeneti nyílás helyét, legfőképpen azért, mert a regeneráció nyilván nyom nélkül eltüntette. Sztoikus nyugalommal hallgatta végig az orvosi beszámolót arról, mit fognak vele tenni. Nem egy bonyolult eljárás, ellenben a steril környezet önkéntelenül is visszaidézte benne a múlt emlékeit. Régi szép idők, amikor még csak ember volt és a borzalmakat természetfeletti nélkül űzte! Nem mintha akkor nem állt volna Heliskar szolgálatában, így végeredményben... mikor volt ő valaha is igazán emberi?
Gyorsan és praktikusan szerelkezik fel, annyiszor került  háborús viszonyokba az elmúlt 130 év során, hogy az lenne csoda, ha nem lenne mostanra második természete az alapvető katonai rutin. A két férfivel lekezel a hangárban, jómodor is van a világon (még). A teleport hiánya nem jelent problémát, öt perc pedig még nem a világ, arra viszont pont elegendő, hogy egy gyors eligazítás keretében felmérje, mit tudnak újdonsült társai.
Az odalent látványa... otthonos. Ha vörös lenne az ég, fekete a föld és a forróság elérné a 40-50 fokot, egészen komfortosan érezné magát a környezetben. Már a siklóból kiszállva ölti fel valódi, démoni alakját, mélyet lélegez a levegőből annak minőségét elemezve. Leguggol és beletúr a kavicsos földbe. A szerkezete komolyabb sziklásodás nélkül megfelelőnek tűnik, s bár egy feltehetőleg 2 és 20 méter között mozgó idegen létformával szemben az élve eltemetés nem opció, a földrezgések érzékelése még kapóra jöhet.
A démonkört nemes egyszerűséggel a földre teríti le. Nem nagy, nem hivalkodó, eredeti formájában és első ránézésre összehajtogatott, madzaggal fűzött bőranyagnak tűnik. Kihajtva korrekt köralapot alkot a felegyenesedő démon körül.
A kántálása horrorisztikus. Leginkább ezzel a szóval jellemezhető az a mély, rekedten, önmagával visszhangot verő hangsáv, mely sziszegős, hörgős idegen szavak kíséretében megidézi a démoni nyelv legsötétebb pokoli bugyrait. A saját vérét csepegteti a földre, sem többet, sem kevesebbet annál, ami szükséges. A kesztyű sötétjének takarásában percek alatt begyógyul a jelentéktelen seb.
Először a gyalogdémonai másznak elő. Karmos, agyaras, szárnyas, sötétszürke bőrű, torz vicsorú, 1,5 méter magas létformák, bár valódi méretüket nehéz meghatározni görnyedt tartásuk miatt. Négykézláb járnak, gyorsabbak az embernél, a hasuk horpadt, a bordáik sötét árnyékot vetnek szürke bőrükre, hátukon tüskék, a szárnyaik karmos, bőrszerűek, végtagjaik hosszúak. Kattogó, sziszegő hanggal kommunikálnak egymással, bár a viselekedésük állati. Hármat idéz belőlük.
A maradék kettő vakondémon. Torz, zömök testű lény, fekete bőr, a szemek teljességgel hiányoznak róluk, szájuk két sor éles, hegyes fogazattal meglehetősen borzalmas benyomást kelt. A fejük előrefele hosszúkás, kemény és ellenálló. Ahogy előmásznak a másik síkról, gyakorlatilag azonnal bele is fúrják magukat a földbe. A démon megjelöli társait a magáénak, így a teremtmények velük nem foglalkoznak. A két vakond jó fél kilométerrel előttük deríti majd fel a terepet, a másik három egyik és másik oldalukon, egy pedig a hátuk mögött. Malakai elrakja a démonkört és megindítja a csapatot előre a cél felé.

Viszonylag ritkán fordul elő vele, hogy nem jön természetes könnyedséggel az a formája, amiben amúgy az elmúlt száz év jelentős részét töltötte. Ez némiképp... zavarbaejtő. Felvonja egyik sötét szemöldökét, ahogy futólag lepillant magára. Egészen különös tapasztalás.
S ment a homok a sivatagban, s a sírját látta mindenütt. Porból lettünk, s porrá leszünk, nemde? Enyhén félrebiccenti az állát, ahogy elmorzsolja ujjai között a szemcséket. Vajon halottakat dörzsöl szét? Talán. Azokat is. Elveszett, kiszipolyozott életeket.
Szereti a katonákat. Tudják mi a dolguk akkor is, ha nem rágnak mindent a szájukba. Ez egy soha nem eléggé túlértékelhető tulajdonság. A környezet ellenszegülése már kevésbé az. Nem nehéz érzékelni, ha valami minden idegszálával ellenáll és ez a terület pontosan ilyen. Valami, ami nem lát szívesen, s ha már mégis muszáj, hát elszív minden apró foszlány kis energiát... vissza kell fognia az energialeadást, még ha a démonokat meg is idézi. Elgondolkodik azon, hogy visszavált emberi alakba, de tekintve, hogy társait éppúgy érik a behatások és a váltás egyik és másik alak között újabb energiapazarlásnak tűnik, nem teszi meg. Elnyalja az ujjáról a vért, mielőtt visszahúzná kezére a kesztyűt. Az majd magába gyűjti a nedvességet, s mert a vér már csak olyan, hogy hamar megalvad, egy ekkora sebet viszonylag gyorsan összetapaszt regeneráció nélkül is. Vagy hát. Remélhetőleg.
A démonok jelzéseire ügyel, ahogy a csapat emberibb tagjaira és a környezetre is. A kezét időnként ellenőrzi, arra kíváncsi, a szúrásnyi seb rosszabbodik-e előrehaladtukban, vagy egyszerűen csak megmarad természetellenes módon eredeti státuszában. Bármelyik is a kettő közül, a városba érkezés előtt bekeni sebragasztóval. Kellemetlen érzés, de legalább hatásos. Nincs szükség rá, hogy akár a legminimálisabb sérülésen keresztül is energiát fecséreljen.
A fáradtsági szintje kifejezetten... bosszantó. Ha így folytatják, előbb merülnek ki, minthogy a lényhez érnének, bár nyilván nem segítene, ha megállnának pihenni és még tovább húznák az időt a területen. Legrosszabb esetben az elsősegélyből nyomnak magukba egy adrenalinlöketet, netán valami stimulálót, ami felszabadítja a tartalék energiákat. Nem bánná, ha nem jutnának idáig.
Út közben elkapja az egyik gyalogdémon pofáját. Komolyan? Az idézett lényei fáradnak? Nos...
Ha beérnek a városba, a démonok kisebb területen szóródnak szét. Hacsak nem történik olyan esemény, mely miatt el kell térniük az eredeti tervtől, úgy egyelőre célirányosan közelítenek a lény ismert tartózkodási pontja felé.

Nos. Felettébb megnyugtató, hogy vannak dolgok szipolyföldén, amik még megfelelően működnek. Mondjuk az élettelen dolgok. Visszahúzza a kesztyűt, s mielőtt belépnének a városba, ellenőrzi a fegyverzetét, illetve erre utasítja a katonákat is. Egy dolog, hogy a késekre egyelőre kevéssé lehet hatással a lény, de ha az zavarja a technológiát, megvan a valószínűsége, hogy a lézerrel sem mennek majd semmire. Nem a célkeresztbe állított csápos kolléga előtt szeretne rádöbbenni erre az apróságra, ha úgy van.
A város nagyjából úgy fest, mintha mégiscsak megpróbálták volna a célpontot atommal elintézni. Egészen lenyűgöző, hogy valami ilyen mértékű pusztítást képes elérni pusztán azzal az apró ténnyel, hogy létezik. Talán szereznie kellene mintát a dögből és átadhatná a kutatás-fejlesztésnek. Engedné, hogy kísérletezzenek rajta, amíg sikerül ilyen, vagy megközelítőleg hasonló, ám kontrollálható energiaszipoly szintre emelni saját alapvető elszívását. Még az sem különösebben zavarná, ha csápjai nőnének cserébe, sőt. Ha rögtön valami fojtó, támadó kiegészítőként funkcionálnak, még örülni is fog nekik.
Hmh. Kissé elkalandozott. Nyilván a város építő jellegű látványa teszi. Megkísérti a gondolat, hogy megpöcköl egy házat, csak úgy a teszt kedvéért, de úgy dönt, az ilyen vizsgálódást rábízza azokra a tanult kollegákra, akik majd utána jönnek ellenőrizni a pusztulás mértékét megfelelő mérőműszerekkel, csicsás diagramokkal, érzékelőkkel. Egészen szürreális a kísértetiesen susogó szél, az elhagyatottság nyikorgó, kárörvendő fémcsikorgása, az omladozó törmelékek balsejtelme, melyek leginkább a paranoid képzeteket hizlalják. Ahol hang van, ott mozgás van, kivéve ha a világ felgyorsult ütemben pusztul és roskad magába. Nehéz megszabadulni mégis a gondolattól, hogy nincsenek egyedül, hiába nem jeleznek a démonok.
A vakondoknak kiadja, hogy a hatékonyságot tartsák szem előtt a mélység helyett. Elég, ha folyamatosan érintik a felszínt és érzékelik a környezet rezgéseit, nem kell a föld alatt fúrniuk, ha az akadályokban lassabban haladnak, mint a szabad területen.
- Közelítsék meg egy kilométerre a gömböt, amíg légi felderítést tartok felette. Folyamatosan ellenőrizzék a fegyvereik állapotát. Ha probléma adódik, a démonokon keresztül értesítenek. Ez a jelzés... - Az egyik gyalogdémon gyors, pörgős kattogó mély hangot hallat háromszor egymás után - Jelzi, ha megindulhatnak előre és ez... - Magas, sípoló, sziszegő hang kétszer - a visszavonulást jelenti. Ellenkező utasítás erejéig maradjanak pozícióban.  -  Hacsak nincs javaslat a katonák részéről, úgy Malakai a szemei elé húzza a távcsőként és hőérzékelőként szolgáló szemüveget, kitárja szárnyait és előre repül az épület felé. Tisztes távolságból repüli körbe, a rengeteg üvegfelületen és a felső nyitott (?) részen keresztül próbálja felmérni a célpontot. A földön az öt démon a katonákkal marad a korábbi haladási felállást megtartva.

A rendelkezésre álló képeket ellenőrizte az adatbázisban, így nagyjából tisztában van azzal, milyen elváltozásokkal lehet dolga. Nos. Nem mintha különösebben indulni akarna a helyi démonszépségkirálynőválasztáson, bár ha történetesen saját urával is elvesztené a kapcsolatot egyes rákosodási problémák miatt, az lehet okozna kellemetlen fennakadásokat természetellenesen hosszú nemlétében. Pillanatnyilag nem áll érdekében, hogy a rákverzumban tevékenykedjen, figyelme a Hydra akciókra és az Indiai területre összpontosul. Egészen más ügy lenne, ha fel tudná használni az elvékonyodó határvonalat a síkok között a Scarnával való összeköttetésben. Az nagyban elősegítené céljának beteljesítését.
A vakondok beszámolói alapján már röptéje előtt kap egy vázlatos képet arról, mivel van dolga. Nem meglepő, ha a lény kicsápolt és úgy szipolyozza a környezetét, sőt. Megmagyarázza a horribilis kiterjedést és az ebből következő pusztítást, amit ilyen rövid idő alatt sikerült elérnie. Növényre emlékezteti a lény. Valamire, ami kihajt egy területen, majd aztán gyökeret ereszt és felszívja a talajból a szükséges tápanyagot. Egy nagyon torz virág, amit ki kell gyomlálnia, ellenben... megengedi magának a feltételezést, hogy a lény képtelen  helyváltoztatásra, ha már ilyen mértékig rögzítette magát a területhez.
A vakondoknak egyelőre nem engedélyezi a további feltérképezést, utasítja őket, hogy maradjanak a legközelebbi ponton 100 méterre, ameddig képesek voltak eljutni. Repülés közben erősödik benne a korábbi növényszerű gondolat. Elég hatásos terraformálási módszer, vagy hát... leginkább ehhez tudná hasonlítani. A kérdése csupán, hogy mi a cél. Ha az élők átalakítása lenne, hogy valóban olyanná váljon az egész terület és az élővilág, mint odaát, azt megértené akkor, ha csápos zombik mászkálnának odalent elfekvő hullák helyett... apropó, nem rémlik, hogy látott volna hullákat útközben (?), pedig tekintve, hogy a város központjában vannak, rengeteg holttesttel kellett volna találkoznia. Ez mondjuk így önmagában elég zavaró gondolat. Hol vannak?
Amíg a levegőben van, utasítást ad a két vakondnak, hogy támadjanak rá a föld alatt húzódó egyik csápra. Egészen konkrétan a kérés, hogy tépjék szét, ha tudják, ezáltal megszakítva az energiaáramlást azon a vonalon a gömb felé. Megnézi mi történik, van-e valamilyen változás, érzékelhető reakció, bármi figyelemreméltó ezzel kapcsolatban. Ha nincs és egyáltalán képesek voltak rá, akkor kiadja a démonoknak, hogy kezdjék el módszeresen szétszabdalni mindegyiket a gömb 100 méteres távolságában.
Függően attól, mi történik, vagy nem történik, ha viszonylag biztonságosnak ítéli meg, leszáll az épület tetejére és keres, vagy nyit magának behatolási pontot rajta. Nem bezuhanni tervez, pusztán lenézne a mélybe a miheztartás végett.

Azon gondolkodik, vajon egyetlen lény mégis mekkorára képes nőni, ha hagyják elburjánzani. Vajon, az egész bolygót kiszipolyozhatná egyetlen ilyen létforma? Nem tudja felmérni, hogy pillanatnyilag mekkora lehet egy lény végső határa és van-e egyáltalán, minden esetre - visszagondolva a térképre a már jelzett észlelésekről - Rákuniverzum nyilvánvalóan biztosra megy a kérdésben. Ki tudja. Talán már nem férnek el egy világban, netán a hódítás a cél. Minél nagyobb terület, minél több világ... vagy önmagában nem is a terraformálás a lényeg, hanem az összegyűjtött energia, amit aztán felhasználhatnak... mihez is? Ő is valahogy így funkcionál, saját célja pedig, hogy megnyissa a kaput Scarna és a Föld dimenziója között, hogy mestere megtérhessen erre a síkra. Nyilvánvalóan nem ez az egyetlen lehetőség, ilyen mértékű energiákat felhasználva nagyon sok minden elérhető, ám semmiféleképpen sem zárhatja ki az opciók közül, hogy a rákocskák is ide kívánják a maguk urát.
Óh hát. Némi érdekellentét feszül közte és a horrorgaz között. Példának okáért az egy igencsak jelentős probléma, hogy ugyanarra a területre fáj a foguk. Alkalomadtán utánajár majd azoknak az Ősöregeknek. A konkurenciát holtan szereti látni.
Valóban mindenki elmenekült volna? Nem hisz ebben. A Hydrától nyert adatok szerint a százötvenezer lelket számláló lakosság fele halálát lelte itt és csak a többiek tudtak időben elmenekülni. Könnyen előfordulhat azonban, hogy a tetemek mondhatni... elsivatagosodtak időközben. Az emberi test sokkal gyorsabban bomlik, mint az épületek és tekintve azok állapotát, ez egy elég valószerű opció, még ha ott is az ismert tény, hogy a lények közelében feltámadhatnak a halottak zombiként. Nos. Talán inkább az előbbi változatot preferálná, ha már választani lehet.
A kiképzett, harcedzett katonáknál csak a neki engedelmeskedő démonokat szereti jobban. Az előbbiek is feláldozhatóak a szemszögéből a cél érdekében, de az utóbbiak azok, akik miatt nem tartozik számadással. A szeme sem rebben a halálsikolyokra, melyek túlvilági horrofílinggel visszhangoznak a koponyájában. Jó. Ha visszajutnak a saját síkjukra, legalább átadják Heliskarnak az eddig kinyert információkat, nem árt, ha tud a történésekről és a konkurenciáról. Hátha ez megejti a kicsi szénfekete vajszívét és több szolgálót biztosít a boldogulásra. Nem bánná.
- A vakondok megsemmisültek egy teszt közben, a remegés a lény támadásra adott reakciója. - A démon hangja a komvonalon reccsen vissza társainak, megmarad a levegőben, amíg beszél. - A föld alatt a pusztulás érzékelt kiterjedésében a lény gyökerei húzódnak, ettől démoni erővel elválaszthatatlan. Várjanak pár percet, amíg a remegés megszűnik, ha megszűnik egyáltalán, utána kérek egy felmérést arról, hogy képesek vagyunk-e a rendelkezésre álló erőforrásokból olyan láncreakciót létrehozni a csápok, vagy gyökerek mélységében, melyben egy robbantássorozatban tesztelhetjük a gyökerek szakítószilárdságát a fészek körül. Szóljanak, ha készen állnak, de ne robbantsanak, amíg nem adok jelet rá. - Amennyiben pozitív választ kap, tájékoztatja a többieket, hogy amíg ők tevékenykednek, a démonok velük maradnak védelemnek, ő pedig behatol a szellőzőjáraton keresztül, hogy belülről mérje fel az épületet. Ha a robbantás nem megoldható, akkor újra egyesíti a szétvált csapatot és együtt fognak behatolni az épületbe.

Változatos opciók világuralmi tárháza áll rendelkezésre pillanatnyilag, s bár legyen ráknépség sokszínű e gondolati tényben, azért abban könnyen kiegyezhetnek, hogy egyik lehetőség sem olyan, aminek a végkimenetelét is szeretné látni. Neki nincs baja a befejezetlen dolgokkal és őszintén szólva előbb, vagy utóbb úgyis megtudja minek kellett volna történnie. Már ha eljut odáig, hogy megállítsa egyáltalán.
Még hogy lelkeket szív el... ez egy igencsak kellemetlen lehetőség. Kifejezetten morcos lesz, ha neadjisten feldobja a tappancsát és Ráklényként, netán a még degradálóbb energiatöltetként kell majd folytatnia áldatlan létezését. Ez egy igencsak szánalmas vége lenne hosszúra nyúlt pályafutásának. Nos. Karrier a rákcsalád előtt. Mert ő már csak ilyen munkamániás.
Tartalékolja az energiáit, amíg a jelentés visszaérkezik, leszáll az épület tetejére és annak rezonanciáján keresztül tapasztalja meg a föld remegését (ha érzékelhető). Némán hallgatja végig a szakértő jelentését. Nos. Inkább lett volna híve annak, hogy előbb súlyosabb károkat okozzanak a lényben és csak utána menjenek neki fejjel, de a szakembereiben megbízik. Ha nem tenné, felesleges lenne tartani őket.
- Ez esetben a találkozási pont az épület teteje. - A démonok repülésképtelenségük révén nagy ugrásokkal másznak fel az épület oldalán egészen gazdájukig. Hatékony kis szörnyetegek, gyorsan haladnak, bár a fáradtsági szintjük valószínűleg nekik is erőteljesen nő az eltelt idővel. Tekintve, hogy jóformán lényegtelen honnan hatolnak be, mondjuk a bal oldalról teszik azt.
- Nem láttunk holttesteket útközben. Az adatok szerint megvan a valószínűsége, hogy a lény feltámasztotta őket. Nagyobb esélyét látom, hogy egyszerűen csak elporladtak, de készüljenek a rosszabb lehetőségre. - Csendesen tájékoztat, mielőtt leérnének a folyosóra. Ah. Ez már egész kellemes klíma a számára. Tekintve, hogy egy ötven fokos síkról jön és saját testhőmérséklete jóval magasabb, mint egy emberé, ennél melegebbet is még kellemesnek értékelne. Ennek fényében tehát testmozgás ide, vagy oda, nem izzad meg, bár a fáradtság jelei árnyékot vetnek az aranyszín szemek alá.
A szemüvegen éjlátásra kapcsol és jelzi a többieknek is, hogy tegyenek hasonlóképpen. Szintén aktuálkatonai kézjelzéssel utasítja őket, hogy ajtóról-ajtóra ellenőrizzenek mindent. Ha a terület tiszta, akkor a lépcsőházon keresztül fognak lejutni az alsóbb szintekre. Ez utóbbiban a démonok mennek előre, a sziszegés megszűnik, meglehetősen nesztelenül képesek haladni, ha úgy hozza a szükség.
Amennyiben van olyan terület, ahol üvegfal választ el és kilátnak a központi szintre, esetleg lentre, akkor azon keresztül gyűjt be plusz információkat. Szintenként ellenőrzik az épületet (nem szeretne a hátába kapni valamit), egyé esemény hiányában lemennek a legalsó szintre.

Olyan ez az épület, mint az alma. Kívülről szépnek látszik, belülről meg rohad és valami undorító féreg fúrja. Nem mintha előítéletes lenne, elvégre nyilván a férgek között is vannak impozáns példányok. Például a másik férgek számára. Nem tudja, nincs otthon a férgek szociális életének témakörében. Miért gondolkodik hülyeségeken?
Hozzá van szokva ahhoz, ha a fejében beszélnek. Nem mintha hosszú ideje műttette volna magába a kommchipet, egyszerűen csak korábban minden gazdája is telepatikus úton kommunikált vele, vagy hát... nem is feltétlenül hívná telepátiának. Mintha egyfajta más érzékelési tartományban mozogna idéző és idézettje között a démoni kapcsolat. A lényegen nem változtat, a specialista hangját nyugodtan fogadja, enyhén biccent. Ő is erre a következtetésre jutott.
~ Rendben. Meglátjuk, hogyan férünk hozzá. ~ Még hasznos is lehet, ha omlik az egész épület, bár ha elég nagy a teremtmény, a súlya aligha roppantja össze. Nos, remélhetőleg a két hatás elég lesz. Ha nem, megörökölnek egy k-rva dühös rákot.
Az ellenőrzésben ő maga is részt vesz, két szinttel lejjebb aztán...
A démonok vannak elől, ahogy a szemük elé tárul a látvány.
~ Ha támadnak, lángszórót. ~ A gondolatot előbb küldi tovább a specialistának, semmint hogy igazán felfoghatná a szituációt. Éppen elég információ egyelőre, hogy többen vannak és hogy a belépőjük hatásosabb, mint Darth Vadernek. Ne kérdezze senki, honnan maradt meg éppen ez a filmsorozat majd három évtized távolságból, de akkoriban a vámpír szolgálatában állt és az szerette ilyesmire pazarolni a drága idejét. Még mielőtt megőrült volna. Kezdetben Malakai azt gondolta, a hatalom miatt idézi újra és újra, de mint később kiderült, egyszerűen csak... magányos volt. Ki idéz démont azért, mert magányos?
Ő nem érzi magányosnak magát. Mondhatni tumultus van körülötte.
- Tegyék le a fegyvert, kezeket a magasba. - Kétli, hogy engedelmeskednének, de had őrizze meg a kulturáltság démoni látszatát. Ha meg nem megy, egy ruganyos mozdulattal oldalra lép, a specialista pedig felégetheti a holtnépet.

Rendben, nem érzi úgy, hogy túlságosan pozitív hatást sikerült volna elérnie. A piros dolgok már csak olyanok, hogy az ember, következésképpen az abból lett démon is veszélyt, tiltást társít hozzá. Amint a támadó szándék első jele megnyilatkozik, megtörténik a helycserés támadás és... komolyan? Komolyan zombirákverzumtestetlenizék? A démonoknak egy gondolat erejéig kiadja, hogy tépjék szét őket. Ha tudják egyáltalán, bár tekintve, hogy a lángok átmentek rajtuk, valószínűleg semmi más sem fogja meghatni őket. Ezen elv szerint tehát ő maga sem fegyverrel próbálja hárítani a támadást, hanem reflexeire hagyatkozva ugrik hátra lehetőleg a kard és kar hosszán kívülre, de remélhetőleg gyengítve a támadás sebzőértékét. A mozdulat részeként csap ki farka a vezér bokája felé, ha sikerül ráhurkolódnia, akkor megkísérli kirántani alóla a talajt.
Következő tettei attól függnek, hogy sikerült-e a lénnyel fizikai kontaktusba lépnie, vagy sem. Ha sikerrel járt, úgy bal kezébe hárítóként az egyik alkarpenge kerül, karmos jobbját pedig önmagában fogja fegyverként használni. Ha a démonfarok átsiklott a teremtményen, akkor visszavonulót fúj az ajtó mögé, legrosszabb esetben a démonok tartóztatják majd fel a ködlényeket.

~ Vonuljanak vissza. ~ Gyors gondolat, ahogy szeme sarkából realizálja a humánok esélytelen helyzetét. Semmi értelme az erőforrás pazarlására, feltartóztatni nemigen tudják a lényeket ilyen felállás mellett, de talán még van esélyük az ajtó túloldalán, ha az visszafogja a zombikat egyáltalán. Ha úgy látja, hogy a két ember szorult helyzetbe kerül, utasítja a démonokat, hogy találjanak módot a másik két lény figyelmének elterelésére is.
130 év távlatából rendkívül jól kifejlesztette már multifunkciós képességeit, de azért az még neki is viszonylag egy pontra fókuszálja a gondolatait, hogy a farkánál fogva hajítják el. Kifejezetten fájdalmas érzés, annyira nem vastag az a végtag, hogy ne érezze meg, ha a saját súlyát lendítik el rajta, a becsapódásra viszont felkészül, a háta összegörnyed, a szárnyai a teste elé rebbennek, hogy ne azok törjenek. A fájdalom olyan dolog, amin évszázados gyakorlattal tudja túltenni magát. A halál már kevésbé lenne az, így a mérleg nyelve és az adrenalin tesz róla, hogy a lehető legkevesebb időt pazarolja az önsajnálatra.
Ennek ellenére sem sok esélye van kimozdulni a becsapódást követő támadás elől, így fegyvert és a farkát egyaránt hárítóként használja. Az előbbivel alulról védené le a fentről érkező vágást, az utóbbi pedig rácsavarodik a zombi fegyvert tartó karjára, hogy félreránthassa azt maga elől. Nem áll meg ennyinél, ha sikerrel jár, nem veszteget időt arra, hogy felálljon, háta keményen támaszt ki a falon, fektében rúg ki izomból ellenfele térdkalácsa felé. Lehet, hogy halott, meglehet nem érzi a fájdalmat sem, de viszonylag átok nehéz hatékonyan mozogni és harcolni ha egy két lábon járó lénynek visszafelé törik ki a lábát.

Okos kis démonok. Talán nem túl intelligensek, de mind harcra idomított, így megvan a megfelelő taktikai érzékük és hatékonysági fokozatuk, melyet most igazán nagyra értékel. Ha nem kell másokkal törődnie, fókuszálhat arra az egyre, amelyik olyan zsarnoki módon kívánja a figyelmét. Kissé erőszakos mondjuk, ez a falhozhajítás már mégiscsak túlzás, hm?
A szeme sem rebben a sérülésre, bár újfent nem boldog, hogy értékes vérét pazarolja egy regenblokkoló területen. Egyáltalán nem érzi úgy, hogy megfizette volna adósságát a farkas megmozdulásért azzal a térdkaláccsal, de pillanatnyilag ennyire futotta.
Egy kis karcolás még nem a világ gondolná ő, ám úgy fest a zombit előtte kifejezetten lázba hozza a dolog. Valahol ezen a ponton jönne az "I've seen enough hentai to know where this is going" lefagyás, de ennyire azért nincs otthon a specializált japán kultúrkérdéskörben, szóval egyszerűen csak a lény gyenge pontja érdekelné csápolás helyett. Vajon más energiaszintje van számukra egy idéző, egy démon vérének, mint egy egyszerű emberének? Alig a pillanat törtrésze csupán, amíg átfut rajta a gondolat a zombi eltorzuló képével egyetemben. Rendkívül csábos csápos. Kiérdemelt egy testen belüli élményt.
Elrántja sérült kezét, ahogy a csápok felé ömlenek, helyette rámarkol a lény combjára, karmait belemélyeszti a húsba a rögzítés kedvéért. Bal szárnya feljebb rándul, hogy kivédje a pluszvégtagok közeledését, míg szabad, karmos keze merev tartásban előre csap gyomor iránt azzal a szándékkal, hogy egy hirtelen mozdulattal átüsse a másik bőrét, húsát, gyomrát és felfelé nyúlva ráfogjon a gerincére. Ha sikerrel jár, akkor combon ragadt karja ellenfeszít, míg a másik hirtelen rántással húzza meg a gerincet maga felé. Egy dolog, hogy kitört lábbal képes funkcionálni, a gerinc tartóerejének hiánya viszont már egy egészen más kérdés.

Korrekt. Nem örül a maga sikerének, egyszerűen csak elkönyveli azt. Valahogy soha nem volt az a vidám, örömködő alkat, még csak nem is a démonság teszi, egyszerűen csak... ilyennek nevelték. A siker nem érdeme, hanem tulajdonsága kell legyen, a hibák és veszteséges hozzáállás ellenben komolyan büntetendő. Valaha mégiscsak egy kristálytiszta vérű, árja faj tagja volt, még ha időközben erősen be is sötétedett.
Rendben, ez új. Kifejezetten nem számít arra a könnyedségre, amivel átnyúl a másik testén. A csontok, a szervek, az izmok, a hús hiánya meglepő, de nem eléggé ahhoz, hogy a katonai múlt mellett teret is engedjen az érzésnek. Roncsoló mozdulattal rántja ki mancsát, a susogó hangra éles, torz vigyor tépődik a képén. Lám-lám, csak nem megtalálták valakinek a gyenge pontját?
Amíg a lény hátralép, Malakai szárnyai meglibbennek, kis rásegítéssel ugrik fel a földről meglepő gyorsasággal. Sajnos még így sem ér fel a rákos hamuzombi majdnemteleportjával, de a mozdulat eleganciáját senki nem vitathatja el.
Ahogy a lény vívómozdulattal kitámad, ő oldalra táncol. Rákocska elég gyors ahhoz valószínűleg, hogy ettől függetlenül felsértse az oldalát, főként mert az elkerülés hatékonysági faktorának jó részét feláldozza arra, hogy előre mozduljon testközelbe. Farka a lény derekára csavarodik fojtó szorosságban, szúró vége gyomornál fúródik át a testen, egyik karja a támadó kézre kap, a másikkal pedig megpróbálja könyékből leszaggatni a megfeszített kezet, csontozat, izomzat nélkül nem tűnik lehetetlennek. A démoni végtag komolyabb erőkifejtés híján nem engedi messzebbre menni a rákot és ha a tépéssel eltávolította a fegyvert, akkor nos... nekiáll módszeresen szétszaggatni.

Van valami rendkívül lenyűgöző abban, hogy ennek a lénynek se gerince, se más csontja, húsa, izomzata, valami mégis képes egyben tartani. Nem eléggé ahhoz, hogy igazán határt szabjon a démoni végtag horrorisztikus átfúrásának, de ahhoz már igen, hogy megjelenjen ebben a síkban és problémát okozhasson.
Felmordul, ahogy a csápok rácsavarodnak és a fájdalom végignyilall a karján, felfut a tarkóján és mélyebb indulattal látja el a szaggatás mozzanatait. Utolsó csapása, mintha szétszaggatná a valóságot, legalább úgy válik előtte semmivé a rákos létforma.
Felpillant a többiek közeledésére, a kérdésnek hála megemeli karját és ellenőrzi a sérülést a védőruhán keresztül. Nyilvánvalóan a lények legveszélyesebb eszköze a csápos kiegészítés, rendkívül természetellenes módon viselkedik. Meri remélni, hogy nem fertőzte meg valamivel.
- Egyelőre nem tűnik úgy, hogy komoly kárt okozott volna. Fizikai állapotuk? - Felnéz látható külső sérülések után először a katonákra, majd a démonokra. Szeretné tudni az energiaszintjüket, megsaccolja meddig számíthat még rájuk, mennyire kimerültek. Közben kinyitja az övtáska egyik rekeszét, lefertőtleníti a csápok okozta sérülést és a késsel vágottat is a kezén, csak hogy végül ismét sebragasztóval zárja mindkettőnél a sort.
- Tovább megyünk. Önök lesznek a hátvéd az egyik démonnal, látótávolságban - maximum ötven méter - lemaradással követnek. Harci szituációban igyekezzenek háttérben maradni, ha az interakció elkerülhetetlen, vonják el a lények figyelmét, amíg a démonok széttépik őket. Ha komolyabb ellenállásba ütközünk, visszafordulunk és értesítjük a bázist a speciális erősítés szükségességéről. - Kétli, hogy innen tudnak kommunikálni a Körrel, de ha mégis, úgy arra most megkéri a katonákat. Csak olyan erősítésnek van értelme, amely másik sík teremtményeiből áll, mint amilyen ő maga is, vagy rendelkezik olyan harci felszereléssel - fegyverrel és védelemmel egyaránt -, ami nem erről a síkról származik. Ha úgy ítéli meg, hogy a kimerültség szintje nem válik kritikussá két újabb idézéstől, akkor kiteríti a démonkört és a korábbi sebesülésekből nyert vért felhasználva idéz két újabb gyalogdémont.
Különösebb ellenvetések híján a korábbi taktika szerint folytatják útjukat az alsóbb szintek felé.